I. Nagytiszteletű Lelkészértekezlet!
Barthot a legegyszerűbben ilyenformán mutathatom be Önöknek: Képzeljék el, Uraim - bármennyire bizarrnak tetszik is a gondolat -, hogy Keresztelő János megjelenik közöttünk s theologiai tanulmányok végeztével egyszerű falusi pappá lesz. Hogy éppen egy kis svájci falunak a református papja, nem pedig valamelyik tiszahátié, - az a dolog lényegén mitsem változtat, vagy legfeljebb csak annyit, hogy az ottani frissebb szellemi élet intenzívebb gondolkodásra készteti és hamarább érleli meg benne a gondolatokat. Képzeljük el, hogy a megelevenedett Keresztelőt a gyakorlati élet kérdések elé állítja. Kérdések elé, amelyek a lelkipásztori munkából nőnek ki, tehát kivétel nélkül mindnyájunk kérdései, - akár veszünk róluk tudomást, akár nem. És ő nem tér ki a kérdések elől, hanem tépelődések árán is megoldást keres. Tépelődései során mindinkább úrrá lesz rajta ,az a meggyőződés, hogy a felmerült kérdések nemcsak az ő egyéni kérdései, hanem azokban a modern protestántizmus rég lappangó krizise tudatosult nála. Kérdései tehát rá és a modern protestántizmusra nézve egyaránt létkérdések. Ez a megelevenedett Keresztelő János : Barth Károly s ezeknek a tépelődéseknek a vetülete előadásom tárgya : a Barth-i theologia.
Amit Barth mond - a dolog lényegét nézve -, semmi újat sem tartalmaz, mint ahogy a bibliai Keresztelő János sem mondott lényegileg semmi olyat, amit már előtte az ószövetség prófétái ne prófétáltak volna. És mégis megszólalt, mert meg kellett szólalnia, hogy a felismert veszedelem vészjelzője legyen. Szava kemény prófétaszó, - nem kedves a fűlnek. Amikor feltárja előttünk, hogy theologiánk a reformátorok útjáról letért s a theologiával együtt egyházi életűnk is megromlott,- mert hiszen a kettő theologia és egyház, kölcsönhatásban áll egymással, - szavából mintha a Keresztelő János félelmetes itélethirdetése hangzanék felénk: A fejsze immár a fák gyökerére vettetett!
A Barth-i theologia értékét azonban nem az ostorozó beszéd adja, hanem a kijelentés megkapóan mélyreható értelmezése. Ez az a pozitívum, aminek a kritika csupán szükségszerű reflexe.
1. Ez az előadás, - mit eredeti szabadelőadáshoz szabott alakjában bocsátunk itt közre, - az Országos Református Lelkészegyesület balatonalmádi konferenciáján hangzott el, 1930. szept. 17-én. Tárgyát a címszerinti fogalmazásban a konferencia vezetősége jelölte ki.
Nagytiszteletű Lelkészértekezlet! Hangsúlyozom, hogy ez az összehasonlítás, amiben most Barthot önök előtt bemutattam, korántsem a Barth értékelését, vagy éppen »kanonizálását«, hanem mindössze a Barth megértetését célozza, tehát tisztán didaktikai célt szolgál. Amit ma itt mondani fogok, az ennek a bemutatónak a kifejtése tesz. Tehát egy, a gyakorlatból kinőtt theologiát fejtegetek s örülnék neki, ha fejtegetéseim révén az önökben is szunnyadó problémákat, a mindnyájunk problémáit tudatosíthatnám és éppen ezáltal világosságot vethetnék arra a szituációra, amelyikbe Isten, szolgáját, az igehirdetőt állította.
II.
Ha Barthot meg akarjuk érteni, először egy futó pillantást kell vetnünk a modern protestántizmus theologiájára, amelyre visszahatásként jött a Barth-i theologia.
