TÖRÖK ISTVÁN

Isten kegyelmi ajándékai

Confessio 1995/4

A teremtés hajnalán Isten az embert testi-lelki ajándékokkal elhalmozva bocsátotta útra. Kapta útjára a nappalt és éjszakát, az évszakok változását, a termõföldet, a sós és édesvizeket, a föld és vizek növény- és állatvilágát, a csillagos eget, a föld mélyének kincseit. Mindehhez ellátta az embert a szükséges képességekkel. A teremtett világnak, akárcsak magának az embernek, megvoltak a korlátai. E határokon belül uralmat kapott a világon, azzal a megbízatással, hogy mûvelje és õrizze azt.

Ámde az ember ezzel a hatalmas megbízatással sem volt megelégedve. Olyan akart lenni, mint Ura, maga az Isten. Engedetlen túlkapásával eredeti ártatlanságát elvesztette, a korlátlan hatalomvágy állandó kísértését azonban utódaira átörökítette. Ott lappang az az emberi természetben és ki-kitör belõle, az elsõ testvérgyilkosságtól kezdve napjaink kegyetlen vérontásáig.

Az isteni kegyelem a történet tévútjára került embert felkarolja: megindítja javára az üdvtörténet folyamatát. Ószövetségi atyákat, prófétákat támaszt, hogy Szent Fiának jövetelét készítsék elõ. Õ a legnagyobb ajándék, akit valaha kaptunk. Az idõk teljességében meg is születik Jézus, de Izráel vezetõi, a fõpapok és írástudók nem ismerik fel a názáreti ácsmester családjában felnõtt tanítóban a megígért Messiást. Tanítványokat gyûjt, tanításainak, csodatételeinek híre jár. De a jeruzsálemi vezetõk királyi pompában érkezõ vezetõt várnak, aki a megszálló római hatalomtól megszabadítja õket, Jézus pedig nem politikai vezetõnek, hanem Megváltónak jött, ezért keresztfára juttatják…

Isten azonban nem a büntetés eszközéhez nyúl, hanem kegyelmet gyakorol: feltámasztja Fiát és kínszenvedését értünk vállalt bûntörlõ áldozatnak tekinti, amelynek javaiból a mindenkori megtérõket részesíti. – Mi ez a fordulat? Fordulat következett be Istennél? Balga emberi találgatás. Mi csak annyit mondhatunk: Isten a felséges hatalmát szabadon gyakorolja: Krisztust halottaiból feltámasztja, áldozatos munkája javaiból kegyelmesen részesít minket, benne kapunk új életet. A csodák sora következik.

Az Atya és Fia Szentlelke által felbátorított tanítványok hirdetni kezdik az Úr Krisztus hatalmát és a Krisztus-hívõk egyre gyarapodnak, pedig a római hatalom ismételten irtja õket, vagy a föld alá, a kazamatákba szorítja. Háromszáz esztendõ telik el, amikor a kereszthordozásban megedzett, megbízható keresztyéneknek Nagy Konstantin császár pártjára áll. A keresztyénség hamarosan államvallássá lesz. Ezt a hívek úgy fogadják, mint isteni ajándékot, helytállásukért. Az államvallási rang nagy lehetõséget ád a római katolikus Európa kialakításához. Honfoglaló õseink ezer táján ehhez az Európához csatlakoznak, a római katolikus hit felvételével. Késõbb kitûnt, az egyházi hatalommal is vissza lehet élni. Erre emlékeztet az inkvizíció Rómában kialakult vakbuzgó intézménye, Európa-szerte fellobbanó máglyáival.

A reformáció a kinövésektõl igyekezett megtisztogatni az egyházat. Õseink ekkor már félezer éve keresztyén hitben éltek. Hitüket és hazájukat az Európára törõ mohamedán törököktõl kellett védeniök. Mohácsnál végzetesen csatát vesztünk. Az ország három részre szakadt, a török hatalom elfoglalja a negyedik részként az Alföldet, és pusztítja népét másfél évszázadig.

