6. ELŐADÁS: 1995 Megifjodó öreg graduálok Karasszon Dezső Confessio

Egyházzene

KARASSZON DEZSÕ

Megifjodó öreg graduálok* cimen - Confessio 1995.

Folyóiratunk 1994/4. számában (104-106 p.) jelent meg Máté János orgonamûvész professzor írása Református kántorképzés címmel, amely gondolatmenetének végén az egyházzenei ökumenizmus kérdéskörét is érinti. Ehhez a témához szolgáltat szempontokat Karasszon Dezsõ orgonamûvész itt következõ cikke. (A Szerk.)

Kedves Barátaim!

Mondanivalómat elsõ hallásra talán pusztán elméleti jellegûnek tûnõ egyházzenetörténeti ismertetéssel fogom elkezdeni. Azonban hadd jelezzem már most, hogy annak második felében éppenséggel a jelenkor református egyházzenei gyakorlatával kapcsolatban készülök Hozzátok egy felhívást intézni. Gondolatmenetemet eleinte esetleg idegenszerûnek, az eddigi szemléletmód megfordításának fogjátok találni. Pedig az elmúlt évtizedek idevágó irodalmában nagyonis megvannak az elõzményei, például dr. Czeglédy Sándor debreceni theológiai professzor munkáiban. Elõadásom címének a megválasztásával is õelõtte akartam tisztelegni.2

I.

Bevezetésül egy idén százéves könyvbõl, Jókai Mór Fráter György címû regényébõl idézek, amely többek között Debrecen reformációjával is foglalkozik, és a 16. század egyházzenéjét is érinti. Az idézet megértéséhez elég annyit tudni, hogy a közvetlen elõzményekben Török Bálint, a város új földesura megérkezik Debrecenbe, és megtudja, hogy ott már évek óta nem szólnak a harangok, nem nyitják ki a templomokat, mert VII. Kelemen pápa egész népével együtt kiátkozta a törökkel szövetkezõ Zápolya Jánost. Miután a katolikus apát többszöri felszólítás után is csak a pápai átok elismétlésére hajlandó, templomi szolgálatra nem, Török Bálint odafordul Bálint Áron lelkészhez, „…s megfogva annak jobbkezét, így kiálta:

A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom neked és a Melanchton hitvallását követõknek ezt a kéttornyú templomot. Hirdesd benne te az Úr igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te ekklézsiádnak a szentegyháza.

Azzal maga kézenfogva vezette fel a nagy teplom lépcsõin a prédikátort. És az egész összegyûlt nép tódult utána. Úgy hogy még a zászlókat õrzõ strázsának sem maradt künn senki: azokat oda támogatták a templom falához.

Csak férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a teplom. S mikor ez a négyezer férfi rázendítette a zsoltárt abban a visszhangos nagy templomban, teljes szívbõl és tüdõbõl: ez a rémzengés magát a fõurat is magával sodorta. Gyönyörûek a katholikusok zsolozsmái, azok az áhitatot keltõ lágy olasz melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deirõl, a dicsõült szentekrõl, angyali hangok harmoniájával vegyülve, közbe a csengettyûk szólnak, oböék, hegedûk zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó, egy harczi ének, Clemens Marot franczia rithmusaira, amely ostromolva tör fel az égbe, a bosszúálló erõs Jehovához kiáltva! Mikor négyezer férfi hangoztatja egy szívvel és szájjal:

„Te Benned bíztunk eleitõl fogva!
Uram, Téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még hegyek és vizek nem voltanak,
Mikor sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy igaz Isten!
És Te megmaradsz minden idõben!”

A zsoltárt ülve énekelték a népek: a hogy szokták a kálvinista imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás aranyozott chorusban, s a „Veni sancte Spiritus” melodiáját kezdte el játszani, s fenn a karban megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmóniával.

Ez is olaszjellegû ária, mint a katholikus rítusé.

Az elsõ hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy hallgatá az éneket. De nem az eddig hallott latin szöveget, hanem a nemzet nyelvén megérthetõt:

„Jövel Szent Lélek Úr Isten,
Töltsd bé lelkeinket épen,
Mennyei szent ajándékkal,
Szívbéli szép tudománnyal,
Melynek hatalmas ereje
Lelkeket vezetõ hitre
Lelkesítsen sok népeket!
Kik, mondván így énekeljenek:
Halleluja! Halleluja!”

