A GALATÁKHOZ ÍRT LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Török István professzor

Bevezetés

A levél eredete és kortörténeti helye.

Pál apostol ezt a levelet nem egyvalakihez, nem is egyetlen gyülekezethez intézte, hanem a gyülekezetek egész sorához. Körlevél a galáciai gyülekezetekhez. Hogy melyek voltak ezek a gyülekezetek, pontosan nem állapítható meg. Annyi bizonyos: Galácia Kis-Ázsia középsõ részén terült el, határait azonban az uralomváltozások folytán bajos megvonni. A levél írásakor Galácia már majd száz esztendeje a Római birodalom bekebelezett tartománya volt. Õslakossága a görög köznyelvet beszélte. Ezeket az õslakókat meghódították a kelták, akik a népvándorlás elsõ hullámával sodródtak Galliába. Új hazájukból néhány törzsük tovább kalandozott délkelet felé s a Kr. e. 3. században megszállta Kis-Ázsia középsõ részét, Ankyrát (a mai Angorát) és környékét. A hódítók hamarosan elsajátították a görög nyelvet, de õsi kelta nyelvüket is megõrizték és saját királyaik alatt éltek. A Galliából ideszakadt keltákról kapta ez a terület a Galácia vagy Galata nevet. Utolsó királyuk Amyntas ügyes politikával délre is kiterjesztette uralmát Kisarménia, Pontus egy részére, Pisidiára, Lykaoniára, Pamphylia részeire, végül Isauriára és Ciliciára is. Amyntas király Halálával (Kr. e. 25) ez a birodalom mindenestül a hódító Róma tartománya lett. Ennyit Galácia politikai határairól. Pál apostol elsõ térítõútján ennek a nagy területnek déli részeit járta be; segítõtársával Barnabással együtt gyülekezeteket alapított Derbében, Lystrában, a lykaoniai Ikoniumban és a pisidiai Antiochiában. Késõbbi útjain is meglátogatta ezeket a szülõföldjéhez, Tarsushoz közelesõ délgaláciai gyülekezeteket. Missziói munkáját késõbb kiterjesztette az említett négy várostól északibb területekre, az eredeti értelemben vett Galáciára: Ankyra vidékére. Hogy ezen a tájon is voltak keresztyén gyülekezetek, arról a késõbbi idõkbõl szórványos adatok beszélnek, de sem Pál nem nevezi meg ezeket az északi gyülekezeteket, sem a Cselekedetek könyve. Igaz, a Cselekedetek könyve a római gyülekezet alapításáról sem beszél, sõt Pál apostol másfél éves korinthusi mûködését is alig említi, mégis voltak ott jelentõs gyülekezetek. Ha pedig nemcsak délen, hanem északon is támadtak Pál alapította gyülekezetek, kérdés, hogy a levél az említett déli vagy a meg nem nevezett északi gyülekezeteknek szól-e? – A jelek inkább az északgaláciai gyülekezetekre vallanak. A Cselekedetek könyve megkülönböztetõ módon beszél Phrigiáról, tehát a „galata vidéken” a szûkebb értelemben vett Galáciát, vagyis az északi részt érti (ApCsel 16:6; 18:23). Ez valószínûleg a Pál szóhasználata is. Aztán meg a levél címzettjei olyan örömmel üdvözölték és bajában is olyan féltõ gonddal vették körül Pált, mint „Istennek angyalát” (Gal 4:13); holott a déli városokból menekülnie kellett (ApCsel 13:44–14:20). A levél egészében Pál missziói munkájának nem a kezdetére, hanem késõbbi fejleményeire utal, így a levél címzettjeit nem a déli, hanem az északi részeken kell keresni. Különben ennek a vitás kérdésnek a levél megértése szempontjából édeskevés jelentõsége van. Hozzásegít azonban a levél keletkezési idejének meghatározásához. A felsorolt s az itt nem részletezett további érvek alapján ezt a levelet az apostol ún. harmadik térítõi útja elején írhatta, kevéssel a galáciai látogatása után (1:6), valószínûleg útközben, amikor Efézusba tartott. Ha a szombatévre való célzást számításba vehetjük (4:10), a levél keletkezése az 55. év elsõ felére tehetõ. Páli szerzõségét még a bibliakritika virágkorában sem vitatták el, nyomós érvekkel nem is vitathatták

A levél jellemzése és jelentõsége.

A Galata-levél személyes vonatkozásokkal teli, szenvedélyesen megirt harcos irat. Hol az átkozódásig fokozódó feddés keserû hangján szól, hol meg a gyengéd szeretet sóhajszerû fájdalmával. Az alaphang mégis mindenhol az evangélium öröme. A pásztori indulatok hullámzása folytán olykor a levél gondolatmenete is szaggatott, sõt szökellõ. A levél az ellenfeleket, akik Galáciában az apostollal szemben hirtelen: erõs ellenmozgalmat támasztottak, nem nevezi meg. Nyilván zsidó-keresztyének, mert a Pál pogánymissziója ellen zsidós öntudattal léptek fel. Pált az apostoli felelõsség késztette harcvállalásra s az apostol Galáciában a hit döntõ csatáját vívta meg. A Krisztus-prédikáció törvényeskedõ meghamisításával szemben alapvetõ módon tisztázta a törvény és az ígéretek üdvtörténeti viszonyát s az apostoli tekintély teljes latbavetésével ragyogtatta fel a szeretetben élõ ember evangéliumi szabadságát. – A levél tanítása sokfelé ágazik; mondanivalójának egységbe foglalója, megértésének kulcsa a feltámadott Krisztus, aki Pált megragadta s nemcsak az apostolnak, hanem minden keresztyén embernek belsõ igazsága, éltetõ lelke. A „hit általi megigazulás” erejét sugárzó Galata-levél azóta is nélkülözhetetlen fegyver az egyházi élet különbözõ területén mutatkozó mindennemû kicsinyesség, megalkuvás, hagyományos nyûg, rideg szûklátókörûség, balga rajongás és babonás tévhit leküzdésére. E levél nyomán a keresztyén hit újra meg újra szabadon szárnyalhatott fel, próbáltatásokkal teli történelmi helyzetekben, legutóbb pl. a német egyházi harcban (Barmeni Hitv. 1934). Érthetõ, ha a Galata-levelet, mint a keresztyén ember szabadság-levelét nagy elõszeretettel magyarázták a régi egyházatyák és kiváló teológusok, különösen pedig a reformátorok. Luther számos idevágó írása közül kiemeljük az 1519-es és az 1531-es magyarázatot, a Kálvinéi közül pedig az 1548-ast.

