6. A dogmatika és az igehirdetés

Az egyház alapvető tevékenysége a kijelentésről szóló bizonyságtétel. “A
hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Rm 10,17) Ez a
bizonyságtétel elsősorban a prédikációban megy végbe. Alapvetőnek mondottuk
ezt a tevékenységet, mert ne úgy képzeljük a dolgot, hogy adva van az egyház
és egyebek közt prédikál is, hanem miközben prédikál, úgy születik, úgy
van. Ezt ma egy olyan egyházban mondjuk, amely elbizonytalanodott az
igehirdetésben. A liturgiális mozgalmak rendszerint a prédikáció elől való
menekülés árulkodó jelei: liturgia
– letargia kapcsolódó fogalmak, a protestantizmusban.

Az elbizonytalanodás általános jelenség tünete. Megrendült az emberi szó
hitele a világban. A mögöttünk lévő korszak ugyanis nemcsak a világháborúk,
hanem a különböző, sőt ellentétes propagandák kora. A propaganda-áradatban
az egyház sem maradt sziget: a prédikáció iránt is csappant a bizalom,
gyülekezeti tagokban, igehirdetőkben egyaránt. Látni fogjuk: az emberi szó
devalvációja azért vált veszedelmessé a prédikációra, mert nem egészséges,
hanem beteg egyházi életet talált. Belső okok miatt nem tudott ellenállni a
kívülről jött bajnak. Inklinált.

Kétely mutatkozik tehát a prédikációval szemben, magában az egyházban. Az
ének, az ima, a gyülekezeti közösség kell, ezt szükségérzetből ma is sokan
keresik. A prédikációt pedig gyakran csak mint felesleges ráadást,
megszokásból elszenvedik. Ez azt teszi: az egyház saját létalapjában
kételkedik.

6.1 A prédikáció rendeltetése

Különböztessük meg a prédikációt a vallásos beszédtől. A kettőt gyakran
össze szokták téveszteni és fel is cserélik egymással. A vallásos beszéd
tárgya Isten; őróla szól s éppen tárgya folytán különbözik minden világias
beszédtől. Ez a különbség azonban csak viszonylagos, mert a vallásos beszéd
nem zárja magába Istent, csak utal rá s megelégszik a ráutalással. Tehát a
vallásos beszédnek csak szimbolikus értelemben tárgya Isten.

A prédikáció több a vallásos beszédnél. Nem elégszik meg az
Istenre-utalással, hanem azzal az igénnyel lép fel, hogy valóban Isten
szavát szólja. Nemcsak képleges értelemben, hanem valósággal Isten szava:
Predicatio verbi Dei est verbum Dei (II. Helvét hitvallás 1. r.). A vallásos
beszéd Istenről, a prédikáció Istenből beszél. Amannak csak tárgya,
ennek meg az alanya Isten. — Mi avatja a prédikációt Isten tulajdon
beszédévé? Emberi tudomány vagy emberi képesség? Nem, nem eszmei gazdagsága
vagy filozófiai mélysége, nem is az a formai műgond, amivel a prédikációt
megszerkesztettük, vagy a meggyőző szónoki erő, amivel előadjuk. A tartalmi
érték és a retorikai csiszoltság csak eszköz lehet, mellyel az ember Isten
tulajdon szavát szolgálhatja. Engedelmes eszközül adja magát, minden
tudományával és képességével együtt a beszélő Istennek s nem az emberi
bölcsesség hitető beszédét hirdeti, hanem az igét.

Miért éppen a prédikációnak van ilyen rendkívüli jelentősége s miért nem
igehirdetés az ima, az ének és a liturgia többi eleme? Azért mert mindez már
felelet a prédikációra. Az imádságban és éneklésben nem igét hirdetünk,
hanem kérjük Istentől az igét vagy hálát adunk annak megszólalásáért. Isten
felé fordulunk s nem az emberek felé, ezért sem az ének, sem az ima nem
igehirdetés. (Értelmetlenség volna Istennek hirdetni az igét.)

A hitvallás is ilyen Isten felé forduló, felelgető aktus, szintén nem
igehirdetés. A hit megvallásának egyik kiemelkedő példája: István vértanú.
Nem a követ ragadó embereket nézi, nem dacból vall hitet, hanem a
megnyilatkoztatott egekre függesztett tekintettel, Jézus példája nyomán,
ellenségeiért imádkozik: “Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt.” (Csel 7) –
Ha a hitvalló nem Isten felé fordulna, hanem oldalt pislogna, látják-e az
emberek hitvallását, a hitvallás egyszerre értékét vesztett, farizeusi
cselekedet lenne, akárcsak a hivalkodó imádkozás és éneklés.

