4. ifj. FEKETE KÁROLY: A status confessionis szorításában. A hitvallások tanárának hitvalló tanársága

ifj. FEKETE KÁROLY: A status confessionis szorításában.

A hitvallások tanárának hitvalló tanársága "Qui bene distinguit, bene docet"

Confessio 1995/2

Török István teológiai munkásságában a hitvallások szerepe több, mint a tantárgy tanítása - bár diákjainak már az elsõ szemeszterben meg kellett tanulni a Heidelbergi Káté szövegét és teológiai magyarázatát, valamint pontosan kellett ismerniük a II. Helvét Hitvallás gondolatmenetét, magyarázatát és számon kérte tõlük a latin széljegyzeteket is.

De több nála a hitvallások szerepe annál is, hogy csak hivatkozási alapul szolgáló, érvek tárházát kínáló munkaeszköz legyen - jóllehet a Török Dogmatika ízességének, biztonságának, körültekintésének megszegényedése lenne, ha kihagynánk belõle az óegyházi és a reformátori hitvallások idézeteit.

Mi a többlet? Az, hogy Török István munkásságában életforma lett a protestáns hitvallásra jellemzõ kettõs értelmû protestálás: kiállás (protestari) minden Ige szerinti jó ügy és igaz gondolat mellett, de õrálló visszautasítása is minden Ige-ellenes elvnek és gyakorlatnak, hiszen nem teheti, hogy ne mondja el azt, amit látott és hallott (ApCsel 4,20). A hitvallás mint tantárgy úgy lett átadhatóvá a katedrán, és mint munkaeszköz azzal lett "kézbe vehetõ szerszámmá" az íróasztalnál, hogy közben mindennapjai is a tanúság hitvalló életformájában zajlottak. A Jn 1,29-36 kapcsán mondta 1986-ban: "A mi életterünk, a környezõ társadalom is olyan, mint egy óriási tárgyalóterem, ahová vallomástételre vagyunk beidézve. Hitelt érdemlõ-é megjelenésünk, szavunk, nyom-é a latban vallomásunk? Sorskérdés számunkra."1

Ha ennek a status confessionis szorításában kialakult hitvalló exisztenciának az összetevõit keressük Török István mûveiben, akkor azokat a protestáns jelleg hangsúlyozásában, a reformátori hitvallások és a Barmeni Hitvallás (1934) radikalitásának hatásaiban, valamint a kritikai elkötelezettség vállalásában fedezhetjük fel.

A protestáns jelleg:

A protestáns egymásrautaltságot érzõ és értõ pápai református teológiai tanár, aki oly sokszor belenézett "az annyiszor kipellengérezett Luther lelki arcába"2, Dogmatikájában külön fejezetben hangsúlyozza a teológia protestáns jellegét. Az evangélikus és református hitvallások egybehangzó megállapításaira, azonos irányú felismeréseire, a reformátorok tanulságos elhatárolódásaira mutat rá, miközben felemlíti a széttagoltság figyelmeztető tényeit. A protestáns íz megtartására éppen ez a széttagoltság figyelmeztet Török István szerint háromszorosan is:

a) az emberi gyarlóság megakadályozta protestáns egység hiánya lehetetlenné teszi a protestantizmus világhatalmi törekvését, hogy "ne a római világegyház mintájára szervezkedjünk és rendezzük be egyházi életünket, s egyik protestáns egyház se politikai-hatalmi eszközökkel építse magát, hanem lelki eszközökkel szolgálja az Igét";

b) a Biblia megértésében mutatkozó különbségek megakadályozzák az elbizakodottság kialakulását, hogy mint protestánsok "ne tekintsük a Biblia megértését reformátoraink által elintézettnek, hanem valamennyien összefogva küzdjünk a Biblia teljesebb értelmezéséért"; 

c) a reformáció ellenére is megmaradó pápás egyház léte, a protestáns széttagolódás és a szekták kiválása állandó figyelmeztetés: "ha egyszer kiszabadultunk a hagyományok nyûgébõl, vigyázzunk, hogy ugyanolyan megkötözõ hagyományt ne csináljunk a reformációból, vagyis õrizzük meg protestációnk evangyéliomi jellegét".3 