A politikai zûrzavarban, a nyugati tanulmányaikból hazatérõ protestáns prédikátorok gyûjtik össze a szétszórt, elhanyagolt maradék magyarságot, iskoláztatják, Bibliára tanítják s a reformáció századának végére protestánssá lett az ország. A következõ században meg kell vívnia élethalálharcát a magára talált római katolikus felekezettel, amelyet a megerõsödött Habsburg hatalom minden eszközzel támogat. Aztán kezd kibontakozni nálunk is egyházkritikájával a felvilágosodás, majd jön a világháború, nagy vérveszteségével, aztán a békediktátum, amely egyharmadnyi területre csökkenteti az országot. Próbáljunk kegyelembõl élni. Az újabb világháború után a szovjet megszállás elõsegítette nálunk is az elegyháziatlanodást. Tévednénk azonban, ha az új helyzetben csupa rendkívüliséget látnánk. A vallási kétely szinte kezdettõl fogva velejárója az emberi természetnek. Csak az egyházi és állami rendszer összefonódása fékezte másfél évezreden át a kételyt. A világi hatalom támogatta az egyházat, egyebek közt a kötelezõ egyházi adó beszedésével, az egyház pedig támogatta az államot, fõként az iskolarendszer kiépítésével, a népneveléssel.

Az egyháztagság nem egyéni döntésen alapult, az ember beleszületett valamelyik felekezetbe. Az egyházhoz tartozás társadalmi szokássá vált. Ezzel a névleges egyháztagságok száma nagyon megszaporodott. A szovjet megszállás vallásellenes intézkedései a látszatokat leleplezte és elénk tárult a valóság. A teljes valóság azonban csak a felszabadulás után mutatkozott meg, leplezetlen õszinteségében. A megszállás azonban csak felgyorsított egy olyan folyamatot, amely világszerte megindult az állam és egyház elválásával. Hallgatólagosan vagy nyíltan elkezdõdött a névleges egyháztagok kiválása. A gyülekezeti élet sok helyt megcsappant, ugyanakkor a különféle valláspótlékok, ajzószerek, szekták elszaporodtak.

Szokták mostani helyzetünket pluralizmusnak nevezni, sokrétû, bonyolult világnak. Voltaképpen egyszerûbb, mint amilyennek látszik: a harcos istentagadóktól kezdve különbözõ fokozatokban halad a valláspótlékok felé. Némelyek a szovjet rendszerben is valláspótlékot látnak.

Vannak közöttünk, akik vágyálomként gondolnak vissza az államegyházi rendszerre. Mennyi elõnyt adott az egyháznak: biztonságot, elismerést, tekintélyt, közéleti szerepet és megbecsülést. Akadtak is egyesek, nemcsak nálunk, akik megkísérelték az ateista szovjet rendszerrel az egyházi együttmûködés fenntartását. Csak hát nem lehet a történet kerekét visszafelé forgatni, ami egyszer elmúlt, elmúlt. Más dolog egy ilyen történeti szerepet kapni és elfogadni, valamint más kérni, a visszarendezést igényelni, kivált, ha érdekszülte igényrõl van szó. Az egyház Ura az effélének keményen ellentmond: „Keressétek elõször Isten országát és annak igazságát és ezek (amiért aggódtok) ráadásul mind megadatnak néktek” (Mt 6,33). Tehát elsõnek ne a ti földi vágyaitokkal hozakodjatok elõ, hanem Isten országát keressétek és akkor a többit ráadásul megkapjátok. Semmiképpen sem lehet valami politikai érdeké az elsõség.

