Jel. XIX. RÉSZ

Jel. 19,1–5. Magasztaló ének Babilon bukása miatt.

Ebben a szakaszban a 18. rész háromszoros gyászénekének hatalmas kontrasztjaként örömujjongás kél a mennyben. Mennyei gyõzelmi ének következik, amelyben az angyali karok válaszolnak a 18:20-ban elhangzott felhívásra: „Vigadj rajta te menny!” Az angyalok éneke összefoglalja a Jel könyvében található, Istent dicsõítõ énekek legfontosabb motívumait (vö. 4:11; 5:9–14; 7:9–14; 11:15–19; 12:10–12; 14:1–5; 15:3–5). Háromszor hangzik el a zsidó liturgiából átvett és a keresztyén liturgiában is meghonosodott Hallélouia – dicsérjétek az Urat. Ez a szó már a hellénista zsidóság közvetítésével került a keresztyén szóhasználatba, mutatja ezt a terminus grecizált alakja (vö. Zsolt 104:35; 106:48; 148:1 stb.). Az Õ mûve a megváltó szabadítás, övé minden dicsõség, övé minden fenség, tekintély és hatalom. Babilon elesett. Isten ítéletet tartott felette, megbosszulta szolgái, bizonyságtevõi kiontott vérét (6:10k.; 18:20.23). A nagy parázna gonoszsága és bálványozása elvette büntetését (17:2; 18:3). A második Halleluja után Babilon örök ítéletének jelképes kifejezése következik: „A füstje is felszáll örökkön-örökké!” Ez a kép Sodoma és Gomora ítéletének elbeszélésébõl való (Gen 19:28). Mint ahogyan a földrengés és vulkánkitörés által örökre elsüllyedt gonosz városok helyérõl csak a füst száll fel, hasonló sors jut osztályrészül örökre a gonosz és parázna Babilonnak. Az angyali karok éneke behatol a mennyei szentélybe, és ott csatlakozik hozzá a huszonnégy vén és a négy élõlény, akik leborulva imádták az Istent, azáltal, hogy megismételték az angyali karok Halleluja kiáltását és Áment mondtak rá. Itt az Amén a teremtmény hódolata az igaz Isten elõtt. Az ének eddig kívülrõl hatolt be a mennyei szentélybe. Ezután megfordul, és a szentélybõl kiindulva, hatalmas hömpölygõ áradatként, kihat az egész teremtett világra. A trónból elõtörõ hang, mivel a „mi Istenünk” dicséretére szólítja fel Isten szolgáit, nem lehet sem Istené, sem a Bárányé. Bizonyára az Isten elõtt szolgáló hatalmas angyalok valamelyikének hangja. Jel. 19,6–10. A második gyõzelmi himnusz. A Bárány mennyegzõje.

A mennyei szentélybõl elõtörõ hatalmas hangra megszámlálhatatlan, nagy sokaság hangja felel. A vizek és az erõs mennydörgés hangjához hasonlít ez a hang, amely az ének mindent átható, ellenállhatatlan és magasztos voltára utal. A himnusz újra Hallelujával kezdõdik és most már nem visszafelé, Isten ítéleteire, hanem elõre, Isten országa gyõzelmének következményeire, ígéreteinek beteljesedése felé néz. Az ebasileusen aoristosból világosan kicseng az ige instans jelentése. Körülírva így fejezhetnénk ki a szó teljes értelmét: Most kezdett el uralkodni, most ragadta teljes hatalmával magához az uralmat, az országlást a mi Istenünk, a Mindenható. A himnusz elsõ része tehát Isten országa eljövetelét magasztalja, Isten bûn és halál felett gyõzelmes akaratának a maradék nélküli érvényre jutását. Az ének második része a Bárány mennyegzõjéért, a megváltás órájának az eljöveteléért mond doxológiát. Az ókori keleten ismert kép, hogy egy isten házasságra lép egy ember leányával. Az antik világ történetébõl az is ismert motívum, hogy egy uralkodó jelképesen házassági szövetséget köt egy várossal. Az Ószövetség ezt a régi vallástörténeti motívumot, mint keretet átveszi és pogányos tartalmától megtisztítva Jahve és népe kapcsolatára alkalmazza (vö. Hós 2:19; Ézs 64:6; Ez 16:7kk.). Ez az ószövetségi szimbólum készíti elõ Krisztus és az egyház viszonyának a võlegény-menyasszony, férj-feleség bensõséges kapcsolatával való ábrázolását (vö. 2Kor 12:2; Ef 5:25kk.; Mt 22:2kk.; 25:1kk.; Mk 2:19; Jn 3:29). Krisztus menyasszonya, az egyház az üdvtörténet céljához érkezett: „készen van”, hogy hosszú várakozás, szenvedés és küzdelem után. egyesüljön Urával, annak üdvözítõ jelenlétében éljen. Amíg Babilon, a nagy parázna bíborba öltözött, és drága ékszerekkel ékesítette magát, addig az egyház csak „tiszta gyolcsba” öltözik. Ez az Istentõl nyert igazság és tisztaság jele. Azért jelenti a tiszta és fénylõ gyolcs „a szentek igaz cselekedeteit”. Mindez „megadatott” (edothé) nekik, tehát „ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták ruhájukat és kifehérítették a Bárány vérében” (7:14). Újra látjuk, hogy a sokak által hiányolt ingyen kegyelembõl való megigazítás újszövetségi gondolata megtalálható a Jel könyvében is, mégpedig a könyv kulcsfontosságú helyein:

A himnusz elhangzása után a kísérõ angyal (vö. 14:13) felszólítja Jánost, hogy írja meg a következõ üzenetet a gyülekezetnek: „Boldogok, akik a Bárány menyegzõjének vacsorájára hivatalosak.” Az üzenet tehát boldognak mondja azokat, akik hivatalosak a Bárány gyõzelmi lakomájára; arra az örömünnepre, amikor a gyõztes Úr és népe újra találkozik és elválaszthatatlanul, örökre közösségre lép. Mivel Isten ígéretei igazak és megváltoztathatatlanok, méltó, hogy János ezt az üzenetet, mint a földi egyház számára küldött bátorítást és vigasztalást feljegyezze és továbbadja a gyülekezeteknek.

