Gal. IV. RÉSZ

Gal. 4,1–7. Krisztus a törvény szolgaságából kiszabadít.

Az elõbbiekben Pál apostol az ígéretek elsõbbségét és a törvénynek az ígéretekkel kapcsolatos nevelõ szolgálatát magyarázta. Most még egy gondolattal toldja meg a törvény és az ígéretek összehasonlítását, midõn a törvény alatti kiskorúságot és a hitben járók szabadságát fejti ki. De éppen csak összehasonlításról van szó, s okfejtésébõl nagy tévedés volna azt a következtetést levonni, hogy az Ószövetség reánk nézve már érvényét vesztette. Az Ószövetség mellõzése kiváltképpen elhamarkodott cselekedet volna napjainkban, midõn a theológiai kutatásban éppen az Ószövetség üdvtörténeti megértése nyomán derül friss fény az Újszövetségre. Az ószövetségi atya, Ábrahám példáján Pál apostol érzékelteti velünk, mennyire az ígéretek könyve az Ószövetség is, viszont az Újszövetség, ne feledjük, a szeretet kettõs parancsában az egész ószövetségi törvényt összefoglalja s a törvény, ezzel együtt az Ószövetség reánk vonatkozó érvényét hangsúlyozza. – De Pál apostol sem akarja a törvényt eltörölni, hiszen máshol azt mondj a: A törvény szent, igaz és jó (Róm 7:12). Õ csak a törvényeskedés minden galáciai tévútja és minden mai tévútja helyett akar a törvény és az ígéretek viszonyának világos látására rávezetni. Emlegeti a „világ elemeit” (stoicheia tou kosmou), amelyeken a világegyetem elemeit, az égitesteket érti. Az égitestek járásán mérték a pogányok az idõt, a napok, hetek, hónapok, évek sorát. Nem volt ez okvetlen bálványozás, mégis sokféle démonizmus és babonaság tapadt hozzá. Dehát nemcsak a pogányok, hanem a zsidók is a világ elemeihez igazodnak, hiszen a pászka ünnep és az újév éppúgy a csillagok járásától függ. Pál ezért egy kalap alá fogja õket: törvényeskedõk valamennyien, legyenek akár zsidók, akár zsidó-keresztyének, akár pogányok. Csak annyi a különbség, hogy a pogányok elsõsorban a világ elemeibõl csinálnak törvényt. De azok erõit, a sorshatalmakat s a sorshatalmak körül burjánzó eszméiket éppúgy bálványozzák, akár a zsidók az írott törvényt. Ha pedig valaki a törvényhez köti magát, bármiféle legyen is az a törvény, olyan mint a kiskorú örökös, aki gyámság alatt áll. A hasonlattal Pál apostol mindössze azt akarja mondani: a kiskorú korlátozott állapotban van, mert sem önmaga fölött, sem az örökség fölött nem rendelkezik. Nem kezdhet a vagyonnal semmit, azt még felmérni és értékelni sem tudja, mindenestül ki van szolgáltatva a gyámnak. Felemás a helyzete, mert van is vagyona, meg nincs is. Ebbõl az állapotból Isten az idõ teljességében megszabadított mindnyájunkat. Halljuk meg az örömhírt mi is: Isten megígért szent Fia eljött s magára vette a törvény átkát, hogy Õbenne nagykorúságra jussunk s elnyerjük mi is a fiúságot. – Pál apostol nem mondja, hogy a törvény gyámkodása szükségtelen vagy felesleges, sõt nyilvánvalóan megvan a helye. De mi a kiskorúságnál többre, nem kénytelen kelletlen törvénybetöltésre, hanem lelki nagykorúságra hivattunk. Ehhez a megállapításhoz hozzátesz még valamit: midõn Krisztus a törvény kényszerét széttörte, nem hagyott magunkra. A törvény helyett valami mérhetetlenül többet adott, kitöltötte szívünkbe Lelkét, hogy mostmár önként tegyük azt, amit korábban, csak a törvény kényszerébõl cselekedtünk, ha ugyan egyáltalán megtettünk. Ezzel a belsõ készséggel kezdõdik a mi szabadságunk. Csodákat mûvel a Lélek: megérezteti velünk az atyai szeretet közelségét s szorongásaink közepette szánkra adja a bizalmas szót: Abba, Atyám és szívünkben megújítja a fiúságot. Pál apostol eggyé válik ebben a boldog csodában a galatákkal és a mindenkori hívõkkel. Szabad-é ezt az ajándékot eljátszani valami hasztalan törvényeskedéssel?

