Jel. XIV. RÉSZ

A Jel könyve a 14. résszel éri el csúcspontját. Háromszor hét látomás vezet hozzá (6–13:18), és háromszor hét látomás következik utána az új ég és új föld eljöveteléig (15–21:5). A 14. rész tartalma a keresztyén eschatológiai reménység legfõbb váradalma, az Emberfia eljövetele.

Jel. 14,1–5. A Bárány és kísérete a Sion hegyén.

A 13. részben olvasható rettenetes kísértések és próbák láttán felvetõdik a kérdés: Ki állhat meg a hitben (vö. 6:17; 7:1–8)? A ki nem mondott, de jelenlevõ és némán szorongató kérdésre a látnok egy új látomásban kap feleletet. János hirtelen a Bárányt látja a Sionon, az üdvözültek sokaságának körében. A Sion hegye, amelyen Jeruzsálem épült, a hagyományos zsidó váradalom szerint az a hely, ahol a Messiás meg fog jelenni népe megmentésére az ítélet tartására (Jóel 3:4; 4Ezsd 13:35). Ez a hely, a Sion hegye az üdvözültek megõrzésének a helye. Nyilvánvalóan nem a földrajzi értelemben vett Jeruzsálemrõl, hanem a mennyeirõl van szó. Az üdvözültek száma száznegyvennégyezer. Ezek, az igaz Izráel tizenkét törzsébõl elpecsételtek (vö. 7:4kk.); akik nem vették fel a fenevad bélyegét, hanem a Báránynak és az õ „Atyjának neve volt felírva homlokukra” (1. v.). Ez azt jelenti, hogy elidegeníthetetlenül, örökre az Istenéi lettek. Isten és a Bárány és istennépe elválaszthatatlanul együvé tartoznak.

A nagy vizek hangja és a mennydörgés a Bárány méltóságát és fenségét jelzi (vö. 1:15; 19:6; vö. 4:5; 8:5; 11:19). János ezzel egyidõben hárfák hangját hallja. A kithara a zsoltáríró hagyományos hangszere, istentiszteleti. hangszer (vö. 5:8). Ezen a mennyei istentiszteleten énekelt himnuszokat csak Krisztus választottai érthetik meg. Isten trónjának említése, amely elõtt az istentisztelet folyik, utal arra, hogy az ének tartalma hasonló lehet az 5. részben olvasható himnuszokhoz, amelyeket az angyalok énekeltek. Csak a 19:1–10-ben olvashatunk újra olyan himnikus szövegeket, amelyek közlik az üdvözültek gyõzelmi énekét. A manthanein János irataiban az akouein korrelatív fogalma vö. Jn 6:54. Aki Isten beszédét hallja és megtanulja, megérti, elfogadja, az a Krisztusé. Ezek azok, „akik megvásároltattak a földrõl”, akiket a Bárány áldozata által megváltott a bûnbõl és magáévá tett (vö. 5:9). A Bárány gyõzelme már hitben látható, az üdvözültek éneke hitben hallható, akkor is, ha a földi egyház teljes mélységében nem tudja azt megérteni.

A 4–5. versekben a száznegyvennégyezer jellemzésében a 7:1–8-hoz képest új vonások jelentkeznek. Kétség nélkül mindkét helyen ugyanarról az üdvözült, választott seregrõl van szó, amelyik el van pecsételve Istennek. Itt azonban azt olvassuk, hogy „ezek azok, akik nõkkel nem szennyezték be magukat” (4. v.). Látszólag bizonyos aszketikus irányzatok érvényesülésérõl van szó ebben a jellemzésben (vö. 1Kor 7:1.8). Az ouk emolynthésan annak a jellegzetes kifejezése, hogy a jelzettek szexuális kicsapongásoktól mentesek, a parthenoi szó pedig a teljes nemi megtartóztatásra utal. A Jel könyve és az Újszövetség egészébe azonban nem illeszthetõ be az a nézet, hogy az üdvözültek eschatológikus gyülekezete csak nõtlen férfiakból állhat. Ennek a helynek a megértéséhez segítségül kell hívnunk az egész bibliai kijelentés-történetet. A prófétáknál gyakran olvasható, hogy ezek az Istentõl való elfordulást és bálványozást paráznaságnak, fajtalanságnak nevezik (vö. Hós 2:14–21; Jer 2:2–6). Maga a Jel könyve is ismeri ezt a fordulatot (14:8; 17:2.4; 18:3.9; 19:2). Ennek az ellentétével is találkozunk a Szentírásban: az egyház, Krisztus jegyese, tiszta szûz (2Kor 11:2). Mivel a Jel 13-ban éppen a bálványozás kisértésérõl és a hamis istentiszteletben való részvétel próbájáról van szó, kézenfekvõ üdvtörténeti magyarázat, hogy a száznegyvennégyezer nem aszkéták egy kis csoportja, hanem azok az üdvözültek, akik nem estek áldozatul a bálványozás, a könyv írása idején a császárkultusz kísértésének. Még jellemzõbb a következõ mondat az üdvözültek seregére: „Ezek azok, akik követték a Bárányt, ahova csak megy”. Az akolouthein a Krisztus követésének, a tanítványi mivoltnak jellegzetes kifejezése (vö. Mk 8:34; Mt 10:38). A száznegyvennégyezer nem követett mást, hanem egyedül Krisztus követõje volt. Krisztus követése, az iránta való engedelmesség a kereszten, szenvedéseken és halálon át vezet a dicsõségbe (vö. Fil 2:5kk.).

