PÉTER ELSÕ LEVELÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Imre Ernõ lelkész

Bevezetés:

A levél szerzõje.

Péter, Jézus Krisztus apostola (1:1), a Megváltó személyes ismerõje (1:8), szenvedéseinek szemtanúja (5:1), a 12 apostol egyike (Lk 6:14). Péter a korabeli keresztyén világ vezetõi között kiemelkedõ egyéniségnek számított, mégis így nevezte magát: presbitertárs (5:1). Missziói útja során általánosan ismertté vált. Különösen nagy tekintélyt szerzett magának Antiochiában, Korinthusban és Kisázsia gyülekezeteiben (1Kor 1:12; 9:5; Gal 2:11). Levelét Silvanus, másként Silás nevû munkatársával íratta le, aki kitûnõen tudott görögül és személyesen ismerte a levél címzettjeit s mivel Silvanus éppen azok meglátogatására készült, személyesen vihette azt magával (5:12; ApCsel 15:22.32.40; 16:37).

A levél címzettjei.

A levél címzettjei a Kis-Ázsiában, fõleg pogánykeresztyénekbõl létesült gyülekezetek, amelyekben súlyos problémák tették nehézzé a hívek életét. A problémák mind abból adódtak, hogy a gyülekezetek tagjai új életet kezdtek Krisztusban: környezetük pogány hitét és erkölcseit elhagyták, a szokásos szórakozásokban, a bálványimádásban és a kicsapongásokban többé nem vettek részt (2:10–11; 4:3–4). Emiatt rágalmazták, szidalmazták és képtelen vádakkal illették õket. Ártatlanul szenvedtek az igazságért (2:12.15; 3:9–14). Ezek következtében megingott az Istenbe vetett hitük. Amikor keresztyénné lettek, azt remélték, hogy a sorsuk minden tekintetben megjobbul, mert Isten megsegíti õket. Reménységükben csalódtak; a keresztyén rabszolgák éppúgy szenvedtek kegyetlen uraiktól, mint pogány társaik (2:19–20), a vegyesházasságban élõ keresztyén és pogány házastársak, továbbá a gyülekezet tagjai és a kívülállók között is feszült viszony alakult ki (3:1–17), egyre élesebben vetõdött fel a pogány rendezvényeken való részvétel kérdése. A keresztyének megrémültek (4:13).

A levél célja.

Mivel attól lehetett tartani, hogy a gyülekezetek tagjai az igazságtalan szenvedések következtében helytelen cselekedetekre ragadtatják magukat, az apostol mindent megtett, hogy megnyugtassa és élõ reménységgel megtöltse (1:3–7), a világi felsõség iránt hitbeli engedelmességre (2:13) és arra bírja õket, hogy félretéve minden gyûlöletet és bosszúvágyat, a gonoszért is jóval fizessenek azoknak, akik sorsukat sokféleképpen megnehezítették (2:23; 3:9). Krisztust állította eléjük követendõ példaképként, hogy ne a környezetük ellenséges magatartása, hanem Krisztus példája szabja meg a magatartásukat (2:21–23; 3:18–22; 4:1). Hangsúlyozta az apostol, hogy az ártatlanul szenvedést isteni kiváltságnak, a Krisztus szenvedéseiben való részesedésnek kell tekinteni (4:13). A nagy üldözések küszöbén különösen fontos volt megtanítani a keresztyéneket arra, hogy a világban Isten által kijelölt útjukon, Krisztus példája szerint, a szenvedések között is élõ reménységgel járjanak.

A levél keletkezésének helye és ideje.
A levél „Bahilon”-ban kelt (5:13), ami találgatásokra ad okot: Babilon várost, vagy általában az Eufrátesen túl fekvõ területeket, vagy szimbolikusan Rómát, vagyis a Rómában élõ keresztyén gyülekezetet jelenti-e? Az Eufrátesen túl sok zsidó élt, miután a babiloni fogságból nem mindenki tért haza; õket a keresztyén misszió Antiochiából könnyen elérhette. Mindennél valószínûbb azonban, hogy a babiloni Gyülekezet” a római gyülekezetet jelentette, ugyanis a korabeli keresztyének között a Babilon név az istenellenes világi hatalom megtestesítõjét, Rómát jelképezte (Jel 14:17). Legfeljebb az feltûnõ, hogy Péter úgy írt levelet Rómából, Pál apostol fogságának a helyérõl, hogy Pál nevét sem említette, pedig olyan gyülekezeteknek írt, amelyeket Pál hozott létre. Ennek elfogadható magyarázata az, hogy a levél írásának idejében Pál nem tartózkodott Rómában.

Ez azt jelenti, hogy Péter apostol ezt a levelet Pál elsõ (ApCsel 28) és második, halállal befejezett római fogsága (2Tim 4:6) között, 64 elõtt írta, amikor a Néró-féle üldözések még nem kezdõdtek el. A levél felosztása.

1:1–2 Üdvözlés
1:3–12 Isten dicsõítése az eljövendõ, biztos üdvösségért
1:13–23 Az üdvbizonyosság e földön szent életre kötelez
2:1–3 A szent élet: növekedés a hitben
2:4–10 A szent élet: beépülés az egyház szolgáló közösségébe
2:11–12 A szent élet: példás magatartás e világban
2:13–17 A szent élet: engedelmesség az állami felsõségnek
2:18–25 A szent élet: példás magatartás a munkahelyen
3:1–7 A szent élet: megnyerõ magatartás a vegyesházasságban
3:8–12 A szent élet: testvéri indulat a gyülekezetben
3:13–22 A szent élet: jó lelkiismerettel az ellenséges környezetben
4:1–6 A szent élet: a bûn uralmától megszabadított új élet
4:7–11 A szent élet: a hátralevõ kevés idõ jó felhasználása
4:12–19 Az egyház Isten ítélete alatt
5:1–5 Az egyházi elöljárók példás magatartása
5:6–11 Buzdítás állhatatosságra
5:12–14 Üdvözletek, áldáskívánás

Irodalom.

Ld. Jakab levele bevezetésének a végén.

1 Pét. I. RÉSZ

1 Pét. 1,1–2. „Üdvözlés.”
A levélnek nem Péter, hanem Jézus Krisztus személye, neve ad tekintélyt. Péter csak apostoli szolgálatot végez. Amit ír, azt nem magától írja, úgy kell tehát fogadni, mint Jézus Krisztus igéjét. A címzettek jövevények, pogányból lett keresztyének, átutazók a földi világban, igazi hazájuk a mennyben van (Gen 23:4; Fil 3:20): Nem véletlenül, hanem rendeltetésszerûen töltik jövevénységük idejét a diaspórában. Sorsukat az határozza meg, hogy Isten kiválasztotta magának õket, Krisztus vére árán megváltotta, Szentlelkével megszentelte és úgy rendelkezett felõlük, hogy mint a mennyei Atya gyermekei, engedelmes gyermekként éljenek ebben a világban. Isten azonban nemcsak rendelkezett felõlük, hanem gondoskodik is róluk: kegyelmet és békességet ad nekik, amire a korábbinál is nagy mértékben lesz szükségük, mert a mostaniaknál nagyobb szenvedéseket kell majd átélniük. A kegyelem Isten irgalmas jóakarata, a békesség pedig azoknak az isteni áldásoknak a foglalata, amelyek az emberszív mélyén biztosítják az Istennel való harmonikus viszonyt.

Mielõtt rátérne az apostol a gyülekezeteket emésztõ problémákra, így mutat rá Istennek minden emberi faktort megelõzõ, eleve elrendelõ akaratára. Ennek az a célja; hogy az olvasók Isten rendelésével összefüggésben nézzék az eseményeket s ahol úgy látszik, mintha csak emberek cselekednének, ott is Isten atyai akaratát és munkáját ismerjék fel.

1 Pét. 1,3–12. „Isten dicsõítése az eljövendõ, biztos üdvösségért.”
Keresztyén embernek minden helyzetben, még a rosszban is az az elsõ dolga, hogy Istent dicsõítse. Ezt teszi az apostol is, hogy az olvasók vele együtt megerõsödjenek a) abban a hitben, hogy Isten hatalmas: azzal, hogy Jézust feltámasztotta a halálból, bebizonyította, hogy felette áll minden érõnek, a halál erõinek is; b) abban a hitben, hogy Isten irgalmas, újjászülte õket. Új életük alapja Krisztus feltámadása, jele pedig az élõ reménység és az abból táplálkozó szent élet.

