TÖRÖK ISTVÁN A protestáns Németh László Confessio 1993/3

Akire most emlékezünk, az idestova húsz éve elhunyt, de regényeiben, színdarabjaiban, fõleg tanulmányaiban ma is élõ Németh László. Emlékezetemben is él. Azok közé tartozom, akik még személyesen ismerhették; találkoztam vele pályája delelõjén és élete alkonyán. Sima, szinte leányosan finom arca, az utolsó idõkig fiatalságot sugárzott. A diákos külsõ lenyûgözõ szerénységgel, nyájas modorral és eltökélt küldetéstudattal társult. Amikor azonban ez a szelíd, kedves ember tollat ragadott, mintha kicserélték volna. Fegyverként forgatta tollát, villogtatta mint valami damaszkuszi pengét, szúrt és vágott vele, ahogy igazságérzete diktálta. Találatbiztos bajvívó volt, ami természetesen nem jelenti, mintha mindenben igaza lett volna, ám tévedései is elgondolkoztatók. Mi tüzelte viadalra, próbáljuk megérteni.

Mint a legtöbb kritikai alkat, rendkívül érzékenynek mutatkozott. Megesett vele, mindjárt egyetemi évei kezdetén, hogy Négyesi professzor híres stílusgyakorlatatin, ahol egykor Babits, Kosztolányi, Juhász csiszolódott, valami gúnyos megjegyzést kapott, erre átment a bölcsészetrõl az orvosi karra, ott szerzett diplomát és iskolaorvos lett. Friss szelleme összhangba hozta a kétféle indulást. Az orvoskar tényekhez tapadó természettudományi szemlélete nem szorította háttérbe sem bölcsészeti érdeklõdését, sem pedagógiai hajlamát, sõt termékenyítette mind a kettõt, és színezte is.

A 20-as évek derekán a Protestáns Szemle hasábjain bontogatta kritikai készségét. Kitûnõ tanulmányokban ébresztgette a zsoltáros Szenci Molnár Albert, a bibliafordító Károli és a protestáns múlt többi nagy emlékét. Ravasz László a legtehetségesebb fiatal írónknak nevezte. Õ viszont a protestantizmus mostani formájától, éppen Ravasz László egy másik õt érintõ megjegyzésére élesen elhatárolta magát: "Sokkal kedve- sebb nekem, ha egyházi emberek vallástalannak tartanak, mintha a vallásról tett mon- danivalóm alapján az egyház leltárába felvesznek... Pályámon egy pillanatig sem szol- gáltam a protestáns egyházat, - sõt mint minden mai egyháznak - ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt, melynek legfrissebb és legteljesebb kivirágzását Adyban szerettem". Ezt már saját folyóira- tában, a Tanúban írta. (1936. 1/2, 3.kk.1.)

Utóbb említett cikkében, melyet gyakran idéznek a róla szóló tanulmányok, így mutatkozik be: "Melengetõ közösségektõl meglehetõs távol nõttem föl, de ha volt csoportélet, amely táplált-védett: az a magyar protestantizmus volt...Nekem, egykének, fenn Pesten nem volt családom; apám családjába bújtam hát bele társadalom-szimatoló ösztöneimmel. Az igazi családfõ nagyapám volt, a huszonnégy unokatestvérem: a testvéreim. Ez a szépen lombosodó, törekvõ, módos parasztcsalád református volt; vasárnaponkint ott nyújtotta az éneket a szilasi templomban". Az író édesapja, a pápai kollégium neveltje világlátott pesti tanárember, "de áhitatos tisztelete ezzel a családdal szemben nem csökkent kisgyerek kora óta szemernyit sem. A mûveltségbeli különbség elenyészett a nagy kemence melege mellett". A téli-nyári szünidõket Németh László is többnyire a szilasi nagycsalád körében töltötte. Javarészt innen kapta regényei, társadalmi színmûvei élményanyagát, hátterét. Témánk gyökerei is ide nyúlnak vissza. Emlékezéseiben úgy látta, a család öntudatos reformátussága inkább alkati jellegû, mint egyházi értelmû volt. A zsoltáréneklés és a szikkadthitû szabadgondolkodás jól megfért benne. A különös csak az, a kettõ ellentétét sem a történet-földrajz-szakos apa, sem a protestáns múlt emlékeibe mélyedõ fiú nem érezte. Természetes fejlõdésnek vette, hogy éppen ilyen a múltján edzett, saját életmódját kialakító törzsökös magyarság. Saját kamaszkoráról írja: "Amikor apámat a háború elsodorta, ez a zsoltáros hitetlenség vitt s ültetett eszem nyílásakor Ady Endre, Szabó Dezsõ és Móricz Zsigmond térdeire. Nem a magyar protestantizmusban voltak-é õk titkos bátyáim? Késõbb is "akik íróként vettek körül, hogy a közös anyakönyvi bejegyzésre gondoltak volna, protestánsok vagy katolikusnak keresztelt protestáns színû magyarok voltak, mert ilyenek is vannak".