Irodalom.

A Galata-levél magyarázatával nálunk az utóbbi idõkben Masznyik Endre (1905), Pongrácz József (1913), Sallay István (1938) és Kiss Jenõ (1941), izagógikai vonatkozásaival pedig Erdõs Károly (1930) foglalkozott. Fontosabb külföldi kommentárok: H. Schlier (Meyer, 7) 1951, A. Schlatter (Erläuterungen, 7) 1954, H. W. Beyer–P. Althaus (NTD, 8) 1963, K. L. Schmidt (Theol. Stud. 11–12), 1942, E. H. Pearce–E. Gravie (Study Bible) 1928, H: Lietzmann (HNT, 10) 1932, G. S. Duncan (Moffat) 1948, A. Steinmann (Tillmann, 5) 1935.

Gal. I. RÉSZ

Gal. 1,1–5. Krisztus elhívó és szabadító kegyelme.

Ez formálta Pált apostollá. Nyomatékkal mondja: közvetlenül Jézus Krisztustól kapta az apostoli tisztet. Apostolsága tehát nem alábbvaló a jeruzsálemi apostolokénál. Pál közvetlen elhívása azonban nem zárja ki, hogy Isten emberek szolgálata által is eszközölhet elhívásokat. Mátyást pl. emberi szolgálat közbeiktatásával hívta el az apostolságra s elhivatása mégis teljes érvényû volt. Csak az a fõ, mindenképpen az elhívó Istenre, az õ kijelentésére irányuljon az emberi tekintet, mint ahogy Mátyás választása esetében is történt, (ApCsel 1:15kk.).

Pál apostol amikor gonosznak mondja a világot, a bûnesettõl a Krisztus eljöveteléig tartó világkorszakra (aión) gondol, amelynek tudományába, mûvészetébe, egész társadalmi berendezkedésébe beleevõdött a bûn s a bûn nyomán az egész lét veszélyeztetettsége; gondokkal teli nyomorúsága. Ugyanakkor tud a nagy fordulatról: a teremtõ Isten ennek a világnak megmentésére elküldötte Krisztust, akinek õ az apostola. Pál egész lényét e nagy korszakforduló belsõ feszültsége jellemzi. A világról szóló kemény ítéletében (poneros), tehát nem valami sötétenlátás, vagy farizeusi fölény mutatkozik meg, hanem a mentésre kész féltõ szeretet és az új világkorszak fénylõ reménysége. – Mi sem vehetjük ajkunkra más indulattal a bíráló szót, ha az apostol felelõsségével szólunk.

Szokatlan ugyan, de Pálnak nyilván oka van rá, hogy a galatákat ne mint szenteket és hitbeli atyjafiait köszöntse. Ezzel is érezteti a helyzet komolyságát. Bármily tartózkodóan indul azonban a levél, az apostol már az elsõ mondatoktól kezdve közösséget vállal az állhatatlan galatákkal, nemcsak a maga, hanem az összes atyafi nevében. E közösségvállalás jegyében kéri reájok Isten kegyelmét, mely a bûnök kötelékeibõl old és megbékélést ad. A kegyelem pedig közelebbrõl azt teszi, hogy az olvasók is legyenek részesek Krisztus csodálatos életében, mindnyájukat átfogó és átható erejében. Pál tehát, amikor az olvasókat köszönti, az igazságot példát adó módon a szeretetben szólaltatja meg. Dehát tehet-e máskép, mikor örömüzenetet akar hirdetni? Ezzel a pásztori magatartással áttöri az akkoriban szokványos és általa is használt levélformulát s minket is minden téren a megüresedett, szokványos formulák áttörésére késztet.

A levélkezdõ üdvözlet különben már magában rejti a levél két nagy témáját: az apostoli tiszt értelmét, mit az elsõ és a második fejezet fejt ki, továbbá a Krisztusban nyert ajándékot; amit meg a negyedik, ötödik és hatodik fejezet tár elénk. A két téma, mint ki fog tûnni, szorosan összefügg egymással, s ebben a sorrendben a levél gondolatmenetét alkotja.

Gal. 1,6–10. Egy az evangélium.

De mikor ezt az egy evangéliumot kötelességszerûen mindenkori élethelyzetünkre, a kor nagy kérdéseire vonatkoztatjuk, hajlamosak vagyunk az evangéliumot „korszerûsíteni”, valami koreszmével megtoldani. Ki lehetne mutatni, mi volt idõrõl-idõre a toldalék. Az is kitûnnék, hogy mindenkori kedvenc gondolataink, meg a galaták gondolatai hasonló szerepet játszanak. A galaták korántsem tartották magukat hitehagyottaknak, sõt ragaszkodni akartak a hithez, csak megtoldották valamivel, aminek kihatása volt a hit egész tartalmára (metatithesthe).

Pál ehhez a kényes és mégis. kikerülhetetlen kérdéshez nagy tapintattal, de ugyanakkor nagy határozottsággal nyúl. Ne áltassuk magunkat, az evangélium megtoldása, akár valami öröklött kegyes szokással, akár új gondolattal, az már az evangélium megmásítása. De mert más evangélium nincs, azért az egyetlen evangélium meghamisítása. Pál apostol tudja, hogy az efféle mesterkedés nem a rossz szándék mûve, mint ahogy a zsidók sem rossz, hanem nagyon is „kegyes” szándékkal csináltak aranyborjút Isten tiszteletére. Az Isten tisztelete azonban nincs szabad tetszésünkre bízva. Ezért a kegyes szándékú önkény is csupán emberi önkény; nemcsak elhajlás, hanem elpártolás Istentõl.