A halleluját az egész nép dörgõ szózata visszhangozá, hogy a boltozat zengett bele.
Azután felment Bálint Áron a kathedrába, és beszélt Jézusról…„3

Rendkívül érdekes dolog ezt a leírást a történelmi igazsággal, vagyis hát a valószínûsíthetõ történelmi igazsággal egybevetni. Ne akadjunk most fönn olyan apróságokon, mint hogy Jókai például „kéttornyú templomot” adat át a protestánsoknak, tehát vagy a 19. századi építményt látja maga elõtt (annak „pompás aranyozott chorus”-ával), vagy pedig nem tudja, hogy a debreceni András-templom második tornya, az úgynevezett Veres torony, nem állt még az elbeszélés korában, hiszen csak a 17. században épült. Sokkal fontosabb ennél az, hogy Jókai kronológiája a mai fogalmak szerint is helyes, hiszen Debrecen reformációjának a kezdeteit a legújabb kori kutatók is Török Bálint személyével hozzák kapcsolatba, és 1536 táján keresik.4 Alapvetõen fontos, és úgyszintén helytálló eleme a beszámolónak, hogy Jókai a templomot „a Melanchton hitvallását követõknek”, azaz a lutheránusoknak adatja át. Annál feltûnõbb azonban, hogy ezekkel a lutheránusokkal néhány pillanat múlva kálvinista zsoltárt énekeltet, ráadásul Szenczi Molnár Albert 1607-es fordításában, ami egészen nyilvánvaló, durva anakronizmus (a 90. zsoltárt mellesleg nem Marot, hanem Béza „franczia rithmusaira” énekeljük mind a mai napig).

Azt hiszem, hogy ha Jókai most itt ülne köztünk, meg lenne sértve, és azt mondaná, hogy ezt õ mind pontosan tudta. Való igaz, hogy a leírás ereje, lendülete, lélektani, dramaturgiai hitelessége messzemenõen igazolja a módszert, azt, hogy a regényíró itt több év, sõt több évtized történelmi eseményeit sûríti bele egyetlen napba, és ez mentségnek több, mint elég. Van azonban Jókainak egy szorosabb értelemben vett „mentsége” is, az, hogy a reformációról és fõként annak egyházzenei vonatkozásairól, kimondva vagy kimondatlanul, nagyjából ugyanígy gondolkodott, sõt gondolkodik mind a mai napig a reformátusok elsöprõ többsége. A cezúrát, és csak a cezúrát érzékeljük itt, mint a jelenkori katolikus és protestáns egyházzene feloldhatatlan szembenállásának forrását és igazolását, anélkül, hogy föltennénk magunknak a kérdést: mit is énekeltek hát valójában a reformátusok (no, nem a Jókai-regény Bálint Áronjának, hanem mondjuk) Méliusz Péternek az idejében?

Pedig erre a kérdésre ma már, hála Istennek, meg lehet felelni.

Kezdjük a feleletet Méliusz elõdjénél, Kálmáncsehi Sánta Mártonnál. Õróla, nem saját szavai, hanem csak közvetett dokumentumok alapján bár, de már régebben kiderítették az egyháztörténészek, hogy nem lutheránus, hanem helvét irányt követett, és valószínûleg zwingliánus volt.5 Ami azt jelenti, hogy szélsõségesen szemben állott a katolikus liturgiai szemlélettel, összetörte és kihajította a templomból az oltárt, mint a „bálványimádás” fõ szimbólumát, a szertartásokat egyszerû, hétköznapi ruhában vezette, a díszes miseruhákat a szegényeknek adatta, továbbá Zwinglihez hasonlóan nyilván élesen ellenezte az istentiszteleti éneklést, zenélést, sõt, Czeglédy Sándor egy korábbi tanulmányában annak a sejtésének is hangot adott, hogy Kálmáncsehi legkésõbb 1557-re az orgonát is bizonyosan eltávolíttatta a Szent András templomból.6 Amióta azonban ismerjük Huszár Gál 1560-as énekeskönyvét7 és annak függelékét, a Kálmáncsehi nevéhez kapcsolt szertartási énekgyûjteményt, annak himnuszait, antifónáit, zsoltárait, responsoriumait és benedicamusait, azóta ez a kép megváltozott. Kiderült, hogy ha Kálmáncsehi zwingliánus volt is (amiben továbbra sincs okunk kételkedni), az egyházzene tekintetében különvéleménye volt, magyar nyelven mûvelte a teljes, vagy megközelítõleg teljes gregorián repertoárt, mi több, még a hangszerekkel is egészen más viszonyban volt, mint azt korábban gondolták. 33. zsoltárának harmadik sorpárjában például ezt mondja:

