JÚDÁS LEVELÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Imre Ernõ lelkész

Bevezetés

A levél szerzõje. Az Újszövetségben több Júdás is szerepel. A szerzõ azt írja magáról, hogy õ Jakab testvére. Mivel abban az idõben nem volt más Jakab, akit nem kellett megkülönböztetni a többi hasonló nevû egyházi személytõl, egyedül az Úr testvére, a jeruzsálemi gyülekezet igen tekintélyes vezetõje, így a levélíró Júdást az Úr legkisebb fiútestvérének kell tekinteni. Ismeretlen szerzõ, feltételezése valószínûtlen: egy névtelen szerzõ semmi esetre sem rejtõzött volna olyan egyházi személy neve mögé, aki maga is arra kényszerült hivatkozni, hogy a tekintélyes Jakab testvére.

A levél célja.

A levél célja az egyháznak adott egységes hit megvédése minden rontástól: a gyülekezetekbe belopózkodott hamis tanítók leleplezése; figyelmeztetés arra, hogy a tévtanítók rossz példamutatása nyomán jelentkezõ féktelen érzékiség, anyagiasság és széthúzás Isten súlyos ítéletét vonja maga után; végül a szabados, gnosztikus tévelygéssel szemben az egészséges kegyesség gyakorlására, helyes magatartásra intés. A levél keletkezési ideje.

A levél keletkezési ideje a 70–79-es évek idõszaka. E feltevés mellett szól a levél egész tartalma, az apostolok említése, mint akik már nem élnek (3.7. v.) egyes kifejezések, mint Jézus Krisztus monos desqotés, vagy ogiótés pistei, végül az, hogy utalás sincs benne zsidó keresztyének és pogány-keresztyének közötti megkülönböztetésre. A 90. évnél késõbbi idõpont viszont azért nem lehetséges, mert Júdás úgy idéz Hénók könyvébõl, mint a többi azonos tekintélyt élvezõ ótestamentumi könyvbõl, holott a 90-ben rögzített ószövetségi kánonban már nem szerepelt.

A levél jellege.

Júdás levele nem annyira levél jellegû, mint inkább az egész keresztyén egymáshoz intézett intelem és sürgetõ felhívás.

A levél tartalma.
1– 2 Üdvözlés
3– 4 Az egyháznak adott egységes hit védelme
5– 7 Isten ítélõ Úr
8–16 A tévtanítók leleplezése
17–23 Az egészséges hitbõl fakadó tennivalók
24–25 Doxológia
Irodalom.
Ld. a Jakab levele Bevezetésének a végén.

Júd. I. RÉSZ

Júd. 1,1–2. „Üdvözlés”.

A Jézus Krisztussal való szolgálati kötelék értékesebb minden vérségi és egyéb emberi kapcsolatnál. Júdás azzal is kezdhette volna a levelét, hogy g vér szerint testvére az Úrnak (Mt 13:55), ehelyett azt hangsúlyozza, hogy életét az Üdvözítõ szolgálatára szentelte. A szolgálat éppúgy élethivatás volt a számára, mint az apostolok számára (ApCsel 1:14; 1Kor 9:5).

A levél címzésében nincs közelebbi meghatározás: mindenkinek szól, aki Isten szeretetét Krisztus válságában megtapasztalta, tehát az egész egyháznak, elsõsorban azoknak a kis-ázsiái gyülekezeteknek, amelyeknek az 1–2Pt szól. Az olvasók nehéz helyzetükben mindennél jobban rászorulnak Isten irgalmára, békességére és szeretetére.

Júd. 1,3–4. „Az egyháznak adott egységes hit védelme”.

Isten szolgája nem teheti azt, amit akar, hanem azt kell cselekednie, amire Isten Lelke indítja. Júdás eredetileg a közös üdvösségrõl akart írni az olvasóknak, a Szentlélek viszont arra indította, hogy a gyülekezetekben támadt veszedelemmel és az abból adódó konkrét feladatokkal foglalkozzék. Idõszerû feladatok helyett általában a kegyességgel foglalkozni: engedetlenség. A legfontosabb feladat a szentek közösségének, az egyháznak adott egységes hit védelme minden rontással szemben. A Jézus Krisztus váltságáról vallott rossz teológia és igehirdetés nyomában megromlik a gyülekezetek élete. A tévtanítók nem szentek, hanem „bizonyos emberek”: nem Isten elhívása folytán tartoznak az egyházhoz, csak belopóztak a gyülekezetekbe. Nem az élet könyvében van beírva a nevük, hanem a kárhozatra van elõjegyezve (Lk 10:20; Zsid 12:23). Etikai értelemben istentagadók: úgy élnek, mintha nem volna Isten.

Júd. 1,5–7. „Isten ítélõ Úr”.