Az apostol pásztori gyengédsége elejétõl végéig érvényesül ebben a keményhangú levélben. Gyengédsége már abból kitetszik, hogy nem nevezi meg az elpártoltakat. Alkalmat akar hagyni nekik az evangéliumhoz való visszatérésre. Midõn csodálkozik a galaták eltántorodásán mint valami önámító képtelenségen, csodálkozásában reménység rezdül és hazahívó szó. Pedig kemény dolgot kell kimondania. Mert egy az evangélium, annak hirdetése mindenkor a hit és hitetlenség vagy-vagy kérdését veti fel. Nincs tehát alkudozásnak, egyezkedésnek, toldozgatásnak helye. Isten igazsága kérlelhetetlen. Az apostol ennek tudatában mond átkot az evangélium meghamisítására. Határozott okfejtése kizárja azt a ha mis látszatot, mintha itt a saját munkája eredményének védelmérõl, vagy éppen a megbántott egyéni hiúság elégtételérõl volna szó. Az ellenfelek nem Pállal, hanem Isten rendelésével állanak szemben. Az apostol a feddõzésben mégsem fölényes, sõt önmagát, a maga munkáját is aláveti Isten ítéletének: Még ha én hirdetnék nektek valami mást, mint amit befogadtatok, legyek átkozott, mert nincsen más evangélium! Úgy fenyegetõzik az átokkal, hogy a galatákkal együtt önmagát is ott tudja Isten egyazon ítéletében. Az ellentét személyes élét ezzel elvette. Szenvedélyesen érvel, de szavaival nem saját ügyét védi személyes ellenfeleivel szemben, hanem Isten ügyét, az evangélium meghamisítóival szemben. Ezzel mértéket állít egyházi vitáink számára is: a hiú egyéni érdek érvényesítése helyett, az ügyhöz való hûség mértékét.

Az apostol nehéz helyzetben is Krisztus szolgájának bizonyul, aki igazán nem az emberek tetszését keresi, de buzgólkodik azon, hogy újra utat készítsen az evangéliumnak az állhatatlan galaták szívéhez és minden vágyakozó emberszívhez. Ez a levél írásának indító oka. Íme, még a Pál alapította gyülekezetben is elõfordulhat elhajlás, visszásság, de Krisztus szolgája számára ez is csak alkalom a szabadító erejû evangélium hirdetésére.

Gal. 1,11–17. Az egyház ellenségébõl, Krisztus apostola.

Az evangélium világában ilyen csoda is megesik s nekünk is készeknek kell lennünk hasonló csodák befogadására. A Cselekedetek könyve ismételten elmondja Pál megtérésének különös történetét (9:1–30 par.). Maga a feltámadott Krisztus, mint Istennek Fia szólította meg õt s a hívó szó nyomban kijelölte számára a feladatot is: Õ, a Krisztus-követõk ádáz ellensége, legyen mostmár, úgy ahogy arra kezdettõl fogva elhívatott, Krisztus kijelentésének hordozója és továbbadója a pogány világban. Elhivatását azért kellett most nyomatékkal felidéznie, mert a galaták közt némely zavargók apostoli hitelét ingatták meg. Elhíresztelték, hogy Pál nem is igazi apostol, mert csak a jeruzsálemi apostoloknak van krisztusi felhatalmazása az evangélium hirdetésére. Susárolták, hogy tudását nem Krisztustól, hanem másod- vagy harmadkézbõl vette; a közvetlen kijelentés csodáját nem akarták elfogadni. Ez a csoda az apostoli elhívással függ össze s nem azt teszi, hogy akik az evangélium tényeirõl mások bizonyságtételébõl értesültek, csak másodrendû keresztyének. Pál is támaszkodott mások közlésére, hiszen mint céltudatos keresztyénüldözõ; bizonyára már damaszkuszi útja elõtt is részletesen ismerte Jézus életmûvét. De valamennyi adat, a sok ismeret csak akkor nyert igazi értelmet, mikor a megdicsõült Krisztus megjelent neki. Hatására lett Saulból Pál.

Ez az egyetlen Páltól származó híradás megtérésérõl. A bibliai kutatás a 32. vagy 33. évre teszi megtérése idõpontját s ebbõl kiindulva állapítja meg Pál életrajzának további évszámait. – A „pálfordulás” arányait mi is nehezen mérhetjük fel. Saulnak a megtérésében egész múltját fel kellett számolnia. Mekkora fordulat: nem a fényes és rangos fõpapok és írástudók az Isten népe, hanem a szegény názáreti Jézus követõinek üldözött csapata. De ez csak a dolog külsõ oldala; sokkal fontosabb a belsõ. Az atyai hagyományokért rajongó, szigorú farizeusnak, a híres Gamáliel kitûnõ tanítványának (ApCsel 22,3) minden addig szerzett ismeretét át kellett értékelnie. A nagy életfordulat lelki feldolgozása lehetett a levélben említett arábiai tartózkodás témája. Egyszerû és mégis hányszor mellõzött tétel: a nagy térítõ elõször maga tért meg. Mi is tanulhatunk teológiát neves mesterektõl, de az evangéliumot magától a Mestertõl kapjuk. Az evangélium pedig rólunk is sok ránk rakódott s szívünkhöz nõtt hagyományt akar lefejteni, amely csak akadálya a keresztyén élet kibontakozásának. „Arábia” nélkül, meddõ módon folyton, csak testtel és vérrel tanácskozunk. Pál e helyett a hagyományok nyûgétõl szabadultan, belevetette magát a missziói munkába.

Gal. 1,18–24. Az, aki Istentõl tanult, független a tekintélyektõl.

Pár esztendõ telt már el, gazdagon gyümölcsözõ missziói évek, amikor Pál apostol felment Jeruzsálembe. Útja idõzítésével és magával az úttal két dolgot fejezett ki. Elõször is õ az evangéliumot közvetlenül Krisztustól kapta s nem a jeruzsálemi egyház hagyományaiból merítette. Továbbá: nem kereste ugyan a jeruzsálemi oszlopapostolokkal a találkozást, de nem is kerülte. Vagyis evangélium értelmezése egyéni ugyan, de mégis egy a jeruzsálemiekével. Pál apostol, bár módjában állt volna, nem akart valami külön evangéliumi irányzatot szervezni. Korinthusban pl. maga Pál szerelte le hívei ilyen irányú kísérletét (1Kor 3:4k.). A hiú versengést a megtéréskor levetkõzte, a hivalgó bölcselkedést benne az evangélium legyõzte. Pál úgy emlékszik vissza jeruzsálemi útjára, mint aki akkor még személy szerint ismeretlen volt a júdeai keresztyén gyülekezetek elõtt (22. v.). Ezt úgy értsük: õt mint atyafit és tanítványt nem ismerték, mert egyébként nyilván tudtak és sokat hallottak róla. A júdeaiakkal az is megeshetett, hogy emlékezetükben késõbbi eseményeket vetítettek vissza a jeruzsálemi látogatás idejére (ApCsel 9:26kk.). Ebbõl ered a Galata levél és a Cselekedetek könyve idõrendi eltérése.