A modern protestántizmus theologiája nem annyira a reformációnak, hanem inkább egy másik nagy szellemi áramlatnak: a felvilágosodásnak a gyermeke. A felvilágosodott ember, akit megszédítettek a Kopernikus, Kepler, Newton nevéhez fűződő természettudományi felfedezések, a világot egy óriási mechanizmusnak tekintette, amit nem valami felette álló Istenség, hanem magában a világban rejlő (immanens) erő mozgat és kormányoz. Következésképen a felvilágosodott ember minden jelenséget az okozati összefüggésből igyekezett megmagyarázni s csak azt tartotta tudománynak, aminek tapasztalati (empirikus) alapja van. A természetfeletti dolgok, a csodál: előtte mindinkább hitelüket vesztették. Nem volt hajlandó a legnagyobb csodának: a természetfeletti úton, a Fiúban nyert isteni kijelentés csodájának a lehetőségét sem elfogadni. Az uralmon levő ortodox theologiát, ami ennek a kijelentésnek az alapján állott és célját a kijelentett igazságok rendszerbe foglalásában látta, a felvilágosodás korában már üres és haszontalan spekulációnak tekintették, amelynek éppen az alapja, a kijelentés vált kérdésessé.
2.Gondoljunk csak a tudományos forradalmat jelentő heliocentrikus tanra, ami megdönthetetlennek hitt „igazságokat", az egész akkori világképet kiforgatta. Vagy gondoljunk csak a gravitációs törvényre, mely nyilvánvalóvá tette, hogy a „másnak" hitt égvilágban is ugyanazok a törvények uralkodnak, mint a földi világban: az égitesteket ugyanaz az erő tartja mozgásban, ami a feldobott kő visszaesését okozza.
Dehát, ha a kijelentésre nem lehet többet theologiát építeni, - mi legyen akkor a theologia alapja? A szorult helyzetbe jutott theologiát Schleiermacher Frigyes mentette meg. Szerinte a theologiának az alapja nem a kijelentés, hanem egy tagadhatatlan valóság, egy lélektani tény: a vallás. Ezzel a felfedezéssel új lehetőség nyílt meg a theologia előtt, mert új feladatot nyert a vallásban. Először is vizsgálat tárgyává tették a vallást, mint életjelenséget s aztán a megismert vallásos élményből igyekeztek visszakövetkeztetni az élmény okozójára: magára az Istenre. Világosan fejezi ki Hoffmann a modern protestáns theologia módszertani alapelvét, amikor azt mondja: „Én, mint keresztyén, önmagam-mal., mint theologusnak a tárgya vagyok”. Vagyis a theologus feladata az, hogy a saját vallásos élményeit megformulázza és rendszerbe foglalja. Hogy ez az eljárás önkényeskedésre ne vezessen, arról gondoskodik a történész, aki tanulmány tárgyává teszi a keresztyén múlt nagy vallásos személyiségeinek vallásos élményeit, elsősorban természetesen a Jézuséit. A történész eredményein: a történelmen kontrollálhatja aztán minden theologus a saját megállapításait. Tehát a theologia egysége a szubjektív kiindulás ellenére is megmaradt.
Barth a modern protestantizmus theologíáját rendkívül kemény kritika alá vonja s kimutatja, hogy az emberből, vagy az ember vallásos élményeiből teljes lehetetlenség Istenre visszakövetkeztetni. Amikor a modern protestantizmus erre a leehetetlenségre vállalkozott, tudtán és akaratán kivűl: az ember képére és hasonlatosságára te-remtette meg az Isten-fogalmat, úgyhogy a modern protestantizmus Istene csak quantitative és nem qualitative különbözött az embertől, tehát nem is volt Isten, hanem csak - bálvány. Az ember dicsőségére emelt bálvány.
Mit kezdhetett az egyház egy ilyen theologiával, - amelyik elsősorban tudomány, még pedig a felvilágosodott ember fogalmainak megfelelő tudomány s csak másodsorban akart theologia lenni? Ha elfogadta és kö-vette: akkor az egyházi élet az eltévelyedett theologia áldozata lett; ha pedig ösztönösen megsejtette, hogy valami nincs rendjén a theologiában és elszakadt tőle: akkor meg a theologia nélkül maradt egyház szükségképpen a dilettantizmusnak esett áldozatul.
III.
Lássuk most már, hogy a modern protestantizmus theologiájával szemben mi a Barth pozitív tanítása.