A száznegyvennégyezer másik jellemzõje, hogy aparché. Az aparché, a zsenge, az elsõ termés, a termésbõl vett elsõ áldozat, egyben a teljes aratás ígérete (vö. Lev 23:9kk.; Num 28:26kk.). Az emberek közül kiválasztott, a megváltott hívõk serege csak elsõ zsenge, elõleg abból a teljességbõl, amit Isten szán az emberiségnek, mert az egész világ Istené, az egész termés õt illeti. Az áldozati terminológia tovább kisér az 5. versben. A választottak, éppen úgy, mint a mennyei lények hazugságtól, csalárdságtól mentesek. A hazugság az ördög lényege (vö. Jn 8:44). Az üdvözültek egyben amómoi, azaz olyan hiba nélküliek, amely alkalmatlanná tenné õket az Istennek való odaszentelésre. Az áldozatnak, az Istennek szentelt ajándéknak hiba nélkülinek kellett lennie (vö. Zsid 9:14; 1Pt 1:19; vö. Ex 12:5; Lev 23:12k.). Az Istennek szentelt áldozat és Isten tulajdonává tett népének gondolata az üdvözítés történetébõl szokott módon ötvözõdik ezekben a sorokban. Jel. 14,6–13. Az ítélet meghirdetése és elõkészítése. A mennybõl most újra a földre irányul János tekintete. A látnok újra lát egy angyalt (az allon azt jelzi, hogy folytatódnak azok a látomások, amelyeknek fõszereplõi az isteni ítéletek meghirdetésére és végrehajtására elküldött angyalok voltak). Az „ég közepe”, a zenit az ókori világszemlélet szerint (amelyben a föld lapos koronghoz hasonló) az a hely, amelyet mindenünnen látni lehet: Az ítélet meghirdetését három angyal végzi el. A középen repülõ és az evangéliumot hirdetõ elsõ angyalt tehát minden nép láthatja és hallhatja. Az euaggelion itt nem a jellegzetes örömhír, hanem az isteni üzenet értelmében szerepel (vö. 10:7). Az utolsó ítélet elõtt még egy isteni üzenetet közöl az angyal az emberekkel: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsõséget”. Ez a tradicionális zsidó és az õskeresztyén missziói prédikáció lényege: Felhívás az egyedüli Istenhez, az élõ Istenhez való megtérésre (ApCsel 14:15kk.; 17:24k.; 1Thessz 1:9). Természetesen ez, a keresztyén kérygma szerint, csak Jézus Krisztus által lehetséges. Ezért ez a hely párhuzamba állítható Mt 24:14-ben található váradalommal, hogy ti. mielõtt jön a vég, az Isten országának evangéliuma elõbb minden népnek hirdettetik.

Az ítéletet hirdetõ második angyal az ószövetségi prófécia szavaival hirdeti meg az ítéletet: „Elesett, elesett a nagy Babilon…” (Ézs 21:9; Jer 51:7k.; Dán 4:27). Babilon az Ószövetségben és az apokaliptikában sokszor úgy jelenik meg, mint a gonoszság megtestesítõje. A zsidó apokaliptika pedig Róma fedõneveként használja (Baruch Ap 67:7; Sibyllinák 5:143.159; vö. 1Pt 5:3). A Jel könyve is Rómát érti, valahányszor Babilont mond (vö. 17:9). A prófétai igehirdetésbõl ismert szokás szerint az eljövendõ ítéletet, mint megtörtént tényt hirdeti meg az angyal. Isten ígéreteinek beteljesedése olyan bizonyos, hogy már akkor megtörténteknek vehetõ, amikor elhangzanak. Babilonnak és Rómának egyaránt az a bûne, hogy minden népet itatott „paráznasága indulatának borával”, azaz a bálványimádással (vö. Ézs 51:7). Róma a császárkultusz erõszakos terjesztõje az elsõ olyan világhatalom, amely egy pogány vallási kultusz elfogadását teljes hatalmával erõszakolta a hatáskörében élõ népekre. A harmadik angyal mondja ki azt az ítéletet, amely azokat sújtja majd, akik a fenevadat imádták és bélyegét felvették. Ezek inni fognak Isten haragjának borából, amely akratos, azaz vízzel nem elegyített, tömény, sõt ráadásul bódítóan fûszerezett (a kerannymi fûszerrel való vegyítésre és annak hatására vonatkozik). Tehát Isten legsúlyosabb haragja zúdul a fenevad imádóira, inniuk kell Isten haragjának poharából (Jer 25:15kk.), és tûzben és kénben kínoztatnak, a Bárány és az angyalok elõtt. A tûz és kén Sodoma és Gomora pusztulásának képébõl vett hasonlat, amelyet az apokaliptika az utolsó ítélet borzalmának az ecsetelésére használ. Az apokaliptikában sokszor használt kép szerint az ítélet az angyalok elõtt történik (Hen 48:9; 4Ezsd 7:36; vö. Lk 12:9; 15:10). A Bárány itt ítélõ bíróként van jelen. A büntetésnek nincs határa. Jóllehet az eis aiónas aiónón egy más örökkévalóság fogalmat rejt magában, mint a hagyományos egyházi, mert kb. ennyit jelent: világkorszakokon keresztül – mégis, a büntetés alá rekesztés emberileg beláthatatlan idõre történik. A büntetésük lényege, hogy nincs nyugalmuk (ouk echousin anapaousin), békességük, amit csak az Istennel való közösség adhat. Itt említi utoljára a Jel könyve a szentek állhatatosságát. A fenevad igénye ellen való állhatatos bizonyságtételben, az élõ Istenhez való hûségben próbáltatik meg végsõkig a levél olvasóinak a hite. Ez az intelem a Krisztus váltságmûve és visszajövetele közötti egész idõre érvényes, mert a bálványimádás sokféleképpen kísértés marad (vö. 1:3; 12:7).

Egy mennyei hang megerõsíti ezt az intelmet. A látnok újra parancsot kap az írásra. Csak a könyv elején, közepén és végén kap ilyen felhívást (1:11; 19:9; 21:5). Ezek a felszólítások jelzik a látnok koncentráló eksztázisban való jelenlétét az apokaliptikus eseményeknél. Egy „boldog-mondás” következik, amely elsõ a könyv apokaliptikus részében: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva”. Az en Christó a kifejezés páli értelmében veendõ, a Krisztusban újjászületett, a Krisztusban hívõkrõl van szó, nemcsak a Krisztusért meghaltakról, azaz a mártírokról. „Mostantól fogva” a látnok korára, nemzedékére vonatkozik. Attól kezdve az utolsó idõk, az eschaton egész idejére. A boldogság oka az, hogy megnyugosznak (anapaésontai), olyasmiben van részük, amiben a fenevad követõinek; a bálványozóknak nem lehet. Az élet terhétõl, szenvedéstõl, szorongattatástól, „cselekedeteik pedig követik õket”. Ez a fordulat abból a Jézus korabeli zsidó elképzelésbõl ered, hogy az ember cselekedetei az ítéletben fellépnek, mint védõk vagy vádlók (vö. 4Ezsd 7:35). Ez a hely azt jelenti, hogy a keresztyén életben a hit és a cselekedetek elválaszthatatlanul együvé tartoznak (vö. Jak 2:14–26). Bár mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélõszéke elõtt (vö. 2Kor 5:10), mégis, azok, akik valóban Krisztusban éltek; és a belé vetett hitben haltak meg, bizonyosak lehetnek, hogy hitük és Krisztus engesztelõ áldozatáért megszentelt életük, cselekedeteik nem vádolhatják õket. Jel. 14,14–20. Az Emberfia megjelenése ítéletre.