Ha egybevetjük Pál apostoli munkássága korábbi éveit a mindössze, tizenöt napnyi jeruzsálemi tartózkodással, az idõarány is eléggé érzékelteti az oszlopapostoloktól való függetlenségét. Õ már mint apostoltárs ment Jeruzsálembe. Ott az elsõ apostollal, Péterrel ismerkedett meg, valamint Jakabbal, az Úr testvérével. Péternek és Jakabnak már ekkor nagy tekintélyük volt a jeruzsálemi gyülekezetben. Lehet, hogy az õ személyük körül kezdett kialakulni a késõbbi elburjánzó szentek kultusza. Pál apostolnak azonban ebben az emberimádatban – amitõl más, formában ugyan, de mi sem vagyunk mentesek – egy parányi része sem volt. Forgolódásáért nem emberekre, legkevésbé önmagára szállt a dicsõség, hanem Istent dicsérték érté. Máig is a soli Deo gloria a keresztyén magatartás próbaköve. Különben pedig Pál ebben az igeszakaszban és az élõszóban az apostoli tisztét ért támadással szemben elsõ érvét fejti ki, melynek lényege ez: Õ az evangéliumot magától Krisztustól kapta s nem a jeruzsálemi apostoloktól.

Gal. II. RÉSZ

Gal. 2,1–10. Az egyház egysége.

Ez forgott kockán Galáciában. Vitássá vált: a pogányságból jött keresztyénnek alá kell-e vetnie magát a szombatnapi elõírásoknak, az étkezési tilalmaknak, a körülmetélkedésnek? Ez azt teszi, a pogánynak elõbb zsidóvá kell-e lennie, hogy aztán keresztyénné lehessen? Krisztus evangéliuma, tehát csak toldaléka vagy függeléke a zsidó törvénynek? Azóta is hányan próbálták már az evangéliumot valaminek a toldalékává vagy függelékévé tenni! Galáciában akadtak már olyan hamis atyafiak, ún. zsidózók, akik ezt a gondolatot (talán gnosztikus színezettel) a zsidó törvény érdekében érvényesítették s tanításukkal a kétség és kétely magvait hintegették a hívek között. Ha Pál ebben a kiélezett helyzetben egyszerûen nemet mond a zsidózóknak, az egyház menten két részre szakad: zsidó-keresztyén és pogány-keresztyén egyházra, s a két egyház között nemcsak az elkülönülés következett volna be, hanem óhatatlanul kitör a versengés is: mostmár a kettõ közül melyik az igazi egyház? Ha viszont enged Pál a zsidózó törekvéseknek s az evangéliumot felesleges elõírásokkal terheli, akkor annak terjedését idegen hagyományok koloncával akadályozza, a missziót mintegy zsidós nyûgbe szorítja. Az apostol mindkét veszélyt igyekezett elhárítani: az egyház egységét és az evangélium szabadságát egyaránt meg akarta õrizni. Tudjuk-é méltányolni Pál igyekezetét, vagy csak taktikát látunk benne? Pedig tapasztalatból ismerhetjük, mit jelent, ha a felekezeti különbség nagyobb hangsúlyt kap, mint ami megilleti: Luther vagy Kálvin fontosabb lesz, mint Jézus Krisztus. Az egységtörekvések századában különösen tanulságos számunkra az apostol taktikai mesterkedéseken túlmenõ, evangéliumon tájékozódó magatartása.

Pál 14 év multán ment újra Jeruzsálembe. Közben a buzgó missziói munka úgy lekötötte, hogy nem is találkozott az apostoltársakkal. Most sem azért ment oda, mert megidézték, vagy hogy evangéliumát véleményezésre, vagy éppen jóváhagyás és megerõsítés végett Péter és a többi jeruzsálemi apostol elé terjessze. Nem azért kellett Péterhez mennie, hogy tõle tudja meg Krisztus akaratát. Pál biztos a küldetésében, õt belülrõl fogja, tartja és irányítja az evangélium, melyet magától Krisztustól kapott. Látja, hogy munkája nyomán az evangélium Kis-Ázsia belsejébe messzire elhatolt és gyülekezeteket formált. Pált az ottani gyülekezetek megzavart békéje, az aggályoskodók iránt érzett pásztori gyöngédség és az ingadozók megnyugtatása készteti a jeruzsálemi útra. Nem is isteni utasítás nélkül vág neki az útnak. Világos Pál elõtt, a meggyõzõdés egymagában kevés: az átérzett igazság ellenére is, kifelé hiábavalóvá válhat az ember munkája. Amilyen kemény és határozott tehát a betolakodott hamis atyafiakkal szemben, akiknek egy pillanatra sem enged, éppoly kíméletes és engedékeny a hitben gyengékkel szemben. Ha ezek még emberek véleményétõl függenek és megnyugtatja õket a jeruzsálemi apostolok szava, elég alázatos ahhoz, hogy elmenjen ezért a szóért az apostoltársakhoz. Nemcsak evangéliumát tárja eléjük, hanem mintegy az egység szemléltetõ példájaként magával viszi két munkatársát: a zsidó-keresztyén Barnabást és a pogány-keresztyén Titust. Tehát mindjárt gyakorlatilag is a szóban levõ kérdés elé állítja a jeruzsálemi gyülekezetet. Titus aztán olyan keresztyén módon forgolódott a jeruzsálemiek között, hogy nem is kérték számon rajta e körülmetélkedést (peritomé). Nagy pillanata volt az egyháztörténetnek, amikor az oszlopapostolok minden kikötés és feltétel nélkül baráti jobbot nyújtottak Pálnak s a közös apostoli küldetés tudatában a munkamegosztást elismerték: Pálra éppúgy reábízatott az evangélium hirdetése a pogányok között, mint Péterre a zsidók között. Az apostoli közösségnek ez a szép megnyilvánulása eloszlatta a galáciai kétségeket s lehetetlenné tette a hamis atyafiak, hazug szándékát, hogy kijátsszák a jeruzsálemieket Pállal szemben. Hiszen egy az evangélium. Az apostol minderre most újból emlékeztette a galatákat. A feledékenység ugyanis felidézhet egyszer már elhárított bajokat, mégpedig nemcsak a balga galaták esetében.