A modern protestántizmus theologiája azon dőlt meg, hogy az embertől kiindulva nem vezet egyetlen út sem Istenhez. Isten és az ember között van ugyan egy út, csakhogy ez az út nem az embertől vezet Istenhez, hanem pont megfordítva: Istentől vezet az emberhez. Ezen a különös úton egyedül csak Isten jöhet el hoz-zánk. S ha tényleg eljön és megmutatja magát, akkor megismerjük Őt, megismerjük akaratát. De mi a magunk erejéből nem közelíthetjük meg soha. Ez az út a kijelentés útja. Istent tehát csak akkor ismerhetjük meg, ha Isten nekünk kijelenti magát. Ha ezt az egyszerű megállapítást most már a filozófia nyelvén akarom kifejezni, akkor azt mondhatom, Isten az emberi megismerésnek sohasem objektuma, hanem mindig szubjektuma. Vagy ismét máskép mondva: Isten sohasem lehet demonstrandum, hanem csakis demonstrans. Ez a régi igazság a Barth-i theologia alaptétele.
A biblia és a reformátorok egyértelmű tanításából tudjuk, hogy Isten az ígében, a........ban logos-ban jelentette ki magát. Ennek megfelelően Barthnál is az Isten igéje áll a theologiai kutatás középpontjában, éppen úgy, mint ahogy a reformátoroknál is az állott. Ennyiben méltán el lehet mondani theologiájáról,. hogy az őseredeti reformátori theologiának az újjászületése. Ezt a megállapítást természetesen nem úgy kell értelmezni, mintha Barth a reformátorok tanításait egyszerűen elismételné, hanem abban az értelemben véve, hogy Barth a reformátorok szellemében igyekszik feleletet adni a mai kérdésekre. Tehát olyan kérdésekre, amiket a reformátorok még nem ismertek, sőt még csak sejtelmük sem lehetett róla, hogy ezek a kérdések valaha is kérdések lesznek. (Gondoljunk pl. a historizmus problémájára.)
Barth már egy 1923-ban tartott előadásában hangoztatja, hogy az igetan új felfogásában látja a, protestáns theologia egyetlen komoly program pontját a legközelebbi jövőt illetőleg. Ezt a programot az 1927-ben megjelent Dogmatikája első, ezideig, egyetlen kötetében igyekezett megvalósítani. Amit most a következőkben az Isten igéjéről mondani fogok, az lényegében a Barth Dogmatikájána (idézve: D) támaszkodik.
IV. Mi az Isten Igéje?
Az Isten valóságos beszéde, amivel személy szerint szólít meg minket újra meg újra. Ha most már ezt az egyszerű megállapítást a dogmatika nyelvén akarom kifejezni, akkor azt mondhatom: Isten Igéje nem más, mint Dei loquentis persona a maga aktualitásában. Jellegére nézve tehát nem sztatikus, hanem dinamikus.
Ez az Ige három különböző alakban jut el hozzánk és pedig először mint prédikáció, másodszor mint biblia, harmadszor mint kijelentés. Hangsúlyozom, hogy itt nem háromféle isteni igéről van szó, hanem Isten egy-azon igéjének három különböző alakjáról. Ránk nézve a három közül első a prédikáció, második a biblia, harmadik pedig a kijelentés. De a dolog lényege szerint pont fordított a sorrend: elsődleges a kijelentés, másodlagos a biblia és a prédikáció. A kijeientésről tesznek bizonyságot a próféták és apostolok, a bibliában s ugyanerről az isteni kijelentésről tesz bizonyságot a biblia alapján az igehirdető a prédikációban. Isten ugyanazon igéje egyformán benne van mind a három alakban, tehát éppen úgy benne van a prédikációban is, akár csak a bibliában vagy akár magában a kijelentésben. Ebben a koncepcióban mindenekelőtt a prédi-káció szokatlanul magas értékelése a feltűnő. Mielőtt azonban kifogást emelnénk a prédikáció túlértékelése ellen, gondoljuk meg, hogy például az őskeresztyén gyülekezetek alapításának közvetlen oka az apostoli prédikáció volt. Vagy gondoljunk a reformátorokra; ők sem túlértékelték a prédikációt, hanem csak a prédikáció lényegét ismerték fel, amikor az istentisztelet középpontjává tették. Barth is nagyon jól tudja, hogy a prédikáció az, amivel áll vagy bukik a protestántizmus.