Az élõ reménység tárgya a mennyei örökség (4. v.). Minden örökség feltételezi valakinek a halálát. A mennyei örökség azért lehetséges, mert Krisztus meghalt és feltámadott. Az atyafiak sok tekintetben szánnivaló helyzetben vannak, de nem felejtkezhetnek el arról, hogy meg nem semmisíthetõ, meg nem rontható és örökre érvényes örökség várományosai. Isten nemcsak az örökségre, hanem az örökösökre is vigyáz. Õrzi õket: nem valamivel vagy valakivel szemben, hanem az üdvösség érdekében (5. v.). Úgy õrzi õket, hogy táplálja a hitüket: a hit csatornáin át megtartó erõket közöl velük. A mennyei örökség ma még a reménység tárgya, Krisztus visszajövetelének a napján azonban nyilvánvaló lesz.
Isten hatalma és szeretete nem zárja ki a földi szenvedéseket (6: v.). A választottak is szomorkodnak. Isten ugyanis úgy rendezte, hogy sok háborúságon keresztül menjenek be az õ országába (ApCsel 14:22). A hitnek megpróbáltatásokra van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon és növekedjék. Az a tudat azonban, hogy a szomorkodás ideje rövid, az örvendezés ideje viszont örökké tart majd, erõt ad a szenvedések el hordozásához (2Kor 4:17–18).

A megpróbáltatások (7. v.) a hit õrzésével és táplálásával függenek össze. Isten azt akarja, hogy az atyafiak hite erõsödjék, Krisztus visszajövetele napján ragyogjon s olyan tisztességet szerezzen nekik, amelyhez hasonlót semmi sem adhat ezen a földön, még a színarany sem. A megpróbáltatás a hit próbája: ahogy minden aranynak látszó fémrõl a királyvíz nyomán, úgy a hitrõl a megpróbáltatások nyomán derül ki, hogy igazi-e?
Eljön a nap, amelyen mindenki meg fogja látni Jézus Krisztust. Ez a reménység mindennél nagyobb öröm forrása (8. v.); mert nagyobb élmény lesz, mint az, amelyik a levél olvasóinak nem adatott meg, de Péternek, Jánosnak és Jakabnak megadatott, amikor személyesen láthatták a megdicsõült Krisztust. Az olvasók, noha nem látták, mégis hisznek Krisztusban, sõt szeretik; a hit ugyanis nem látásból, hanem az ige hallásából van. A reménység sem Krisztus látásából, hanem a feltámadásába vetett hitbõl ered.

A hit végsõ célja, a teljes üdvösség, elintézett, kész dolog. Miután a psyché nemcsak az emberi lelket, hanem a testbõl-lélekbõl álló ember életét jelenti (1:22; Jak 5:20), a sótéria psychón kifejezésnek földi vonatkozása van: már ebben a világban, testi-lelki módon érvényesül.
Vannak egyházi nemzedékek, amelyek Isten Kijelentésébõl többet értenek meg, mert több világosságot kapnak (11–12. v.). A levél olvasói már tudták azt, amit a próféták még nem tudhattak, pedig szerették volna tudni. A próféták a Szentléleknek kétségtelenül kivételes eszközei voltak, az olvasók mégis nagyobb kiváltságban részesültek: pontosan tudják, hogy ki, mikor és hogyan végezte el a megváltás munkáját. Isten nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is rendelte a kegyelmet: azt akarja, hogy õk se maradjanak ki abból az üdvösségbõl, amely felõl a próféták tudakozódtak. A Krisztus által szerzett üdvösség tanítása tehát nem új dolog: ez az, amirõl a próféták jövendöltek. Krisztusban ugyanaz a Lélek munkálkodik, aki a prófétákban (2Pt 1:21). A Szentlélek Jézus Krisztus Lelke (2Kor 3:17; Fil 1:19).
Az isteni Kijelentés mindenkinek szolgálat céljából adatik. A próféták is azért kapták (12 v.), hogy másoknak, az olvasóknak is, szolgáljanak azzal. A diakonoun imperfektuma állandó, folyamatos szolgálatra utal, amely sohasem ér véget. Az evangéliummal végzett szolgálat igen hasznos: nehéz helyzetben, tájékozatlanságban, sötétségben elcsüggedt embereknek nyújt világos eligazítást, reménységet és erõt (Ézs 9:1–3; 2Kor 8:19). Az evangélium hirdetõi Istennek ugyanolyan szolgái, mint a próféták voltak. A Szentlélek állította õket szolgálatba, az igehirdetés azért nem emberi dolog, hanem Isten ügye, vállalkozása ebben a világban. Pünkösd, a Szentlélek elhívása nélkül az igehirdetõ olyan, mint a frigyláda két kerubja, akik arccal a szentláda felé fordulva jelképezik az angyalok vágyakozását Krisztus ismeretlen titka után, de semmit sem értenek abból a titokból.

1 Pét. 1,13–23. „Az üdvbizonyosság e földön szent életre kötelez.”
Akiben megvan az üdvösség bizonyossága, a nem nézhet el a földi élet dolgai felett; Krisztus visszajövetelében reménykedve, a járásban akadályozó ruhát a reménység kötelével derekára felkötve, Isten gyermekéhez illõ módon, szentül kell élnie ebben a világban. Az olvasók kötelesek Isten akaratához szabni magukat, mert örökösök, fiak, tehát engedelmességgel tartoznak. A pogányság ideje más elbírálás alá esik, aki viszont tudja, hogy milyen engedelmességgel tartozik az Atyának, mégsem szabja magát Isten akaratához, az vétkezik (ApCsel 17:30; Jak 4:17).
A szentség, a földi életszakaszban, nem puszta állapotot, Istenhez tartozást, hanem feladatot jelent: genethéte, legyetek szentek egész életetekben! Nem elég örülni a Krisztus testébe beoltott állapotnak hanem teremni kell a szent gyökérnek, a szõlõtõnek megfelelõ gyümölcsöket (Jn 15:5). Isten gyermekei olyanok legyenek, mint mennyei Atyjuk: szentek.

A szent életre nemcsak a fiúság (2:13–16), hanem az istenfélelem is kötelez. Az istenfélelemben a fiú tisztelete nyilvánul meg a jó Atya iránt, de komponense az igazságos ítélõbírótól való félelem is. Isten atyai szeretete ugyanis nem zárja ki a bûnök igazságos megítélését. Õ aprosólémptós, nem a bûnös arcát, hanem a bûnét nézi. Az élõ reménység ideje a földi élet idõtartama, amelyben a jövevénynek nincsenek jogai, csak kötelességei vannak.
Keresztyén emberek sem Istennel, sem a világgal szemben nem támasztanak igényeket, ugyanakkor mind Isten, mind a világ iránt, a szeretet törvénye alapján szolgálatra kötelesek. A fiúság és az istenfélelem mellett az a drága ár is (18–20 v.) szent életre kötelez, amibe a megváltás került. Ha Krisztus, mint Isten Báránya egészen odaszentelte életét a világ megváltásáért, akkor a meg váltottak is tartoznak odaszentelni a maguk életét Istennek tetszõ szent életre. Nem tehetik hiábavalóvá azt a váltságot, amellyel Krisztus olyan drága áron váltotta meg õket régi, pogány életük bûneitõl.

A páskabárányt elõször kiválasztották, azután elkülönítették, majd, amikor eljött az ideje, oltárra tették. Krisztus öröktõl fogva arra volt kiválasztva, hogy Isten Báránya legyen. Érettetek: akik szentül élnek. A Krisztus által nyert igazi hit reménység is (21 v.). Akiben ez a hit megvan, az joggal reménykedhet abban, hogy Isten ugyanúgy örök dicsõségben részesíti, mint Krisztust.
A szentség kezdete az újjászületés, hajtóereje a reménységben élõ hit, megvalósulása az Isten és az emberek iránt gyakorolt szeretet (22–23 v.). Szívbõl jövõ, testvéri szeretet nélkül minden kegyesség eltorzul. A szeretet gyakorlásának viszont feltétele a psyché megtisztítása. A psyché a testbõl-lélekbõl álló ember, figyelembe véve azt, hogy az embert a belsõ állapota határozza meg: egy ember olyan, amilyen a lelkében. Akit Isten újjászült és az igazság iránti engedelmességre elhívott, annak az a feladata, hogy teljes életében tiszta legyen (1Jn 1:7; Jn 15:2–3). Minden mulandó, csak Isten és az õ beszéde örök (Ex 4:15; Lk 21:33). A mulandó életû ember számára a megmaradás egyetlen lehetõsége Isten evangéliumának az elfogadása (Jn 6:69). Aki Isten élõ, életet megtartó, maradandó igéjét szívébe zárja, az az örökéletet fogadja magába (Jn 3:36; 11:25–26; 14:19).