Az egyház egysége tehát egyelõre megmaradt s az egyházszakadás átka késõbbi századokra tolódott. Elgondolkoztató ez a siker: nem Pál gyõzött itt és nem Péter, hanem az evangélium ereje gyõzött az apostolokban. Ezért lehettek mentesek a jeruzsálemiek attól a kisértéstõl, hogy történelmi helyzetük tudatában valami elsõbbséget vagy jogi igényt támasszanak. így maradhatott meg az egyház egysége s a Krisztusban kapott szabadsága Jeruzsálemben is, meg Galáciában is. Pál éppen ezért, fejtegetéseibe tûzdelt éles megjegyzésekkel még a látszatát is kerülni igyekszik annak, mintha Jeruzsálemben a „tekintélyesek” elõtt hódolt volna s csak a Péter hozzájárulásával lenne igaz, érvényes és hihetõ az evangéliuma. Krisztus földi helytartóját és jogforrást csak a késõbbi korokban csináltak Péterbõl s ezzel már az egység megõrzése helyett; akaratlanul is az egyházszakadást készítették elõ. Az õsegyház egységének még egy kedves jelét emeljük ki: a Pál alapította gyülekezetek, nem Jeruzsálembõl kormányoztatják ugyan magukat, de buzgósággal gyûjtenek a jeruzsálemi szegények megsegítésére. Lehet, hogy a „szegények” itt a messiási gyülekezet megtisztelõ jelzõje s az egész jeruzsálemi gyülekezetet értették rajta. Adományaikkal azonban nem valami jogigényt, afféle templomadót elégítenek ki, hanem csupán látható módon fejezik ki a jeruzsálemi eredet ébrentartását, az anyaegyházzal való kapcsolatot. Anyagi javakkal akarják viszonozni a Jeruzsálembõl kapott lelki javakat. Hogy ezt az egységet mennyire tartották, a Római és a két Korintusi levél adománygyûjtésre vonatkozó részei is példásan bizonyítják. Készek vagyunk-é mi is az ilyen gyülekezet fenntartó hálaáldozatokra? Egyébiránt az apostoli tekintélyében támadott Pál ebben az igeszakaszban a második érvét szólaltatja meg: Evangéliumát a jeruzsálemi oszlopapostolok a magukéval egynek ismerték el. Gal. 2,11–14. Az ingadozó atyafiságos feddése.

Az, aki ingadozik Péter s aki fedd, az Pál. A feddés Antiokhiában, a gyülekezet nyilvánossága elõtt hangzott el, nem a Péter háta mögött, hanem szemtõl-szembe. Azért kellett a nyilvánosság elõtt történnie, mert a botránkozás is ott esett s ennek a vegyes összetételû gyülekezetnek belsõ rendjét bolygatta fel. Péter egyideig aggálytalanul vállalta az antióchiai pogánykeresztyénekkel az asztalközösséget, melyen az úrvacsorai közösséget is kell értenünk. De attól kezdve, hogy a törvény szigorú õrei Jeruzsálembõl megérkeztek, elkülönítette magát az atyafiaktól s magával rántotta a képmutatásba Barnabást s a többi zsidókeresztyént is: Igaz, Péter csak jóhírnevét és tekintélyét féltette, de önzõ érdekbõl a gyülekezeti közösséget áldozta fel, a Krisztusban való egységet, az istentiszteletet rontotta meg. Helytelen volna itt a farizeusi megbotránkozás: lám, Péter, az elsõ apostol is ennyire esendõ, fél a botránkozástól és botránkozást csinál. Ne is valami ürügyet keressünk ebben az esetben, megalkuvásra kész hajlamaink igazolására, hanem azt lássuk meg, Isten ügye annyira nem emberi, hogy fennmaradása még egy nagy apostol megingásától sem függ. Sõt felhasználta Isten ezt az esetet is az igazság érvényesítésére. Pálnak erõt és bölcsességet adott, hogy ne hunyjon szemet a történtek felett, hanem szembeszálljon az elsõ apostollal és megszégyenítõ szándéktól s diadal érzettõl mentesen mondhasson meg neki annyit, amennyit meg kellett mondania. Szavait így értsük: Azt véled, Péter, az antióchiaiak majd a peritomé felvételével állítják vissza veled az asztalközösséget, amikor nyilvánvaló, hogy te magad sem meggyõzõdésbõl, hanem csak képmutatásból különültél el a körülmetéletlenektõl? Magad áthágod; másra meg rákényszerítenéd a törvényt? Te tudod, ez csak tetszésvágy fûtötte törvényeskedés, amitõl te Krisztus által velem együtt megszabadultál. Ezzel segíti Pál, apostoltársát az evangéliumi igazságra.

Érdekes, hogy már az egyházatyák megkísérelték Péter apostol mentegetését. Pedig Péter számára az a legnagyobb mentség, ahogy a jelek szerint apostoltársa feddését fogadta: vita nélkül, alázattal, az evangélium igazsága elõtt való meghajlással. Nyoma sem volt benne a pápáskodásnak. Luthert ez az igeszakasz bátorította az egyház reformációjára: Lám, Péter sem tévedhetetlen, hogy lennének akkor tévedhetetlenek utódai, a római püspökök? Mint ahogy Pálban támasztott Isten szószólót az evangélium érvényesítésére, mért ne támaszthatna késõbb is eszközöket az egyház vétkeinek leleplezésére? Isten nem nézi az emberek tekintélyét, kivált ha a tekintély visszaéléseket próbál fedezni. – Ez az igeszakasz azonban nemcsak a mindenkori egyházkritika biztatója, bátorítója, (egyházkritikán értve az egymás ige szerinti atyafiságos intését), hanem az egymás atyafiságos intéséhez – feddéséhez szükséges lelkület meghatározója. Különben pedig ez az igeszakasz az apostoli hitelében támadott Pál harmadik érvét tartalmazza: íme, Péter õt nemcsak egyenrangú társként tekinti, hanem elfogadja tõle az apostoli dorgálást.

Gal. 2,15–21. Krisztus, aki megigazít.