 

Hogy mit ért ezen a protestáns szellemi alkaton, világosan megmondja: "Nekem a protestantizmus - a vallásos állapot egy formája, mely Luther elõtt legalább kétezer (!) évvel kezdõdött s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberbõl szóló Isten vallása. Az a belsõ isteni hang, amely már a görög bölcsben, Szókratész- ben megszólalt s átszállt a középkoron, a reformáción, a német idealizmuson át napja- inkig. Úgy ám, hogy "nem osztozott az egyház láncaiban... Laikus szíveken át jött le máig... Ez az egyetlen isten, amely az egyházak elkerülhetetlen omlását túlélheti s bizonyos, hogy túl is fogja élni". Ezzel a csattanóval zárul szóban forgó cikke. Nyilván magyarázatul szolgál hozzá a Tanú ugyanazon számában (1936 1/2) közreadott "A teológus Ady"-ról szóló tanulmánya. Nem hagyhatjuk hát figyelmen kívûl.

 

Ady istenes verseiben Németh László a benne is megszólaló, az õt is megszólító Istent találja meg. Lássuk: hogyan viszonylik ez az emberbe zárt Isten, a világból ránk nézõhöz?... Thalesz óta - úgymond a tudomány egyebet sem tett, csak a természetet istenítette, annak jelenségeit hitregékbe foglalta, hatóerõit megszemélyesítette. - Az újkor derekán fordult a helyzet: a tudomány a természeti jelenségek közt okot-okozatot, törvényszerû összefüggést keresett, mely meghatározott irányban tuszkolja-mozgatja a jelenségeket. Mikor már felfedezte a világot átjáró mozgás törvényeit, az egész világ óriási gépezetnek tûnt, változatlan pályán mozgó, folyamatosan mûködõ lelketlen anyagnak. Egész mechanizmusa tudományosan magyarázható, legfeljebb egyelõre még feltáratlan részletei vannak. Nincs magyarázat azonban az elsõ okra, amely maga nem okozat, hanem az egész folyamat elindító oka. - A kezdetet, mint eszközeinkkel elérhetetlent, így a tudomány határain kívül esõt, egyszerûen kizárták a tudományos kutatásból. Mintha ennek az elsõ kornak nem is lehetne hatalma, meghatározó szerepe, beavatkozása a továbbiakra, mégha fizikailag nem is ismerjük beavatkozásának törvényszerûségeit. Hozzá meg ez a gépezet él és fejlõdik, s lehet-é egy élõ világfolyamatot hideg okláncolattá mechanizálni? Mégis megtették, s az új világképben nem maradt hely Isten számára. Így lett a világból ránk nézõ Istenbõl a modern ember szemléletében bennünk lakozó Isten. És az író is "modern ember"!

Németh László szerint ezzel a fordulattal függ össze a reformáció két nagy szeren- csétlensége. Egyik: megelõzte, nem sokkal, az emberi gondolkozás temészettudo- mányos fordulatát s így a régi démoni-gondolkodás koloncaitól sem szabadulhatott meg teljesen. Másik szerencsétlensége: hozzá kellett kötni magát pártfogó erõkhöz: egy egyház lett, a szó egyre kompromittáltabb értelmében.

Az írót azonban sem egyháziatlansága, sem természettudományos képzettsége nem zárta el a vallás kérdései iránt való érdeklõdéstõl. Adyval egyetértve nem azon az "együgyü kérdésen" töpreng: létezik-é Isten vagy nem. "Lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az Élet!" Az "Isten van valahogyan", és ez a "valahogyan" a létezésnek egész különös, szinte kifejezhetetlen módja. "Nem a Berzsenyi 'fénylõ nap'-ja az Isten. Ez az Isten nincsen messze, mint a nap, és nem fénylik. Bennünk van... minden gondolatnak alján ...Nincs szabadulás alóla; valami ismeretlen akar rajtunk át, ami ellen hörgünk, amitõl felizzunk s aminek engedelmeskedünk". Olyan, mint valami megszállottság. "Minden az Isten. Minden: ami hajt, és semmi: ha nézem. Bennem van és nem hámozható ki belõlem". Megfoghatatlan. "Nem kényelmes házi-isten, akit a felvilágosult gyúr meg a maga használatára...Ady istene egyetlen Isten. Kit lazán fog, kit egésszen megszáll, de mindenkiben ugyanaz marad...Adynál az üdvözülés egyazon ajándék az élettel, akiket megszáll, azokat kényszeríti is".

 

Ady "hozzám közelebb áll bármely vallásos gondolkozónál... De vallás ez még? - kérdi. Nem erjesztette el itt az Erjesztõ önmagát? Van-e értelme itt még Istenrõl beszélni? Nem mondhatunk éppúgy hivatást, életlázat, becsületességet? Kétségkívül mondhatunk: a vallásos érzés manapság elég gyakran takarózik idegen paplannal... Egyet azonban bátran állíthatunk: Ady 'zsarnok lakója', akárhogy hívjuk, lényegében azonos azzal, akit a századok Istennek hívnak. Ady teológiája lerántott róla minden ma hazugnak tetszõt, de a megszállottság ugyanaz, amely Európa történelmét csinálta. Az egyháznak el kell vetnie az ilyen néma vallást, de ennek a vallásnak épp az az ereje, hogy elvetheti az egyházat". - Így hangzik az idézett második cikk csattanója.