János ennek az üzenetnek és a látottaknak a hatására leborul az angyal lábaihoz. De az angyal elhárítja magától az Istennek járó tiszteletet. Ennek a mozzanatnak a lejegyzése az õskeresztyénség világos állásfoglalását jelzi mindenféle teremtménytisztelet ellen. Az angyal János szolgatársának tartja magát, akinek küldetése rokon az apostolokéval és a prófétákéval, valamint azokéval, akire a Jézusról való bizonyságtétel van bízva (12:17). Viszont János újra felhatalmazást nyer, hogy prófétai erõvel és hitelességgel hirdesse „Jézus bizonyságtételét”, azaz Jézus Krisztus üzenetét és tetteit a gyülekezeteknek, amelyik János számára a testté lett, megfeszített, feltámasztott, megdicsõült és eljövendõ Krisztusról szóló bizonyságtétel is. Jánosnak, aki nem több és más, mint bizonyságtevõ tanú, hûen kell továbbadnia a látottakat és hallottakat.

Jel. 19,11–16. Isten Igéjének gyõzelmes megjelenése.

Amikor a menny megnyílik, mindig valami fontos esemény következik (vö. 4:1kk.). Most Krisztus jelenik meg gyõzelemre. A látomások elõzõleg folyamatosan utalnak erre a gyõzelemre. Most ezek a jövendölésszerû utalások és események teljesednek be. A gyermek, aki vasvesszõvel (jogarával) uralkodni fog a népek felett (12:5), most lép elõ gyõztesként és bíróként. A vadállat és a hamispróféta (13. r), akinek legfõbb dühe ellene irányul, amikor az embereket saját imádatukra késztetik, és Krisztus követõit üldözik, most kerülnek magával Krisztussal szembe. Krisztus legyõzi õket, és örök kín lesz a sorsuk. Segítõik a „föld királyai” (16:4) szintén ítélet alá esnek. Isten népe megszabadul üldözõitõl, akik miatt sok nyomorúság szakadt rá. A fehér lovon ülõ személyt még nem nevezi meg a látnok, de amint megjelenik, méltóságjelzõibõl azonnal nyilvánvalóvá lesz, hogy a visszatérõ Krisztusról van szó. Krisztus régen várt paruziája bekövetkezett. Egykor, kereszthalála elõtt, alázata jeleként, szamárháton vonult be Jeruzsálembe, mint a békesség fejedelme (Mk 11:1–11 par.), most a diadalmaskodó jelképével, fehér lovon. A neve: hû és igaz (vö. 1:5; 3:14). Hû a rábízott feladathoz és hû az övéihez. Igaz (aléthinos), mert nincs benne hazugság és beteljesíti ígéretét. Igazságban (en dikaiosyné) ítél, mert csalhatatlanul látja az igazságot, biztos a mértéke, mert maga az igazság. Ézs 11:1 ígérete teljesedik be személyében. Bírói és királyi hatalmát mutatják személyes megjelenésének mozzanatai. Szeme tûz lángjához hasonló (vö. 1:14), ruhája vérbemártott (vö. Ézs 63:1–3). Ez most a véres harcokban gyõzelmes vezér jelképe. Fején „sok diadém” (diadémata polla vö. 13:1). A fenevadnak csak tíz diadémja volt, korlátozott hatalma, a gyõzelemre visszatérõ Krisztusnak tehát korlátlan hatalma van. A neki adott név által Úr, mennyen és földön (vö. Fil 2:9).

A 12. vers szerint olyan „név volt ráírva”, amelyet senki nem tud, csak õ maga. A név valószínûleg a diadémra, a díszes királyi homlokszalagra volt írva. A gyõzelmes Krisztust mennyei seregek követik (vö. Mk 8:23kk.; 13:27; 2Thessz 1:7), fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Ez az öltözet a Krisztussal való kapcsolatuk jele. A tiszta fehér ruha a mennyei tisztaság, bûntelenség jelképe. Krisztus szájából „éles kard jött ki” (vö. 1:16). Ez a teremtõ Igének és a Messiás szavának ellenállhatatlan erejét jelzi. Ézs 15:4 szerint a Messiás „szájának leheletével” gyõzi le ellenségeit. Tehát szavának erejével lesz úrrá rajtuk. Övé a „vasvesszõ”, a jogar, amelynek hatalma az egész világra kiterjed. A visszatérõ gyõztes Krisztusnak adatott meg az ítélõ hatalom: „õ tapossa a mindenható Isten haragja indulatának borsajtóját” (vö. 14:20). A 13. és 16. versekben mégis megtudhatjuk a fehér lovon ülõ nevét, amelyikrõl a 12. versben a látnok azt mondja, hogy földi ember nem tudhatja meg. A 12–13. és 16. vers közti feszültséget nem oldja fel János. A 12. versben a homlokra írt név bizonnyal a gyõztes Krisztus lényére utal, a 13. versben az Isten Igéje név, és a 16. versben a Királyok Királya; Uraknak Ura, a fehér lovon ülõ derekára írt név a világhoz való viszonyára vonatkozik. Az elsõ, a homlokra írt név ember számára valóban végsõképpen kibeszélhetetlen, megfoghatatlan, viszont a másik kettõ kijelentett és ezáltal érthetõ nevek.

Isten Igéjének a hatalmáról tud a Szentírás. Isten teremtõ szava által hozta létre a világot, tartja fenn és szabadítja meg (Gen 1:3kk.; Ézs 55:10k.; Jn 1:1kk.; 1Jn 1:1). Isten Igéje, mint gyõztes hadvezér, az ószövetségi apokrifus irodalomból ismert. Isten Igéje harcolt Egyiptomban Izráelért, és gyõzött a fáraó ellen (Sapientia Salamonis 18:15kk.). Krisztus egyetlen, de ellenállhatatlan és legyõzhetetlen fegyvere az ige. A másik, az emberek számára kijelentett név BASILEYS BASILEÓN KAI KYRIOS KYRIÓN. Ez a név az ókori kelet gondolkodása szerint minden hatalmat egybefoglal.

Jel. 19,17–21. A fenevad és a hamispróféta vége.

Krisztus, Isten Igéje, Királyok Királya, Uraknak Ura mostmár végsõ gyõzelmet arat ellenségein. De éppen úgy, mint Babilon ítéleténél, itt sem olvasunk az ítélet lefolyásáról (18. r.), csak egy napba öltözött angyal hirdeti meg (asztrális öltözet, mennyei lények jelképes ruhája), és aztán a meghirdetett ítélet eredménye látható. Az angyal szavaiban Ez 39 Góg és Magóg ellen mondott próféciái csengenek vissza. A harc eredménye olyan bizonyos, hogy az angyal meghívja a dögevõ madarakat, „Isten nagy vacsorájára”, hogy egyék a fenevad és a hamispróféta elhullt seregének tetemeit. Ez a vacsora, lakoma a Bárány mennyegzõjének a borzalmas ellentéte (vö. 19:9). A döntõ csata meghirdetése után azonnal a gyõzelem eredménye látható. A fenevad és a hamispróféta élve vettetett a kénnel égõ tûz tavába. Ez a kép valószínûleg szintén a visszavonhatatlan, örök ítélet ószövetségi õsképébõl táplálkozik, Sodoma és Gomora pusztulásából és az ehhez kapcsolódó próféciákból (Gen 19:24). A fenevadhoz csatlakozott mitikus nagyságú sereg elpusztul és valóban a dögkeselyûk eledelévé lett. „A lovon ülõnek kardja”, a gyõztes Ige végezte el egyedül az ítéletet. A sárkány két hatalmas eszköze, a fenevad és a hamispróféta elpusztult, már csak az õsi ellenség, a sátán maradt hátra.