„Énekeljetek az Úrnak új éneket,
Indítsátok az orgonát nagy zengésvel.”

A hangszerekkel kapcsolatos késõbbi református álláspont ismeretében még meglepõbb, amit Kálmáncsehi 147. zsoltárának hetedik sorpárjában olvasunk:

„Változlag énekeljetek az Úrnak,
dicsérjétek õtet hegedõvel.”

A „változlag” szó nyilván az antifonális felelgetõ éneklésre vonatkozik, a hegedû pedig, amelyet nem sokkal utóbb már „a korcsmák és zabáló helyek”8, vagyis hát a mulatozás és a tánczene hangszerének tekintettek, Kálmáncsehinél még, csodák csodája, magától értetõdõ természetességgel foglalja el a helyét az istendicséret kelléktárában.

További fontos felismerés, hogy ezzel a fentiekben ismertetett különvéleményével Kálmáncsehi Sánta Márton egyáltalán nem állt egyedül. Az elõbb már említett Huszár Gál, a magyar reformáció legkiemelkedõbb egyházzenetörténeti személyisége például 1557. október 26-án terjedelmes levelet küldött Zürichbe Heinrich Bullingernek.9 Ebben föltett kérdéseinek egy csoportja az istentisztelet rendjével, vagyis többek között a templomi ének és zene problémájával kapcsolatos. A válasz, amelyet Bullinger veje, Ludwig Lavater készített el, az istentiszteleti éneklés lakonikus elutasítását tartalmazza:„Morem cantandi multis de causisi ecclesia Tigurina non recepit” (az éneklés szokását a zürichi egyház sok-sok okból nem fogadja el). Ennek a rangos véleménynek az ismeretében folytatta, majd fejezte be Huszár Gál az 1560-as énekeskönyv szerkesztési, illetve nyomdai munkálatait, és ez önmagáért beszél: Kálmáncsehi Sánta Mártonhoz hasonlóan õ is teljes tudatossággal helyezkedett a nagynevû svájci reformátorokéval ellenkezõ álláspontra.10

De mi a helyzet Méliusszal?

Elõször is holtbiztos, hogy Huszár Gál nevezetes 1560-as (mellesleg éppen „Melios Peternec, a döbrötzöni predicatornac” ajánlott) énekeskönyve Debrecenben nem jelenhetett volna meg, ha ez az akaratát közismerten nagyon határozottan érvényesítõ Méliusznak ellenkezett volna az elveivel. Mi több, az is valószínûnek látszik, hogy Kálmáncsehi Sánta Márton „Regveli éneklései” éppenséggel a kiadvány debreceni jellegének a hangsúlyozására, a speciális helyi igények kielégítésére, talán talán Méliusz személyes javaslata alapján, de mindenképpen az õ tudtával és beleegyezésével kerültek oda a kötet végére.

Itt van azután Méliusznak az a nevezetes írása, amelyet éppen Huszár Gál nyomtatott ki, alig pár hónappal az énekeskönyv után, 1562-ben, „Az Arany Tamás hamis és eretnek tévelygésinek meghamisítási” címmel.11 Ebben a mûvében a debreceni reformátor szenvedélyesen cáfolja többek között azt a tévelygést is, amely szerint „nem jó énekelni a keresztyéni gyülekezetben”, és, amint azt Czeglédy Sándor részletesen bemutatja12, egyáltalán nem csak úgy általában a templomi éneklés mellett száll síkra, hanem határozottan védelmébe veszi a hagyományos (gregorián) szertartási énekeket is, nevén nevezve annak számos mûfaját, a „psalmusokat, antifónákat, Patremot, Etinterrát”.