Gal. 4,8–11. Óvás a visszaeséstõl.

Az istenfiak szabadságát némelyek feladták és a zsidós törvényeskedést akarták meghonosítani, mint valami magasabbrendû vallást. Megfoghatatlan Pál számára, ami a galatákkal történt: hiszen az egyszer már elhagyott, régi pogánysághoz hasonló pogányságba tértek vissza. Mert egykori pogányságukban is vallásosak voltak: képzelt isteneiket szolgálták, természeti erõket, eszméket bálványoztak, áldoztak és fényes ünnepeket ültek, de az élõ Istent nem ismerték. Most újra ünnepeik vannak: a páska, a lombsátor ünnepe s tartják a velük együttjáró sok vallásos elõírást. Voltaképpen csak a nevek, a szokásformák mások, maga a dolog mégis. egyre megy. Pogányokból nem keresztyénekké, hanem zsidókká lettek; vélt haladásuk, visszaesés. Pedig közben már nagy fordulat történt velük, a pogányság sötét ködén áttört Isten fényes napja s beragyogta életüket. Mert nem mi ismerjük meg Istent, hanem Õ gondol reánk, Õ vesz észre minket, Õ jön szeretetével közel hozzánk. Így ébreszt, eszméltet, emlékeztet minket és kelt szívünkben vágyat az Õ megismerésére. Istenismeretünk csak visszfénye, csak értelmünk síkján való tükrözõdése annak, ami velünk és rajtunk végbement, hogy megismert minket Isten. Hogyan térhetnénk vissza az erõtlen és gyarló elemekhez mi, akikkel már ily nagy dolog történt! Pál apostol aggodalma pedig esetünkben sem indokolatlan: ünnepeink sokszor csak testünk feldíszítésébõl és hizlalásából állanak, a vasárnap meg a hétköznapi istentelenségünk kegyes; vallásos leple. Nem vagyunk-é hajlamosak ebbe a szokványos vallásgyakorlatba húzódni vissza a társadalmi igazságosság döntésekre hívó, sürgetõ kérdései elõl? Nem hanyatlást észlelne-é nálunk is az apostol, ha pl. tényleges theologus életünket hasonlítaná össze azzal a szent odaszánással, amivel annak idején theologiára jöttünk?

Gal. 4,12–20. Legyetek állhatatosak!