Jel. XX. RÉSZ

Jel. 20,1–6. A sátán megkötözése és Krisztus ezeréves országlása.

Az emberiség bûnre ösztönzõi közül a fenevad és a hamis próféta elnyerte büntetését, örökre ártalmatlanná lett. Most a bûn és az engedetlenség legfõbb forrása, Isten teremtett világának õsi ellensége, a sátán kerül sorra. A sátán, aki azonos a „régi kígyó”-val, az ördöggel és a Jel 12-ben feltûnõ sárkánnyal, kiszorult a mennybõl, de a földön még volt hatalma (vö. 12:7–12). Most egy erõs angyal megkötözi, leveti az alvilágba, és az onnan visszavezetõ utat lezárja és lepecsételi Isten feltörhetetlen pecsétjével. Az abyssos a démoni lelkek tartózkodási helye (vö. 9:1kk.), amelynek a kulcsát azonban Isten tartja kézben. Az ószövetségi és az apokaliptikus tradíció tud arról, hogy Isten a démoni hatalmasságokat megfékezi és börtönbe zárja (Ézs 24:21kk.; Henoch 18:21; Baruch 40). A sátán megkötözése Krisztus közvetlen beavatkozása nélkül történik. Krisztus közbelépésére sem. volt szükség ahhoz, hogy kiszoruljon az élõk világából. Hatalma addig tart, ameddig Isten meghatározta idejét. Nem tévelyítheti el többé az emberiséget a teremtõ és megváltó Istentõl, nem takarhatja el többé az igazságot hazugsággal. Csupán egy „kevés idõre” nyer még szabadságot egy utolsó, hiábavaló kísérletre. De elõbb Krisztus ezeréves országlásának kell jönnie, azután pedig végleg megpecsételõdik a sátán sorsa. Isten országában már nem lesz többé helye.

A sátán megkötözése után Krisztus és a vértanúk uralkodnak ezer esztendõn át. A peplekismenoi egyik jelképes kifejezése a vértanúságnak. A pelekys széles csatabárd, amelyet a lefejezés végrehajtására használtak. Akiket lefejeztek Jézus bizonyságtételéért és az Isten igéjéért, mert nem imádták a fenevadat, most fõpapokként és királyokként uralkodnak vele együtt (1:6; 5:10). Ezzel a régi ígéret teljesedik be, hogy a feltámadott igazak Krisztussal együtt ítélni fogják a világot (1Kor 6:2k.; Mt 19:28; Lk 22:30). Egyedül a vértanúk osztályrésze az „elsõ feltámadás”. A többi ember, az elhunyt hívõk is még a halálban maradnak. Ezért mondja a Jel boldognak és szentnek azokat, akiknek része van az elsõ feltámadásban, de azért is, mert nekik már nem árthat a „második halál”, azaz a végleges, visszavonhatatlan elvettetés, a Krisztus közösségébõl való végleges kizárás.

Krisztus ezeréves országlásáról sok vita folyt a theológiatörténet folyamán. Ez a váradalom az Újszövetségben csak a Jel könyvében, ezen a helyen fordul elõ. 1Kor 15-ben sem említi Pál, jóllehet ott részletesen ír az eschatológiai eseményekrõl (20. v.). Annál inkább ismert ez a képzet a korabeli apokaliptikában: a Messiás országlásának, az emberi birodalmak és az Isten országa közé esõ messiási birodalomnak a várása (vö. Henoch 91:12kk.; Orcula Sibyllina 3:652kk.; 4Ezsd 7:28kk.; Baruch 29:3kk.). 4Ezsd 7:28 szerint a Messiás négyszáz évig fog uralkodni, azután meghal és vele együtt minden élõlény. Ezek után a világ hét napra az õsidõk némaságába süllyed. Ezután jön az utolsó ítélet és a halottak feltámadása. A Messiás Isten országát megelõzõ uralmának a képzetében két eschatológiai váradalom ötvözõdött. Az egyik a régi dávidházi Messiás eljövetelérõl és uralmáról szóló prófécia, amely szerint a Messiás elhozza Izráel világuralmát, és érvényre juttatja a Tóra rendelkezéseit a népek között. Ebbe a váradalomba nacionalista színek vegyültek. A másik váradalom univerzálisabb jellegû. Az Emberfia eljövetelérõl szól, és Dán 7-hez kapcsolódik. Az Emberfia eljövetele az ítéletet, a halottak feltámadását és az új világ kezdetét jelenti. A Jel 20:4–6 a Messiás és Emberfia közbeesõ uralmáról szóló apokaliptikus váradalomnak keresztyén formája. Az ezer esztendõ, az apokaliptika képzeteibõl ismert hétezer évbõl álló világkorszak (Barnabás-levél 15:3kk.) utolsó „napja”, szombat éve. A Jel szerzõje bizonyára jelképesnek vette ezt a számot (vö. Zsolt 90:4; 2Pt 3:8). A döntõ, hogy ennek a világkor szaknak utolsó idejét a Krisztus uralma jellemzi, hogy azután átadja az uralmat az Atyának (vö. 1Kor 15:28). Tehát lényegében Krisztus ezeréves országlásának próféciája a Jel könyvében nem mond többet az Újszövetség eschatológiai váradalmaival szemben. Ez döntõ szempont a prófécia megítélésében. Új vonás az apokaliptikus képnyelvnek fokozottabb használata, az ezer év említése. Ez pedig nem akar többet mondani csak annyit, hogy a sátán megkötözése után és Isten országa végleges megérkezése elõtt, az ígéretek szerint Krisztus uralma, amit neki adott az Atya (vö. Mt 28:18), nyilvánvalóan érvényre jut. Krisztus uralma lényegében már egybe tartozik Isten országával, ennek mintegy elõjátéka. Az ezeréves birodalom (chiliasmus vagy millenarismus) jövendölésével kapcsolatban sok rajongó és történet-filozófiai spekuláció támadt az egyház története folyamán. A chiliasmus (chilioi) gondolata mellett vagy ellen sok érv hangzott el. Augustinus, az óegyház legnagyobb theológusa szerint a váradalmat spirituálisan kell érteni, mert szerinte Krisztus uralma az egyházban ölt testet. A rajongók újra és újra felelevenítették ezt a váradalmat, határidõket tûztek ki beteljesedése kezdetérõl. Ezek a számítások rendre meghiúsultak, éppen ezért a reformátorok (maga Kálvin is) és a reformáció hitvallásai fenntartással kezelték vagy elvetették az ezer éves birodalom váradalmát. Ha helyesen értelmezzük a Jel 20:4–6-ot, látjuk, hogy lényeges mondanivalójában nem ellenkezik, sõt megegyezik az Újszövetség eschatológiai tanításával. A hely egyszerû, világos és egyenesen szûkszavú stílusa – amelyik szembetûnõen elüt a korabeli apokaliptika fantáziadús képeitõl – maga tiltja meg, hogy Krisztus visszajövetelének módja, ideje és technikai részletei felöl érdeklõdjünk. A kérdés exegézistörténeti tárgyalását ld. Brütsch II. 227–258.