Tehát az Ige három alakját megkülönböztetjük ugyan, de a három különböző alakot egymástól jel nem választhatjuk. Egyiket sem tekinthetjük olyan önállóan létezőnek, amelyik a másik kettőtől függetlenül is az volna, ami lenni akar. Az igetan ennyiben analóg a szentháromságtannal: Isten valóságában is meg kell különböztetnünk három isteni személyt: az Atyát, Fiút és Szentlelket, de mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez a három személy elválaszthatatlanul egy. (D 46. k. 1.) Vegyük most már szemügyre az ige három alakját, sorban, egymásután. Történni fog pedig ez akként, hogy három különböző gondolatsort állítok Önök elé. A három különböző gondolatsorban csak annyi lesz a közös, hogy mindegyikben az egyazon ige sajátságos jellege tükröződik. Kezdjük a szemlét a hozzánk legközelebb álló alakon: a prédikáción. Ennek a tárgyalása egyszersmind bepillantást nyújt a Barth-i theologia genezisébe.
V.Mi a prédikáció?
A prédikáció a keresztyén beszéd tiszta fórmája. A keresztyén beszéd alatt pedig Barth minden olyan szóban vagy írásban foglalt gondolatot ért, amit csak egy keresztyén, mint keresztyén Istenről és emberről elgondol és kifejezésre juttat. Éppen úgy keresztyén beszédnek tekinti tehát Barth azokat az egyszerű szavakat, amelyekben a gyermekét oktató anya az Isten dolgairól beszél, mint a tudós pap nagy gonddal készült vasárnapi prédikációját. Vagy éppen úgy a keresztyén beszéd kategóriájába tartozik valami világi embernek a vallásra vonatkozó véleménnyilvánítása, akárcsak az Aquinoi Tamás hatalmas Summa theologiaeja, vagy a Kálvin Instituciója. A keresztyén beszéd általános kategóriájában e szerint helyet talál a keresztyén tévtan, a keresztyén ostobaság, a keresztyén dölyf és főként a keresztyén fecsegés is. Ezekből a lehetőségekből tényleg ott van valami még a keresztyén beszéd legjelentősebb dokumentumaiban: az Ágoston Konfesszióiban, a Luther és Kálvin prédikációiban is. A legjelentősebb dokumentumokban is együtt van az I. Kor. 3,12. verse szerint az arany, az ezüst, a drágakő a fával, szénával és pozdorjával! A sokféle keresztyén beszéd között a keresztyén beszéd eszményét mégis leginkább a gyülekezeti igehirdetés, a prédikáció közelíti meg, mely az egyház megbízásából végzett, felelősségteljes prófétai aktus. Ezért és ilyen értelemben mondja Barth, hogy a keresztyén beszéd tiszta formája a prédikáció. (D 19. 1.)
A főkérdés itten azonban az, hogy hogyan lehet a prédikáció csakugyan az Isten igéje. Mert ha a prédikáció nem Isten igéje, - akkor egyszerűen nincs létjogo-sultsága. Nézzük csak közelebbről ezt az alapproblémát.
Amikor a harangszóra templomba gyűlnek a hívek, bármilyen külső körülmény vagy megszokás vigye is oda őket,ott van a lelkek legmélyén valami megmagyarázhatatlanul mélységes, ünnepies várakozás. Lehet, hogy senki sem tudna róla számot adni, - de azért mégis ott van. Mi lehet ez a várakozás, ami nyílván az emberi egzisztencia leglényegével, a lét végső titkával függ össze? ... Micsoda talány is az ember, aki ott ül várakozásteljesen a szószék előtt, előttünk?! - De ez csak az egyik oldala a templomi szituáció rendkívüliségének. Most vár ránk a feladat, hogy szószékre lépjünk és felnyissuk a bibliát, azt a különös könyvet, amelyik épp oly titok teljes, épp oly megmagyarázhatatlan, mint maga az ember. Vár ránk a feladat, hogy a biblia szavaihoz legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint gondolatokat fűzzünk. Beszélnünk kell azzal az elhatározással és azzal az igénnyel, hogy mi az örökkévaló Isten igéjét hirdetjük, Isten üzenetét tolmácsoljuk, amit Isten éppen most és éppen az előttünk ülő gyülekezetnek üzen. Beszélnünk kell azzal az elhatározással és azzal az igénnyel, hogy feleletet adunk a feleletre váró végső és legnagyobb emberi kérdésekre. Feleletet adunk ott, - ahol az embernek csak hallgatnia lehet, ahol egyedül Isten felelhet.