Pálnak az apostolság nem cím, hanem sok hangzatos egyházi címtõl eltérõen, életkötelék. Ezért a galaták sorsa nem közömbös neki. Állhatatlanságuk láttán nem haraggal, nem is a megbántottság keserû hangján, sértõdötten vagy érzelegve szál hozzájuk; hanem a velük egyszer már vállalt közösségre emlékezteti õket. Nem az apostoli tiszt fölényével vagy a született zsidó választottság tudatával ment közéjük, hanem mint atyafi az atyafiak közé. Együtt ült velük az asztaluknál, ott lakozott házukban, mûhelyükben. Most sem azt nézi; mit érdemelnek, hanem hogy mi használ nekik. Még amikor feddöznie kell is, viszonyuk legkedvesebb emlékeire hivatkozik: Mikor elsõ ízben járt közöttük, elesett állapotában is mekkora szeretettel fogadták! A magyarázók találgatják, miféle betegség gyötörhette Pált Galáciában. Némelyek szerint epilepsziás vagy hisztériás rohama lehetett, amitõl akkoriban még iszonyattal fordultak el, mint a démoni megszállottság jelétõl. De valószínûleg nem ilyesmirõl van szó, hanem egyszerûen az apostoli tiszttel együttjáró testi próbáltatásokról. Pál ûzött-üldözött emberként menekült hozzájuk a déli városokból, testén ütlegelések foltjaival, sebeivel, forradásaival. Lehet, hogy külsõ alakja egyébként is jelentéktelen volt s fellépése kevéssé tekintélyes. Ennek ellenére kellett elfogadni tõle Krisztus szabadító erejének, királyi uralmának üdvüzenetét. Testi gyengéségében, nyomorúságában hirdette a diadalmas igét. Mégis elfogadták az üdvüzenetet, mely voltakép a legtöbb esetben fonákul aránylik a hírvivõhöz. Az üdvüzenet pedig oly boldoggá tette a galatákat, hogy magát az ápolásra szoruló, elgyötört embert is úgy fogadták, mintha Isten angyala vagy maga Krisztus jött volna közéjük. Még legdrágább kincsüket, szemük világát is odaadták volna neki. Pál apostol most, az idõközben történt események ellenére is, a közösségvállalás gyengéd és állhatatos példáját adja a galatáknak, meg mindnyájunknak, továbbá azt a tanítást, hogy aki angyali tiszteletet kíván, angyali munkát végezzen, és aki szeretné, hogy Krisztusként hallgassák, csakugyan az igét hirdesse.

Az igehirdetõ hivatkozhat személyes kapcsolatokra, a pásztori titoktartás határáig; de a személyes hivatkozásban se a hízelgés, se a hiúság ördöge ne vezesse, hanem csakis a szent ügy, az igazság szolgálata. Pál apostol is csak ezzel a magatartással szállhatott szembe, hiteles módon a hamisan buzgólkodókkal. Azokkal, akik önzõ szándékkal, érvényesülési céllal nemcsak az apostol, hanem Krisztus helyébe akartak lépni. A veszedelem láttán, a féltõ szeretet egészen átmelegíti az apostol hangját. Már nem is atyafiaknak, hanem gyermekeinek, sõt némely kézirat szerint becézõen: fiacskáinak nevezi a galatákat, s a szülõ asszony fájdalmas reménységéhez hasonlítja azt a fáradozást, amit újjászületésükért egykor kifejtett. Most újra ilyen vajúdó fájdalommal igyekszik életre segíteni õket. Kálvin e helyt figyelmeztet: A sátán jól tudja, ha Krisztus hû szolgáit sikerül kirekeszteni a gyülekezetbõl, menten szabaddá válik a hely az õ számára. Olyan körülmények között, midõn hamis prédikátorok buzgólkodnak, a prédikátori tiszt igaz és hû betöltése ismét és ismét a vajúdás fájdalmával jár, míglen kiábrázolódik a gyülekezet lelki arculatán a Krisztus. Ez a szemléletes beszéd, még valamire int: Mennyit veszõdünk mi, hogy képünkre és hasonlatosságunkra formáljuk a gyülekezetet, holott az igazi törekvés, hogy a ránk bízott lelkekben Krisztus öltsön alakot, úgy, amint arról a Heidelbergi Káté 32. kérdése tömör egyszerûséggel tanít: Krisztus kiábrázolódása tehát a cél s nem az úgynevezett tiszta tan; vagy az egyházi érdek. Az, hogy minden hamis buzgólkodás ellenére Krisztus vegye át a hatalmat az emberszíveken. Arra is érdemes egy tekintetet vetni, midõn ilyen nagy dolgokról ír Pál apostol, korántsem gondol levele sikerére, pedig mindent belead a levélbe. A siker biztos tudata helyett aggodalommal mondja, szeretne köztük lenni, hogy élõszóval, a pillanat szükségletei szerint változtathatná mondanivalója hangnemét.

Gal. 4,21–31. A szolgaság és a szabadság fiai.

