Bucsay Mihály 

Reformátorok úrvacsorai vitái

9. Luther halála után Melanchthon és Kálvin folytatják az egységtörekvéseket.

Sikereik. 

Luther életében a helyzet már mitsem változott. Halála után azonban a vittenbergai reformáció hittani irányítása Melanchthonra maradt örökségül, aki sokkal megértőbbnek bizonyult a svájciak indítékai és érzékenyebbnek a hitegység fontossága iránt. Melanchthon már 1540-ben igyekezett alkalmazkodni a vittenbergai egyesség szelleméhez, átalakítva az Agostai Hitvallás úrvacsorai cikkét. Az új szövegben mindössze azt szögezi le, hogy az úrvacsorázóknak a kenyérrel és a borral együtt Krisztus teste és vére valósággal kiszolgáltatik. A másként vélekedők kárhoztatását teljesen mellőzi. 

Ugyanakkor nagy fontossággal bírt az egységtörekvések szempontjából, hogy a svájci reformáció területén a 40-es évek második felében Bullinger mellett egyre nagyobb arányban kezd kibontakozni a Kálvin tekintélye. 1549-ben, az ú.n. Consensus. Tigurinusban már teljes, és őszinte alapra sikerült fektetni Kálvinnak az ő és a németsvájci területek lelkészeinek közös felfogását az úrvacsora kérdésében. A Consensus semmi lényeges újítást nem mutat ugyan a már előbb jellemzett középállásponttal szemben, azt azonban, Kálvin következetességét és alaposságát jellemzően, részleteiben továbbépíti. Nem történt még meg a Consensus Tigurinus előtt pl. annak a pontnak a tisztázása, hogy miként megy végbe Krisztus lelki evése, azaz a hívőnek Krisztussal egyesülése. Kálvin a Consensusban ugyanegy helyen kétféle megoldást is felvett. Az egyik szerint Krisztus, ki teste szerint az Apostoli Hitvallás értelmében Istennek jobbján ül. Szentlelkével úgy von bennünket magához a mennybe, hogy ott testének minden életadó erejét belénk ömleszti át. A másik megoldás szerint Krisztus, teste a mennyben lévén ugyan, ereje mégis úgy száll alá az úrvacsorázóhoz és úgy élteti azt, mint a növényt a nap a maga sugarai által. Mindkét esetben a Szentlélek egyesíti azt, ami térben el van választva. 

Kálvin számára a kenyér és a bor nem üres jegyek, hanem „signa efficatia, s. exhibentia", nemcsak emlékeztetnek, hanem „representant et offerunt Corpus Christi". A sákramentum gyümölcse: „vera participatione Christi nos vivificari" (Inst. IV. 17. §. 5.). A szimbólikus felfogást a valóságos jelenlét és a hívővel való tökéletes egyesülés tanával íme, Kálvin tudta a legnagyobb bensőséggel összeegyeztetni. A mód azonban, ahogy ez az életgyarapodás Kálvin tana szerint végbemegy, nem mágikus folyamat, hanem a hit módja. Amikor István vértanú látta az Urat az ő dicsőségében, nem Krisztus jött le hozzá az égből, hanem István hitének és szemeinek kölcsönzött olyan élességet, amely felhatolt az égbe, olvassuk Kálvinnál. (Inst. IV. 17. §. 10.) 

Kálvin értelmezésében az úrvacsora olyan mély tartalmat, olyannyira sajátos rendeltetést nyer, hogy ezzel felfogása egészen közel kerül a Lutheré mellé és szinte teljesen egybeesik a Melenchthonéval. Melanchthonnak szinte egyedül csak azt a még a Lociban nyilvánított fogalmazását nem találjuk viszont Kálvinnál teljes határozottsággal, hogy Krisztus nemcsak erejével van jelen az úrvacsorában, de szubsztanciálisan is. Viszont egészen Kálvin mellett áll Melanchthon, amikor a „manducatio oralis" vállalása elől kitér. 

