Jel. I. RÉSZ

Jel. 1,1–3. Ünnepélyes elõszó.

A látnok ünnepélyes szavakkal utal a könyv eredetére, tartalmára, megnevezi önmagát és a címzetteket végül Isten ígéretét közli a próféciák engedelmes olvasóival és hallgatóival.

Az apokalypsis szónak kettõs értelme van. Jelenti mindenek elõtt az isteni kijelentés aktusát, azt a tényt, hogy Isten titkos megváltó tervét kinyilatkoztatja szolgáinak. Jézus Krisztus kiengesztelõ munkájának elvégzése után ez a kijelentés nem más, mint az eschaton leleplezése, Krisztus paruziájával kapcsolatos események kinyilatkoztatása (1Kor 1:7; 2Thessz 1:7; 1Pt 1:7.13; Róm 2:5; 8:19). A szó második jelentése a kinyilatkoztatás tartalmára utal, a látomásokban kijelentett igére, Isten üzenetére (1Kor 4:6.26; 2Kor 12:1–7; Gal 2:2; Ef 1:17; 3:3). Az apokalypsis a Jel könyve értelmében teljes eschatológiai valóság, de egyben pneumatikus valóság is, tehát a Szentlélek által, minden idõk egyházához szóló aktuális üzenet. A Jel nem emberi képzelet szüleménye. Hitelességét, tekintélyét és érvényét az adja meg, hogy Jézus Krisztus kijelentése. A kijelentést Krisztus Istentõl kapta, tehát Isten elrejtett terve és tanácsvégzése lesz nyilvánvalóvá benne. A kijelentés az Isten szolgáihoz szól, tehát az egyházhoz, viszont a kijelentés részleteit, az egyes jelenéseket Krisztus Jánosnak, „szolgájának” adta, hogy bizonyságot téve adja tovább a gyülekezeteknek.

A doulos ebben az összefüggésben a „próféta” szó jelentését is magába foglalja. Isten elõször az õ szolgáinak, a prófétáknak jelenti ki akaratát (vö. Ám 3:7; Róm 1:1; Jel 10:7; 11:8; 22:6). A deixai és a sémainein az isteni titok kinyilatkoztatását jelzõ kedvelt terminus, ennek megfelelõ emberi cselekvés a horasis (LXX), idein, amely nem egyszerû látást jelent, hanem a szavakban és képekben közölt isteni kijelentés megértésének, ill. meglátásának ajándékát.

A dei genesthai Dániel-idézet, annak a prófétai bizonyosságnak a kifejezése, hogy Isten tervei szükségszerûen és ellenállhatatlanul beteljesednek (Dán 2:28).

János a prófétákhoz hasonlóan nyíltan vállalja a rábízott kijelentésrõl szóló bizonyságtételt. A martyria és a martyrein Jn evangéliuma és a Jel által kedvelt. szó. A martyria gondolati hátterét Deutero-Ésaiás theológiája alkotja (43:9–12; 44:8). A bizonyságtétel szorosan kapcsolódik a kiválasztás bibliai gondolatához. Isten kiválasztja szolgáját, népét, hogy szóval és tettel tanúskodjék a rábízott igazság mellett. Isten legfõbb bizonyságtevõ tanúja életével, szenvedésével, halálával és feltámadásával maga Jézus Krisztus (1:5 vö. 1Tim 6:13). Mindenki, aki õt követi, részese az Isten igazságáról és megváltó szeretetérõl szóló bizonyságtételnek. János feladata; hogy bizonyságot tegyen „Jézus Krisztus bizonyságtételérõl”. Martyria Iesou Christou – Jézus Krisztus teljes valóságát jelenti. Jánosnak a testet öltött igérõl, a megfeszített és feltámadott és eljövendõ Jézusról kell bizonyságot tennie. A Jel nem titkos tanok gyûjteménye, hanem része az Újszövetségben megszólaló apostoli kérygmanak, Krisztusról szóló üzenetnek.

A 3. v.-ben az elõszó az olvasókhoz fordul. A Jel elsõ boldogmondásában Jézus szavai tükrözõdnek (Lk 11:28), amelyeknek ószövetségi háttere van (Zsolt 1:1–3). A könyv az istentiszteletre egybegyûlt gyülekezethez szól, „aki olvassa”, a gyülekezet felvigyázója, tisztségviselõje, „akik hallgatják”, a gyülekezet tagjai. A térein a szent szöveg megérzésének, tanulmányozásának és az életben való alkalmazásának terminusa. Amiket meg kell õriznie és tartania a gyülekezetnek, azok a „prófécia igéi”. A Jel prófétai igéi egyenrangúak az ószövetségi próféciákkal, tekintélyüket és érvényüket illetõen. A János apokalipszisének tartalma tehát nyilvánvalóan prófécia és nem apokaliptikus spekuláció.

A könyvben leirt próféciák beteljesedésének ideje közel van. A kairos szó használata arra mutat, hogy a levél címzettjei olyan korban élnek, amely az Isten ígéretei beteljesedésével telitett korszaknak közvetlenül elõtte áll. A jelent a jövendõ világosságában kell megérteni. Boldog az, aki meghallja és elfogadja ennek az igének a vigasztaló erejét. A Jel könyvének üzenete evangélium.

Jel. 1,4–6. János apostoli köszöntése a hét kisázsiai gyülekezetnek.

A 4–6 v. tartalma mutatja, hogy a Jel az újszövetségi, apostoli levelek jellegzetességeit viseli magán. Az újszövetségi levelek stílusának minden jellegzetessége megtalálható ebben a köszöntésben: a levél írójának a neve, a címzettek megnevezése, a kegyelem és békesség kívánása és a hálaadás. Jóllehet ez a köszöntés formailag megegyezik a páli levelek beköszöntésével, mégis a Jel sajátos jellegének megfelelõen az egyes formai elemek eschatológiai és liturgiai hangsúlyt kapnak.

János neve, miután már az 1:1-ben jelezte tisztét, most minden közelebbi megnevezés nélkül szerepel. A hét gyülekezet elsõ renden a gyülekezeteknek azt a körét jelenti, amelyek Jánoshoz legközelebb állottak, amelyeknek feltétlen tekintéllyel írhatott. A hetes szám azonban arra utal, hogy az itt kiválasztott gyülekezetek csak reprezentánsai a gyülekezetek teljességének. Így az üdvözlet az egész egyháznak szól. Az Asia földrajzi elnevezés, a római birodalom Asia Proconsularis tartományát, a mai Kis-Ázsiát jelenti. A kegyelem és békesség kívánása az eredeti apostoli üdvözlet „Istentõl, a mi Atyánktól és Jézus Krisztustól”, szokatlanul ünnepélyes méltóságjelzõkkel egészül ki. A látnok által átélt mennyei istentisztelet és a közelgõ eschaton világossága rávetíti fényét a Jel prológusára és az egyszerû apostoli köszöntést az istentiszteleti ünnepélyesség körébe vonja és monumentálissá fokozza. A szerzõ zsidó származására vall, hogy nem mondja ki Isten nevét, helyette egy olyan formulát alkalmaz, amely az Ex 3:14-re utal, amelyben Isten maga nevezte meg saját lényét. János az Ex 3:14-et azonban szabadon idézi, úgy hogy egyben magyarázza is. Isten az aki van, aki volt és aki jön. Isten nemcsak a múltnak, jelennek, hanem a jövendõnek is Ura. A ho erchomenos szilárd eschatológiai terminus.

