4. Kiss Réka: A diktatúra szorításában 1 .
Ravasz László egyházpolitikai útkeresése a második világháborút követő esztendőkben
(1945–1948)
A kommunisták „bakkecskelába”, avagy a párt egyházpolitikája 1945-ben
Az 1944–45-ös esztendô fordulójára Magyarország jóformán kettészakadt. A németek által megszállt fôváros és nyugati országrész a nyilas diktatúra utolsó hónapjait nyögte, a keleti országrésznek pedig a bevonuló Vörös Hadsereg szorításában kellett megkezdenie egy jellegében gyökeresen új rendszer keretei között az élet újjászervezését. A háború romokba dôlt országot hagyott maga után, az államgépezet széthullott, a társadalom szervezett élete szinte teljesen felbomlott. A Horthy-rendszer bukását intézményi szinten, szervezetüket, személyi állományukat, a társadalom szellemi-erkölcsi életére gyakorolt befolyásukat viszonylagos épségben megôrizve szinte csak az egyházak élték túl. A „régi rend” összeomlása, az ország szovjet katonai megszállása azonban a polgári világhoz kötôdô egyházakat is gyökeresen új helyzet, vészterhesnek ígérkezô jövô elé állította. Az 1919-es kommün tapasztalatai, a bolsevizmus egyházüldözésérôl szóló híradások a szovjettel érkezô kommunisták kíméletlen egyházüldözését, nyílt terrorját vetítették elôre.
A kommunisták hatalomba kerülését azonban – jól megfontolt politikai érdekbôl – nem követte az egyházak ellen indított azonnali, nyílt támadás. A korábbi várakozásokkal ellentétben nem zártak be egy templomot sem, nem szûntették meg a hitoktatást, a felekezeti iskolák mûködhettek, az egyházi ingatlanok kijavítására pénzsegélyt nyújtottak. Tizenöt egyházi személy tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyûlésnek, köztük Bereczky Albert, és Tildy Zoltán kisgazdapárti, és pártonkívüliként Révész Imre debreceni püspök is.[1] Az egyházak irányába tett gesztusként az igazoló eljárások során az egyházaknak megengedték, hogy azt saját hatáskörükön belül bonyolítsák le. Nemcsak a nyugati szövetségesek „gyanakvását” igyekeztek így elaltatni, a polgári lakosság életének normalizálása a megszállt területeken, a munka felvétele, az újjáépítés megkezdése sem nélkülözhette az egyházak jelenlétét és közremûködését. A kommunista vezetôk pedig azt is pontosan felmérték, hogy komoly társadalmi támogatottságuk nem lévén, nem hagyhatják figyelmen kívül az egyházak társadalmi beágyazottságát sem. Miként Rákosi fogalmazott: „És ha az elvtársak azt veszik észre, hogy a hallgatók nagyon vallásosak, az elvtársak ne tartózkodjanak Istennel spékelt jelszavaktól sem… Lássa a falusi ember, aki meg van gyôzôdve arról, hogy ha szarva nincs is a kommunistának, de a nadrág alatt bakkecskeláb van, hogy a kommunista rendes ember, olyan, mint a többi.”[2]
Így azután 1945-ben az egyházak viszonylag szabadon kezdhették el újjászervezni életüket, és sokan vélekedtek úgy, hogy kezdetben a „szabadjára hagyott területek közt az egyházaké volt a legszabadabb”.[3] Ezt a viszonylagos szabad és féltett mozgásteret az egyházvezetés is igyekezett ôrizni, és a lehetséges konfliktusokat csillapítani, amint azt Ravasz László püspök egy magánlevélben kifejtette: „Ma még nem látom a komoly jelét annak, hogy valamelyik komoly párt az egyháznak az életét bénítani, pláne pusztítani akarná. Ezért nem is engedhetem, hogy ilyen irányban falra fessék az ördögöt.”[4]
Bár az egyházak s az egyházak ismert vezetôi ellen nyílt támadást nem intéztek, kevésbé látványos, elszigetelt támadások annál gyakrabban értek egyházi személyeket. „Óvatosan kell dolgozni, és nekünk nagyon meg kell nézni, hogyan és milyen formában támadunk”[5] – figyelmeztetett a kommunista párt központi vezetôségi ülésén a fôtitkár. A Rákosi által körvonalazott egyházpolitika jegyében nem az egyházak egészét támadták, hanem azoknak „legreakciósabb” képviselôi ellen indultak eljárások.[6]
A jeles ügyvéd (késôbbiekben a Dunamelléki Református Egyházkerület megválasztott és lemondásra kényszerített fôgondnoka), Kardos János, több törvénytelenül bíróság elé állított lelkész – köztük Túróczy Zoltán és Ordass Lajos evangélikus püspökök – védôje ekként jellemezte az egyháziakkal szemben folytatott népbírósági gyakorlatot: „A kormányzat… féltékenyen ügyelt arra, hogy az egyház- és a vallásüldözés látszatát kerülje, s amikor egyházi személyt akartak börtönbe juttatni, az egyházi ténykedéstôl megkülönböztethetô más magatartás lett a vád tárgyává és az egyházi ítélkezés alapjává. Abban már nem volt finnyás, hogy az állítólagos ténykedés megfelel-e a valóságnak.”[7]