E hármas örökség megfontolásán túl a protestáns jelleg másik jellemzõje Török Istvánnál a felekezeti konzervativizmus visszaszorításának igyekezete, a konfesszionalizmustól való elhatárolódás. Egyaránt óv a hamis öntudatkeltés veszélyeitõl és a hagyományba merevedés látszataitól (ld. a két világháború közötti idõszakot, amikor szaporodóban volt a reformátorok szobrainak emelése, ill. elterjedt a Luther-rózsának és a Kálvin égõszíves jelvényének kitûzése). Ezek nem kerülhetnek oda a protestáns hitvallás helyére, mivel "a felekezeti konzervativizmus a múltból, a hitvallás pedig az Igébõl táplálkozik".4 

A reformátori hitvallások radikalizmusa

Török István a hitvallások általános jellemzésére leginkább négy képet alkalmaz: a hitvallás iránytû, térkép, fék és ösztöke. "A hitvallás... ki nem merítheti, se nem pótolhatja a Bibliát, csupán rávezet a Biblia tulajdonképpeni mondanivalójára. [...] Késztet a kijelentés elfogadására, az atyák hitéhez való felzárkózásra, de fékez bennünket, ha képzeletünk vagy hajlamunk téves irányba ragadtatna."5 Ezek a megfontolások sejtetik, hogy a radikalizmusnak itt nem az erõszakos, hanem a mélyreható és alapos értelme a domináns. 

A reformátori hitvallások radikalizmusának bizonyítására legtöbbször "a megszólaló Biblia szabadságát" hozta fel példaként, amelyrõl "a mi protestáns eleink nagyon jól tudták, hogy az Ige nélkül minden emberi szabadság, tehát még politikai és nemzeti szabadságunk is, csak ideig-óráig tartó önámítás. Nekik még fülükbe csengett az Ige: 'Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek'(Jn 8,36). Ezért volt különös gondjuk a Biblia minden emberi önkényeskedéstõl mentes, igazi magyarázatára."6 Ezzel a szabadsággal szól az emberre "hurkot vetõ", Bibliától elvonó egyházi hagyományokról az Ágostai Hitvallás 2.részének V. pontja és a II. Helvét Hitvallás II.fejezete. 

A Heidelbergi Káté radikalizmusának alkalmazására jó példa az a "Tájékoztató feleletek a Holland Református Zsinati küldöttség kérdéseire" címû feljegyzés, amely a zsinati küldöttség és a debreceni teológiai tanári kar 1956. szeptember 12-i megbeszélésérõl maradt fenn. A református hitvallások érvényére vonatkozó kérdés megválaszolásakor többek között így válaszolt akkor a holland vendégeknek Török István: "Önök bizonyára azt kérdik, hogy hitvallásaink azokon a pontokon, ahol nem avultak el, csakugyan érvényesülnek-e. Meg kell vallanom, nem minden esetben. Csak egyetlen esetet említek, átfogó példa gyanánt. - Az elmúlt években gyakran hallhattuk ezt a tételt: Az egyház ma ítélet alatt áll. Isten a maga világtervét ma nem a megítélt egyház, hanem a világ fiai által viszi véghez. Nekünk ezt alázatos és engedelmes szívvel kell fogadnunk. Ebben a tudatban akarunk békességben együttélni a marxistákkal, mint felebarátainkkal. - A surlódásmentes együttélés érdekében aztán sok szó esik az egyházban is az emberi jóságról, sõt, tudni vélnek önmagában jó emberi cselekedetekrõl is. Ezáltal pedig a Heidelbergi Káté radikalizmusát feladjuk. A Káté azt tanítja: 'Természet szerint hajlandó vagyok Isten és felebarátom gyûlölésére.' (5.k.) - De ha mi ebben a vonatkozásban engedményeket teszünk, nem fogjuk felismerni, hogy keresztyén szempontból a faji harc és az osztályharc nagyon hasonló jelenségek s némák maradunk ott, ahol szólanunk kellene. Ezt a kísértést theologiai nyelven így fejezhetjük ki: a iustitia civilis olyan erõs hangsúlyt kapott nálunk, hogy a iustitia christiana alig jutott szóhoz mellette vagy olykor egyenesen a iustitia civilis szolgálatába állítódott."7 [sic! 1956.szeptember 12.!] 