Németh László tiltakozik az ellen, ha valaki egyháztól ódzkodó szenvedélyes magatartásában vallásellenes indulatot keres. Õ akkor, a 30-as években, éppen a fasizmus álarcává vált úgynevezett keresztény-keresztyén kurzussal fordult szembe, mint ahogy magánbeszélgetésekben késõbb élesen szembefordult azzal az egyházpolitikával, amely Moszkva kiszolgálója volt. Meggyõzõdése, hogy egyházkritikájában a reformáció szelleme szólal meg, mégha annak idején nem is merték így kimondani. Neki szellemi otthona a magyar irodalom protestáns vonulata, egész életmûve át van itatva protestáns küldetéstudattal. Nemzedékemben - írja - "én vagyok talán az egyetlen, akinek reformátussága az anyakönyvön túl, mûveibõl is kiderül". (U.ott)

Küldetéstudatát nem valami öncélú tudományoskodás vagy mûvészi egyénieskedés mozgatja. Küzd az országból megmaradt kis-haza öntudatra ocsudásáért. Esszéirodalmunk gyöngyszemeit rejtõ folyóirata, a Tanú 17 kötete korunkról ad átfogó körképet, hogy a magyarságot új helyzetében, a közös sorsú dunai népek körében, európai szinten tájékoztassa, hivatására eszméltesse. Élete fõmûvének mindvégig a nemzetgyámolító szolgálatot tekintette. S mert pártokon kívülállóként bírálta a hatalom mindenkori birtokosait, maga is a hatalomra vágyók és a hatalomféltõk össztüzének céltáblájává vált.

Jó negyedszázad múltán Németh Lászlónak újra kutatási témája a vallás. Szépprózájában, pl. az Emberi színjátékban közben is gyakran foglalkoztatta. Most egy édesanya kérésére tanulmányt dolgoz ki a vallásos nevelésrõl; a Kiadatlan tanulmányok második kötetében jelent meg, 1968-ban. Vallási meggyõzõdés etikai vonatkozásait fontolgatja benne.

Abból indul ki: az ész és a szív egyaránt természeti adottságunk. Az emberi szívnek éppúgy joga van a maga vallásos érzései, vágyai igazában bízni, mint ahogy az észnek joga van vizsgálódni, föltevésekben, kísérletezésekben faggatni a világot: természettudományt építeni. Szív és ész közt a 17. század közepéig nem volt áthidalhatatlannak tûnõ meghasonlás. Németh László egyik színmûvében, a Galileiben ábrázolja "a szárnyát bontogató ész és a vallás hatalmában maradt érzések közt mélyülõ szakadékot". Találó diagnózisa szerint az újkor emberét már a tudathasadás veszélye fenyegeti.

Hivatkozik itt a neves angol történész, Toynbee történeti kutatásainak huszegynéhány civilizáció átvizsgálásából leszûrt eredményére: "Toynbéé, a civilizációk elemzõje látja, milyen óriási szerepe volt a vallásnak a civilizációk életében; - hogy a legnagyobb társadalmak azok voltak, melyekben nem egy-egy kiválóság, hanem maga az Egyigaz Isten volt a társadalom feje, annak a tisztelete, utánzása és élet célja. S látja a maga társadalmát, amely minden nagy technikai eredménye ellenére, a rossz közérzetével küzd, mert a kielégítetlen ember magába fülled, vagy alsóbbrendû álvallásokban keres kürtõt magának. - S levonja a történeti következtetést, hogy a fiakat, minket, az emberiséget vallásos nevelésben kell részesíteni, csakhogy kultúremberek, kultúrnép maradhassunk". (308.1)

Jól tanítani természetesen csak olyasmit lehet, amiben a nevelõ maga is hisz. Németh László egyháziatlanságáról pedig már szó esett. Nos, mégis lehetséges megoldásról, meggyõzõdése jegyében így tájékoztat: "Az egyházak történelmi tehetetlenségüknél fogva rengeteg babonát, más gondolkozású korok halott hiedelmeit görgetik magukkal: ebbõl kell a lényegest, amire minden kor emberének szüksége van, a változatlan magot kimenteni". (311.1.) Ez lesz, amit korunk embere, a kétkedõ is saját ügyének vallhat. Mint Toynbee, õ is keresztyén színezetü általános vallásfogalommal dolgozik, kész akár mozlim, hindú és buddhista elemek befogadására is, ha ezzel a vallásos érzést életre delejezheti, s civilizációnkat az elsivárosodástól mentheti. Tudatosan kerüli a bibliai szóhasználatot, még Isten nevét is. A bensõnkben megszólaló isteni hangra építi etikáját. Mint mondja, az "erkölcsi ösztönnek" akar szárnyat adni.