1 Pét. II. RÉSZ

1 Pét. 2,1–3. „A szent élet: növekedés a hitben.”
Minden születés csak kezdet, az újjászületés is: akit Isten igéjével újjászült és szent életre elhívott (1:2–3:23), annak növekednie kell. A növekedésnek két feltétele van. Egyik a tisztaság. Aki a hitben, a szent életben fejlõdni akar, annak mindenekelõtt a bûnöktõl tisztának kell lennie (Jn 15:2–3; 13:10; 1Jn 3:3). Elsõsorban azoktól a bûnöktõl kell megtisztítania magát, amelyeket le lehet vetni, mint a szennyes ruhát (Kol 3:8–9). A 2:1-ben felsorolt bûnök levethetõk.

A növekedés másik feltétele a táplálkozás. Ami egy újszülött kisdednek a tej, az Isten gyermeke számára az ige. Mindenkit megerõsít, aki hitében gyenge. Az ige logikos, hamisítatlan, biztos hatású, növekedést adó lelki táplálék. Az olvasók megtapasztalhatták, milyen jó és miben jó az Úr: újjászül, megtérít, szent életre hív és abban növekedést biztosító igét ad.

1 Pét. 2,4–10. „A szent élet: beépülés az egyház szolgáló közösségébe.”

A lelkileg újjáteremtett ember növekedését biztosító igét Isten az egyházban adja, azért a gyülekezethez kell tartoznia. Jézus Krisztusban nemcsak személyes Megváltót kell látni, hanem az egyház alapját. Minden házépítés leglényegesebb mozzanata abban az idõben annak a kõnek a kiválasztása volt, amelyet sarokkõ gyanánt helyeztek el, mert alkalmas volt a falak összetartására; minden egyes építõkövet a sarokkõhöz mérve helyeztek be a falba, lényegében a sarokkõhöz kötötték hozzá. Isten maga választotta ki az õ lelki háza megépítéséhez szegeletkõnek Krisztust. Az emberek túlnyomó többsége ugyan elvetette, mint szegeletkõnek az értékét, rosszul ítélték meg. Krisztus megítélésében nem az emberek véleményét, hanem Isten választását kell elfogadni: Krisztushoz kell tehát járulni, rá kell épülni. Ha Krisztus szegeletkõ, akkor a benne hívõk, a Krisztushoz való lelki hasonlóság folytán lelki kövek (5 v.). Rá kell épülniük Krisztusra s ezzel együtt természetszerûleg egybe kell épülniük a többi lelki kõvel, egymással is. Az egyház lelki templom, amely az egyes hívõknek Krisztussal és egymással megvalósított hitbeli közössége folytán jön létre. Az egyházba be nem épülõ hívõ olyan, mint az építkezésnél kimaradt kõ vagy tégla. Az oikodomeisthe pontos jelentése kérdéses, mert egyaránt fordítható kijelentõ és parancsoló módban. Ha így fordítjuk: „felépíttettek lelki házzá, akkor azt jelenti, hogy a szentek közösségét Isten Lelke teremti meg, az egyes hívõt õ építi be Krisztus testébe. Az „épüljetek fel lelki házzá” fordítás viszont azt jelenti, hogy az egyházba épülés az egyes hívõ személyes feladata. Az a helyes, ha a szent életre hívott ember az egyháztagságban Isten kegyelmes munkáját ismeri el, de õ maga is feladatának tekinti azt, hogy a szentek közösségébe, Jézus Krisztus lelki testébe, a lelki házba beilleszkedjék (Ef 4:16).

Az egyháztagság dinamikus jellegét, szolgáló jellegét érzékelteti a második hasonlat: a szentek nemcsak lelki kövek, hanem papok is, akik a lelki házban Isten által elrendelt lelki áldozatokat mutatnak be. A formális, külsõséges ószövetségi áldozatokkal ellentétben úgy áldoznak, ahogy Krisztus, azaz az életüket áldozzák Istennek. A szeretet és hála lelki áldozatai Krisztus által kedvesek Istennek, mert a) Krisztus tesz képessé, késszé a lelki áldozatok bemutatására, az állandó papi szolgálat jócselekedeteire, a szüntelen imádkozásra; b) az elvégzett papi szolgálatok fogyatékosságait Krisztus teszi tökéletessé. Aki Krisztus testébe, Isten egyházába beépül és a papi szolgálatot folyamatosan végzi, az nem szégyenül meg. Nem magától állítja ezt az apostol, hanem ószövetségi forrásból meríti: Ézs 28:16-ot idézi. Ez a jövendölés minden kétséget kizáró bizonyossággal Jézus Krisztusban teljesedett be. Krisztust nem a pogányok között, hanem Sionban, Izraelben helyezte Isten e világba, de sokan nem hittek benne. Pedig az ítéletben csak azok nem fognak megszégyenülni, akik Krisztusban hisznek s mint bölcs emberek, házukat Kõsziklára építik.
Akiknek van hitük, azoknak mindennél többet érõ drágakincs, akik pedig nem hisznek benne, azoknak nem egyéb nagy kõnél, ami csak arra jó, hogy megüssék magukat benne; mert ahelyett, hogy megbecsülnék, ellene támadnak, de úgy járnak, mint akik ököllel ütnek egy márványtömböt s csak maguknak okoznak vele fájdalmat és egyéb hajt. Egyébként Krisztus elutasítása és az ellene való támadás nem éri meglepetésként Istent: az engedetlenék az õ rendelésének megfelelõen cselekszenek, amikor beleütköznek Krisztusba. Ez azonban nem oldja fel az engedetlenek felelõsségét, mert nem Isten kényszerítése következtében; hanem saját meggyõzõdésük alapján, saját elhatározásból cselekszenek. Az olvasókat ne zavarja meg mások hitetlensége és engedetlensége. Legyenek biztosak abban, hogy jól hisznek, õk Isten saját népe és rájuk érvényes mindaz, amit Isten az ószövetségben Izraelnek kijelentett. Õk a) választott nemzetség (9–10 v.). Nem õk választották ki maguknak az Urat, egymást sem õk válogatták össze, hanem Isten választotta ki és szerkesztette egybe õket, mint egy családot (Ézs 43:21; Jn 15:16). A névelõ hiánya azt jelzi, hogy nemcsak a zsidók, hanem a pogányok is beletartoznak Isten nagy családjába: b) Õk királyi papság: papok módjára közeledhetnek Istenhez, Krisztus királyi fõsége alatt szolgálnak, egykor pedig Krisztus királyi uralmában is részesednek (Ex 19:6; Ézs 61:6; Mt 19:28; Jel 1:6; 5:10). c) Szent nemzet: valóságosan Istenhez tartozó, Isten szolgálatában álló nép, amelynek az a feladata; hogy bizonyságot tegyen Isten csodálatos tetteirõl, amelyekkel tudatlan, pogány állapotukból világosságra, vagyis értelmes, hasznos üdvösségre szolgáló életre hívta el a szenteket. A sötétség a kegyelem nélküli állapot, amelyben az ember nem érti Isten gondolatait és nem látja a helyes utat. Krisztusban viszont minden világos: az út, az igazság és az örökélet (Jn 14:6).

