2. A teológia protestáns jellege

2.1 Egység a sokféleségben

2.1.1 Az egység bomlása

Krisztus egyháza és vele együtt a teológia a széttagoltság siralmas képét mutatja. Csak szépítjük a dolgot, ha úgy tüntetjük fel, mintha a sokféleség nagy, testvéri egységen belül helyezkednék el s mindenik felekezet a Biblia gazdagságából képvisel valami sajátosat: a keleti ortodoxia a jánosi típust, a római katolicizmus a péterit, a protestantizmus meg a pálit. Nemcsak a bibliaértelmezés egyéni módjáról, hanem egymást kizáró, ellentétes állásfoglalásokról van itt szó. A történelem színterén nemcsak egymás mellett, hanem egymás ellen vonultak fel a felekezetek. Hatalmi versengést leplező szertartási különbségek ürügyén, 1054-ben a keleti és nyugati egyház feje kölcsönösen kiátkozta egymást, híveivel együtt. Majd félezer évvel
utóbb Luther és a reformáció szintén pápai átok alá került; Luther viszont az antikrisztus megtestesülésének nyilvánította a pápát és a pápaságot.
Máglyák gyúltak, öldöklő harcok folytak az igazság eldöntésére. A harmincéves háború borzalmai vetek-szenek a császárkori keresztyénüldözés borzalmaival, csakhogy itt már keresztyének irtották a keresz- tyéneket. Később ugyanezek a keresztyének együtt vették igénybe az államhatalmat: nagy egyetértésben az erőszak eszközéhez folyamodtak a szektákkal szemben, jelezve, hogy az indulat, a furor theologicus a civilizáltabb körülmények között is ugyanaz maradt.

A felekezeti megoszlásban, sajnos, nem a hitbeli gazdagság sokszínűsége ragyog. Elsötétíti a képet a hitbeli egyenetlenség és gyűlölködés, a testvérek ádáz fenekedésének visszataszító látványa. Hirdettük a szeretet
evangéliumát s közben, mintha csak az evangélium megcsúfolására szövetkeztünk volna. Be is teljesedett rajtunk az Írás: “Ti miattatokkáromoltatik az Istennek neve a pogányok között.” (Rm 2,24)

Vigasztalódjunk, hogy Isten még a rosszból is hozott ki jót? A kemény próbák közepett a hitbeli hűség, a gályát is vállaló állhatatosság, a hősi önfeláldozás tündöklő példái termettek. Ezek hálára indító tények. De a mi kérdésünk az: beszélhetünk-e még a szomorú felekezeti és teológiai széttagoltságban egységről? Van-e ami ezt a széteső és ellenséges tábort egybekapcsolja? Van-e közös hit, minden keresztyén közös hite, s mi az?

Keressük tehát a széttagoltságban az egységet.

2.1.2 Az egység emléke

Még az is, aki kétségbe akarja vonni az egységet, kénytelen bevallani:egység legalábbis volt. Amennyiben a mai keresztyénség múltjára emlékezik, az egységre is emlékezik. Tehát egység van, legalább a visszaemlékezés alakjában. Ez nagyon eszmeinek, elvontnak tűnhet; de társul hozzá a
kölcsönhatás sok gyakorlati jelensége, különösen egyházművészeti, belmissziói és politikai téren. Pl. a német protestánsok kedvelt karácsonyi éneke, a “Csendes éj, szentséges éj”, a római katolikusoktól való
kölcsönzés, jóval a reformáció után; ők viszont istentiszteleteiken a protestáns Bach szerzeményeit gyakran felzendítik. Számos protestáns templomunk román, gót vagy barokk stílben épült, viszont láthatunk római
katolikus templomokat, melyek a mi erdélyi templomaink mintájára készültek.
Belmissziónk hatott a római egyházra s ösztökélője volt a laikus mozgalmaknak. Protestáns példára jelent meg a római katolikus magyarázatos Biblia; társadalmi szervezkedésük és akcióik meg hasonló akciókat váltottak ki nálunk. A II. Vatikáni zsinat döntéseinek hátterében ott van a protestáns bibliakutatás, főleg a Cullmann üdvtörténeti teológiája stb. Csak látszat az, hogy az egyházszakadás óta nincs közös történetünk.