Mi ennek az alapvonása? A pietás, vagyis áhítat a bennünk és körülöttünk levõ élet titokzatos valósága iránt. Ebben rokon a szintén orvosi képesítést szerzett Schweitzer Alberttel. Nekünk nemcsak az adatott, ami van, amit látunk, hanem az is, ami abból lehet, s a Lehet ígéretesebb a van-nál. A gyermeki kiváncsiságot felhasználva ébresszünk áhitatot a valóság iránt. Segítsük, hogy a fiatal a lét tiszteletével hatoljon be a valóság titkaiba, azért, hogy a valóság részükre jutott darabjából kihúzhassa a lehetõséget, egy szebb, magasabb világot, élete boldogító összhangját, belsõ harmóniáját. Ehhez nem külön hittanóra kell, hanem hogy minden tantárgy, sõt a nem-tanórák is az élet tiszteletére neveljenek, nemes indulatokat mozgósítsanak. Akkor minden nap és fokozatosan minden életterület, a család, a munkahely, a társadalom, lépcsõfok lesz számunkra fölfelé. "Az ember csak a társadalomban, sõt azon túl a kozmoszban, annak törvényeivel, lehetõségeivel összhangban bonthatja ki magát" (331.1) Az üdv és kárhozat itt és most kezdõdik, s ha nincs hit, itt már be is fejezõdik.

Õ ezt az életformát igyekszik élni, ezt keresi regényeiben pl. Égetõ Eszterben, az Irgalomban, ezt sugallja színdarabjaiban, pl. A Cseresznyében, a Nagy családban. A "jó ügy" megszállottja. Az akkor divatozó irodalmi realizmust így próbálja tágítani: az igazi realizmus egyfajta meghajlás, áhitat a világ jellege - a Rend és Titok - elõtt" (324.1.) Ez az áhitat az önimádatra való hajlam ellensúlya." (331.1.)

Az erkölcsi önkifejtésnek - jól látja - külsõ akadálya is van. Ha az újkori természettudomány a vallásos gondolkozást zavarja meg, a machiavellizmus meg az erkölcsi magatartást. Machiavelli az elsõ kifejtõje, s mintegy jelképe annak a vakmerõ gondolatnak, hogy politika önálló, saját belsõ törvényeit követõ mesterség. Az államhatalom birtokosai Isten akaratából, erkölcsi megfontolástól függetlenül, a mindenkori hatalmi érdek szerint dönthetnek, akár a legsötétebb eszközök latbavetésével. Az Isten "kitessékelõ" eljárást az uralkodók átvitték aztán a politika területérõl a magánéletükre is. Az uralkodói példák követõkre találtak a hatalom felsõbbfokú birtokosaiktól, le a legalsóbb fokig, az élet minden területén. Az óvatosabb úgy fogalmazza meg: "mindent tehet, ami nem tilos", a vakmerõbb "minden szabad, amire nem jönnek rá", a legvakmerõbb pedig "mindent szabad, amit nem mernek a szemembe mondani". (360.1.)- Ha diktatúra idején nyíltabban nem is beszélhetett Németh László az igazságot történelmi távlatba állítva, az erkölcsi forradalom címén így is elmondta.

Az erkölcsi forradalom morált csinált a harácsolásból. Az embert egyszerre furfangossá és elszánttá teszi: a gazdasági életet, a tudományt, a mûvészetet akárcsak az egyéni erkölcsöt elistenteleníti, az életet gyökerében támadja meg. (312.1.). A machiavellizmus jellemzését Németh László ezzel zárja: "az emberek silánya nappal dolgozó (s minél kevesebbet dolgozó), s éjjel élvezõ (minél többet élvezõ) állattá lesz. Az értelmesebbje azonban, aki érzi a maga igazi érdekeit, önzésével is a táplálék felé tapogatózik, akármi annak a neve: barátság, szellemi szenvedély, vagy (s ez éppen nem ritka) a vallás komolyan vétele". (363.1)

Németh László az erkölcsi forradalommal szemben, biológiai alkatunkba beépített, egyfajta természeti etikát próbál elõhívni, amely a hitvesztés korában is helytáll. A Bibliától elidegenedett embert, régi és mai példákon igyekszik az igazi nagyság feléfordítani, remélve, hogy a példák légkörében a különben elfajulásra hajló érvényesülési ösztön, erkölcsi ösztönné nemesedik. (353.1) Elgondolása annyiban vallásos, amennyiben a dolgokban megnyilvánuló Rend és Titok áhitatos tiszteletére nevel. (349.1.)

 

Maga is tudja, szokatlan úton: a vallás filozófiává alakítása útján jár, hozzáteszi: "Ha mégis nyomot írtam az emberek szívébe, azért volt, mert a bennemélõ s nem-hitt Isten hajtott; ez parancsolta... hogy nehézfejû nemzetem helyett szellem és világ dolgaiban tájékozódni próbáljak, jobbjait érdekei irányába kényszerítsem...Mindez azért van így, mert a sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlenséget nem érhetett le, vagy amikor már leért: igazolni és táplálni kényszerült azt". Utóbbi mondatával az író hazatalál a filozófia útjáról a vallásba, közelebbrõl meghatározva: a filozófia idealizmusból, a liberális protestantizmusba.