Bizonytalan döntés, kétfelé sántikálás, képmutatás: az elõzõ szakaszból úgy látszik, ilyenféle erkölcsi botlásért feddette Pál az apostoltársat. Most rávilágít Pál a feddés hitbeli összefüggéseire. Azonosítva magát Péterrel, abból indul ki, hogy õk mint természet szerint zsidók, azért látták tisztátlannak a pogányokat, mert Isten nem adott azoknak törvényt; a zsidók viszont tiszták, mert a törvény révén rendezett viszonyuk van Istennel. Csakhogy a pogányoknak is van ám törvényük: a szívükbe írt törvény; a különbség tehát viszonylagos: Aztán meg, mint Krisztus-tanítványok megismerték azt is, hogy a törvénybetöltés tökéletlenségében a pogányokkal valamennyien egyek (vö. Róm 2–3 r.). Hiszen sem teljes egészében nem tölti be, sem teljes szívvel nem tölti be a törvényt egyikõjük sem. Krisztus engedelmességéhez mérten mindnyájan csak bûnösök. Meg kellett tehát tanulniuk a kegyes zsidó számára oly nehéz leckét: Nincs többé válaszfal zsidó és pogány között. De ugyanakkor megismerhették a bûnösök számára felszabadító örömhírt: Nem a törvényben, hanem Krisztusban van az igazságuk! Ha hitben átadják magukat Krisztusnak, akkor az õ engedelmessége és igazsága érvényesül rájuk nézve és rajtuk át is: Élet lesz a halálból, mert a hit csodája által a halandó testben Krisztus él már, Krisztus áldozatos szeretete a kezesség érte. Kereszthalálának nem is volna sem önmagában véve, sem reánk nézve értelme, ha nem érvényesülne életünkben az õ halálának és feltámadásának áldása, vagyis ha meg nem újulhatnánk benne, mint Megváltónkban, ahogy azt a keresztség velünk is közölt sákramentuma szemléletes módon ábrázolja.

Péter tévelygése éppen az volt, hogy újra felállította a válaszfalat zsidó és pogány között. Péter ezzel voltaképpen Krisztus mûvét, életformáló erejét vonta kétségbe, mintha a mi Urunk csak a törvénytisztelet lerombolója volna, de az emberélet belsõ megújítására már képtelen. Ha így volna, akkor Jézus eljövetele, a karácsonyi öröm csak a törvénytelenséget és bûnt növelte volna meg a világban s Jézus nem lehetne ennek a világnak a megváltó Ura. Péter ingadozásával szemben Pál érvelésében ekként a megértett evangélium érvényesül. Péternek is a javára s a levél minden olvasója javára. Csak megértjük-é? Mai nyelvre fordítva ugyanis mindez azt teszi: mi a teljesítményben keressük életünk önigazolását. Ilyen vagy amolyan teljesítményünkben. Ez a Tegalizmus mai formája. Ennek gondja és átka alól, ma is a Krisztus befogadása szabadít fel. Akkor pedig nem õ lesz a miénk, hanem mi leszünk az övéi, ami pedig nem történhetik máskép, minthogy tevékeny szeretetének eszközeivé válunk. Ez a változás avatja teljesítményünket is áldássá környezetünk számára. legfõbb érték a szolgálat lelkével áthatott ember. Ilyen értelemben több az ember, mint a teljesítménye! Ez a reformáció nagy, bibliai felismerése. A hitben befogadott, Krisztus által való megigazítás reformátori felismerését pedig akkor hirdeti meggyõzõ erõvel az egyház, ha világosan látja és követi a helyes sörrendet: Tudja, mit kell elõször keresnie (Mt 6:33). – Ha valóban Ura nagyságos dolgaira figyel, lehetetlen, hogy a háládatosság gyümölcseit ne teremje.

A továbbiak jobb megértése érdekében ismételten hangsúlyozzuk a levél Pálnál is annyira hangsúlyos fõtételét: Az ember nem a törvény cselekedeteibõl igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által (16. v.). – Miért? Nem azért, mintha a hit önmagában véve jobb volna, mint a cselekedetek. Nem. Az apostol egy szóval sem dicséri a hitet mint olyat és egy szóval sem becsmérli a cselekedeteket. A hit csak akkor válik döntõvé, mikor a megigazító Krisztust befogadja. A Krisztus-hit az a „hely”, ahol az ember Istennel találkozik. Csak ebben az élõ, tehát szeretetben tevékeny hitben válik valósággá életünkben a megigazítás. Ide nem ér fel a magunk érdemét hajhászó törvényeskedés, sõt eltereli az a figyelmet Krisztusról.

Ezzel a szakasszal zárul a levél elsõ témája: az apostoli tiszt megmutatása, hogy a továbbiakban a hit általi megigazítás nagy igazságát, tehát az utóbbi igeszakaszban már felvetett témát fejtse ki, ilyen tagolással: Segítsen titeket az Ószövetség az új szövetségre (3. és 4. rész); legyetek erõssé a Lélek által a keresztyén életre (5. és 6. rész)!

Gal. III. RÉSZ

Gal. 3,1–5. A hitet meg ne oltsátok!

Most tûnik ki, hogy amikor Pál az új élet evangéliumáért szembeszállt apostoltársával, már akkor is pontosan azt a hitbeli megismerést képviselte, amit most a galatákkal szemben képviselni fog. Eltántorodtak a galaták az igazságtól, annyira elhajoltak, mintha valami gonosz igézet szállta volna meg õket. Pedig maga Pál apostol hirdette közöttük az evangéliumot. Olyan eleven erõvel rajzolta eléjük Krisztust, mintha szemük láttára történt volna a keresztre feszítés. Szívükbe írta: A megfeszített Krisztus az élet Ura. Pálban is, meg a gyülekezetben is a Lélek munkált s lobogott a hit. Mégis, balga módon, valami idegen igézet hatalmába kerültek. Az apostol csodálkozva kérdi: Hogy nem engedelmeskedtek már az igazságnak? Valami démoni erõt sejt az elbukás mögött. Az õ csodálkozásánál csak a galatáké lehetett nagyobb, a levél olvasásakor: Csakugyan elhajlottak volna? Maguk sem vették észre, hogy az igézet elhatalmasodott rajtuk. Mi is az éberség hiányát, vigyázatlanságunkat és álbiztonságunkat nem egyszer bukással fizetjük meg.