Az ítélet háromszoros meghirdetése után megjelenik az Emberfia, a Dániel könyvébõl és az evangéliumokból ismert személy, aki megvalósítja Isten országát, diadalra juttatja Isten akaratát (vö. Dán 7:13; Mk 13:26; 14:22 par. helyek). Királyként, homlokán arany koszorúval jelenik meg, kezében sarló, az ítélet jele, a fehér felhõ fényessége mennyei méltóságának jele, egyben annak a váradalomnak a beteljesedése, hogy az Emberfia, az ég felhõin” jelenik meg, Istentõl jön és Istent képviseli. Az Emberfia eljövetelével beteljesednek a Dániel jövendölései és Jézus ígéretei (Mt 24; Mk 13). Az Emberfia megjelenése és az ítélet elkezdése három angyal szózata keretében történik. Az egyik angyal a mennyei szentélybõl, Isten trónjától jön, és tudtul adja, hogy elérkezett az az idõ, amit eddig senki nem tudott (vö. Mk 13:32). Az aratás a prófétai jelképrendszerben az ítéletet jelenti (vö. Jóel 4:13; Mk 4:29). Az ítéletet az Emberfia kezdi el, de az angyalok hajtják végre. Az Emberfia leveti sarlóját a földre, mert az aratni való beérett, azaz megérett a föld az ítéletre. Egy másik angyal jött ki a mennyei templomból, szintén éles sarlóval. Ez van kiszemelve az ítélet végrehajtására. Egy harmadik angyal pedig a mennyei oltártól jött ki, amely alatt a mártírok lelkei vannak (6:9), amelyikre az angyal a szentek imádságait helyezi (8:3). Mind a vértanúk, mind az imádságok Isten igazságos ítéletét kérik. Most elérkezett az imádságok meghallgatásának ideje. Az aratás után következik a szüret. A szõlõprés kozmikus nagyságúra vetített képe szintén az ítéletet jelenti. „Isten haragjának borsajtója” az ítélet rettenetességére utal. A város, amelyikrõl a 20. vers szól, Jeruzsálem, ui. az eschatológiai váradalmak szerint Isten Jeruzsálemnél hajtja végre az ítéletet, Josafat völgyében (Jóel 4:2.12; Henoch 53:1), mialatt Izráel a szent helyen sértetlen marad. A folyamként kiömlõ vér áradatának ez a meghatározása: „a lovak zablájáig ezerhatszáz futamnyira” – szintén az ítélet borzalmának a leírásához tartozik. Az ezerhatszáz stadion (1 stadion 192 m) a csatamezõ nagysága, de jelképes szám, a négyes számnak (amely a világ egészét jelzi: négy szél, négy égtáj) sokszorosa. Az ítélet az egész világra kiterjed. Nyilvánvalóan a „város” is jelképesen értendõ, az a hely, ahol a választottak az ítélettõl mentesek maradnak:

Jel. XV. RÉSZ

Jel. 15,1–4. A gyõztesek éneke az üvegtenger mellett.

A 15. rész a hét haragpohár kitöltésének az elõjátéka. Az 1. vers megemlíti a fõtémát, amely az 5–8. versekben folytatódik. Közben a gyõztesek mennyei énekét halljuk (2–4. v.). Az allo sémeion, a másik jel, amit most lát János, az elsõre, a napba öltözött asszonyra emlékezteti. A 15. rész a 12:1kk.-höz kapcsolódik, és majd a 19:11-ben folytatódik. Ezek a jelek Isten gyõzelmének a különbözõ fokozatait jelzik. A jel azért nagy és csodálatos, mert a hét utolsó csapást (eschatas plégas) hozó angyalokat mutatja, akik teljességre viszik, befejezik az Isten bûnt büntetõ haragja miatt támadt ítéletet. Ezután következik egy újabb látomás. Mielõtt az Isten hét haragpohara kitöltetnék, még egyszer felhangzik az üdvözültek dicsõítõ éneke, amely az elkövetkezõ sötét képnek mintegy világos hátteréül szolgál. Azok, akik gyõztek a fenevadon, leküzdötték a bálványimádás kísértését és hûek maradtak Istenhez és a Bárányhoz, az üvegtengernél állanak és istentiszteleti hangszeren, most már „az Isten hárfái” kíséretével magasztaló éneket énekelnek. Az üvegtenger a 4:6-ból már ismert, Isten trónja alatt elterülõ mennyei tenger (ókori elképzelés szerint a mennyezet feletti vizek vö. Gen 1:7), amely most tûzzel, az ítélet villámaival vegyített. A himnusz „Mózesnek, Isten szolgájának éneke”. Valójában több ószövetségi igébõl vett idézet (vö. Zsolt 111:2.4; 139:14; Ám 4:13; Deut 32:4; Jer 10:7.10; Zsolt 86:9). Mint ahogyan egykor a Vörös-tengeren át megmentett Izráel dicsõítette Istent (Ex 15), úgy dicsõítik Isten szabadító munkáját, hatalmát, történelmi igazságos ítéleteit a szenvedéseken át gyõzelemre jutott üdvözült szentek. Az ének tartalma céloz Isten rövidesen bekövetkezõ végsõ gyõzelmére is, amikor mindenek meghódolnak elõtte (vö. Fil 2:11). A dikaióma Isten igazságos tetteit és egyben történelmi ítéleteit is jelenti. Itt, az eljövendõ eseményekben a kettõ egybe esik.

Jel. 15,5–8. Hét angyal hét arany pohárral.

A szünet és az ezek után láttam” bevezetés a következõk ünnepélyességét akarja hangsúlyozni. A naos tés skénés tou martgriou (vö. Ex 40:34; ApCsel 7:44) hebraizmus, szó szerint: a bizonyság sátrának temploma, vagyis a templom és benne a sátor, a szentély megnyílt a mennyben és hét angyal jött ki belõle, akik fehér ruhába voltak öltözve, és arany övvel díszítve. Isten elõtt szolgáló angyalok fõpapi és királyi díszben. A 4:6–8-ból ismert négy élõlény közül egyik hét arany poharat adott át a hét angyalnak. A phialé áldozati csésze, áldozati pohár, italáldozati eszköz. A hét angyalnak Istentõl kapott fõpapi és királyi megbízatásával kell végrehajtani az ítéletet. A hét pohárban „Isten indulatának” (thymos), Isten felindult haragjának „bora”, kábító, földresújtó ítélete van. Isten jelzõje: az örökkön örökké élõ. Õ az örökké élõ Isten. A sárkány, a fenevad, bármennyire is dühöng, veszni indult, és el fog veszni. Mivel Isten haragja nyilvánvaló lett, megtelt a mennyei szentély a szent Isten dicsõségével, mint amikor a tömjénfüst betölti a templomot. Amíg a bûnt gyûlölõ szent Isten ítélete be nem teljesedik, senki nem mehet be a templomba (vö. Ézs 6:4; 65:6; Ez 10:4; 44:4; vö. Zsid 10:31).