Így végzõdik a vallásos nevelésrõl szóló tanulmány, olyan idõszakban, amikor egyházi köreinkben kerülték, olykor "idõszerûtlennek" is ítélték, hogy a vallásoktatás ügyével érdemileg foglalkozzunk, a mások által igénybevett ifjúsághoz nyúljunk. Ezzel két nemzedék hullott ki a valláserkölcsi oktatásból. Németh László a maga módján és irodalmi szintjén foglalkozott vele, sõt a nem kegyelt témával nyilvánosság elé is mert lépni. Az író igyekezetét akkor méltányolhatjuk, ha körülményeire is visszatekintünk. Amikor a német megszállást átvészelte, budai házukat a bomba szétverte, miniszteri engedéllyel a hódmezõvásárhelyi református gimnáziumban vállalt hét félévre tanári munkát, hogy az új, szocialista iskola lehetõségeit kikísérletezze. Hogy lehet a mûvelõdésbeli nagy különbségeket eltüntetni, minélkül az osztálykülönbségek eltüntetése megoldhatatlan marad. Az új rendszerben a lelket próbálta ébreszteni. Iskolaügyi elgondolásai jelentõségét csak az utóbbi idõben kezdik felismerni és méltányolni. Régebbi tanulmányai miatt a Rákosi érában fogyni kezd körülötte a levegõ, publikációs lehetõségei leszûkülnek, évek során át orosz, spanyol, német, cseh, angol, norvég stb. irodalmi mûvek eredetibõl való fordításából tartja el népes családját. Tízezer lapnyi prózafordítással gazdagítja irodalmunkat, köztük Tolsztoj Karenin Annája nagysikerû magyar megszólaltatásával. Csak valamikor a 60-as években kezdik újra közölni írásait. Ekkor készül egyebek közt a vallásos nevelésrõl készült tanulmánya. Mint láttuk, az egyháziatlan vallásosságot képviseli benne. Ez kortünet, különösen Ady óta nálunk is gyakori. Németh Lászlónál sem ujdonság, most csupán összefüggéseit tárja fel, mintegy teológiai szintre emeli. Számolni kell vele. Nyomot hagyott a magyar szellemiségben, leszivárgott gyülekezeteibe is. Még mielõtt a tanulmány megjelent és ismerhettem volna, a szokásos akadémiai pályatételek közt ezt a tételt tûztem ki: Németh László útja a liberális protestantizmustól az ateizmusig. Valamiképpen értesült róla Németh László, a Reformátusok Lapjának adott interjújában ki is tért rá, nagyon lovagias formában. Hadd idézzem pár sorát: "Elõszeretettel ábrázoltam...olyan embereket, akiket akár szenteknek is lehet tekinteni. De ezek a szentek nem vették át a vallás nyelvét, terminológiáját, egyházi felfogás szerint 'hitetlenek' voltak... Én a kor követelményeinek megfelelõen, a vallás lényegét, áldását nem hívõ, hanem a 'vallástalan' emberek számára akartam átmenteni. Ennek a törekvésnek megvan az a hátránya... hogy rokonszövésû, sorsú embereket is elidegenít. Amikor például azt hallottam, hogy egyik kiváló teológiai tanárunk 'Németh László útja a liberális protestantizmustól az ateizmusig' címen adott ki szakdolgozat-témát, egy kis ütést éreztem a szivem körül. Hasonlót, mint amikor marxista gondolkozók - a maguk szempontjából épp ilyen jogosan - a szocializmusból tuszkoltak ki". (Utolsó széttekintés, 845 k.1)

 Az író megbántása távol állt tõlem, ezt levélben menten kifejeztem:
"Tisztelt Barátom! Megköszönve, hogy igénytelen egyházi lapukat szíves soraiddal szokatlanul sokatmondóvá tetted, szeretnék egy apró adalékkal hozzájárulni a tárgyhoz: A 'Németh László útja a liberális protestantizmustól az ateizmusig' teol. akadémiai pályatétel volt, fiatal embereket gondolkozásra ingerlõ fogalmazásban. A szekularizmus folyamatából - ami korántsem negatív folyamat csupán - szeretett volna valamit egy nagy kortárs példáján szemléltetni. A tétel elé állított diákok tudták, hogy az ellenkezõjét is kihozhatják belõle, mint amit a cím mond. Az elhíresztelt tétel elõször egy zempléni lelkésztársat mozgatott meg, aki határozottan szembefordult vele és okos levélben, nagy tárgyismerettel bizonygatta az ellenkezõjét. Levele kapóra jött, s diákjaim nagy érdeklõdéssel hallgatták. A mûvek olvasása el is kezdõdött és folytatódott, de az eredmény ezúttal nem állt össze pályamunkává.