Mármost tudjuk, hogy Méliusz örökségét Debrecenben a püspök 1572. dec. 15-én bekövetkezett halála után évtizedekig céltudatosan és hûségesen ápolták.13 Így egyáltalán nem csoda, ha a gregorián énekeket tartalmazó szertartási énekeskönyvet, a graduált, évtizedekkel késõbb, például Szilvásújfalvi Anderkó Imre 1602-es énekeskönyvének sokat idézett elõszava is különös nyomatékkal említi: „Ez ideiglen csak ez it való Typographiában is egynehányszor nyomtattatott ki ez Énekes könyv, mely az Graduállal az Templomban szokot vitettetni”.14

Nemigen hangsúlyozta eddig senki, hogy noha az elõszó soron következõ, hosszú (és fontos) bekezdései a 16. század második felének a gyülekezeti énekeskönyveivel, úgynevezett kancionaléival foglalkoznak, ebben a legelsõ mondatban egyértelmûen tükrözõdik a graduáléneklés fontossága, sõt talán elsõbbsége is. Mert mi olvasható ki belõle? Az, hogy az istentiszteleti éneklés alapkönyve a graduál, amely mellett, ahogy a mai muzsikus mondaná: ad libitum, „az Templomban szokot vitettetni” a modern értelemben vett gyülekezeti énekeskönyv elõdje, a kancionálé is.

Foglaljuk össze most az eddig elmondottakat. A kutatások mai állása szerint az 1540-es évek elejére datálható, töredékesen fönnmaradt, úgynevezett Miskolci graduál15 egy gigantikus munkafolyamat indításaként értékelhetõ: reformátor õseink valószínütlenül rövid idõ, alig több, mint másfél-két évtized leforgása alatt létrehozták a latin nyelvû gregorián énekek magyar változataiból álló protestáns gregorián repertoárt, amely legkésõbb az 1560-as évek elején lényegében már készen állott. Kezdeményezésük nemcsakhogy nem halt el, de a századforduló táján egy nagy virágkor kibontakozásához vezetett (tegyük hozzá, hogy a mostoha történelmi körülmények ellenére), amelyet a mi számunkra egyrészt egy sor gyönyörû kéziratos, másrészt két hatalmas nyomtatott graduál dokumentál (az elsõ csoportba többek között a Battyány, az Óvári, a Ráday és az evangélikus Eperjesi graduál tartozik, a másodikba Huszár Gál második, 1574-es énekeskönyve, és az úgynevezett Öreg Graduál, 1636-ból).

Remélem, érzitek, hogy mindez nem egy szép, de számunkra, mai magyar reformátusok számára már irreleváns történelmi mese. A reformátor õsök és az utánuk következõ hívõ nemzedékek zeneiségének az ismerete vitális erõvel veti föl a kérdést: akkor hát kik vagyunk mi? Egyházzenei értelemben nem reformátusok, nyilván, legalábbis a szónak a Kálmáncsehi, Méliusz és Geleji Katona István16 nevével fémjelzett értelmében semmiképpen.

Tudok válaszolni.