Jel. XVI. RÉSZ

A 16. rész bevezetés a Bábel megsemmisítésérõl szóló vízióhoz. A hét ún. kehelyvízió, de különösen az utolsó három nemcsak bevezetés, hanem magának az ítéletnek a szemléltetése is. A hét látomásban egyre fokozódnak a csapások, a fenevad követõinek a fájdalmától, egészen a világ megrendüléséig és a városok pusztulásáig. Végül a föld pusztasággá lesz. Az emberektõl elvétetik az élet minden lehetõsége. Ezért nevezi ezeket a csapásokat a 15:1 „hét utolsó csapás”-nak, ezért mondja a szentélybõl elõtörõ hatalmas hang: „megtörtént” (17. v.). A hét kehelyvízióban sok hasonlóság van a 8–9. részekben olvasható hét trombitaszó-vízióhoz és az egyiptomi tíz csapáshoz (vö. Ex 7–10).

Jel. 16,1–9. Az elsõ négy csapás a földre és az emberekre.

A szentélybõl hatalmas hang, bizonnyal Isten hangja (a személytelen körülírás erre mutat) az ítélet végrehajtására szólítja fel a 15:1.5-ben említett hét angyali fejedelmet. Feladatuk, hogy Isten haragjának hét poharát, kelyhét kitöltsék a földre.

Az elsõ (1. v.) kehely kitöltése következményeként „csúnya és rosszindulatú” fekélyek keletkeznek azokon, akik felvették a fenevad bélyegét. Ami ezeknek az embereknek egykor védelemnek látszott, most a nyomorúság és ítélet forrásává lett. Az elsõ trombitaszót követõ látomásban tûz és jégesõ zúdul a földre, és a növényzet egyharmadát felégeti (8:7). Az Egyiptomból való szabadulás alkalmával a hatodik csapással támadnak fekélyek (Ex 9:8–12).

A második kehely kitöltése (3. v.) annyiban különbözik az elsõtõl, hogy azt az angyal nem a földre, hanem a tengerre tölti ki. Ennek következtében a tenger olyanná lesz, mint a halott vére, és minden élõlény elpusztul benne. Ez a kép a vértengerben úszó hullák borzalmas látomásával ecseteli a tengereken és a tengerekben található élet pusztulását. A tenger, amely egykor az embernek eledelt és a hajózás útján gazdagságot adott, most maga is elpusztul és pusztulás forrásává lesz. Ez a csapás a második trombitaszó utáni csapás kozmikus méretû mása. A 8:8k. látomása szerint csak a tenger egyharmada válik vérré, és a benne lévõ élõlények egyharmada pusztul el. Itt az egész tenger vérré válik, és minden élõlény elpusztul benne. Tehát valóban ez az utolsó csapás. A tenger a Jel könyvében a földi világ, az ember által lakott és birtokba vett terület egyik lényeges részét jelenti. A föld és a tenger az egész földi világot jelképezi. A vizek vérré változtatása az elsõ egyiptomi csapás (vö. Ex 7:14).

A harmadik angyal a kelyhét a folyók és vizek forrásaiba tölti ki (4–7. v.). Ezek is vérré válnak. Életadó, üdítõ szerepük halálthozóvá változik. A harmadik trombitaszó után (8:10k.) a folyók és a források egyharmada változik vérré, most teljességük. A harmadik csapás után a „vizek angyala”, a vizek felett rendelkezõ angyal (az apokaliptika szerint a természeti erõk fölé angyalok rendeltettek Henoch 66:2) doxológiát mond Isten igazságáról. Az ítélõ Isten igazságát hirdetõ doxológiáknak nagy hagyománya volt a zsidóságban. Az angyal és az „oltár”, azaz az oltárnál lévõ mártírok lelkei bizonyságot tesznek, hogy Isten ítéletei igazságosak: akik a szentek és a próféták vérét kiontották, méltók az ítéletre. A vérszomjas embereknek most pusztulásukig vért kell inniuk. Az ítélõ Istent az angyal és a vértanúk legszentebb jelzõivel illetik: igaz, szent, mindenható és elhangzik a Jahve név legõsibb magyarázata, amely az Ex 3:14-re emlékeztet: aki vagy és aki voltál. Az igaz, szent, mindenható és örökkön élõ Isten nem hagyja büntetlenül a gonoszságot, hanem ideigvaló és örök ítélettel bünteti, jóllehet irgalmából hosszútûrõ és vár a megtérésre.

A föld és a vizek után a negyedik kehely kitöltésével a nap megverése következik (8–9. v.). A negyedik trombitaszó után a nap és a csillagok harmad részben elsötétednek (8:12). Most a nap tûzereje megnövekszik, kibírhatatlan tûzzel perzseli az embereket. Ezek azonban nem térnek meg. Már letelt a türelmi idõ, a megkeményedésbõl nincs lehetõség megtérésre (10:6). Ahelyett, hogy dicsõséget adnának az Istennek, megaláznák magukat igazságos ítéletei miatt; és megtérnének, káromolják õt, aki rájuk bocsátotta az ítéletet (vö. 11:13). Az egyiptomi csapások közül a kilencedik a sötétség (Ex 10:21k.).

Jel. 16,10–21. A három utolsó kehely kitöltése a fenevadra és országára.

Az ötödik angyal a fenevad trónjára öntötte ki kelyhébõl Isten haragjának ítéletét. A fenevad trónja, a császárkultusz székhelye (vö. 13:1kk.). A fenevad országa, mint egykor a fáraóé, elsötétült (vö. Ex 10:21kk.). Hogy miért rágják az emberek kínjukban nyelvüket a fenevad országában, arról nem ír a látnok. Vagy azért, mert feltételezi, hogy az ok a párhuzamos ötödik trombitaszó-vízióból ismert (9:1–12), ahol a sáska és a skorpió csapás okoz kínokat az embereknek, vagy azért, mert maga a sötétség olyan félelmetes, hogy kínt okoz. Lohmeyer hívja fel a figyelmet arra, hogy a mandeus irodalom szerint tartós sötétség a „legrosszabb csapás” (Ginza 169:21), amely megfosztja az éltetõ naptól az embereket. A látnok újra hangsúlyozza, mint az elõzõ csapás leírásakor, hogy az emberek nem tértek meg cselekedeteikbõl, sõt káromolták Istent. Ezzel újra a 10:6 kijelentését akarja aláhúzni, hogy lezárult a kegyelem ideje. Mint ahogyan az engedetlen fáraó szívét végül is Isten keményíti meg, hasonlóan történik azzal a nemzedékkel, amely nem tér meg sem az evangélium hirdetésére, sem Isten ítéleteinek hatására (11–12. v.).

