Jel. X. RÉSZ

A jelenések színhelye János látószögébõl változik. Az eddig kinyilatkoztatott jelenéseket a látnok a mennybõl, Isten trónja mellõl, Isten templomából szemlélhette (vö. 4:1). János most újra a földön van. Az erõs angyal, aki leszáll a mennybõl, az apokaliptika képvilágát figyelembe véve Gábriel arkangyal, aki Isten követe és akinek ez az állandó jelzõje: „erõs”. A szivárvány a feje fölött és napként sugárzó arca földöntúli hatalmát és méltóságát jelképezi. A szivárvány ezen kívül Istennek az emberrel kötött kegyelmi szövetségére utal (Gen 9:13kk.; Ez 1:28; Jel 4:3). Lábai tûzoszlophoz hasonlóak (vö. 1:16). Bal lábát a tengerre, jobb lábát a szárazföldre helyezi. A „tenger és a föld” kifejezések az Ószövetségben a világ teljességének jelképe. Gábriel tehát annak nevében szól, aki Ura a szárazföldnek és a tengereknek és minden bennük lévõnek, tehát az egész teremtett világnak. Az angyal kezében nyitott könyvecske van (biblaridion). Errõl, illetve ennek tartalmáról késõbb beszél az angyal. A szöveg összefüggésébõl kitûnik, hogy ez a könyvecske nem azonos a sorskönyvvel (biblion!), amit Krisztus vesz át a trónon ülõ kezébõl (5:1kk.). Az angyal kezében lévõ nyitott könyvecske próféciákat tartalmaz, amelyek csak egy kis fejezetét alkotják a Krisztus kezében lévõ könyvnek, amelyben Istennek az utolsó idõkre vonatkozó teljes terve van megírva.

Az angyal hatalmas hangon felkiáltott, rá a „hét mennydörgés” válaszolt (3. v.), de a hét mennydörgés szavát nem volt szabad Jánosnak megírni. Az egyház története folyamán sokan próbálták kíváncsiskodva megfejteni az angyal és Isten között folyó hatalmas dialógust, de mindez hiú emberi próbálkozás maradt. Az embernek nem adatott Istenrõl és Isten terveirõl más „szó”, csak Jézus Krisztus. Annyit elárul a Jel 10. része, hogy van Istennek más szava is (vö. Zsolt 29), de ez emberi fül számára hozzáférhetetlen (2Kor 12:4). A szent hetes szám jelzi, hogy a mennydörgésekben Isten szólt. A titkok az Istenéi, a kijelentett dolgok az emberéi. Ezzel alázatosan megelégszik János, és mi sem tehetünk másképpen, ha nem akarjuk erõnket terméketlen spekulációkra pazarolni.

Az angyal a mennydörgések szavának magyarázata helyett, az eskü jellegzetes tartásával, égrenyújtott jobb kézzel, megesküdött Istenre – akinek nevét a teremtõ Isten ószövetségi méltóságjelzõivel fejezi ki –, hogy „idõ többé nem lészen”. Ez a kijelentés távol áll minden idõ-filozófiától. Az Újszövetség nem ismeri az idõtlenséget. Az idõ Isten cselekvésének a tere. Ahol Isten cselekszik, ott idõ is van, akkor is, ha ezt az idõt örökkévalóságnak, világkorszakok sorának nevezi a bibliai kijelentés. A chronos itt a kairos szó értelmében használatos. Amint azt a görög nyelvészet kimutatta, a különbözõ idõfogalmak nem mereven lezártak és körülhatároltak, olykor helyet cserélnek és helyettesítik egymást. Jelentésüket mindig a szöveg összefüggésébõl tudhatjuk meg teljes bizonyossággal. „Idõ többé nem lészen” – azt jelenti, hogy a vég közel. Nem lesznek többé terminusok a történelemben, nem lesznek kegyelmi idõk és nem lesznek megtérésre felhívó ítéletek. A földi történet kora közelesen lezárul és átadja helyét Isten országlásának (vö. Dán 12:7; Hab 2:3. ou mé chronisé!).

A hetedik angyal trombitálásának napjaiban beteljesedik Isten „titka”, amit szolgáinak megjelentett. Isten titka – to mysterion tou theou – Isten üdvözítõ terve (vö. Róm 11:25; 1Kor 15:51). Isten üdvözítõ terve rövidesen megvalósul és célhoz ér. A látnokot újra megszólítja a „hang”, amely vele beszélt. Ez a hang az õt küldõ Krisztus hangja. Parancsot kap arra, hogy a könyvecskét átvegye az angyaltól. Az átvétel után az angyaltól kapja a további különös parancsot: „Vedd és edd meg!” (9. v.). A jelenet Ez 3:1kk.-ból már ismert. A próféta próféciát kap, amellyel teljesen eggyé kell válnia, hogy teljesíthesse. A két jelenet közt a különbség a prófécia tartalmában van. A prófécia egyszerre édes és keserû. Édes, mert benne van az evangélium, Isten kegyelmi üzenete, keserû, mert ítéletet is hirdet. Keserû, mert Isten népének is sokat kell szenvednie még Isten országa beteljesedéséig (11:1–14), de édes, mert az is világos a próféciában, hogy Isten gyõzelemre viszi övéit, és részt ad nekik a maga gyõzelmében a bûn és halál felett (11:11–12:15kk.). Jánosnak hirdetnie kell a könyvecskében megírt próféciát a világ népeirõl, nemzeteirõl, nyelveirõl (itt a néptörzs egyik formáját jelenti) és királyairól az egész világ elõtt. A patmoszi számûzött apostol, mint az ószövetségi próféták utóda mint újszövetségi próféta Krisztus eschatológiai követe szól a világnak isteni felhatalmazással, Isten utolsó idõkre szóló üzenetérõl.

Jel. XI. RÉSZ

A 11. rész egymástól világosan megkülönböztethetõ két szakaszra oszlik. Az elsõ szakasz (1–14) a templom megmérésének szimbolikus cselekményérõl és Isten két tanújának sorsáról, a másik a hetedik trombitaszót követõ mennyei jelenésekrõl szól (15–19).

Jel. 11,1–14. A templom megmérése, Isten két tanúja.