Ezzel a fajta mélyreható és alapos radikalizmussal azonban nemcsak a kifelé irányuló túlkapásokra mutat rá Török István, hanem a dialektika törvénye szerint befelé is ennek értelmében mér. Ezt illusztrálja a Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletének "indulatos betoldásával" kapcsolatos két írása.8 A Tridenti Zsinat kedvezõtlen döntéseinek hatására került be a Káté 3. kiadásába a misével kapcsolatos betoldás ("kárhozatos bálványimádás"). A II. Vatikáni Zsinat reform-nyitását ismerõ, a római katolikus teológusok munkásságában (pl. Lortz-féle iskola, Gánóczy Kálvin-tanulmányai, Karl Rahner, Yves Congar, Urs von Balthasar, Hans Küng) az Ige-teológia hatását szemmel tartó Török István-féle "radikalitás" nem maradhatott veszteg, s javaslatot tett a Heidelbergi Káté 80. felelete betoldásának elhagyására: "a konszektált ostya misén kívüli kultusza szerintünk továbbra is túllép a bibliai határon. A 80. kérdés indulatos toldalékát azonban mindenképpen túlzásnak tartjuk, és semmi esetre sem vállalhatjuk, csak az a kérdés, mint utólagos betoldást egyszerûen elhagyjuk-e, mint erdélyi testvéreink azt már korábban megtették, vagy pedig zsinati határozatban mondjuk ki az eltörlését. De mindenképpen lépnünk kell, hogy igaztalan bántalmakat és bántalmazásokat elkerüljünk."9 

A Barmeni Hitvallás radikalizmusa A régi reformátori hitvallások mellett a Barmeni Hitvallás radikalizmusának élõ, jelen idejû példája is nagy hatással volt Török István személyiségére a két világháború között. A német hitvalló egyházat közel érezte magához, s ennek többek között 1938-ban is hangot adott a Protestáns Szemle hasábjain10, de a német hatóságok számára nemkívánatos személlyé lett Barth Károly ügyében sem maradt néma: " Barth Károly ügye voltaképpen nem az, hogy a bonni egyetemi katedráról elmozdították, hanem az a 'másik' ügy, amelynek érvényesüléséért biztos egzisztenciáját, az egyetemi tanárságot is kész volt feláldozni."11 Török István, a Barth-tanítvány, ebben a hitvalló magatartásban látta megpecsételve mindazt, amit professzorától tanult. 

A Barth fogalmazta barmeni tételeket és a reformátori hitvallásokat egy irányba mutatóknak értékeli Török István, sõt, az egyház konstantinuszi korszakának lezárulása után, életbevágóan szükséges korrekcióként értékelte azokat. Ezt a szemléletet érvényesítette a II. Helvét Hitvallás születésének 400. évfordulójára írt, a XXX. fejezetet elemzõ "Über die Obrigkeit einst und jetzt" címû tanulmányában is, amely a Bullinger tanításának korhoz kötöttségébõl két idézettel segít a kivezetõ utat megtalálni: az egyik Barth 1948-ban "A keresztyén gyülekezet az államrendek változásában" címen elmondott elõadásának egy részlete, a másik a "régi hitvallás echoja"-ként hallható, de új formában, tisztán és örvendezve zendülõ Barmeni Hitvallás 5. tétele.12 