A hatodik kehely kitöltése után kiszárad az Eufrates, hogy a „napkeletrõl jövõ királyoknak” út készüljön (12. v.). Az Eufrates kiszárítása régi ószövetségi kép (Ézs 11:15; Jer 51:36; Zak 10:11). Ott a hazatérõ Izráel elõtt szárad ki a folyam; Jer 51:36 szerint Bábel büntetéseként. Az Eufrates az ókorban mindig határvonalnak számított az ismert kultúrterület és az ismeretlen vad hegyi népek között; amelyek állandó veszedelmet jelen tettek a római birodalomra is. Mivel az apokaliptikus váradalom szerint Néró a párthusokhoz menekült, és onnan fog visszatérni pusztító seregek élén Róma ellen, valószínû, hogy a hatodik csapás azt jelzi, hogy szabad az út egy olyan népvándorlásszerû vihar elõtt, amely elpusztítja Rómát, a fenevad székhelyét. A hatodik kehely kitöltése után következõ látomáshoz tartozik az a kép, hogy a sárkány-fenevad-hamispróféta triász szájából három démoni lélek jön ki (13–14. v.), amelyek az Emberfia elõtt megjelenõ angyalok ellentétes alakjai (vö. 14:6kk.). Ezek békákhoz hasonlóak. A parszizmusban a békák a sötétség fejedelmének, Ahrimánnak szolgáló lények (Vendidad 14:5; vö. Ex 8:1kk.). A három démoni lélek szerepe, hogy összegyûjtsék a földkerekség királyait „Isten nagy napjának harcára”. Isten napja, az „Úr napja” a próféták szóhasználatában az ítélet napja. A 16. vers megnevezi azt a helyet, ahol a fenevad és szövetségesei összegyûlnek, hogy ki ellen, arról egyelõre nem szól a látomás, csak majd a 19:11kk.-ben. A hely neve Harmagedón. A szöveg megjegyzi: hebraisti, azaz héberül. A szó pontos héber neve Hár Megiddó, azaz Megiddó hegye. Megiddó. hegye a zsidó hagyomány szerint Kármel, amelynek. délkeleti nyúlványainál volt Megiddó erõdítménye. Kármel hegye Illés és Baál-papok történetében úgy szerepel, mint a gonoszság hegye (vö. 1Kir 18:21kk.).

Megiddónál történt egykor Izráel döntõ gyõzelme a kanaániták félelmetes vezére, Sisera felett (Bír 4:4kk.). Ide gyûlnek egybe a fenevad és szövetségesei, hogy végsõ csapást mérjenek Isten Igéjére (vö. 19:11kk.), de ez a hely lesz a vesztük. Harmagedónról sok találgatás folyt az exegézis története folyamán (vö. Brütsch II. 215kk.). De nem mondhatunk többet a rendelkezésünkre álló bibliai-apokaliptikus képanyag birtokában, mint hogy Harmagedón Isten utolsó ítéletének és Krisztus gyõzelmének a jelképes ki fejezése. A fenevadnak és szövetséges erõinek felsorakozása közben újra felhangzik a figyelmeztetõ intelem a vigyázásra (vö. Mk 13:33kk.; 1Thessz 5:2kk.).

A hetedik kehely kitöltését újra az a hatalmas hang követte, amely az ítéletsorozatot elindította. Mivel a hang a szentélybõl jött és nincs megnevezve, hogy kitõl, a leírás jellegzetesen Istenre mutat. Isten szól a hetedik csapással: „megtörtént”, vége az emberiségre bocsátott ítéletek sorozatának. Az angyal a levegõbe öntötte kelyhének tartalmát. Ezáltal a természeti erõk, az atmoszféra és a föld mélyében lévõ erõk eddig soha nem tapasztalt pusztító mozgásba lendültek. A szigetek és hegyek eltûntek. Az apokaliptika képzetei szerint ez a régi világ elmúlását és az új világ kezdetét jelenti. Megindul Babilon-Róma ellen is az utolsó ítélet. Isten elõtt az angyalok „megemlékeznek”, azaz említést tesznek bûneirõl és ítéletet kérnek rá (19. v.). A hetedik kelyhet követõ csapás alatt csak három részre szakad, de ez csak az ítélet kezdete. A 21. vers a csapások között megemlít egy olyan jégesõt, amelyben talentum nagyságú jegek hulltak. Ez kb. negyven kg súlyt jelent. Itt sem marad el a megkeményedett és megkeményített szívû emberek káromlása.

Jel. XVII. RÉSZ

Jel. 17,1–6. A fenevadon ülõ parázna nõ.

A harag hét kelyhének kitöltésével megbízott egyik angyal közvetítésével János új látomásnak lesz részesévé. Az 1–6. versekben megmutatja az angyal a látnoknak a „nagy Babilont” (5. v.), amelyen nemsokára végrehajtják az ítéletet. A nagy Babilon elsõ jelzõje: „a nagy parázna, aki a nagy vízen ül” (1. v.). Ószövetségi kifejezési mód egy-egy gonosz és bálványimádó város „parázna” névvel való illetése (Ézs 1:21; 23:16k.; Náh 3:4; Hós 4:12; 5:3; Ez 16:15kk.; 23:1kk.). A régi Babilon a szó szoros értelmében sok vízen „ült”, az Eufratesbõl vezetõ öntözõ csatornák felett épült (vö. Jer 51:13). Róma nem feküdt a tenger mellett, nem is volt az Eufrateshez hasonlítható folyója. De amint a 15. versbõl látjuk, „aki a nagy vízen ül” kifejezés nem földrajzilag, hanem allegorikusan értelmezendõ. Róma vallási értelemben vett paráznasága az egész világra kiterjedt a császárkultusz bálványimádó és antikrisztusi jellege révén (vö. 14:8). „Paráznaságnak bora”, amit minden leigázott és vele szövetséges népnek kínál az „isteni császár”, halandó ember imádata az élõ Isten helyett. Megrészegíti a népeket a császárkultusszal, mert annak illúzióját kelti bennük, hogy a császárok valóságos segítséget tudnak nekik adni életük és sorsuk végsõ kérdéseinek megoldására.