Még egyszer Ábrahám történetére hivatkozik Pál apostol: Ábra hám két fiának különbözõ üdvtörténeti helyzetére emlékeztet. Az allegorizálás eszközévei szemlélteti a két élettípust, mellyel egykori és mai olvasóit egyaránt válaszútra állítja. A szolgálónak és a szabad asszonynak, Hágárnak és Sárának egyaránt fia van. A kettõ között azonban nagy a különbség: az egyik csak test szerint született, a másik meg ígéret szerint; az egyik csak természet által, a másik meg kegyelem által; az egyik csak megszokott módon, a másik meg csodálatosan. Atyjuk révén a fiúk féltestvérek, mégis két külön világ jelképei. A jelképék magyarázatát Pál apostol a két asszonyon kezdi: Hágár a régi szövetségkötés; a törvény jelképe, neve a Sinai hegyre utal. Az pedig nem a beteljesedés helye, mint ahogy Izmael születése sem az Ábrahám vágyainak és reményeinek teljesedése. A Sinai hegy az örökségen, a Szentföldön kívül, az Arábiai sivatagban fekszik. Most már hasonlóvá vált a helyzete a földi Jeruzsálemnék is. A Krisztust halálra adó, elkorcsosult – város olyan, mint a Sinai hegy: azok, akik onnét jönnek, a szolgáságra szülnek, akárcsak Hágár, mert. a törvényeskedést hirdetik. Ezzel szemben Sára az új szövetségkötés, az evangélium jelképe, nem olyan mint a földi Jeruzsálem, hanem mint a dicsõséges mennyei Jeruzsálem, mely mindnyájunknak anyja. A szabadulásra szül minket, mint ahogy Sára is csodálatosan szülte az ígéretek szabad fiát, Izsákot. Ez az igeszakasz biztatás a meddõ életû embernek és a meddõ életû egyháznak: Ujjongj; vigadozzál, a befogadott ige gyümölcstermõvé teszi életedet! De arra is legyünk készen, a test szerint való bennünk és nálunk is ellenkezik a Lélek szerint valóval, a szolga mint Izmael esetében, gúnnyal, kicsinyléssel üldözi a szabadot s az. ígéretek valóságát akarja kétségbe vonni, a hivatástudatot aláásni. Ezért nekünk is szól az apostol intelme: Ûzd ki a test szerint valókat, a szolgalelkeket körödbõl; ûzd ki a testiséget és szolgalelkûséget elõször is saját magadból; élj az ígéretek szabad fiaként! Erre van hivatásod.

Gal. V. RÉSZ

Gal. 5,1–12. A szabadságban éljetek.

A levél további érvelése a szabadság gondolatán épül. Nem mintha a szabadság önmagában véve okvetlenül szép és jó dolog volna. Lehet az pusztán a test szabadsága is. Itt azok szabadságáról van szó, akikben Krisztus Lelke lakozik. Az apostol személyes bizonyságtétele, akárcsak a helyesen értett ószövetségi üdvüzenet, egy célt szolgál: növekedést, erõsbödést a Lélek adta szabadságban. Ezzel a levél tanításainak összegezése kezdõdik el. A galaták a körülmetélkedésben keresték életük javát. Ez volt esetükben az, amit ma helyezkedésnek nevezünk (vö. euprosópein: 6:12). Pál apostol világos beszéddel, pásztori felelõsséggel inti õket: Addig, amíg emberi cselekedetekre irányul a bizalom, Krisztus semmit sem használ, sõt a hamis bizakodással eljátsszák Krisztus kegyelmét. Mert vagy teljes szívvel a törvénybe, vagy teljes szívvel Krisztusba fogódzunk. Félmegoldás nincs; vagy megint a szolgaság igája, vagy pedig a szabadság az osztályrészünk. – Dehát miért feddõzik Pál, hiszen saját munkatársát, a zsidó anyától származó félpogány Timótheust körülmetélte (ApCsel 16:3)! Ez azonban csakis azért történt, hogy a missziói munkában körülmetéletlensége okot ne adjon a zsidók botránkozására, s az igazi botránkozásról, a keresztrõl el ne terelje a figyelmet. De magának a körülmetélkedésnek Pál ekkor sem tulajdonított semmi önálló jelentõséget. Ha tulajdonított volna, akkor zsidó részrõl aligha kellett volna annyi üldöztetést elszenvednie s nem feddené most a körülmetélkedés miatt féltõ szeretettel a galatákat. Az apostol részérõl tehát a körülmetélkedés sohasem jelentett hitbeli engedményt. Az már. szerinte a sátán kovásza s egy kis kovász megkeleszti az egész tésztát. Egy kis módosítás, egy kevés külsõség más irányt, más értelmet adhat a hitnek. Mert ha valami jó szándékú emberi törekvéssel akarjuk megtoldani a Krisztushitet, az emberi törekvés hamarosan fontosabbá válik, mint Krisztus. Ez a felismerés azonban nem jeleneti, hogy most már meddõ módon, örökös ellenzékieskedéssel fogadjunk minden emberi törekvést s folyton csak a mindenkori korszellem ellen hadakozzunk. Pál apostol nem a körülmetélkedés ellen, hanem Krisztus mellett harcol s éppen mert õ maga is a Krisztusé, bízik abban, hogy lelki gyermekei, minden bujtogatás ellenére végül is a szolgaság igájából megszabadulnak.