A „hét lélek” a zsidó apokaliptikában a hét arkangyal, amely szüntelen Isten trónja elõtt áll és parancsaira figyel (Tob 12:15). Itt azonban Isten Lelkének a teljességét jelenti, aki által végzi munkáját az egész teremtett világban. Isten hármas megjelöléséhez hasonlóan Jézus Krisztusnak is három méltóságjelzõje van. Az elsõ: pistos martys. A martys szó olyan tanút jelent, aki bizonyságtételét életével pecsételte meg (vö. 1:2). Az „elsõszülött” (prótotokos) a Messiás egyik felségjelzõje. A 89. zsoltár 28. versét a zsinagóga a, Messiásra alkalmazta: elsõszülöttemmé teszem õt, fellebbvalóvá a föld királyainál” (vö. Ex Rabba 19 vö. Kol 1:18). A Messiás uralmáról a népek felett több ószövetségi hely beszél (Ézs 55:4; 14:12; 14:21). János a Messiás dicsõségérõl szóló ószövetségi helyeket úgy foglalja össze, hogy közben beépíti õket az Újszövetség Krisztusról szóló hitvallásába: megfeszíttetett, feltámasztatott, megdicsõíttetett. Krisztus elsõszülött a halottak közül, mert az õ feltámadása a halottak feltámasztását jelenti (1Kor 15:20). A feltámasztott és megdicsõült Krisztus kezébe adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28:19; Fil 2:11; Ef 1:20). Ezzel a háromtagú hitvallássál zárul az üdvözlet. János a teremtõ, megváltó, megszentelõ Szentháromság Isten nevében szólítja meg az olvasókat. Annak az Istennek a nevében, akinek hatalma és szeretete átfogja a teremtett világ egész valóságát és az emberi történet egész menetét. Ez az Isten fogja kinyilatkoztatni tikos tervét a világ újjáteremtésére, az emberiség hazavezetésére.

A köszöntés hálaimával fejezõdik be, amely doxológiává fokozódik. A Krisztusról szóló hitvallás hármas tagoltságát alátámasztja megváltói mûvének hármas jellemzése: Az agapónti praesense utal Krisztus állandóan velünk maradó szeretetére, a lysanti aoristosa a megváltás véghezvitelét, befejezettségét hirdeti, a „királysággá”, „papokká” tétel pedig a Krisztus követõinek a tisztességét és méltóságát. Mindhárom formula újszövetségi gondolatot fejez ki új, szembetûnõbb nyelvhasználatban (vö. Jn 14:21; Róm 8:37; Gal 2:20; Gal 3:18; Róm 3:24; 8:23; 1Pt 2:9). Az a gondolat, hogy Isten népe Isten királysága, az ószövetségi kijelentésen alapul (vö. Ex 19:6). Az új szövetségnek a régit felülhaladó dicsõségét mutatja, hogy itt minden hívõ király és pap (vö. 22:3–5), részese Krisztus tisztének és méltóságának. A Jel könyve Jn evangéliumához hasonlóan Istent soha nem nevezi a hívõk, csak Jézus Krisztus Atyjának. Ezzel akar hitvallást tenni az Atya és Krisztus páratlan kapcsolatáról. Az ókor ökumenikus hitvallásai és a reformáció hitvallásai is ezért tesznek Jézus Krisztusról úgy bizonyságot, mint Isten örökkévaló, egyszülött fiáról. Nékünk nem közvetlenül, csak Jézus Krisztusbán Atyánk az Isten.

A doxológia azokat a méltóságjelzõket, amelyeket az Ószövetség és általában az Újszövetség is Isten nevével kapcsolatban említ, a Jel Krisztusra alkalmazza (vö. 5:13; 7:10). A doxa szó Isten felülmúlhatatlan fenségét, nagyságát és méltóságát, a kratos pedig mindenható erejét jelenti. Ez a fenség és ez az erõ a megváltó Jézus Krisztusé „örökkön-örökké”, azaz szünet és vég nélkül. A doxológiába torkollott üdvözlést a héber eredetû liturgiai formula, a hívõ bizonyosság kifejezése, az amén (bizony, igaz) zárja le.

Jel. 1,7–8. A könyv mottója.

Az üdvözlés után a szerzõ tömören összefoglalja a könyv tartalmát a fõ motívum megszólaltatásával: Krisztus vissza fog jönni ítéletre. A 7. v. két ószövetségi helyet ötvöz össze ennek a tételnek a kifejezésére és szuverén módon Krisztus paruziájára alkalmazza. Dán 7:13-ban a mennybõl, felhõkön eljövõ Emberfiáról, az utolsó idõk istentõl küldött uralkodójáról, a Zak 12:10kk.-ban pedig az ártatlanul megölt igaz miatt támadt bûnbánatról szól a prófécia. Azt a Krisztust, akit megfeszítettek, kénytelenek lesznek meglátni dicsõségében azok is, akik egykor meggyalázták és kivégezték. De nemcsak õk a vádlottak és a bûnbánatra szorulók, hanem a „föld minden nemzetsége”, minden nemzet és minden nemzedék, amelyik folyamatosan megvetette szabadító mûvét és üzenetét. Mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélõszéke elõtt (2Kor 5:10). A koptó annak az aktusnak a kifejezése, amikor az ember fájdalmában vagy bûnbánatában a mellét veri. A nai és az amén bár hasonló jelentésû, de nem egészen szinonim szavak (vö. 22:20). A görög nai itt az isteni ígéret bizonyosságát, a héber amén erre a bizonyosságra felelõ, ezt a bizonyosságot elismerõ hívõ meghajlást jelenti. Az alfa és az ómega a görög ábc elsõ és utolsó betûi, jelképesen Isten teljességét, teljhatalmát, mindenhatóságát jelentik, aki a teremtõ és egyben minden természeti és történeti folyamat véghezvivõje. Õ áll mindennek a kezdetén és a végén. A találkozást vele egyetlen teremtmény sem kerülheti el. De Õ nemcsak a kezdetben volt, hanem „van”, azaz Õ örökké élõ Isten, a mindenkori jelen Ura is, és Õ az, aki „eljön”, a jövõ Ura is. A pantokratór kifejezés megfelel az ószövetségi Jahve Zebaoth méltóságjelzõnek (Hós 12:5; Ám 4:13; 9:5) és mintegy összefoglalja az Isten lényérõl mondottakat. Aki ebben a könyvben szól, kijelenti terveit az ember megváltásáról és hazavezetésérõl, az a mindenható Isten, aki mindent megtehet, amit eltervezett és amit kijelent.

Jel. 1,9–20. János elhívása Patmosz szigetén és megbízatása.

Az elhívás történetének elsõ szakaszában a látnok leírja az elhívás körülményeit (8–12). János elsõ látomásának a körülményeibõl is kitûnik, hogy az újszövetségi prófécia milyen szorosan kapcsolódik az ószövetségi elõdjéhez. A prófétákhoz hasonlóan János is leírja prófétai elhívásának látomását (vö. Ézs 6; Jer 1:1; Ez 1:1–3). A különbség mindenekelõtt az, hogy az Ószövetség prófétáinak Isten (Jahve), Jánosnak pedig a megdicsõült Krisztus adja a megbízatást. A másik lényeges különbség, hogy az Ószövetség prófétái a népbõl kihívott, mintegy a néppel szembeállított személyek, különleges tisztséggel megbízva. Az újszövetségi próféta adelphos, a Krisztus egyházának egy tagja. Az újszövetségi gyülekezet próféták közössége (ApCsel 2:17). Ezért kezdõdik így a könyv: „Jézus Krisztus kijelentése” és nem „János látomása”, mert a kijelentést a gyülekezet közössége kapja és a megbízatás is az egyház kapja a neki adott kijelentés hirdetésére. Ezért helytelen az újszövetségi prófécia kérdését pusztán az 1Kor 14 alapján vizsgálni. Az újszövetségi prófécia képe csak a Jel könyvének a próféciáról szóló tanításával lesz teljessé. Az ószövetségi próféciához hasonlóan le kell írnia Jánosnak a látottakat és a hallottakat. Ez a megbízatás magába foglalja a látomások tudatos rendezését, megfogalmazását, az irodalmi kompozíció lehetõségét. Az ószövetségi próféciához hasonlóan a Jel látomásainak a leírása is ritmikus jellegû, amelyet nem a rímek, hanem a gondolatok ritmikus váltakozása jellemez (Lohmeyer, 186kk.).