Isten régi ítéletei örök példák arra, hogy nem hagyja büntetés nélkül a bûnt. A kiválasztó és megtartó kegyelemben részesített Izrael népe sem vétkezhetett büntetlenül: amikor elpártolt, halálos ítélet alá került (Num 4:35; Ám 3:2). Az isteni kiváltság, a naponként megtapasztalt kegyelem sem mentette meg az ítélettõl, ami nem azonnal, de a maga idejében félelmetesen bekövetkezett. Az Isten ellen fellázadó hatalmas égi teremtmények, az angyalok sem kerülhették el az ítéletet (2Pt 2:4). Az, hogy magas mennyei méltóságot viseltek és a mennyben lakhattak, nem biztosított nekik büntetlenséget. Sodoma és Gomora is elnyerte büntetését.

Júd. 1,8–16. „A tévtanítók leleplezése”.

Abban reménykedni, hogy az egyházban az egyház ellen elkövetett bûnöket Isten büntetlenül hagyja, egyszerûen álmodozás. A tévtanítók abban bíznak, hogy nem lesz ítéletük, holott pontosan úgy vétkeznek, mint Sodoma és Gomora, természetellenesen paráználkodnak, mint Izrael: Isten parancsaival nem törõdnek s Istent gyalázzák, mint a bukott angyalok (4–7; 2Pt 2:1). A keresztyének az engedelmes angyalok példáját kövessék. Mihály fõangyal nagy szóharcot vívott az ördöggel Mózes holt testéért: az ördög már bukott égi hatalmasság volt, Mihály mégsem mondott rá semmi rosszat, hanem Istenre bízta az ördög feletti ítéletet. A tévtanítók azonban nem ismernek határt a gyalázkodásban. Nincsenek tisztában Isten hatalmával, az angyalok méltóságával, mégis kevélyen káromolják õket. Egy dolog van, amihez jól értenek, amit az állatok is tudnak: a nemi ösztönök kielégítése. Csakhogy az kárhozatba viszi õket (2Pt 2:11–12).

Akik a gyülekezetben szeretetlenek, haszonlesõk és engedetlenek, azokra jajt kiálttat az Úr. Három bibliai példával bizonyítja Júdás, hogy a tévtanítók végsõ sorsa a kárhozat lesz.

a) Olyanok, mint Káin: a gonosztól vannak, testvéreiknek halált okoznak (Gen 4:8; 1Jn 3:12).
b) Olyanok, mint Bálám: csak az anyagi hasznot keresik s annak érdekében vétkezni is készek (2Pt 2:15).
c) Olyanok, mint Kóré: az egyház hivatott vezetõi ellen lázadnak, lázítanak, tekintélyüket rontják (Num 16).
A szent gyülekezeti alkalmak megrontói nem érdemelnek kíméletet. Júdást felháborította az, hogy a tévtanítók botrányos viselkedése miatt rövid idõ alatt lehetetlenné vált az eleinte úrvacsoraosztással egybekötött szeretetvendégségek megtartása; egyáltalán nem törõdnek a szeretet gyakorlásával, a szegényekkel, csak lakmároznak, magukat hizlalják. Közben lelkiek tekintetében semmit sem adnak: tartalmatlanok, üresek, mint a ködfelhõ, gyümölcstelenek, mint a kiszáradt fák. Olyanok, mint azok a csillagok, amelyek sem fényt nem adnak, sem irányt nem jelölnek s haszontalanul hullanak bele a világûrbe. Annyit érnek, mint a tenger hullámai, amelyek a tengerbe került hulladékot partra sodorják és a partot beszennyezik. A hagyomány nem azonos értékû Isten igéjével, illusztrálásra mindenesetre alkalmas. Júdás Énokh apokrif könyvébõl szemlélteti azt, hogy Isten végrehajtja az elõre megjövendölt ítéletet. Az ítéletre érkezõ Istent tízezerszámra kísérõ angyalok serege az ellenállhatatlan isteni erõt érzékelteti. A tévtanítók ezt a hatalmas Istent és az õ hatalmas angyalait merészelik káromolni! Ez a vakmerõség gnosztikus vonás: lenézik az Ószövetség Istenét, az általa teremtett anyagi világot és az Õt szolgáló angyalokat.

Aki az igazi elvtõl eltér, az elvtelenné válik és semmit sem kap meg abból, amire vágyik. A tévtanítók, amikor gnosztikus és nikolaita hatások nyomán elfordultak Krisztus igazságától, azt remélték, hogy szabad, boldog emberek lesznek s gazdagon, anyagi bõségben élhetnek. Ahelyett, hogy ezt elérték volna, örökké zúgolódnak, panaszkodnak és elvtelen hízelgõk módjára viselkednek. Akitõl hasznot remélhetnek, az elõtt hajlonganak. Mivel embereknek igyekeznek tetszeni, Isten szolgái nem lehetnek (Gal 1:10).