Van az egyházi életnek olyan megnyilvánulása is, mely az emberek felé
fordul és mégsem igehirdetés: a szeretet-tevékenység. Noha az embertársakhoz
fordul, ez is Istennek adott felelet a hirdetett igére. — “Vigyázzatok,
hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak
titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért
mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók
tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet
nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor
alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb
kezed.” (Mt 6) — A szeretet-tevékenység egyszerűen felelet Isten szavára.
Ha ennél több akar lenni, ha versenyre kél a világ szociális
intézkedéseivel, vagy tüntetni iparkodik Isten segítő ereje mellett
(lássátok, tőlünk ilyen is kitelik!), ha igehirdetés akar lenni, akkor nem
több, hanem kevesebb lesz: nem igehirdetés, hanem csak propaganda. Az Isten
melletti propaganda a farizeizmus kollektív formája.

A vallásoktatásnak sem az igehirdetés a feladata. Csak tanítani akar, az
igehirdetés megértésére előkészíteni. Ha ezt jól végzi, többet tesz, mintha
erőltetné a megtérést. Az igazi tanítómunka azonban időnkint válhat
igehirdetéssé. — A teológiák munkájáról hasonlót mondhatunk, mint a
vallásoktatásról. Az igehirdetés a teológiának csak előfeltétele, tárgya,
célja, de nem tartalma és feladata. Voltaképpen magasabb fokú
konfirmáció-oktatás, leendő igehirdetők részére. Jóllehet, a teológia is
átcsaphat az igehirdetésbe, mégpedig nemcsak a dogmatika, hanem bármely más
tárgy területén is, de ez mindenkor csak kivétel. A szabály, hogy a teológia
nem igehirdetés, hanem tudományos kutatás és oktatás. Módszeres kritikai
munkával vizsgálja a mai prédikációt, abból a szempontból, hogyan függ össze
az eredetivel: a Jeremiások és Pálok prédikációjával s útbaigazítást ad az
eredetinek megfelelő folytatására. Tehát a maga módján ez is az egyházi élet
úgynevezett “felelgető elemei” közé tartozik.

Miután megkülönböztettük a prédikációt a vallásos beszédtől és
megkülönböztettük az egyházi élet más megnyilvánulásaitól is, adódik a
kérdés: Milyen címen tulajdonítunk a prédikációnak különös hivatást az
igehirdetésre? Emberi vakmerőségből, mert mi így akarjuk, mert kedvünk
tartja, hogy a prédikációt ezáltal kiemeljük? — A megkülönböztetést nem
valami ingatag emberi önkényből csináljuk, hanem azért, mert az egyház ura,
az úr Jézus Krisztus így akarta és rendelte. Ő ugyanis nemcsak azt
parancsolta nekünk, hogy higgyünk, reméljünk, szeressünk, a felebaráti
szeretet munkáit gyakoroljuk, keresztet hordozzunk és imádkozzunk, hanem azt
is, hogy az Ő igéjét hirdessük: “Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden
népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevébe,
tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme
én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” (Mt 28,19k.) — Mi
ennek a krisztusi parancsnak engedelmeskedünk, amikor prédikálunk és a
sákramentumokat kiszolgáltatjuk. Ennek a parancsnak jegyében különböztettük
meg a prédikációt, mint aminek sajátos hivatása van az ige hirdetésére.

Ezzel azonban nem akarunk olyan hamis látszatot kelteni, mintha Isten
valamiképp kötve volna a mi prédikálásunkhoz. Távol legyen! A hatalmas Isten
bármit felhasználhat igehirdetésre. Az Ő kezében lehet az igehirdetés
eszköze pl. egy hangverseny, egy festmény vagy akármi más. Ebből a
szempontból nézve nem zárhatjuk ki az igehirdetés eshetőségei közül az
istentisztelet s az egyházi élet imént felsorolt “felelgető elemeit” sem, az
éneket, imát, szeretet-tevékenységet stb.-t. Itt azonban különbséget kell
tennünk, ha tisztánlátásra törekszünk: más dolog az, hogy mit tehet Isten,
és más, hogy mit parancsol az egyháznak, illetve nekünk, mint az egyház
szolgáinak. Lehet az egyház minden munkája igehirdetés, de nem feladata,
hogy minden munkája okvetlen igehirdetés akarjon lenni. Viszont a prédikáció
rendeltetése, hogy igehirdetés legyen. Az egyházi élet eleven és éltető
központját, lüktető szívét veszítené el, ha az igehirdetést egyetemlegesen
feladnók.