Mi puritánok vagyunk.17 Zenei gyakorlatunk és legtöbbször kimondatlan, de exponált pillanatokban határozottan megfogalmazódó zeneesztétikai gondolkodásunk18 a sokszor emlegetett „reformátori tájékozódás” ellenére sem Méliusznak és társainak, hanem egy jó száz-százhúsz évvel késõbbi nemzedéknek, a magyar puritánok korának a gyakorlatát és az elméletét követi (igen, így, ebben a sorrendben, elsõsorban a gyakorlatát, és csak mintegy mellesleg, sokadrenden az elméletét). Annak, hogy a puritanizmus történetét elmeséljem, itt most se ideje, se órája. Annyit mindnyájan tudunk, hogy ez a szellemi-politikai mozgalom Angliából indult el, és hogy Magyarországra holland közvetítéssel került át. Mint Apáczai Csere János, Tolnai Dali János, illetve Debrecenben Nógrádi Mátyás, Komáromi Csipkés György és Martonfalvi Tóth György neve mutatja, a 17. század közepétõl ragyogó szellemi teljesítmények hordozórakétájává lett, és radikálisan átalakította a magyar reformátusság lelki térképét. Célja, egyszerûen szólva, a reformáció továbbvitele volt, az aktív, személyes vallásosság hangsúlyozásával. Az istentisztelet kérdésében a puritánok, hogy rögtön a mi számunkra izgalmas területre térjek, a tartalmi követelmények kérlelhetetlen érvényesítésével kívántak hadat üzenni mindenféle formalizmusnak, a lélektelen, mechanikus, imamalomszerû vallásosságnak. Ezért számûzték például a kötött imádságokat a templomból, élükön a Miatyánkkal, és ezért tartották megengedhetetlennek, hogy az istentiszteleten a kórus valamiféle betanult „produkció”-val „lépjen föl”, amelyben a jelenlévõ gyülekezet aktívan nem vehet részt. Mindehhez a reformációkorabeli énekszövegek ultraradikális theológiai kritikája járult, amelynek következtében a magyar puritánok tekintélyes része egyesegyedül Szenczi Molnár Albert genfi zsoltárait volt hajlandó énekelni, mondván, hogy egyedül csak azok követik pontosan a Szentírás szövegét. A puritánok „a magyar nótákon lévõ zsoltárok éneklésére elhallgatnak, és ajkukat bégombolják”, amint az egy 1653-as közlésbõl kiderül.19 Jegyezzük meg röviden, hogy ezt Szenczi Molnár határozott óhaja ellenére tették, aki munkájához, saját megfogalmazása szerint „nem olly szándékból fogott, hogy az elõbbeni szokott énekeket ki akarná venni az híveknek kezekbõl, avagy hogy ezeket egyebekénél ékesebeknek alítaná”.20

Elég világos tehát a képlet: a magyar puritánok, szándékaik makulátlan becsületessége és theológiai érvelésük vitathatatlanul jogos mozzanatai ellenére, sajnos, sokat ártottak a református egyházzene ügyének, éspedig éppen azzal, amivel azt hitték, elõrelépnek: hogy letértek a reformáció által kijelölt ösvényrõl. Mindennek nyilván nem az oka, hanem a következménye volt a gregorián zene szépségei iránti érzéknek az az elsorvadása, amely például Kabai Bodor Gellért „Flagellatio traditionum humanarum” címû értekezésében tükrözõdik.21 Amikor Kabai Bodor „hahogató ének”-nek nevezi és kifigurázza a nagyheti (melizmatikus) gregorián lamentációt, akkor ez már elsõdlegesen érzelmi szembenállásnak tekinthetõ, ha mégoly bõséges érveléssel van is alátámasztva.

II.

Mondanivalóm lényegéhez érkeztem. Javaslom, hogy a „reformátori tájékozódás” elvét érvényesítve térjünk vissza a nagy magyar reformátorok egyházzenei elveihez, és ahol csak lehet, a gyakorlatához is. Ismerjük el és tartsuk továbbra is tiszteletben a puritánok emberi nagyságát, theológiai, etikai, tudomány- és társadalomtörténeti vívmányait és azok jelentõségét, de az egyházzene kérdésében nyúljunk át bátran a fejük fölött, és próbáljunk meg „reformátusok” lenni, a szónak a föntebb használt, eredeti értelmében. Másként megfogalmazva:

Fél évszázad telt el azóta, hogy az 1948-as énekeskönyv szerkesztõi, Csomasz Tóth Kálmánnal az élen, a reformációkorabeli kancionalék anyagát (pontosabban: annak egy részét) a jelenkor gyülekezetei számára hozzáférhetõvé, naponta kamatoztatható kinccsé tették. A mi nemzedékünkre vár az a feladat, hogy ugyanezt a 16-17. századi protestáns graduálok anyagával megtegyük.

Tisztában vagyok azzal, hogy javaslatom ellenérveket és ellenérzéseket is támaszthat.

Lássuk, miféléket.

A graduálokról szóló eddigi ismertetések mind-mind azzal érnek véget: milyen kár! Milyen kár, hogy ezt az énekkincset, ezt a gyönyörû, gazdag, minden ízében protestáns anyagot ma már nem lehet többé föltámasztani. Így fejezõdik be Czeglédy Sándor többszörösen idézett cikke is22, és ez az a pont, ahol szeretnék eltérni tõle.