Az angyal Jánost a „pusztába” viszi „lélekben”. A puszta itt nem ugyanazt jelenti, mint a 12:6-ban, a napba öltözött asszony esetében. Az egyháznak a „puszta” menedéket jelent. A parázna Babilonnak a pusztulás jele, ui. Ézs 21:1 szerint Babilonra a puszta felõl jött az ítélet. A pusztában megjelenik a napba öltözött asszonynak, az egyháznak ellentétes alakja, egy vörös fenevadon ülõ asszony. A fenevad a 13. részbõl ismert jelenség, amelyiknek hét feje és tíz szarva van (vö. 13:1). A vörös szín (vö. 12:3) az alvilági gonosz démonok jelképes színe a babiloni mitológiában. Az ókori keletrõl ránk maradt ábrázolások szerint az istennek gyakran valamely állaton, rend szerint vadállaton állva, vagy lovagolva jelennek meg. Amint a késõbbiekben látni fogjuk, ez a jelenség Róma jelképes megtestesítõjére, Róma istennõjére utal. Az istenkáromlás nevei a fenevadon ugyanazok, mint amelyekkel a 13:1-ben találkozunk, a császár isteni méltóságjelzõi, szent, felséges, isteni, isten, úr. A fenevadon ülõ asszony föl volt ékesítve gazdagon és ékszerekkel megrakva. A bíbor és a skarlát a római császár és a római lovagok színe. Kezében az arany pohár, amely tele „utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival”. A pohár tartalma ugyanaz, mint a második versben jelzett bor, a császárkultusz szédítõ bora; amelytõl megrészegedtek a népek. Az asszony homlokán ott állott a neve, amely felfedte lényének titkát. Ez a mozzanat, újra a jelenség Rómával való kapcsolatára utal, ugyanis a római parázna nõk homlokszalagukon viselték nevüket. A fenevadon ülõ nõ neve: „a nagy Babilon, anyja a föld paráznáinak és utálatosságainak (szörnyetegeinek)”. Ez az elnevezés maró gúnnyal Róma anyaistennõje nevének visszájára fordítása, és egyben ítélete. Valójában, ez az istenként tisztelt Róma és császára nem más, mint a bálványozás forrása, az élõ Isten ellensége, az antikrisztusi szellem megtestesítõje és szörnyetegként Isten népének a pusztítója. Különösen figyelnünk kell a fenevadon ülõ nõ nevében a bdelygma kifejezésre. A szó Dániel-könyvébõl ered (9:27; 11:13; 12:11). Innen vette át a Makkabeusok 1. könyve (1:54), majd Jézus (Mt 24:15; Mk 13:14). A bdelygma eredetileg Jeruzsálemet és Isten népét pusztító, a Jahve-vallást-üldözõ, a templomot megszentségtelenítõ szörnyetegre, IV. Antiochos Epiphanes, szeleukida uralkodóra vonatkozik. Késõbb az antikrisztus apokaliptikus elnevezése. A fenevadon ülõ nõ szörnyeteg volta kitûnik a következõ megállapításból: „és láttam, hogy az asszony részeg a szentek és vértanúk vérétõl” (vö. 18:20.24). Ezért jön rá az ítélet (vö. 6:10; 19:2).

Jel. 17,7–18. A fenevad paruziája.

Amikor a látnok az elõzõ jelenség láttán megdöbben és csodálkozik, az angyal megmagyarázza neki a látomás értelmét. Különös, hogy az angyal magyarázatában a hangsúly nem a fenevadon ülõ nõ alakjára esik, hanem a fenevadra. Az angyal elõször azt magyarázza meg, hogy mi a fenevad (8. v.), aztán a hét fõ (9–11), majd a tíz szarv (12–14) magyarázata következik. Csak a végén lesz újra szó az asszony sorsáról (15–18. v.). A fenevadról egy különös meghatározást olvasunk a 8. versben: „…volt és nincs, és fel fog jönni az alvilágból, és pusztulásra megy”. Nyilvánvalóan itt a fenevad antikrisztusi játékáról, paruziájáról, visszajövetelérõl van szó. Mint ahogy egykor utánozta Jézus Krisztus halálát és feltámadását (vö. 13:3), most utánozza Jézus Krisztus visszajövetelét (vö. 19:11). A fenevad egyszer megjelent (13. r.), majd hatalmát átadta a hamisprófétának és eltûnt, most pedig újra megjelent. Ezzel csodálatot kelt mindazokban, akik nincsenek beírva az élet könyvébe. A nous és a sophia említése újra arra utal, hogy itt olyan isteni titokról van szó, amelyet csak az Isten Lelkétõl megvilágosított, pneumatikus ember érthet és fejthet meg. Ezután következik a hét fej magyarázata: „A hét fej a hét hegy, amelyeken az asszony ül”. Ez a magyarázat ismét Rómára vonatkoztatja a jelenést, ugyanis közismert és az ókori írók és történetírók által sokat idézett fordulat, amelyik Rómát hét hegyen épült városként említi. A hét fej azonban hét királyt is jelent. Itt látszik, hogy az apokaliptika logikája más, mint a kauzális következtetéssel dolgozó görög filozófiáé. Az apokaliptika mitologikusan és prelogikusan gondolkodik, amely szerint egyszerre lehetséges, hogy Róma a fenevadon ülõ asszony, a nagy vízen ülõ parázna és a hét fejen ülõ asszony legyen. E gondolkodás szerint lehetséges, hogy a fenevad hét feje hét hegyet és egyben hét királyt is jelentsen. A király szó itt a császárra vonatkozik, ugyanis keleten a római császárokat basileus-nak nevezték.

A vadállat, amely ismét a Nero redivivus jeleit viseli, az emberiség osztatlan csodálatát és imádatát vívja ki magának és ellenállhatatlanul tör elõre. A hét fõ hét császárt jelent. Ha a császárok sorát elölrõl kezdjük, akkor a következõ sorrend alakul ki: Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius és Néró. A 68-as év interregnumának császárai, Galba, Otlio és Vitellius nem jöhetnek számba. A hatodik császár Vespasianus (69–79) lenne. Õ a hatodik, akinek uralkodása alatt legendák támadtak Néró visszatérésérõl. Egy másik magyarázati mód szerint a Jel szerzõje csak az egyház kezdetétõl számítja a császárokat: Caligula, Claudius, Néró, Vespasianus, Titus, Domitianus a hatodik, aki után jön még egy, aki kevés ideig uralkodik, majd a fenevad következik, amely a hét császár közül való, és õ lesz a nyolcadik. Nyilvánvaló, hogy itt csak Nero redivivus-ról, a visszatérõ Néróról lehet szó, ui. csak róla maradtak fenn olyan váradalmak, amelyek szerint a párthusok seregei élén visszatér és elpusztítja Rómát. Ami azonban a legvalószínûbb, az, hogy a Jel szerzõje nem fordított elég gondot arra, hogy pontosan leírja a római császárok uralkodásának rendjét. Elõtte egy ismert apokaliptikus séma állt, amely szerint a jelenlegi világkorszak hét periódusra oszlik, minden periódus egy-egy nagy uralkodó égisze alatt áll. A látnok figyelme kizárólag a nyolcadik uralkodóra összpontosul, amely a hét közül való, tehát egy a régiek közül visszatérõ császár. Ez Krisztus paruziáját utánozza, és ezzel kimutatja antikrisztusi lényét. A nyolcas szám magyarázatához ld. a 13:18 exegézisét. Az angyal, az angelus interpres azonban megjegyzi, hogy bármilyen hatalmas is a fenevad, pusztulásra megy, közel a vég.