János nemcsak testvére, hanem a részestársa is a gyülekezeteknek a szenvedésben, a királyságban (vö. 1:6) és a Krisztusban való türelmes várakozásban. A szenvedés a hit szükséges próbája, a keresztyén élet természetes velejárója ebben a világban. A feszültséget a hypomoné a béketûrés, az állhatatosság oldja fel, amellyel Krisztusban, Krisztus visszajövetelében reménykedve éli bizonyságtevõ életét az egyház. János a látomások idején Patmosz szigetén volt (a sziget földrajzi leírását ld. a Bevezetésben). Patmoszt a rómaiak számûzetési helyként használták (Eusebius, Egyháztörténet, III. 18. 1). Ez a számûzetés inkább védõõrizet (relegatio), mint deportatio lehetett. A hatóságok az ilyen intézkedésekkel a tömeges nyugtalanságnak akarták elejét venni (vö. ApCsel 19:23kk.). János számûzetésének nyilvánvaló oka: Isten igéje és a Jézusról szóló bizonyságtétel (dia + acc. vö. 6:9; 20:4 az okot jelzi).

János az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan „koncentráló eksztázisban” kapja a kijelentést. Bár testi szemei elõtt a földi világ bezárul, tudata nem kapcsolódik ki, sõt erõsen koncentrál a kijelentett valóságra, A prófétai eksztázis különbözik a misztikus eksztázistól, amelyben kikapcsolódik a tudat és elmosódik a határ Isten és ember között. Az egenomén en pneumati (9. v.) az idõleges elragadtatást jelzi az Újszövetség einai en pneumati (2Kor 12:1) kifejezésével szemben, ez utóbbi ui. a keresztyén élet állandó jellemzõje, az Isten Lelke által vezetett és betöltött életet jelenti. Az „Úr napja” említésének tartalmi okai vannak. A látomások ideje a keresztyén egyház Istennek szentelt napja. Talán éppen az istentisztelet ideje az, amikor a látnok bekapcsolódik a mennyei istentiszteletbe. A kyriakos, mint a keresztyén ünnepnapnak, a hetedik napnak a jelzõje, itt fordul elõ egyedül az Úsz-ben. A szó hivatalos jelentése: „császári”. Itt nyilvánvalóan császár-kultusz ellenes hangsúlyt kap.

A látnok mielõtt betekintést nyerne a mennyei világba, egy hangot hall (vö. Ez 3:12). A hang a 4:1 szerint egy angyal hangja, aki a jelenések közvetítõje. A hang olyan mint a trombitáé. A hós ilyen jellegû használata gyakori a prófétai stílusban, utal a látottak, ill. hallottak emberi nyelven való kifejezhetetlenségére (vö. Dán 7:4.13kk.). A trombita vagy kürt az Ószövetségben istentiszteleti hangszer, de Isten jövetelét, megjelenését is jelzi (Ex 19:16), az Újszövetségben Isten eschatológiai jövetelét (vö. Mt 24:31; 1Kor 15:32; 1Thessz 4:16). A hang felszólítja a látnokot hegy a látottakat írja le könyvbe. A könyv itt nem papirusztekercs, hanem pergament-kódex. A zsidóságban a szent szövegeket a tartósabb, bõrbõl készült anyagra, pergamentre írták. A látomások összességére vonatkozik mind a leírás, mind az elküldés parancsa. Kérdés, hogy miért az itt felsorolt hét gyülekezet neve szerepel, amikor voltak nagyobbak és tekintélyesebbek is a kisázsiai gyülekezetek között (mint pl. Magnesia, Tralles, Kolossé). Az itt felsorolt hét gyülekezet minden valószínûség szerint azért lett a gyülekezetek összességének reprezentánsa, mert városaik az Efézustól észak felé vezetõ római fõútvonal mentén feküdtek, amelyek postai csomópontok és bírósági központok voltak, ennek következtében a császárkultusz központjai is. Ezekben a gyülekezetekben volt a legfenyegetõbb az üldözés kitörése.

A hallás útján közvetített kijelentés (auditio) után jön a látomás (a visio). A 12–16 versekben a kijelentést, kinyilatkoztatást adó, megdicsõült Úr leírását olvassuk. Amint János a hang felé fordul, egy mindent felül múló és egész lényét lenyûgözõ látomás tárul elé. A kép magasztosságából és fenségébõl magyarázható a rendkívül emelkedett és ünnepélyes stílus. A kép részletei mögött ószövetségi és apokaliptikus képvilág áll, amelybõl azonban a szerzõ, mint az egész könyvben mindig, szuverén módon újat alkot. János elõször hét arany gyertyatartót lát és a hét gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót”. A homoios a hós értelmében használatos (vö. 10 v.). Az Ószövetség a jeruzsálemi templom egy arany gyertyatartóját ismeri, hét karral (Ex 25:31kk.). (A LXX a gyertyatartót lychnia-nak, a hét kart lychnoi-nak nevezi.) A kép Zak 4:2-höz áll gondolatban a legközelebb, ahol a hét szövétnek önálló hangsúlyt kap. Lehet, hogy planetaris csillagkép áll a látomás ilyen leírása mögött. Az eredeti asztrális tartalom azonban már elmosódott. János szabadon formálja a képet és alkalmazza a hét gyülekezetre (ld. 20. v.). Az Emberfia név Dán 7:13-ból származik, Jézusnak olyan méltóságjelzõje, amely eljövendõ, eschatológiai mûvére vonatkozik (Mt 24:30 par). A jelenség leírására János újra ószövetségi képeket használ fel (vö. Dán 10:5k.). A hosszú fehér ruha a fõpapi méltóság jele (Ex 28:4.27). Az arany öv királyi és fõpapi dísz, ill. méltóságjelvény (1Makk 10:89). Fejét földöntúli fény övezi, a 14. v.-ben az Emberfia Dán 7:9-ben leírt „öregkorú” (az Isten) vonásait veszi fel, aki a mennyei trónon ítéletre készül (vö. Henoch könyve 71:10). Szeme mint a tûz lángja, azaz mindent átható tekintete elõl semmi sem marad elrejtve (Dán 10:6). A chalkolibanos szó pontos jelentése nem állapítható meg többé. Ókori bizonyságok szerint „minden ércnél értékesebb”. Az Emberfia dicsõségének jellemzésére szolgál, hogy lábait kohóban izzó aranyérchez hasonlítja. Szava a tengerek fenséges és félelmetes zúgásához hasonlít, amely felülmúl minden földi hangot (Dán 10:6; Ez 43:2). Az Emberfia jobb kezében a hét csillag a világmindenség feletti hatalom jele. Eredetileg a Kis-Medve csillagkép Mithras Isten, vagy a római császárok kezében. A képnek polemikus éle van: a világhatalom elvétetett a pogány istenektõl és a római császároktól és Krisztus kezébe adatott. A szájából kijövõ kétélû éles kard pedig a bírói hatalom jele (vö. 19:15; Ézs 11:4; 49:2). Tekintetének ereje olyan ellenállhatatlan, mint a nap fényének és hevének ereje pályája tetõpontján (vö. Bír 5:31). A szakasz utolsó verse (17) a látomásnak a látnokra gyakorolt hatását írja le. Mint ahogyan Isten dicsõségét a maga teljességében élõ ember nem láthatja meg, azonképpen az Emberfia isteni dicsõségét sem bírta elviselni János: lábaihoz rogyott, mint egy halott (vö. Gen 32:31; Ex 33:20; Bír 6:22k.; 13:22; Ézs 6:5; Dán 10:9–11). Az Emberfia ekkor jobbjával, amelyben az elõbb még a világhatalom jelvénye volt, megérinti a látnokot, és azok a szavak, amelyeket hozzá intéz, újra életre keltik. Az Emberfia ebben a mozdulatában a gyógyító és halottakat feltámasztó Názáreti Jézusra emlékeztet (Mk 5:23 par.; Lk 5:17; 6:19). Az Emberfia önmaga megnevezésében az Isten legfõbb méltóságjelzõit veszi igénybe. Az elsõ és utolsó (vö. 8. v.) jelzõhöz hozzáfûzi: „az élõ”, azaz a pogányok halott isteneivel szemben egyedül élõ Isten (Zsolt 42:3; Hós 2:1; vö. 4:9–10; 10:6). Azután utal halálára, feltámadására és megdicsõülésére. Az „örökkön-örökké” az jelenti, hogy a Názáreti Jézus, a mi Megváltónk felvette Isten örökkévalóságát. Az apokaliptikus irodalomban a halál és a pokol megszemélyesített hatalmat, vagy helyet jelentenek (Zsolt 48:15; Hós 13:14; Zsolt 9:14; 106,18; Péld 5:5; SalZsolt 16:2 stb). A halál és a halottak birodalma (hadés) felett a kulcsok hatalma egyedül Istent illeti meg (Jeruzsálemi Targum Deut 38:12-höz). Az apokaliptikus irodalomban a Messiás neve Jinnon, azaz a halál felett gyõztes. Jézus hádeszjárásának nem mikéntjérõl, hanem horderejérõl van itt szó. Az Apostoli Hitvallás „szálla alá poklokra” tételének legfontosabb bibliai alapját és tartalmát a Jel 1:18 adja meg. Jézus hatalma kiterjed a halottakra és a halottak birodalmára is. Neki, aki halott volt és feltámadt és örökké él, hatalma van a mi halálunk felett is. A halál rettenetessége a Krisztus testében élõ ember számára elvesztette erejét. A látomás utolsó szakaszában (19–20) parancsot kap a látnok a megtörtént látomás leírására, a hét gyülekezetnek küldött levél leírására (amik vannak: 2–3) és az eljövendõ dolgok leírására (amik történni fognak ezek után: 4:22). Az Emberfia egyben közli a hét gyertyatartó és a hét csillag titkát. A hét gyertyatartó a hét gyülekezet jelképe, a hét csillag a hét gyülekezet angyala. A titoknak ez a feloldása számunkra újabb titkot takar, amely csak az apokaliptika különös képvilágában érthetõ. A levelek a gyülekezetek angyalához és egyben a gyülekezetekhez szólnak. Az apokaliptika azonosítja az ún. védõ angyalokat a védett emberekkel vagy közösségekkel (Sir 17:17; Deut 32:8; LXX; Targ Jer Gen 33:10-hez; 48:16-hoz; vö. Mt 18:10; ApCsel 12:15). Ez a megoldás valószínûbb, mint az a feltételezés, hogy a gyülekezet angyala a gyülekezet elöljárója. Ennek a feltételezésnek nincs hivatkozási alapja sem a próféciában, sem az apokaliptikában. A hét angyalhoz intézett üzenet egyben a hét gyülekezethez is szól. Az angyal egyben a perszonifikált gyülekezet.