A látnok jelképes prófétai cselekvésre kap felhívást. Egy mérõnádat kap, hogy „mérje meg” az Isten templomát, az oltárt és a benne imádkozókat (v.). A cselekmény valóban jelképes, hiszen a templomot és az oltárt még meg lehet mérni hosszmértékkel, de a templomban imádkozókat nem. A mérés itt a felmérés, egyben a megõrzés, védelem jelképe. Akit az Isten számontart, azt megõrzi. A cselekmény ószövetségi õsképéül Ez 40:3kk.-ben olvasható leírás szolgál. A két történet között azonban nemcsak formális, hanem lényeges tartalmi különbség is van. Ez könyvében egy angyal méri meg a templomot, hogy a mérés az új templom alaprajzául szolgáljon. Itt nincs szó új templomról. Az új Jeruzsálemnek nem lesz temploma (Jel 21:22). A jeruzsálemi templomról van szó tehát, de jelképes értelemben. A 8. v.-ben olvasható pneumatikós világosan utal arra, hogy mindaz, amit János itt Jeruzsálemrõl mond, képesbeszéd, „lelkileg” és nem szó szerint értelmezhetõ. A látnok az apokaliptika stílusához hûen olykor allegorizáláshoz és pneumatikus exegézishez folyamodik. A látomás tartalma a következõ: Jóllehet, a pogányság az utolsó idõkben mindent eláraszt, még a legszentebb helyekre is betör, de Isten megõrzi azokat, akik az õ templomában, az õ egyházában, neki hûen szolgálnak. Az apostoli levelek is gyakran nevezik az egyházat Isten templomának (vö. 1Kor 3:16; 2Kor 6:16; Gal 2:26; Ef 2:19kk.; 1Pt 2:25). Annak a váradalomnak, hogy Isten az utolsó idõben megõrzi a templomot és a bennelévõket; megvan az apokaliptikus elõdje. Kr. u. 70-ben a zsidó-római háború idején a zelóták legradikálisabb és legfanatikusabb csoportja erõddé alakította át a templomot. Egy apokaliptikus váradalom alapján – amelyrõl Josephus történetíró tudósít – azt remélték, hogy a rómaiak csak a templomig juthatnak el, a templomot már nem vehetik be, mert az Isten védelme alatt áll. Sõt, ha az ellenség eljut a templomig, megjelenik a Messiás, és elpusztítja. Ez az apokaliptikus váradalom nem teljesedett be. Most János isteni ígéretet közöl mindazokkal, akik az élõ Isten templomában, az anyaszentegyházban szolgálnak. Az utolsó idõk katasztrófákkal és történeti ítéletekkel teljes elsõ felében (42 hónap, 3 és fél év), ha szenvedéseken keresztül is, de megtartatnak Isten országa számára, az örök életre.

Isten két tanúja prófétai küldetéssel lép fel. A zsákruha azt jelenti, hogy bûnbánatra; megtérésre hívó prédikációt kell szólniuk (vö. Jón 3:5; Mt 11:21). Küldetésük ideje 1250 nap, ami 42 hónappal, illetve három és fél évvel egyenlõ. Feladatuk az eschaton katasztrófákkal teljes idejére, elsõ felére terjed ki. A látnokhoz szóló hang, Isten vagy Krisztus hangja, Zakariás próféta szavaival „két olajfa és két gyertyatartó” névvel illeti a két tanút, akik „a föld Ura elõtt állanak” (vö. Zak 4:3.11–14). Zakariás Izráel királyáról és fõpapjáról, a két felkentrõl mondja azt a próféciát, akiktõl várja Izráel helyreállítását. A papi tradícióban volt egy olyan váradalom, hogy az idõk végén két messiás (felkent), egy fõpap – és egy királymessiás állítja helyre Izráelt. Ez a hagyomány is részben Zakariás próféciáján alapul. Itt azonban nem lehet szó errõl, mert a Jel írója számára a Messiás már eljött. Sokkal inkább az az apokaliptikus hagyomány áll a két tanú képe mögött, hogy az utolsó idõkben a Messiás elõfutáraként Illés és Mózes megjelennek. Itt Elias redivivus és a Moses redivivus Krisztus visszajövetelének az elõfutáraiként megtérésre hívják fel Izráelt, és a népeket (vö. Mal 3:23kk.; Sirach 48:10; Deut 18:15; Mk 9:4). A nekik adott hatalom Illés és Mózes történeti alakjára emlékeztet. Van hatalmuk arra, hogy tûzzel emésszék meg azokat, akik meg akarják akadályozni õket küldetésük véghezvitelében, van hatalmuk büntetõ ítéleteket bocsátani a földre, mint ahogyan Illés „bezárta az eget”, hogy ne essen esõ, és Mózes vérré változtatta a vizet, hogy kényszerítse a fáraót Izráel elbocsátására (vö. 2Kir 1:10; JSir 4:13; 1Kir 17:11; Lk 4:25; Jak 5:17; 2Móz 7:17.19kk.).

De a két tanúnak is szenvednie kell és meg kell halnia a bizonyságtételért, mint ahogyan a próféták és Krisztus apostolai is szenvedtek, és vértanúhalált haltak, követve Urukat (vö. Mt 10:24–25). A szolgálatuk befejezése után az alvilágból feljövõ „fenevad” harcol ellenük, legyõzi és megöli õket. Az apokaliptikában a fenevad az utolsó idõkben a gonosz, a sátán megszemélyesítõje, a keresztyén apokaliptikában pedig az Antikrisztus. A két tanú holttestét meggyalázza a fenevad, mivel temetetlenül hagyja (vö. Jer 8:2; 2Makk 5:10). Holttestük a „lelki értelemben vett” Sodoma és Egyiptom utcáin van kitéve látványosságra. Azt is megtudjuk, ahol „az õ Uruk is megfeszíttetett” (8. v.). Sodoma a gonoszság, Egyiptom a megkeményedés és konokság megtestesítõje. Ez a város Jeruzsálem, Krisztus és tanúi szenvedésének és vértanúságának színhelye. A világ népei három és fél nap (szent hetes szám vészthozó fele) szemlélik holttestüket. Olyan nagy az öröm likvidálásuk miatt, hogy az emberek ajándékokat küldenek egymásnak afeletti örömükben, hogy véglegesen megszabadultak a megtérésre hívó szótól, nincs többé, aki az ige hirdetésével, és nevelõ ítéletekkel bûneikre, az ítéletre, Istenre figyelmeztesse és Krisztushoz hívja õket (10–11 v.). A kárörvendezõ ujjongásnak azonban hamar végeszakad, amikor a két tanú feltámad. Az öröm félelembe csap át, mert Isten bizonyságot tesz tanúi mellett, hatalmas szavával a mennybe hívja õket. Illés és Mózes mennybemenetelérõl tud a bibliai, ill. a zsidó irodalom (2Kir 2:11; Mózes mennybemenetele). A két tanú mennybemenetele az elõbbiekkel ellentétben az egész világ szeme láttára történik. A két tanú mennybemenetele után támadt földrengésben a város, tehát Jeruzsálem tizedrésze összedûl és hétezer fõnyi embertömeg pusztul el. Ez a szám a templom pusztulása elõtti Jeruzsálem lakosságának kb. egy tized része lehetett. Fontos megjegyzés, hogy a város megmaradt lakossága ezek után megtért (13 v.). A magyarázók jelentõs része kapcsolatba hozza ezt a próféciát azzal a váradalommal, hogy Krisztus visszajövetele elõtt a testi Izráel megtér (vö. Mt 23:39; Róm 11:25kk.). Ez az emberi történetben utolsó lehetõség a megtérésre. Ezekkel az eseményekkel a második jaj által jelzett események elmúltak. Ezután jön a harmadik jaj, amely az eddigieket felülmúló ítéleteket és katasztrófákat vezet be. Egyes exegéták szerint a 1–14 versekben jelzett város Róma, és két tanú Péter és Pál apostol. Ezt a megoldást a 8. versben lévõ világos utalás lehetetlenné teszi, ui. az a hely, ahol Jézus „megfeszíttetett” csak Jeruzsálem lehet.

Jel. 11,15–19. A hetedik trombitaszó.