 A tétel kitûzése valóban hiányérzetet fejezett ki, mégpedig nem a 'dogmatikusét' vagy a 'hitvallató' hiányérzetét, hanem a megajándékozottét, aki régi pápai tanárévei óta megajándékozottaid sorába tartozik, s igen sajnálja, ha bántásodra volt.

Az is a tárgyhoz tartozik: a pályatétel után néhány évvel dolgozat készült a szemináriumomban, ilyen címmel: 'Ószövetségi tanulmányaim és a Négy próféta'. A szemináriumi tag a maga zsenge módján arról tartott beszámolót: hogy elevenítette meg könyvízû ösmereteit a drámai formában megelevenített írásmagyarázat. Ezzel az atyafi is megajándékozottaid sorába lépett.

Kérlek, fogadd megértéssel, hogy ezek közlésére indíttatást éreztem. Szíves tisztelettel köszönt, Debrecen, 1968. február 7. Török István". Válaszát is bemutatom, hiszen az eddig elmondottak foglalata is lehet:

"Kedves Barátom! Köszönöm, hogy egy Pápára emlékeztetõ levéllel (apám is pápai diák volt) igyekeztél megsimogatni a helyet, ahol pályázat címeddel ezt a kis lökést adtad.

Abban, ha ateistának neveztél, a magad szempontjából, igazad volt; igazságtalannak tán nem is azt érzem ebben a címben, hogy kitagad egy közösségbõl, amelybe történeti és emberi jogon én odatartozónak éreztem magam - hanem amit kimondatlan éreztet - hogy ez a N.L., aki ha liberális módon, de mégis csak protestáns volt, az események hatása alatt elpártol tõlünk, ateistává lett. Holott az én álláspontom a vallás kérdésében az Emberi Színjáték óta sohasem változott. Ma is azt tartom amit régen, hogy mindig, amikor a vallást, támogató kozmogóniák összeomlanak, a vallást helyettesítõ filozófiára van szükség - nem olyanra mint az újkori, európai filozófiák -, hanem vallásszerûbbre, mint amilyen a platonuzmus, buddhizmus, a kínai filozófia próbált lenni. Ha úgy tetszik, vallásos ateista vagyok tehát, amennyiben az Istent csak antropomorf alakjában tartjuk hitelesnek. Az én példám s tán az Adyé s másoké is, egy ilyenféle „pályatételt” indokolhatna: „ A vallásos érzés a hitvesztés korában” vagy valami ilyet.

Mégegyszer köszönöm a baráti gesztust, a meleg szavakat s igaz szeretettel köszönt: Németh László. Budapest, 1968 febr. 21."

A levélváltás olyan kérdésre mutat, ami addig is ott lappangott Németh László írásaiban, többé-kevésbé körvonalazott formában. Õ is, mint sok modern gondolkodó, köztük jeles teológusok is, mikor a keresztyénséget "öröklött koloncaitól" akarják megszabadítani, elsõsorban az istenfogalmat tisztogatják emberi vonatkozásaitól. Képtelenségnek tartják, hogy Istennek pl. saját, kezet, lábat vagy indulatokat tulajdonítsunk. Szerintük ezek oda nem illõ emberi, testi, anyagi világból kölcsönzött megjelölések csupán. Mégha személynek mondjuk, az is valamilyen alakba-zárást, tehát korlátozást jelent számára. Isten ugyanis lélek, éppen láthatatlan mivoltában lehet mindenütt-jelenvaló, mindenható. Nos, ez a jószándékú fogalomtisztogató, modernizáló igyekezet ideát, eszmét csinál az élõ Istenbõl.

Németh László az így képzelt Istent azonosítja a saját magában megszólaló, belsõ hanggal. Ellenzi emberszerû vonásokba zárását, személyiséget sem tulajdonít neki, Nevét is többnyire kis i-vel írja, kerüli Reá nézve a személyes névmás használatát, a "ki" helyett "azt" használ. A bennünk lakozás gondolata viszont annál hangsúlysoabb; Isten annyira bennünk van, hogy fonák dolog volna "imádkozni" hozzá, azzal mintegy távolságot tolni közé és magunk közé. (Tanu, 1936 I,11.1.) Németh László inkább a személyes kapcsolatról, az imádságról mond le, istenfogalmának megfelelõen, hogysem próbálta volna a Biblia sajátos beszédmódján megérteni. Pedig vallásos természetnek tudja magát. Hogy lehet ezt a görcsöt feloldani?