Jel. II. RÉSZ

Jel. 2,1–7. Levél az efézusi gyülekezethez.

A hét gyülekezet közül a legjelentõsebb az efézusi. Ez az elsõség a gyülekezet külsõ és belsõ helyzetébõl egyaránt következik. Efézus Kis-Ázsia legfontosabb városa, a provincia székhelye, gazdag kereskedõ város, Artemis híres templomának tulajdonosa és a császárkultusz letéteményese. Az ásatások során napfényre került egy Domitianus tiszteletére épített templom is. A gyülekezet is gazdag múltra tekintett vissza. Az efézusi gyülekezetet Pál alapította (2Kor 1:3kk. ApCsel 19:1kk.). Jeruzsálem eleste után (Kr. u. 71) Papias feljegyzései szerint ide települt át az Úr apostolai közül János és Fülöp, a keresztyén tradíció szerint itt mûködött Timotheus, sõt Jézus anyja Mária is, akinek sírját sokáig megõrizték. Itt folytak az elsõ harcok a júdaizáló és gnosztikus eretnek tévtanítók ellen (1Tim 1:7). Efézus vezetõ szerepet töltött be Kis-Ázsia keresztyén gyülekezetei között. A hagyomány szerint az agg János sokáig volt püspöke a gyülekezetnek. Efézusban halt meg. Sírja fölé templomot emeltek.

A levél a gyülekezet angyalának, de nyilvánvalóan egyben a gyülekezetnek szól. Az üzenetet küldõ Emberfia méltóságjelzõit az egyes gyülekezetek helyzete és a nekik küldött üzenet tartalma szerint választja meg. Az „ezt mondja” megszólítás ószövetségi prófétai tradíció, amelyet az Újszövetség is átvett (ApCsel 21:11). Krisztus méltóságjelzõi a levél mozgalmasabb stílusának megfelelõen dinamikusak és erõteljesek. Az szól itt a gyülekezethez, aki a hét gyertyatartó között jár, azaz mindenütt jelenlévõ, mindenható és mindentudó lényével átfogja a gyülekezetek életének teljességét. Az szól itt, aki jobbjában tartja a hét csillagot, azaz a mindenség feletti hatalmat, az angyali hatalmasságokat és a gyülekezeteket egyaránt. Az efézusi gyülekezet rangjához és helyzetéhez illõ ez a megszólítás.

A levél tartalmi része dicsérettel kezdõdik (2–3 v.). Az efézusi gyülekezet dicséretet kap Krisztustól cselekedetei, (erga), egész életfolytatása miatt. A cselekedetek tartalma a fáradozás és állhatatosság, azaz helytállás és kitartás a próbák között (vö. Jn 16:12). A gyülekezet a hamis apostolok, tévtanítók elleni küzdelemben állta meg a helyét és tartotta meg hitét. Az õskeresztyén irodalomban gyakran találkozunk a hamis apostoloktól való óvásokkal (1Tim 5:20; 1Jn 4:1; Ignatius, Efézusiakhoz 9:1; Didache 11:8.10). Az apostol szó eredetileg Krisztus 12 apostolát jelentette, késõbb tágabb jelentést nyer, így nevezték az õskeresztyén misszionáriusokat is. Az igaz és a hamis. apostoloknak a megkülönböztetése létkérdés volt a gyülekezeteknek. Erre a célra kapták „a lelkek megítélésének” ajándékát (1Kor 12:10). A gyülekezet felismerte a hamis apostolokat és kiközösítette magából. Ezenkívül külsõ nehézségek és próbák között – amelyeket nem nevez néven a levél – állhatatosnak és erõsnek bizonyult, nem fáradt bele a Krisztus nevérõl szóló bizonyságtételbe.

Eddig a gyülekezet helytállásáról volt szó, a következõkben a gyülekezet csõdjérõl a szeretet kérdésében (4–5. v.). A szeretet, az agapé Pálnál és János leveleiben a keresztyén élet teljessége. Jézus vádja, ti. az efézusi gyülekezet elhagyta az „elsõ szeretetét”, nem azt jelenti, hogy a Krisztus iránti kezdeti rajongása és lelkesedése elmúlt, hanem azt, hogy meghidegült az atyafiúi szeretetben (vö. Mt 24:12). Szeretet nélkül pedig a keresztyén élet „semmi” (vö. 1Kor 13). Az efézusi gyülekezet olyan gyülekezeti típust ábrázol, amely kész Jézus nevéért fáradni, kész misszionálni, kész áldozatot vállalni hitéért, kész harcolni a tévtanítókkal szemben az igaz hitért, csak éppen a legfontosabbról, a szeretet gyakorlásáról feledkezett meg. A világmissziót folytató, a theológiai tudományt magas szintre emelõ történeti egyházak súlyos társadalmi-diakoniai mulasztása felett, egy igazhitû, individualista és intellektualista keresztyénség felett is hangzik Krisztus ítélete. A háromszoros imperativus a megtérésre való felhívás is. A fenyegetés (a gyertyatartók kimozdítása egyenlõ a megsemmisüléssel) feltárja azt a mélységet, amelybe a szeretetérõl elfelejtkezett gyülekezet jutott, és nemcsak az érzület, hanem az egész magatartás megváltoztatásának szükségét, és ennek tettekben való megnyilatkozását követeli.