Annyi bizonyos, hogy a graduálok anyagából, annak zenei természete, vokális igényessége miatt, gyülekezeti ének sohasem lesz. Dehát nem is kell, hogy az legyen, aminthogy nem is volt az soha! Az általános pesszimizmus abban a szemléletmódban gyökerezik, amely szerint a református egyházzene egyesegyedül csakis gyülekezeti ének lehet, ez pedig, amint láttuk, nem reformátori, hanem puritánus gondolat, amelyen kivételesen, szerencsére, túl is vagyunk már. Mert hiszen senki sem tiltakozik az ellen, hogy hála Istennek élnek, léteznek, mûködnek, énekelnek olyan református énekkarok, akik meg tudnak szólaltatni, és meg is szólaltatnak sokmindent, ami a gyülekezeti ének kategóriáin kívül esik.

Más kérdés, hogy ezek a református kórusok ma egyfajta identitászavarral küzdenek. Mert egyrészt nyilván érzik, hogy a feladatuk az istentisztelet gazdagítása lenne. Másrészt mégis koncertzenét énekelnek az esetek elsöprõ többségében, vagyis a legjobban „sikerült” föllépésük is csak idegen test lehet a liturgiában. Szükségük volna olyan repertoárra, amely zeneileg maximálisan igényes, de ugyanakkor a lehetõ legszervesebben illeszkedik bele az istentiszteletbe. Pontosan ezt kaphatják meg a graduálokban. Azoknak a kórusoknak pedig, amelyeknek erõlködniük kell egy-egy négyszólamú kompozíció megszólaltatásakor, pedagógiai szempontból sem javasolható okosabb, mint a graduáléneklés.

De mi legyen a liturgiával? Csak nem fogunk a régi szertartási énekek kedvéért a mai istentiszteleti rendben dûteni-borítani?

Erre az ellenvetésre ma már gyakorlati tapasztalatok alapján tudok válaszolni.23 A jelenlegi református istentiszteletnek számos olyan pontja van, ahova a megfelelõ funkciójú graduáltétel a zavarkeltés veszélye nélkül, zökkenõmentesen odailleszthetõ. Ha például az istentisztelet a lelkipásztor bevonulása alatt (vagy után) az adott vasár- vagy ünnepnap introitusával kezdõdik, akkor ez formailag a régi és az újabb kori fogalmak szerint egyaránt helytálló, arról nem is beszélve, hogy figyelemkeltõ hatásával igen jó szolgálatot tesz az utána megszólaló Igének. A lekció és az ima együttesére, a régiek mintájának megfelelõen, ma is következhet ráfelelõ ének (responsorium), vagy más, hasonló funkciójú graduáltétel, a prédikáció, a záróima és a Miatyánk utánra pedig, amikor a gyülekezet automatikusan leül, szinte kívánkozik egy rövid, szövegében összefoglalásszerû zárótétel. Úrvacsoraosztás közben a gyülekezet énekét „változlag” gazdagító graduálozás lehetõségei korlátlanok.

Ez azonban még csak a kisebbik fele a dolognak. Ennél lényegesen fontosabb, hogy a graduáléneklésre a református istentiszteletnek, itt és most, vitálisan szüksége van. A saját gyarlóságunk miatt méltatlanná vált, elszürkült, ellaposodott istentisztelet „átlelkesítésére” alkalmas, mérhetetlenül gazdag igei mondanivalót hordozó zene kéri a bebocsáttatást a templomainkba. Ahhoz, hogy az ajtót meg tudjuk nyitni elõtte, persze nem csak nekünk, hanem a lelkipásztorainknak is meg kell érteniük, mirõl van szó, és szakítaniuk kell azzal a tudományos theológia szintjére emelt, de valójában bántóan elégtelen szemléletmóddal, amely szerint az éneklés az istentisztelet „ráfelelõ„, „válaszoló” elemei közé tartozik24, és hát ki más „válaszolna” az Igére, mint a gyülekezet? Méliusz gondolata idõszerûbb, mint valaha: az éneklés: tanítás! Értsük meg, és vegyük komolyan azt, amit a Debreceni Hitvallás idevágó szakasza mond (Czeglédy Sándor szerint ez a magyar református egyházzene alapokmánya):

„Az egész Szentírással együtt helyeseljük a dicséreteknek, lelki énekeknek, a Szentírásból készített zsoltároknak és himnuszoknak lélekkel és értelemmel, szívbõl, lélekben, hit által és Isten kegyelmével való éneklését a szentek gyülekezetében és azon kívül, mint amely cselekedet az istentisztelet része, és így a hallgatóknak és az éneklõknek épülésére és oktatására szolgál.”25

Hadd reagáljak teljes nyíltsággal egy négyszemközti beszélgetésben fölmerült kifogásra is. Jól tesszük mi, éppen most, ha ezeket a „katholikus ízû„ darabokat énekelni kezdjük?