De hát hogy jövünk mi ahhoz, hogy emberlétünkre magának Istennek a szavát vegyük ajakunkra? Hát nem az emberi korlátoknak a túllépése az igehirdetés? Hát egyáltalán lehetséges az, hogy valaki csak-ugyan az Isten Igéjét hirdesse? - Nem! Emberileg teljes lehetetlenség az igehirdetés. Hiszen nyilvánvaló, hogy Isten Igéje felett senki emberfia sem rendelkezik, mert nem rendelkezhetik.
Ez az a specifikusan pap-szituáció, ami Barthot tépelődésre kényszerítette s ez az a specifikusan papszituáció, aminek az egyre megújuló átélése nélkül nincs egyetlenegy igazi igehirdető sem, mert éppen ez a szituáció az igehirdető nevelőiskolája. Ebben a szituációban össze kell törnünk a hivatás terhe alatt. Össze kell törnünk úgy, hogy nem marad egyéb bennünk a pap-ból, - csak az, ami minden kritikus helyzetben az ember utolsó mentsvára szokott lenni: a hit. És itt éppen hitre van szükség. A hit mutatja meg nekünk, hogy az ige-hirdetés, ami emberileg teljességgel lehetetlen, az az isteni kegyelem révén lehetőség. A hit mutatja meg, hogy át kell adni magunkat engedelmes eszközként Istennek és akkor csoda történik: a mi alázatos szívből fakadó prédikációnk eszköze lesz az Isten igéjének. Akkor a mi fonák és erőtlen emberi szavainkon mint eszközökön keresztül maga az élő Isten közli akaratát.
Hol van ilyen belátás, hol van ilyen alázat, hol van ilyen hit? ... Ahol van, ott igehirdetés is van. És az ilyen igehirdetésre el lehet mondani a II. Helvét hitvallás merész szavait: praedicatio verbi Dei est verbum Dei, Isten igéjének a prédikációja Isten igéje.
Ilyen igehirdetésre gondoltak s ebben a hitben cselekedtek reformátoraink, amikor a miseáldozat helyébe az ígehirdetést állították az istentisztelet középpontjába s így egyházunkat a katolikus sakramentalis egyházzal szemben a prédikáció egyházává tették. A reformátorok életműve felett azonban, - sohase felejtsük! - kezdettől fogva ott függ az istenítélet kardja. Jaj a protestantizmusnak és sokszorosan jaj nekünk igehir-detőknek, ha a mi prédikációnk hiu emberi bölcselkedés hitető beszédében áll, ahelyett, hogy szolgálat lenne: ministerium verbi Divini, az Isten igéjének önátadó alázatos szolgálata. Jaj nekünk, ha mi inogunk akarunk beszélni ott, ahol csak Isten beszélhet!
VI.
Mikor Barth az igehirdetésnél a theologiai problémát megragadta, természetszerűleg következett, hogy éppen az igehirdetés érdekében a távolabbi összefüggéseket is tisztázni próbálja: az ige második és harmadik alakját is tanulmány tárgyává tegye, hogy a szituáció teljesebb ismerete révén a prédikáció rendeltetésének megfelelően minél inkább a keresztyén beszéd tiszta formája lehessen.