Jel. 20,7–10. Góg és Mágóg.

A meghatározott idõ után még egyszer elszabadul a sátán, „elbocsáttatik börtönébõl”. Most sem tagadja meg önmagát, mostmár õ maga lép fel, leplezetlenül. A fenevad és a hamispróféta már örök ítélet alatt vannak. Az eltévelyített népek összegyûlnek a szentek tábora ellen: A Góg és Magóg motívuma Ez 38-ból származik. Ott, Mágóg az ország és neve, Góg pedig az uralkodó elnevezése. Eredetileg ezek a nevek az északi népek megjelölésére szolgáltak (Iosephus, Antiquitates I, 6, 1). A LXX-ban már népek és fejedelmek neve mindkettõ. Késõbb apokaliptikus és misztikus hatalmasságok fedõnevévé válik Góg és Mágóg, akik seregeik élén a Messiás és országa ellen törnek (vö. Henoch 56:5–8; Oracula Sibyllina 3, 319). Seregük létszáma szintén mitikus szám, annyian vannak, mint a tenger fövénye. A Jel átveszi a régi tradíciót a népek utolsó ostromáról Jeruzsálem ellen. Az anebésai a seregeknek a látóhatáron való feltûnését jelenti. A platos a föld felszínét, de szélességét is jelenti. Itt inkább a második értelemben használatos, ti., hogy elözönlötték a földet teljes szélességében. A parembolé, a tábor a pusztai vándorlás – üdvtörténeti szempontból tekintve – eszményi korszakát idézi, amikor Isten együtt táborozott a szent sátorban népével. A „szeretett város” nyilván Jeruzsálem (vö. Zsolt 77:68; 86:2). Az égbõl aláhulló tûz semmisíti meg az egész összegyûlt sereget, amelyiken a sátán személyes jelenléte és dabólikus képessége sem segít. Az égbõl leszálló tûz motívuma Illés történetébõl ered (vö. 2Kir 1:12.14). A sátán sorsa, akit a Jel utoljára a diabolos néven említ, végleg megpecsételõdik. A fenevaddal és a hamisprófétával együtt a tüzes és kénes tóba kerül (vö. 19:20), ahol örök kin, gyötrelem és Isten teremtett világából való kizárás lesz osztályrésze.

Jel. 20,11–15. A halottak feltámadása és az utolsó ítélet.

Az új látomás elsõ szembetûnõ jelensége a fehér trón, amely a mennyei bíró szentségének a jele. Mivel nem mondja ki a látnok a bíró nevét, ez maga Isten. Az a tény, hogy Isten a legfõbb bíró, nem zárja ki Krisztus bírói tisztét és azt, hogy az elsõ feltámadás részesei tanúi lehetnek az utolsó ítéletnek. Megrendítõ esemény elõzi meg az ítéletet. A régi ég és föld, a látnok számára ismert és meghitt világ eltûnt a trónon ülõ tekintete elöl, hogy helyet adjon az újnak. De mielõtt az új teremtés megtörténnék, az utolsó ítéletnek kell jönnie. A föld és tenger kiadták a holtakat, tehát mindenki feltámadt, bárhol is halt meg. Mindenki Isten ítélõszéke elé állt, ahol „cselekedetei szerint” ítéltetnek meg az emberek (Róm 14:10; 2Kor 5:10; Mt 25:31kk.). Jézus szavai beteljesedtek: „Nem mindenki, aki ezt mondja nekem, Uram, Uram, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21). Régi apokaliptikus tradíció az is, hogy az emberek cselekedetei fel vannak jegyezve (Dán 7:10; 4Ezsd 6:20; Henoch 90:20; 104:7; Baruch 24:1). Azoktól a könyvektõl, amelyekbe a cselekedetek vannak feljegyezve, különbözik az élet könyve (vö. 3:5; Henoch 47:3; 103:2). Az élet könyvébe azoknak a neve van beírva, akik hûségük révén polgárjogot nyertek az új Jeruzsálembe (13:8; 17:8).

A halál (thanatos) és a pokol (hadés) tulajdonképpen a halottak világa, a halottak tartózkodási helye, itt, mint személyes istenellenes hatalmak jelennek meg, amelyek a tûz tavába vettetnek, ahol a fenevad, a hamispróféta és a sátán van. Ez lett a sorsa mindazoknak is, akik nem voltak beírva az élet könyvébe, akik megmérettek és könnyûnek találtattak. A tûz tavában, az örök gyötrelem és elvettetés helyén nincs többé reménység feltámadásra és újrakezdésre.

Most, midõn az utolsó ellenséget, a halált is legyõzte Isten, az élet gyõzelme nyilvánvalóvá lesz (vö. Ézs 25:8; 1Kor 15:26.54).

Jel. XXI. RÉSZ

A Jel szorosabb értelemben vett apokaliptikus részét körülövezi az 1–3. részekben és a 21:22. részekben a gyülekezetekhez szóló ígéret, vigasztalás és intelem. A 20. rész végével lezárul a régi világkorszak. Ami ezután következik, az Isten ígéreteinek maradék nélküli beteljesedése, az egész kijelentés és üdvtörténet célja: Isten országa, Isten szeretetének gyõzelme a bûn, a halál és az emberi élet minden nyomorúsága felett János látja beteljesedni azt, amit Isten népe. nemzedékek hosszú során át várt és hirdetett. A beteljesülésnek errõl a minden emberi várakozást és képzeletet felülmúló látomásáról ad hírt János a földön küzdõ egyháznak, erõsítésül az eljövendõ próbák idejére.