2.1.3 Az egység maradandó elemei

Emlékek és tényleges hatások ötvöződnek a keresztyén múlt nagy személyiségeiben, közös tanítóiban, egy Assisi Ferencben, Kempis Tamásban, különösen Ágostonban, akit a Biblián kívül leggyakrabban idéznek
reformátoraink. Valamennyi felekezettel közösek egyházi atyáink, régi hitvallóink, vértanúink, közös kincsünk az őskeresztyénség, közösek prófétáink és apostolaink.

Főként pedig közös, akiről mindnyájan keresztyéneknek neveztetünk: az élő Úr Jézus Krisztus, az egyház Ura. Kilétét tisztázó krisztológiai harcainkat együtt vívtuk meg a herezisekkel szemben. Lehet, hogy a reá vonatkozó tanításunkban nagy eltérések vannak, minthogy valóban vannak. Ezek az eltérések kihatnak az Istenről, emberről és kegyelemről szóló tanításokra, mégis minden valamirevaló keresztyén Krisztust tekinti a történeti folyamat középpontjának. Még a nem-keresztyén történész is kénytelen a keresztyénségben olyan vallási mozgalmat látni, mely a názáreti Jézus személyéből indult ki. Minden keresztyén felekezet jelenéből látható és láthatatlan életerek nyúlnak vissza Galileáig, ahol az első tanítványok a szeretet kettős parancsát, a hegyi beszédet, a tékozló fiú, az irgalmas samaritánus példázatát, meg a többi tanítást álmélkodva hallgatták és Krisztus csodákkal teli élete körül kialakult az első keresztyén gyülekezet.
Lehet, hogy sokan nem kaptak, vagy nem fogadtak el Krisztusból többet, csak a nevet, de sokan vannak olyanok is, akik jóval többet kaptak és kapnak, mint amennyit sejtünk vagy kibeszélhetnénk.

A különböző felekezetek közös kincse továbbá a Krisztuskönyv, a Biblia. A tekintetben eltérések lehetnek, és vannak is, hogy Isten kijelentését csak a Bibliából ismerhetjük meg, mint a reformátorok tanították, vagy pedig máshonnan is, a természetből, történetből, látomásokból, oltári szentségből, egyházi hagyományokból. Az utóbbiak esetleg felibe kerülhetnek a Bibliának,de a Biblia mégis az egész keresztyénség számára kijelentésforrás. Az élet könyve, mely az egyház igehirdetését, istentiszteletét, minden életnyilvánulását többé-kevésbé meghatározza. Urunk imádságát, a Miatyánkot, minden keresztyén közösségben ismerik és imádkozzák, a keresztséget és úrvacsorát valamilyen formában a híveknek kiszolgáltatják, az úrnak napját,
a vasárnapot megszentelik, a Krisztusra emlékeztető évfordulókat, különösen a húsvétot és pünkösdöt megünneplik. Keresztyén és keresztyén közt szerte a világon mélyreható különbségek, sőt ellentétek lehetnek, de mindennek ellenére beszélhetünk a valamennyi keresztyént összekötő lelki kincsről. Ha
közös kincsünket szemügyre vesszük, elmondhatjuk az egyetemes egyház régi hitvallását: credo unam sanctam et catholicam ecclesiam. Minden megoszlottságunkban és meghasonlottságunkban, legfeljebb veszekedő, civódó testvérek lehetünk.

Minket a dogmatikában az érdekel, az alapvető tényeken túl vannak-e a keresztyén felekezeteknek közös tanításai? Istentiszteleti alkalmainkon ismételten halljuk: “Mondjuk el együtt az egyetemes egyház hitvallását”, és felhangzanak az Apostoli hitforma ősi tételei. A hitvallás értelmezésében azonban már nagy eltérések vannak. Szinte valamennyi tételét felekezetenként másképp és másképp értelmezik. Victor János szép Apostoli hitforma magyarázatának pl. “Református Hiszekegy” a jellegzetes címe. Az eltérések
alapján elmondhatjuk Bellarminnal: van is közös hitvallásunk, meg nincs is.
“Non habemus idem symbolum, si in explicatione dissidemus.” De nem egyoldalú hangsúlyozása-e a különbségeknek ez a következtetés?