A Barmeni Hitvallással történõ szembesítési kísérlettel újra és újra próbálkozott, hogy Barmen üzenete minél elõbb a gyülekezeti szintig juthasson. Ezzel a céllal írt 1954. május 13-án egy cikket, amely akkor nem láthatott napvilágot. A veszedelmes szövegfordításról nagyon is tudták az illetékesek azt, amit a szerzõ így fogalmazott: "Ha megint valami emberi dolog kerülne az Ige helyére, bármily kegyes és tiszteletreméltó legyen az az emberi dolog, Barmen aktualitása hamarosan kitûnhet." A fordítás melletti történelmi bevezetés és az idõszerûség kérdésével foglalkozó világos észrevételek azonban nyilvánvalóvá is tették, hogy Barmen 1954-ben nagyon is aktuális: "Barmen aktualitása világviszonylatban is az egyháztörténeti helyzet hasonlóságában való különbség s a különbségben mutatkozó kísértés hasonlóságának felismerését jelenti. Nemcsak a kettéosztott Németország, hanem a veszedelmesen elkülönülõ Kelet és Nyugat evangéliumi népének erõs köteléke lenne az újra megértett Barmeni Hitvallás, ha evangéliumi felelõsséget hordozó rátermett theologusok megkeresnék a különbözõ történelmi helyzetben a barmeni tételek keleti és nyugati interpretációját. Van Barmennek sajátos mondanivalója Kelet számára is, Nyugat számára is, mert tételeiben a mi közös Urunk szava visszhangzik, hálára indító módon."13 Érdemes párhuzamba állítani e sorokkal a hatvanadik évfordulóra írt magyarázat újra-aktualizáló befejezését, amely szintén önmagáért beszél: "Hitbeli hûségünket a közelmúltban azonos módon tette próbára elõbb a hitlerizmus, aztán a sztálinizmus. Az elõbbi pogány elemekkel megtûzdelt, torzított keresztyénséget propagált, az utóbbi meg már programjában harcos ateizmussal jött. Mindkettõ a gátlástalan diktatúra eszközeivel dolgozott és minden különbsége ellenére sok közös vonást mutatott. A siker igézetével egyházi téren is megejtette az ingatag lelkeket. Nálunk is helyénvaló lett volna a Barmeni Hitvallás, akkor is, ha netalán itt is kereszthordozással jár. Akkor mi is tapasztalhattuk volna, hogy az Igére való hagyatkozás a legjobb 'egyházpolitika' még akkor is, ha csupán a tartózkodás szûkszavú formájában jelenül meg. Azért, mert ez is lehet hitvallás, tehát több és más, mint a sokszor csupán helyezkedést jelentõ politika."14 

A kritikai elkötelezettség 

A reformációra általában jellemzõ kritikai magatartás megismerését személyes hatások mélyítették el Török Istvánban. A kritikai teológiát mûvelõ és tanító Csikesz Sándor, valamint Barth, Lietzmann és Bultmann hatására Török István tudományos teológiai és tanári-nevelõ munkáját is a kritikai elkötelezettség jellemzi. "A tanbeli reform kérdése" c. tanulmánya szerint a teológiai tudomány feladatának azt tartja, hogy az "az egész egyházi életnek eleven lelkiismerete legyen. Állandóan nyugtalanítson, minden életnyilvánulással szemben megalkuvást nem ismerõ keresztyén kritikát gyakoroljon. A theologia, ha csakugyan az, ami lenni akar, az egyházi élet folytonos önrevíziója." 15 Az egészséges egyházi élet revíziójának szükséges eszköze a belülrõl gyakorolt tárgyilagos egyházkritika, amelynek csak egy lehetõsége legitim: "ha az egyház ítélõ Urához igazodik, vagyis ha a Bibliában megszólaló Krisztus akaratához méri az egyház életét: a testet a Fõhöz, úgy is mondhatnók: ha az egyházkritika teológiai kritika."16 

A teológia kritikai határait az egyház mezsgyéjén túlra helyezte, amikor a prófétai hang elnémíthatatlanságával emlékeztette kortársait a fordulat éve elõtt, 1947-ben, hogy "az egyház, még egy vallásellenes felsõbbség uralma esetén sem hallgathatja el a hatóságra vonatkozó keresztyén tanítás egyetemes követelményeit. Pál apostol véreskezû császárokkal szemben is hirdette a felsõbbség Istentõl rendelt voltát s azt, ami a rendelésbõl következik".17 