Jel. 21,1–8. Az új ég és új föld látomása.

A régi világ elmúlt (20:1). Hogy miként tûnt el „az elsõ ég és az elsõ föld”, arról nem ír a látnok. Közvetlenül az új teremtés eredményét látja. A világ eltûnésének megemlítésével fontosnak tartja megjegyezni, hogy „a tenger nincs többé” (1. v.). A tenger az apokaliptikus látomások folyamán többször úgy jelent meg, mint a démoni hatalmak fészke, ahonnan ezek igyekeznek kaotikus zavart kelteni Isten világának rendjében (13:1.9. Assumptio Mosis 10:6, Oracula Sibyllina 8, 236). Semmi nem maradt tehát a régi világból. Az új Jeruzsálem látomása következik, amely a mennybõl száll alá, „mint egy férj számára felékesített menyasszony” (vö. 19:7; 21:9kk.). A parázna Babilon, amely bálványozásban és gonoszságban, a népek megrontásában kéjelgett, elpusztult, a napba öltözött asszony, az egyház, amely hû maradt Urához, részese az Isten üdvözítõ örök jelenlétének. Az új Jeruzsálem, mint az Istentõl elõre elkészített, praeexistens valóság (4Ezsd 7:26; 8:52; Henoch 53:6). Pál apostol is tud a mennyei Jeruzsálemrõl, amely mindnyájunknak anyja. Az apostol ezzel a képpel utal arra az új teremtésre, amely az egyház korszakával elkezdõdött az üdvözítés történetében (vö. Gal 4:26). A látnok hatalmas hangot hall a trón felöl, amely ószövetségi igék formájában adja tudtul, hogy Isten újra az emberekkel lesz (vö. Lev 26:11; Ez 37:27; Zak 8:8). Isten sátora említésének itt kettõs eschatológiai jelentése van, egyrészt Isten jelenlétének bizonysága. Mint ahogyan a szent sátorban Isten jelen volt a pusztában vándorló népe között, úgy lesz újra jelen népével, de most már örökre és elválaszthatatlanul. A sátor másik eschatológiai jelentése a jeruzsálemi templomra és vele magára a városra utal, ahol Isten a templomban kegyelmébõl megjelent és népe között lakozott. Most azonban nem alkalomszerûen lesz jelen, mert a bûn nem zárja ki állandó jelenlétét. A népek is Isten népei lesznek. A laos szó használata (az ethnos helyett) mutatja a Jel univerzálista gondolkodását. A laos az Isten népe (’am) megfelelõje a LXX-ban. Megszûnik tehát az egyház különállása, mert minden nép Isten népévé lesz. Látnunk kell azonban, hogy ez nem a misszió eredménye, hanem Isten új teremtõ munkája folytán következik be. Isten jelenléte kizárja a halált, a gyászt, a fájdalmat, a fájdalmas panaszkiáltást. A régi ígéret és reménység, a halál legyõzése most bekövetkezett (Ézs 25:8; 35:10; 65:16; Hen 10:22; 1Kor 15:54). A régiek elmúltak, a történelem és az emberi élet válságai és szenvedései végleg lezárultak és nem fenyegetnek többé. Ezután következik a záró fejezeteknek az a része, amelyben Isten ígéretei hangzanak el a jövendõ világról (21:5–22:7). A jelenések folyamán most elõször veszi át Isten személyesen a szót. Most a „trónon ülõ” beszél. Ez János számára a legnagyobb felhatalmazás, ami hitelességet ad bizonyságtételének. Maga Isten parancsolja meg, hogy jegyezze fel a hallottakat: „Íme mindent újjá teszek” (vö. 2Kor 5:17; Gal 6:13). Ez a Jel záró fejezeteinek alaphangja és legfontosabb üzenete. Isten, aki egykor szavával hívta létre a mindenséget, most hasonlóan szuverén hatalmával hozza létre az új teremtést. Az új teremtés ténye, bár még elõttünk áll, már befejezettnek vehetõ. Erre mutat a prófétai múlttal kifejezett bizonyosság: Megtörtént. Isten beszédei „bizonyosak és igazak” (pistoi kai aléthinoi), megbízhatóak és megfelelnek a valóságnak, mert attól származnak, aki a kezdet és a vég, aki mindennek elindítója és bevégzõje a világ és a mindenség története hatalmas folyamatában, akinek van hatalma arra, hogy mindig a valóságnak és igazságnak megfelelõen szóljon és szavát be is teljesítse (Zsolt 33:9). Isten jelenléte az élet vizével fogja meggyógyítani az emberi élet minden viszontagságának az emlékét (vö. 7:13kk.). A gyõztes ígéretet kap, hogy örökli az új világot és Isten gyermekének, fiának (hyios) tekinti. Hogy miképpen lehet valaki gyõztes, arról már különbözõ fordulatokban szólt a könyv. A gyõzelem két alapvetõ feltétele Krisztus váltságmûvének elfogadása és a hozzá mindhalálig való hûség.

A hûségesekkel szemben ott vannak a hûtlenek, a gyõztesekkel szemben az elveszettek. Egy katalógusszerû felsorolás említi mindazokat, akiket egy-egy bûnnel való lényegi azonosulás miatt kizár Isten az új világból. Az elsõ két bûn a hit elhagyásával áll kapcsolatban, aztán az ebdelygmenoi mintegy összefoglalja a következõ három bûnt. „Utálatosak” mindazok, akik paráznasággal vagy bálványimádással és varázslással, fekete mágiával fertõztetik meg életüket. Ezek a bûnök kizárnak az élõ Istennel való közösségbõl. Izráelben és az õsegyházban is két legsúlyosabb bûn a bálványimádás és a házasságtörés volt. A „hazugok” a hét tagból álló felsorolás utolsó szava, amelyik viszont az elõzõ hat bûnnek a lényegi tartalmát kifejezi. Minden bûn végsõképpen a sátán hazugságából ered, amelyikkel bûnre csábította az embert és szüntelen kísértésbe viszi. A sátán a hazugság atyja (Jn 8:44). Aki egész lényével a bûnnel azonosul, az a hazugság áldozata lesz, és maga is hazuggá válik, mert életével tagadja Isten szeretetének, szentségének és hatalmának valóságát.

Jel. 21,9–27. Az új Jeruzsálem.