Az elsô idôszakban a legtöbb vádat az egyháziak ellen is háborús és szovjetellenes izgatás címén emelték.[8] A fasizmus maradványainak felszámolása jegyében indított eljárások többségét háború elôtti vagy alatti, a Szovjetunió vallás- és egyházellenes magatartását bíráló egyházi beszédekre, prédikációkra alapozták. Az 1945. évi VII. törvénycikk alapján folytatott népbírósági gyakorlat parttalan lehetôségeire aggódva figyeltek fel az egyház vezetôi is. Révész Imre 1945. március 14-én Ravaszhoz írt levelében világosan elôrevetítette a nem kommunista értelmiséggel – köztük az egyháziakkal – való tömeges leszámolás veszélyét is. „Éppen tegnap volt alkalmam hosszú beszélgetést folytatni R[ákosi] M[átyás]-sal, aki az alkalmat maga kereste. Képzett, jó koponya, udvarias formákkal, nehezen leplezett diktátori hajlamokkal. Természetesen kifogás tárgyává tette azt, hogy sem Te, sem én nem védelmeztük eléggé »a feljebb való esztendôkben« a (soi-disant) demokráciát, viszont a református egyháztól, mint kifejezetten »a magyarság és a szabadság egyházá«-tól, a magyar közszellem átformálására demokratikus és charitativ irányban sokat várna. Viszont akaratlanul is elárulta, hogy az összes »fasiszta« elemekkel minél gyorsabban és minél radikálisabban le akarnak számolni, nekik az eddigi igazoltatási eljárás túlságosan enyhe, stb. Ha végiggondoljuk, ez gyakorlatilag bizony az intelligencia tömeges kiirtásával egyenlô, s ezt ôk, úgy látszik, mégiscsak ambicionálják. Ti. a »fasizmus« alapján minden nadrágos embert fel lehet húzni, aki az elmúlt 25 esztendô alatt 5 sort nyomtatásban kiadott, vagy 5 mondatot nyilvánosan elmondott.”[9] Hiába fordultak a történelmi egyházak vezetői panasszal a belügyminiszterhez, az igazságügy-miniszterhez, és a miniszterelnökhöz a politikai rendôrségnek és a népbíróságoknak az egyházi személyiségek elleni eljárása miatt, és kérték, hogy vegyék figyelembe, hogy olyan korszakban hangoztak el az inkriminált mondatok, amikor még a szovjetellenesség nem volt bûncselekmény,[10] Ravasz keserûen jegyezhette meg, hogy az ítéletek meghozatalakor „nem számított érdemnek még az embermentésben végzett szolgálat sem”.[11]
A református egyházi személyiségek ellen indított eljárásokról nem rendelkezünk a korszakból összefoglaló számsorokkal, a nagyságrend megbecsüléséhez azonban két adatot érdemes felidézni. Egy 1945 májusában kelt tiszántúli jelentés szerint az egyházkerület három esperese, egyik egyházkerületi tanácsbírója, az egyházkerület fôgondnoka (püspökhelyettese), valamint Makkai Sándor volt erdélyi püspök, teológiai professzor ellen indult rendôrségi, illetve népbírósági eljárás az egyházkerület vezetôi közül. Egy 1947-es, ugyancsak a Tiszántúlról származó jelentés szerint pedig addig kilencvenhét lelkészt vontak az egyházkerületben eljárás (internálás, rendôri felügyelet, népbírósági eljárás) alá.[12]
Bár sem Ravasz, sem Révész ellen nem indítottak eljárást, kétségtelen, hogy – amint Rákosinak Révészhez intézett szavai is sejtették – mindkét egyházvezetô személyét bizonytalanság övezte. „Egyébként pedig: most már igazán bármely percben következhetem én, vagy következhetel Te. Nincs is ebbôl semmi baj, de azért amíg lehet, mutassuk meg, hogy vagyunk, és ellene állunk az értékrombolás gyorsuló folyamatának, mely most már úgy látszik, nyíltabban kezd az egyház ellen fordulni”[13] – írta 1945 áprilisában Révész Ravasznak. Ravasz hasonlóképpen számolt egy ellene indított támadással: „Nem vagyok bizonyos benne, hogy én meddig leszek itt. Ez utóbbit arra a bizalmas hírre alapítom, amely szerint az illetékes ügyészség ellenem elôzetes vizsgálat megtartását rendelte el.” Az 1945 nyarán visszavonulásáról megjelentetett sajtóhírekben a püspök szintén a személye elleni támadások megindításának jelét vélte felfedezni. „»Mint a Világ jól tájékozott helyrôl értesül, Ravasz László dr. Dunamelléki református püspök nyugdíjazását kérte, és teljesen visszavonul a közélettôl.« Nem tudom, nem egy sajtókampány beharangozása-e?” – írta Balogh Jenônek, az Egyetemes Konvent világi elnökének 1945 júliusában.[14]
„Puszta irodalmi mûködés alapján az ország íróinak és tudósainak jó 90 százalékát – azokat is, akik ma márkások (Szekfû) – minden további tekintet nélkül azonnal le lehetne fogni fasizmus és reakció címén”[15] – ismételte meg aggodalmát Révész 1945 májusában. Az egyházvezetés jól érzékelte, hogy a kommunista párt egy megfoghatatlan és definiálatlan magatartással szemben véve fel a harcot az ellenségnek minôsülôk körének kiterjesztésén munkálkodott. Révész Makkai Sándor lefogása kapcsán elkeseredve írta Ravasznak: „Makkai Sándorhoz hozzányúlni annyi, mint a református egyházban óriási izgalmat és elkeseredést támasztani, s azt akarata ellenére a reakció felé szorítani.”