Melanchthon és Kálvin valóban meg is értették egy-mást, és az 1550 körüli esztendőkben úgy látszott, hogy Melanchthonnak és Kálvinnak együttes vezetésével, amelyben azonban a súlypont a fiatalabb és tevékenyebb Kálvin irányában tolódott el, kialakul a reformáció Németországban, Svájcban és más európai országokban élő híveinek hittani közössége. 1550-ben Svájc után Hollandia és Anglia is elfogadták Kálvin úrvacsoratanát és számos követője volt e tannak ekkor már Magyarországon is. Úgy látszott, hogy Melanchthon és Kálvin úrvacsorafelfogásának közös részében megjelölhető Zürich, Genf és Vittenberga egységes álláspontja. A részltekben való felfogásbeli eltérést sem Melanchthon, sem Kálvin nem tekintették olyannak, ami a testvéri egységet befolyásolhatta volna. 

Jellemző Kálvinnak pusztán a nagy vonalakat tekintő lényegérzékére és általában úrvacsorai ellentétek maradványainak nála szokásos kezelésére az a levél, amelyet 1557 július 17-én intézett a lengyelekhez avégből, hogy áthidalja köztük .a lutheránus és a helvét irány ellentéteit. Kálvin így ír: „Az Ágostai Hitvallás 1540-es szövege nem igen adhat okot Krisztus szolgái között viszálykodásra, mihelyt helyes magyarázattal értelmezik. Nem elszakadás az Agostai Hitvallástól, ha ahhoz valaki magasabb magyarázatot fűz. Mi elismerjük, hogy a kenyér Krisztus teste és a bor az ő vére, mert Krisztus valósággal táplálja lelkünket testével és vérével, amikor ezen jelképeket nyújtja. Határozottan visszautasítjuk azonban az úbiqúitást, mégis anélkül, hogy az észt Isten igéjének föléje helyeznők. Ha továbbá azt a kérdést vetnék fel, hogy vajjon a hívők éppen úgy veszik-e Krisztus testét mint a hitetlenek, úgy erre azt kell mondani: igen. Mégis nem mindenki élvezi a nyújtott kegyelmet. Habár a kenyér mindenki számára Krisztus teste, mégsem mindenki részesül ebben a legfőbb jóban. (G. Loesche-S. Szabó J.: Kálvin hatása és a Kálvinizmus Európa keleti országaiban. Debrecen, 1912. 63. Némi szabadsággal idézve.) E néhány sorból is megismerhetjük Kálvinnak, mint egyeztető teológusnak az eljárását. Nem diplomatikusan kendőzgeti a hitelvi alapokat, mint egykor Bucer tette, hanem teljes világosságot derít rájuk. Épp e világosság segíti azonban hozzá, hogy összeillő mozzanatokat találjon látszólag ellentétes, valójában azonban csak egyoldalú felfogások között és azokat most már egyértelmű és mindenoldalú tanítássá legyen képes összeegyeztetni. 

Melanchthon és Kálvin békés együttműködésének napjai azonban meg voltak számlálva. Hosszabb szél-csend után Luther híveinek támadása újra viharszerűen indult meg egyelőre csak Kálvin, később azonban Melanchthon ellen is. 