A válasz elõször is az, hogy radikálisan ki kell tágulnia a mi fülünknek is, meg a gyülekezeteink fülének is. Csak nem akarjuk mi (pláne pejorativ hangsúllyal) „katholikus” zenének minõsíteni azt, amit Méliusz, vagy amit Geleji Katona István énekelt?

Ez a zene a szó eredeti, pozitív értelmében azonban mégiscsak „katholikus”, azazhogy egyetemes. Benne és általa nem csak nyolcvan-száz-százhúsz esztendõvel nyújtjuk mélyebbre az egyházzeneiségünk gyökereit, mondjuk Komáromi Csipkés korától Méliusz koráig, hanem az egyetemes keresztyénség zenei anyanyelvét sajátítjuk el újra, amelyen legjobb ismereteink szerint az elsõ keresztyének, a mártírok és az egyháztörténet legnagyobbjai beszéltek, ideértve, amint azt korábban már láttuk, a reformátorokat is. Lehetetlenség, hogy ezt a zenét ne tartsuk a magunkénak. Ha pedig arról értesülünk, hogy egyik vagy másik évezredes dallamnak az õseink új, hangról-hangra végigelemezhetõen, speciálisan református változatát hozták létre, amint az például a Te Deum dallamával történt26, akkor erre legyünk szép csöndben büszkék.

De szó van itt még másról is. Közismert, hogy a katolikus testvérek jelenleg az anyanyelvi gregorián éneklés bevezetésén fáradoznak, és ez nem megy könnyen. A nehézségek egyik forrása szerény megítélésem szerint az, hogy az évezredes dallamok új fordítású, modern szövegváltozatokkal kerülnek szimbiózisba, amely azután nem mindenütt maradéktalanul harmonikus: nem is lehet az. A 16-17. századi graduálok révén mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy évszázados, erõteljes magyar nyelven megalkotott szövegváltozatokat tudunk fölmutatni, és akár átvételre, akár archaizáló új változatok kiindulópontjául „fölajánlani”: ebben pedig páratlan, kölcsönös meggazdagodást ígérõ ökumenikus lehetõséget látok.

Elõadásom kódája a kancionálék énekeirõl szól.

Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy ezeket megfelelõ pedagógiával elõbb vagy utóbb mind meg tudjuk tanítani a gyülekezeteknek. Amióta Huszár Gált forgatom, világos elõttem, hogy a kanciók nagy többsége, fõleg artisztikus, sokhelyütt heterometrikus ritmizálása folytán, egyszerûen nehezebb annál, semhogy automatikusan gyülekezeti éneknek volna tekinthetõ.

Mit tegyünk velük?

A jelenlegi gyülekezeti énekeskönyv nem egy és nem két kanció dallamát leegyszerûsített, ritmikailag kivasalt, kisiskolás változatban közli. A történelmi dallamoknak ezt a kegyes, pedagógiai célzatú denaturálását alapvetõen elhibázottnak, és ma már mindenképpen megengedhetetlennek tartom. Nem csak azért, mert a dallamoknak árt, hanem azért is, mert egy meghaladni, kinõni való, szûkös zenei magyarságtudat tükrözõdik benne, az, amelyik csak a Kodály-féle parlando értelmében prozódikus darabokat fogadta el magyarnak, minden egyebet vagy idegenszerûnek, vagy pedig „hibásnak” könyvelt el.

