TÖRÖK ISTVÁN

1956. december 12.

Felszámolás és újrakezdés

Confessio 1996/3

Szándékosan használom ezeket a közönséges, köznapi kifejezéseket. Megbukik egy vállalkozás, fel kell számolni, s ha a felszámolás megtörtént, lehet újra kezdeni, de most már másképp, bölcsebben, jobban, mert ha nem okulunk semmit, az egyik bukás után nyomon következik a másik.

1. Mi most nem valami világi találkozás, hanem az egyházkormányzat összeomlásával állunk szemben. Itt ment végbe elõttünk és bennünk s itt van a fogható jele, az egyházkerületi és egyházmegyei tisztségekrõl szóló sorozatos lemondásokban.

Az elmúlt évek során hozzászoktunk a dicsekvéshez, hogy folyton-folyvást világraszólónak minõsítsük döntéseinket. Most, szinte szokásszerûen még egy korszerû dicsekvéssel toldjuk meg a sort: Az egyházkormányzat ilyen nagyarányú összeomlása példátlan, legalább is a Magyarországi Református Egyház életében. Minden okunk megvan, hogy számotvessünk a történtekkel s próbáljunk tanulni. Az erre irányuló kívánságnak úgy igyekszem eleget tenni, hogy az adott keretek között, a feltörõ kérdések tömkelegébõl, csak azokra szorítkozom, amelyek Ravasz László püspök november 1-i rádiósorozatával és november 13-i körlevelével kapcsolatosak. Gyülekezeteink vezetõ szervei éppen ezekben a közlésekben kapták az összeomlás okainak elsõ, hivatalos magyarázatát.

2. A szóbanforgó megnyilatkozások természetesen egész sereg kérdést riasztottak fel: Egyáltalán hivatalos jellegûek-é ezek a megnyilatkozások? Ravasz László a Magyarországi Református Egyház Országos Intézõbizottsága nevében és megbízásából emel szót. De miféle szerv az Országos Intézõbizottság s mi címen avatkozik bele az egyház belsõ ügyeibe? Mi címen kéri ilyen súlyos kérdésekben a presbitériumok állásfoglalását?

Errõl csak röviden kívánok szólani: Az Országos Intézõbizottság rendkívüli körülmények között született szükségmegoldás. Úgy látszik, mintha a különféle forradalmi bizottmányok egyházi mása lenne. Pedig nem külsõ, hanem nagyon is belsõ és sajátosan egyházi okok hívták életre. – Az egyházkormányzat összeomlása nem váratlanul s nem máról-holnapra történt. Ez az egyházkormányzat theologiailag voltaképpen évekkel ezelõtt megbukott, már akkor, amikor ún. brosúraprédikációk erõltetésével az igehirdetés szabadságát veszélyeztette, a theologiai kritikát elnémítani s a lelkiismereti szabadságot elnyomni próbálta. Sajnos, sok esetben nem is eredménytelenül. De ezért már ne az egyházkormányzatot, hanem magunkat okoljuk. Ez év nyarán az egyházkormányzat bukása, már szinte minden vonatkozásban nyilvánvaló volt.

Galyatetõn az Egyházak Világtanácsának vezetõ személyiségei tüntetõ módon keresték közülünk azokkal a kapcsolatot, akik nem tartoznak az egyházkormányzat jellegzetes képviselõi közé. Az egyházkormányzat sok külföldi konferencián és világgyûlésen szereplõ tagjai pedig szinte teljesen elszigetelõdtek. – A nyár folyamán, már a lelkészkonferenciák különbözõ telepein is visszafojthatatlanul törtek elõ az egyházkormányzat tanait és módszereit élesen elutasító bíráló hangok. Kíméletlen leszámolásokat tartalmazó hitvalló nyilatkozatok és tájékoztatók készültek, amelyek kézrõl-kézre terjedve, bejárták az országot s a külföldi egyházi sajtó révén az ökumené világát is. Augusztusban, fõleg a Tiszaháton, a gyülekezetek is megmozdultak s jódarabig az egyházkormányzat gátló, sõt tiltó rendelkezéseivel dacolva, népes gyülekezeti napokat rendeztek, körzeti, sõt országos jellegû konferenciák, gyermek- és felnõtt evangélizációk sorozatát tartották. Az éveken át visszaszorított ébredési mozgalom egyszerre elõállott, mint meglepõ arányú egyházi népmozgalom. Bizonyságául annak, hogy a nép elfordult ugyan egyházi vezetõitõl, de nem fordult el az evangéliumtól. Minden akadályon túltéve magát, igénybevette evangéliumi szabadságát, mint legtermészetesebb keresztyén jogát.