Az Apostoli hitvallás eredete egy rövidebb lélegzetű szimbólumra, a Romanumra nyúlik vissza, mely keresztelési formula volt a római őskeresztyén gyülekezetben. Mégis apostoli a hitvallásunk abban az értelemben, hogy az apostolok tanítását foglalja össze. Az Apostolicummal azonos felépítésű és
szövegében is rokon a bővebb Nicaea-Konstantinápolyi hitvallás, mely az ortodox keleti egyház szimbóluma, de nyugaton is elfogadott szimbólum.Ugyancsak nyugati eredetű, s még terjedelmesebb az Athanasiusról nevezett hitvallás. Ezek mind az első hét évszázadban alakultak ki s így a még meg nem osztott egyház hitvallásai. Mindeniket, mint az egyetemes keresztyénség ökumenikus tekintélyű szimbólumát, a reformáció is elfogadta és megőrizte. Mennyiben beszélhetünk a keresztyén egyház közös tanításáról, mikor a keleti
ortodoxia mindinkább elzárkózott Nyugattól s az Apostolicumot és Athanasianumot nem használta, illetve nem ismerte? Annyiban, amennyiben a Nicaeno-Constantinopolitanumot egyetemlegesen elfogadták és amennyiben a többi hitvallás a Nicaeno-Constantinopolitanummal megegyezik. Márpedig velejében megegyezik. Ezen túl kezdődik a tanbeli sokféleség.

2.2 A protestáns hitvallás

2.2.1 Az indítékok

Luther, midőn szerzetesi cellájában tusakodott és a kegyelmes Istent kereste, nem tudta, hogy reformátor lesz. Még amikor a pénzért árusított kegyelem, a bűnbocsátó cédula ellen szót emelt, akkor is csak az ingyen való kegyelmet elhomályosító visszaélések ellen fakadt ki. Hogy nemcsak az egyház életének, hanem tanának és hitének is meg kell újulnia, az évek múltán,  1519-ben vált lassankint világossá előtte. Reformátornak sohasem nevezte magát; ezen a néven csak a 17. század vége óta emlegetik. Ő maga prófétainak tekintette hivatását: akarata ellenére lett a német nép prófétája.

Luther és a többi reformátor a római egyház neveltje, a római egyházzal közös előfeltételből indult ki s a közös alapon mindvégig megmaradt. Ez a közös alap az, hogy a keresztyén hit valóságos, különös és felülmúlhatatlan isteni kijelentésen nyugszik. A különbségek csupán ott mutatkoztak: hol kapjuk az isteni kijelentést és mi a mondanivalója? — Ezen a ponton aztán kiéleződnek a különbségek. A római egyház is a Bibliában keresi a kijelentést, de nyomban melléje teszi az egyházi hagyományt. Hiszen az egyház: vicarius Christi et Dei. Krisztus ugyanis ráruházta tekintélyét az egyházra, pontosabban Péterre és jogutódaira, a római pápákra. Az I.Vatikáni zsinat ennek a gondolatnak következményét vonta le, amikor kimondta
a pápai csalatkozhatatlanságot. Az egyházban tehát folytatódik az isteni kijelentés, s a hit és erkölcs kérdéseiben a pápa az isteni kijelentés hiteles magyarázója. Ezzel az egyházi hagyomány fölibe kerekedett a
Bibliának. Luther ezt a folyamatot már a maga idején pontosan felismerte.
Egyik 1524-ből való vitairatának ez a címe: “Kérdés, vajon Krisztus a gyülekezetét Péterre és az utána következő pápákra alapította? Luther Márton felelete: Nem, hanem egyedül Jézus Krisztusra, Isten fiára. Mert Pál apostol szerint más fundámentomot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” Ebben már benne van a solus Christus és a sola scriptura reformátori elve. Az egyházat nemcsak erkölcseiben, hanem egész hagyományos rendszerében akarja megjavítani: a Biblia szerint reformálni.