A jövendölés szerint a hetedik trombitaszó napjaiban teljesedik be az „Isten titka”, Isten üdvözítõ terve (vö. 10:7). A hetedik trombitaszó által kiváltott események elõtt egy pillanatra újra megnyílik Isten mennyei szentélye a látnok elõtt. A mennyben hangok támadnak. Ezek a hangok a mennyei lények doxológiájának, Isten dicsõítõ himnuszának hangjai. A doxológia elõbb múlt idõben szól Isten és Krisztus végleges uralmáról (15. v.). Az eljövendõ dolgok múltban való elbeszélése, a prófétai bizonyosság jele (vö. 7:9–17; 10:7). A huszonnégy vén, az angyali fejedelmek fõpapi rendje hálaadással dicsõíti Istent azért, hogy magához vette az uralmat. Az apokaliptikus gondolkodás szerint Isten ugyan „mindenható”, de a föld a bûn miatt nem Isten, hanem a gonosz jelenlétében él, és közvetlen hatása alatt áll. Most Isten magához ragad minden hatalmat, kiküszöböli a gonoszt a világból, egyedül az õ szeretetének uralma érvényesül.

A 18. v. elsorolja azokat az eseményeket, amelyeknek még az új teremtésig jönniük kell: A pogányok támadása (19:17–21), a halottak megítélése (20:11kk.), a szentek megjutalmazása (20:4kk.), az ellenség megsemmisítése (20:10). A douloi, prophetai, hagioi, phoboumenoi, mikroi, megaloi nem a hívõk kategóriáit jelenti, hiszen ezek a tois doulois sou fogalmában benne foglaltatnak, hanem mindazokat, akik különbözõ utakon és módokon Isten hitvalló bizonyságtevõi voltak. Ezek is elveszik jutalmukat. Isten mennyei templomának a megnyílása és a szövetség ládájának megjelenése eschatológiai esemény. A szövetség ládája az elsõ templom pusztulásakor elveszett, apokaliptikus váradalom szerint az utolsó idõkben meg fog jelenni (2Makk 2:8). Itt azonban nem a földi szövetségládáról, hanem a mennyei elõképérõl van szó. Isten a szövetségben foglalt ígéreteit beteljesíti, tervét világmegváltásra véghez viszi. A mennyei szentély feltárulása azt jelenti, hogy a további események is a mennybõl irányíttatnak. Isten világkormányzó hatalma viszi a világot a végsõ beteljesedés felé akkor is, ha ezt a gonosz támadó dühe olykor eltakarni látszik.

Jel. XII. RÉSZ

A 12–14. részek a Jel központi részét alkotják. A Jel könyvének történetszemlélete itt tûnik elénkbe a legvilágosabban. Itt látszik meg kétség nélkül, hogy a könyv nem kíván „eschatológiai menetrend” lenni, hanem az utolsó idõk, az Isten országa eljövetelét, az új ég és az új föld teremtését megelõzõ idõk jellemzõ vonásait leírni. Az egyes trombitaszókra bekövetkezõ események sem állíthatók minden esetben kronológiai sorrendbe. Pl. a hetedik trombitaszó után egy olyan jelenés válik láthatóvá, amely Krisztus születését jelképezi, holott az 5. részben már átvette a sorskönyvet, mint megöletett és gyõztes bárány. A 12–14. részekbõl azt tudjuk meg, hogy az eschaton mindenek elõtt Krisztus ideje. Az õ születésével kezdõdik és ítéletre visszajövetelével végzõdik. Az eschaton azonban az Antikrisztus ideje is. A sátán tudja, hogy kevés ideje van és annál dühödtebben támad. Ez adja meg az utolsó idõk eseményeinek a dinamikus feszültségét. Bár Krisztus végsõ gyõzelme biztos, a gonosznak még cselekvési lehetõsége van. Az eschaton az egyház ideje. Krisztus uralma a világ elõl elrejtett. Csak az egyház tud az õ uralmáról. Ha az egyház hû az õt elhívó és érte meghalt és feltámadt Urához, akkor Krisztus uralma érvényesül benne. Az egyháznak továbbá az a feladata, hogy bizonyságot tegyen Uráról, a világnak meghirdesse a Krisztusban történt szabadítást, bûnbánatra, megtérésre és újjászületésre hívja az embereket. Az antikrisztus támadja az egyházat, mint ahogyan Krisztust is támadta. Az egyháznak próbákon és szenvedéseken át kell elvégezni a Krisztusról szóló bizonyságtétel küldetését. De Krisztus, aki az egyház és a világ Ura, az egyházat, az õ testét oltalmazza és megõrzi Isten országára.

Az eschaton a halottak ideje. Az Ószövetségben nem sok szó esik a halottakról. A feltámadás homályos reménysége csak az ószövetségi kor végén csillan fel. A Krisztus feltámadásával kezdõdõ korszakban sok szó esik a halottakról, a feltámadás reménységérõl, amely a feltámadt Krisztussal reális közelségbe jött. A halál még szedi áldozatait, de már legyõzetett, nem sok ideje van hátra, a korszak végén pedig Krisztus „elpusztítja a pusztítót”, megsemmisíttetik a halál. A Jel legmegragadóbb képei azok a „betétek”, amelyek az apokaliptikus események kavargása közben egy-egy percre megmutatják azokat, akik már „gyõztek”, akik Krisztus erejével legyõzték a halált. Az eschaton a reménység ideje. Krisztus testet öltésével, halálával, feltámadásával és megdicsõítésével „sürgetõen közel jött az Isten országa”. Az egyház reménységgel tekint Krisztus paruziája és Isten országa eljövetele felé, amely megoldja az emberi élet végsõ kérdéseit, és egy egészen új fejezetet nyit az emberiség történetében.

A 12–14. részek közös témája annak a harcnak a leírása, amelyet a sátán és angyalai folytatnak Isten népe és a Messiás ellen. A 12. részben mitikus képekben ábrázolja a könyv ezt a harcot. A 13. rész a császárkultusz által démonizálódott római állam dühöngését jeleníti meg. A 14. rész a vigasztalás fejezete. Hitvallás arról, hogy az egyház a legsúlyosabb szorongattatás közepette is bizonyos lehet afelõl, hogy a végsõ gyõzelem Krisztusé.

Jel. 12,1–6. A sárkány harca a napba öltözött asszony és a fia ellen.

A látnok a földrõl egy nagy jelt lát az égen. A sémeion a horasis-szal szemben, mindenki elõtt nyilvánvalóan látható jel (vö. Mt 24:30; Jel 15:1; 16:14; 19:10). A jel hasonlít az ég királynõje ókori mitikus képzetéhez. A csillagöltözet elterjedt ókori kép, pl. Alexandriai Philo Logos-a magát a mindenséget ölti magára. Az antik világ elképzelése szerint az isteni lények öltöztek csillag-köntösbe. Mivel sem az Ószövetségben, sem a zsidó apokaliptikában az asztrális jelenségek, az égitestek nem számítanak isteni lényeknek, csupán teremtményeknek, azért a nap, a hold és a csillagok csupán jelképes szerepet töltenek be. A napba öltözött és a hold sarlóján álló asszony a jelenség kozmikus méreteire utal. A tizenkét csillag a tizenkét törzs, a teljes istennépének a szimbóluma. Az ókorban gyakran jelképezett nõi alak népeket vagy városokat jelent Az Ószövetség Izráelt „Sion leányának” nevezi (Ézs 1:8; Jer 4:31). A nõi alak tehát magát Izráelt, Isten-népét jelképezi. Az asszony várandós volt és szülési fájdalmai voltak. Az 5. v.-bõl kitûnik, hogy a Messiást kellett megszülnie. A messiási kor kezdetét az Ószövetség és az apokaliptikus irodalom is szülési fájdalmakhoz hasonlítja (Ézs 66:7kk.; vö. 1QH III. 6–8. Az 1QH a qumráni 1. sz. barlangban talált zsoltárokat tartalmazó tekercs tudományos jelzéte). A szülési fájdalmak a hirtelen támadt szorongatás, nyomorúság jelképe (vö. Ézs 21:3; 26:17; Mik 4:9k.).