10. Ellenhatás Luther epigonjai részéről. Fordulat Vittenbergában 1571-ben. A lutheránus és a református irány végleges különválása, 1552-ben Westphal Joachim hamburgi lelkész Farrago című munkájával felhívta a lutheránusok figyelmét Kálvin sikereire, de egyúttal arra is, hogy Kálvin úrvacsoratana édestestvére Karlstadt és az anabaptisták felfogásának. Kálvin tanát úgy emlegeti, mint egyet a szakramentáriusok táborában található sokféle önkényes, nyakatekert, erőszakolt, az Irással összhangban nem álló emberi kitalálások közül. Wesphal könyve nagy visszhangra talált és döntő hangulatváltozást okozott. Egyik első hatása az volt, hogy amikor az evangéliumi felfogásuk miatt Londonba menekült franciáknak és hollandoknak Mária királynő felmondta a vendégbarátságot, azok közismert kálvini irányuk miatt hiába kértek bebocsájtást a tengerparti német hanzavárosokba. Télvíz idején menesztgették őket várostól városig mint „a Sátán mártírjait”. Erre azután Genf részéről is kirobbant a méltatlankodó felháborodás. Az irodalmi csetepatét a jénai „Ellenvittenberga" Melanchthon-ellenes hithű lutheránusai, elsősorban Flacius siettek kiszélesíteni. Futótűzként terjedt a Kálvint diffamáló áradat. Rövid idő alatt olyan rossz csengésűvé vált neve a lutheri reformáció egész területén, Vittenbergát egyelőre még kivéve, hogy a helvét múltját felszámoló Strassburgban, továbbá Frankfúrtban maga a városi tanács kényszeríttette az ottani francia exúláns gyülekezeteket az Ágostai Hitvallás és a lutheri isten-tiszteleti rend bevételére, sőt 1561-ben Frankfurtban, 1563-ban pedig Strassburgban be is tiltották ezeket az istentiszteleteket. Egyedül Bréma kísérelte meg, hogy ellenálljon az antikálvinista hullámnak. Amikor azonban a hithű lutheránus III. Keresztély dán király vámkedvezmények felmondásával fenyegette meg a városi tanácsot, az távozásra szólította fel a kálvini irányú lelkészeket. Az ezek helyébe lépő fláciánusok azonban oly hatalmaskodással kezdték ténykedésüket, hogy az ezt megsokalló városi tanács végül is, bár lépése a Hanza-szövetségből való kizárással járt, kiadta útjukat. A Brémából elűzött fláciánúsoknak sokan keltek pártjára. Ezek a „tiszta tan" jelszavával nagy erővel rontottak Kálvin és Melanchthon ellen. Magát Melanchthont csak 1560-ban bekövetkezett halála váltotta meg a Luther-epigonok alacsony gyanúsításoktól sem tartózkodó, gyűlölködő támadásaitól.

Annál sanyarúbb sors várt halála után hozzá hű vittenbergai tanártársaira és egyéb tanítványaira. A támadások 1574-ig jórészt irodalmiak voltak, 1574-ben azonban bekövezezett a legsúlyosabb fordulat. Az orthodox lutheránus pártnak sikerült magát a választófejedelmet is megnyerni. Ezzel megindult az egyetemnek Melanchthon híveitől való erőszakos tisztogatása és azok kegyetlen üldözése. Melanchthon mostoha fiát, Peucer professzort, 1574-től 1586-ig, másokat halálukig fogságra vetettek. A Torgaui Cikkekben még ugyanebben az évben egész élességében, csupán az ubiquitás-tan mellőzésével, újra leszögezték Luther úrvacsoratanát és a vittenbergai egyetemnek azokat a tanárait és tanulóit, akik vonakodtak e cikkeket aláírni, kiutasították az ország területéről. A város polgárainak kedvencei és kitűnő jövedelemforrásai lévén, a helvét irányúak közül a legtovább a magyarok maradtak meg Vittenbergában. A század végén azonban ők is kénytelenek voltak átadni helyüket lutheránus honfitársaiknak.

A „filippistáknak" Vittenbergából történt kiűzésével az 1520-as évektől kezdve állandóan tevékenykedő közvetítő irány el vesztette utolsó otthonát és ezzel jelentőségét is. A porondon most már csak a két szélső szárny, a Formula Concordiae teológusai és Kálvin maradtak. Az ez után jövő századokban a külön szervezkedő reformációs egyházak között csak az irénikus teológia, majd az uniókísérletek próbálkoztak újból hidat építeni.

11. Összefoglalás.

A reformátorok úrvacsoravitái nagy erővel képesek jellemezni a reformáció korának teológiai gondolkozását. Leolvasható róluk e gondolkozás minden értéke mellett annak középkori örökségként átvett és teljesen levetkőzni nem tudott egynémely korlátja is. 