Pál leleplezõ kérdése figyelmeztet a végzetes útra. Az elbukás útja: Lélekben kezdeni, testben befejezni. Hány szépen indult lelkipásztori életnek ez a rövid és szomorú jellemzése, sõt hány teológus életnek is Lélekben kezdõdött, testben fejezõdött be! Az apostol azzal édesgeti vissza az eltévelyedett galatákat, hogy hitre térésük nagy eseményére emlékezteti õket: Tapasztalhatták a hitbeli megújulás csodáit, a Lélek erejét, mely a pogány környezetben próbáltatások elhordozására is képessé tetté õket. Vagyis hálát akar ébreszteni bennük Isten nagy ajándékáért, az evangélium öröméért. Ti még szentebbek akartok lenni azáltal, hogy a Szentlélektõl elvonjátok magatokat, és étkezési szabályok meg más testi elõírások követésében keresitek az életújulást? Hová tettétek a szemeteket, hogy nem látjátok, mit ad a törvényeskedés és mit ad Krisztus? Eldobjátok a drága igazságot, amely már egyszer élõvé vált bennetek? Éberen vigyázzatok és minden kísértéssel szemben õrizzétek meg a hitet! A kemény feddõzésbõl is a bizalom és biztatás szava csendül ki; Pál atyai módon fedd. A prédikálásba belefáradt egyház azt a biztatást is megszívlelheti ebbõl a szakaszból: szértartási elõírásokkal és más efféle igyekezettel szemben, mennyivel többet ígér a hit prédikálása. Minden galáciai elhajlás ellenére is.

Gal. 3,6–14. A hit áldása és a törvényeskedés átka.

Az apostol távozása után Galáciába érkezett jeruzsálemi keresztyének, nyilván szélsõséges zsidózók, nemcsak Pál apostolt ócsárolták, hanem missziója gyümölcseit: a pogány-keresztyéneket is. Keresztyénségüket másodrendû keresztyénségnek tüntették fel, mert õk nem Ábrahám fiai. Akkor válnak velük, a jeruzsálemiekkel egyenrangúvá, ha a zsidó törvényeknek is mindenben alávetik magukat s ily módon Ábrahám fiaivá lesznek. A galaták nem akartak a hitben lemaradni, járni próbálták tehát a tanácsolt utat. A törvényeskedésben, mint sokan mások a történet folyamán, õk is valami többletet véltek, amivel szépen betetõzhetik a hitet. Pálnak azért kellett saját apostolságáról beszélnie, hogy aztán apostoli tekintélyének teljes latbavetésével védhesse ki azt a tévelygést, ami a galatákat megzavarta. Ki védhette volna ki jobban a törvényeskedést, mint a farizeusi iskolát járt apostol, kinek életeleme volt a törvény? Saját magán tapasztalhatta a törvény átkát. A törvény tilalmaival csak felkelti a szunnyadó bûnt s az engedetlen cselekedetek halmozásával csõdbe viszi a bûnben folyó életet. Jaj, ha életünk csõdjébõl Krisztus ki nem szabadít. Ez a tapasztalat áll a levél törvényrõl szóló tanításai hátterében.

Ha az eddig tárgyalt szakaszokban a személyes bizonyságtételen volt a hangsúly, most a tapasztalatból merített érvek mellé odateszi Pál a Szentírásból vett bizonyítást is: Ábrahám példájára hivatkozik. Õ Istenért elhagyta otthonát, szülei örökét, még drága kincsét, fiát is kész lett volna feláldozni. Egyetlen támasza maradt; a hit. Ábrahám nem a törvény, hanem a hit embere. Történetébõl érteti meg Pál apostol az ingadozókkal: nincs szükség sem körülmetélkedésre, sem étkezési elõírásokra, õk megtérésük folytán már Ábrahám gyermekei. Ábrahám ugyanis a hívõk atyja, akiben megáldatnak a föld minden népei. Pál megmutatja az 1Móz 12:3-ban nyílt üdvtörténeti távlatot: az ígéret földje itt már a világgá tágult. Ábrahám magvából lettek a föld minden nemzetségei, nem testi, hanem lelki értelemben. Akik hisznek, azok az õ fiai. Pál szembefordul a faji gõggel, amely testhez és vérhez, vagy legalább is testi elõírásokhoz akarja kötni az Ábrahámhoz való tartozást. Ez a szemitizmus éppolyan írásellenes, balga tévelygés, mint fonákja, az antiszemitizmus. Pál apostoli nagysága abból tûnik ki, hogy nem szakított a zsidós tévelygésre hajlamos jeruzsálemiekkel, hanem még élesebben értelmezte és érttette meg Izrael üdvtörténeti jelentõségét, mint a zsidók hazafiak, a kiválasztottság büszke rajongói.

Bibliai érvelésével Pál az áldás és átok nagy vagy-vagyát veti fel. Abban is különbözik tõlünk: a Szentírás fenyegetéseit éppoly komolyan veszi, mint az ígéreteit. Érvelésével mintegy válaszútra állit bennünket. Az egyik út a törvény útja. Azok, akik a törvény betöltésében keresik az életet, Isten átka alatt vannak. Ezt a kemény ítéletet nem a hitvány emberekre mondja ki, nem a léhákra, közönyösekre, naplopókra, hanem az igyekvõ lelkekre, akik valami nagyot akarnak, de cselekedeteikben a test önzõ és hiú vágya érvényesül. Az apostol szerint ugyanis nemcsak a törvény áthágásakor, hanem a törvény úgy vélt betöltésekor is ez az eset. Nemcsak azért, mert törvénybetöltésünk mindenkor tökéletlen, hanem azért is, mert ez a lelki magatartás, még jó igyekezetünkben is hibás. Nem hitbõl, hanem hitetlenségbõl fakad. Teljesítményünkben önigazolásunkat keressük, magunk erejében bizakodva, kézbe akarjuk venni saját életünket, mintha mi rendelkeznénk vele. Az eredmény? Ha Midas király kezében minden arannyá változott, a mi kezünkben meg átokká válik. Nem vettük még észre? – A másik út, a hit útja. Ezen az úton a vak önbizalom helyett, Isten megigazító kegyelmére bízza magát az ember. Errõl az apostol egyelõre nem mond többet, csupán annyit, hogy akkor, mint Isten áldottjai, az Õ iránta való hûségben élünk. Ezt a lehetõséget, a szívesen használt prófétai szózattal fejezi ki: az igaz ember hitbõl él. (Hab 2:4). Választás elõtt pedig azért állunk, mert nem lehet a balga galaták módján félszívvel hinni, félszívvel meg a törvény cselekedeteiben bízni. A mi ilyen vagy amolyan választásunk, legapróbb dolgaink intézésére kihat, minden lépésünkön meglátszik. A törvény átkától, amit ha nem is látunk valódi arányaiban, mégis észrevehettünk már itt is ott is életünkben, éppen legreményteljesebb kísérleteink csõdjében, Krisztus szabadít meg minket. De mint ahogy nem látjuk az átkot teljes nagyságában, nem mérhetjük fel a váltság teljes nagyságát sem. Lehet, hogy felvillanó meglátásaink ellenére is, még sokáig haladunk vak reménységgel tovább a törvényeskedés és az átok útján. De az Ige utánunk kiáltja: Krisztus már megváltott! Istennek Szentje magáravette érettünk a törvénynek átkát: vállalta a kínhalált. Megtört ezáltal rajta a mi hitetlenségünk átka. Ábrahám áldása benne szállt át a pogányokra és terjed szét a világra. Az apostol tehát nemcsak válaszútról szól, hanem ismételten rámutat arra, aki a hit áldását megnyitja számunkra.