Az Ige második alakja, aminek az alapján prédikálunk: a biblia. Mi a biblia? Az orthodox theologia, amelyik az első reformátori nemzedék örökébe lépett, azt felelte a kérdésre, hogy a biblia csodálatos égi diktátum. Nemcsak a tartalma, hanem még a formája is: a fogalmazás, a szavak, a betűk, egészen az utolsó pontig, vonásig magának Istennek a műve. Ez a tan az ortodoxiára annyira jellemző verbális inspiráció tana. Az ortodoxia tehát azt gondolta, hogy Isten önkijelentését a biblia két fedele közé zártan közvetlenül birtokolja. - A modern protestantizmus az ortodoxiával szemben a másik végletet képviseli: tisztán emberi produktumnak nyilvánítja a bibliát. Egy olyan könyvnek, amelyhez hasonlót egész sort mutat fel a vallástörténet. Szerinte tehát a biblia nem más, mint egy Előázsiából kiindult vallásos mozgalom írott dokumentuma, történelmi emléke, amelyben Istent »megtapasztalt« emberek számolnak be a saját vallásos élményeikről. Az orthodox theologia tehát az Isten, a modern protestantizmus pedig az ember művének tekinti a bibliát.
Barth erre azt mondja, hogy egyik felfogás sem igaz magában véve, de viszont mind a kettőben van valami igazság. A teljes igazságot akkor közelithetük meg a legjobban, ha ezt a két ellentétes felfogást egyszerre gondoljuk, vagyis, ha dialektikailag fogjuk fel a bibliát. Nézzük csak közelebbről ezt a felfogást. A biblia csakugyan Istennek és embernek a műve, amennyiben csakugyan maga Isten szól hozzánk a bibliában, csakhogy nem direkt, hanem indirekt módon, a próféták és az apostolok szavain keresztül. A bibliában tehát Isten kijelentésével van dolgunk, de ez a kijelentés eltakartan mutatkozik előttünk, egészen a felismerhetetlenségig el van takarva, úgy hogy a bibliai kijelentés emberileg egy-szerűen megfoghatatlan. De ebben a reménytelennek látszó szituációban is van egyetlenegy lehetőség. Ez a lehetőség azonban nem az emberben, hanem Istenben rejlik: a biblia ugyanis kijelentés lehet számunkra akkor, ha kijelenti nekünk benne magát Isten. Isten pedig csak annak jelenti ki magát, aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, aki keresve keresi az Istent. Amig ez meg nem történik, - hét pecséttel zárt könyv marad előttünk lényege szerint a biblia.
A mondottakból magyarázható, hogy lehet valaki neves exegéta, aki a bibliát hangyaszorgalommal összehordott grammatikai és históriai megjegyzésekkel magyarázza, anélkül azonban, hogy azt, mint isteni kijelentést interpretálná. Tehát csak félmunkát végez. A modern protestantizmus meg volt áldva és meg volt verve ilyen félmunkát végző exegétákkal, akik az »exakt tudományosság« cégére alatt tudatosan tartózkodtak attól, hogy a bibliát, mint kijelentést magyarázzák. Tehát csak arra irányították tekintetüket, ami a bibliában emberi s nem látták meg, hogy itt minden emberi csak eszköz: Isten igéjének eszköze és éppen ez az ige az, ami a bibliát bibliává teszi, ami a biblia lényege. És ez a lényeg a tudós hideg objektivitása számára egyszerűen hozzáférhetetlen. - Gondoljunk csak a »modern« exegétákkal szemben Márton barátra, aki az ágostonosak erfurti klastromában halvány mécsvilágnál a láncravert bibliára hajlik s mig az öreg írást betűzgeti, úgy érzi, hogy a szavakon keresztül maga az élő Isten szól hozzá. És az egyszerű barátot a biblia reformátorrá teszi, akinek van bátorsága hozzá, hogy egy világgal szembeszálljon! - Ennek a bibliának az alapján kell nekünk prédikálnunk. Ennek az alapján, amiről méltán elmondhatjuk a Barth paradox mondását: Isten kijelentette magát az elrejtettségben és ,elrejtette magát a kijelentésben. - Még világosabb lesz előttünk ennek a paradoxonnak az értelme, ha most már, az Ige harmadik alapjára fordítjuk figyelmünket.