Az idehaza is teljesen tekintélyét vesztett egyházkormányzat az õsz elején tett ugyan néhány bizonytalan és ellentmondó kísérletet a kibontakozásra, de nem sok eredménnyel. Az egyházkormányzatot akkor már inkább külsõ, mint belsõ erõk tartották. Népünk októberi szabadságharcában aztán ezek a külsõ tartóerõk is összeomlottak, ezzel az egyházkormányzat sorsa megpecsételõdött: a bukás forma szerint is bekövetkezett. – Van valami lélekemelõen szép és jelképes abban, hogy a református egyház, amelyik fényes múltjával ellentétben, úgy látszott, hogy az elmúlt években elidegenedett és elszakadt a magyar néptõl, most ezzel a néppel egyidõben, egyszerre vívta ki belsõ szabadságát.

Egyházi vonatkozásban is elkövetkezett az újrakezdés ideje. De ki kezdje el a szervezkedést? – Bereczky Albert püspök, a Zsinat és Konvent lelkészi elnöke, hónapok óta tehetetlen beteg. Elnöktársa, Kiss Roland fõgondnokká választásának visszásságai még szeptemberben kipattantak, ennek folytán hivatalos szolgálata erkölcsileg lehetetlenült. Péter János püspök lemondása a levegõben volt, de különben sem tartózkodott Pesten. Gyõry Elemér püspök sem mehetett a fõvárosba, fõgondnok-társaik is, különbözõ módon a cselekvésben akadályozva voltak. Egyházunk hivatalos központjában, Budapesten egy cselekvõképes egyházi vezetõ maradt: Pap László, a Dunamelléki Egyházkerület püspökhelyettes-fõjegyzõje. Õ azonban egymagában nem vállalhatta az újrakezdéshez sürgõsen szükséges intézkedések roppant felelõsségét és terhét.

Ezért fordult segítségért egy olyan országszerte, sõt világviszonylatban is nagyrabecsült szaktekintélyhez, mint Ravasz László püspök. Õ annak idején a püspöki széket nem erõi fogytán, nem is a bizalom hiánya miatt hagyta el, sõt nem is egészen önszántából. Most Pap László és a Budapesten tartózkodó egyházi tisztségviselõk kérésére elvállalta, hogy az újrakezdésben tapasztalataival, tanácsaival segít, addig, amíg helyrezökken az egyházi élet. Ezért a szolgálatvállalásért mi mindnyájan köszönettel és hálával tartozunk egyházunk bölcsének, a 74 esztendõs Ravasz Lászlónak. Szolgálatvállalását november 13-i körlevelében jelentette be s alkotmányos érzületét követve, kérte a presbitériumokat, szabályos határozatban nyilvánítsák ki, csatlakoznak-é az Országos Intézõbizottság kezdeményezéséhez, mint átmeneti jellegû szükségmegoldáshoz? Ez a hozzájárulás tudomásom szerint a gyülekezetek nagy részében már meg is történt. Így kapta meg utólag ez az egyházi kezdeményezés a hivatalos pecsétet.

Az elmúlt évek alatt egyházi vonatkozásban is annyi önkényeskedés fordult elõ, hogy ma minden törvénytelenséggel szemben különösen érzékenyek vagyunk, és ez helyes is. Adjunk tehát teret az aggodalomnak: vajon a budapesti kezdeményezés nem szolgál-é precedensül, törvénytelenségre csábító például a jövõre nézve? Nem ugrik-é elõ majd alkalmas pillanatban néhány ember, s nem fogja-é az Országos Intézõbizottság példájára hivatkozva, forradalmi úton felforgatni a Magyarországi Református Egyházat? Erre azt mondom, hogyha meglesz a három feltétel: elõször is a valóban rendkívüli egyházi helyzetben a sürgõs cselekvés szüksége, – továbbá a Ravasz László szellemi és erkölcsi súlyához fogható személyiség, – és végül megkapja a presbitériumok többségének hozzájárulását, akkor egy ilyen példakövetésért elõre is vállalhatjuk a felelõsséget, mert akkor nem forradalomról, hanem az egyház életnyilvánulásáról lesz szó. – Lehet, hogy ez az életnyilvánulás nem mindenben szép. De hibáztathatjuk-é az újszülöttet azért, mert éktelen sírással ad elõször életjelt magáról?