[16] Ravasz 1945 májusában Erdei belügyminiszternél igyekezett a szellemi élet nem kommunista és valamelyest az egyházhoz kötôdô szellemi áramlatai részére, itt elsôsorban a népi mozgalomhoz kötôdô értelmiség részére védettséget kijárni. Az Erdeivel való megbeszélésérôl készített feljegyzésében errôl így írt: „Az Erdei Ferenccel való beszély során megegyeztünk annak a ténynek az obszerválásában, hogy az elmúlt idô alatt sok derék magyar református ember, aki a fennálló renddel nem volt megelégedve, aki szociálisabb, demokratikusabb… rendet kívánt, ezt az új és igaz programot nem baloldali, hanem a levegôben észrevétlenül elterjedt nomenklatúrával és frazeológiával fejezte ki. Ezek az emberek külsôleg jobboldaliak, belsôleg azonban progresszív magyarok és igaz demokraták. Idetartozik Németh László, idetartozik a fiatal református lelkészi gárda, amely a Magyar Út körül csoportosult, és sok tagja az SDG[17]-nek és az RKIE-nek szövetségében… Nem utolsó nemzetnevelô feladat ezeket az embereket megnyerni és felhasználni, ahelyett hogy üldözéssel és zaklatással elvadítva az egyre szaporodó ellenforradalmi blokkba kényszeríteni.”[18] Révész és Ravasz egyaránt arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, amelyre Bibó is (aki postai forgalom híján mellesleg ez idô tájt a debreceni püspök és apósa közötti levelezést is bonyolította) híressé vált tanulmányában figyelmeztetett: „A reakció elleni… harcnak a legnagyobb betegsége az, hogy nem tud különbséget tenni a szorosan vett reakció szûk köre és azok között a konszolidációs elemek között, akik azáltal válnak reakcióssá, hogy a reakció elleni harc megfélemlíti ôket.”[19]
Egyház és forradalom – a református egyház viszonya a „régi” és az „új” rendhez
Az egyházaknak tehát „a reakció elleni harc” egyre fojtóbb légkörében, a múlt rendszerrel radikális leszámolást követelô baloldal támadásainak kereszttüzében kellett újragondolniuk viszonyulásukat a letűnt korszakhoz, a forradalminak meghirdetett társadalomátalakítási programhoz, és kapcsolatukat az úgynevezett demokráciához. Az egyházak számos tehertétellel érkeztek az új korszak küszöbéhez, s ez az egyházak vezetőit igencsak nehéz és kényes feladat elé állította. A református egyház pozícióit tovább nehezítette, hogy püspökeik már a háború elôtt is az egyház vezetôi voltak.
A háborút követôen sem Ravasztól, sem Révésztôl nem állt távol a gondolat, hogy az elmúlt negyed századra és a letûnt korszak vezetô nemzedékére kritikusan és önkritikusan tekintsen vissza. Még tartott Buda ostroma, mikor elhangzott Ravasz püspök sokat idézett, híres, Kálvin téri prédikációja a múlt megítélésérôl, a bûnbánat szükségességérôl és az újrakezdés lehetôségeirôl. „Mi a testnek vetettünk, és halált arattunk… a Léleknek vetünk akkor, ha bûnbánatot tartunk… Addig nincs nemzeti megújulás… A bûnbánat felelôsségvállalással jár… Senki rólunk a felelôsség terhét le nem veheti… mindannyiunknak ki kell vennünk a magunk részét a történelem ítélôszéke elôtt egy nemzet eljátszásának rettentô bûnébôl”[20] – fogalmazott a püspök 1945. februári prédikációjában. A háborút követô elsô püspöki jelentésében szintén a múlttal való szembenézésre és bûnbánatra szólította fel az egyházakat. „Az egyházaknak el kell ismerniük, hogy szolgálatuk lehetett volna hatékonyabb, bátrabb, gyökeresebb. Ezért az egyház bûnbánattal tartozik, és fogadalommal az élô Istennek, hogy prófétai tisztében hívebben fog eljárni…”[21]
Nyilvánvalóan a legérzékenyebb kérdést az egyházaknak a zsidókérdésrôl vallott nézetei jelentették. A háborút követôen Ravasz több beszédében és írásában is önkritikusan vallott arról, hogy súlyosan tévedett a zsidósággal kapcsolatos politikai döntéseiben, a zsidóság szenvedésének megítélésében, ugyanakkor a háború elôtt vallott nézeteinek kiindulópontját, amely – számos kortársához hasonlóan – az volt, hogy a zsidókérdés létezik, nem tagadta meg. „A jobboldali eszmeáramlatokban volt egy szint, ahol ki kellett volna szállni, és irányt változtatni. Ezt azonban nem tette meg a keresztyén társadalom… Az egyház is látta a nemzetiszocializmus tanításának démoni elemeit, de a baj éppen az volt, hogy megelégedett elméleti cáfolatával, és nem ismerte fel a benne jelentkezô gyakorlati veszedelmet.”[22] Hasonlóképpen fogalmaz az egyházvezetés által közzétett ünnepélyes nyilatkozat: „A magyar református egyház zsinati tanácsa a zsinat nevében mélyen megalázkodva megvallja bûnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tôle vett prófétai tisztet nem teljesítette. Elmulasztotta intetni a népet és a felsôséget, amikor mindkettô Isten törvényeivel ellenkezô útra tért, s nem állt ki egészen bátran az ártatlanul üldözöttek mellett… Mint egyének is bûnbánatot tartunk. Az egyház hivatalos szolgái… megvalljuk, hogy életünkben, hivatalos forgolódásainkban nem voltunk a mi Urunknak és Megváltónknak hû követôi.”[23] Ravasz ugyanakkor minden alkalommal hozzátette, hogy meggyôzôdése szerint az egyház, „egyes-egyedül az egyház volt az, amely szavát felemelte”, és az üldözettek mellett kiállt.