6.2 A prédikáció kötöttsége

Mi a különbség a prédikáció és az egyházi élet úgynevezett felelgető
elemei között? Első látszatra semmi: összefolyik a kettő, amennyiben a
felelgető elemek is válhatnak igehirdetéssé, sőt a prédikáció is lehet
felelgető elemmé. De ha a szándékot nézzük, a különbség mindenkor megmarad:
a felelgető elemek nem akarnak igehirdetéssé válni, a prédikáció viszont az
akar lenni. Így parancsolta Krisztus, az egyház Ura.

De elegendő-e az emberi szándék, hogy a prédikációt csakugyan Isten
igéjének hirdetőjévé avathassa? Hiszen Isten igéje nem áll hatalmunkban. A
mi prédikációnk csak emberi elismétlése lehet azoknak az ígéreteknek és
parancsoknak, amelyeket Isten igéjében adott. Elismétlés, a Szentlélek
segítségül hívásával. — Ennek a ténynek igen fontos következménye van a
prédikációra nézve. Ha ugyanis legitim elismétlése akar lenni bizonyos
ígéreteknek és parancsoknak, akkor a prédikáció nem kötetlen vagy éppen
önkényes dolog, hanem nagyon is kötött. Mihez van kötve? Az első
igehirdetéshez. Ez pedig azt teszi: kötve van a Szentíráshoz. A prédikáció
nem kötetlen vallásos beszéd tehát, hanem írásmagyarázat.

A kötöttség nem jelenti:

1. az Írás szavainak puszta elismétlését, hiszen akkor nem is volna
   szükség prédikációra; elég volna a Biblia felolvasása;
2. de nem jelenti a bibliai szöveg egyszerű körülírását sem, mert így
   még az a szöveg könnyen idegen és távoli, tehát alapjában véve érdektelen
   dolog maradna számunkra. A prédikáció feladata ennél jóval több;
3. a prédikátor saját szavaival akarja, saját kortársai előtt
   érthetővé tenni az egyháznak adott ígéreteket és parancsokat. Nem mást, mint
   azokat az ígéreteket és azokat a parancsokat. Ebben rejlik kötöttsége. A
   prédikáció tehát Istentől rendelt, isteni ígéreteket és parancsokat közlő
   aktuális írásmagyarázat.

Nem válik-e ebben a kötöttségben egyhangúvá prédikálásunk? Nem merül-e ki
hamarosan a mondanivalónk? Nem, sőt éppen ebben a kötöttségben nem. A
Szentírásban ugyanis a textusok megszámlálhatatlan sokasága van és minden
textus más. Mindeniknek van valami sajátos mondanivalója, annak ellenére,
hogy végeredményében valamennyi a Szentírás egy mondanivalóját közli. Minden
textus mögött a teljes Szentírás áll és mindeniken át a teljes Szentírás
akar megszólalni.

Az Írás egy mondanivalója megszámlálhatatlan sokaságú textusban
tükröződik, ezért a Biblia az igehirdető számára kimeríthetetlen,
kiprédikálhatatlan. Pl. a Ravasz László sok száz prédikációján nyoma sincs a
kimerültségnek. -Thurneysen hasonlatával élve, a Biblia szövege olyan, mint
a földgömb felülete. A szöveg, mint óriás burok, a központi mondanivalót
körülfogja, magába rejti. Midőn egy textust választunk, a gömb felületén
mintegy kijelölünk magunknak egy parányi körülhatárolt területet. Az
írásmagyarázat azt teszi, hogy ezen a területen leásunk, ásunk mindaddig,
amíg a központig: Krisztusig el nem jutunk. Minden valamirevaló
prédikációban egy-egy ilyen kúpalakú részt metszünk ki a Biblia glóbuszából
s azt mutatjuk fel a maga aktualitásában. Ha a “leásást” komolyan vesszük,
magunk is rájövünk, hogy nincs két egyforma “kúp” s a “kúpok” száma
kimeríthetetlen.