Valamennyi résztvevő gondolkozásában a következő három mozgató rugót jelölhetjük meg:

1. A Szentírásnak, mint a hittani igazságok egyetlen lelőhelyének elve. Luther magatartását kezdettől fogva a szereztetési ige szószerinti értelmezése jellemezte. De Zwingli is egész reformátori álláspontjából következő nagy odaadással építette tanát a Szentírás igéire és szimbólikus értelmezése csak akkor nyugtatta meg, amikor vele a szintén szimbolikusan értelmezendő, rokon szentírási helyek egész sorát tudta párhuzamba állítani és ezzel álláspontját exegetikailag igazolni. A fentebb előadottak alapján annyit mégis megállapíthatunk, hogy Zwingli tanában eleinte nem részesültek elegendő figyelemben azok a jánosi és páli helyek, amelyek az úrvacsorát külön adományközlő, éppen ezért sajátos és pótolhatatlan jelentőségűnek mutatták. Ezt a hiányosságot később maga Zwingli is, halála után az ú.n. középirány, végül pedig Kálvin a helvét irány javára teljes mértékben pótolták. Megállapíthatjuk tehát, hogy az írásszerűség elve, mint a reformátori teológia zsinórmértéke, az úrvacsoraviták során a reformáció mindkét főirányánál teljes mértékben érvényesült. 

2. A kegyelemből, hit által való megigazulás elve. A reformátori gondolkozásnak ez az ú. n. tartalmi alapelve indította Luthert, hogy felvegye a harcot a régi egyház miseáldozati gyakorlata, vele a misealapítványok, stb. képében jelentkező érdemszerző jócselekedetek rendszere ellen. A hit által való megigazulás elvét nem érte csorba akkor sem, amikor Luther az úrvacsorában test szerint jelenlevő Krisztusnak a jegyek színe alatt hitetleneknek történő kiszolgáltatását és azok általi élvezését is tanította. Ezzel a tanítással ugyanis nem járt együtt, hogy az elvett mennyei jó a hitetleneknek üdvösségükre válnék, hanem éppen az, hogy kárhozatukra eszik Krisztus testét. De távoltartott Luther az úrvacsora szentségétől minden érdemszerző jelleget az azt kiszolgáltató látható egyház részére és szempontjából is, amikor a gyülekezet jelenlétét épp oly nélkülözhetetlen kel-léknek tüntette fel, mint amilyen a pap, a jegyek, vagy a szereztetési ige. 

Zwinglinek gondolkozásában és Luther tanain gyakorolt bírálatában elejétől fogva a hit általi megigazulás elve volt a hajtó rugó. Ez az elv maradt töretlen érvényben a helvét irány további fejlődésében is, különösen abban a mindvégig vallott tanban, hogy az úrvacsora javaiban kizárólag a hívek részesülnek, míg a hitetlenek csak közönséges kenyérben és borban. Lényeges eltérést tehát e másik alapvető reformátori elv tekintetében sem találunk a reformáció két iránya között. 

3. Míg a fenti két elvet a reformátori gondolkozás, addig a harmadikat, a tanszerűség, vagy tanegység elvét, általában a teológiai gondolkozás sarkalatos elvének tekinthetjük. Azt értjük alatta, hogy minden tanrészletnek valamennyi többi tanrészlettel ellentmondásmentes összefüggésben kell állnia. Láttuk, hogy Zwingli és a helvét irány kritikáját az váltotta ki, hogy ellentmondást láttak Luther úrvacsoratana és két másik tanrészlet között, amelyek közül az első éppen a hit konstitutív szerepét mondja ki mindennemű üdvjó elnyerésében, a másik pedig Krisztusnak feltámadása utáni mennybemeneteléről és ott az Atya jobbján lakozásáról tanít. A helvét irány gondolkozásában a tanegység érdeke e szerint elsőrangúan fontos szerephez jutott. De ugyanilyen fontos szerepet töltött be Luthernél is. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a vittenbergai reformátor a skolasztikus teológia fegyvertárából kölcsönzött több kisegítő képzetet vonultatott fel tanának a keresztyén hittan egészébe való beillesztésére. Látjuk, hogy a tanegység sarkalatos elve tekintetében sem volt eltérés a reformáció főbb irányai között. 