A tömeges deportálások magyarországi megindulása után Ravasz – mind az egyházban, mind a közéletben –, minden befolyását és tekintélyét latba vetve, kiemelkedôen sokat tett a zsidóság megmentésének érdekében.[24] Ezért ennek tudatában – bár vállalta a felelôsséget a zsidókérdésben tanúsított magatartásáért – az ellene indított támadást politikai szándékoktól vezérelt méltánytalan támadásnak tartva visszautasította, arra hivatkozva, hogy a koalíciós kormányzat égisze alatt berendezkedô kommunista politika számára az egyházak háború elôtti magatartásának és a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjának a bírálata valójában csupán eszköz az egyházaknak a közéletbôl való kiszorítására.[25]
A zsidókérdés mellett az egyházi vezetôket érô bírálatok és támadások másik irányát az egyháznak a letûnt rendszerhez fûzôdô szoros viszonya jelölte ki. Bár Ravasz soha nem tagadta meg a bethleni konszolidációval való rokonszenvét, a korszak több vezetô politikusához fûzôdô barátságát, a korszak kritikus szemlélete nem állt távol a püspöktôl, s nem tekintett idegenkedve az ország demokratikus átalakítására, a szélesebb társadalmi bázison alapuló rendszer felépítésére irányuló törekvésekre és a nélkülözhetetlen gyökeres társadalmi rendszerváltásra sem. „A régi életformák, akár az államé, akár a társadalomé, akár az egyéneké, eltûntek. Nem siratjuk…, vallást teszünk arról, hogy az új Magyarország életformái számunkra nem idegenek, s bennük egy igazabb és boldogabb magyar élet Istentôl rendelt kereteit fedezzük fel.”[26]
Ravasz a magyar szellemi élet többségével együtt a háború alatt már gyökeres társadalmi változásokra készült. Az ország felelôs gondolkodóival egyetemben pontosan látta, hogy lett légyen bármi a háború kimenetele, lezárulta elkerülhetetlenül mélyreható társadalmi-politikai változásokat fog megindítani az országban, hiszen a magyar társadalom és állam gyökeres átalakításának szükségességében a politikai nézeteikben közel sem egységes szövetségesek egyetértettek, s a reformköveteléseket a magyar társadalom döntô többsége is osztotta. „A magyar református egyházzal és a magyar társadalommal megtörténhetik rövid idôn belül, hogy merôben újjá kell organizálni… Sok minden veszendôbe mehet, amit eddig kedvesnek, megszokottnak, kényelmesnek, kívánatosnak gondoltunk; sok olyan dolog jöhet, ami új, szokatlan, lelkünk elevenébe vágó, esetleg kihívó, vagy fájdalmas”[27] – körvonalazta a magyar társadalom és benne az egyházak lehetséges jövôjét a püspök 1943. újévi köszöntôjében.
A püspök azonban nemcsak elkerülhetetlennek, hanem szükségesnek is ítélte a Horthy-korszak korszerûtlen és egészségtelen társadalomszerkezetét érintô változásokat. A harmincas évek növekvô szociális feszültségei a különbözô társadalmi reformprogramokat, közöttük a legégetôbbnek és a református társadalmi rétegzôdésbôl fakadóan legfontosabbnak ítélt földkérdést a református egyházi közgondolkodásnak is a fókuszába emelték. A harmincas évek közepétôl a reformkonzervatív püspök is egyre fokozottabb rokonszenvvel és támogatással kísérte a demokratikusabb társadalmi berendezkedést, a gyökeres reformokat követelô törekvéseket. Az évtized végére pedig a növekvô szociális feszültségek, a politikai közélet élesedô hangú szociális demagógiája egyaránt már a reformtörekvések melletti nyílt kiállásra sarkallták az egyházvezetést.[28] „Magyarországon is mind nagyobb politikai súlyhoz fog jutni a földmíves és a munkás, az ország két pillére. Ez a kettô együtt tartja a magyar jövô boltozatát. Egy tisztán parasztállam koldussá lesz, egy hirtelen indusztrializálódó munkásállam nem tudna megállni az orosz vonatkozással szemben, de a kettô együtt, egymást kiegészítve, meg tudja vetni az új magyar fejlôdés alapját. Ebben kell elhelyezkednie annak az értelmiségi osztálynak, amelynek társadalmi függését nem felülrôl, hanem alulról kell eredeztetnie, s ezáltal életformáját is megváltoztatnia”[29] – fogalmazott a püspök 1943 novemberében az Országos Református Lelkészegyesület közgyûlésen elmondott beszédében.