Az egész Bibliának egyetlen mondanivalója van: Isten kijelenti magát. Szól hozzánk, számunkra felfogható módon, a mi gondolkodásunkhoz alkalmazkodva. Úgy szólal meg, mint aki szemével lát, szájával szól, karjával véd, fülével hall, a bûn láttán haragra gerjed, a bünbánóan könyörül stb. Ezek jóval többet jelentenek emberi analógiáknál, puszta képeknél: valóságos kapcsolatot tesznek lehetõvé, személyes viszonyt, szövetséget a Teremtõ és a tõle elidegenedett, ellene lázadó teremtmények közt. - A bibliai szóhasználatnak, az emberszerû istenfogalomnak azonban határa van, bibliai határa: Isten mégis kiábrázolhatatlan. Parancs tiltja kultikus kiábrázolását, a festett és faragott képet. Õ kijelentésében rejtve marad. Akkor is, midõn emberi testet öltve jön közénk: puszta látása még nem jelent felismerést. Jézus arcáról, termetérõl, járásáról stb., a Biblia nem jegyez fel semmit. A valóságos emberi külsõ közel hozza ugyan hozzánk a kijelentést, de nem vonhatja el a figyelmet magáról a kijelentésrõl, a váltság isteni titkáról.

Ilyen lehetõségek és határok közt kell fogadnunk a biblia szó használat emberszerû analógiáit, hasonltíhatatlan-hasonlóságokon alapuló egyezõségeit. Ha nincs bennünk elég hálából fakadó alázat, nincs számunkra kijelentés. Isten ugyanis a kijelentésben is titok marad. Helyénvaló itt a protestáns atyák által is használt, régi teológiai szabály: Ne a mi fogalmainkoz mérjük Õt, hanem fogalmainkat állítsuk az Õ isteni lénye szolgálatába! Mi szavakban és a szavakhoz kapcsolódó eseményekben kapjuk ugyan a kijelentést, de az isteni kijelentés szándékából kell magyaráznunk a szavak értelmét. Németh László ugyan nagy figyelemmel olvasgatta a Bibliát, mint történeti dokumentumot, nem keresett benne azonban mennyei szót, isteni üzenetet. Alig érzõdik élet és világszemléletén a bûnös állapot és az abból feloldozó megváltás kettõssége, az evangélium sajátos örömüzenete. Vagy csak az optimizmus - pesszimizmus alkalmatlan fogalmaiba gyömöszölten mutatkozik? Inkább sejthetõ, mint felismerhetõ formában?

Vekerdi László idéz Némethrõl írt könyvében egy Gulyás Pálhoz intézett baráti levelet a 30-as évekbõl. Pár sora ide kívánkozik: "Optimista vagyok. Igen, mi a jó dolgok kiírthatatlanságát, az életbe és az életen felüli dolgokba vetett hitemet illeti: optimista. Ami egyéni, külsõ sorsomat illeti: száz százalékig pesszimista. Nem vagyok annyira gyáva, hogy e sors szépsége ne lelkesítsen, s nem vagyok annyira együgyü, hogy csak lelkesítsen". ("Németh László", 1970, 86.1) Úgy tûnik, az Istenbe vetett bizalom mintha átcsúszott volna itt az emberbe vetett bizalomba. Olyan ingatag optimizmus termett, amely hamar pesszimizmusba fordul. Reménytelenül elveszettnek látja a protestantizmus egykori nemzetmentõ szerepét, olykor az egész magyarság jövõjét is. De egy bíztató jel, pl. a jól mûködõ szilasi Mezõföld tsz új reményre gyújtja a "kétségbesetten keresgélõt". (Kiadatlan tanulmányok, 2. köt. 602.1.)

Németh László küldetéstudata emlékeztet a protestáns atyákéra, ugyannakkor különbözik is tõle, mint ahogy a Szókratész belsõ hangja is különbözik attól a belsõ hangtól, amit a szerzetes Luther hallott. Nincs jogunk ugyan elvitatni, hogy Szókratész, meg Németh László is valamiképpen Istentõl kapott indíttatásokat. Mégis emlékeztetnem kell az olvasót valamire: a Biblia szintén beszél a bennünk megszólaló Istenrõl, Krisztusról, Szentlélekrõl, különösen a jánosi és páli iratokban, anélkül azonban, hogy mindenkorra hozzánk kötné lakozását. Bennünk létekor is fordítottja a helyzet annak, mit a modern elképzelés sejttet. Nevezetesen nekünk kell a Szentháromság Istenben lakoznunk, hogy Õ szólaljon meg mibennünk. Protestáns atyáink ezt tudva-tudták.

A Biblia örömhírt hoz a téveteg embernek: úgy tesz Jézusról bizonyságot, mint aki sokakat megtérít az Úrhoz, készít az Úrnak kedvére való népet (Lk. 1.16.k.). Azért, hogy a Szentlélek munkája által mi is "Krisztusba oltott ágak", Isten gyermekei lehessünk. - Beszélhetünk-é ettõl a kegyelemtõl függetlenül a bennünk lakozó Istenrõl, mint valami biológiai adottságról, mintha nem is volna bennünk Istentõl-elpártolás, nem lapulna bennünk az eredendõ bûn mérge? - Ebben a kérdésben csomosódik a Németh László által is vallott modern vallásosság problematikája.