A „hajdan” és „most” szembeállítása a gyülekezet megtett útját, fejlõdését fejezi ki. Az a helyes, ha Isten egyháza jól érti megítélt múltját és elfordulva minden sötétségtõl, világosan látja helyzetét, feladatait, mindenek felett pedig érti Krisztust, aki mindezt lehetõvé tette számára. 1 Pét. 2,11–12. „A szent élet: példás magatartás e világban.” A keresztyének mennyei polgárok, akik Isten rendelésébõl élnek e világban, ahol jövevénységük idejét Isten akarata, törvénye szerint tartoznak eltölteni. A pogányokra az jellemzõ, hogy a testi élvezeteket mindennél jobbnak. tartják. A keresztyénekre az legyen jellemzõ, hogy megtartóztatják magukat a test bûnös kívánságaitól s azokat megöldöklik magukban (Róm 8:11–13; Gal 5:17–24; Kol 3:5). Az egyház küldetésének a sikere azon múlik, hogy milyen magatartást tanúsítanak a keresztyének a világban. Egyetlen lehetõség ennek érdekében a tiszta, szeretetben példás élet. Az egyház sohasem lehet világellenes vagy emberellenes, még akkor sem, ha a világ vagy egy-egy ember egyházellenesen lépne fel. Nem a világnak van küldetése az egyház érdekében, hanem az egyház kapta Istentõl azt a küldetést, hogy Jézus Krisztus tökéletes tisztaságát, megváltó szeretetét, mennyei világosságát, hibátlan emberségét mutassa meg a világnak. Ennek megfelelõen az apostol nem önvédelemre oktatja a gyülekezeteket, nem a harcot vagy a vitatkozást ajánlja, hanem a rágalmakkal szemben a feddhetetlen, tiszta életet, a szeretet jócselekedeteit. Így lehet elõkészíteni egy-egy pogány számára azt a napot; amelyen Isten megtérésre hívás és nem ítélettartás céljából meglátogatja (Lk 19:44). A tiszta élet és a szeretet nyomán hamarabb megértik a pogányok azt, hogy Isten dicsõítésre méltó.

1 Pét. 2,13–17. „A szent élet: engedelmesség az állami felsõségnek.”
Az egyház egyetemlegesen és tagjaiban egyaránt felelõs az emberi együttélés jó rendjéért. Jóllehet az olvasók idegenek és jövevények, engedelmeskedni tartoznak az állami felsõségnek. Ne azért engedelmeskedjenek, mert úgysem állhatnának ellene, hanem azért, mert a felsõség Isten rendelése. Az „emberi rendelés” nem a felsõség különféle rendeleteit, hanem Isten ordinanciáját jelenti. Ez a rend, rendelés, ordinancia, azért emberi, mert az emberi együttélésre vonatkozik. A felsõség hatalma Istentõl kölcsönzött hatalom, amelyet szolgálatra kap (Jn 19:11; Róm 13). Az egyháznak az állami felsõség iránti engedelmessége (14 v.) nem függ társadalmi rendszerektõl. Minden felsõséget Isten küld azért, hogy a jó cselekvéséhez fokozza, a bûn cselekvésétõl pedig vegye el az állam polgárok kedvét. A felsõség munkája tehát a társadalom érdekében áll. Péter nem ír arról, hogy mit tegyen a keresztyén ebben az esetben, ha a felsõség az emberi társadalom valódi érdekeivel ellentétesen lép fel. Ha tájékozatlan kívülállók nem értik a keresztyén ember szent életét és helytelenül ítélnek felõle, jót cselekedve kell elnémítani (15 v.), vagyis véleményük átgondolására bírni õket.

Az állami felsõség iránti engedelmesség kötelezettsége nincs ellentétben a keresztyén ember szabadságával (16. v.). Sõt: azért engedelmeskedhet, mert szabad s a jót képes szabadon akarni. Isten szolgái akkor is szabadok, amikor a kivetett adót megfizetik (Mt 17:26). A félelem, kényszer vagy megalkuvás által motivált engedelmesség nem keresztyén magatartás.

Mindenkinek meg kell adni azt a tiszteletet, amely Istentõl rendelt tisztsége alapján, mint Isten eszközét megilleti (17: v.). Különbséget kell azonban tenni az Istennek és embereknek kijáró tiszteletadás között. Istent nem szabad elemberiesíteni, az emberekbõl pedig nem szabad bálványistent csinálni. A római császárok kultusza beszédes példákkal bizonyítja ezt. A kiváló és Isten által mások felett megkülönböztetett ember is csak ember. A gyülekezet tagjainak egymással való kapcsolatát egyetlen norma szabályozza: a szeretet (Jn 13:35).

1 Pét. 2,18–25. „A szent élet: példás magatartás a munkahelyen.”
Isten kegyelme van azon, aki igazságtalanul szenvedve nemcsak azt látja, hogy mit tett vele egy ember, hanem azt kutatja, hogy mit akar Isten azzal, amit annak az embernek vele szemben megengedett. A 2:13-ban foglaltakat külön is kifejti az apostol, elõször olyan keresztyéneknek, akik urak alkalmazottaiként élnek. Az oiketés fogalma tágabb; a doulos is oiketés, de nem minden oiketés rabszolga, csupán egy másik embernek alárendelt alkalmazott. A despotés, úr, az az ember, aki mások felett áll, másoknak parancsol, õket irányítja, velük rendelkezik. Lehet jó is, rossz is, emberséges vagy embertelen. Az alkalmazottak engedelmeskedjenek uraiknak: nem azért, mert jók és megérdemlik, vagy kegyetlenek és jobb nem szembe szegülni velük, hanem az Úrért, tehát istenfélelembõl. Figyelembe kell venni, hogy az apostol nem a rabszolgakérdés megoldásával foglalkozik, hanem egy adott helyzetben tanúsítandó magatartást tanácsol. Az alkalmazottakat, elsõsorban a rabszolgákat, a legkisebb bûnért, lopásért, hazugságért vagy hanyagságért, keményen büntették, a keresztyén alkalmazottakat azonban pasztán a keresztyén hitük miatt bántották. A méltán kiszabott büntetés elviselésére mindenkinek van ereje, de az ártatlanul rámért szenvedés elviselésére csak Isten kegyelme adhat erõt.

A szenvedések elhordozására Krisztus adott örök példát (21–25. v.). Nem a szenvedés, mint olyan, hanem a Krisztusért való szenvedés hozzátartozik a keresztyén ember szent életéhez. Krisztus megmutatta, hogyan kell elhordozni az igazságtalan bántásokat: miközben szenvedett, semmi rosszat sem tett bántalmazói ellen. Egyetlen rossz szót nem szólt ellenük. Álnok beszéd helyett imádkozott ellenségeiért (Lk 23:34). Nem harcolt ellenük. A bántásokra nem mutatta meg a hatalmát, nem fenyegette õket: az ítéletet rábízta Istenre, aki egyedül képes igazságosan ítélni és ítéletének érvényt is szerezni, Õ pedig folytatta megváltó munkáját a világ minden bûnösének bûnét felvitte a Keresztre, hogy az õ szenvedése és halála árán azok meggyógyuljanak és éljenek. Ezt tette az olvasókért is: ne vétkezzenek tehát! Akármit tegyenek is uraik, õk szentül viselkedjenek, Krisztus példája szerint cselekedjenek. Erõre kötelezi õket a hála is: Krisztus áldozata nélkül ma is hiábavaló életben tévelygõ juhok volnának, akiknek végsõ sorsa a kárhozatban elpusztulás (Ézs 53:6; Mt 9:36). Most azonban van pásztoruk, aki gondot visel róluk, oltalmazza és életük minden helyzetében megtartja õket (Zsolt 23; Jn 10:11.27–29).

1 Pét. III. RÉSZ

1 Pét. 3,1–7. „A szent élet: megnyerõ magatartás a vegyesházasságban.”
A 2:13-ban adott rendelést a házasságban élõ keresztyéneknek, elsõsorban a vegyesházasságokban élõknek magyarázza meg az apostol. Nem általánosságban a férfi és a nõ viszonyáról beszél, hanem a pogány férjjel vegyesházasságban élõ keresztyén feleségek, valamint a férjek magatartására nézve ad tanítást. A keresztyén feleségnek az a feladata, hogy nem keresztyén férjét megnyerje a hitnek (1. v.). A vallásilag közömbös vagy ellenséges férj megnyerésére nem az asszonyi beszéd, hanem a helyes magatartás vezethet el. A megnyerõ magatartás motívuma ugyanaz, ami az állampolgárok és alkalmazottak esetében: az Úrért való engedelmesség. Ige nélkül: beszéd nélkül., A férjet nem az gyõzi meg, amit hall a feleségétõl, hanem, amit a magatartásában tapasztal. Ha azt látja, hogy az Úrért történõ engedelmességébõl kifolyólag még igazságtalan bántást is szelíden tûr, az nagyobb hatást gyakorol rá, mint a vég nélküli szóáradat, lelkendezõ rábeszélés.