Nekünk a jelen társadalmi helyzetben keresztyén kötelességeink vannak. Ne csak a tévelygéseket lássuk meg, amelyek gyakran rendõri és bírói beavatkozásokat váltanak ki. Nekünk a mentõ-segítõkészség a feladatunk. Õk is emberek, minden esendõségük, vétkük ellenére. Ne feledjük, nem lehetnek állatokká, ha állati cselekedetekre vetemednek is, eredeti emberi méltóságuk, ha rejtetten is, megmarad, mert õérettük is meghalt Krisztus. Õk nekünk továbbra is felebarátaink, ha mégoly nehéz is ezt egyes esetekben tudomásul vennünk. Hiszen mi sem vagyunk tökéletes emberpéldányok, mintakeresztyének. Nincs jogunk keresztyén fölénnyel közeledni embertársainkhoz, mégha istenteleneknek mondják is magukat. Ezt a nemzedéket még keresztyén hagyományok érintették és rajtunk is múlt, hogy hitehagyottá lettek. Tudom, társadalmunk nemcsak ilyen elemekbõl áll, de ahol ezek a hangadók, balgaság lenne az államegyházi rendszer visszajövetelét várni. Az új idõknek új feladatai vannak, azok sürgetnek megoldást.

Ilyen eset a gyülekezetek kötelékében megmaradt egyháztagok helyzete. Nem lehet õket eléggé megbecsülni. Õk nem csupán felebarátaink, hanem atyánkfiai, testvéreink, akik arra hivatottak, hogy egy növekvõ, életerõs gyülekezet magvát képezzék. Ehhez az kell, hogy az Igét nekik ne csak távoli, históriai tudományként magyarázzuk, hanem mint személy szerint nekik szóló üzenetet. Ezt pedig csak akkor tehetjük , ha az az Ige elsõsorban minket magunkat szólít meg. Ezért az volna jó, ha már a teológián is minden esetben ez lenne az írásmagyarázat kicsengése, vagyis a tudományos magyarázat sem csak a fejek fölött repülne el, hanem a szívekbe találna. A vallásoktatás – a konfirmációt is beleértve – sok helyt mint tantárgy, eddigi módon kérdésessé válik, de elõ kell készíteni, hogy legalább tervszerû beszélgetések formájában ilyen helyeken is megtörténjék. A beszélgetések rövid lényegét az óra végefelé jegyezzék fel a leendõ egyháztagok. Legalább ennyit meg kell kívánni. Ehhez jó elõkészítõ lenne kicsinyeknél a vasárnapi iskola.

Az imént tárgyalt két embercsoport: a társadalom és az egyház viszonyáról kell még néhány szót ejtenünk. Ma ez a viszony rendezetlen nálunk. Sok helyt nemcsak elkülönültek egymástól, ami rendjén való lenne, hanem elidegenedve, sötét indulatokkal telve, szinte ellenségként tekintenek egymásra. Szó sem lehet már a némelyek által visszavágyott múltbeli összefogás folytatásáról. Teológiailag is, politikailag is tévedés lenne valami rövidlátó, érdekszülte látszategység erõltetése.

Van azonban egy magasabbrendû egymásrautaltság is a két agyarkodó tábor között, csakhogy ez akkor válik láthatóvá, ha elõbb megbékülnek egymással. Vályi Nagy Ervin már 1965-ben rámutatott bázeli doktori disszertációjában: tetszik vagy nem tetszik, az egyház nem élhet a világ nélkül, és ennek a fordítottja is igaz, a világ sem élhet egyház nélkül. Ennek az egymásrautaltságnak felsõbb rendeltetése van. A disszertáció nyugaton feltûnést keltett, a német eredeti után Amerikában angolul is kiadták, nálunk azonban alig talált visszhangra alapgondolata. Talán a magasabb szempont hiányzott.

Eddigi fejtegetéseinkben a testi-lelki ajándékok együtt, szinte elvegyülve jelentek meg. Ezért a lelki ajándékokról, mint a keresztyén élet lényegérõl külön is kell szólanunk. Errõl legrészletesebben Pál apostol tanít, a Római levélben. Voltaképpen az egész levél errõl szól. Mi most csak a 3. rész néhány versét emeljük ki, amelyek a kérdés lényegérõl tájékoztatnak.