Ezután következik a tíz szarv magyarázata. Dán 7:24 ez tíz királyt jelent, amelyek a fenevaddal szövetkeztek. Mivel Nérót a párthus seregek élén várták vissza, az exegeták többsége a párthus birodalom helytartóira, a satrapákra gondol. Mivel a 16:12.14. szerint a „keleti királyok” részérõl fenyegeti veszély Rómát, ez az azonosítás valószínû.

A 14. vers megjegyzi, hogy ezek a Bárány ellen fognak harcolni, de a Bárány legyõzi õket, mert „uraknak Ura és királyok Királya”. Ezt a címet viselték az ókor nagy királyai, de különösképpen a perzsa uralkodók. A cím azonban egyedül Krisztust illeti meg (vö. 19:16). A fenevad és a Bárány harcáról most csak jövendölésszerûen történik említés. Majd a 19. részben válik valóra. Az angyal folytatja az eredeti látomás magyarázatát. A „vizek”, amelyeken a nagy parázna ül (vö. 17:1) a népeket jelentik, amelyeken Róma uralkodik. Látjuk, hogy a vizek itt új szimbolikus jelentésben fordulnak elõ (vö. 4:6; 15:2). A fenevad és a tíz király, mielõtt a Bárány ellen támadnának, Babilont, azaz Rómát, a nagy paráznát megsemmisítik. Itt újra felbukkan a keleti seregek élén visszatérõ, és Rómát elpusztító Néró-motivum. A pusztítás ilyen jellegû szimbolizálását ld. Ez 23:25–29-ben. A fenevad és szövetségesei akarva-akaratlanul Isten ítéletét hajtják végre. Isten beépíti terveibe a gonosz munkáját is, fõképpen ítéletei végrehajtásában. Így marad Isten úr a fenevad sátáni és antikrisztusi erõi felett is, amelyek a parázna Babilont megsemmisítik. A gonosz meghasonlott önmagával és közel van a pusztulása (vö. Mt 12:25kk.).

Jel. XVIII. RÉSZ

A 18. rész a 17. részben meghirdetett ítélet és a 19. részben található hálaadó ének között áll. A hálaadó ének Babilon ítéletét már befejezett eseménynek tekinti. A 18. részben azonban nem közvetlenül Babilon pusztulásáról olvasunk, hanem arról, hogy szövetségesei miként látják a nagy város ítéletét Fõleg az. angyal meghirdetett énekébõl, részben Babilon egykori szövetségeseinek a gyászénekébõl tudjuk meg, hogy mi lett a város ítélete. A babiloni ítéletet a 18. rész egy egész sor ószövetségi hely idézésével ecseteli, ezeket az idézeteket és célzásokat egy egészen új egységbe és új összefüggésbe állítja. Az események drámai módon követik egymást. Elõször egy világosságba öltözött angyal meghirdeti a város ítéletét (1–3. v.), majd egy hang felszólítja Isten népét, hogy meneküljön ki belõle (4–8. v.), ezután következik egy hosszú panaszdal és gyászének Babilon pusztulásáról (9–19. v.), végül egy angyal jelképes megsemmisítõ cselekménye, amely jelzi Babilon sorsának végleges megpecsételését (21–24. v.).

Jel. 18,1–8. Babilon ítéletének meghirdetése és a hívõk felszólítása a menekülésre.

Az „ezek után” kifejezés jelzi, hogy új látomás következik. Egy mennybõl, tehát Isten meghatalmazásával jövõ angyal, az isteni dicsõség (doxa) fényével megvilágosította a földet. Az üzenetének tartalma azonban annál sötétebb volt. Prófétai múlt idõben hirdeti meg Babilon küszöbön álló pusztulását: „Elesett, elesett a nagy Babilon…” Ézs 13:21k. (vö. 27:39) próféciájával írja le a romváros sorsát, amely ezentúl nem emberek, hanem démonok és tisztátalan állatok tanyája lesz. A phylaké itt nem tömlöcöt, hanem menedéket (refugium) jelent (vö. Hab 2:1; Baruch 3:34). A tisztátalan állatok szemléletes felsorolását ld. Ézs 43:11kk.-ben. A tisztátalan madarak, mint a démoni lelkek szimbólumai a midrásirodalomból ismertek (Genesis rabba 31:1; Sifre Deuteronomium 306). Az angyal még egyszer megindokolja az ítéletet (vö. 14:18; 17:2.4). Ennek oka Babilon paráznasága, bálványozása: borával részegítette a népeket, és dõzsölésének erejébõl gazdagodtak meg a föld kereskedõi. A dõzsölés említése új motívum. Nyilvánvaló, hogy Babilon-Róma dõzsölésének nagy ára volt, a népek kifosztása és sanyargatása, sokak rabszolga sorban tartása. A római légiók nyomán pusztulás és ínség járt. A meghódolt népeket pedig az adóztatással végletekig kizsákmányolták. Az ítélet meghirdetése után egy másik hang hallatszott az égbõl. Bizonyosan az Emberfiának, a Báránynak a hangja, mert a hívõket „én népem”-nek nevezi, viszont Istenrõl harmadik személyben beszél. Újra az ószövetségi prófécia szavaival szól, menekülésre hívja Isten népét Babilonból (Ézs 48:20; 52:11; Jer 51:5.45). Ez a felhívás az apokaliptika általánossá lett motívuma (vö. Baruch 2:1; Mk 13:14), amely Isten népét a gonoszságtól és a gonoszoktól való elszakadásra szólítja fel. Augustinus is ebben az értelemben magyarázza (Civitas Dei XV III, 18). Az elszakadás értelme, hogy ne essenek Babilon vétkébe és vele együtt ne ítéltessenek meg.

