TÖRÖK ISTVÁN Nagypéntek két arca
Confessio 1994/1
Az egyházi ünnepkörben nagypéntek a leggyászosabb. Vannak gyülekezetek, ahol ennek külsõségekben is jelét adják. Az asszonyok sötét ruhát és fekete fejkendõt viselnek, a szószék peremének piros bársony terítõjét fekete szövettel cserélik fel, amelyrõl ezüstfehér rojtok csüngenek, az úrasztala körüli rács fedõlapja is ugyanilyen borítást kap. A gyülekezet ennek megfelelõ zsolozsmákat énekel... A kép akár egy megírásra váró egyházi néprajz ábrája lehetne.
1.
Nagypénteket történeti háttere magyarázza. A Biblia úgy tünteti fel a dolgot, mint ami a Kajafás fõpap vezetése alatt, Izrael elöljáróiból, írástudókból és vénekbõl álló nagytanács mûve volt. A halálos ítélet végrehajtása azonban nem állt hatalmában. Akkor Izrael már a római birodalom tartománya volt, halálos ítéletet csak a római uralom hozzájárulásával hajthatott végre. Így került az ügy a római birodalom helytartója, Pilátus kezébe.
Az eredeti vád az istenkáromlás volt, mert Jézus Isten Fiának tartja magát. Tudják, ez a vád Pilátust nem érdekelte volna, tehát õelõtte már politikai színt adtak a vádnak. Jézus, mint Krisztus Izraelben királyi hatalomra tör, amit õk, mint a császár hûséges alattvalói nem tûrhetnek. Ez már gondolkodóba ejtette Pilátust és nyomban kihallgatta Krisztust. Ártatlanságáról gyõzõdött meg, és ezt közölte az összegyült zsidósággal.
Ekkor már nemcsak a tanácstagok voltak ott, hanem a nép sokasága is, akik "feszítsd meg" kiáltozásban törtek ki. Pilátus két-három kísérletet tett az ártatlan megmentésére, de a tömeghangulatot látva, meggyõzõdése ellenére engedett a népharagnak. Félt, hogyha a tüntetés zendülésbe csap át, kegyvesztett lesz a császár elõtt.
Tiszti vezetéssel katonai egységet rendelt ki a kivégzésre. Pogány katonák végezték a keresztrefeszítést, akik már azelõtt, a helytartói palotában is csúfot ûztek Jézusból, bíbor palástot vetettek rá, töviskoronát nyomtak a fejébe, csúfolódva hajlongtak elõtte, leköpdösték, arcul verték, gúnyolták, mint a zsidók királyát.
Ezek azért fontos mozzanatok, mert segítenek eldönteni a felelõsség kérdését. Századokon át mindenestül a zsidókra hárították Jézus kereszthalálát, és ez ürügyül szolgált véres pogromok rendezésére. Dehát Pilátus hozzájárulása nélkül nem lett volna kereszthalál, a katonaság ügyködése is hozzátartozott a kivégzéshez. Krisztus Szabadítóként jött. mégis zsidók és pogányok közös erõvel juttatták keresztre. Ahogy a mai zsidók õseikben ott voltak a keresztrefeszítésnél, mi akkori pogányok szintén részesei voltunk a gonosztettnek. Ezért is indokolt a nagypénteki gyász.
Külön tanulmányt érdemelne a kereszt körüli nézõk viselkedése. Sok mindent elárul. Itt most csak annyit: a nagytanács képviselõi természetesen jelen voltak és ellenõrizték, megnyugtató-é végzésük végrehajtása. - A tanítványok, minden fogadkozás ellenére, már az elfogatáskor, midõn a heveskedõ Pétert leinti Jézus, kétségek közt, tört reményekkel szertefutottak. A tanítványok közül csak Péter követi messzirõl, a kereszthez is csak három tanítványt visz oda a galileai asszonyokkal együtt a kíváncsisággal elegy jóérzés, hogy lássák, mi lesz szeretett tanítómesterük vége. Gyászsújtottan hallják a csúfolódó szavakat és nem képesek felmérni a kereszthalál jelentõségét. Az egyik keresztrefeszített bûnös káromolja Istent, a másik megtér; aki nyugodt méltósággal viseli a szenvedést, egyedül Jézus.
Feltûnõ, hogy amikor összeomlóban van a tanítványok hite is, a kereszt alatt az elsõ bizonyságtételt nem a választott nép fia, hanem egy pogány mondja ki, a parancsszóra odavezényelt százados, a történtek odavetõdött tanúja: "Bizony, Isten Fia volt ez". De jelt adott a természet is: úgy érezték, belerendült a föld, elhomályosult a nap, és híre ment, a jeruzsálemi templom szentéjének kárpitja kettészakadt.