Gal. 5,13–15. A szabadság a szeretetben bontakozik ki.

A szabadságról Pál apostol nem külsõ, politikai értelemben, hanem belsõ, lelki értelemben beszél. De mint ahogy a politikai szabadságot a közhatalom alkotmányos rendje korlátok közt tartja és fegyelmezi, hasonlóképpen a lelki szabadság sem lehet ürügy a szabadosságra, indulatok és ösztönök fékevesztett tobzódására. Ha a lelki szabadság az önkénynek nyitna utat, igazuk lett volna a törvényeskedõknek. A keresztyén szabadság azonban éppen gonosz természetünk, önzõ hajlamunk megfékezésére való. A Krisztusban újjászületett ember felszabadul a szeretetre. A keresztyén szabadságot tehát nem magunk szerezzük meg, hanem felülrõl kapjuk. Ezt a szabadságot korlátok közt tartja és fegyelmezi a szeretet, mi több: áthatja, mozgatja és élteti is egyszerre. A keresztyén szabadság lelke a szeretet, mely természetünk és múltunk megkötözöttségeibõl egyaránt felold s utat nyit az önkéntes szolgálatvállalásokkal a jövendõ felé. A Krisztusban való szabadság segít a politikai szabadság bölcs használatára is.

Galáciában a törvényeskedés körül dúló harc szembeállította a zsidóságból és a pogányságból jött keresztyéneket, az elõírások rabjait és a szabadságban élõket; a pártoskodás zilálta szét a gyülekezeteket. Pál apostol emlékezteti gyermekeit a szeretetre, mely által a szabadság közösségformáló és fenntartó erõvé válik, szeretet nélkül viszont szabadossággá fajul s nem marad más belõle, mint az egymás marása-falása. Ezzel minket is emlékeztet a szabadsággal való élés keresztyén felelõsségére.

Gal. 5,16–26. A lélek szerint járjatok!

A keresztyén szabadság nem valami elméleti dolog, hanem harc, a lelki ember harca a testi ember ellen. Ez a harc nem ujjongó, ünneplõ sokaság szemeláttára megy végbe, a történelem múzsája sem jegyzi fel: A keresztyén élet belsõ ügye. Errõl a harcról a keresztyénségen kívül is tudnak valamit. Már a görög bölcs szerint is minden érzéki örömbe üröm vegyül s keserû szájíz marad utána. A bölcs kerüli, vagy meg is veti a gyönyört; mint a szellemi emberhez méltatlan, nyers ösztöniséget. A farizeus pedig mintegy önigazolásul erõlködik a törvény megtartásáért. Édestestvére, a nyárspolgár a törvénytõl, vagy a falu szájától fél s magára erõszakol egy tessék-lássék erkölcsiséget. A keresztyén ember különbözik valamennyitõl. Tudja, hogy amikor Pál a „test”-rõl beszél, lelkes testet, tehát nemcsak a testi kívánságokat, hanem a szellemiségünket is érti rajta. A test fogalma alá az egész embert vonja. A „lélek” viszont Pál szerint Istennek Lelke, aki Krisztusba kapcsolja életünket, hogy az õ testet, világot, halált legyõzõ életének részesei legyünk. A keresztyén élet nem a mi erõlködésünk, hanem Isten Lelkének munkája bennünk. Csak hagyjuk õt munkálni mibennünk. Ebben az esetben Isten törvénye már nem idegen jelenség számunkra, nem ellenség, hanem a hitben megértett atyai szó, mely által a mennyei Atya mintegy kézenfogva vezet minket.