Mint leendõ lelkipásztorokat nevelõ tanár érezte ennek a feladatnak a sokszoros felelõsségét, hiszen a teológusok nevelésén át a református gyülekezetek egész soráért és jövendõ sorsáért is felel. Ezért mondta a Coetus Theologorum egyik összejövetelén tartott elõadásában kollégái elõtt, hogy "a theologiai tudomány mûvelése csak elengedhetetlen feltétele eme nevelõi hivatás betöltésének, de maga ez a nevelõi hivatás sokkal több, mint a theologiai tudomány mûvelése".18 

Definitív megállapításai ezen a téren sem maradtak csak másnak ajánlott, de önmaga által kipróbálni nem mert receptek. Amikor majdnem 40 évi nevelõi munka után nyugdíjazták, a Tanári Kar tagjainak búcsúzóul írt levelében õ maga vonja meg szolgálatának mérlegét: 

"Nekem is azt mondta az Úr: „Az álomlátó beszéljen álmot; akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával?” (Jer 23,28) - Vallom, a teológiának mindenkor kritikai hivatása van az egyházban. Ha a teológia ezt a hivatást feledve, az egyházkormányzatot akarja kiszolgálni, menthetetlenül brosúra-jelleget ölt, az egyháznak pedig adósa marad a mindenkor szükséges teológiai korrektivumokkal. Álmokat beszél és felelõsségtudatot ernyesztõ ábrándokba ringat. - A teológiai kritika azonban csak akkor lesz ébresztõ erejû, ha a valóság talaján mozog, vagyis igazodik ama korlátokhoz, melyeket a szálka és gerenda, a tiszta búza és a konkoly jézusi intelmei vontak köréje. Viszont e korlátok között egyedül Istent féli. Ez a dolgok elénk szabott rendje: a teológia amennyiben Istent szolgálja, annyiban szolgálja az egyházat s azzal együtt az ember javát és a környezõ világ békességét. A dolgok rendjét nem lehet megfordítani. - Pályám folyamán mindinkább ilyen teológiai töltést kapott a 'qui bene distinguit, bene docet' pedagógiai elve. Hogy aztán a felismert hivatást adottságaim és lehetõségeim közt mennyire tölthettem be, arra csak az Isten megbocsátó és megigazító kegyelmére hagyatkozva gondolhatok."19

Ez az elhallgattathatatlan koronatanúi habitus az, amely feltétlenül használhatóvá, nevelõ hatásúvá és a XX. század magyar református teológusai között összetéveszthetetlenné teszi a status confessionist vállaló Török István professzort.

JEGYZETEK

1. Török István: Határkérdések szolgálatunkban 1972-1989. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Bp. 1990. 139. - 2. Luther-idézetek római katolikus kézen. Pápa, 1937. 4., ld. még u.õ: Luther és Biblia. Pápa 1934. -3. Dogmatika. Free University Press Amsterdam 1985. 26. - 4. Protestáns hitvallás. Protestáns Szemle 1938/357. - 5. Dogmatika, 132. - 6. Keresztyén szabadság. Protestáns Szemle 1939/117. ld. még Protestáns Szemle 1938/354. - 7. TtREL I.8.d. 51. - Török István - 8. Reformátusok Lapja 1992/26. június 28. 3. - Református Tiszántúl 1993/4. 3-4. -9. Református Tiszántúl 1993/4. 4. - 10. Protestáns Szemle 1938/358-359. - 11. Barth Károly ügye. Református Élet 1935. május 11. - 12. Glauben und Bekennen - 400 Jahre Confessio Helvetica Posterior. Hg.: J. Staedtke. Zwingli Verlag Zürich. 392-407. - 13. TiREK An 5713 - Török István: Barmen, 13. - 14. Református Tiszántúl 1994/1. 4. - 15. Theologiai Szemle 1947/30. - 16. Török István: Etika. Free University Press Amsterdam 1988. 134. és ld. u.õ: Az egyházkritika. Theologiai Szemle 1943/4. 196-205. - 17. Theologiai Szemle 1947/29. - 18. Török István: Egyház, Theologia, Pásztori hivatás. Debrecen 1942. 16. Igazság és Élet Füzetei 29.sz. - 19. TtREL I.8.d. 51. - Török István.