Júd. 1,17–23. „Az egészséges hitbõl fakadó tennivalók”.

Az egyház nem nézheti tétlenül a gyülekezeteket rontó tévelygést, de csak szabályszerûen küzdhet ellene (2Tim 2:5). A szabályszerû küzdelemben az az egyház elsõ dolga, hogy Isten igéjét kezébe véve megerõsítse magát. Az elsõ tekintetet az Úrra és az Õ igazságára kell vetni, nem az ellenfélre. Ez a gyõzelem felé vivõ úton az elsõ lépés. Az igébõl kiderül, hogy a tévtanítók fellépésében elõre meghirdetett jövendölések teljesednek be, nem váratlan, meglepõ dolog történik. Második lépés: a tévelygõk és céljaik tárgyilagos megítélése. Alaposan kell ismerni õket és tudni, honnan merítik tanításaikat. Ha az igébõl jobbat tanít valaki, annak engedni kell. Júdás azonban ismeri a tévtanítókat: nem Isten Lelke van bennük, nincs közük Isten igéjéhez. Isten Lelke helyett testük kívánságai irányítják õket, mégis mindenki másnak fölébe helyezik magukat: követõikbõl ecclesiolát alakítanak az ecclesiában, ami ugyancsak gnosztikus vonás bennük. Az egyházszakadás, a gyülekezet egységének a megbontása sohasem a Szentlélek indítására történik, hanem mindig a test kívánságának a gyümölcse. A Szentlélek az egyház, a gyülekezetek egységét munkálja. Krisztus teste egy, Krisztus Lelke is egy. Aki kiszakad Krisztus testébõl, az érzéki ember, aki Isten Lelke nélkül a test kívánságainak az útjára lép. Az egyház egységére féltõ szeretettel kell vigyázni (3; Ef 4:3–5.16; Tit 1:9).

Harmadik lépés: az egyes tagoknak jobban be kell épülniük a gyülekezetbe. Meg kell erõsödniük a személyes hitben, ami nem egyéni, akármiféle hit, hanem az, amit Isten Szentlelke a szentek közösségének adott (4; Kol 2:7). A hit azért szent, mert a Szentlélektõl van, Istennel és egymással szent kötelékbe fûz. Negyedik lépés: meg kell maradni Isten szeretetében. Az egyházban fellépõ tévelygést sohasem szabad lebecsülni, veszélyét lekicsinyelni. A tévelygés nagy kísértés az Isten szeretetétõl való elszakadásra. Isten szeretete Istennek a gyülekezetek iránt táplált szeretetét jelenti: atyai, megtartó, megváltó szeretetének az áldásait. Ha megmaradnak abban, Isten áldásaiban részesednek továbbra is; ha elszakadnak attól, kárhozatra jutnak (Jn 3:16; 15:9–10). A gyülekezetek fontos feladata ügyelni, vigyázni, a hitben állhatatosan megállni (1Kor 16:13; 1Pt 5:8).

Ötödik lépés: szüntelenül meg kell emlékezni Jézus Krisztusról, aki ígérete szerint visszajön a földre, dicsõségben jelenik meg és Isten irgalmasságát hozza az állhatatosoknak: Isten irgalmas ítéletét hirdeti majd ki az utolsó ítéletben (Mt 25:34).

Hatodik lépés: az ingadozók iránt irgalmas szeretetet kell gyakorolni. Nem szabad megszégyeníteni, el taszítani õket az csak megkeményedésre vezet. Meg kell éreztetni velük azt, hogy a gyülekezet nem mond le róluk, szereti õket és javukat akarja. Irgalmasan szánni kell õket gyengeségük, bizonytalankodásuk miatt, s mindent el kell követni annak érdekében, hogy a gyülekezet közösségében megmaradjanak. Hetedik lépés: nemcsak az ingadozók, hanem a teljesnek látszó tévelygõk megmentéséért is fáradozni kell. Vannak a gyülekezetben, akik már részt vesznek a tévtanítók fertelmes bûneiben, már megperzselte õket a bûn tüze. Ki kell õket ragadni a tûzbõl, de miközben mentõ szeretettel közelednek feléjük, vigyázni kelt, utálni kell mindent, aminek köze volt az elkövetett bûnökhöz. A bûnöst azonban szeretettel kell kezelni. A helyes egyházi magatartás: kemény ítélet a bûn felett, de irgalmas szeretet a bûnös ember iránt (7; Ef 5:7; 1Thessz 5:22).

Júd. 1,24–25. „Doxológia”.

Jézus Krisztus egyháza a jelen küzdelmeket együtt látja a számára elkészített boldog jövendõvel. Reménységgel tekint elõre. Minden küzdelméhez, szolgálatának betöltéséhez az ad erõt, hogy Isten oltalmazó, megtartó, most és mindörökké dicsõséges Úr.