Különbség nem is az alapelvekben, hanem azokban a részlettanításokban volt, amelyeket a fenti elvek szemmeltartása mellett a két irány külön-külön kimunkált. Olyan kérdésekben, ahol a Szentírás kifejezett útbaigazítást nem tartalmaz, vagy pedig ilyen útbaigazítás csak közvetve, az egész Kánont átfogó exegézis révén nyerhető, mint pl. éppen az úrvacsora kérdésében, számolni kell egységes alapelvek mellett is a teológiai munkában nyert tanrészletek kisebb-nagyobb ívű szóródásával. Utolsó feladatunkkul tehát annak a vizsgálata marad, hogy a reformáció két iránya hogyan vetett számot ennek a szóródásnak a korán jelentkező tényével és milyen jelentőséget tulajdonított neki a keresztyén testvéri közösség megmaradása, vagy felbomlása szempontjából. 

Maga az úrvacsora feletti hosszadalmas vita is bizonyíték volt rá, hogy a Szentírásban nem található valamely egész terjedelmében egyértelműen leszögezett úrvacsoratan, hanem ilyen csupán exegézis és teológiai fáradozás útján nyerhető. Kálvin és Melanchthon esetében láttuk, hogy ők olyan eltérésekben, amelyek az ilyen közvetve nyert tanrészletekben mutatkoztak, nem látták a keresztyén egység komoly akadályát. Velük szemben Luther a keresztyén közösséget, így az úrvacsorai közösséget is, csak azokra volt hajlandó kiterjeszteni, akik az úrvacsoratan dolgában az ő exegézisét és kiegészítő dogmatikai spekulációit fogadták el. Arra a kérdésre tehát, hogy miért vezettek az úrvacsoratani ellentéték a reformáció táborának belső meghasonlására és kettészakadására, Luthernek és később epigonjainak ebben az elvi állásfoglalásában kell az okot megjelölni. 

Az előbb említett három közös alapelv mellett Luthernél így még egy negyediket is megjelölhetünk. Ez a negyedik elv a hit fogalmának az a sajátos értelmezése, hogy az az Isten kegyelmébe vetett bizalom mellett jelenti valamely teológiailag kifejtett tannak az elhívését. Ezt a negyedik alapelvet azonban semmiképpen sem tekinthetjük az előbbi három valamilyen következményének, hanem inkább középkori maradványnak, amelynek azonban sikerült érvényesülnie a vittenbergai nagy reformátor gondolkozásában. 

R ö v i d í t é s e k : E. A.: Luthers Werke. Erlanger Ausgabe. 1826-tól. - W. A.: Luthere Werke. Weimarer Ausgabe. 1883-tól. 

IRODALOM: Az egész dolgozathoz: Karl M ü 11 e r : Kirchengeschichte, II. 1. Tübingen: Mohr 1911.; II. 2. Tübingen: Mohr 1919., a Grundriss der Theologischen Wissenschaften c. sorozatban. Lutherhez: K ö s t l i n, T h.     H a r n a c k, L a m m a t z s c h monográfiái.