A külsõ díszek, eszközök használata nem tilos, de Isten ügye szempontjából semmit sem használ (3. v.). A testi szépség, csinosság, öltözködés, ügyes magakelletés csak testi hatást vált ki a férjbõl. A keresztyén feleség mindenekelõtt Istennek igyekezzék tetszeni (4. v.). A szív belsõ emberének a jólápoltsága, az új ember belsõ értéke már, hasznos „fegyver”. Az a fontos, hogy egész lénye sugározza a benne született új embert. A szelíd és nyugodt, alázatos szeretet cselekedeteiben tegye azt szemmel láthatóvá (Ef 3:16–17).
A megfelelõ belsõ felékesítéshez, a megnyerõ, alázatos engedelmességhez az Istenbe vetett hit reménysége ad erõt, az a reménység, hogy Isten nem hagyja õket magukra. A sok névtelen szent asszony között egyet külön, név szerint is említ az apostol: Sárát. A Gen 18:12-ben tanúsított engedelmessége csak egy részlet egész élete engedelmességébõl. Sára abból merített hozzá erõt, hogy a hite reménység is volt (1:21). Sára leányai azok az asszonyok, akik hasonlóképpen reménykedve hisznek Istenben s ugyanúgy engedelmeskednek férjüknek és még az sem változtatja meg õket, ha nem keresztyén férjük fenyegetésekkel igyekeznék hitük megtagadására bírni õket.

A házassági kötelességek mindkét házasfélre egyformán kötelezõek. A férj alapvetõ kötelességeit így sorolja fel az apostol: a) egy férj ismerje a feleségét: vegye tekintetbe azt, hogy más, mint a férfi, érzékeny, érzelmi, gyenge edény; b) értékelje a feleségét: sokféle munkáját, sok idõt igénybe vevõ gondoskodását; c) tekintse a mennyei örökség szempontjából egyenrangú társának; d) tegye lehetõvé a közös imádkozást a feleségével: ennek módja az elsõ három kötelesség lelkiismeretes megtartása.

1 Pét. 3,8–12. „A szent élet: testvéri indulat a gyülekezetben.”
Minden egyháztagra érvényes életszabályokat sorol fel az apostol, amelyeknek megtartása növeli a kívülállók megnyerése érdekében végzett szolgálat hatékonyságát. A gyülekezet tagjai egymás iránt legyenek a) egyetértõk: nem úgy, hogy elhallgatják, vagy egymásra erõszakolják a maguk véleményét, hanem úgy, hogy a gyülekezet közös, az apostolok tanításához igazított hitének rendelik alá; b) együttérzõk: készek egymással együtt szenvedni is; c) emberszeretõk: barátságosak, kedvesek; d) irgalmasak: minden segítségre készek; e) alázatosak: egymásban a jót, magukban a fogyatékosságot tartják számon; f) gonoszért jóval fizetõk: az elszenvedett rosszat nem adják vissza, hanem megállítják. A megfizetés fokozza, a szeretet megállítja a gonoszságot. A szelídség jutalmát Isten adja (Mt 5:5). Akinek drága az örökélet, az mindenre kész érte. A gyülekezet minden tagja legyen kész a) megfékezni a nyelvét: ha szidalmazzák, ne mondja meg a magáét; b) minden áldozatot meghozni a békességért. A békességért való fáradozás Istentõl adott feladat az egyház számára. A békességnek elsõsorban a gyülekezetben kell megvalósulnia, különben a gyülekezet alkalmatlan a világban való békességszerzésre. A békesség fogalma a 11. versben kifejezetten földi vonatkozású: olyan állapot, amiben nincs irgalmatlanság, szívtelenség, civakodás. A békesség ügye a gyülekezetben imádkozás tárgya. Isten igaznak mondja a békességszerzõket és szívesen meghallgatja imáikat. Számon tartja mindazt, amit a keresztyének a békesség érdekében vagy ellen tesznek s annak megfelelõen bánik velük.

1 Pét. 3,13–22. „A szent élet: jó lelkiismerettel az ellenséges környezetben.”
A keresztyének jóakarata és jóindulata sem zárja ki a pogányok részérõl történõ bántalmazásokat. Ennek a versnek nem az az értelme, hogy ha az olvasók szeretetben élnek egymással és a kívülállók irányában is békességre törekednek, akkor minden háborgatást elkerülnek. De, ha jóra igyekezve is szenvedniük kell, az nem fog ártani nekik: nem szakítja el õket Krisztus szeretetétõl (Róm 8:35), nem akadályozza a szolgálatban (2Kor 6:4), sõt Isten minden szenvedésüket javukra fordítja (Róm 8:28). Jóra igyekezve mindenesetre a bántalmazás is kevesebb lesz.

A szenvedést nem önmagában kell nézni, hanem azzal a jóval együtt, ami végre Isten azt megengedte (Róm 8:28; Jak 1:2–3.12). Aki Isten igazsága miatt ártatlanul szenved, az viselje boldogan a szenvedéseit, mert Isten boldognak mondja azokat, akik csak amiatt szenvednek, mert az õ igazságának megfelelõen szentül és igazán igyekeznek élni (Mt 5:10). Óvakodjék minden olvasó attól, hogy a fenyegetések nyomán kétségbeessék és hite megtagadása árán próbálja meg elhárítani a nehéz megpróbáltatásokat. Akik szenvednek, ne azokat az embereket nézzék, akik a szenvedéseiket közvetlenül okozzák, hanem, miközben szenvednek, Krisztusra irányítsák a figyelmüket (15. v.). Krisztust kell megszentelniük a szívük mélyén: tartsák õt annak, ami valójában és erõsödjenek meg abban a hitben, hogy Krisztus az egyetlen Úr az egész világban, övé minden hatalom mennyen és földön, hatalma minden mennyei és földi lényre kiterjed (Mt 28:18). Azok is Krisztus hatalma és uralma alatt állnak, akik az olvasókat fenyegetik és bántalmazzák. Ne tõlük féljenek, hanem attól, akié valóban minden hatalom: az Úrtól. Ne engedjék, hogy szívüket a szent istenfélelem és a szent hit helyett rettegés foglalja el, amely a hit megtagadását ajánlja (Mt 26:7). S ha azután annak láttán elgondolkoznak és megkérdezik: milyen reménység tartja meg õket a Krisztus iránti hûségben, akkor adjanak számot a bennük levõ reménységrõl (1:3). A keresztyén apológia, védekezés tartalma a szubjektív és objektív reménység feltárása. Nem szabad félelembõl vagy megalkuvásból hallgatni vagy elhallgatni, sõt inkább meg kell vallani a reménységben élõ hitet (1:21), a Jézus Krisztus felõl táplált reménységet. Az apológiának két szabályát adja itt az apostol: a) szelíden kell védekezni, kevély elbizakodottság, sértõ fensõbbrendûség, fenyegetõzés, harag nélkül; b) félelem nélkül: csak Istentõl félve, alázatosan és õszintén (Ézs 8:12–13).
A szelíd és õszinte apológia, a szájjal vallott keresztyén bizonyságtétel csak akkor eredményes, ha mögötte példás élet van (16. v.). A gyülekezet tagjainak úgy kell élniük, hogy ne lehessen okkal vádolni õket s minden ellenük emelt vád üres rágalomnak bizonyuljon. Akkor a vádaskodók megszégyenülnek és kényszerülnek belátni azt, hogy a Krisztus példája szerint való élet mindenki számára példa. A keresztyén lelkiismerete legyen jó: érzékeny, tiszta, tehát rosszakarattól, álnok gondolatoktól, bosszúvágytól és természetesen minden gonosz cselekedettõl szabad. Akinek a lelkiismeretét eltervezett vagy elkövetett bûnök terhelik, annak a bizonyságtétele, apológiája eleve nem lehet jó, mert nem õszinte. Keresztyén, szent embereknek nem szenvedésektõl kell félniük, hanem attól, hogy a szenvedések következtében gonoszul cselekszenek. Nem a szenvedés a legrosszabb, hanem az, ha egy keresztyén ember vétkezik (17. v.). Az emberek általában úgy vélekednek, hogy a halál mellett a testi szenvedés a legnagyobb rossz s mindent elkövetnek, hogy elkerüljék, megszûntessék. Az olvasók a szenvedésben Isten akaratát lássák s azzal a hittel fogadják, hogy az feltétlenül javukra szolgál. Nem a szenvedést kell tehát mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert bármennyire rosszul esik is pillanatnyilag, feltétlenül hasznára válik annak, aki szenved, akárcsak a fenyítés (Zsid 12:11): a bûnt kell mindenképpen elkerülni és kiküszöbölni, mert a bûn feltétlenül árt, halált okoz.