Ezt a kötöttséget nevezzük más szóval: íráshűségnek. A prédikátor midőn
Krisztus parancsának engedelmeskedve a kötöttséget vállalja, vagyis tanító
szolgálatát az Írás iránt való hűségben teljesíti, egy nagy ígéretnek
részese és hordozottja. Krisztus ugyanis a küldetés parancsához ígéretet is
kapcsolt: “Én tiveletek vagyok minden napon, mind az időknek végezetéig.”
Krisztus maga van ott, ő jelenik meg a prédikációban Szentlelke által. Az
ígéretek elemlegetésében maga a megígért aktualizálódik: az emberi szó Isten
szava lesz. Praedicatio verbi Dei est verbum Dei.

De hát lehetséges ez a csoda? A gyarló emberi szó nem akadálya ennek a
kegyelemközlő isteni cselekménynek? — Ez akkora nehézségnek tűnik, hogy a
kétkedő ember legtöbbször megkerüli a feladatot, a római katolicizmusban és
a protestantizmusban egyaránt.

A római egyház, noha egyébként tág teret enged a csodakultusznak, ezt a
csodát mellőzi, ezen a ponton meghátrál. Nem is lép fel azzal az igénnyel,
hogy prédikációja Isten szava. Ott a prédikáció csak tanítás, vallásoktatás
felnőttek számára. Prédikálásuk külsőképpen is ehhez igazodik, midőn a
“szentbeszédnek” nincs textusa, hanem csak témája.

Protestáns részről meg úgy kerülik meg a feladatot, hogy a prédikátor
saját egyéni kegyességének hű és eleven kifejezését akarja adni a
prédikációban. Különösen a protestáns modernizmusban
– értve ezen a 18. és 19. század jellegzetes egyházi megnyilvánulásait a
– prédikátor az ige helyett többnyire magát idézi és
magát hirdeti. Igaz, önerejéből nem is hirdethetné Isten szavát, hanem csak
a Szentlélek segítségével, ha Isten Lelke munkál az igehirdetőben és az
igehallgatóban. Prédikálásunk azon fordul meg: átadjuk-e eszközül magunkat
Isten Lelkének. A Lélek műve végeredményében az igehirdetés. A Lélek műve
pedig nem külön elemként van a prédikációban az emberi szavak mellett, hanem
az emberi szavakat avatja Isten igéjévé. Ilyenkor, a Lélek munkájának
pillanatában az isteni és emberi szó egy. Krisztus kettős természete
tükröződik benne.

6.3 A prédikáció a protestantizmusban és a katolicizmusban

1. A prédikációban az emberi szó nem magától értetődően, hanem isteni
   csoda folytán válik igévé; akkor, amidőn a Lélek munkál mind a
   prédikátorban, mind a hallgatóban. A protestáns modernizmus, vagyis az
   utóbbi két évszázad haladó irányzata, nem akarja hinni ezt a csodát. Kétli,
   hogy Isten mondhat és mond ma is valamit, tehát nekünk meghallgatni valónk
   van Istennel való viszonyunkban.

Ebből a hitetlenségből következik a modern prédikáció minden kórtünete,
egész erőtlensége. A prédikátor hitetlenség folytán hanyagolja el az
írásszerűséget, az egyháznak adott ígéretek hű elismétlését. Kétkedik az
Isten megszólalásában, ezért ahelyett, hogy Istent hallgatná és az ő
üzenetét tolmácsolná, álpótlékokkal hozakodik elő.

Ezek az álpótlékok nagyon sokfélék. Ilyen pl. midőn a prédikátor saját
életének eseményeit, saját vallásos élményeit hordja a szószékre és az ige
helyett önmagát prédikálja. Ilyen továbbá, amikor ugyancsak az ige
helyett a magyar történet vagy az egyháztörténet eseményeit magyarázza, vagy
pedig az újságokból összeolvasott aktualitásokkal megy a szószékre. Az
efféle kisiklásoknak különösen az alkalmi istentiszteletek, az úgynevezett
témás vasárnapok veszedelmes alkalmai. Október 31-én vagy nemzeti ünnepeken
szokott a prédikátor leghamarabb megfeledkezni arról, hogy minden
aktualitásnál aktuálisabb maga az ige. Ha rászokik a prédikátor, hogy az ige
hűséges szolgálata helyett álpótlékokat nyújtson a gyülekezeteknek,
bekövetkezik a baj: a prédikátor belefárad a prédikálásba s a gyülekezet is
a templomozásba.