Az úrvacsoravitákhoz:W a l t h e r  K ö h l e r: Das Marburger Religiansgesprüch 1529. Leipzig, 1929. Schriften des Vereins für Reforma-tionsgeschichte, 48. évf.. 1. f. Ugyanaz: Zwingli und Luther. Ihr Streit über das Abendmahl nach seinen politischen und religiösen Beziehungen. I. Bd.: bis 1529. Leipzig: Eger és Sievers 1924. Továbbá: H a r n a c k, S e e b e r g és L a a f s dogmatörténetei. Bucerhez: A. L a n g : Der Evangelien-kommentar Martin Butzers und die Grundzüge seiner Theologie. Leipzig 1900. Studien zur Geschichte der Theologie und der Kirche. 2. k. 2. f. Melanchthonhoz: E n g e 11 a n d : Melanchthon. Glaube und Handeln. München 1931. Néhány újabb tanulmány a kérdés egyik, vagy másik részéhez: O. C u 11 m a n n : La signification de la Sainte-Cene dans le Christianisme primitíf. Strasbourg 1936. P a u 1 S c h e m p p Das Abendmahl bel Luther. Evangelische Theologie 1935. évf. 8. f. 284-305. o. H. G o l l w i t z e r : Coena Domini. Die altlutherische Abendmahlslehre in ihrer Auseinandersetzung mit dem Calvinismus dargestellt an der lutherischen Frühorthodoxie. München: Kaiser 1937. G. S e h r e n k: Zwinglis Hauptmotive in der Abendmahlslehre und das Neue Testament. Zwingliana s.25.V. (1930) 2. f. 176-185. o. F. B  l a n k e :

Zu Zwinglis Vorrede an Luther in der Schrift „Amica Exegesis 1527". Ugyanott, 185-192. o. N i e s e 1, W.: Calvins Lehre vom Abendmahl. 1930. H.               A s m u s s e n, H. G o l l w i t z e r, Fr. W. Hopf, E. Kísemann, W. Niesel, E. Wolf: Abendmahlsgemeinschaft? München: Kaiser 1938. H. S a s s e : Kirche und Herrenmahl. München: Kaiser 1938. W. v. L o e w e n i c h: Vom Abendmahl Christi. Eine historisch-systematische Untersuchung zum Abendrnahlsproblem der Gegenwart. Berlin: Furche 1938. O t t o H e n n i n g N e b e: Abendmahlstheologische Sa:tze. Luthertum 1939. évf. 4. f. 97-102. o. S c h o l z L á s z l ó : A hálaadás kelyhe. Budapest 1938. S c h ü t z Antal: Eucharistia. Az oltáriszentség a hit és ész világánál. Budapest 1938. 

UTÓSZÓ: A reformátorok úrvacsoravitái c. dolgozatomat magántanári próbaelőadásnak írtam és mondottam el a Sárospataki Református Theologián. E célnak megfelelően teljesen mellőztem a lábjegyzeteket és a lehetőségig egyszerűsítettem, pl. az idézeteknél, a tudományos apparátust. Forrásutalásaim azonban lehetővé teszik az eredeti szöveg kikeresését és összehasonlítását. 

Az egyháztörténetet egyházi, éppen ezért kritikai tudománynak tekintem. Mivel éppen egyes protestáns hitvallások közti különbségeket tárgyaltam, e kritika szempontját nem szolgáltathatta valamelyik hitvallás, hanem csakis az újszövetségi szentiratok. Ezért kezdődnek fejtegetéseim az úrvacsorára vonatkoztatható újszövetségi helyek áttekintésével. 

Eredeti tervem szerint ugyan tárgyalni szerettem volna ebben a dolgozatban is a magyarországi úrvacsoravitákat, már csak amiatt a szoros kapcsolat miatt is, amelyet peregrinusaink a reformáció főterületeivel fenntartottak és amely miatt a külföldi és a hazai események úgy kapcsolódnak egymásba, mint fog a fogba, e tervemről azonban a dolgozat megszabott méretei miatt le kellett mondanom. Szabad legyen azonban kiegészítés céljából utalnom „Die Lehre vom Heiligen Abendmahl in der ungarischen Reformation helvetischer Richtung, Stuttgart 1939. c. dolgozatomra (a Deutsche Theologie c. folyóiratban), amelyben a magyar fejlődést mind fövonalaiban, mind tanszerű álláspontjaiban elég részletesen jellemeztem.

Budapest, 1942. június.

Bucsay Mihály