Az első protestáns hitvallás, a későbbiekhez mintául szolgáló Ágostai (1530) , békülékeny szelleme ellenére is kimondja az egyházi hagyományokról: “hurkot vetnek” reánk s elvonnak a Biblia mondanivalójától. Krisztus érdeme és megigazító kegyelme helyett emberi dolgokra terelik figyelmünket s így “az egész keresztyénség… semmi egyéb, mint bizonyos ünnepek, szertartások… pontos betartása.” “Hagyománytisztelet pedig nem igazít meg Isten előtt.” (2. r. V.)

A II. Helvét hitvallás még keményebb hangot használ; keletkezésekor
ugyanis már nem volt remény a Luther részéről mindvégig várt
reform-zsinatra. “Nem tűrjük, hogy… hitbeli dolgokban az egyházi atyák
puszta nyilatkozataival, vagy… a bevett szokásokkal, vagy az ugyanazon a
véleményen levők nagy számával… zaklassanak bennünket.” “Megvetjük az
emberi hagyományokat.” Hangzatos nevekkel cicomázzák, apostolaiknak mondják
ugyan őket, “ámde ha a szent iratokkal összehasonlítjuk… ezektől eltérnek
és ebből a különbözőségükből bebizonyosodik róluk, hogy teljességgel nem
apostoliak.” “A zsidóknak is voltak hajdan ősi hagyományaik, amelyeket
azonban szigorúan megcáfolt az Úr, bebizonyítván, hogy ezekkel hiába
tisztelik az Istent.” (2. r.) — Íme ez a protestáns hitvallás. Protestáns,
a szó kettős értelmében: bizonyságtétel a Biblia mellett, ugyanakkor
tiltakozás az emberi hagyományok ellen. A II. Vatikáni zsinat csak annyi
változást hozott e téren, hogy nem két kijelentésforrásról beszél, a
Bibliáról és a szent hagyományról, hanem csak egyről: a Bibliáról, a szent
hagyománnyal együtt. Vagyis az “et” kötőszót “cum”-mal cserélte fel. A
fogalmazás óvatosabb lett, de a lényeg továbbra is megmaradt s ezzel a
protestálás szüksége is.

2.2.2 A kegyelem útján

Az csak egyik része a dolognak, hogy a római egyház hol keresi a
kijelentést. Azt is meg kell kérdeznünk, mit talál ott? Az úgynevezett
formális elv mellett lássuk tehát a materiális elvet is. Még az egyházi
hagyomány szerint értelmezett Biblia válasza is elsősorban ez: a kegyelem.
De a római egyház megint hozzátesz valamit: a kegyelem és a jócselekedetek.
Igaz, ezek a cselekedetek jobbára a kegyelem gyümölcsei, de a mellérendelés,
az “és” itt is megvan. A jócselekedet ennek folytán érdemszerző jelleget
ölt: az örök üdvösséget mintegy díjként adja Isten az érdemekért. Az egyház
megszentelő cselekményei a kegyelem révén növelik az emberi teljesítmények
értékét az üdvösséghez feltétlenül szükséges mértékre. Az egyéni
teljesítmények, az egyház malasztjával együtt munkálják tehát az üdvösséget.
A kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Az egyház biztosit ennek a
folyamatnak annyi hatékonyságot, hogy a hivő kétségbe ne essék, de támaszt
annyi bizonytalanságot, hogy mindvégig az egyház gyámkodására szoruljon.

Luther éles szemmel ismerte fel: mint ahogy a római egyház gyakorlatában
felibe kerekedett a hagyomány a Bibliának, ugyanúgy felibe kerekedik az
érdemszerző jócselekedet a kegyelemnek, a kegyes ember a kegyelmes Istennek.
Ebből a felismerésből következik a reformáció másik mondanivalója. Az
Ágostai hitvallást idézzük: “Az emberek nem igazulhatnak meg Isten előtt
saját erejükből, érdemükből vagy cselekedeteikből, hanem ingyen igazíttatnak
meg a Krisztusért hit által, ha hiszik, hogy Isten őket kegyelmébe fogadja
és bűneiket megbocsátja.” (IV. r.) — A II. Helvét hitvallás így veszi át a
szót: “Megigazítani annyit jelent, mint bűnöket megbocsátani, bűn és
büntetés alól felmenteni, kegyelembe fogadni és igaznak nyilvánítani…
Tehát egyedül Isten igazit meg, mégpedig csupán csak Krisztusért; nekünk
tulajdonítja a Krisztus igazságát… Miképpen az eledelt evés által vesszük
magunkhoz, azonképpen hivés által leszünk Krisztus részeseivé” (15. r.),
vagyis ha őt befogadjuk.