VII. Az ige harmadik alakja maga a kijelentés.
Barth az igetanban amikor a kijelentést tárgyalja, tárgyalásába a dolog természete szerint beilleszti az egész szentháromságtant. A kijelentésben ugyanis Isten jelentette ki önmagát a testet öltött logosban, a Jézus Krisztusban s ezt a kijelentést nem foghatnók fel a Szentlélek munkája nélkül, inert éppen a Szentlélek munkája révén aktualizálódik az bennünk. Mi azonban egy előadás szűk keretei között nem bocsátkozhatunk a Szentháromság titkának a fejtegetésébe. Most tehát csak egy kiszakított részen szemléltetjük a Barth felfogását. Szólani fogunk pedig a testet öltött logosról, a Jézusról és itt is csak azt az egy mozzanatot emeljük ki, amelyiknél a Barth protestációja a modern protestáns felfogással szemben a legszembeszökőbb.
Az Örökkévaló emberi testet öltve a mulandóság világába lép, hogy itt mint ember, emberi módon (= emberek által felfogható módon) találkozzék velünk: ez a Jézusban nyert isteni kijelentés. A kijelentés tehát történet, mert egy történeti személy, a Jézus révén történik, a történet síkjában megy végbe. Ezt a mondatot azonban, hogy a kijelentés-: történet, - nem fordíthatjuk meg. Tehát a történetről viszont nem mondhatjuk, hogy' kijelentés, mert a kijelentés több mint történet. Amennyivel több, annak a plusznak a jelzésére Barth ezt a megjelölést használja, hogy őstörténet. Hiszen ha állana az állítás, hogy a történet=kijelentés, akkor csak kutatni kellene a történet fogalmát és a kutatás végül is szükségképen a kijelentés fogalmához vezetne. Eddig azonban még senki sem jutott tisztán történeti vagy történetfilozófiai kutatás révén a kijelentés lényegének fogalmi tisztázásához. Ez a tény tehát már magábanvéve is megcáfolja azt az állítást, hogy a történet kijelentés volna. A kijelentés ugyan tagadhatatlanul a történetben megy végbe, de a történet ép úgy nem azonos a kijelentéssel, mint ahogy a biblia" szavai sem azonosak az Isten igéjével. (D 232. 1.)
Erről az igazságról a modern protestántizmus elfeledkezett és ilyenformán okoskodott: Ha a kijelentés egy történeti személy révén, azaz a történetben ment végbe, - akkor a történet magábazárja a kijelentést. Következésképen a történész hívatott arra, hogy a theológiában a végszót kimondja. Egyedül ő tudja megállapítani a kijelentés lényegét, tehát egyedül ő adhat a kijelentés lényegének megfelelő normákat az egyházi életnek. A modern protestántizmus ezzel a felfogással ugyanabba az alapvető tévedésbe esett, amibe a régi othodoxia: mind a kettő materializálni akarta a kijelentést. Különbség a kettő között e tekintetben csak annyi, hogy míg az orthodoxia a verbális inspiráció tana szerint a biblia szavaival azonosította a kijelentést, addig a modern protestantizmus a történelmet nyilvánította a kijelentésnek. A modern protestantizmus tehát azt hitte, hogy a történetben közvetlenül birtokolhatja a kijelentést.
Mi ennek a következménye? Az, hogy a modern protestantizmus szükségképen megrövidítette a keresztyénség alapigazságait: a kijelentésben csak a relatív történeti elemelvet látta meg s figyelmen kívül hagyta az abszolút elemeket, amik túlérnek a történetiség fogalmán. Figyelmen kívül hagyta tehát mindazt, ami a kijelentésben - a Barth-féle megjelölést használva - már »több-mint-történet: őstörténet«. Már pedig a kijelentés lényege szerint őstörténeti jelenség s csak megjelenési formájában történeti. (Ján. 1, 1.)