3. A jogi természetû aggodalmakat nem tárgyalhatjuk tovább, mert erre most nincs idõnk. A döntõ számunkra úgysem a formai, hanem a tartalmi kérdés: Mit mond Ravasz László két megnyilatkozása? – Azt fejezi ki és azt foglalja össze, ami voltaképpen minden gondolkodó egyháztagban ott élt már, csak nem talált még ilyen világos és határozott megfogalmazást. Ezért értették meg elsõ hallásra s ezért fogadták el oly hamar a presbitériumok, néhol még az állásfoglalástól félénken óvakodó vagy taktikázó lelkipásztor ellenére is. A két megnyilatkozás lényegében azonos, úgyhogy elég, ha az elsõt, a rádiónyilatkozatot veszem alapul. A körlevelet különben is minden jelenlevõ ismeri.

A november elseji rádiónyilatkozat három nagy kérdésben foglal állást. Ezek a kérdések az egyház helyzetére, továbbá a forradalomra s végül népünk további életútjára vonatkoznak. Vegyük sorra õket:

1. Az egyházi helyzetrõl minden takargatás nélkül, súlyos és töredelmes bûnvallásban beszél: Krisztus magyarországi egyháza „mint földi intézmény, kényszerûségen felül is, engedte magát megkötöztetni … a politikai hatalom erõszakától … s emiatt örökkévaló lelki céljainak szolgálatában is kárt vallott”. – Mindnyájan felelõsek és részesek vagyunk abban, hogy ezt az egyházat „nem egyházi szempontból és érdekbõl kormányozták, hanem külsõ világi érdekek szerint.” – Az egyház eme megrontásához és nyomorgatásához mi mindnyájan segédkezet nyújtottunk, legalábbis tiltakozásunk túlságosan óvatos voltával, sõt hallgatásunkkal. Nem is lehet sürgetõbb törekvésünk, hogysem az idegen kötelékeket lehányjuk egyházi életünkrõl.

2. Másodszor a forradalomról szól. Már a nyilatkozat bevezetõjeként szárnyaló szavakban csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hõseinek. Ez a forradalom a nemzet erkölcsi felszabadulásának gyõzelme s ezt mi, magyar reformátusok, szív szerint megbecsüljük. A forradalomban megélt nemzeti összetartozás azonban több mint felemelõ érzés; számunkra erkölcsi elkötelezés is. A forradalom vívmányainak megõrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és igazságtalanságainak jóvátétele a célunk. – Évek óta megszoktuk, hogy közügyekkel szemben, egyházi megnyilatkozásokban csak az igenek hangzanak el. Most jólesik rámutatnunk, hogy Ravasz László az igen mellett nem-et is mondott. Már a gyõzelem mámoros pillanataiban is új, meg új fordulatban figyelmeztet a forradalom tisztaságának megõrzésére. A forradalmi túlkapás, az önbíráskodás a nemzeti becsülettel s a keresztyén felelõsséggel egyaránt összeegyeztethetetlen. Ravasz László a szabadság és a jogrend tiszteletben tartását egyszerre hangsúlyozza.

3. Harmadszor népünk jövõjére nézve leszögezte: „Elvetünk minden restaurációs gondolatot és kísérletet.” „Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására!” – Ez a színvallás határozottan és lényeges módon megkülönbözteti Ravasz László szózatát a hercegprímás rádióbeszédétõl. A hercegprímás, mint ismeretes, kinyilvánította, hogy a bukott rendszer egyetlen egyházi vonatkozású rendelkezését sem ismeri el érvényesnek. Ebben hallgatólagosan, de magától értetõdõen benne van a sok ezer holdas papi birtokok visszaigénylése is. Ravasz László viszont mindnyájunk nevében hangsúlyozta: „Hazánk szociális átalakulását helyeseljük és elõsegítjük.”

E hármas állásfoglalás alapján kérdezzük meg: Mi a megújhodást keresõ egyház legsürgõsebb feladata, jelenlegi helyzetünkben? – Ravasz László püspök válasza így hangzik: A lelkipásztorok „legyenek népünk élõ lelkiismerete. Tisztán és bátran tolmácsolják Isten irgalmas üzenetét, vigasztalásul, feddésül és világosságul.”

Ezzel a nyilatkozat elutasította az igehirdetés és politikai propaganda összekeverését, ezt az elmúlt évek során lábrakapott, gyülekezetromboló, hamis gyakorlatot. Ugyanakkor minden parancsuralmi egyházkormányzással szemben kimondta: Legyen valóság az egyház zsinat-presbiteri alkotmányformája. – Népünk életében, az Ige parancsa szerint, példamutató módon szolgáljuk a társadalmi igazságot és a nemzeti egység keretében építsük a hívõ lelkek szolidaritását.