Az új Jeruzsálem leírása is régi apokaliptikus tradícióhoz kapcsolódik, de azokon túlmenve új jövendölés keletkezik. A Jel könyvébõl már megszokott módon János, a látomások tudatos szerkesztõje, a hagyomány régi köveibõl a számára legalkalmasabbakat összeválogatva igyekszik kifejezni az emberileg kifejezhetetlent, és közben egy egészen új, a régitõl merészen elütõ kép jön létre. Ez az új kép nem egyszerûen a régi ismétlése vagy a régi jövendölésnek szó szerinti beteljesedése, hanem a régi ígéretek minden képzeletet felülmúló módon történõ célhoz érése. Az új Jeruzsálemrõl alkotott kép is alapjaiban az Ez 40–48. részekhez kapcsolódik. Ezékiel szintén elragadtatott egy magas hegyre, ahonnan megláthatta a (fogság után) újjáépült Jeruzsálem falait. Egy angyal mutatta neki a messiási idõk új templomát, amelyikbõl az áldás folyója ered (Ez 47:1–12). Ezzel szemben az a város, amelyiket az angyal mutatott Jánosnak, egészen más volt, mert hiányzott belõle a templom. Az új Jeruzsálem a nevén kívül semmiben nem hasonlított a régihez. Tökéletes dicsõségében felülmúlta a régit.

Az egyik angyal, aki végrehajtotta Babilonon, a nagy paráznán az ítéletet, most megmutatja Jánosnak a „menyasszonyt”, a „Bárány feleségét”. Mindkét szó csillámló jelentésû. Jelenti a tökéletességre jutott egyházat (vö. 19:7) és jelenti egyben azt a helyet, ahol Isten örökre és elválaszthatatlanul együtt lesz népével. Az új Jeruzsálem elsõ szembetûnõ vonása, hogy benne volt az Isten dicsõsége” (11. v.). Ez kifejezhetetlen fényt adott a városnak. Ez a fény hasonló volt a látnok szerint a „kristályfényû jáspishoz”. Ennek különösen szép fényét ismerik az ókori írók is. A jáspis a kvarcnak idegen anyagokkal színezett változata. Barna, kék, sárga, vörös és zöld színekben csilloghat. A látnok elõször a város falát és tizenkét kapuját pillantja meg, a kapukat angyalok õrzik és a kapukon Izráel tizenkét törzsének neve olvasható. Minden égtáj felé három-három kapu néz, nyitva minden irányban. Az új Jeruzsálem kapui nem védelemre és elzárásra, hanem bemenetelre valók (vö. Ez 48:30). A város falának tizenkét alapkövén a tizenkét apostol neve áll. Az egyház az apostolok és próféták alapkövére épült fel (Ef 2:20). Az angyal a kapuk és az alapok megmutatása után megméri a város hosszát, szélességét és magasságát. A méretekbõl kitûnik, hogy az új Jeruzsálem egy hatalmas kocka alakú építmény, amelynek minden oldala tizenkétezer stadion, azaz kb. 2400 km. Az antik korban a kocka alakja a tökéletesség jelképe volt. Az új Jeruzsálem az Isten által épített tökéletes város. A fal magassága hosszúsága mellette elenyészõ, száznegyvennégy könyök, kb. 70 m magasság, ember, azaz angyal mértékével mérve, tehát szent mértékkel. A babiloni asztrális elképzelés szerint a mennyboltot egy egészen alacsony körfél tartotta a horizonton. A falak építõanyaga a már említett jáspisból volt, az egész város pedig áttetszõ aranyból. Áttetszõ aranyról Platon is tud. Valószínûleg valamilyen kristályos anyag volt arannyal átitatva. A 18. versben az endómésis igen ritka szó, kötõanyagot is jelent. A tizenkét alapkõ drágakõanyaga a megfelelõ ószövetségi felsorolásokhoz igazodik (Ex 28:17kk.; 39:10kk.; Ez 28:13). A tizenkét drágakõbõl készült alapkõ a tökéletességre jutott egyház teljességét jelképezi, a régi Izráel tizenkét törzsének megfelelõen. A drágaköveknek nincs semmi misztikus jelentése. A drágakövek azt jelzik világosan, hogy Istennek olyan értékes az õ népe, mint a drágakövek. A tizenkét kapu egy-egy hatalmas gyöngybõl való, a város utcája olyan ragyogó, mint az átlátszó üveghez hasonló tiszta arany. Az értékes építõanyag egyenkénti magyarázata nem szükséges. Együtt akarja mindez szemléltetni a város dicsõségét, amelyiknek mégis legnagyobb értéke Isten jelenléte. Ez az, ami leírhatatlan fényt és dicsõséget ad neki.

A 22. versben a látnok tekintete a város belseje felé fordul. Régen a templom volt Isten jelenlétének színhelye, még a Jel apokaliptikus részei szerint is (vö. 11:19; 14:15; 15:15). Az új világban nincs szükség ilyen helyre, mert „a mindenható Isten a temploma és a Bárány”, tehát Isten és a Bárány állandó és örök jelenléte feleslegessé teszi a templomot. A földön járó egyháznak tudnia kell, hogy Isten útjai nem a földi kultuszhelyeken, nem is magában az egyházban, az egyház építésében végzõdnek, hanem a „templom nélküli városban”, ahol Isten jelenléte mindent betölt és lesz minden mindenekben. Ez a látomás megóv bennünket kultuszhelyeink és egyházi szervezeteink lebecsülésétõl, de túlbecsülésétõl is. Az új Jeruzsálemnek nem lesz szüksége többé az égitestek világosságára, mert Isten dicsõsége világítja meg, amely fényesebb minden teremtett fénynél, mert maga a világosság. Nem lesz sötétség sem, sem éjszaka, hiszen a sötétség végleg legyõzetett (vö. Jn 1kk.; 1Jn 1:5; 22:5). A népek ennek a világosságnak a fényénél fognak járni. Nem mint ellenségek gyûlnek egybe a szent város ellen, hanem tiszteletet és dicsõséget adni Istennek. Mivel nem lesz éjszaka, a kapuk állandóan tárva lesznek. Az új Jeruzsálem „nyílt város” lesz, mert nem lesz többé gonosz szándék és félelem.

A 27. vers megjegyzése: „nem megy be oda semmi tisztátalan” – nem azt jelenti, hogy az új teremtésben is lesznek tisztátalanok, hanem azt, hogy csak azok érhetik meg az új Jeruzsálem ígéretének beteljesedését, akik be vannak írva a „Bárány életkönyvébe” és nincs közösségük a hazugsággal.

Jel. XXII. RÉSZ

Jel. 22,1–5. Az élet vize és az élet fája.