Az új rendszer elsô intézkedéseinek egyikeként végrehajtott földreform a református egyház felfogása szerint tehát az elkerülhetetlen politikai reformok közé tartozott, s az egyházat sem tekintélyében, sem anyagi állományában nem érintette olyan súlyosan, mint a jóval nagyobb birtokállományú katolikust. Ugyanakkor a földreform gyakorlati megvalósítása, az egyházi birtokok kárpótlás nélküli kisajátítása mögött Ravasz nyilvánvaló politikai szándékosságot sejtett, s azt felettébb sérelmesnek és veszélyesnek ítélte. „A magyar református egyház bátran szót emelt a múltban a gyökeres földreform mellett… De egy olyan földreformot, amely 100 holdig az egyházak alapítványait, iskolák földbirtokát kisajátítja…, egy olyan földbirtokreformot, mely lényégében semmi kárpótlást nem nyújt…, nem képzeltünk el… Mindent elvettek, és így az államnak magának kell az egyház kiadásairól gondoskodni. Mi ez más, mint az egyház államosítása? Olyan valami, ami a demokráciának tökéletesen ellentmond, s halálos veszedelmet rejt az egyház számára.”[30]
Régi jelszó új köntösben: szabad egyház szabad államban
A földreform körüli indulatok korán megmutatták, hogy az állam és az egyház viszonyának rendezése, új alapokra helyezése halaszthatatlan feladatot ró az államhatalomra és az egyházvezetésre, végrehajtásának módja pedig a lehetséges konfliktusok sorát vetítette elôre. Az állam-egyház viszony alakulása hosszú idô óta a protestáns egyházi közvéleményt talán leginkább foglalkoztató, legtöbb vitát kiváltó kérdés volt.[31] A polgári korszak egyházpolitikai berendezkedése, az állam és a katolikus egyház közötti teljes vagyoni szeparáció elmaradása ugyanis a protestáns egyházakat feloldhatatlan dilemma elé állította: a katolikus egyház és az állam viszonyának mintája, valamint a szinte teljes vagyontalanság a megígért államsegély elfogadása és ezzel – Ravasz kifejezésével élve – a kvázi „másodrangú államegyházi státus” elfogadása felé terelte a protestánsokat, egyúttal azonban a nagy múltú és féltett protestáns autonómia fokozatos feladására szorította ôket. Ravasz 1921-es püspökké választásával az állam-egyház viszony kezelésében jelentôs elmozdulást lehetett érzékelni. Ravasz felfogásától nem állt távol az államtól anyagilag független, önfenntartó egyház ideája, a liberális gyökerû „szabad egyház szabad államban” elve, s a fiatal püspök fogékonyságot mutatott minden olyan törekvésre, amely azt célozta, hogy az egyház megteremtse az államtól való anyagi függetlenedés forrásait. Püspöki székfoglaló beszédében így fogalmazta meg álláspontját: „Az egyház anyagi vonatkozásaira és ügyeire nézve az 1848. évi XX. törvénycikk kemény híve vagyok, annak végrehajtását követelem. De befelé állítom és határozottan kinyilvánítom, hogy eszményem egy olyan egyház, amelyik az önmaga erejére van utalva.”[32] Ez a nézete püspöksége alatt lényegében nem változott. Ravasz szeme elôtt ugyanis a szorosra font állam-egyház viszony radikális szeparációjából fakadó fájdalmas következmények, a tanácsköztársaság alatti egyházüldözés meghatározó generációs tapasztalata mellett ott lebeghetett a román államnak kiszolgáltatott erdélyi magyar református egyház példája is, amelyet egy rövid ideig püspökhelyettesként igazgatott. Épp ezért püspöki mûködését meghatározta az a felfogás, hogy az egyházaknak fel kell készülniük arra, hogy egy laicizált társadalomban, az egyházakkal kevéssé szoros kapcsolatokat ápoló állami berendezkedésben, a korábban élvezett állami támogatást nélkülözve találják meg pozícióikat.