A középkori egyház a Jel 12:1–2 verseit Máriára, Jézus anyjára alkalmazta. E szerint õ lenne az ég királynõje, a napba öltözött asszony. Ezt a magyarázatot azonban lehetetlenné teszi a 17. v., amely szerint az asszony nemcsak a Messiás, hanem a hívõk anyja is. A mennyei jel tehát az igaz Izráelt, Isten ó- és újszövetségi népét ábrázolja, amelyikbõl a Messiás támadt, és amelynek körébe tartoznak mindazok, akik Isten parancsait megtartják, és a Krisztusról szóló bizonyságtételt megõrzik. A napba öltözött asszony ellenében egy másik jel is feltûnt az égen, „egy hatalmas tûzvörös sárkány”. Az antik kor képzeletében a sárkány a kaotikus hatalmakat személyesíti meg (Izráelben Behemót és Leviatán vö. Ézs 51:9; Jób 40:15kk.; Zsolt 74:12kk.). A zsidó apokaliptikában a „sárkány” az asszony ellenségeként lép színre (Baruch Apokalipszise 24:3k.). A tûzvörös szín a babiloni és egyiptomi mitológia nyelvén a gonosz, a démoni hatalmak jele. A hét fej szintén a kaotikus hatalmak jellemzõje (Zsolt 74:14). A sárkánynak tíz szarva van (vö. Dán 7:7.24), ezek hatalmának jelképei. Mind a hét fején korona, pontosabban diadém van. A diadéma eredetileg a perzsa királyok felségjele, a homlokot körülövezõ díszes szalag (kék alapon fehér díszítéssel). A diadém részben a 13:1-ben fellépõ vadállattal való kapcsolatára utal, részben arra, hogy a sárkány a 19:12kk.-ben színrelépõ Logos ellenlábasa. A sárkány a hagyományos vonásokkal ecsetelve, Isten, a teremtett világ és az ember õsi ellenségeként jelenik meg. A 4. v. a sárkány gigászi hatalmát ábrázolja, amellyel képes az égi rendet, az asztrális világ harmóniáját megzavarni és ezzel zavart kelteni a földi dolgok Istentõl adott rendjében is. A sárkány gyilkos dühvel az asszony elé áll, hogy a születendõ gyermekét megsemmisítse. Az 5. versben drámai fordulat következik: a napba öltözött asszony fiúgyermeket szül (az arsen a hyios semitizáló körülírása vö. Jer 20:15; Mt 1:25). Az alárendelt mondat nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a fiúgyermek a Messiás (vö. Zsolt 2:9; 2:7). A „vasvesszõ” az ókori nagykirályok pásztorbotot utánzó jogara, a világhatalom jelképe. A sárkány azonban nem tehet semmit a „fiúgyermek”, a Messiás ellen, mert az „elragadtatott” Isten trónjához. Isten mennyei templomába (vö. 4:2kk.; 11:19). A „fiúgyermek” a sárkánynál nagyobb hatalom védelme alatt áll. Az asszony azonban továbbra is a földön marad, ahol a sárkány dühe fenyegeti (6. v.). De az asszonynak is megvan az Istentõl elkészített menedéke. A puszta, Izráel történetében, menedékként szolgált a fáraó dühe elöl. A puszta, az Egyiptomból menekülõ nép menedéke, ahol Isten megõrzõ jóságát és gondoskodását sokféleképpen megtapasztalta. Izráel kegyesei is sokszor menekülnek a pusztába üldözõik elõl (Dávid, Illés). Az ezerkétszázhatvan nap egyenlõ három és fél évvel (vö. 11:2k.; 12:14; 13:5). Ez az idõtartam az eschatológiai idõk elsõ vészterhes fele. Isten ezekkel az ítéletekkel és szorongattatással teljes idõkben is gondoskodik népe megõrzésérõl.

Nyilvánvaló, hogy a 12:1–5-ben Krisztus születésérõl, sõt az üdvözítés történetének arról az eseményérõl van szó, amelyet Krisztus-eseménynek nevezünk. A Jel ezen a helyen azonban igen szokatlan formában beszél a Jézus születésétõl a mennybemeneteléig terjedõ eseménysorozatról, amikor annak csak elsõ és utolsó mozzanatára utal, és az egészet mitológiai képekbe öltözteti. Az apokaliptika és a hellenizmus vallási képzeletvilága ismeretében úgy kell értelmeznünk a Krisztus-eseménynek ezt a számunkra szokatlan, az apostoli kerygmatikus igehirdetéstõl elütõ módját, mint amelyik az ókori megváltó-váradalmaknak a nyelvén akarja kifejezni Jézus Krisztus születésének, halálának, feltámadásának és megdicsõítésének univerzális érvényû jelentõségét. A szabadító fiúgyermek születésérõl – aki megöli a sárkányt – különbözõ vallási váradalmak voltak elterjedve az ókori keleten. Python sárkány üldözi Létót; aki Zeustól volt várandós, és Apollót szülte. A sárkány tudta, hogy Apolló meg fogja õt ölni, ezért tört az anya és a születendõ fiúgyermek életére. Poseidon megmenti a sárkány elöl Létót, aki Ortygia szigetén megszüli Apollót. Apolló pedig bámulatos gyorsasággal felnövekedve megöli a sárkányt. Hasonló mítosz ismeretes Egyiptomban, Hathor-Isis, Typhon-Seth és Horus harcáról. A Jel 12:1–5 a hellenista vallási váradalmak nyelvén arról akar a kor emberének bizonyságot tenni, hogy Jézus Krisztus személyében megjelent az a szabadító, aki a teremtés rendjét zavaró kaotikus hatalmakat legyõzi, és elhozza a várt béke birodalmát. A Jel könyve ezen a helyen a mítoszok nyelvét a keresztyén igehirdetés szolgálatába állítja. Meglepõ az a charizmatikus szabadság, amellyel az idegen képanyag szolgálatba állítását végzi.

Jel. 12,7–12. A sárkány levettetése a mennybõl.

