5. A dogmatika helye

Három szóba foglalható a felelet: az egyházban, a hitben és az
imádságban.

5.1 Az egyházban

A dogmatikai munkásság nem az egyház munkája mellett vagy azon kívül van,
hanem szervesen beletartozik az egyház munkájába. A dogmatika az egyház
egyik életmegnyilvánulása, eklézsiális funkció. Mint általában a
teológiának, természetesen a teológia gerincének, a dogmatikának is talaja
az egyház. Gerinc abban az értelemben, hogy az exegetikai eredményeken
alapszik s átvezet a praktika teológia szolgálataiba. De gerinc azért is,
mert egész teológiai magatartásunkat meghatározza.

A dogmatikának az egyházon kívül nincs élettere. Nem azért, mintha
tételei s egész felépítése logikai szempontból nem volna érvényes. Okfejtése
érvényes lehet bárhol. Barth Dogmatikáját pl. mint érdekes filozófiát vagy
ideológiát tanulmányozza az ateista Lukács György és sok művelt japán. (L.
Junge Kirche, 1960. 347. l.) Tehát az a hiten kívül sem értelmetlen. De
tanításának éltető alapját: az isteni kijelentést csak az egyházban fogadják
be, mert hittel ragadható meg. Az egyházon kívülálló teológia, logikus
felépítése, módszeressége ellenére is voltaképpen tárgytalan s mint
teológia, fejlődésképességét, igazi értelmét és létjogát veszti. A dogmatika
az egész teológiával egyben, egyházi tudomány.

Mi tehát közelebbről a dogmatika tárgya? Nem “fönt” kell keresnünk, mert
nem az érzékfeletti vagy természetfeletti világ metafizikája. Nem is “lent”
kell keresnünk, mert nem a természet és történet világát átfogó ismeret. Nem
is Isten “maga” nem az Isten önmagában való megismerése, tehát nem valami
Istenontológia (=léttan), amely úgy próbálja leírni Istent, mint ahogy a
természetrajz az élőlényeket leírja. — E háromszoros nem után vegyük az
igent. A dogmatika: a velünk találkozó Isten velünk való története. A dolog
természete szerint annyiban velünk is foglalkozik, amennyiben Isten, velünk
emberekkel cselekszik és cselekedni is akar.

5.2 A hitben

A dogmatika az isteni kijelentésre vonatkozik, ezért a dogmatikai
munkásság előfeltétele a hit. A dogmatika aktuális, személyes jellegű, egész
életünket átfogó, egzisztenciális ismeret, mégpedig nemcsak eredetében,
hanem végbemenetelében is. Nem csupán hitből eredő, hanem hitben való tudás.
Ebben a tudatban mondották a régiek, Anselmus és mások: Credo ut intelligam.
A credo itt nemcsak kiindulás a megismeréshez, megértéshez, az
intelligere-hez, hanem annak maradandó tere. Az intelligere tehát nem egy
második aktus a credo mellett, hanem abban és azzal együtt megy végbe.

Ez azt teszi: a dogmatika tárgya lényegében véve nem elmélet, nem tárgyi
ismeret, nem tan, szóval nem credenda, hanem credendus, azaz Isten maga,
amint adja magát a kijelentésben, a hit számára. — Erre azt lehetne
mondani: De hát a dogmatika ténylegesen mégis csak tanokkal, az
áthagyományozott évezredes múltú dogmákkal foglalkozik! Valóban azokkal, de
nem önmagukért, hanem azért, hogy az Isten által, a kijelentésben
most adományozott hitismeretet megragadjuk.

Már ennyiből is kitűnik a dogmatikai munkásság nehézsége. Ha nehézségről
van szó, ne arra gondoljunk, hogy a dogmatikának, mint általában a
tudományoknak, külön szaknyelve van, teletűzdelve szokatlan és sajátos
kifejezésekkel. De hát, mint minden nyelv, ez is elsajátítható; elsajátítása
csak szorgalom és gyakorlat kérdése. — A nehézség nem is abban áll, hogy a
dogmatikát közel kétezer éve művelik már s ez a roppant terjedelmű
szakirodalom alig áttekinthető. Áttekintése valóban szorgos munkát kíván, de
ezt a munkát megkönnyítik jó történeti összefoglalások és
szöveggyűjtemények. Az említett nehézségek tehát csak technikai természetűek
s a tulajdonképpeni nehézség ezeken túl kezdődik.

Mint láttuk, a dogmatika Isten aktuális kijelentésén alapul. Nos, a
dogmatikai munkásság igazi nehézsége abban rejlik, hogy Isten kijelentése
nem áll hatalmunkban, de nem áll rendelkezésünkre az az eszköz sem, amellyel
ezt a “tárgyat”, az isteni kijelentést megközelíthetnők. Ti. nem áll
rendelkezésünkre a hit sem. A “tárgy” tehát alkalmatlan mai fogalmak szerint
“tudományos” feldolgozásra, az eszköz meg természeténél fogva “elégtelen” a
feldolgozás lehetővé tételére. Az élő Istenről beszélni embereknek, emberi
szóval roppant nehéz. Kant ismeretelméleti megállapításai ezt már világosan
kimutatták.

Ezért értsük meg azt az irtózást, amit manapság a dogmatikával szemben
tapasztalhatunk. A világ helyes ösztönnel a dogmatikában emberi túlkapást,
elbizakodottságot, vakmerőséget lát vagy legalábbis sejt. (Tamási Ábele így
hárítja el, mikor szerzetesnek invitálják: “A túlsó világról én is tudok
annyit, mint maguk, csak ezt a világot kell, hogy kitanuljam!”)

5.3 Az imádságban

Nem volt az egyháznak egyetlen nagy teológusa sem, akit a dogmatikai
munkásság nehézsége imára ne kényszerített volna. Megéreztek valamit az
emberi túlkapás kísértéséből. Aquinói Tamás ezért írt könyörgést summája
élére, kérve a könyörülő Isten oltalmát és segítségét. Petrus Lombardus
híres Sententiáit az özvegyasszony két fillérjéhez hasonlította, meg az
irgalmas samaritánus két dénárjához, amit azzal az ígérettel adott át a
vendéglősnek, hogy a költségtöbbletet idővel majd pótolni fogja. Bonaventura
részéről sem üres szóbeszéd volt, midőn “a mi tudományocskánk nyomorúságos
morzsáiról” beszélt. Kálvin is szükségét érezte, hogy egyre ismét a soli Deo
gloriára emlékeztesse a hit titkaival foglalkozót.

A dogmatikai munkásság helye végső fokon: az imádság. Hálaadás Isten
szaváért, az ige megszólalásáért és könyörgés a további útmutatásért. Ennek
az imádságos lelkületnek kell áthatnia az egész dogmatikát, hogy mentve
legyen az emberi túlkapás, az elbizakodottság, a dogmatizmus ólálkodó
veszedelmétől.

Az igazi nehézség láttán adódik a kérdés: Ha ennyire nehéz az élő Isten
dolgairól beszélni, mért erőltetjük a dolgot?
– Már említettük a támadó hitetlenséget és a herezist, mint a dogmák
megfogalmazásának történeti okát. Most e negatív ok mellett nevezzük meg a
pozitív okot is: a prédikációt.