Annyit elõrebocsátunk, Pál, hosszú elõkészület után a negyedik, egyben utolsó nagy térítõi útján jutott el oda. Részint gyalogszerrel, részint hosszú tengeri úton, váltott hajókkal, még súlyos hajótörtést is szenvedve érkezett Rómába. A levél ezt az utat készítette elõ. Hazament. Korábbi térítõútjain többször is találkozott a római gyülekezet vezetõivel, többeket meg hírbõl ismert. Név szerint is üdvözli levelében vendégváróit. A Cselekedetek könyvének végsõ sorai szerint bõ két esztendõn át tanítja õket. Onnan még Spanyolországba szeretett volna eljutni, de ez már nem adatott meg neki. A hagyomány szerint mártírhalált szenvedett Rómában.

Reánk maradt utolsó levelében képet ad arról, milyennek ismerte meg a birodalom népét, amelyhez az örömhírt vitte. Keserû hangú a leírás. Istenrõl tudnak ugyan annyit, amennyi a teremtett világból és a megszólaló lelkiismeretbõl kiolvasható, de mint Istent nem tisztelik, az elvett jókért hálát nem adnak Neki, hanem „okoskodásaikkal hiábavalóságra vetemednek” (Rm 1,21). Telve vannak mindenféle hamissággal, irigységgel, kapzsisággal, viszálykodással, besúgók, rágalmazók, dölyfösek, szívtelenek, irgalmatlanok stb. Ilyenfélék a világháborúk századában nálunk is egyre gyakrabban elõfordulnak, a folytatás sem ismeretlen társadalmunkban: szüleiknek engedetlenek, törvényt nem ismernek, vérontásban gyönyörködnek stb. (u.ott). Azok pogányoknak számítanak, de bennünk keresztyénekben is kísértenek hasonló indulatok.

Pál szerint zsidó kortársai sem különbek, bár van nekik törvényük, de annak inkább csak betûjét, mint a lelkét töltik be: milyen távolságra mehet szombaton, milyen étkezési szabályokat kell betölteni stb. Külsõleg alkalmazkodnak a törvényhez. Nem hit által törekednek a megigazulásra, hanem mintha a cselekedetek által volna elnyerhetõ. Meg vannak gyõzõdve, õk a vakok vezetõi, a sötétben járók világossága (Rm 2,19).

Az apostolt a pogányok és a zsidók látása a zsoltáríró keserû szavaira emlékeztette: „Mindnyájan elhajoltak… nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is!” (Rm 3,12) – Pál kemény szavait csak akkor érthetjük meg, ha észrevesszük mögötte Krisztus törvénymagyarázatát. Az Isten akaratának való engedelmesség a hamis vágyak és gonosz indulatok csírájában való elfojtásával kezdõdik. Pál a vigasztalan látvány elõl a kegyelem ajándékához menekül, amely így tárul fel elõtte: „A törvénytõl függetlenül jelent meg Isten igazsága…a Jézus Krisztusban való hit által, mindazok számára, akik hisznek… Mert mindnyájan vétkeztek és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül, de megigazulnak ingyen az Õ kegyelmébõl, a Jézus Krisztusban való váltság által, akit az Isten engesztelõ áldozatul rendelt az Õ vére által, a benne hívõk számára” (Rm 3,21-25).

Ez a többféle fogalmazásban elhangzó Ige tette az Ágoston-rendi szerzetest, Luther Mártont reformátorrá. – Itt most részletes magyarázat helyett csupán néhány dogmatikai megjegyzéssel fogjuk értelmezni.