A dorgálás után a gyülekezet újabb dicséretet kap. A dícséret oka a nikolaiták cselekedeteinek gyûlölése. Hogy kik voltak a nikolaiták, ma már nem tudjuk teljes biztonsággal megállapítani. A 2:14-bõl arra következtethetünk, hogy egy gnosztikus szekta tagjairól van szó, amelyik szinkretista tanokat hirdetett, részt vett a bálványáldozati szertartásokon és szabadosan, libertinista módon élt. A gnósis egy olyan hellenista filozófiai áramlat, amelyik a tudást elõnyben részesítette a pistis-szel szemben és a tudást elegendõnek tartotta a helyes életre. A gnosztikus, a magasabb rendû isteni ismeretekbe beavatott közömbösnek tartotta a cselekedeteket, a helyes ismeretnek a helyes ethos-ban való megnyilvánulását. Innen ered a gnózis értelmi gõgje, és a vele szoros kapcsolatban álló erkölcsi szabadossága. Helyénvaló, ha a keresztyén gyülekezet az ilyen jelenségek ellen határozottan fellép. Minden levélben felhangzik a személyhez szóló felhívás a Lélek szavának a meghallására. A megdicsõült Krisztus a Szentlélek által szól a gyülekezetnek (2:11.17.29; vö. 14:13; 19:19; 22:17). A Szentlélek munkájának ez a leírása megegyezik Jn evangéliumának a paraklétos-ról szóló szavaival (vö. Jn 14:26). Minden levél a gyõztesnek tett ígérettel végzõdik. A gyõztes maga Isten, aki részt ad követõinek a gyõzelmébõl. Az élet fájának gyümölcse az örökélet. A paradicsom visszatérése apokaliptikus gondolat (Testamentum Levi 18; Henoch 24:4; 25:4k.). Az Újszövetség hirdeti, hogy az új teremtés összehasonlíthatatlanul felülmúlja a régit.

Jel. 2,8–11. Levél a szmirnai gyülekezethez.

Szmirna, Lidia neves kikötõ és kereskedõ városa a Kr. u. 1. században nagy jelentõségre tett szert. Jelentõségét a római császárok korában annak köszönhette, hogy a kelet felé vezetõ kereskedelmi út mentén feküdt. Jeruzsálem eleste után a zsidóság számszerûen és befolyásában is megnövekedett. A gyülekezetet késõbbi keresztyén hagyományok szerint Pál alapította. A gyülekezet késõbbi neves püspöke Polykarpos, aki 155-ben, 86 éves korában szenvedett vértanúhalált. Ignatius szerint a keresztyén gyülekezet zömében zsidó eredetû. Érthetõ, hogy a városban élõ zsidóság nehezen nyugodott bele a zsidókeresztyén gyülekezet kiválásába. Az ebbõl a helyzetbõl adódó nehézségek, sõt üldözések fenyegetõ árnyékában él a kicsiny és szegény szmirnai gyülekezet. Erre a helyzetre alkalmazza a megdicsõült Úr a méltóságjelzõit bátorításként (vö. 1:17). Az „elsõ és utolsó” – Krisztus hatalmának kifejezése, „aki halott volt és életre kelt” – Krisztus halálon gyõztes erejének a jele. A levél az élet és halál mezsgyéjén álló, szenvedések közt élõ gyülekezetnek kíván vigasztalást adni.

A gyülekezet nincs egyedül, a gyõztes Úr látja, ismeri a gyülekezet küzdelmeit és szenvedéseit. Az anyagi szegénység és a hitben való gazdagság az elsõ keresztyén gyülekezetek gyakori dicsekedése (2Kor 6:10; Lk 12:21; 1Tim 6:18; Jak 2:5). Ennek a helyzetnek a fordítottja a keresztyén élet megromlását jelenti (3:17). A gyülekezetet és az evangéliumot blasphémia veszi körül. A szó emberekre vonatkoztatva gyalázkodást, rágalmazást, Istenre vonatkoztatva istenkáromlást jelent, az Üjszövetségben pedig Krisztus nevének a gyalázása. A rágalmazás és gyalázkodás azok részérõl jön, akik „zsidóknak” nevezik magukat, de nem azok, hanem a „sátán zsinagógája”. A zsidó (ioudaios) nevet sohasem használja gúnynévként az Újszövetség, sõt az egyház a maga számára veszi igénybe (Róm 2:18; Gal 6:15k.).

A 10. v. szerint a szenvedés ezután következik a gyülekezetre. A diabolos szó jelzi, hogy az emberek mögött a gonosz emberfeletti hatalma áll. Ezért imádkozik Jézus üldözõiért (Lk 23:34). Az üldözés börtön formájában jelentkezik. Az üldözés közvetlen végrehajtói a római hatóságok. A „tíz nap” Dániel 1:14-bõl vett célzás, megszabott, rövid idõtartamot jelent. A szenvedésnek ez a rövid tartama nem hasonlítható ahhoz az örök békességhez és dicsõséghez, amely a vértanúra vár. Ezért hangzik a „ne félj” és utána a „légy hû mindhalálig” felszólítás. A pistos szó jelentése: megbízható, hûséges. Ez a szó mindenekelõtt Isten és Krisztus jelzõje, de Isten hûszolgáié is (1Kor 1:9; 1Thessz 5:24; 2Thessz 3:3; Zsid 2:17; Jel 1:5; 19:11; vö. Mt 24:25; ApCsel 16:15; Ef 6:21; 2Tim 2:2; Jel 17:14). A pistos azonban „hívõt” is jelent (vö. Jn 20:27; ApCsel 10:45; 16:1; 1Kor 4:2). A Jel ezzel a szóval a hitnek és a hívõ exisztenciának a hûségben és megbízhatóságban való megnyilvánulását hangsúlyozza. Az „élet koronája”-nak ígérete az örök élet. A stephanos az atlétikai versenyeken a gyõzteseket megilletõ koszorú (vö. 1Kor 9:24; Fil 3:14), egyben az istenek dísze a görög világban, a halhatatlanság, az örökélet jele. A halálig hû krisztuskövetõnek nem árt hat a „második halál”, azaz a feltámadottak körébõl való kizárás, az örök kárhozat büntetésé távol marad tõlük (vö. 20:6.14; 21:8). A kísértések, próbák, szenvedések terhe alat t álló szegény szmirnai gyülekezet nem kap szemrehányást, csak bátorítást és ígéretet. A hitben mindhalálig megbízhatónak, hûségesnek bizonyult küzdõre Isten örökkévalóságában való részesedés vár (vö. 1Tim 6:16; 1Kor 15:53–54).

Jel. 2,12–17. Levél a pergamoni gyülekezethez.

Az Emberfia itt használt méltóságjelzõje: „kétélû éles kard”, Krisztus bírói hatalmát jelzi, amellyel elválasztja az igazat a hamistól és gonosztól (vö. 1:16; 2:16). Krisztus, az igaz bíró, ismeri azokat a körülményeket, amelyekbõl a gyülekezet próbatétele származik. Pergamon Attália fõvárosa, Efézushoz hasonló jelentõségû város. Találó jellemzés szerint az ókorban Kis-Ázsia Lourdes-ja, ahova a korabeli történetíró szerint „egész Ázsia összesereglett” (Philostrates). A város felett, 300 méteres magaslaton állott Zeus sótér gigantikus oltára, amelyet János a sátán trónjának nevez. A városban Asklepiosnak, a gyógyítás istenének is volt szentélye, ami érthetõ módon vonzotta a zarándokok tömegeit. A császárkultusz is virágzott Pergamonban: Kr. u. 29-ben Augustusnak és Róma istennõjének templom épül a városban.