A fáradt prédikátor így beszél: “Hogy lehet ma prédikálni, mikor oly nagy
a konkurencia? Annyi az ismeretterjesztő előadás, felolvasás, annyi szellemi
táplálékkal tömi az embereket a rádió, tévé, a könyv, folyóirat és napilap,
hogy ki kíváncsi énrám? Ki kíváncsi egy megriadt ember mondanivalójára?
Gondjaim közepett nincs is elég időm felkészülni, textust exegetálni és
prédikációt írni. Aztán meg sok lehangoló tapasztalat után lelkesedjem és
szónokoljak, ha a vasárnapi harangszó templomba szólít? — Milyen baj az
nálunk, hogy minden a prédikáción, illetve a prédikátor személyén fordul
meg. Jézus ma bizonyára másképp csinálná. De hát neki, a kereszttől
eltekintve, könnyebb volt: csak három évig prédikált, addig sem egy helyen.
Nekem meg, aki nem is hasonlíthatom magam hozzá, harminc évig kell
ugyanannak a gyülekezetnek prédikálnom. Csoda-e, ha meguntam s a gyülekezet
is rámunt? Kevesebb, meg rövidebb prédikáció kellene, vagy minek is
egyáltalán prédikáció?”

A prédikáció hallgatásába belefáradt gyülekezeti tag hasonlóan beszél:
“Minek a prédikáció, mi értelme, mi látatja? A templomon kívül különb
szellemi táplálékot kapok. A pap vallásos élményei, ügyefogyott történetei
nem érdekelnek, a napi eseményekkel pedig a hírközlő szervek révén eleget
foglalkozom. Minek egyáltalán az egyház, ha csak ennek a világnak tükörképe,
ha csak vallásos élményeink s nézeteink kicserélődési helye? E nélkül igazán
meg lehet lenni.”

A fáradt prédikátornak és a fáradt gyülekezetnek igaza van, ha
álpótlékokról van szó. Az álpótlékok csak kimerülésre, fáradtságra és
csömörre vezetnek. Ezen a helyen semmiféle álpótléknak nincs értelme. A
prédikációnak csak az esetben van létjoga, ha abban maga Isten szól, ha
csakugyan az ige szolgálata. Semmi más, mint az ige bátor és alázatos
szolgálata. Ezzel szolgálja a világ javát.

Ha a prédikáció az igét szolgálja, akkor nem jelenthet rá nézve
konkurenciát a rádió, az irodalom és a napi sajtó. Ha Isten hozzánk intézett
szava hangzik fel benne, akkor értelme van a templomnak, egyháznak. — Egy
gyülekezetével együtt élő pásztornak, még a leghíresebb rádió-prédikátor sem
jelenthet konkurenciát. Annak a gyülekezetnek gondját és örömét mégis csak ő
ismeri jobban, tehát jobban eltalálja az éppen oda szóló üzenetet, mint a
rádió-prédikátor.

Az önmagát nyújtó prédikátor, még addig is, amíg újnak hat, képtelen
jelenség. Midőn önmagát prédikálja, összecseréli magát azzal, aki már
nincs, t.i. a teremtés eredeti emberével, és azzal aki majd csak
lesz, t.i. a kegyelem országának emberével. Mert csak azok beszélhetnének
közvetlen istenlátás alapján Istenről. De mi, megkegyelmezett bűnösök, csak
közvetve, írásmagyarázat formájában beszélhetünk. Az álpótlékos prédikátor,
függetlenül egyéni állásfoglalásától, reménytelen eset: nem igehirdető.

2. Az igehirdetés tárgyalásakor, nemcsak a ma is tovább élő
   protestáns modernizmussal, hanem a katolicizmussal is szembetaláljuk
   magunkat. — A római katolikus egyház elsőrenden nem az igehirdetés, hanem a
   sákramentumok egyháza. A sákramentumok jelentik itt a bűnnel és halállal
   szemben, a bűnös és halandó ember számára a canales gratiae-t, a vasa
   medicinae-t. Az egyház a sákramentumokkal, mint természetfeletti kegyelem
   eszközeivel él, sőt a sákramentumok kiszolgáltatásából él. Ezek mellett a
   prédikációnak alig marad valami helye. Bár minden plébánosnak kötelességként
   írják elő a vasárnaponkénti prédikációt (amit végeztethet a káplánnal is),
   de azért a mise teljes lehet prédikáció nélkül is. Minden felszentelt pap,
   tehát nem csak a parochus, tartozik naponta misét celebrálni, hacsak
   időleges diszpenzációja nincsen. Viszont valaki leélhet egy hosszú papi
   életet anélkül, hogy valaha is prédikált volna, illetve prédikálna.