A sárkánynak és angyalainak hatalmas ellenfele támad: Mihály és angyalai. Michaél az Ószövetség és az apokaliptikus tradíció szerint a hét fõangyal között az elsõ, Izráelnek, Isten népének a védõ angyala (Dán 10:13.21; 12:1; Henoch 20:5; 69:14). Mihály fõ ellensége a Sátán vagy Beliár (Dán Test. 6:1; Benjámin Test 6:1). Mihály, az apokaliptikus gondolkodásban, mindenféle sátáni hatalmasság ellen küzdõ isteni igazság megtestesítõjévé lett. A végsõ harc a sárkány ellen, Mihály és angyalai mennyei háborújával indul meg és a Logos gyõzelmével ér véget (vö. 19:11). A harcban a sárkány és angyalai alul maradnak, olyan mértékben, hogy nem tarthatták meg többé helyüket a mennyben: A fordulat Dán 2:35-bõl való. Itt azonban a sátánnak és angyalainak a mennyei világból való kizárását, végleges lefokozását jelenti. A sátán hatalma végzetesen összezsugorodott, ezután csak a földre terjed ki, ott is meghatározott idõre. A Messiás eljövetelével megtört a sátán hatalma (vö. Mt 12:28kk.; Jn 12:31; 16:11; 1Jn 3:8). Most, hogy megtört a hatalma, leleplezõdött igazi lénye is. A 12:9 felsorolja megbélyegzõ jelzõit: a sárkány nem más, mint az õsi kígyó (vö. Gen 3:1kk.), aki az embert bûnre csábította és szüntelen gonoszra ösztönzi. Õ a Diabolos, a Satanas (szinonim fogalmak: a diabolos a LXX-ben a héber sátán ekvivalense lett, aki félrevezeti, az Istentõl való eltávolodásra ösztönzi az egész földkerekséget, az emberiséget Mk 13:21kk.). A sátáni jelzõknek ezzel a halmozásával akarja kifejezni a Jel könyve a gyõzelem nagyságát Isten teremtésének õsi ellensége felett.

A sátán feletti gyõzelmet a mennyei gyõzelmi himnusz követi, amelyik meghirdeti ennek a gyõzelemnek a jelentõségét és következményeit: 1. Isten és a Messiás uralma elkezdõdött (vö. 7:10; 11:15), most vette kézbe nyilvánvaló módon a szabadítást, a hatalmat és az országlást az, akit egyedül megillet és aki valójában szabadítója és üdvözítõje a teremtett világnak. 2. A sátán nem vádolhatja többé Isten elõtt a választottakat. A sátán katégór szerepét már az Ószövetség is ismeri (vö. Jób 1:9; Zak 3:1kk.). Lehetséges hogy a sorok között célzás történik a Domitianus alatt elszaporodott feljelentõkre, akik a keresztyéneket elárulták és bevádolták a római hatóságoknál (vö. Juvenalis 1:33). A sátán vádját elutasította Isten (6:11). A megdicsõült szentek közösséget vállalnak a földön küzdõ egyházzal (az adelphoi hémón a földi atyafiságra vonatkozik). A mennyei szentek közössége, a gyõzelmes egyház tagjai sem maguknak köszönhetik a gyõzelmet a sátán felett: „Legyõzték õt a Bárány véréért” (11). Az apostoli kerygma jellegzetes kifejezése. A kegyelem és a hívõknek tulajdonított igazság apostoli üzenete nem hiányzik a Jel könyvébõl sem. Ez a kegyelem és erõ tette õket alkalmassá a Krisztusról való bizonyságtételre és a vértanúságra (Mk 8:35k.; Jn 12:25). Az üdvözültek éneke felszólítja a mennynek lakóit, az angyali seregeket, hogy kapcsolódjanak be a gyõzelmi himnuszba és örvendezzenek (vö. Zsolt 96:11).

A 12. v. azonban figyelmeztet, hogy a sátán levettetése még nem jelenti Isten tervei végsõ beteljesedését, mert a sátánnak még „egy kevés ideje” van a földön (a föld és a tenger a földi világ egészének jelképes kifejezése). Mivel a sátán ezt tudja, annál dühödtebben támad. A „jaj” a 8:13-ban jelzett három jaj-kiáltás utolsó szava (vö. 9:12; 11:14). De bármilyen dühödten támad, napjai meg vannak számlálva, a harcot elvesztette. Jel. 12,13–18. A sárkány harca az asszony ellen. Mivel a sárkánynak nem sikerült megsemmisítenie a Messiást, most teljes dühével a Messiást szülõ asszony ellen fordul, és üldözõbe veszi, hogy megölje. Isten azonban csodálatos módon megmenti az asszonyt, elrejti elõle a „pusztába”, és ott gondoskodik táplálásáról „ideig, idõkig, és az idõ feléig”. Az asszony sas-szárnyakat kap, amelynek segítségével elmenekül a sárkány elõl. Az Ószövetségben a sas-szárnyak az Istentõl kapott új erõt jelképezik (Ex 19:4; Deut 32:11; Ézs 40:31). Az apokaliptika ismer egy olyan jövendölést, amely szerint Izráelt Isten egy hatalmas sasnak a szárnyaira veszi, amíg a földön az eschatológiai ítélet lezajlik (Assumptio Mosis 10:8). A látomásban a két tradíció jelképei és képanyaga ötvözõdik. Az igaz Izráel, Isten népe csodálatosan megmenekül a sátán pusztító dühe elõl az utolsó idõkben. A puszta nemcsak Isten különös gondviselésének a helye, nemcsak menedék (vö. 6. v.), hanem az a hely, ahonnan az ószövetségi nép kegyesei Jézus korában a Messiás jövetelét várták. Ennek a váradalomnak legbeszédesebb bizonyítéka a Holt-tenger partjára költözött esszénus szerzetes rend, amelynek iratai napjainkban kerültek napvilágra (ld. a bevezetésben felsorolt irodalmat). Keresztelõ János is a pusztában prédikált. Mint ahogyan az Egyiptomból való szabadulás után Isten a pusztában táplálta Izráelt (Ex 16), mint ahogyan gondoskodott Illésrõl pusztai rejtekhelyén (1Kir 17:2kk.; 19:4kk.), úgy gondoskodik az egyházról az utolsó idõk szorongattatásai között. A sárkány még ezek után is megpróbálja az asszonyt megsemmisíteni. A Jel mitológiai képet használ a sárkány újabb támadásának leírására. A sárkányt az ókori mítoszok több ízben vízokádó szörnyként ábrázolják. Az ószövetség is ismer hasonló képzeteket, amikor az Isten akarata ellen lázadó gonoszság megtestesülését tengeri szörnyként ábrázolja (Zsolt 74:13; Ez 29:3kk.; 32:2). A sárkány ereje hasonlít a megáradt folyam pusztító sodrásához. A föld azonban segítségére van az asszonynak, elnyeli a folyamot, úgyhogy az nem árthat. A kép természeti háttere a sivatagban eltûnõ folyók. A látomásnak azonban van egy szellemi háttere is. Õsi keleti vallási nézetek szerint az eljövendõ szabadító és a föld szövetségben vannak. A gonosz elhatalmasodása pusztulást jelent a földnek is, a szabadító megjelenése pedig általános békét és virágzást eredményez. A föld elnyeli a gonoszokat (vö. Num 26:10; Deut 11:6; Zsolt 105:17), viszont örvend az Istennek (Zsolt 97:12), és eschatolbgiai szabadításának (Ézs 55:12–13). A földnek személyként való elképzelése, – perszonifikációja – jellegzetes ókori keleti szemlélet. Mikor látta a sárkány, hogy nem pusztíthatja el az asszonyt, tehát nem semmisítheti meg Isten népét, nem törölheti el, mint földi valóságot, mert Isten rejtetten is õrzi, akkor hadat indít azok ellen, akik „az õ magvából valók”. A 17. versbõl látszik nyilvánvalóan, hogy az „asszony” Isten népének, az igaz Izráelnek és egyben az egyháznak a jelképe, amelybõl a Messiás származott és amely egyben a hívõk anyja. A sárkány ezek után részeiben támadja Isten népét, miután egészében nem tudta megsemmisíteni. Azok, akik „megtartják az Isten parancsolatait, és akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele” (17. v.) nyilvánvalóan az egyház tagjai (vö. 1:9; 6:9; 19:10; 20:4). Ezt a harcot azonban már nem maga a sárkány, hanem eszközei, a két „fenevad” fogják folytatni. Maga a sárkány háttérben marad, visszaáll a tenger fövényére, amelyik titokzatos hatalmát jelképezi, hogy onnan hívja elõ szolgáit, amelyek által ördögi tervszerûséggel folytatja elõbbi munkáját.