A szenvedések senkit sem oldoznak fel a jó cselekvésének a kötelezettsége alól. Ez a kötelezettség nem függ attól, hogy az emberek milyen magatartást tanúsítanak, milyen bánásmódot alkalmaznak. A felebaráti szeretetet személyválogatás nélkül kell gyakorolni (2:1–13). Hogy a szenvedés mennyire nem értelmetlen és nem feltétlenül elkerülendõ, azt Krisztus szenvedése és halála bizonyítja. Tanítványai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azt (Mt 16:21–27.51). Igaz életét, hibátlan Bárányként, helyettes áldozatul adta halálba a bûnösökért, de Istennék különös gondja volt a Szenvedõre: Lelkével feltámasztotta a halálból. Krisztus nemcsak dicsõségesen feltámadott és mennybe ment, de gyõzelmét a tömlöcben levõ lelkek elõtt is kihirdette (19–20. v.). Krisztus prédikációja kérygma volt, azt hirdette meg, hogy az az evangélium, amelyet annak idején hallottak, de megvetettek, milyen csodálatos valóság. A phylaké az az állapot, amelyben a porsátorukból már kiköltözött, de még a test feltámadására váró lelkek vannak (Lk 10:19–31; 2Pt 2:4), helyzetük a börtönlakókéhoz hasonlít abban, hogy nincs szabad mozgásuk. Földi életükben nem hittek, nem engedelmeskedtek Isten szavának. Legjellegzetesebbek közöttük Noé kortársai.
A keresztség a Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által szerzett megtartás záloga. Az özönvíz vize a keresztség vizének elõképe: a régi világ bûneit mosta el, ez Krisztus vérével a megkereszteltekét. Abban a vízben meghalt minden bûnös, ebben Krisztus halt meg minden bûnösért. Abban Noé és családja talált csak megtartatást, ebben mindenki, aki hisz és megkeresztelkedik. A keresztvíz megtisztítja a lelkiismeretet a holt cselekedetektõl, a bûnöktõl. Ez azonban nem elég: az olvasóknak könyörögniük kell a feltámadott Krisztus erejéért, nehogy a szenvedések között új bûnökkel szennyezzék be a keresztségben Krisztus vérével már megtisztított lelkiismeretüket.

Jézus Krisztusnak nemcsak a szenvedését kell látni, hanem a dicsõségét is. Mérhetetlen sok szenvedése, megaláztatása és kereszthalála után Isten nemcsak feltámasztotta, hanem a mennybe is felvitte és ott jobbján adott neki helyet. Krisztusnak nemcsak a földi emberek, de még a dicsõséges angyalok is engedelmeskednek (22. v.). Íme, Krisztus szenvedésének s annak, hogy jót cselekedve szenvedett, értelme is volt, jutalma is lett: másokat megtartott, neki pedig a legnagyobb dicsõség jutott. Mindazok, akik vele együtt, hozzá hasonlóan szenvednek, vele együtt fognak megdicsõülni. Jobb tehát jót cselekedve szenvedni, mint gonoszt cselekedve (3:17).

1 Pét. IV. RÉSZ

1 Pét. 4,1–6. „A szent élet: a bûn uralmától megszabadított, új élet.”
Krisztus szenvedésének az is haszna, hogy a bûn uralmát megszüntette. Az olvasóknak lesz részük szenvedésekben, de merítsenek erõt azok elhordozásához abból a gondolatból, hogy Krisztus testileg szenvedett s az Õ szenvedése gyõzelmes, eredményes volt: úgy megtörte a bûn uralmát, hogy az megszûnt. Akikért szenvedett, azok felett nincs többé hatalma a bûnnek: nem szolgái a bûnnek, hanem szabadok. A vers második fele nem azt jelenti, hogy akinek fizikai fájdalmai vannak, az nem foglalkozik a bûnnel. A pepautai nem jövõ idõben, hanem perfektumban áll: nem a megszabadulást ígéri a szenvedõnek, hanem olyasmire utal, ami már megtörtént, egy tényre, amelyet tartós állapot követ. Ez a tény Krisztus szenvedése. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a pepautai passzívumos alak, akkor kétségtelen, hogy nem a szenvedõ ember szünteti meg a bûnt saját testi szenvedése árán, hanem a bûn uralma Jézus szenvedése árán szûnt meg. A bûn uralma alól megszabadított keresztyének képesek arra, hogy Isten. akarata szerint éljék életük testben hátralevõ idejét, a bûnre pedig azt mondják: „többé nem”, „elég volt” (4:3). Aki mégis vétkezik, az nem hivatkozhat a bûn kényszerítõ hatalmára.

Isten akaratának nem egy-egy esetben kell engedelmeskedni, hanem a földi élet egész idejében. Nem szabad elfelejteni, hogy a testben hátralevõ idõ csupán a jövevénységnek és nem az emberéletnek az ideje. A múlt bûneinek a felismerése és megítélése a Krisztus által szerzett szabad élet feltétele. Az olvasók pogányságuk idejében részt vettek a bálványimádással együttjáró orgiákon is, ahol ittak és paráználkodtak. A részvételük nem alkalmi, hanem rendszeres volt. Bûneiket életük addig eltelt egész idejében elkövették: meg nem történtté tenni már nem lehet, de azt megtehetik, hogy megundorodva, iszonyodva azoktól, kimondják: elég volt! Nagyon nehéz új életet kezdeni a régi környezetben. Az apostol szavaiból az derül ki, hogy az olvasók már szakítottak a régi bûneikkel, ellenben a pogányok, akik továbbra is benne élnek, idegenkedve néznek rájuk, amiért nem hajlandók többé velük együtt részt venni a kicsapongásokban (4. v.). Ezért Istent átkozzák, aki ilyen változást okozott a keresztyénekben. Nem is sejtik, hogy amit tesznek, az a vulkánok lávájának áradatához hasonló pusztulást hoz rájuk. Krisztus készen áll, hogy ítéletet tartson azok felett, akik bûnökben élnek s az övéinek szenvedéseket okoznak. Ítéletét senki sem fogja elkerülni, még a holtak sem. A keresztyén olvasóknak éppen ezért nem feladatuk harcba szállni az átkozódókkal és megtorlást alkalmazni velük szemben. Az ítélet Krisztus dolga. Az olvasók dolga pedig az, hogy megnyerjék a pogányokat. Krisztus közel van! (Jak 5:7.9). Akik életükben hallották és elfogadták az evangéliumot, azok elszenvedték ugyan a test ítéletét, a testi halált, mint minden ember, de most is élnek lélekben, mert Isten így akarta és így ígérte nekik. Az apostol nem azt írja tehát, hogy a holtakat megtérésre hívó evangéliumhirdetés történt. A hallgatók akkor hallották az evangéliumot, amikor még volt testük, Péter levele írásakor azonban már túl voltak a testi halálon s lélekben éltek odaát (Jn 11:25–26; 2Kor 5:1).

1 Pét. 4,7–11. „A szent élet: a hátralevõ kevés idõ jó felhasználása.”
A keresztyén élet alapvetõ szempontja az a felismerés, hogy a testben hátralevõ idõ rövid, Krisztus már az ajtó elõtt áll (4:5; Mt 24:42; Jak 5:8–9). Ez egyfelõl a szenvedések elviselésében erõsít, másfelõl arról gyõz meg, hogy nincs idõ tétlenségre, halogatásra, vagy hiábavalóságra. Minden keresztyén feladat halaszthatatlanul sürgõs. Az olvasók imádkozzanak, de józanul mérjék fel helyzetüket: ne áltassák magukat hamis reménységgel. Ne abban reménykedjenek, hogy sorsuk. hamar jobbra fordul, hanem abban, hogy kevés idõ van hátra és Krisztus is közel van (Zsolt 103:15). Legsürgetõbb feladat az egymás iránti szeretet gyakorlása (8. v.). Az utolsó idõk egyik jele a szeretet meghidegülése (Mt 24:12). Az atyafiak egymás ellen elkövetett vétkei sok gondot, problémát okoznak a gyülekezetben: mindennek kitûnõ orvossága a szeretet, mert képessé tesz a tûrésre és a megbocsátásra. Nincs ugyan bûntörlõ ereje, de a bûnök által egymáson ejtett sebeket képes begyógyítani. A szeretetet a mindennapi élet különbözõ helyzeteiben kézzelfogható módon kell gyakorolni: nemcsak a megbocsátásban, hanem a vendégszeretetben, amire az átutazó atyafiaknak (Jak 4:13), a vendégszolgálatra érkezõ igehirdetõknek (1Kor 9:5) és általában az idegeneknek (3Jn 5–8) volt szükségük. Szívesen kell gyakorolni a szeretetet idegenekkel is. Nem korlátozható a család, a gyülekezet vagy a közös hit körére. Felebarátot kell látni minden emberben (Lk 10:25–37).