A protestáns hitvallás ebben a vonatkozásban is kettős értelemben
protestál: bizonyságot tesz Krisztus mellett s tiltakozik az emberi érdemek
ellen. A sola scriptura mellé odahelyezi a solus Christus és a sola gratia
elvét. Napjainkban Barth hatása alatt, a kiváló római katolikus teológus:
Hans Küng biztató kísérletet tesz ugyan a megigazulástannal foglalkozó
tridenti végzések protestáns szellemű magyarázatára. (Hans Küng:
Rechtfertigung. Die Lehre Karl Barths und eine katolische Besinnung,
Einsiedeln 1957, 4. kiad. 1964) Egy ilyen tiszteletet érdemlő, merész
kísérlet azonban még nem menthet fel minket ebben a vonatkozásban sem a
protestálás kötelezettsége alól. Ma is az emberistenítéssel szemben való
közös protestálás fogja egybe a felekezetekre szakadt protestánsokat: az
evangélikusokat, reformátusokat, anglikánokat és a többieket. Ennyiben
beszélhetünk protestáns hitvallásról s ez határozza meg a teológia
protestáns jellegét. Ezzel adódik a további teológiai kérdés: Mit jelent a
közös protestáns hitvallás megvallása egy széttagolt protestantizmusban?

2.3 A különbségek elhordozása

2.3.1 A cél tudata

A protestantizmus már a nagy reformátorok életében külön-külön
szervezkedő irányokra oszlott s a megoszlás azóta is tart. Ha a szektákat is
ide számítjuk, egyre nagyobb mérveket ölt. Statisztikusok ma közel kétszáz
protestáns felekezetet tartanak nyilván. Róma részéről nagy előszeretettel
mutatnak erre a tényre és érveket kovácsolnak belőle: az egységét megőrző
római katolicizmus konzerváló erő a világ számára, a bomló protestantizmus
pedig bomlasztó veszély. Ha csakugyan az igazságra bukkantak volna a
protestánsok, egyek lennének az igazságban!

Reformátoraink nem örültek ennek a megoszlásnak. Különösen Kálvin és
Melanchton ismételten kísérletet tett a német és a svájci reformáció
egyesítésére, a kívánt eredmény nélkül. A sokféleséget ők sem a reformáció
igazából magyarázták, hanem emberi gyöngékből s az emberi gyöngéket
kihasználó praktikából, mindezeken túl pedig Isten titokzatos akaratából.
Nekünk ma nem az a feladatunk, hogy sopánkodjunk az egységesítő törekvések
meghiúsulásán, hanem hogy lássuk meg abban Isten ujjmutatását. Ő a mi
sokféle szakadozottságunk által is tanítani akar minket.

Ez akkor világlik ki, ha tudatosítjuk a következő tényeket: a reformáció
az egyház reformációja volt. Nem valami új egyházat akartak alapítani, hanem
Krisztus egyházát akarták formálni. Ezt a szándékot nem engedték
elködösíteni. Luther még felháborodással hárította el, ha lutheránus
egyházat emlegettek; kálvinista egyház elnevezéssel pedig komoly formában
nem is kísérleteztek. Jellemző a II. Helvét hitvallás címirata: “Vallástétel
és egyszerű fejtegetés az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás
egyetemes (a latin szövegben catholicus!) tanairól.” Aztán felsorolja a
címirat a helvét gyülekezeteket, melyek a hitvallást kiadták, “azzal a
szándékkal, hogy egyetemlegesen, minden hívő előtt bizonyságot tegyenek
arról, hogy ők a Krisztus igaz és ősi egyházának egységében megmaradnak és
semmiféle új vagy téves hitágazatokat szét nem hintegetnek, és így semmi
közösségük sincs semmiféle hitbeli szakadással vagy eretnekséggel; ezt éppen
most minden hívőnek közös tudomására juttatják, hogy kiki önmaga
meggyőződhessék róla.” — Nem protestáns, református vagy kálvinista
hitvallás tehát, hanem egyszerűen vallástétel. Nem Bullinger beszél itt és
nem Kálvin, nem valamelyik felekezet vagy kegyességi típus, hanem minden
térbeli és idői korlátozás nélkül az una sancta, catholica ecclesia. Ezért
és ennyiben időtlen és egyetemes.

