JÁNOS HARMADIK LEVELÉNEK MAGYARÁZATA Írta: Dr. Vályi Nagy Ervin lelkész A Presbiter Gajushoz írt magánlevele rendkívül értékes bepillantást enged az apostolok utáni korszak gyülekezeteinek életébe. Aligha akad még egy úsz-i írás, amely ilyen közvetlenül és elevenen tükrözné a mindennapi élet által felvetett kérdésekkel való viaskodást.

3 Ján. I. RÉSZ

3 Ján. 1,1–8. Gajus és a Presbiter követei.

Abban a gyülekezetben, ahol Diotrefes korlátlan elsõbbségre tõr (9) Gajus – esetleg a helyi presbiterium tagjaként – a Presbiter embere: „gyermeke” (4; vö. 1Jn 2:12–17), „barátja” (16), aki igazságban jár (3). A „lelkednek jól van dolga” kifejezés (2) bibliai tartalma éppen ez az igazságban-járás. „Az öreg” a Krisztus egy testének, s így az apostoli missziónak képviselõje, aki küldöttei (5–8) és levelei (9) útján õrzi a gyülekezetek egymáshoz-tartozását és a kezdettõl fogva hirdetett evangélium tisztaságát. Gajus befogadta és ellátta a Presbiter követeit. Demeter (12) esetleg ezek vezetõje s a levél átadója: azoknak vezetõje, akik „Isten nevéért mentek ki”, a Jézus parancsa szerint (Mk 6:8–11) semmit sem vittek magukkal az útra, sem pedig ajándékot nem fogadtak el az evangélium visszautasítóitól. Érdemes megemlíteni, hogy egy szír felirat szerint Dea Syria valamelyik vándor papja azzal büszkélkedett, hogy minden útjáról hetven zsák ajándékkal tért haza. Jn szerint az evangélium szolgáinak Istenhez méltó támogatásával az igazság munkatársaivá válunk, ahogyan a tévtanítók befogadása azonos a gonosz cselekedeteiben részesedéssel (8 és 2Jn 11).

3 Ján. 1,9–15. Emberi ellentétek, szervezeti problémák. Az elsõbbségre törõ Diotrefes szembefordult a Presbiterrel, rágalmakat szórt rá (9–10). Ellene szegült a gyülekezetbe érkezõ követeinek és azoknak is, akik a helybeliek közül ezekkel szimpatizáltak: kiközösítette (ekballo) õket a gyülekezetbõl.

Hogyan merészeli ezt tenni? Hogyan veszi a bátorságot, hogy szembeforduljon az apostoli tekintélyû Presbiterrel? Ki ez a Diotrefes? „Eretnek”, tévtanító nemigen lehet, mert Jn ezt föltétlenül megemlítené; inkább az 1 és 2Jn-ban említett tévtanok ellen védekezõ szervezeti „orthodoxia” képviselõje. A vándormisszionáriusok, „hamis próféták” (1Jn 4:1) által rákfeneként (2Tim 2:17) terjedõ tévelygéssel szemben a 2. szd elsõ felének egyháza a helyi gyülekezetek erõsítésével védekezett. Diotrefes a késõbbi „püspöki egyházszervezet” elsõ képviselõje az Úsz-ben.

A Presbiter és Diotrefes ellentéte nem a világosság és sötétség, a jó és a rossz harca, hanem az egyház útját keresõ emberi szemléletek összeütközése szervezeti kérdésekben. Diotrefest szükség kényszeríti (vö. 2Jn 10) a „korai katholicizmus” útjára, amely a maga szervezetével, hagyomány-tiszteletével és a kánon megalkotásával a keresztyénséget megóvta a szinkretizmusba beolvadástól, ugyanakkor viszont az õsi hit lényeges elemeit deformálta. Ezzel szemben Jn a szervezettel és tradícióval sohasem azonosuló igazság: a testté lett és a Lelke által jelenlevõ Krisztus nevében mond nemet a diotrefesi-episzkopális szemléletre. A jó és rossz megkülönböztetése, ebben a kérdésben, tehát az egyház történelmi útjára vonatkozóan, nem olyan egyszerû, mint a 11. v. sejteti. A kiközösítéssel – ugyanúgy mint a bojkottal (2Jn 10–11) – óvatosan kell bánnunk, nemcsak a diotrefesi püspöki-, hanem a jn-i chairsmatikus egyház-koncepció talaján is.