A büntetés angyalok, akiknek Babilon elpusztítását végre kell hajtaniuk (17:16kk.-ben a fenevad és szövetségesei által), parancsot kapnak, hogy kettõs mértékkel fizessenek meg a városnak, tehát kétszeresen torolják meg bûneit, kínnal, és gyásszal, mert nemcsak gonosz, hanem felfuvalkodott és gõgös is volt, mert dicsõítette önmagát az egyedül Istennek járó dicsõítéssel (edoxasen autén), azt hirdette önmagáról, hogy hatalma van arra, hogy soha ne érje baj és nyomorúság. A chéra az antik világban a szegénység, a jogfosztottság jellegzetes szimbóluma. Ezért „egy napon”, azaz egyszerre zúdul rá minden nyomorúság, halál, gyász, ínség és felégetik (vö. 17:16).

Jel. 18,9–19. Gyászének Babilon pusztulása felett.

A látnok Babilon pusztulását azoknak a szavaival beszéli el, akik valamilyen formában kapcsolatban álltak a várossal, támogatását. élvezték, vagy belõle éltek. A gyászének mindenekelõtt ismét ószövetségi motívumokra támaszkodik, arra a gyászdalra, amit Ezékiel mondott Tirusz pusztulásáról (vö. Ez 26–27. részek).

Az elsõ gyászéneket a „föld királyai” mondják, akik „vele paráználkodtak”, akik részesei voltak a bálványozásban és a dõzsölés gonoszságában. Róma bõkezûen bánt a szövetséges királyokkal, akik segítettek neki saját népeik megadóztatásában és a császárkultusz terjesztésében. (Szembeszökõ példája ennek Nagy Heródes.) Most, amikor távolról nézik égése füstjét, így szólnak: „Jaj, jaj, te nagy város, Babilon, te erõs város, hogy egy óra alatt jött el a te ítéleted!” (10. v.). A jellegzetes ókori siratódal stílusában gyászolják, említve régi nagyságát és megdöbbennek a váratlan és feltartóztathatatlan pusztulás miatt. A második gyászéneket „a föld kereskedõi” éneklik (11–16. v.), akik Róma dõzsölésén gazdagodtak meg, és vele áruik korlátlan vásárlóját vesztették el. Többé nem adhatják el neki áruikat, és megszûnt könnyû jövedelmi forrásuk. Róma pusztulása ítélet a mértéktelen fényûzés hasznából élõk felett is. Kicseng a sorokból a történelmi bûntetteket és társadalmi igazságtalanságot megítélõ isteni igazság.

A „föld kereskedõi” gyászénekükben hosszú listán sorolják fel azokat az árukat, amelyeket Babilonba szállítottak, és ott eladtak. Az aranyon, ezüstön, drágaköveken, igazgyöngyön, gyolcson és bíboron kívül megtaláljuk a kínai selymet (sérikos), Iosephus tudósit arról, hogy Vespasianus diadalmenete alkalmával az egész hadsereg selyem öltözetben vonult fel (Bellum Judaicum VII, 5, 4). Az elefántcsont, a márvány és különbözõ nemes fák között feltûnõ a tujafa (tyinon) említése. Ez a nemes fa Észak-Afrikában honos. Értékes edényeket és berakásokat készítenek belõle. Az amómos keleten ismert növényfajta, amelyikbõl illatos hajkenõcsöt készítenek. A semidalis, amely az Újszövetségben csak itt, de a LXX-ban gyakran elõfordul, finom búzalisztet jelent. A katéné mindenféle állat, de különösképpen igavonó barom, a redai – kelta eredetû szó – díszhintót jelent. Az áruk között azonban nemcsak tárgyak és állatok, hanem emberek is voltak. Rómának a rabszolgák hatalmas tömegére volt állandóan szüksége, a hatalmas építkezések, az útfenntartás, csatorna-építés és bányamunkák elvégzésére óriási méretû rabszolga-kereskedelem folyt a birodalomban. A sómata és a psychai antrópón egyaránt rabszolgákat jelent. Róma bûnlajstromán tehát nemcsak a bálványimádás, gonoszság, esztelen fényûzés, hanem a mérhetetlen emberi szenvedés és kín is ott van, amit a rabszolgatartó és emberi életekkel kereskedõ társadalmi berendezése jelentett.

A harmadik gyászéneket a hajósok éneklik. Gyászolják azt a várost, amelyiknek kikötõjébe a hajók gazdag rakományaikkal befuthattak, és ahol nagy haszon várt rájuk. A hajósok éneke is megismétli az importáruknak gazdag választékát, amelyikrõl a kereskedõk gyászéneke szólt. Babilon-Róma pusztulása után a hajósok is elesnek jövedelmüktõl és szegénység vár rájuk. Gyászuk jeléül fejükre port hintenek. Jóllehet Róma elsõ renden politikai jelentõsége miatt volt az ókori világ fõvárosa, de lakói nagy száma és gazdagsága miatt hatalmas arányú tengeri kereskedelmet bonyolított le kora minden népével. Éppen ezért nem lehet túlzottnak mondani a kereskedõk és hajósok gyászénekében ecsetelt kereskedelmi forgalmat és gazdagságot. Jel. 18,20–24. Jelképes cselekmény Babilon végleges pusztulásáról.

Amikor az egész lakott föld gyászol Babilon pusztulása miatt, ugyanakkor angyali szózat szólítja fel a menny lakóit, az apostolokat és prófétákat és a még földön lakó szenteket, hogy vigadjanak, örüljenek a város pusztulásán, mert végrehajtotta Isten azt az ítéletet, amit a vértanúk kértek tõle (6:9–11). Erre a felhívásra a 19:1–5-ben olvasható hálaadó és gyõzelmi ének válaszol. Elõzõleg azonban egy angyal jelképes cselekménnyel jelzi Babilon pusztulását. Egy malomkõhöz hasonló, hatalmas követ dob a tengerbe és így szól: „Így, egy lendülettel vettetik le Babilon, a nagy város és nem lesz található többé.” Ez a jelképes cselekmény a Jer 51:63kk.-ben található prófécia idézése és továbbépítése. A 22–23. versekben azt írja le a látnok, hogy az élet minden jele megszûnik a városban, megszûnik az öröm hangja, megszûnik a munka, megszûnik a malmok hangja, tehát nem lesz táplálék, kihal a fény, megszûnik a võlegény és menyasszony hangja, azaz lezárul minden élet, csak romok maradnak, vadállatok és démonok tanyájául (vö. 2. v.). Ennek a súlyos ítéletnek az az oka, hogy antikrisztusi császárkultuszával eltévelyítette a népeket és „próféták és szentek vére találtatott benne”, azaz üldözte, megölette azokat, akiket Isten hozzá küldött az evangéliummal.