A pergamoni gyülekezetet óriási mértékben fenyegette a pogány kultusszal való keveredés, ill. a pogány kultuszba való beolvadás. A gyülekezet ilyen körülmények között is megtartotta Krisztus nevét, azaz hûmaradt Krisztushoz (vö. Mt 10:33), sõt az elsõ üldözési hullám idején is megtartotta hitét, nem hátrált meg a pogány fanatizmus nyomása alatt sem. Antipas a gyülekezet elsõ vértanúja, aki valószínûleg a felizgatott vallásos tömeg lincselési vágyának az áldozata lett (vö. 13/b).

Krisztus, az igaz bíró azonban látja ennek a különben dicséretre méltó gyülekezetnek a hibáját is, amelynek megtûrése és elhatalmasodása alapjában fenyegeti a gyülekezet létét (14:15). A gyülekezetben vannak olyanok, akik „Bálám” tanításához ragaszkodnak. A zsidó theológiában Bálám a hamis próféta és a tévtanító õsképe, aki Isten népét bálványozásra, a pogány istentiszteleti kultuszon való részvételre (bálványáldozati húsevés, kultikus paráznaság) és a pogányokkal való keveredésre akarta csábítani (vö. Num 22–24; 31–36 vö. 1Kor 8:10; Gal 6:12–20; 2Pt 2). A nikolaiták és Bálám tanításának követõi ugyanazok. Ha a gyülekezet megtûri, hogy a tiszta hit pogány tanítással vegyüljön, hogy a Krisztusban való tiszta élet és szabadság szabadossággá fajuljon, akkor hiábavalóvá válik az eddigi helytállás. A kívülrõl támadó pogányság nem tudta megrendíteni a gyülekezetet, ha nem vigyáz, most a belülrõl támadó pogányság fogja szétzülleszteni. A belsõ pogányságot, a tévtanítást és erkölcsi lazaságot megtûrõ gyülekezet ellen Krisztus, a bíró harcol igéje tisztaságával.

Isten szól Lelke által, õ adja a „fület”, a készséget üzenetének meghallására. Az ember feladata a hívõ engedelmesség. A gyõztes ígéretet kap az örök életre való tápláltatásra. Az ígéret mögött az az apokaliptikus reménység áll, hogy a szövetség ládája az utolsó mannával együtt elõkerül (2Makk 2:4–8). A gyõztesnek adott ígéret második része az ókori amulett és névkultusz hátterébõl érthetõ. A fehér kõ egyfajta drágakõ, rajta a titkos név, egy istennév, amely sértetlenséget biztosít és erõt kölcsönöz a kõ tulajdonosának. Az „új név”, amit a hívõ kap, amelyet csak a hívõ ismer, Krisztus neve, õ a gyülekezet egyetlen védelmezõje minden démoni támadás ellen, a földi vándorlás veszedelmei között. Krisztus segítsége azonban hathatósabb minden amulettnél.

Jel. 2,18–29. Levél a tiatirai gyülekezethez.

Tiatira Kis-Ázsiának kevésbé jelentõs városa volt. Lakói túlnyomóan iparosok és kereskedõk. Plinius szerint „Inhonora civitas” jelzõjét kapta, ami a város rossz hírére vall. Azon az útvonalon feküdt, amely Pergamonból Szardiszen és Filadelfián át Laodíceába vezetett. A jelentéktelen gyülekezet akkor lesz híressé, amikor a montanista, apokaliptikus jellegû herezis székhelyévé válik. Feltûnõ, hogy ennek a gyülekezetnek szól a leghosszabb levél.

Az „Isten Fia” méltóságjelzõ csak itt fordul elõ a Jel-ben. Az elnevezés a Zsolt 2 messiási magyarázatának visszatükrözõdése, egyben utalás a 25. v.-ben olvasható idézetre, amelyik Salamon Zsoltáraiból való (14:24). Ez a jelzõ Krisztusnak Istenhez való páratlan viszonyára, isteni méltóságára utal. A megdicsõült Úr szemeinek a tûz lángjához hasonlítása bírói hatalmát jelzi (1:14). Istenfia, a mindentudó, az igaz bíró ismeri a gyülekezetet. Ez a gyülekezet kapja a legátfogóbb dicséretet. A cselekedetei (erga), szeretete (agapé), hite (pistis) és szolgálata (diakonia) és béketûrése (hypomoné) egyaránt dicséretet érdemel. Sõt mindenben elõhaladás mutatkozik, mert a legutóbbi cselekedetek többek az elsõknél. A gyülekezet életének teljessége egységes bizonyságtétel. Feltûnõ, hogy János – éppen úgy, mint leveleiben – a szeretetet elébehelyezi a hitnek (1Jn). A diakonia a keresztyénekkel, a hypomoné a nemkeresztyénekkel szemben tanúsított magatartás jelzése.

A veszélyt a gyülekezetre egy, a nikolaitákhoz hasonló csoport jelenti. A vád az, hogy a gyülekezet engedi, megtûri ezeknek a mûködését (apheis!). A tévtanítást hirdetõ csoport vezetõje egy nõ, aki prófétai igénnyel lép fel. Neve jelképesen Jézabel, annak a tiruszi származású izraeli királynõnek a neve, aki pogány kultuszt honosított meg az északi országrészben (1Kir 16:31kk.; 21:25; 2Kir 9:22). „Jézabel” valójában hamis próféta, aki bûnre csábítja Isten népét, a gyülekezetet. A „paráznaság és bálványimádás” a pogány kultusz összefoglaló neve. Az ószövetség a szövetségszegést és az idegen istenekkel való közösséget is paráznaságnak nevezi. De lehet itt a pogány enyészet-tenyészet-kultusszal együttjáró kultuszi paráznaságra, az ún. hieros gamos-ra és a vele járó kicsapongásokra is gondolni. A hamis próféta és csoportja az eddigi figyelmeztetés hatására és a kegyelmi idõ láttán sem tért meg, illetve nem akart megtérni. Most eljött a büntetés ideje, a fekélyt ki kell vágni, hogy fel ne eméssze az egészséges test életerejét. A ballein eis klinén a betegséggel való büntetést jelenti, thlipsis megalé szinonim kifejezés (22 v.). A tekna autés jelképes kifejezés, amelyik a hamis próféta követõit jelzi. Ezeknek a büntetése halál. Azért történik mindez, hogy a gyülekezet és az egész egyház megismerje Krisztus bírói hatalmát, aki elõtt a legtitkosabb gondolatok is nyilvánvalóak és aki a cselekedetek szerint ítél. A pasai hai ekklésiai világos utalás arra, hogy a levelek üzenete nemcsak a hét gyülekezetnek, hanem az egész egyháznak szól.

Krisztus leleplezi a tévtant, ami nem más, mint könnyelmû játék a démoni erõkkel. A sátán mélységeinek megismerése az Isten mélységei megismerésének az ellentéte (vö. 1Kor 2:10). A gnosztikus tévtan egyik állítása az volt, hogy meg kell ismerni a sátán mélységeit, azért, hogy az ember független lehessen tõle. Ebbõl a célból a gnosztikus csoport tagjai a bálványistenek templomaiba jártak, a bálványáldozatokon résztvettek és a kultuszi paráznákkal érintkeztek. A keresztyén szabadságból így lett szabadosság és vallási keveredés, szinkretizmus. Az egyház Ura nem helyez egyéb terhet a szolgáló és tévtanoktól megkísértett gyülekezetre. A baros eredetileg katonai kifejezés, a katona útiterhét jelenti, átvitt értelemben az élet terhét (ApCsel 15:28-ban elõírás, törvény jelentéssel). A gyülekezet nem kap erõn feletti megterhelést, az apostoli tanítás tisztaságát és az ebbõl fakadó tiszta életet kell megõriznie az Úr visszajöveteléig. A gyõztes jutalma az uralom, részesedés Krisztus királyságában. A Salamon Zsoltáraiból vett idézet elsõ renden a Messiásra vonatkozik (26. v.). A térein ta erga egyenlõ a térein fas entolas jelentésével (vö. Jn 8:11). Az achri telous a halálig tartó idõre vonatkozik.