A kegyelmi ajándékokkal egymás javára szolgálni kell (10. v.). A kegyelmi ajándék nem azé, aki kapta, õ csak sáfár. A sáfáré csak a szolgálat, a diakónia kötelezettsége. Sokféle karizma van: kiki azzal szolgáljon, amit Istentõl kapott, aki lelkieket, az a lelkiekkel, aki egyéb tehetséget, pl. jó anyagi helyzetet, vendégfogadásra alkalmas lakást, az az anyagi javaival szolgáljon (1Kor 7:7; 12:4–9). Az a fontos, hogy Isten kegyelmének az áldása eljusson a diakónia révén ahhoz, akinek Isten szánta. Ennek biztosítása a sáfár feladata. Az igehirdetés Isten beszédével való sáfárkodás. Az igehirdetõ abban különbözik minden más tanítótól, szónoktól, általában minden beszélõ embertõl, hogy Isten igéjével sáfárkodik: nem a saját gondolatait közli, hanem azt, amit Isten elmondás céljából üzenetként rábízott. Nem emberi vállalkozást hajt végre, hanem Istentõl kapott szolgálatot végez, nem magáért, hanem azokért, akikhez Isten szólni akar. Lehet az igehirdetést utánozni, lehet kegyelmi ajándék nélkül is szólni, de abban nincs benne az az erõ, amit Isten Szentlelke kölcsönöz kizárólag Isten szavának. Az igehirdetésnek az a célja, hogy a nyomában támadó élet mindenestõl Istent dicsõítse.

1 Pét. 4,12–19. „Az egyház Isten ítélete alatt.”
Minden megpróbáltatás mögött Isten áll. Ami az egyházban történik, az nem az õ tudta vagy akarata ellenére megy végbe. Az olvasókat meglepte az, hogy a hitük miatt szenvedniük kellett. Éppen úgy csodálkoztak, mint a pogányok, amikor látták, hogy többé nem futnák velük (4:4). Nem értették, miért üldözik õket holott õk senkit sem bántottak s a hitük sem árt senkinek. Csodálkoztak azon, hogy Isten nem siet az üldözött egyház védelmére. Csak az embereket látták, akik szenvedéseiket okozták. Az apostol megmagyarázza nekik, hogy a megpróbáltatásban Isten ítéli az õ egyházát, Isten ítélete az egyház vonatkozásában nem veszedelmet, hanem megpróbáltatást jelent; célja nem az egyház megsemmisítése, hanem megtisztítása és megerõsítése. Örömmel kell tehát fogadni (Jak 1:2–3). Krisztus követõi részesedhetnek Krisztus szenvedéseiben (ApCsel 5:41; 2Kor 1:5; Fil 3:10; Kol 1:24). Ha az olvasók igazán szeretik az Üdvözítõt és megbecsülik az általa szerzett váltságot, akkor még szenvedéseket is szívesen vállalnak érte. Minden szenvedõt töltsön el az öröm, hogy miután együtt szenvedett Krisztussal, vele együtt részesedik a dicsõségében is (Mt 25:31; Róm 8:17–18; 2Kor 4:17–18). A pogányok tulajdonképpen Krisztust üldözik, Õt káromolják (4:4), neki akarnak szenvedést okozni, de mivel Õt nem látják, azok ellen fordulnak, akik a nevét viselik s együtt az õ titokzatos testét alkotják (Ef 1:16; Róm 12:5; 1Kor 12:27; Kol 1:18). Ha az olvasók elhagynák Krisztus egyházát, szakítanának a gyülekezettel, megtagadnák a Krisztus nevét, nem bántalmaznák tovább õket. Aki azonban Krisztus megtagadására gondol, az azt is fontolja meg, hogy Krisztus is megtagadná õt a mennyei Atya elõtt, ha megtagadná Krisztust az emberek elõtt (Mt 10:33; 7:23). Krisztus nem nézi tétlenül a szenvedéseiket, Szentlelkével szüntelen munkálkodik bennük (Mt 10:20; ApCsel 6:15; 2Kor 3:18).

Az egyház tagjai nemcsak Krisztusért szenvedhetnek, hanem a saját bûneik miatt is. Fennállt az a kísértés, hogy az üldözött keresztyének bosszút állnak azokon, akik közvetlenül okozzák szenvedéseiket, esetleg bántalmazzák, megölik azokat, vagy elvesznek tõlük valamit. Ilyesmiért egyikük se szenvedjen. Ha bíróság elé viszik õket, ne bizonyíthassanak rájuk közönséges bûnöket. Amiatt se szenvedjenek, hogy más dolgába avatkoznak: ne legyenek izgágák, ingerkedõk, mindenkinél okosabbak, kioktatók, a pogány hatóságokra tartozó dolgokban „szakértõk”.

Akit a bíróság közönséges bûncselekmény miatt elítél, az szégyellheti, mert méltán kiszabott büntetést kell elszenvednie, azonkívül mindenki tudja, mi rosszat tett. Akirõl azonban a bíróság elõtt csak az derül ki, hogy Krisztus követõje, az ne szégyellje, sõt inkább dicsérje Istent, amiért ilyen kegyelemre méltatta (2:20; Mt 5:10; Fil 1:29; 2Tim 1:12). Isten két ítéletet tart: az egyiket már el is kezdte és folyamatosan, kegyelmesen végzi; a másik Krisztus eljövetele napján lesz, az utolsó ítélet (14. v.). Az elsõ ítélet, amelyet az õ egyházán kezdett el, kegyelmes, mert nem az célja, hogy megfizessen, hanem a) az, hogy az egyházat földi küldetése lényegére eszméltesse, a szolgálatok felismerésére kényszerítse és megtisztogatva alkalmassá tegye, b) az, hogy az egyházat felkészítse az utolsó napra: akkor úgy álljon majd meg, mint a Bárány számára felékesített menyasszony. Az már egymagában is kegyelem, hogy Isten az egyház ítéletét nem a végítéletben, hanem jóval elõbb már el is kezdte. Bármennyire fájdalommal, szenvedéssel járjon is ez a kegyelmes ítélet, meg kell érteni, hogy Isten kegyelmesen, az egyház javára cselekszik benne. Ha pedig a kegyelmes ítélet ilyen gyötrelmes, mennyi szenvedés vár azokra, akik végsõ ítéletben engedetlenségük miatt az örök kárhozat ítéletét fogják elszenvedni.

A végsõ ítéletben az engedelmes hívõk, az igazak is alig (18 v.), azaz kizárólag Krisztus szenvedése és halála árán menekülnek meg: egész életmûvük ítélet alá kerül. Napvilágra jut mindaz, amit a fundamentumra építettek. Mindent tûz próbál majd meg: az igazak Krisztus tökéletes váltsága révén megmenekülnek ugyan, de csak mint tûzön keresztül (1Kor 3:15). Az, aki hiába ismerte meg Istent s végig engedetlenségben marad, menthetetlenül elvész (Péld 11:31). Akik Isten elõkészítõ, kegyelmes ítéletében szenvednek, számíthatnak rá, hogy Isten szeretete és hatalma átsegíti õket a legnagyobb megpróbáltatásokon, még az esetleges mártírhalálon is. Bármi történjék is velük, testük-lelkük mindig Isten kezében lesz. Isten hû Teremtõ, aki minden ígéretét híven megtartja. Az olvasók bátran bízzák rá magukat, egész sorsukat. Azokhoz pedig, akik szenvedéseiket okozzák, legyenek jók: tegyenek félre minden haragot és bosszúállást. Az Istennel szemben váló megkeseredés és az emberek elleni vétkezés helyett ez a helyes keresztyén magatartás az egyház ítéletének idejében.