Ez Nagypéntek történetének egyik arca: az emberi arc.
2.
Van a dolognak másik oldala is: hogy fogadja Isten a nagypénteki történetet?
A mai ember ez esetben a bûnt büntetõ Istenre gondol, hiszen Fiában a választott nép a legnagyobb ajándékot kapta, mégis a leghálátlanabb módon elbánt vele. A teremtõ Istennek minden fenyítõ eszköz rendelkezésére állt volna, akár a tettesek, akár a hálátlan nép, akár az egész embervilág megbüntetésére. Hatalmában van egyebek közt az elemi csapások egész sora.
De Isten az ember által várt bosszúnak éppen az ellenkezõjét teszi. A feleletet a nagykegyelmû, nem a haragvó Isten adta. A nagykegyelmû Isten, akinek megmaradnak mentõ tervei az embervilággal a történtek ellenére is. Hitbeli tapasztalat, hogy Õ tévedéseinket, megbánt mulasztásainkat javunkra fordítja, sõt a mások vétkeibõl elszenvedett bántásokat is. A rosszból jót hozhat ki. Ilyen rossznak veszi Jézus keresztre adását is. Ebbõl kiindulva derül fel elõttünk Nagypéntek értelme. Isten ezt a valóban égbekiáltó bûnt, a legnagyobb vétket is javunkra fordította. Tette és teszi ezt olyan alig érthetõ módon, hogy ami Nagypénteken történt: ártatlan Fia vére hullását értünk történt bûntörlõ áldozatnak fogadja el. Ezáltal Fia halála nem közönséges halál, hanem váltsághalállá magasztosul.
Figyeljük meg szenvedése idején elrebegett imáit: ezekbõl világosan kitûnik, Jézus a halálos ítéletet nem a gonosz indulatú emberektõl, hanem a Mennyei Atya kezébõl veszi át, embertársai javára. Imáiból az is kiderül, hogy a megalázó és roppant kínos halálnemet önként vállalja, noha retteg a kínhaláltól, de hozzátartozik küldetéséhez... Kiüríti a "keserû poharat" értünk az utolsó cseppig. Ez az, amit a Biblia egyszeri tökéletes áldozatnak, váltsághalálnak nevez.
Mit jelent ebben az összefüggésben az értünk szócska? Az ismételten megszakított, Istenhez való viszonyunk helyreállítását. Az õ közelében egész valónk ébredezik, életünk új tartalmat, értelmet és célt talál, örökös békétlenség helyett az embertársakkal is rendezõdik viszonyunk. A Biblia ezt a csodát egyebek közt úgy írja le, mint a tékozló fiak hazatalálását az elhagyott atyai hajlékba, mint az ember újjászületését, megszentelõdését, az üdvösség elõízét.
Nagypénteken sokkal több történt, mint ahogy ma általában gondolni szokták. Atyáink még tudták, Krisztusban Isten országának a valósága villant fel ebben a földi világban. Ez az Õ tanításának, ez az Õ életének értelme, errõl beszél halála is. Keresztjérõl aláhulló vércseppjei ellenségeinek kárhozatot jelentenek, hívei számára pedig az üdvösséget jelentik. Kiontott vérét, vagyis a kegyelmét kínálja fel engesztelõdésül nemcsak a zsidóknak, hanem az egész embervilágnak. Eljövetelével új idõszak nyílt számunkra. Nem ok nélkül kezdõdik születésével idõszámításunk. Atyáink még úgy nevezték volna a mi idõnket: az Úrnak 1994-ik esztendeje.
Ezért Nagypéntek nemcsak a keresztyén gyásznak, hanem a keresztyén örömnek is a napja. Lehet, hogy a keresztrefeszítéskor szolgálattevõ pogány százados, megrendültsége ellenére sem látott az eseményben többet, mint rendkívüli tragédiát, lehet, hogy Krisztus akkori galileai hívei, sõt a jelenlévõ tanítványok sem láthattak ennél sokkal többet. Mi azonban már Húsvét, áldozócsütörtök és Pünkösd ünnepi fényében láthatjuk Nagypénteket, láthatjuk azt a ragyogást, ami a következõ ünnepnapokból hull reá. Ne hiányozzék tehát emlékezésünkbõl a gyász mellett az örvendezés hálára indító szava sem. A nagypénteki gyászos emberi cselekedetek mellett a kegyelmes Isten újrakezdést, igaz életet sugalló ajándéka. A mi mostani nagypénteki prédikációinkban mintha megfogyatkozott volna az öröm hangja. Ravasz László igehirdetésében még példás módon megvolt, legalábbis fele-fele arányban a gyász és az örvendezés. Ott van a kitárt atyai kar, amely az eltántorgó tékozló fiakat hazavárja. Errõl még szólanunk kell.