A gyõztes jutalma a hajnalcsillag. A Vénusz a római császárkultuszban a népek feletti uralom jele. (A Jel 22:16 értelme itt nem alkalmazható.) Az ígéretnek polemikus éle van. A világhatalom nem a császáré, hanem Krisztusé és az övéié lesz.

Jel. III. RÉSZ

Jel. 3,1–6. Levél a szárdiszi gyülekezethez.

Szárdisz Lídia fõvárosa. Egykor Krózus alapította. A Kr. u.-i 1. században már csak a múltjával dicsekedhetett. Az 1b-ben található jellemzés az egész városra is érvényes. A város a lídiai és a keleti gyapjúkereskedelem egyik jelentõs központja volt. Az 5. v.-ben a fehér ruhákra célzásnak ez a tény a kapcsolópontja.

Krisztus méltóságjelzõje hasonló az efézusi gyülekezethez írt levélben található jelzõkkel (vö. 2:1), Isten hét lelke, a mindenséget kormányzó isteni lélek teljessége (vö. 1:4). Krisztus ismeri a gyülekezet életét (vö 2:2). Abban nincs semmi, amit dicsérni lehetne. ítélete kemény: a gyülekezet csak létezik, de nem él. Az õskeresztyén kegyességben az ébrenlét = élet, alvás = halál. Az ébrenlét az Újszövetség szerint vigyázásban, reménységben, az engedelmességben, jócselekvésben folytatott élet, a halál pedig a közönyösségben, reménytelenségben, bûnben való elmerülés (Mk 13:33; 14:38; 1Tim 5:6). A felszólítás a gyülekezet angyalához, tehát magához a gyülekezethez szól. A gyülekezetnek az „ébren” lévõ tagjai szólítsák éberségre, életre azokat, akik halófélben vannak, a bûn és közönyösség halálos álmába merültek. Krisztus a bíró, nem találta a gyülekezet életét teljesnek Isten elõtt. Hogy mi a mértéke az Isten bírói széke elõtti teljességnek, nem mondja ki világosan az írás. A Biblia egységes bizonyságtétele szerint a hit és az életgyakorlat megegyezésérõl van szó, a hívõ engedelmesség gyakorlásáról. A peplérómena a teljességre jutás kedvelt kifejezése János irataiban (Jn 16:24; 17:13; 1Jn 1:4; 2Jn 12; vö. Kol 2:10). Mivel Jézus az Isten szeretetének a teljességét hozza el nekünk, a mi életünknek is teljességre kell jutni minden tekintetben.

Az „én Istenem” kifejezés az apostolnak a kijelentõ Istenhez való páratlan viszonyára utal és ezzel apostoli tekintélyére. A megtérés, a halálról az életre visszatérés útja az, hogy a gyülekezet visszamegy az egyházat létrehozó tiszta apostoli üzenethez (3 v.). Ha a gyülekezet nem ébred fel halálos álmából, Krisztus váratlanul fogja meglepni és megítélni, mint ahogyan a tolvaj a gyanútlan alvót kifosztja (vö. Mt 24:43k. par.; Lk 19:39k.; 1Thessz 5:24; 2Pt 3:10). A szinoptikus példázatot János itt az ítéletre visszatérõ Jézusra alkalmazza. A beszennyezett ruha, a bûnökkel beszennyezett test (Júd 23). Akik életüket a bûn szennyétõl megtisztították, megtisztítani engedték, azoknak Krisztus mennyei dicsõségében részük lesz. A világítóan fehér ruha a mennyei lények jellemzõje a Jel jelképrendszerében (4:4; 6:11; 7:9.13). A gyõztes jutalma a fehér ruha, az üdvösség, Krisztussal való örök közösség mellett a mennyei polgárság, Istenhez, népéhez és országához örök tartozás (vö. Ex 32:32k.; Jel 4:3; Dán 2:1). Az élet könyvébe írtakról Krisztus bizonyságot tesz Isten ítélõszéke elõtt, ezek megmenekülnek az ítélettõl, az örök kárhozattól és bemennek az örök életre (13:8; 17:8; 20:12; 21:27). Jézusnak ez a bizonyságtétele felelet övéinek mindvégig megbizonyított hitvalló hûségére (vö. Mt 10:32; Lk 12:8).

A szárdiszi gyülekezethez írt levél üzenete intelem a hit és a keresztyén engedelmesség ébrentartására. A gyülekezetnek közönyös és bûnbe merült tagjait ébresztve, a hit éberségével és a keresztyén élet tisztaságával lehet csak olyan bizonyságtevõ életet élni, amely megérdemli az élet nevet, amely több, mint puszta létezés, vegetálás.

Jel. 3,7–13. Levél a filadelfiai gyülekezethez.

Filadelfia alapítójáról III. Attalos Philadelphos királyról (159–138 Kr. e.) kapta nevét. A város Szárdisztól délkeletre kb. 45 km távolságban feküdt. Filadelfiában kicsiny keresztyén gyülekezet volt, amelyrõl néhány évvel a levél kelte után jó bizonyságot tesz Ignatius, az antiochiai gyülekezet mártír püspöke. A gyülekezet, hasonlóan a szmirnaiakhoz csak dicséretet kap.

Krisztus Isten méltóságjelzõit veszi fel: hagios a bûn nélküli tisztaságot, bûnt megítélõ tisztaságot jelenti, az aléthinos az önmagához való hûséget, a szavak és a tettek megegyezését, azonosságát az igazsággal (Ex 34:6; Ézs 65:16; Zsolt 85:15). A Dávid kulcsa itt bõvebb értelemben, mint az 1:18-ban, a Messiás eschatologiai hatalmát, az utolsó idõk eseményei elindítására és véghezvitelére kapott hatalmat jelenti (vö. Ézs 22:22). A nyitott ajtó itt nem a misszió lehetõségét (mint 1Kor 16:9; 2Kor 12:13-ban), hanem a messiási lakomára, az örökéletre való bemenetelt jelképezi. Ezt semmilyen hatalom nem képes megakadályozni, ezt a lehetõséget senki nem veheti el a próbák alatt álló gyülekezettõl.

Jóllehet a gyülekezet kicsiny és kevés erõvel (dynamis), kevés földi lehetõséggel rendelkezik, de kicsiny és szegény volta ellenére erõs a hitben, megõrizte a rábízott igét és az üldözés ellenére sem tagadta meg Krisztus nevét (8 v.). (A „sátán zsinagógája” kifejezés magyarázatát ld. a 2:9-ben.) A kicsiny gyülekezet meg fogja tapasztalni Krisztus hatalmát, és az üldözõk is megtudják majd, hogy Krisztus szereti és nem hagyja megszégyenülni azokat, akik nevérõl bizonyságot tesznek a világban. A próféta szavai be fognak teljesedni, az üldözõk egykor kénytelenek lesznek megalázkodni (vö. Ézs 43:4; 45:14; 49:23; 60:14; vö. Zsolt 86:9).