A reformált egyházakban másként áll a helyzet. Itt az igehirdetést
központi helyéről, még a legnagyobb belső romlás idején sem szorították ki.
Lehet, hogy olykor csak a hagyomány vagy a megszokás ereje tartotta s nem az
eleven meggyőződés, de megmaradt, s az Úr hív szolgái újra visszaállíthatták
és visszaállíthatják eredeti rendeltetésébe. Lehet ismét Isten ígéreteinek
megszólaltatása. A régi szavakon át most mihozzánk is szólhat Isten. Mert az
igehirdetésben ilyen személyi aktus megy végbe: Isten az igében szól, az
ember pedig hallgatja és hittel befogadja az igét. Mintegy néven szólít
minket Isten. A reformált egyházak éppen az igehirdetés ilyen személyes
jellegében, ennek a személyes jellegnek felismerésében különböznek a római
egyháztól. A római egyházban, mint sákramentális egyházban ugyanis nem ez a
személyes viszony a fontos, az isteni én-nek az emberi te-vel való közvetlen
kapcsolata, hanem egy misztikus oki-okozati kapcsolat, mondhatni fizikai
viszony. A sákramentumok révén dologias befolyás érvényesül az egyházban,
mert szerintük a sákramentumok ex opere operatio hatnak, vagyis szinte már
függetlenül az isteni döntéstől és az emberi hittől.

A reformátorok ezzel szemben nem dologi kapcsolatról, hanem személyes
találkozásról tudtak, mely a hirdetett igében megy végbe. Mégsem mellőzték a
sákramentumokat, mint ahogy a római katolikusok mellőzték a prédikációt.
Tehát nem estek az ellenkező végletbe.

Tagadták ugyan, hogy egyedül a sákramentum fontos, de a prédikáció
kizárólagos hangsúlyozásától is óvakodtak. Még csak azt sem tanították, hogy
mindkettő egyformán fontos, hanem fontos a prédikáció, a sákramentumokkal
együtt. Vagyis az ige az első és első is marad, úgy csatlakozik hozzá a
sákramentum. Magánál Jézusnál is ez a sorrend. Nem azt mondja: “Az ég és a
föld elmúlnak, de az én sákramentumaim semmiképpen el nem múlnak”, hanem:
“az én beszédeim el nem múlnak”. (Lk 21,33) — Nem reformátori kitalálás a
hirdetett ige értékelése, hanem a Bibliában kifejezett értékelés
felismerése, átélése és megvallása. Ezt mondja Kálvin a prédikációról: anima
ecclesiae (Inst. IV. 12. 1.) s ezért ír így róla: mater ex qua nos Deus
generat (Gal. kom.). Ezért a prédikáció a gyülekezeti élet látható
középpontja. (v.ö. Inst. IV. 1. 5-6.)

6.4 A prédikáció és a dogmatika

A prédikáció mégis emberi dolog. Mint emberi cselekmény, korántsem
tévedésmentes és vitán felül álló, korántsem érinthetetlen tabu. Felvethető
vele szemben a kritikai kérdés és felelősségre vonható. De nem azért, hogy
valamely kor tudományos követelményének, ízlésének vagy valamely nép és
állam érdekeinek megfelel-e, hanem hogy saját rendeltetésének, az
igehirdetés követelményének megfelel-e. — Ha valami más felelősséget
vállal, elárulja az egyházat, illetve az egyház Urát: Krisztust, akinek
egyedül tartozik felelősséggel. Az egyház reformátori meghatározásában ez az
egyetlen felelősség fejeződik ki a következőképpen: Ecclesia est in qua
evangelium recte (=pure) docetur et recte administrantur sacramenta. Ehhez a
kétszeresen is hangsúlyozott recte-hez van odakötve az egyház léte.