Azt a kanciót, amelynek a dallama az adott gyülekezet (vagy, ha országos méretekben gondolkodunk: a jelenkori reformátusság) számára túl nehéznek tûnik, utaljuk át egész egyszerûen a graduálkórus hatáskörébe. Így egyrészt nem kell „megoperálnunk”, másrészt mégsem ítéljük elnémulásra (vagy folytatódó, évszázados Csipkerózsaálomra), hanem újra elkezdjük vele a szó esztétikailag teljes, szép és mély méliuszi értelmében „tanítani” a gyülekezetet.

Adjon elénk az Úristen a következõ években ilyen szent, az õ nagy nevéhez méltó célokat. És adjon erõt is ezeknek a megvalósítására.

JEGYZETEK

1. Elnöki székfoglaló elõadás a ReZeM tisztújító közgyûlésén. Elhangzott 1993. november 13-án, a Budapest Pozsonyi úti református templomban.

- 2 Czeglédy Sándor: Megifjodó öreg graduálok, in:Confessio, 1978, 4. szám, 68. skk. old.

– 3 Jókai Mór mûvei, 47. kötet, 121-122. old. Centenáriumi kiadás, Budapest, 1925.

– 4 Makkai László: Debrecen mezõváros mûvelõdéstörténete, in: Debrecen története I. (Debrecen, 1984), 496. old.

– 5 Bucsay Mihály: A protestentizmus Magyarországon, Budapest, 1985, 59. skk. old.

– 6 Czeglédy Sándor: Méliusz ágendája és himnológiai tevékenysége, in: Studia et acta ecclesiastica II, Budapest, 1967, 358. old.

– 7 Lásd többek között Borsa Gedeon írását: Huszár Gál 1560. évi énekeskönyve, mint zene- történeti emlék, in: Magyar Zene, 1976, 119. skk. old, továbbá az énekeskönyv facsimile-kiadását, Budapest, 1983.

– 8 Huszár Gál kifejezése.

– 9 Zsindely Endre: Bullinger Henrik magyar kapcsolatai, in: Studia et acta ecclesiastica II, Budapest, 1967, 74. skk. old.

– 10 Botta István: Huszár Gál, élete, mûvei és kora, Budapest, 1991, 70. skk. old.

– 11 Nagy Barna: Méliusz Péter mûvei, in: Studia et acta ecclesiastica II, Budapest, 1967, 205. old.

– 12 Czeglédy Sándor: Méliusz ágendája…, 363. skk. old.

– 13 Lásd fõleg: Nagy Kálozi Balázs: Károlyi Péter, in: Studia et acta ecclesiastica II, Budapest, 1967, 473. skk. old.

– 14 Idézi többek között: Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar dallamai, Budapest, 1958, 72. old.

– 15 Dobszay László: A magyar graduálirodalom elsõ emléke, Magyar Könyvszemle, 1982, 100. skk. old.

– 16 Geleji Katona István (1589-1649) gyulafehérvári püspök, az Öreg Graduál sajtó alá rendezõje.

– 17 Czeglédy Sámdor az „óprotestáns-újprotestáns” megkülönböztetést alkalmazza: Megifjodó öreg graduálok…., 73-74. old.

– 18 Lásd például Ravasz László Agendájának az egyházzenére vonatkozó bekezdéseit, Budapest, 1927.

– 19 Makkai László: Debrecen mezõváros mûvelõdéstörténete…, 553. old.

– 20 Szenczi Molnár Albert költõi mûvei, Budapest , 1971, 15. old.

– 21 Czeglédy Sándor: „Emberi hagyományok ostorozása”, Ref. Egyház, 1964, 3. szám, 59. skk. old. – 22 „De bármily tanulságos is a graduálok tanulmányozása, azoknak anyagát manapság istentiszteleti célra új életre kelteni nem lehet.” Megifjodó öreg graduálok…, 77. old.

– 23 A Debrecen-nagyerdei gyülekezet istentiszteletein Püski Lajos lelkipásztor irányítása és produktív együttmûködése mellett rendszeresen szolgál a gyülekezet graduálkórusa, a „Schola Calviniana”.

– 24 Szõnyi György: Liturgika, Sárospatak-Miskolc-Diósgyõr, 1993, 29. old.

– 25 Czeglédy Sándor: Méliusz ágendája…, 367. old.

– 26 Szendrei Janka: Elsõ hangjegyes népénekünk, in: Népzene és zenetörténet III, Budapest, 1977, 111. old.

Oldal tetejére