Mivel a gyülekezet megõrizte a rábízott evangéliumot, Krisztus is megõrzi a gyülekezeteket az utolsó idõk egyetemes próbái és ítéletei között (térein vö. Jn 17:15; Jel 6:10; vö. 8:13; 11:10; 13:8; 17:2.8). A gyülekezetnek Krisztus visszajöveteléig kell helytállnia. Ha megtorpan, elvész a megígért és készen tartott gyõzelmi koszorú (vö. 2:10). A Mt 25:28 példázata illusztrációja annak, hogy a jutalmat el lehet veszteni. A gyõztes gazdag ígéretet kap. Oszloppá lesz az Isten templomában (12 v.). Az oszlop a megrendíthetetlen hit jelképe. A Biblia oszlopnak nevezi Ábrahámot (Péld 9:1). Izráel kegyeseit és Krisztus apostolait (Gal 2:9; Ef 2:19–22; 1Pt 2:5). Az Isten nevének a felírása egy tárgyra Isten tulajdonjogát jelenti. Az új Jeruzsálem nevének a felírása pedig a városban való polgárjogot jelképezi. A kép mögött az a római hellenista szokás áll, hogy a császárkultusz fõpapjának egy-egy provinciában a hivatali ideje letelte után joga volt saját szobrát a császár templomában felállítani és ráírni arra a saját nevét, apja nevét és szülõvárosának nevét. Isten a teremtésben nevet adott mindennek (Gen 1:5k.). Az új név adása az új világrendet jelzi (vö. Ézs 56:5; 62:2; 65:15). Krisztus új neve, amely eddig ismeretlen a régi világ elõtt: „Királyok Királya Uraknak Ura” (Jel 19:12.16). A kicsiny, emberi mértékkel mérve erõtlen gyülekezetet, ha megõrzi a rábízott evangéliumot, elvégzi a bizonyságtételt, Isten hatalma õrzi az üdvösségre, amelyben Krisztus gyõzelmének részestársa lesz. Ennek a világnak megtûrt és megvetett polgára, Isten országának azonban megbecsült oszlopa lesz.

Jel. 3,14–22. Levél a laodiceai gyülekezethez.

Laodiceát a Kr. e.-i III. sz.-ban II. Antiochos alapította, s feleségérõl, Laodike-rõl nevezte el. Hierapolis és Kolossé között fontos kereskedelmi utak csomópontjában feküdt. Laodicea Frigia leggazdagabb városa nevezetes volt bankjairól, orvosi iskolájáról. A laodiceai gyülekezet története az apostoli misszió korszakába nyúlik vissza (Kol 2:1; 4:13–17). Krisztus isteni teljhatalmában szól a gyülekezethez. Õ az „amén” (Ézs 65:16 Symmachos fordítása szerint: theos ho amén; LXX: theos aléthinos). Krisztus igaz és valóságos Isten (vö. 3:7), a hû bizonyság (vö. 1:5), Isten teremtésének alapja (Kol 1:15k.; Jn 1:1k.; Zsid 1:3; és az új teremtés kezdete Kol 1:18). Az arché, kezdet és Principium, alapelv, amely szerint teremtés megtörtént és az új teremtés végbe fog menni.

Krisztus vádja a gyülekezet ellen az önelégültség és a közönyösség (15 v.). A gyülekezetben nincs meg az izzó (zestos) hit, amit az idõk komolysága megkíván. Nem is hideg (psychros), ami nyilvánvalóvá tenné hitetlenségét, ti. azt, hogy nincs köze Krisztushoz. Langyos, undorító és „ivásra” alkalmatlan, mint a Laodiceával szemben fekvõ sziklából fakadó gyógyforrások vize (16 v.). Mivel ivásra, szimbolikusan az élet vizének továbbadására, az ige hirdetésére, az emberek felüdítésére alkalmatlan, Jézus fenyegetõ ígérete, hogy kiköpi szájából, azaz elveti magától a gyülekezetet.

A legnagyobb veszedelem, hogy a gyülekezet nincs tudatában helyzetének. Gazdagnak tartja magát, minden tekintetben tökéletesnek, rendezett és kiegyensúlyozott anyagi helyzete és körülményei következtében. Jézus a gyülekezetet az Isten értékelése szerint mégis így jellemzi: nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen. A gyülekezet nem végezte el az evangélium mértékével az értékek újraértékelését. A világ szerint való gazdagság, a bankváros arany a helyett tûzben megpróbált aranyat, igaz hitet, izzó hitet kínál Krisztus gyülekezetének (vö. 1Pt 1:7). A fehér ruha az üdvösség, az Istennel való közösség szimbóluma (vö. Mt 22:11; Jel 3:5). A mezítelenség, szégyenérzet, a gyalázat az elfedezetlen, megbocsátatlan bûnök jele, az üdvösség hiánya (2Kor 5:2k.). A kollyrion híres laodiceai szemfesték, amely kozmetikai célokat szolgál. Krisztus gyógyító írt ajánl, amely a vakságot, önismeret hiányát gyógyítja, és megnyitja a gyülekezet szemét az Isten szerint lényeges és értékes dolgok meglátására.

A feddés után a megtérésre hívó szó következik. A hangnem meghitt, belõle az egyházát szeretõ, ha kell, feddéssel és ítélettel nevelõ Jézus szólal meg. Krisztus feddése a szeretet jele (vö. Zsid 12:6). Jézus felhívása: „igyekezz és térj meg!” Az igyekvés fontos, mert Krisztus az ajtó elõtt áll, eljövetele bármelyik pillanatban megtörténhet. Aki ajtót nyit, azaz aki engedelmeskedik neki, azzal õ is vállalja az életközösséget, a messiási lakomát, az Isten országában (vö. Mk 14:25 par.; Lk 22:29; Mt 8:11). A gyõztes jutalma az, hogy Krisztussal együtt részt kap a bírói hatalomban és az uralkodásban (vö. 1:6). A végsõ felhívás ismétli a többi gyülekezethez szóló intelmet: ébernek lenni, meghallani Krisztus szavát és késznek lenni az engedelmességre (22 v.).

A kisázsiai gyülekezetekhez írt hét levél üzenete. A hét levélbõl elénk tárul az õskeresztyén gyülekezetek valóságos helyzete. A Kr. u.-i I. század végén voltak gyülekezetek, amelyek anyagiakban, társadalmi befolyásban megerõsödtek. A kérügma, azaz a Krisztusról szóló üzenet ismeretében, az apostoli tradícióban jártasak voltak. Komoly áldozatot hoztak a misszió érdekében és a tévtanítás elleni harcban, viszont a szeretetben meghidegültek: Ezzel szemben voltak olyan gyülekezetek, amelyek anyagiakban szegények, a kor mértéke szerint mûveletlenek, az apostoli kor theológiájában járatlanok, de szeretetben gazdagok voltak. A gyülekezetek egy része a kívülrõl fenyegetõ üldözéssel küzdött, más részük pedig a belülrõl támadó és a keresztyén közösséget szétzüllesztõ tévtanítók és tévtanok ellen harcolt. Voltak gyülekezetek, amelyek a hitben közönyösekké váltak, voltak olyanok, akik látszatkeresztyénekké lettek. Látjuk tehát, hogy az õskeresztyén egyháznak ez a helyzetrajza a késõbbi egyháztörténeti korszakok számára is mintegy õsképül szolgálhat. A kisázsiai gyülekezeteken keresztül az õskeresztyén egyházhoz szóló üzenet ilyen módon minden kor egyházához és gyülekezeteihez elér. Az egyháztörténet minden korszakában fenyegetnek azok a veszélyek, amelyek a Jel könyvében megnevezett gyülekezetekben felbukkannak. Viszont a megdicsõült Krisztusnak ezekhez a gyülekezetekhez intézett vigasztalása, bátorítása, intelme a késõbbi korok gyülekezeteinek is szól, akik hasonló kísértések és próbák elõtt állanak. Ezekben a levelekben igen nagy hangsúly esik az egész élet magatartásával való bizonyságtételre, a hitben való hûségre és a hirdetett ige iránti engedelmességre. Igen fontos hangsúlyt kap a keresztyén életben a reménység, közelebbrõl Krisztus eljövetelének a reménysége. Ez a reménység azért örvendezõ reménység, mert akit a gyülekezetek várnak, az, eljövendõ Úr, nem más, mint a keresztre feszített feltámadt és megdicsõült Krisztus. Az õ eljövetele az Isten történelmi mértéke szerint küszöbön áll, közel van, a Krisztus eljövetelét megelõzõ idõ legfontosabb parancsa az, hogy a gyülekezetek béketûréssel és a próbák közt kitartással bizonyságot téve és reménykedve várják a gyõztes Urat, aki övéinek, mindazoknak, akik mindvégig hûek maradtak, részt ad élet és halál feletti gyõztes hatalmában.