Hogy a mondottakat konkretizáljam: Jézust beállították a történelem nagy alakjaival egy sorba, a földi relációkba. A reá vonatkozó bibliai tudósítások hézagait földi analógiák segítségével kitöltötték és magyarázták, mig csak a sovány személyi adatokból ki nem kerekedett az úgynevezett »Jézus élete«. A történészek aztán azzal koronázták be munkájukat, hogy Jézust emberi mértékkel lemérték és megállapították róla, hogy rendkívüli személyiség, vallásos zseni, aki a környezetére olyan mély benyomást gyakorolt, hogy az egyszerű tanítványokban apránkint kialakult az értékelő megállapítás: Jézus az Isten »fia«! És ez az értékelő megállapítás lassan hitté érett bennük.
A történész, aki a modern protestántizmus theologiájában a végszót mondta ki, - ha tudományos eszközeihez és módszeréhez hű maradt, - ennél többet nem mondhatott. A Jézusi kérdésre: Hát te kinek mondasz engem? ő mint történész csak azt felelhette és mindenkor csak azt felelheti, ha tudományos exaktsággal akar felelni, hogy: embernek. Vagy a legjobb esetben, nevezetesen ha a jézus rendkívüliségével szemben a történettudomány eszközeinek és módszerének az elégtelenségét belátja, azt felelheti, mert azt kell felelnie: én, mint történész, a te istenségedet sem nem állíthatom, sem nem tagadhatom.
Íme a testet öltött ige, a Jézus Krisztus emberileg éppen úgy megfoghatatlan, mint ahogy az ige másik két alakjában is megfoghatatlan. Az az állítás, hogy pont az a valaki az Isten fia, aki mint hozzánk hasonló valóságos ember 1-től 30-ig Palesztina földjén élt, nemcsak a zsidónak botránkozás és nemcsak a görögnek bolondság, hanem botránkozás és bolondság a történész előtt is és általában mindenki előtt, aki csak ésszel akarja felfogni azt, Akinek a valósága túlér az emberi ész szűk korlátain. De tegyük mindjárt hozzá, hogy ugyanaz a valaki, azok számára, akik hittel hisznek Benne, megtartás és élet. Erről a Jézus Krisztusról kell nekünk bizonyságot tennünk a biblia alapján a prédikációban.
VIII.
Amint most futólagos szemlét tartottunk az ige hármas alakja felett, annyit legalább is megláthattunk, hogy az ígében adott kijelentés nem abban az értelemben adatott nekünk, mint valami érzékszerveinkkel felfogható természeti tárgy. A kijelentés csak hit által fogható fel. Ha nincs hitem, - akkor nincs számomra kijelentés sem. Ezért a Barth-i theologia mementó nekünk! Mementó, - ami nem erre, vagy arra tanít meg minket, hanem egy bizonyos magatartást kíván tőlünk, olyan magatartást, amelyik megfelel az igehirdető szituációja rendkívüliségének és komolyságának. Ezt a magatartást szemlélhetjük például Pál apostolban, aki elmondhatta és alázattal mondotta magáról: »Hittem, azért szóltam!«
Ennek a magatartásnak természetszerűleg megvan a konzekvenciája a lelkipásztori gyakorlat minden egyes konkrét kérdésére. Most azonban egy előadás szűk keretei között a Barth-i theologia részletes applikációjába nem bocsátkozhatunk. Összegezve a mondottakat : Barth Károlynak azt köszönhetjük, hogy a theologiát újra theologiává tette. Theologiává, amelyik nem fölényes öncélú tudományoskodás, hanem olyan tudomány akar lenni, amelyik célját az igehirdetés szolgálatában látja. Barth-nál tehát az elmélet és gyakorlat nem különálló, egymásranézve merőben idegen valami, hanem, - amint láttuk - a kettő szervesen összetartozik: az elmélet a lelkipásztori gyakorlatból nő ki és ezt a gyakorlatot szolgálja.
Nagytiszteletű Lelkészértekezlet! Barth felett csak az térhet napirendre, aki nem látja azt a belső krizist, amiben a magyar református egyház vergődik s nem érzi át azt a krizist, amiben mi, igehirdetők hivatásunk természete szerint mindnyájan és mindenkor állunk. Barth látja és érzi a krízist. Theológiájában éppen ezért az egész protestantizmus létének és nemlétének a kérdését vetette fel; akinek van füle a hallásra, hallja!
AJÁNLOM AZ OLDALT