Ravasz ezen túlmenôen idejekorán számot vetett azzal is, hogy az egyháznak az államtól függô helyzete, az egyházi szuverenitás hiánya nemcsak meg-megújuló egyházpolitikai harcok és állandósuló felekezeti konfliktusok forrását jelentheti, hanem a társadalom egésze szempontjából is komoly strukturális veszélyeket rejt magában. A Bethlen-konszolidáció összeomlásakor, az 1932–33-as év költségvetési vitájában ekként figyelmeztetett a következô veszélyekre: „Az elmúlt tizenkét esztendô legnagyobb veszedelmét – talán nem is jó szót mondok –, legnagyobb kísértését az etatizmusban látom. A magyar nemzet az utolsó tíz év alatt politikailag mindig kézben volt, mindig egy emberként állott vezetôi mögött. (¼) De eközben az történt és történik, hogy az állami funkciók lassanként elsorvasztják a társadalmi autonómiákat és az egészséges, autonóm, teherbíró, öntudatos, társadalmi és gazdasági alakulásokat… hasonló veszedelem az, hogy egyetlenegy lapra van feltéve a nemzet egész jövendôje. Hányszor történt meg a magyar történelem folyamán, hogy a nemzeti s a nemzet életösztöne szempontjából ellenséges kormányzattal szemben az egészséges, kifejlett autonómia, a különbözô testületek ôsi ereje ellenállott, és a nemzeti élet kontinuitását megmentette¼? Ez azonban ma már megszûnt…, azok a tényezôk, amelyek annyiszor dicsôségesen állották meg a helyüket a múltban – és ezek között elsôsorban az én egyházamra gondolok –, az állammal olyan kapcsolatba kerültek, amelynek révén autonómiáról most már csak elméletben lehet beszélni. Ez pedig felfogásom szerint nemcsak ennek az egyháznak a kára, hanem ez nagy nemzeti veszedelem, egy nagy alkotmánybiztosíték hiánya, mert bármiféle politikai fordulattal szemben tökéletes mértékben ki van szolgáltatva¼, és nem lesz többé archimedesi pont, ahol megálljon, és ahol a maga történelmi alkatát és folytonosságát megmentse.”[33]
Az alkotmányossághoz és a szabadságjogokhoz ragaszkodó reformkonzervatív püspök nagy éleslátással mutatott rá, hogy a Bethlen-kormány bukását követô átmeneti, bizonytalan politikai légkörben az állami túlsúly az egyház életén messze túlmutató veszélyeket rejt magában. Néhány esztendôvel késôbb az Európa-szerte mind szélesebb körben hódító totalitárius állameszme és az egyre erôsödô szélsôjobb szorításában, az 1938 telén elhangzó püspöki jelentésében Ravasz az addigiaknál is sokkal borúlátóbban, szinte profetikusan vázolta fel az egyház és a társadalom elôtt tornyosuló veszélyeket: „Az államhatalom erôsödése kívánatos, erôsödésével azonban sorvad a társadalmi autonómia, s ezek között a legnemesebb, társadalmi szempontból a legértékesebb: az egyházi autonómia is. Ma teljes a harmónia egyház és állam vezetôi között, de amelyik pillanatban szembekerülnének egymással, az egyház egész mostani felépítménye széthullana, s újra kellene kezdenünk az ôsi ellenállást. (…) Nem bocsátkozom jóslatokba aziránt, hogy egy ilyen fordulat mikor következhetik el, csak azt látom meg, hogy minden egyház, amely az állammal életre-halálra összenô, államválság idején külsô, intézményes mivoltában összeomlik.”[34]
Az egyház megnövekedett feladatvállalásának ellátása, intézményrendszerének fenntartása azonban a korszakon végighúzódó, megoldatlan probléma maradt. Az állam- egyház viszony lényegi módosítására nem volt meg a politikai akarat, az egyház által mozdítható erôforrások, az egyházi birtokok és alapítványok jövedelme s a fokozott állami támogatások is mindvégig elégtelennek bizonyultak, s így az egyház mind nagyobb mértékben volt kénytelen támaszkodni az állam anyagi segítségére.
1945 után Ravasznak alapjaiban nem módosult az ideális egyházpolitikai berendezkedésrôl vallott meggyôzôdése, továbbra is azt hangoztatta, hogy az állam-egyház viszony revízióra szorul. Elgondolásait a négy egyházkerület püspöke által az 1947. májusi zsinati ülésre elôterjesztett programban összegezte legátfogóbban:[35] „…nemcsak azért, mert az új helyzetben olyan elvek és meggyôzôdések jelentkeznek a magyar állami életben, amelyek eddig politikai tényezônek nem minôsültek, hanem azért is, mert lassú belsô tisztulási folyamat következtében módosult az egyháznak a maga közjogi jelentôségérôl és hivatásáról vallott felfogása… A magyar református egyházpolitika eszménye a maga emberségébôl, hívei önkéntes áldozatából élô szabad egyház lett, amely egyedül isteni Urának, a Krisztusnak engedelmeskedik. Valljuk tehát, hogy az egyház erkölcsi függetlensége magában foglalja az egyház teljes anyagi függetlenségét államtól, politikától, minden világi hatalmasságtól.”[36]
A mind fenyegetôbb totális kommunista hatalomátvétel árnyékában Ravasz egyre égetôbb kérdésnek tartotta a viszony szeparáción nyugvó rendezését. „Az az egyház, amelyet az állam tart el, az államnak a szolgája, s csak az az egyház lehet igazán Krisztus szolgája, amely hívei áldozatkészségébôl él.” Ugyanakkor csakúgy, mint annak idején, püspöki székfoglaló beszédében, a háborút követôen is hitet tett amellett, hogy a szeparáció csak gondos elôkészítést követôen mehet végbe. „A református egyház mai is, mint mindig, elvben a szabad egyház szabad államban elvet vallja. Tudja azt, hogy erre az állapotra nem szabad máról holnapra áttérni, mert a meggondolatlan áttérés az intézményes egyház pusztulását jelentheti.”[37] Ravasz törekvései tehát közel sem az állam és az egyház közötti egyezmény elhárítására irányultak, hanem sokkal inkább arra, hogy még a mind fenyegetôbb teljes kommunista hatalomátvétel elôtt az egyházakkal nem ellenséges kisgazda kormányzattal köthessenek megállapodást, olyan feltételek mellett, amelyek az egyházak valódi anyagi függetlenedését tudják elôsegíteni.