3.
Még két olyan nagypénteki szokás volt a gyülekezetekben, amit érdemes megemlíteni: a koradélelõtti istentisztelet után, a déli harangszóra is templomba mentek, ahol az éneken és imán túl következett az egész nagypénteki történet felolvasása. Az ünnepi ebédet nem zavarta, mert akkor református vidéken is böjtös nap volt Nagypéntek, az egyszerû étket elõre is el lehetett készíteni. Szép és jó hagyomány, amit érdemes ébren tartani, mégha inkább a gyászjelleg aláhúzására szolgál. De ha jól csináljuk, az örvendezésnek is elég hely jut a hálaimában. Indíttatást ad rá Nagypéntek isteni arca.
Megszoktuk, hogy újabban minden mulasztásunkat, bûnünket a negyvenéves ateista megszállás terhére toljuk. Annyit mégis el kell most mondanunk, a szocializmus nem a szovjet-orosz rendszer szülötte. Már annak elõtte legalább kétszáz esztendõvel hirdetni kezdték a nyugati forradalmár gondolkozók. Orosz ideológusok csak összeszedték és a gyakorlatba átültették a gondolatokat, a vesztes világháború zûrzavarában. A megszállás idején nálunk is behozták újításaikat. Az anyák keresõmunkába állításával és az úgynevezett vadházasságok hivatalos elismerésével megbontották a család hagyományos kereteit és ezzel a valláserkölcsi nevelés alapját. A nevelést állami intézményeikre, iskoláikra bízták, ahol a vallásoktatás helyét a hivatalos ideológia foglalta el. Ha a vallás elõjött, csak mint hitelvesztett hagyományt tüntették fel.
Régi tapasztalat, ahol a vallás meginog, az önmagát megistenítõ ember telepszik az Isten helyébe. Hogy milyen eredménnyel, közelrõl láthatjuk. Az idegen csapatok ugyan kivonultak, de ideológiájukat itt hagyták. Újra lehetséges a vallásoktatás, de a talajtalan újrakezdés óriási nehézségeivel küszködik. A céltudatos ideológiai nevelés azért ért el vallási téren jelentõs eredményeket, mert az ember természetében kezdettõl fogva megvan a Teremtõjével való szembefordulás hajlama, pontosan az a hajlam, ami Krisztust is keresztfára juttatta. Õ ebbõl a bennünk is meghúzódó pusztító hajlamból akar minket kimenteni.
Az egyház keveset tehetett az idegen szellem ellensúlyozására. A munkalehetõsége a templom négy fala közé szorult. De aki az államtól kapta a kenyerét, munkahelyét kockáztatta, ha templomba járt. Nagy mértékben meg is csappant a templomlátogatók száma. Elszoktak a templomból. Jellemzõ, ahogy a mai szülõk panaszkodnak: Küldöm a gyermekeimet a templomba, dehát nem akarnak menni. Nem küldeni, hanem vinni kellene! Dehát a mai szülõ maga sem ismeri belülrõl a templomot, talán sohsem járt ott, legalábbis nem jelent számára élményt. Ilyen körülmények között akaratlanul is korlátokat kap a lelkipásztori szolgálat. Korlátokat, mikor már nincs is hivatalos korlátozás. Akadnak lelkészek, akik inkább a vallás emberi oldalát mutatják meg, mint a titokzatos istenit. Érzik, ennek a befogadására több a készség és a felkészültség a gyülekezet többségében. Nagypéntek öröme azonban a másik oldalon van, az események isteni oldalán. Ez igényesebb. Mostani feladatunk, legyen több bátorságunk ennek a hirdetésére, akkor is, ha süket fülekre talál.
Kérnünk kell Istent, Igéjével nyissa meg a süket füleket és juttassa el éltetõ izenetét a szívekbe is. Mert nem mi vagyunk, akik utat nyitunk oda, hanem maga a híven hirdetett Ige. Könyörögnünk kell lelkipásztoraink bátor helytállásáért, hogy a Nagypénteken megrepedt templomkárpiton át vezessenek minket a szentek szentjébe is.
|