A reformátori szándék megértése szempontjából tanulságosak azok az
elhatárolások, amelyeket reformátorainknál megfigyelhetünk. Luther pl. egy
darabig pártolta a paraszt-mozgalmakat, de mikor rájött, hogy a szociális
megmozdulás, kivált Müntzernél bibliaellenes vallási rajongással keveredik,
saját népszerűsége feláldozása árán is szembefordult a parasztokkal. Ő reformációt akart és nem revolúciót. — A német lovagok és fejedelmek
nemzeti hőst láttak a bátor szavú barátban és védelmükbe vették; az
életveszélyben forgó reformátor pedig ismételten kifejezésre juttatta: ő
egyedül Krisztusra akar támaszkodni. (Lásd különösen Bölcs Frigyeshez
intézett 1522 március 5-i levelét.) A fejedelmekhez való viszonya mindvégig
dialektikus maradt, s a nemzeti hós szerepét el tudta hárítani. — Zwingli
harcostársa volt, mégis, mikor bibliaismerete megkövetelte, a reformáció két
új ágra szakadása árán is szembefordult vele. — Erasmus, az ünnepelt tudós,
a császár kegyeltje, irodalmi tevékenységével útegyengetője volt a
reformációnak. Luther a De servo arbitrióban mégis leszámolt Erasmus
filozófiai nézeteivel, pedig ezáltal a tudós világ, a humanisták kegyét
vesztette el. Luthernél mindez nem vérmérséklet dolga, hanem a céltudatos
reformátori magatartás kérdése, amelyért kész volt a politikai érdekek
feláldozására is.

Kálvin a szerzetes Lutherrel szemben humanista műveltségű volt. Értékelni
tudta Servet földrajz-tudományát és biológiai felismeréseit. Castelliot, a
humanista tudóst pedig az ó Institutiója térítette meg, s tette genfi
munkatársává. De mikor kétségbe vonták Krisztus istenségét s a Biblia
tanítását kiforgatták, el kellett hagyniok Genfet; a makacs Servet esetében
pedig utóbb a megégettetést sem akadályozta meg (1553). Genf nehéz terep
volt, s az egyház reformációjáért folytatott elszánt küzdelemben, kire
támaszkodhatott Kálvin? I. Ferenc francia királyra, aki hontalan bujdosóvá
tette? Az állhatatlan genfiekre, akik száműzték? Nem támaszkodhatott sem az
öröklött régire, sem az induló újra. Kemény erkölcsi szigorával a reformáció
ügyét védte, s a puritán élet révén, szándéka ellenére lett a
tőkehalmozódás, a későbbi kapitalizmus egyik előkészítője. — A reformációra
általában az a kritikai magatartás jellemző, amely az igére támaszkodva s az
ige érdekében kész volt szembeszállni, nemcsak az öröklött régivel, hanem a
kibontakozó újjal is. Ebből eredt minden emberi nagysága és emberi gyengéje
is.

2.3.2 A hit alázatra késztet

A reformáció szándékának ellentmond a protestantizmus felekezeti
tagoltsága. Ebből adódik a helyes mód, ahogy protestáns örökségünket
áldásával és terhével együtt elhordozhatjuk.