Ez röviden a Ravasz-nyilatkozatok tartalma. Megérdemli ez a bölcs és mértéktartó, határozott és igeszerû útmutatás, hogy újra meg újra átgondoljuk és megszívleljük. Ez a tanítás, az esetleg még fennmaradó alkotmányjogi aggályok ellenére, a budapesti kezdeményezés önmagában is érvényes igazolása.

4. Nem volnánk azonban Tiszántúlon, ha Ravasz László püspök tanítása tartalmi ellentmondást is nem váltana ki. Ezt az ellentmondást ilyen formában hallottam: Akad ugyan megszívlelni való Ravasz László bírálatában, de ez a kritika egészében véve mégis méltánytalan az utóbbi évek egyházkormányzatával szemben. Igenis, Bereczky Albertnek igaza volt, amikor bûnbánatot hirdetett és igaza volt, amikor a politikai hatalommal szemben a szeretet álláspontjára helyezkedett. Ez a kristálytiszta teológiai álláspont. De meg a józan ész követelménye is; elvégre nem mehetünk fejjel a falnak.

Mit mondjunk erre? – Valóban a bûnbánat, meg a szeretet a Biblia központi mondanivalója. Egyetlen keresztyén hívõ sem hibáztathatja Bereczky Albertet azért, mert bûnbánatot és szeretetet hirdetett, legfeljebb azért, ahogy hirdette. Ez a mód viszont annál is inkább kifogásolható. Sajnos, a bûnbánat nála leszûkült, csak az 1945 elõtti álláspontokra vonatkozott, viszont bûnbánat nélkül nézte el a múltbeli hibák új alakban való folytatását és példátlan elburjánzását az egyházban. Tehát éppen a bûnbánat hiánya volt a sajátos vonása. – Hasonlót kell mondanom a szeretetrõl is. Nemcsak a szeretet, hanem az ellenség szeretetete is parancs ránk nézve. Sõt az a mód is, ahogy szerethetünk, az Isten parancsa. Esetrõl-esetre pontosan meghatározza Isten Igéje. – De vajon az a szeretet, amit Bereczky Albert képviselt és hirdetett, csakugyan az Ige fegyelme alatt álló szeretet volt-é, vagy pedig a politikai hatalom gátlástalan igazolása? Olyan kiszolgálás, amelynek a politikai hatalom éppúgy nem vette igazi hasznát, mint az egyház.

Hangsúlyozom, van Bereczky Albert tanításainak nem egy igazságmozzanata is, amit nem szabad elfelednünk; de ezek is csak annak a módnak ellenére igazak, ahogy Bereczky Albert a bûnbánatot és a szeretetet gyakorolta és hirdette.

Még egy tartalmi ellenvetés merült fel Ravasz László nyilatkozatainak egészével szemben. Ezt is többfelõl hallottam: Ha a tegnapi egyházkormányzat az akkori politikai rendszert igazolta, Ravasz László meg a forradalommal elkezdõdõ újat. Mindenik teológiai formulákba bújtatott politika, csak más elõjellel. – Nos, a rádiónyilatkozat iménti elemzésébõl eléggé kitûnhetett ennek a politikai vádnak a tarthatatlansága. Magát a vádat többnyire olyanok képviselik, akik a szálka és gerenda hasonlatáról elfeledkeznek. De hogy mégis súlyt adjanak ellenvéleményüknek, nem minden gyanút keltõ szándék nélkül, a Ravasz-féle kezdeményezés politikai hátterét keresik. Kapóra jött Visser't Hooft nyilatkozata. Az Egyházak Világtanácsának titkára, már október végén üdvözölte a magyarországi egyházi eseményeket és örömét fejezte ki, hogy ezeknek elõkészítésében részt vehetett. Ez azt teszi – mondják –, hogy az októberi eseményeket a határokon kívül készítették elõ s az imperialisták kezét kell keresnünk bennük.

Ezzel a meglehetõsen sötét vádakkal kapcsolatban csak annyit jegyzek meg: Visser't Hooft és az EVT valóban részes az októberi események elõkészítésében, de nem valami politikai fordulattal, hanem egy határozattal, amelyet Galyatetõn hoztak a népek önrendelkezési jogáról és a vallás szabad gyakorlatáról. Nincsen ebben a határozatban semmi titokzatos dolog, ország-világ elõtt tárgyalták meg s az Út címû félhivatalos lap is teljes szövegében közölte augusztus 12-i számában. Különben a határozat szövege ma érdekesebb, mint a kimondásakor volt. – Ravasz László püspök valószínûleg az Út-ból értesült errõl a határozatról és éppúgy ártatlan a vádban, mint ahogy a kitûnõ Visser't Hooft sem hibáztatható üdvözlõ táviratáért.