Pál apostol két életlehetõségrõl beszél; valami semleges harmadik megoldást nem is választhatunk. Hogy a kettõ közül melyiket választjuk, annak megvan a próbája. Fel is sorolja Pál apostol ilyen vagy amolyan választásunk nyilvánvaló jeleit. Figyeljük meg, a test cselekedeteirõl nem azt mondja, hogy ezek az önfejû, gonosz tettek megrontják az idegzetet, aláássák az egészséget, tönkreteszik az embertársakhoz való viszonyt, hanem a reménységet, az élet értelmét veszik el tõlünk. A test szerint való élet, reménytelen élet. Ezzel szembeállítja Pál apostol a Lélek szerint való járás képét. Nem abban különbözik a két kép, hogy amott bûnökrõl, emitt meg erényekrõl van szó, hanem hogy a test cselekedeteit magunk szerezzük meg, a Lélek dolgait viszont, mint „gyümölcsöt” kapjuk. Aztán meg a testnek sok cselekedete van (az apostol itt többes számot használ) s ezek nem okvetlenül járnak együtt. Ha valaki pl. parázna, annak nem kell okvetlenül gyilkolnia is. A Léleknek viszont egységesen egy a gyümölcse. Ha pl. a Lélekben örvendezem, az örömöm egyben békesség és szeretet is és így tovább, mert a Lélek gyümölcsei együtt járnak. Ha nem járnak együtt, nem is a Lélek gyümölcsérõl van szó. Az apostol tehát kétoldalú elhatárolással él: nemcsak a nomizmussal, magyarán mondva a törvényeskedéssel fordul szembe, hanem a törvényt megvetõ antinomizmussal is. – A görög kiagyalt eszményekhez, a zsidó pedig a törvény betûjéhez szabta esetrõl-esetre cselekedeteit. Az erkölcsi élet így mozaikszerû, sõt esetleges és rész szerint való. A keresztyén élet ezzel szemben minden mozzanatában az élet egészére, a teljességre törekszik. Ezt a teljességet Pál apostol így magyarázza: Midõn Krisztus emberi testben jött el, keresztrefeszítettük mi; midõn pedig a Lélek által jön hozzánk, õ feszíti keresztre testünk indulatait és kívánságait. Más szóval: Krisztus Lelkének befogadása; a bûnnel való életközösség feladása. A Lélekkel való közösséget ugyanis, leghamarabb a hiú dicsvágy, ingerkedés, irigység ronthatja meg. Sokszor egészen észrevétlen módon.

Gal. VI. RÉSZ

Gal. 6,1–5. Egymást atyafiságos módon intsétek.