Az egyház útkeresése a kibontakozó diktatúrában
Ravasz az egyháznak az új rendszerben való közéleti-politikai helyzetét igyekezett a reálpolitikai kényszereket tudomásul véve kijelölni. „Én elképzeltem, hogy a legbaloldalibb kormányzat mellett is az egyház szabadon virul” – írta nem csekély jóhiszemûséggel 1945 tavaszán.[38] A totális diktatúrára készülô pártvezetés azonban nem sokáig hagyott kétséget afelôl, hogy az egyház-állam szeparációt csak egyházüldözésként, az egyház mûködését ellehetetlenítve tudja elképzelni. S 1945 novemberében a püspök már eljutott addig, hogy híressé vált püspöki jelentésében kijelentse: „Magyarországon a háború elvesztésével a politikai rendszer szélsôjobbról olyan erôvel vágódott át szélsôbalra, hogy ezt az átcsapódást méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb magyar forradalomnak… Sokszor az a benyomásunk, hogy a jobboldali fasizmust baloldali fasizmus váltotta volna fel.”[39]
Az egyház tekintélyét, beágyazottságát, a vallásos hagyományok megtörését célzó mind nyíltabb politika színre lépésével a társadalomra és az egyházakra nehezedô nyomás súlya miatt Ravasz úgy ítélte meg, hogy az egyház az adott intézményi, anyagi, szellemi, erkölcsi állapotában nem tudja eredményesen felvállalni a teljes körû konfrontációt, a nyílt szembenállást. Számot vetett azzal is, hogy az egyház-állam viszony bárminemû szeparáción alapuló rendezése szükségszerûen az egyházak térvesztését, közéleti visszaszorulását jelenti, s erre fel kell készíteni az egyházat és az egyházi közvéleményt. „Lehet, hogy az egyház a közeljövôben visszaszorul a közjogi és a közéleti pozíciókból; lehetséges, bár nem bizonyos, hogy iskola-fenntartási gondjai és kötelességei megcsappannak; de elutasíthatatlanul és megsokszorozódva áll elôtte egy új feladat, a szociális szolgálat. Ebben az egyház versenyen kívül áll” – fogalmazott 1946-ban, XXV. püspöki jelentésében.[40]
Ravasz elsôdleges egyházpolitikai célként az egyház viszonylagos szabad mûködésének megôrzését és belsô autonómiájának átmentését tûzte ki, továbbá intézményes és morális megerôsítését, stabilitásának megtartását, az egyház közjogi, politikai pozícióinak feladása árán is. Ebbôl fakadóan a püspök nem kívánta kiélezni az egyházpolitikai ellentéteket. „Mi mindnyájan a szabad egyház szabad társadalomban eszménye felé haladunk, s ezt csak úgy lehet jól elérni, ha kultúrharcot nem kezdünk.”[41] Ravasz politikájának vezérfonalát az jelentette, hogy úgy kell alkalmazkodni és passzívan engedelmeskedni, hogy közben az egyház alapvetô erkölcsi és politikai önállósági igényét, morális intaktságát fel ne adja.
Ravasz épp ezért igyekezett a kiélezôdô belpolitikai, napi politikai küzdelmektôl is távol tartani az egyházat, s ugyanakkor érzékenyen próbálta megakadályozni, hogy a politikailag homogénnek koránt sem tekinthetô egyházi közélet pártpolitikai csatározások terepévé váljon. Másfelôl azonban Ravaszra érezhetô nyomás nehezedett, hogy Mindszenty bíboros újszerû, rendkívül jelentôs tömegeket maga mögé állító, harcos politikai katolicizmusához hasonlóan a református egyházvezetés is radikálisabban álljon ki a törvénysértésekkel, az egyre magabiztosabb diktatórikus politikai törekvésekkel szemben. „Nagyon erôsen érzem a magyar közvélemény széles rétegeiben a református egyháztól való elfordulást azért, mert nem követjük Mindszenthy (sic!) példáját. Tiszántúlról a régi gentrykörökbôl az a figyelmeztetés jött, hogy a Pázmányénál nagyobb térítési eredményekre lehet számítani, ha mi megfeledkezünk nemzeti hivatásunkról. A legnagyobb erôfeszítésembe került az illetôt nem szamarazni le, és csendesen vezetni rá rettenetes tévedésére” – írta Révésznek 1946. júliusában[42], mire Révész nyomban válaszolt: „Fô megállapításom: a Mindszenty-complexum dühöng még ezen a majdnem kálvinista vidéken is. Miért nem »álltunk ki« mi is úgy, ahogyan ô! Ezt kérdezik száz változatban – meg azt, hogy Tildy miért akasztat.”[43]
Ravasz egyrészt igyekezett elkerülni, hogy az egyház belesodródjon politikai csatározásokba, ugyanakkor azonban a püspök az egyház megkerülhetetlen feladatának tekintette, hogy sorsdöntô elvi kérdésekben felemelje a szavát az állandó erkölcsi és humánus értékek mellett, még akkor is, ha azok az aktuálpolitikai megfontolásokkal szemben állnak.