A XXII. rész 1–4. versei még az új Jeruzsálemrõl szólnak. Itt azonban egy új motívum merül fel: a visszatérõ paradicsom. Az élet vize, amely az apokaliptikus hagyomány szerint a paradicsomból fakadt (Gen 2:10; vö. Ez 47:8kk.; Henoch 8:4), az Újszövetségben már kilép az apokaliptika képvilágából és vallási szimbólummá lesz (Jn 8:38). Ez a víz az örökélet vize, a romolhatatlan élet ajándéka. Ez a folyó Isten és a Bárány trónjából ered. Az örökélet forrása tehát maga Isten és Krisztus, mindkettõjük életet adó igéje és üdvözítõ szeretete (vö. Jn 3:5).

A paradicsom motívuma folytatódik. Az élet fája valamikor az édenkert közepén állt (Gen 2:9; 3:22). Isten újjáteremtett világában azonban ismét jelen lesz (vö. 2:7; 22:14.19). A xylon zóés ezen a helyen kollektív singulárist jelent. Az „innen és túl” úgy értelmezhetõ, hogy az élet fája az élet vize folyójának mindkét partján fasorként áll (Ez 47:7.12). Mivel az élet folyója a város fõútjának közepén folyt és mellette az élet fájának sora állt, mindenki szabadon hozzáférhetett. Ez azt jelenti, hogy az élet fája nincs többé elzárva az ember elõl, mint a bûneset után (Gen 3:22). A fa évenként tizenkétszer hoz termést. Az apokaliptikus váradalmak szerint az eljövendõ világkorszakban a fák minden hónapban teremnek és gyümölcsüknek gyógyító hatása lesz. Rejtélyes és nehezen érthetõ mondat: „a fa levelei a népek gyógyítására valók”. Ha az új teremtésben már nincs halál, fájdalom és szenvedés (21:4), akkor miért kell gyógyítani a népeket? Egyes exegeták arra gondolnak, hogy itt a kárhozatra ítéltek gyógyításáról van szó (Rissi, i. m. 136–137). Az apokatastasis pantón gondolatát belemagyarázni ebbe a kijelentésbe erõszakoltnak látszik. A legkézenfekvõbb megoldás, hogy az eis therapeian kifejezést nem a hagyományos értelemben magyarázzuk. A therapeia nemcsak gyógyítást, hanem szolgálatot és megõrzést is jelent. Az élet fájának levelei tehát a népek szolgálatára, Isten közösségében való megõrzésre rendeltettek. Az eledel és az ital az ókori keleten egyben isteni ajándékok közlését is jelentette. Az élet fájának gyümölcsei és levelei Isten ajándékául szolgálnak, a vele való közösséget erõsítik az új teremtésben. A látnok újra megerõsíti, hogy az új Jeruzsálemben „semmi átok nem lesz”, ami az ember életét terhelné, mert bûn és halál sem lesz többé.

A régi aión-ban lehetetlen volt az embernek Istent élve meglátni (vö. Ex 33:20.23). De a kegyesek legnagyobb reménysége mégis az volt, hogy egyszer megláthatják Istent (Zsolt 83:8; a LXX-ben, 4 Ezsd 7:98). Most ez a kívánság, amely még Mózesnek sem teljesült, valósággá lesz: „és látni fogják arcát”. Szolgái színrõl színre látva imádják Istent, „és neve homlokukon lesz”, örökre elválaszthatatlanul az övéi lesznek. A név, amely egykor üldöztetést jelentett számukra, most dicsõségükre szolgál, mert „uralkodnak örökkön-örökké”. A 21:4kk.-ben még az egyéni sorsok gyógyításán volt a hangsúly, itt már Isten választottai feladatáról és küldetésérõl az új világkorszakban. Akik itt mindhalálig szolgáltak, ott uralkodni fognak. Az örökélet nem tétlenség, hanem többrebizatás, Mt 25:21 eschatológiai üzenetét az egyház sokszor szem elõl tévesztette, amikor csak morálisan magyarázta Jézusnak ezt a kijelentését.

Jel. 22,6–21. A könyv próféciálnak hitelessége. Intés a készenlétre. Imádság Krisztus eljöveteléért. A könyv utolsó szakasza egyben a könyvben leírt próféciák hitelességének többszörös megerõsítése. Egymás után szól Krisztus, a látnok, a Lélek, a menyasszony, majd újra a látnok, Krisztus és az egyház, és bizonyságot tesznek, hogy a könyvben leírt próféciák tartalma megfelel az igazságnak. Elõször Krisztus tesz tanúbizonyságot János mellett (vö. 7. v.). Amiket János leirt, azok olyan igék, amelyek megbízhatóak és megfelelnek a kijelentett igazságnak (logoi pistoi kai aléthinoi). „A próféták lelkének Istene” küldte el angyalát, hogy kijelentse Jánosnak Isten terve beteljesedését, „amiknek meg kell történniük”. János írásaiban, bizonyságtételében ugyanaz a Lélek munkálkodik, mint a prófétákban (vö. 1Kor 14:32; 2Pt 1:21). Jézus maga az, aki János által üzen a gyülekezeteknek: eljön hamar, és boldog az, aki megtartja a könyv próféciáinak igéit. Krisztusnak ezzel a mondásával a könyv visszatér a bevezetés gondolatához (vö. 1:1.19; 4:1). A makarizma is a könyvben kimondott elsõ boldog-mondáshoz csatlakozik (vö. 1:3). Az ígéret azoknak. szól, akik a könyvben olvasható prófécia szavainak hitelt adnak, és követik azokat.

Ezek után János veszi át a szót (8kk.). Leírja, hogy amikor hallja Krisztustól szolgálata hitelesítését leborul az angyal elõtt, aki õt eddig kísérte, feltárta és magyarázta elõtte a jelenéseket. Megismétlõdik a 19:10 jelenete. Az angyal újra elhárítja magától a proskynésis-t, szolgatársának nevezi magát és ezt mondja: Istent imádd! Világos állásfoglalása ez a mondás az õskeresztyénségnek a tiszta monotheizmusa mellett. Feltûnõ, hogy ebben a szakaszban háromszor is leírja János a theos-Isten nevet. Lezárultak a látomások, ezek után elhagyja az apokaliptika stílusát, amelyik Isten nevét rejtjelek és körülírások mögé rejti. János most már világosan szólhat, úgy, mint ahogyan az evangélisták és az apostolok beszélnek. A 10–16 versekben újra Jézus veszi át a szót. János parancsot kap, hogy ne pecsételje le a könyvet (10. v.). Az apokaliptikus könyvekben éppen az ellenkezõ parancs szokott állni: le kell pecsételni a könyvet és el kell tenni az utolsó idõkre (vö. Henoch 1:2; 93:10; 104:12; Dán 8:26; 12:4.9). János igéi valóban próféciák, arra vannak rendelve, hogy hirdessék az embereknek Isten kijelentett akaratát, annál is inkább fontos a teljes nyíltsággal való hirdetésük, mert „az idõ közel van”. Közel az ígéretek beteljesedésének ideje, szükséges tehát, hogy elváljon az igaz a hamistól, a szent a szentségtelentõl.