Jel. XIII. RÉSZ

Jel. 13,1–10. A hétfejû és tízszarvú fenevad.

A sárkány odaállása a tenger partjára és a tengerbõl feljövõ hétfejû és tízszarvú fenevad között nyilvánvaló az össze függés. Ez a következõkbõl is nyilvánvaló (4. v.). A fenevadról további részletes leírást is ad a látnok. A fenevad tíz szarván tíz korona volt, és fején „istenkáromlás nevei”. Az utóbbi meghatározás utal arra, hogy a jelenség Istennel szemben kihívóan lép fel. A fenevad a Dán 7-ben leírt négy vadállatnak az együttes tulajdonságait viseli magán: alakja párduchoz, lába medvéhez, szája oroszlánhoz hasonló és tíz szarva van, mint a Dán 7:7-ben leírt vadállatnak. A sárkány pedig átadta a fenevadnak „erejét, trónját és nagy hatalmát”. Dán 7 magyarázata és a zsidó apokaliptika jelképrendszere alapján értelmezve a Jel 13. részét ebben egy olyan világhatalomról van szó, amely tökéletesen magába foglalja a régebbi világhatalmak minden tulajdonságát, erejét, méltóságát, szervezettségét és vallási igényével határozottan Isten ellenlábasaként lép fel.

A legjelentõsebb exegéták – kivéve Lohmeyert – a jelenség kortörténeti magyarázata mellett foglalnak állást. A Jel 13. részét a császárkultusz jegyében Krisztus és a keresztyén egyház ellen küzdõ római államhatalomra vonatkoztatják. A hét fej a hét halomra utal, amelyen Róma épült. Az Istent káromló nevek a császárkultuszban használt felségjelzõk: fenséges, isteni, isten fia, megváltó, úr és isten. Ha ezeket a jelzõket valamely ember magára ruházza, az az élõ Istent káromolja. Ez az elsõ fenevad tehát az akkor ismert egész ökumenére kiterjedõ Imperium Romanum-ot, az ókor legnagyobb, legszervezettebb és legtökéletesebb államhatalmát ábrázolja. A Jel 13. részének kortörténeti értelmezésére lehetõséget ad az a tény, hogy a Jel könyve keresztyén prófécia, amely nem idõtlen és absztrakt eschatológiai elmefuttatás, vagy az apokaliptikusok fantáziájának puszta szüleménye, hanem aktuális vigasztalás a könyv elsõ olvasóinak. A Jel a Néró alatt megindult, a Domitianus alatt fellángolt és aztán két évszázadon át következetesen folytatott keresztyénüldözések idején nyújtott vigasztalást és bátorítást a kereszt alatt élõ mártír-egyháznak. Lohmeyer – aki különben sok tekintetben a legkiválóbb kommentárt írta a Jel-hez – rendkívül egyoldalú módszerrel magyarázza a könyvet. Egy idõtlen-eschatológiai szemléletet erõszakol a könyv 4–22. részeire, amellyel ugyan sikerült egyöntetû és hézag nélküli magyarázatot adni, de ezzel megfosztja a könyvet az aktuális prófécia jellegétõl, és olyan absztrakt apokaliptikus-eschatológiai szemléletet tulajdonít neki, amelyik legfeljebb a német vallástörténeti iskolában képzelhetõ el, de nem az õskeresztyénségben. A Jel könyvében nem lehet ugyan mindent kortörténetileg megmagyarázni, de ez nem jelenti, hogy a kortörténetileg magyarázható helyeket is kizárólag eschatológiailag kell értelmezni. A bevezetésben leírt összetett tudományos módszer – amelyik szerint minden szakaszt a maga eredetének és rendeltetésének megfelelõen lehet magyarázni – felel meg a Jel sajátos mûfajának és céljának.

A Jel 13 tele van olyan kortörténeti utalásokkal; amelyekben a korabeli keresztyén olvasóknak lehetetlen volt fel nem ismerni a római államot, amely az egyházat a császárkultusz jegyében üldözte. A tenger, amelybõl a fenevad feljött, a Jel olvasói számára magától értetõdõen a. Földközi-tenger volt. Róma tengeri nagyhatalom volt az ókorban, amely sokszor hajóhadával jelent meg az elfoglalandó területek elõtt. Hatalma és gazdagsága, amint az a 17–19. részekbõl is kitûnik, jórészt tengeri kereskedelmén alapult. Róma a zsidó apokaliptikában is több ízben a tengerbõl feljövõ szörnyként szerepel. A fenevad beiktatása a sárkány által a királyi hatalomba, Krisztus beiktatásának ellenképe (vö. Jel 5). Ezzel kidomborodik a fenevad antikrisztusi jellege. Ez az antikrisztusi jelleg fokozódik a 3–4. versekben leírt eseményekben. A fenevad egyik feje halálos sebet kapott, de a sebe meggyógyult. A fenevad tehát utánozza Krisztus halálát és feltámadását. A 14. v. mutatja, hogy a fenevadnak ebben a tettében jelszerû utalás van. Az a célja, hogy az embereket vallási eszközökkel, itt éppen Krisztus utánzásával elámítsa, megtévessze és saját imádatára késztesse, szolgálatába állítsa. A halálra sebzett fej 17:9 szerint nyilvánvalóan egy királyi személyt jelent, a birodalom egyik császár át. A célzás leginkább Néró császár személyére illik, akirõl halála után sokáig olyan legendák jártak, hogy él, és keletrõl, a párthusok birodalmából visszatér. A visszatérõ Néró legendáját hamar felváltja a feltámadó Néróról (Nero redivivus) szóló váradalom. Még Domitianus idejében, sõt Domitianus körében is ismerték és komolyan vették ezt a várakozást. Lehetséges, hogy a keresztyének az elsõ céltudatos keresztyénüldözõ császár, Domitianus személyében látták az elsõ keresztyénüldözõ császár, Néró megtestesülését. Az emberek nem az élõ Istent imádják ezzel a magasztalással: „Kicsoda hasonló hozzád Uram!” (Ex 15:11), hanem a fenevadnak mondják: „Kicsoda hasonló a fenevadhoz, és ki kelhetne harcra vele?” Az emberek „imádták a sárkányt, hogy átadta hatalmát a fenevadnak” – a császárkultusz szervezett hitetõ munkáján keresztül a sárkány (sátán) is elérte célját. Az emberek õt és az õ képviselõjét imádják, nem Istent és Krisztusát.