A demokráciát fenyegetô belpolitikai fejleményekkel szembeni tiltakozó akcióik során az egyházak igyekeztek összehangolni lépéseiket. A két nagy protestáns egyház a legtöbb esetben azonos vagy éppen közös szövegû beadványokat terjesztett be a kormányzat elé. Így fordultak kegyelmi kérvénnyel a köztársasági elnökhöz Bárdossy, Imrédy, Jány, Szombathelyi érdekében, emelték fel szavukat az igazságügy-miniszternél, hogy a népbíróságok az igazságosság és méltányosság elvei szerint járjanak el, tettek panaszt a belügyminiszternél a politikai rendôrség eljárása, az internáltak antihumánus helyzete és a tömeges letartóztatások ellen, tiltakoztak a németek, majd a felvidéki magyarok kitelepítése és a kollektív bûnösség elvének alkalmazása ellen. Ha nem is ilyen szoros, de a korábbi idôszakot messze meghaladó mértékben mûködött a felekezetek közötti kooperáció a katolikus egyház viszonylatában is, s a két nagy történelmi egyház között rendszeres egyeztetések zajlottak a közös teendôkrôl. „Most úgy van felvetve a kérdés, hogy az egész egyetemes keresztyénségnek van-e joga és ereje Istentôl vett világosságát és lelkét ebben a közömbös, szekuláris vagy ellenséges világban érvényesíteni, vagy nem? (…) A keresztyén egyetértés, a keresztyén együttmûködés mindenütt a világon, de különösen Magyarországon ennek a nemzedéknek egyik legfontosabb feladata”[44] – írta Révésznek.
A közös együttmûködés kereteit – „egymásról tudva, külön menetelünk, közös kérdésekben egyeztetünk”[45] – azonban az átörökítet bizalmatlanság mellett megszabta a két egyházfô eltérô politikai magatartása: Mindszenty harcosabb politikai vonalvezetése, Ravasznak pedig inkább a modus vivendi keresésére hajló politikai irányvétele. Nagy Ferencnek ekként jellemezte Révésznek a katolikus egyházzal való viszonyát: „Mondtam, hogy nehéz helyzetben van a reformátusság. A katholikusokkal a keresztyén egységet okvetlen tartania kell, mert a mai helyzetben az egész keresztyénség együtt áll vagy esik. De ugyanakkor nem mehet bele napi politikai kérdésekbe, a kormányzattal szemben merev totális ellenzékiségbe, mert ezzel az egyházüldözést idézi fel.”[46]
Ravasz egyházpolitikai realitásként tudomásul vette, hogy az egyház közjogi pozíciójából jelentôsen veszített, az ô személyes mozgástere leszûkült, ha tetszik a politika, a közélet egyre „súlytalanabb” szereplôjévé vált. Azt is elfogadta, hogy az új rendszer új embereket visz a hatalom közelébe, s miután a fiatalabb lelkésznemzedékbôl, egykori közeli munkatársai kerültek befolyásos posztokra, Ravasz igyekezett – amíg lehetett, és az illetékesek hajlottak rá – kihasználni s az egyház javára mozgósítani ezeket a kapcsolatokat. Különösen Bereczkyre és Péter Jánosra támaszkodott, akiket püspöksége alatt különféle formában segített, és a munkatársaivá emelt; úgy tekintett rájuk, mint akiknek jó kapcsolataik épültek ki az új hatalmi centrumok felé, s akik a kormányon belül az egyházzal ellenséges erôkkel szemben az egyházi érdekek hathatós képviselôjeként, védelmezôjeként tudnak fellépni.[47]
Ravasz az egyre erôsödô szovjet és kommunista nyomással szemben a kisgazdapártban látta azt a politikai erôt, amely talán tompítani tudja a kommunista elôretörést. A püspök is osztotta azt a sokak által vallott felfogást, hogy a polgári demokratikus politikai erôk egyetlen perspektívája a szovjet által megszállt országban a kivárás, hogy – ha kell, komoly kényszerû engedmények árán is, de – sikerüljön megmaradni a hatalomban a békekötések ratifikációjáig, míg az ország visszanyeri szuverenitását.[48] Ezért a püspök egyre növekvô fenntartásai ellenére is igyekezett erôsíteni a kisgazdák vezette kormányt. Ez a politikai pozíció rajzolódik ki a Nagy Ferenccel folytatott megbeszélésének összefoglalójából is: „Nagy Ferenc arról panaszkodott, hogy Mindszenty és az úgynevezett ellenzék a demokráciának minden hibáját felhányják, de eredményeit és értékeit nem. Én rámutattam az országban terjedô elkeseredésre. Az ifjúság már nem a kormányé, az értelmiség nagy része ellene van, a munkások keserûek, mindenki antiszemita. Bármikor megtörténhetik egy fegyveres kirobbanás. A levegôben lóg egy szélsôséges baloldali forradalom, ellenforradalmi kísérletekkel, most, a béketárgyalások elôtt.”[49]
http://www.szazadveg.hu/kiado/archivum.html?archivid=244
folytatás...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