1 Pét. V. RÉSZ

1 Pét. 5,1–5. „Az egyházi elöljárók példás magatartása.”
A gyülekezet vezetõinek mindenki másnál jobban kell érteniük az egyház helyzetét és példás magatartást tanúsítva kell méltónak bizonyulniuk az egyházban viselt tisztségükre. Pétertõl távol áll az a szándék hogy a többi egyházi elöljáró fölé emelje magát, sõt hangsúlyozza, hogy azokkal egyenlõ módon presbiter. Ha mégis arra hivatkozik, hogy személyesen látta Krisztus szenvedését és dicsõségét, azzal az a célja, hogy mind presbitertársai, mind a rájukbízottak hitét erõsítse a szenvedések között. A „megjelenendõ dicsõség részese” kifejezés nem Péter üdvbizonyosságára, hanem a Mt 17:1–9 élményére utal.

Az egyházi elöljáróknak az a feladatuk, hogy a gyülekezeteket, Isten tulajdon nyáját, legeltessék. Gondoskodni tartoznak arról, hogy a gyülekezetek tagjai mindent megkapjanak, ami hitük és egész életük megtartására szükséges. Az elöljárók feladata tehát a gyülekezetek szolgálata. Munkájukért felelõsek, mert a nyáj Istené (ApCsel 20:28). Mivel Isten szolgái, Isten gondoskodik is róluk: az elöljárók anyagiassága, nyerészkedése ennek a hitnek a hiányából táplálkozik, tehát a gyökere, hitetlenség, amit a gyülekezet tagjai és a kívülállók egyaránt látnak és elítélnek. A pásztorok ne kelletlenül végezzék szolgálatukat, hanem látszódjék rajtuk a hivatástudat és a szolgálat öröme.

A pásztorok minden tekintetben legyenek példaképek a gyülekezet tagjai elõtt. A jó Pásztort kell kiábrázolniuk, aki beszédben és cselekedetben egyetlen példakép (Zsolt 23; Jn 10:11). Mivel Krisztus nem az uralkodásra, hanem a szolgálatra adott példát (Mt 20:28), ne uralkodjanak az örökségképpen nekik jutott gyülekezet felett, hanem szolgálják azt. A pásztorok a Fõpásztortól kapják meg igazi jutalmukat. Krisztus úgy jelenik majd meg, mint Fõpásztor (Zsid 13:20), megítéli a pásztorokat (1Kor 4:4) s túl azon, amit szolgálatuk fejében a nyájtól kaptak, megjutalmazza õket olyan jutalommal, amit Õ érdemelt ki a számukra is (Jak 1:12; Jel 2:10). Az minden földi jutalomnál, sikernél becsesebb.
A gyülekezet tagjai engedelmeskedni tartoznak az elöljáróknak. Az ifjabbak, nem külön testület tagjai, hanem tisztség nélküli gyülekezeti tagok, vegyék komolyan a pásztorok tanácsait, intelmeit, segítsék munkájukat, tartsanak fegyelmet és rendet. Az elöljárók és egymás iránt is legyenek tiszteletadók, szolgálatkészek, szerények. Az alázatosság minden felülrõl jövõ áldás alapfeltétele: ha a gyülekezet tagjaiban lesz elég alázatosság, akkor gazdagon fog áradni benne Isten kegyelme.

1 Pét. 5,6–11. „Buzdítás állhatatosságra.”

A megalázkodáshoz a felmagasztalás reménysége ad erõt. Az en kairó nemcsak a paruzia idõpontját jelenti, hanem azt megelõzõ alkalmakat is. Így a Krisztusba vetett reménység az olvasók elõtt levõ egész küzdõtért beragyogja. Krisztus a paruzia elõtt sem tétlen (Mt 28:20). Isten hatalmas keze mindent elrendez, mert törõdik az alázatosakkal. A Fõpásztor, miközben pásztorokat ad a nyáj mellé, aközben legfõbb gondviselõje a nyájnak (Zsolt 23; Jn 10:11.28–29). Ez nem felelõtlenségre bátorít, hanem a hitet erõsíti. Miközben a Fõpásztor gondot visel a nyájra, aközben a nyájnak súlyos harcot kell vívnia a belülrõl fenyegetõ rontás ellen. Az egyházat sohasem kívülrõl, hanem mindig belülrõl fenyegeti komoly veszély. Kívülrõl idõnként legfeljebb megpróbáltatások érik, de benne a Sátán állandóan munkálkodik: szertejár a gyülekezetekben, hogy prédákat ejtsen. Nem a világ, az emberek vagy a népek az egyház ellensége, hanem a levegõbeli hatalmasság, aki ordító oroszlánhoz hasonlóan, éhesen, könyörtelenül igyekszik megsemmisíteni az egészséges hitet és tudományt, megrontani a gyülekezet erkölcsét, hitelképességét s azzal együtt a szolgálatát. Senki sincs tõle biztonságban. Eszközei: a tévelygés, álmodozás, hamis reménység, hatalomvágy, testiség.

A Sátán elleni gyõzelemnek két feltétele és egy biztosítéka van (9–11. v.). Egyik feltétele a hit megerõsítése azzal a tudattal, hogy az egész egyház, szerte a világon mindenütt folytatja a Sátán elleni harcot. A másik feltétele a bátor ellenállás, tudva, hogy Krisztusé minden hatalom. A gyõzelem biztosítéka pedig Isten maga, aki rövidre fogja a megpróbáltatás, a harc idejét és az egyház tagjait alkalmassá teszi a harcra. A gyõzelem, a hatalom sohasem lehet másé, mint Istené. Az õ ereje ellenállhatatlan és örökre az is marad. Sátánnak semmi esélye sincs a gyõzelemre.

1 Pét. 5,12–14. Üdvözletek, áldáskívánás.
Amit az apostol röviden írt meg, azt Silvánus feladata lesz részletesen elmondani a gyülekezetekben. Miután a levél szövegét Silvánus fordította le görög nyelvre, elsõnek ismerte és értette meg annak tartalmát; alkalmasan állhatott tehát a kis-ázsiai gyülekezetek elé, hogy az ige valódi értelmét tolmácsolja. Az igehirdetõ mindig meghatározott üzenet tolmácsa. Fontos, hogy az üzenet megértésében és elmondásában hû legyen, különben a szolgálata nem hiteles (1Kor 4:1–2). Péter inti az olvasókat, hogy erõsödjenek abban a meggyõzõdésben, miszerint Krisztusért szenvedni mindennél nagyobb kegyelem. A szenvedések láttán tehát ne essenek kétségbe. A stéte parancsoló módban áll s azt jelenti, hogy továbbra is, mindvégig meg kell állniuk Isten igaz kegyelmében.

A különbözõ gyülekezetek és munkásaik ugyanannak az egy egyháznak a részei, ugyanannak a testnek a tagjai. Szolgálatuk, sorsuk összefügg. Helyénvaló azért az egymás iránti érdeklõdés, részvét, szeretet kifejezése. A babiloni gyülekezet, a római gyülekezet jelképes megjelölése. Miután Rómában különösen sok szenvedés jutott ki a korabeli keresztyéneknek, a római keresztyének üdvözletében a szenvedéseket jól ismerõ testvérek megértése és együttérzése fejezõdik ki a levél olvasói iránt. Az apostol Márk üdvözletét is tolmácsolja, akit lelki értelemben fiának nevez, mivel az õ bizonyságtétele és tanítása révén jutott el az evangélium igazi értelmére és hitére. Péter apostol járt Rómában, de semmi sem támasztja alá azt a feltevést, hogy hosszabb idõn át Róma elsõ püspöke volt.

A csók olyan állapotot fejez ki, amelyben két ember közt megszûnt minden elválasztó tényezõ s szívûket szeretet és egyetértés tölti meg. Az istentisztelet alkalmával szokásos szent csók az Úr és egymás iránti kölcsönös szeretetet és a hitbeli egységet ábrázolta ki látható módon. Az áldáskívánást a békességben summázza Péter, ami foglalata mindannak, amire egyháznak, egyeseknek s az egész embervilágnak szüksége van.