Pál apostol a vagy-vagyokkal nem riogatni, hanem bátorítani akar. Bátorítani a Krisztus Lelke szerint való életre, mert mi több ajándékot kaptunk, mint amennyivel élni merünk. Tanúsítsunk tehát felelõsséget a többletért, vigyázás és egymás atyafiságos intése által. Nemcsak a kegyelem közös, hanem a veszélyeztetettségünk is. Ezért mellõzhetetlen az egyházban egymás atyafiságos intése. Éppen a kísértés és a bûn mutatkozásakor dõl el, van-é közösség. Ha ilyenkor ahelyett, hogy a megkísértett atyafi mellé állanánk a szelídség eligazító lelkével, farizeus módra fölibe kerekedünk, csak ítélkezni tudunk felette és aztán sorsára hagyjuk, akkor elszalasztottuk a közösségformálás nagy alkalmát, a talán soha vissza nem hozható alkalmat. Feltûnhet, hogy a törvényeskedés ellen küzdõ apostol, most egyszerre törvényt emleget, mégpedig Krisztus törvényét. Ámde „Krisztus törvénye” valami egészen más: nem külsõ elõírás; aminek érvényesítésével az embereket jókra és gonoszakra próbáljuk osztani. „Krisztus törvénye” a hálából fakadó szívbeli készség az elesettek és bûnösök felkarolására. Ez a készség a farizeizmustól merõben idegen: a közösségvállaló, megújult élet jele és megnyilvánulása.

A közteherviselés ezen a helyen a lelki terhek atyafiságos megosztását jelenti, esetleg olyanokét, amit az atyafi még nem is érez tehernek, sõt amiben egyelõre észrevehetõen kedvét leli. A rossz eleinte csábos formában jelentkezik. De már mint terhet sem szoktuk észrevenni. Vitáinkban pl. gyakran feledjük, milyen terheket kell hordoznia a másik félnek. Többnyire innen ered a fölényünk. Pedig Krisztus, mint a bûnösök barátja állott mellénk és ma is szükségünk van az Õ mellénkállására. Az önvizsgálatot Reá nézve végezzük mindenkor s ne a nálunknál is esendõbbnek látszó embertársakhoz mérjük magunkat. Pedig mi szeretjük az olcsóbb megoldásokat választani. Ha Krisztushoz mérjük magunkat, akkor az önvizsgálat nem lesz csalóka ónmegnyugtatás és ámító dicsekvés forrása, hanem serkentõ biztatás a Lélek szerint való járásra. Az apostol a tekintélyt és jóhírnevet. nem akarja megvetni, csak arra mutat rá, ennek a forrását ne másokban keressük, vagyis tekintélyünket, jó hírnevünket ne a felebarátainktól akarjuk kicsikarni. Mi mindezt ráadásul kapjuk az alázatos krisztusi életfolytatás gyümölcseként. Ez az igeszakasz evangéliumi intelmeivel az életközösség kialakítása titkát, a gyülekezetépítés útját-módját tárja fel.

Fennakadást okozhat a teherhordozás kétféle értelme, a 2. és 5. vers látszólagos ellentéte: Az elsõ esetben. olyan teherrõl van szó (baros), amelynek hordozásához testvéri segítség kell, a második esetben pedig arról, hogy amivel magunk is boldogulhatunk (phortion), ne terheljünk másokat.

Gal. 6,6–10. Az áldozathozatal áldása.

Bizonyos tekintetben közeledünk az õskeresztyén állapothoz. Isten szolgáinak akkor nem volt dfjlevelük s nem a vallás hivatalnokaiként mûködtek. Pál apostol az Isten szolgáiról való gondoskodást köti az olvasók lelkére. Erre a zavaros galáciai viszonyok közt különös oka lehetett. Vetésnek nevezi az önkéntes áldozathozatalt s mint mindén vetésnek, ennek is megvan az ideje, elmulaszthatatlan alkalma. Mi lesz; ha akár külsõ nehézségek, akár csalódások vagy egyenetlenségek mégiscsak az alkalmak elszalasztására vezetnek? Ne lankadjatok azért a jó cselekvésében; az aratásra nézzetek. Minden fukarság a testnek, tehát a pusztulásnak és halálnak való vetés, a hálátlanság jele. Istent pedig nem lehet büntetlenül megcsúfolni. A jókedvû adakozás viszont az élõ hit próbája, a Léleknek való vetés. Az, amiért áldozni tudunk, személyes ügyünkké válik; áldozathozatalkor az anyagi eszközök is lelki kapcsolatot építenek, az anyagi, mintegy lelkivé minõsül át. Az Újszövetség világában kiszélesedik ez a gondolat: Minden embertársban, hívõben és hitetlenben lássuk meg a felebarátot s válogatás nélkül gyakoroljuk velük szemben a felebaráti szeretetet. De azokkal, akik velünk együtt. Isten nagy családjába tartoznak, „a mi hitünk cselédeivel” még bensõségesebb, még szorosabb a kapcsolatunk. A lelki közösség, a természeti közösségnél magasabb igényeket rejt, de áldásokban is gazdagabb.