A recte docetur a dogmatika gondja és problémája is. A dogmatika őrálló
munkájára annál nagyobb a szükség, minél inkább hamis igényeket támasztanak
az igehirdetéssel szemben. Ez pedig gyakran adódik. A világban ugyanis
mindenkor vannak uralmon lévők és ellenzékiek, haladók és maradiak,
forradalmárok és konzervatívok. Ezek — előfordul — eszközül akarják
használni s a maguk kölcsönhatásába akarják bevonni az igehirdetést is. Igen
könnyen az ellentétes igények malomkövei közé kerülhet az igehirdetés. Így
születtek meg pl. a rossz emlékű háborús prédikációk. Fokozza a nehézséget,
hogy nemcsak mi vagyunk a világban, hanem bennünk is ott van a világ, a maga
ellentéteivel. Amint az egyik hamis igényt elhárítottuk, lehet, hogy máris a
másik karjaiba kerültünk. Ez a lehetőség csak fokozza a vigyázás szükségét.
Ha nem vagyunk elég éberek, elaltatjuk vagy kikapcsoljuk a dogmatikai
ellenőrzést, úgy válhat irányadóvá számunkra a világ, hogy észre sem
vesszük. Az igét tehát szándékunk ellenére is valami világi érdek
szolgálatába állíthatjuk.

A prédikátor úgy szabadulhat meg a világ ellentétes igényeitől, ha
felismeri, érzi és vállalja az egyetlen igényt: az igehirdetés igényét.
Viszont, ha el tudja hárítani a hamis igényeket magától, akkor válik égetővé
az egyetlen igény, hogy a prédikáció igehirdetés legyen. Ez a prófétai
bátorság titka. (Pl. Jer 1,17; Ám 3,8.) Az, amit most az igehirdető
bátorságáról mondottunk, érvényes az egész egyházra, a reformátori
egyház-meghatározás értelmében. Az egyháznak egyedül Istent kell félnie és a
világtól sosem szabad félnie. Mert csak ha Istent igazán féli, akkor lesz
bátorsága arra, hogy a világot ne félje és a világ hamis igényeivel szemben
az igehirdetés tisztaságát megőrizze. Mondanivalója nem válik úgynevezett
steril igehirdetéssé, hiszen Isten határozott igénye szólal meg az igében.
Eligazít nemcsak az egyénre, hanem a világra nézve is, közelebbről Isten
emberének világbeli forgolódására.

Tudjuk, az imádság a végső eszköz, melyben a prédikátor igazi
felelősségtudata megoldást, illetve megnyugvást találhat. De az imádság
előtt ott van (az imádságtól nem függetlenített) munka, az ősi jelmondat
értelmében: ora et labora. Estünkben a munka teológiai eszmélődést,
teológiai kritikát jelent. A teológia kritikai munkája a prédikációval
kapcsolatban: korrekció. Tehát nem akció, nem is reakció, hanem korrekció.
Őrködik a prédikáció tisztaságán. Azonban a teológia is emberi munka s nem
kezeskedhetik az igehirdetés tisztaságáért. De igyekszik a prédikálást
megtisztogatni és tisztaságát megőrizni.

Két véglettől kell itt óvakodnunk: a kishitűségtől és az emberi
biztonságtól. A kishitűség azt mondja, hiába minden erőfeszítés, hiszen a
prédikációt a gyarlóságoktól úgysem tudjuk megtisztítani. De hát az orvos
sem tudja a betegségeket teljesen kiirtani a világból, mégis szükség van
orvosra. Nem kevésbé szükséges a teológia, még akkor is, ha csak részleges
eredményeket érhet el. — A másik véglet, az emberi biztonság meg abban
nyilvánul, hogy hitbeli döntéseinket, állásfoglalásainkat kritikán felül
állónak tekintjük, s úgy véljük, nem kell tovább teológiai ellenőrzés.
Végzetes dolog lenne, ha az egyház túl biztos abban, hogy forgolódásában a
recte docetur csakugyan érvényesül, s ebben a tudatban a teológiát mellőzné,
vagy csak néhány teológiai tanár magánügyévé tenné. Minél inkább megnehezül
az egyház helyzete a világban, annál inkább szükséges, hogy az egyház
folytonos önvizsgálatot tartson, igazi feladatára eszmélődjék, vagyis
teológiai munkát végezzen.