Az idézet elsõ mondata – „A törvénytõl függetlenül jelent meg Isten igazsága” – kérdést támaszt: mire való akkor a törvény? Elsõsorban arra, ha nem teljesítjük híven parancsait, akkor rászolgálunk arra, hogy a haragvó Isten ítélõszéke elé kerüljünk. Ez az ítélõszék változott Isten irgalmából kegyelmi székké. A törvénynek ebben tehát csak elõkészítõ szerepe van: elsõsorban Isten elé vezet.

Itt mindjárt két félreértésre kell felhívni a figyelmet, amelyek vakvágányra vihetik az örömhírt. Mondják: ha Krisztus helyettünk már betöltötte a törvényt, nekünk már semmi tennivalónk sincs vele. De éppen Jézus hangsúlyozta: a törvény mindvégig megmarad! – A másik félreértés ennek a fordítottja. Azt képzelik, a kegyelem fényénél a törvény most már a hatalmunkban van, valami önálló szerepet tulajdonítunk neki és lassanként el is feledkezünk a kegyelemrõl. Kialakul egyfajta keresztyén farizeizmus, új formájú hiú és meddõ törvényeskedés. Vigyázzunk rá, hogy a keresztyén élet középpontjában mindvégig megmaradjon a hit általi megigazulás életformáló hite.

Ismét idézzük a kezdõ mondatot: „A törvénytõl függetlenül jelent meg Isten igazsága”. Nem arról van itt szó, hogy Isten mellõzi a törvényt, hiszen az is Tõle ered, és a maga helyén hasznos és jó. De arra figyelmezteti a törvényeskedõ kortársakat: Isten a törvénynél sokkal többet ajándékozott már Jézus Krisztusban. Az Õ váltsághalála felette van mindannak, amire a törvénybetöltés egyáltalán képes. Amíg a törvény kíván valamit vagy követel tõlünk, akár uralkodik is rajtunk, addig Isten igazsága ad nekünk, segít rajtunk, részesít valamiben, kegyelmet gyakorol felettünk, új korszakot nyit elõttünk. Ez a különbség a kettõ között. Ez a megvilágosodás avatta Pált apostollá, a dühödt hitüldözõbõl a keresztyénség nagy tanítójává. A damaszkuszi úton nagyobb ajándékot kapott a születésnél: az újjászületést.

A megtéréssel megváltozott Pál számára a törvény korábbi értelme: parancsoló, felelõsségrevonó, ítélõ jellege. Ehelyett a kegyelem szavává vált, és ez a változás nem a törvényben következett be, hanem az isteni szóra porba hullott emberben. Neki lett más a viszonya Isten törvényéhez, amikor Krisztusban a kegyelmet ajándékozó Istent felismerte. Pál ezt a kegyelmet a Római levélben mindannyiónknak felajánlja, mint életünk nagy fordulópontját.

Ha felismerjük és befogadjuk a lelki ajándékokat, akkor már nem valami érdekbõl, önzõ számításból, csupán parancsszóra próbálunk jót cselekedni, hanem háládatosságból. Az elvett jók nyitják hálára az elfásult szíveket is. Pál jól tudja, amíg e testben élünk, tele vagyunk emberi kívánságokkal, amelyek akadályozzák a jócselekedet megszületését. Önzõ vágyainkon sokszor csak belsõ tusakodások árán gyõzhetünk. Az is megeshet, ebben a tusakodásban csatát vesztünk. De tudjuk, Isten a vétkeit megbánó csatázónak megbocsát. Különösen itt van helye életünkben az imádkozásnak.

Akarjuk a jót, olykor mégis a rosszat cselekesszük, amit nem akarunk. Ha ennek a hitbeli harcát híven megharcoljuk, eljutunk oda, hogy Pállal együtt elmondhatjuk: „Gyönyörködöm az Úr törvényében”. Megérezhetünk valami elõízt Isten közelgõ országából, találunk belsõ békét ebben a békételen világban. Ebben rejtezik életünk értelme.