Viszontválaszomban ilyesmikre utaltam, persze nem ilyen tanáros modorban. Erre már nem jött válasz. Évekkel késõbbi találkozásunkon, az volt a benyomásom, más téma foglalkoztatja Németh Lászlót. Különösen a nemzeti összetartozás megbomlását, a kohézia hiányát panaszolta, olyanformán, ahogy egyik akkori írásában is olvasható: nemzeti tudatunkat bénító visszaélés folyik a nacionalizmussal. "Ma, mikor...sokfelõl ostromolt kis népeket kétségkívül csak bizonyos 'büszkeség' tarthat össze: az a hit, hogy érdemes ahhoz a nemzethez tartozni, egyesek nemcsak ezt a büszkeséget üldözik, de gátolják annak kifejlõdését is, ami ezt a büszkeséget táplálhatná...A nacionalizmus pedig csak ott kezdõdik, ahol egy nemzet, más nemzetek rovására akar kifejlõdni". (Utolsó körültekintés, 792.k.1) Ma is idõszerû szavak.

Ebben az értelemben nem bélyegezhetõ nacionalismusnak, vagy a felelõsséget kerülõ 'harmadik útnak' az sem, hogy õ az 1943-mas szárszói konferencián a "két pogány közt egy hazáért" viaskodók szellemében emelt szót. Sohasem bocsátották meg az uralomra kerülõk neki. Ezt Kossuth-díja ellenére, a szárszói konferencia 40. évfordulóján közreadott emlékezések eléggé bizonyítják. (Lásd pl. Látóhatár, 1983. nov.) - Azt a helyzetet, amelyben Németh László élt és dolgozott, írótársa, Illyés Gyula így jellemezte: "Helyzete azé az elõõrsé volt, akit - ahogy mondják - saját tüzérsége is lõ. Nem azért lõtték, mert azt hitték, õ nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek vélték". (Vekerdi i.m. borítólapján.)

Ezzel akár már zárhattam volna az értünk is küzdõ kortársról szóló emlékezést, ha kezembe nem kerül a Diakónia 1983-mas 1. száma, benne a Németh László betegágya mellett címû cikk. Nemcsak kiegészíti, hanem adja is a témaszerû befejezést. Schmitt Hedvig klasszikus nyelvekben járatos ny. tanárnõ írta, akit a feleség, Ella asszony alkalmazott az érgörcsbõl gyógyuló férje ápolására. Jó választás volt. A hithû rk. tanárnõ vallási kérdésekrõl is tudott beszélgetni az íróval, pl. egyik kései drámájáról, a Colbertrõl, melyben a fõhõs az utolsó kenet felvétele után mondja: "A mi századunk a fogalmak százada. S a gondolkodás Istenbõl is fogalmat csinál. De mit kezdjen egy haldokló egy Istennel, aki nem személy?" - Témánk tehát az írót mindvégig foglalkoztatta, egyre pozitívabb értelemben. A tanárnõ elkísérte a lábadozót egyszer-másszor valamelyik budai református templomba, amelyhez ifjúkori emlékek fûzték, ahol szülei esküdtek, vagy ahová édesapjával járt. - 1975 január elsején a beteg állapot rosszabbodott s klinikára került. A tanárnõ ott is résztvehetett ápolásában. Együtt mondták el a latin nyelvû reggeli és esti zsolozsmát, meg a Miatyánkot. Pár nap múltán a beteg kérte: Imádkozzuk el a Hiszekegyet. Attól fogva reggel-este azt is elimádkozta. Február 25-én este bejött a professzor: Laci bátyám, nem tudsz aludni? - Nem. - Gondolsz valamire? - Igen - Mind gondolkodol? - A Hiszekegyen.

Több ilyen jeladás is volt a távozni készülõ Németh Lászlónak. Míg ereje teljében az emberséggel megélt, segítõkész, szorgos földi létben kereste az üdvét, a földi lét fogytán - saját szavai szerint "Isten jóvoltában". - Ez természetesen úgy mehetett végbe, hogy keresztyén színezetû filozófiája mélyén kezdettõl fogva teológiai mag csírázott. Volt ami szárbaszköjön. - 1975 március 3-án délelõtt csendesen elhunyt. Egy nemzet temette, legalább is gondolkodó része. Az akkori hivatalosok megemlékezésének hangneme visszafogott volt.

Ez az elõadás eredetileg a Pápai Öregdiákok budapesti összejövetelén hangzott el, az alkalomhoz szabott formában; Németh László többször is vendége volt a Kollégiumnak.

- Az elõadáshoz hozzászólók egyike, irányadó irodalmár, leszögezte: A hallottak ellenére az író ateista volt. Meggyõzõdésével, nem éreztem vitára indíttatást. Németh László gondolatvilága ugyanis egy nagy házra emlékeztet, amelynek sok bejárata van. Olyan ajtó is található, amelyiken ez a felírat áll: ateizmus. Csakhogy ne álljunk meg a küszöbön, hanem menjünk be a házba, beszéljünk a házigazdával. Ilyen beszélgetésre az életmû egésze ma is lehetõséget ad, s akkor változni fog a vélemény.

 Ezt tudva tartottam megemlékezést a protestáns Németh Lászlóról.