A teológiai munka, kivált azon belül a dogmatika kérdezést jelent. Kérdi,
hogyan beszélt tegnap az egyház Isten dolgairól és hogyan kell holnap
beszélnie. Megvizsgálja a prédikáció szavait, szokásos szóhasználatát:
mennyiben felel meg a célnak, a hirdetésre váró ige értelmének? Ilyen
vonatkozásban az igehirdetés a dogmatika tárgya. — Tehát a dogmatika az
egyes prédikációk elemzésével és bírálatával foglalkozik? Csak alkalmilag,
de nem programszerűen. Nem is győzné darabonkint az egész tegnapi
igehirdetést átvizsgálni. Csak kis hányadával végezhetne. Segítséget nyújt
azonban a tegnapi dogmatikai munkásság, amelyik részint kritikailag
felmérte, részint általánosságban tükrözi a tegnapi igehirdetést. Annak
eredményeire támaszkodva, a mai dogmatika kritikailag beszélhet arról,
milyen legyen a holnapi igehirdetés.

A dogmatika tárgya tehát az igehirdetés. Nem szabad azonban felednünk,
hogy ez a tétel megfordíthatatlan: az igehirdetésnek viszont nem tárgya a
dogmatika. Ezért semmiféle dogmatikának egyetlen fejezete sem szószékre
való, még népszerűsített alakban sem.

Hogy mit prédikáljunk, arra nem a dogmatika, hanem a Biblia ad
feleletet. Egy textust hirdessünk, de nem kiszakítottan, hanem a Biblia
egészével való összefüggésében, úgy amint az a textus aktuálissá válik az
adott viszonyok között élő gyülekezet, egy bizonyos gyülekezet számára. A
dogmatika csak rávezet a helyes alkalmazásra, az alkalmazásban való igazi
bátorságra és igazi vigyázásra, tartózkodásra. Mindössze szempontokat és
útbaigazítást ad, tájékoztat a végletek között. Megmutatja mi az, amit
minden körülmények között meg kell mondani, de azt is, amit semmi
körülmények között sem szabad kimondani, mert az előbbinek elhallgatása,
vagy az utóbbinak kimondása, egyformán Krisztus elárulása volna.

Olyan tehát a dogmatikai munka, mint a korlát a meredek szélén: a
lezuhanástól véd, vagy legalább igyekszik védeni. De mert nemcsak a
prédikáció igehirdetés, hanem a prédikáció mellett ott van a “látható ige”,
a sákramentum is, sőt az egyházi élet úgynevezett felelgető elemei szintén
válhatnak igehirdetéssé, azért azok is a dogmatika hatáskörébe tartoznak. A
bibliafordítás, az ágendáskönyv szerkesztése, a zsoltárrevízió, a
konfirmációs káté, az egyházi törvénykönyv stb. dogmatikai probléma is, noha
erről gyakran el szoktak feledkezni.

Összegezve a mondottakat: a dogmatika tárgya általában mindaz, ami a
prédikáció tárgya, csakhogy nem direkt, hanem indirekt értelemben. A
prédikáció pl. azt hirdeti: “A te bűneid megbocsáttatnak.” A dogmatika pedig
ilyen fogalmazásban foglalkozik ugyanezzel a kérdéssel: “Az ember bűnei
megbocsáttatnak.” — Miért kell ilyen megkülönböztetést csinálnunk? Azért,
mert az igehirdetés a közvetlen isteni parancs megszólalása, a dogmatika pedig
azt vizsgálja, milyen körülmények vagy határok között akar érvényesülni ez az
isteni parancs. Vizsgálnia kell, mert az isteni parancs meghirdetője gyarló,
téveteg ember.

De az is kitűnt a mondottakból, hogy a dogmatika csak másodlagos
jelenség a prédikáció mellett. A prédikáció Istenből és a hitből indul ki, a
dogmatika pedig a prédikáció tényéből. Nem is adhat magasabb rendű
hitismeretet, mint a prédikáció. A dogmatikus nem tudhat hit tekintetében
“többet”, mint a legegyszerűbb hivő, aki befogadja a prédikációt és lelki
épülésére olvasgatja a Bibliát. A dogmatikus tehát korántsem ura és bírája
az isteni kijelentésnek. Nem uralkodhat az egyházban sem, hanem csak
szolgálhat. Tudománya nem öncélú tudományoskodás, hanem alázatos s éppen
alázatos voltában nélkülözhetetlen szolgálat.