A fenevad hatalma és cselekvési szabadsága az istenkáromlásban (vö. 1. v.) csak egy megszabott idõre szól. Az „adatott” annak a jele, hogy a fenevad ideje, a próbáknak Istentõl engedett ideje. A negyvenkét hónap, három és fél év, a már ismert apokaliptikus szám, a végsõ idõk ítéletekkel és próbákkal teljes elsõ jele. A fenevad istenkáromlását, amellyel Isten hatalmát, dicsõségét és munkáját magának tulajdonítja, gonosz tettek követik. Isten sátora a 6. versben nem a jeruzsálemi templomot, hanem a mennyet, a mennyei szentélyt jelenti, a mennyben lakók pedig az Isten szolgálatára kész angyali seregek, akik a sátánt és angyalait kiûzték a mennybõl. A fenevadnak az is „megadatott” (7. v.), hogy hadat indítson a „szentek” ellen, ezek az Isten választottai, azok, akiket a Bárány megvásárolt, megváltott „minden törzsbõl, nyelvbõl, népbõl és nemzetbõl” (5:9; 7:9). A „minden törzs, nép, nyelv és nemzet” szavak ismétlése jelzi a fenevad egyre inkább nyilvánvaló antikrisztusi jellegét. A fenevad hatalmát és jeleit látva imádják a föld népei, mindazok, akik nincsenek beírva a „Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta” (8. v. vö. 21:27; 17:18). Azok, akiket Isten eleve kiválasztott és elhívott és Krisztus által megszentel, nem imádják a fenevadat, mert ismerik annak sátáni lényegét. Ezek az élõ Istenhez és az õket megváltó Krisztushoz hûek maradnak. A 10. v. azokról az üldözésekrõl beszél, amelyek a császárkultusz megtagadása miatt következnek el a keresztyénekre. A szövegnek van egy rövidebb és egy hosszabb változata. A rövidebb változat a nehezebben érthetõ, kevésbé csiszoltabb, ezért, de a szövegösszefüggés miatt is, ez látszik eredetibbnek: ei tis eis aichmalósian, eis aichamalósian hypaget – ei tis en machairé apoktanthénai, auton en machairé apoktanthénai – ha valaki börtönre van szánva, börtönbe megy; akinek karddal kell megöletnie, az karddal fog megöletni. A késõbbi leíró nem elégedett meg ezzel a szöveggel, hanem a Mt 26:52 értelmében simította és ezzel megváltoztatta eredeti értelmét. Itt nem az ellenállás megtiltásáról, hanem éppen a szenvedésekben való állhatatosságról van szó. Nem tételezhetõ fel, nem is maradtak olyan adatok ránk, hogy a kisázsiai keresztyének felkelést szerveztek volna Róma ellen az üldözések idején. Isten népe a legsúlyosabb próbákat az élõ Istenhez való hûsége és hite által gyõzi le. A Jer 15:2 igéi csengenek vissza ezen a helyen. Isten emberének állhatatossággal kell vállalnia a szenvedést, mint Istentõl rábocsátott próbát.

Jel. 13,11–18. A másik fenevad.

Egy másik fenevadat is lát János. E jelenségnek ugyanaz a neve, mint az elsõnek: thérion (vadállat). Ez az elnevezés jelzi az elsõ fenevaddal való lényegi kapcsolatát és sátáni eredetét. A következõkben azonban eltûnik a második fenevad eredeti formája és mintegy álarcban jelenik meg. Nem a tengerbõl, hanem a földbõl jön elõ. A közvetlen szárazföld, amelyet János maga elõtt lát: Kis-Ázsia, az a hely, ahol a hét gyülekezet is él. A második fenevadnak két szarva van, mint egy báránynak, de szava a sárkányéhoz hasonló. A görög gondolkozás szerint a megjelenés a materiális test külsejét, formáját jelenti, a hang pedig a testet megelevenítõ lélek kifejezése. A második fenevad felemás megjelenése mutatja hamispróféta jellegét. Az ilyenekrõl Jézus úgy beszél, mint önmagukat báránynak álcázó farkasokról (Mt 7:14). A Jel 16:13 (vö. 19:20; 20:10) már nyíltan leleplezi ennek a bárányformájú, de sárkányként beszélõ alaknak a lényegét. Ez a hamispróféta (pseudoprophétés). A tetteibõl pedig még jobban leleplezõdik a szándéka: a jelek által való eltévelyítés (2Thessz 2:3–9). Megtévesztõ szavai a sárkányra, az õsi kígyóra emlékeztetnek (Gen 3:1kk.). A hamis próféta az elsõ fenevad teljes hatalmával ennek vallásos tiszteletét segíti elõ, úgyhogy a föld minden lakosa a halálból megelevenedett fenevadat imádja.

A sárkányszarvú bárány, a hamispróféta a császárkultusz fõpapsága, vagy a számunkra ma már ismeretlen, korabeli Kis-Ázsia fõpapja. Kis-Ázsia a császárkultusz számára jóval a római császárság megjelenése elõtt termékeny talaj volt. A keleti uralkodó-kultusz eszméi Nagy Sándor után hamar elterjedtek. A köztársaság korabeli Róma idegenül állt vele szemben. Augustus nem kíván isteni tiszteletet magának, de Kis-Ázsia volt az, ahol az elsõ templomot emelték tiszteletére és áldoztak neki. A Kr. u.-i 1. sz. folyamán azonban az egész birodalom területén gyorsan elterjedt a császárkultusz. Róma is elõmozdította, mert a birodalom különbözõ nyelvû és fajú népei között a legfõbb összetartó erõt látta benne. Domitianusig azonban csak haláluk után avatták istenné a császárokat. Domitianus volt az elsõ, aki életében isteni tiszteletet kívánt magának, önmagát úrnak és istennek nevezte (Suetonius: Domitianus 13). A birodalom egész területén császárszobrokat állítottak fel, amelyek elõtt hódolni és áldozni kellett mindenkinek. Efézusban is új és nagy templomot építettek Domitianus tiszteletére. Ezek a folyamatok és események szolgálnak a Jel 13. kortörténeti hátteréül. A második fenevad, a hamispróféta, jeleket tesz, hogy eltévelyítse az embereket (a planan a vallási jellegû eltévelyítés jellegzetes kifejezése). A hamispróféta egyik jele az ószövetségbõl már ismert prófétai jel utánzása. Mint ahogyan Illésnek a kérésére Isten tüzet bocsátott le az égbõl (1Kir 18:38; 2Kir 1:11kk.), hasonlóan a hamispróféta is véghezviszi, hogy tûz szálljon le az égbõl. Ez a jel (sémeion) mindenki szemeláttára történik. A másik jel, amit a Jel megemlít a hamispróféta tettei közül: az elsõ fenevad bálványszobrának a megszólaltatása. A bálványszobor készítése már maga is tévelygés (Ex 20:1kk.). Az ószövetségi kijelentés-történet Dán 3:5kk.-ben tudósít egy hasonló esetrõl, amikor Nabukodonozor bálványszobrot készíttetett magáról, és halálbüntetés terhe alatt megparancsolta annak imádását. A proskynésis és proskynein térdrehullás, leborulás, az Istent megilletõ tisztelet és imádat jelképes testtartása. A hamispróféta ezt az Istentiszteletet követelte meg az elsõ fenevad képe elõtt. A másik jel, amit a hamispróféta tett, az, hogy megszólaltatta az elsõ fenevadról készített bálványképet. Az ókor vallási világában a beszélõ és mozgó bálványszobrokról elterjedt hiedelmek közismertek voltak. Az ókor hite szerint a bálványszoborban maga az isten lép a hívõ elé. Nem elképzelhetetlen, hogy János is egy ilyen jelenségre gondol a császárkultusz keretében.