Gal. 3,15–18. Az ígéret megáll.

Pál apostol felvonultatott érvei azt a téves benyomást kelthették bennünk, mintha a törvény nemcsak Galáciában, hanem az üdvtörténetben is csupa bajt hozott volna: Mózes, a törvény embere látszólag hatálytalanította Ábrahámot, a hit emberét, hogy aztán Krisztus meg hatálytalanítsa Mózest. Az apostol ezt a látszatot igyekszik eloszlatni. Az itt szíves melegséggel atyafiaknak nevezett galatákkal egy hasonlat révén igyekszik megértetni a dolgot: Ha az embercsinálta testámentom érvényét is elismerik, az Isten testámentomá erõtlenebb lenne? Az ígéretek testámentoma, amit Isten Ábrahámnak szerzett, Krisztusban beteljesedett. Õ az ígéret szerinti egyetlen mag; akiben mi is Ábrahám örökösei vagyunk. Ennek bizonyítására Pál apostol az üdvtörténeti idõrendet is érvül használja fel, ily módon: Ábrahám az ígéretekben már evangéliumot hallott, az evangélium kora elõtt, e szerint tehát az evangélium megelõzte a törvényt. Pál a hagyományos bibliai idõszámításhoz alkalmazkodva 430 évre teszi az evangélium és a tízparancsolat kihirdetése közt eltelt idõt. A késõbbi törvény nem érvényteleníti a jóval korábbi ígéretet, de mégcsak eszköze sem lehet a továbbra is fennmaradó evangéliumi örökség megszerzésének. Hogy, mire való a törvény, arról az apostol egyelõre nem beszél. De amikor Ábrahám üdvtörténeti szerepét fejtegeti; megmutatja az Ószövetség olvasásának helyes szempontját: a Krisztusra tekintõ értelmezést. A továbbiakban Mózest is így, Krisztusra nézve értelmezi.

Gal. 3,19–29. A törvény haszna.

Ha eddig az volt a látszat, hogy a törvény Isten ígéreteivel ellenkezik, most kiviláglik, hogy ellentétrõl szó sem lehet. Sõt az ígéretek evangéliuma mellett, a törvény Isten legnagyobb ajándéka. Nem a törvény adja ugyan az életet vagy a megigazítást, de éppen az evangélium mellett fontos szolgálatot tölt be. Elõször is egy vitás értelmû különbségtétellel jellemzi az ígéretek közvetlenségével szemben a törvény közvetett voltát. A törvény ugyanis a hagyomány szerint angyalok által adatott a Mózes kezébe. A közbenjáró Mózes az Istené is, meg a népé is; a törvényadás aktusában tehát mintegy két szerzõdõ fél közt közvetít. Milyen más viszont az ígéret: ott nincs közvetítõ, abban egy akarat nyilvánul meg, az egy Isten szabad kegyelme. Õ közvetlenül szól Ábrahámhoz, mikor ígéretet tesz, s közvetlenül szól hozzánk is Krisztusban.

De nemcsak eredetbeli különbség van a kettõ közt, hanem rendeltetésük is más: a törvény az ígéretekért van és nem megfordítva. Másodlagos szerepet tölt be az ígéretek mellett. A törvény is Isten adománya, mely a bûnök miatt adatott. Olyan, mint egy szúrós, szöges drótkerítés, amely körülveszi és egybezárja Isten népét. Külsõ veszedelmektõl, elbitangolástól, kallódástól óvja. Ha kifelé csábit a világ, beleütközünk a kerítés kiálló, hegyes szögeibe, melyek megvéreznek és észre térítenek. Errõl tudjuk meg, hogy ismét vétkeztünk. Ha a törvény vissza nem tart, észre sem vesszük a bûnt, megszokjuk s hamar megbocsátjuk magunknak: Minek elõtte a te számodra, meg az én számomra eljön Krisztus, a törvény alá vagyunk rekesztve. Korlátoz és õriz minket a törvény, de ugyanakkor vágyakozást is ébreszt, valami más után.

Pál apostol az iskolamester hasonlatával igyekszik megértetni a törvény hasznos, de átmeneti jellegét. Nem azért bíznak valakit a pedagógus kezére, hogy mindvégig iskolás maradjon, hanem hogy felkészüljön az iskolában az életfeladatokra. A törvény iskoláját is azért járjuk, hogy ránevelõdjünk a hitbeli nagykorúságra, a Krisztusban való életre. Nem követjük-é mi egyházi szolgálatunkban azt a hibát, hogy kiskorúságban próbáljuk tartani a híveket, csak azért, mert félünk a nagykorúságra jutottak megnövekedett lelki igényeitõl? Természetesen ezt az ösztönös félelmet magunk elõtt sem szoktuk bevallani.

Pál apostol a lelki nagykorúságot nevezi istenfiúságnak. Befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi osztálykülönbségeket. Krisztus erõsebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti vagy osztályöntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk. A benne való egységnek természetesen nemcsak Galácia gyülekezeteiben kell érvényesülnie, hanem másfelé is, a hagyományok minden bénító nyûge ellenére. Ehhez azonban az apostol szavaival szólva, fel kell öltöznünk Krisztust. S mintegy a törvényeskedés lelki kiskorúságából felserdült s hitben nagykorúvá vált keresztyének lelki ruhája, toga virilis-e Erre az esetre vonatkozik a 29. vers nagy ígérete. íme, ilyen határok közt és ilyen céllal szolgálta Isten népét a törvény, az ószövetségi váradalmak idején, s szolgálja ma is, az újszövetségi váradalmak korában. Mert a törvénynek reánk nézve is megmaradt az evangéliummál szorosan összefüggõ értelme.