A 12. vers ígérete Ézs 40:10-hez kapcsolódik. A megdicsõült Úr újra megerõsíti eljövetelének közelségét és biztosítja övéit bírói hatalmának erejérõl. Jézus ugyanazokat a méltóságjelzõket használja itt, mint Isten (vö. 21:6). Õ és az Atya egyek (Jn 10:30). Boldogok azok, akik elfogadják az Õ váltsághalálának gyümölcseit, mert ez ad nekik jogot bemenni a mennyei Jeruzsálembe (14. v.). Krisztus paruziájá kereszthalálának a botránkozásába van elrejtve. A dicsõséges Krisztussal való közösség csak a megfeszített Krisztussal való közösség útján érhetõ el. A 15. vers újra felsorolja azokat (vö. 21:8), akiknek kívül kell maradni Isten új világán. A fõbûnök: házasságtörés és bálványimádás, éppen úgy, mint a 21:8 bûn-katalógusában. A felsorolás most kiegészül a gyilkosság bûnének az említésével. Feltûnõ még az „ebek” kifejezés használata. Az eb keleten tisztátalan állatnak számított, így az „utálatos” szó szinonimjának vehetõ.

Jézus beszéde két méltóságjelzõvel fejezõdik be: 1. Õ a Dávid gyökere és sarja. Más szóval nemcsak Dávid fia; hanem Dávidnak Ura is (vö. Mk 12:35kk.). Õ a Dávid házából származó Messiás, akiben minden messiási ígéret és reménység beteljesedik (Ézs 9:1kk.; 11:1kk.; vö. Róm 1:3). 2. Õ a fényes hajnalcsillag (vö. 2:28). A hajnalcsillag az antik világban a világuralom jelképe volt (vö. Num 24:17). Õ a Királyok Királya, Uraknak Ura. Jézus után a Lélek menyasszonya szólal meg. Az egyház is sóvárogva néz Krisztus visszajövetele felé. Maga a Lélek esedezik érettünk (Róm 8:26), Õ veszi át a gyülekezetek és magánosok imáját, és viszi Isten trónja elé. A Jel felhívással fordul mindazokhoz, akik hittel hallják ezt a fohászkodást, hogy õk is mondják: „Jöjj”. Mindenki, aki szomjúhozza az élet vizét, Isten megigazító és új életet adó igéjét, vegye el ingyen. Ma még a kegyelem idejét éljük. Aki kész hittel elfogadni a Krisztus által ajándékozott romolhatatlan élet ajándékát, az örökéletet nyer.

Ezek után újra János veszi át a szót (18. v.). Figyelmezteti a gyülekezeteket, hogy az általa leírt próféciákhoz sem hozzátenni, sem belõlük elvenni nem szabad. Aki vét ez ellen a parancs ellen, annak Isten is bûnéhez méltóan fizet. Aki hozzáad valamit saját gondolataiból, azt Isten a könyvben leírt csapásokkal sújtja. Aki pedig elvesz belõle, attól Isten elveszi az új világba való bemenetel jogát, megfosztja a mennyei Jeruzsálembe nyert polgárjogától. Jánosnak ez a hallatlan igénye, mûvének isteni hitelesítésébõl ered. János bizonyos benne, hogy ez az élõ Isten megváltó üzenete az emberhez. Méltó tehát, hogy az egyház és a gyülekezetek teljes tiszteletet tanúsítsanak a Jelenések próféciái iránt: Ennek a tiszteletnek mindenekelõtt abban kell megnyilvánulnia, hogy a Jel könyvét óvjuk a rajongó képzelet hozzáköltéseitõl, spekulációitól. Igyekeznünk kell a Jel könyvét úgy megérteni, mint ahogyan azt János értette, és mint ahogy õ intésként és vigasztalásként nekünk tovább adta.

A záró versben Krisztus újra megerõsíti az eljövetelérõl szóló ígéretét: „Bizony hamar eljövök!” Ezt a „hamar”-t úgy kell értenünk, mint ahogy az apostoli korszak is értette: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve elõttetek szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendõ és ezer esztendõ, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelmesnek tartják, hanem hosszan tûr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:8–9)

A gyülekezet Krisztus ígéretére így felel: „Ámen, jöjj Uram Jézus!” Már az õsgyülekezetekben is használt arám nyelvû fohász: marana-tha = mi Urunk jöjj. Átveszik a hellénista gyülekezetek is (1Kor 16:22). Ez a könyörgés az õskeresztyén gyülekezeti liturgiának szilárd részévé lett. Az apostoli levél felolvasása után a gyülekezet ezzel az imával készül az úrvacsorához, amelyikben ajándékba kapja a Krisztussal való együttlét elõlegét a Szentlélek által.

A Jel záró üdvözlete hasonló Pál leveleinek záró formuláihoz. János az Úr Jézus kegyelmébe ajánlja a gyülekezeteket, kívánja, hogy az, ami az életben a legfontosabb az embernek, Krisztus bûnbocsátó, újjászülõ erõt, bátorságot és reménységet adó kegyelme maradjon mindnyájukkal. Ha az emberi lét és történelem viszontagságain át az Õ hûsége és kegyelme kísér bennünket, bizonyosan megérkezünk évezredek várakozásának beteljesüléséhez, a mennyei Jeruzsálemhez, a bûntõl, a szenvedéstõl, haláltól megszabadított, Isten örök üdvözítõ jelenlétében élõ világhoz.

Jóllehet a Jel könyve a jövendõbe néz, mégis a mindenkori jelen egyházának szól. Amikor állandó készenlétre, munkára int, amikor Krisztus követõitõl a szentséget, az igazság mellett való hûséges megállást és hazugság elleni harcot követeli meg, akkor egyben a jelen feladatára irányítja a figyelmünket. A jövendõhöz való utat a jelenben lehet megtalálni. Isten új világához való polgárjogot ebben az életben kell elnyerni. A helyesen értett és olvasott Jel könyvének nemcsak hatalmas vigasztaló ereje hanem hatalmas etikai üzenete is van. Csak azé lehet a jövendõ, aki ebben az életben teljes erejével az igazság szolgálatában áll. Korunk keresztyénségének is nagy figyelmeztetés, útmutatás és reménység forrása lehet a Jel könyve.