5. Ravasz László püspök nyilatkozatainak formai és tartalmi elemzése érzékeltette velünk azt a felszámolást és újrakezdést, amiben mi, egyházi tisztünk szerint, felelõs módon részesek vagyunk.

Az újrakezdés legközelebbi feladatáról kell még néhány tájékoztató szót mondanom: Ma itt jelölés történik az egyházmegyei tisztségekre. Ez majd olyan fontos cselekedet, mint maga a választás. Esztendõkre meghatározza az egyházmegye életét, egész légkörét. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy errõl itt mint személyileg érdektelen beszélhetek. Nincs szándékomban ugyanis, hogy a presbiterségen túl, bármiféle egyházkormányzati tisztséget vállaljak. Nekem minden külön tisztség nélkül is alkalmam nyílik arra, mint a mai elõadásom is mutatja, hogy a felmerülõ egyházkormányzati kérdések theologiai megvilágításával szolgáljak. Theologiai érveim pedig, ha önmagukban hatnak, akkor sem lesznek nyomatékosabbak, ha egy vokssal megtoldom õket. – Az így értelmezett személyi érdektelenség birtokában, hadd ajánljak két figyelemreméltó szempontot:

Elõször is: A jelöléskor kerüljünk minden schematikus megoldást, minden gépies általánosítást. Ilyen volna például az, ha valakit csak azért nem jelölnének, mert az eddigi egyházkormányzatban tisztséget viselt. Az itt a kérdés, hogyan töltötte be eddigi tisztét? Az Ige s ezzel kapcsolatban a theologiai véleménynyilvánitás tiszteletben tartotta-é, vagy sem? Az alkotmányosságra és törvénytiszteletre vonatkozó hivatali esküjét hûséggel megtartotta-é, vagy pedig törvénysértésre vetemedett? Maga is részt vett-é megfélemlítési kísérletekben, vagy pedig ellene szegült az ilyen kísérleteknek? Az anyaszentegyház szabadságát védelmezte-é, vagy pedig forgolódásával egyenesen alkalmat kínált az illetéktelen beavatkozásokra?

Ezeken a kérdéseken fordul meg az eddigi tisztségviselõk további szolgálatra való alkalmassága vagy alkalmatlansága. Jelölésük tehát igen gondos, egyénenkénti elbírálás tárgya. A kiesõ helyébe jelöljünk bátran, a múlt vétkeiben még kevéssé részes fiatalokat. Jó, ha a hivatottság jeleit mutató fiatalok minél nagyobb mértékben kapcsolódnak bele az egyházmegye kormányzásába.

Egy másik szempontot is ajánlok: Kívánatos továbbá, minden tisztségre minél több, de mégis minden esetben megbízható személy jelölése. A hivatalos jelölés, mint ismeretes, csupán tájékoztató segítségnyújtás a presbitériumok számára, s nem is lehet több. Azért fontos, hogy lehetõleg minden tisztségre több alkalmas személy jelöltessék, mert a presbitériumok így könnyebben megtalálják azt, akiben személyes ismeretség és tapasztalat alapján megbízhatnak. Viszont nem szabad feledni, hogy a hivatalos jelölés már bizonyosfokú fémjelzést ad a jelöltnek. Ezért csak olyan név kerüljön a listára, amelynek tulajdonosában a jelölõ bizottság valóban megbízhat s megválasztása esetére, mintegy kezességet vállalhat érte. Itt újra hangsúlyoznom kell a lelkiismeretes egyénenkénti elbírálás fontosságát.

Szívbõl kívánom, hogy olyan új testület kerüljön az egyházmegye élére, amely csakugyan felszámolja, elsõsorban saját magában, a vétkes múltat s okulva a múlt bûnein, Istennek tetszõ újat kezd egyházmegyénk életében.

6. Felszámolás és újrakezdés, ez volt elõadásom címe. Az, aki jól értette, tudja, hogy voltaképpen bûnbánatról és megtérésrõl, a mi bûnbánatunkról és a mi megtérésünkrõl beszéltem. Mert ez az igazi felszámolás és ez az igazi újrakezdés.

1956. dec. 12.