Gal. 6,11–18. A Krisztusban való élet a mi osztályrészünk.

Az apostol, szokása szerint, ezt a levelét is diktálta, de a befejezõ részt sajátkezûleg írta. Ezzel is kifejezte óhaját, hogyha már személyesen nem is mehetett Galáciába, legalább tulajdon betûivel éreztesse közelségét. Keze vonásaival külön nyomatékot is adott a végsõ összefoglalásnak, melyben elõször is minden idõkre érvényesen leplezi le a hamis prófétákat. Ezek a bennünk is ott lappangó hamis próféták Krisztust a kereszt nélkül hirdetik, mintha nem is lett volna Golgota. A botránkozás és bolondság óvatos és tapintatos elkerülésével prédikálnak. A pillanatnyi tetszésre, a külsõséges eredményre, a csalóka látszatra dolgoznak s nem a belsõnek gyökeres átformálására: a lélek alakítására. A testi és nem a lelki szépet keresik. Mozgató rugójuk: tetszeni akarás a mának, ugyanakkor a kellemetlenségek minden áron való elkerülése. A galáciai hamis próféták is a körülmetélkedés megkövetelésével, a jeruzsálemi apostolok elõtt igyekeztek érdemeket szerezni s egyben a Krisztuskövetõket gyûlölõ zsidók üldözése alól mentesülni. Lelki elmélyedés helyett, olcsó törvényeskedéssel s a törvényeskedés kötelezõvé tételével kíséreltek meg gyors és látványos eredményt kierõszakolni, de voltaképp ez az eredmény sem volt szívügyük, csak afféle mesterkedés és dicsekvésre való hivalgó cselékedet.

A hamis atyafiak komolytalan mesterkedésével áll szemben az apostol eltökélt komolysága: a Krisztushit fenntartás nélkül való vállalása. Pálnak egyetlen dicsekvése van, a megfeszített Krisztus; akiben e világ hívságaira nézve õ maga is megfeszíttetett. De éppen így élheti azt a lelki békességet és boldogító irgalmat, amelyet galáciai atyafiaival is megosztani kíván. A missziói munkában eddig elszenvedett sebeire emlékezteti az atyafiakat, mely sebeket, mint az Úr Jézus bélyegeit, tulajdona jegyeit (stigmata) hordozza magán (vö. 4:14).

Az apostol, aki Krisztussal együtt megfeszíttetett, ennek a világnak, már Isten kibontakozó új világában él. A körülmetélkedés ellen harcol, de tudja, nemcsak a körülmetélkedés, hanem a körülmetéletlenség sem használ semmit, egyesegyedül az élõ Krisztusban van a menekvés. Küzd a zsidózás ellen, a keresztyén szabadság gettóba szorítása ellen, de úgy köszönti a híveket, mint Isten igazi Izraelét. Azzal a reménységgel kéri az Úr Krisztus megbékéltetõ s irgalmasságot árasztó kegyelmét rájuk, hogy ha egyszer már a Krisztusban való élet nagy jótéteményében részesültek, ezután már neki sem lesznek bántására. A Krisztus bélyegeit hordozó apostol ezt bízvást el is várhatta.

Íme, a levél gazdag és sokféle mondanivalója végeredményben csakugyan egyetlen kérdés körül forog. Nem az a kérdés: evangélium vagy a törvény, hit vagy a cselekedetek, Pál vagy a tévtanítók, hanem Krisztus vagy nem-Krisztus; Luther szemléletes fogalmazása szerint: Krisztus vagy Beliál? – Erre a kérdésre felel a levél határozott és erõteljes bizonyságtétele.