A hamispróféta mindenkit a fenevad bélyegével jelöl meg, aki résztvesz a tiszteletében. Az embereket jobb kezükön, vagy a homlokukon pecsételi el a fenevad számára ennek bélyegével. Az elpecsételésnek ez a módja a rabszolgák birtokbavételének a módjára emlékeztet. Aki a fenevad bélyegét hordja, az a fenevad rabszolgája. Aki a fenevad rabszolgája, csak az vehet és adhat el árukat. Aki tehát nem részesíti a fenevadat isteni tiszteletben, az nemcsak gazdaságilag, anyagilag, hanem puszta létében is veszélyeztetve van. A bélyeg neve charagma, a császári pecsét hivatalos neve. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a fejezetben a császárkultusz szigorú és következetes végrehajtásáról van szó. A fenevad bélyegével való elpecsételés szintén antikrisztusi tett, amelyik a száznegyvennégyezer elpecsételésének az ellenképe (vö. 7:1–8). A látnok közli a fenevad nevének számát: hatszázhatvanhat (666). Ennek a rejtélyes utalásnak az alapja az a görögöknél és zsidóknál egyaránt szokásban lévõ eljárás, amelyet gematria néven neveztek. A gematria szerint minden szónak megvolt a megfelelõ számértéke, azáltal, hogy a szó minden egyes betûje valamilyen számnak felelt meg. Ui. sem a zsidóknak, sem a görögõknek nem voltak külön számjegyeik, ezért betûkkel jelölték az egyes számértékeket (pl. a–1, b–2, i–10 stb.). Ezért minden szót könnyen le lehetett, könnyen át lehetett számértékre írni. De a számértékek visszafordítása nehéz volt, mert minden számot egy sor különbözõ szóban lehetett feloldani. Csak a beavatottak ismerték egy-egy titkos szám feloldásának módját, ill. kulcsát. Szokás volt a neveket, amelyeket valamilyen okból nem akartak kimondani, számokban kifejezni. A pséphos a névnek a számát jelentette. A pséphizó azt a mûvészetet, amellyel kiszámították a név számát, ill. megfejtették a számban rejtõzõ nevet. Pl. Pompejiben az egyik megmaradt falmaradványon ez a mondat olvasható korabeli írással: „Azt szeretem, akinek a száma 545”. Bizonyára csak a két szerelmes és az, akit a titokba beavattak, ismerte a szám mögött rejlõ nevet. A hatszázhatvanhatnak minden esetre vallási értelme van. Erre utal a hóde hé sophia estin kifejezés, amely szerint csak Isten bölcsességének ajándékával bíró pneumatikus személy képes megfejteni a szám titkát. A hatszázhatvanhat számrejtélyét már a 2. században elfelejtették. Ezt mutatja Irenaeus sikertelen próbálkozása Adversus Haereses c. mûvében (V, 30). Irenaeus megpróbálja a számot megváltoztatni 616-ra és ilyen módon Caligulára vonatkoztatni, aki uralkodása vége felé (37–41) el akarta helyeztetni szobrát a jeruzsálemi templomban. Ezek szerint a 616 ezt jelentené visszafordítva: Gaius Kaisur. Caligula kísérletének a Jel könyve idejére és elsõ olvasóinak életére semmi hatása nem volt. Különben is az eredeti hatszázhatvanhat megváltoztatásával sikerült ezt a nevet kihámozni. A 616-nak egy másik kulcs szerinti megfejtése Kaisar theos lenne. Ez pedig önmagában véve semmitmondó kifejezés, ami ráadásul nem a hatszázhatvanhat, hanem a 616 lefordítási kísérleteibõl adódott.

A hatszázhatvanhat titkát sokan próbálták megfejteni az elmúlt kétezer év folyamán. Minden nemzedékben akadtak olyanok, akik koruk kellemetlen emberére, vagy embereire, legalább is egy-egy nép vagy csoport szempontjából, vagy éppen az egyház vagy egy felekezet szempontjából kellemetlen emberre vonatkoztatták. Így születtek a következõ megoldások: Julianus Apostata, Attila, Mohamed, Loyola, Luther, Napoleon stb. Valószínû, hogy ezután sem lesz hiány dilettáns kíváncsiskodókban.

A tudományos értelemben vett valószínû megfejtéshez maga a szöveg nyújt segítséget. Mikor arról beszél a látnok, hogy isteni bölcsességre van szükség a hatszázhatvanhat megfejtéséhez, akkor világos, hogy a számnak vallási jellege van. Amikor a fenevad számával azonosítja ezt a számot, akkor az is kitûnik, hogy a számnak antikrisztusi jellege van. Amikor a szöveg azt mondja, hogy ez a szám „ember száma”, akkor az is világos, hogy a szám egy emberre vonatkozik, mégpedig az antikrisztust megszemélyesítõ emberre. Egyik valószínû megoldás az, hogy hatszázhatvanhatos számot a megfelelõ héber betûkkel írjuk át, akkor ez a meglepõ név születik: Neron Qesar. A görög átírás pedig ezt a szót eredményezi: thérion – vadállat, fenevad. Egy közelesen fellépõ, vagy már jelen lévõ rémuralmat, keresztyénüldözést megvalósító császárról lenne szó, aki Nero redivivusként jelenne meg.

A másik valószerû megoldás, amit már Pythagoras és Alexandriai Philon is alkalmazott a nevek elrejtésére és a nevet hordozó számok titkának feloldására. Ennél a megfejtési módnál a számok megtartják számértéküket és amellett szimbolikus jelentést is kapnak. E szerint a hatszázhatvanhat egy ún: háromszög-szám, az 1-tõl 36-ig terjedõ számok summája. Viszont 36 is az 1-tõl 8-ig terjedõ számok summája. A háromszögszámoknak az a jelentése, amit az ily módon nyert utolsó tag mutat. A hatszázhatvanhat esetében a nyolc szimbolikus jelentését kell keresni a Jel összefüggésében. A 17:11-ben a fenevad a nyolcadik, tehát a fenevad száma egyúttal a nyolc, ami antikrisztusi jellegére, egyben a neki adott rövid határidõre mutat. Mindkét valószínû tudományos megoldási kísérlet lényege, hogy a hatszázhatvanhatos szám a Jel könyvének megírása idején fellépõ római császárra utal, aki a császárkultusz kötelezõvé tételével és a keresztyénség üldözésével antikrisztusi jelleget ölt. Ez az uralkodó, egyben a démonizálódott római birodalom képviselõje is.