1. Isten, amikor megengedte, hogy emberi gyarlóságok megakadályozzák
   a protestáns egység kialakulását, eleve útját vágta a protestantizmus
   világhatalmi törekvésének. Tanított és tanít minket, ne a római világegyház
   mintájára szervezkedjünk és rendezzük be egyházi életünket, s egyik
   protestáns egyház se politikai-hatalmi eszközökkel építse magát, hanem lelki
   eszközökkel szolgálja az igét. Így lehet só ebben a világban. Aztán
   meg,
2. Isten, amikor a hagyományok nyűgéből kiszabadított Bibliát
   ajándékozta nekünk és nem engedte meg, hogy a Biblia megértésében egységre
   jussunk, útját vágta a protestáns elbizakodottságnak. Tanított és tanít
   minket, ne tekintsük a Biblia megértését reformátoraink által elintézettnek,
   hanem valamennyien összefogva küzdjünk a Biblia teljesebb értelmezéséért. Ez
   a közös küzdelem legyen a protestantizmus első és legfőbb feladata; így
   válhatik sóvá ebben a világban. Végül
3. Isten, amikor megengedte, hogy a pápás egyház nyilvánvaló bűnei s
   a reformáció ellenére is megmaradjon, viszont az amúgy is tagolt
   protestantizmusból újabb és újabb szekták váljanak ki, tanít, sőt
   figyelmeztet bennünket arra, valamiképpen protestáns hagyományainkban meg ne
   merevedjünk, hanem haladjunk tovább a reformáció útján. Ha egyszer
   kiszabadultunk a hagyományok nyűgéből, vigyázzunk, hogy ugyanolyan megkötöző
   hagyományt ne csináljunk a reformációból, vagyis őrizzük meg protestációnk
   evangéliumi jellegét. Így maradhat só a protestantizmus ebben a
   világban.

Ezzel körvonalaztuk azt a protestáns magatartást, mely nem a múltból,
hanem az igéből táplálkozik s a protestantizmust nem valami muzeális
ereklyének, hanem élő és ható erőnek tekinti. Ennek a protestantizmusnak
kell érvényesülnie az egyházban, a teológiában, így ebben a dogmatikában is.
– De hát beszélhetünk-e tovább nagy általánosságban protestáns
hitvallásról? Nem kell-e éppen a dogmatikában színt vallanunk, hiszen más az
evangélikus, a református vagy az anglikán dogmatika? Kétségtelenül így van.
A protestáns hitvallásról mondottak azonban közelebb segítenek egy
különbségtétel megértéséhez.

Barth különbséget tesz a protestantizmuson belüli ellentétek és a
protestáns felekezeteknek a többi, tehát nem-protestáns felekezetekkel
szemben mutatkozó ellentétei között. Itt is, ott is ellentétek vannak, de
míg ez utóbbiak szükségképpen egyházmegosztók, addig az előbbiek nem
szükségképpen azok. A protestáns felekezetek belső ellentétei úgy
tekinthetők, mint egyazon egyház különböző teológiai iskolái vagy
irányzatai. (K. D. I/2. 930. l.) Barth eme megállapítása nem a protestáns
belső ellentétek elpalástolása vagy elvtelen lealkuvása. Belső ellentét van,
nem is egy, de egyik sem okvetlen egyház-megosztó.

Mi is ebben a tudatban művelünk kálvini típusú református dogmatikát.
Óvakodunk azonban attól, hogy konfesszionalizmust szítsunk, az úgynevezett
kálvinista felekezeti öntudatot hizlaljuk. Ez a kálvinista öntudat, akárcsak
lutheránus mása, voltaképpen Kálvint, illetve Luthert emeli Krisztus
helyébe, tehát szöges ellentétben áll a protestáns hitvallással.
– A dogmatika művelésekor is a hála kötelezettségét érezzük a nagy múltú
Magyarországi Református Egyház iránt, amelyben Krisztus evagyéliomát
megismerhettük. De ez a kötelezettség nem kiszolgálást jelent, hanem azt a
hálából fakadó szüntelen igyekezetet, hogy mindaz, ami az egyházban emberi,
formálódjék Krisztus ábrázatára. Az ő egyházát keressük és szolgáljuk a
Magyarországi Református Egyházban. Mert nem célba ért vagy megállapodott
egyház a Magyarországi Református Egyház sem, hanem úton van a nagy egység
felé, melyért Urunk főpapi imádságában könyörgött. (Jn 17,21)