Zsid. X. RÉSZ

Zsid. 10,1–4. A törvény és az áldozatok értékelése.

A törvény (az áldozatok felõli rendelkezés) nem utolsó szava Istennek. A törvénynek és áldozatnak haszna relatív, egyik sem képes az embert tökéletessé tenni, azaz nem tudja örök és gyötrõ kérdését megoldani, egyik sem képes a bûnbocsánat egyszer s mindenkorra érvényes bizonyosságával megajándékozni. A törvény és áldozatok csak utalnak arra, amit elérni képtelenek. Persze a törvény és az azon felépülõ minden intézmény azért erõtelen, mert az ember erõtelen, aki azzal szemben áll. A törvénynek és az áldozatnak haszna és értéke abban van, hogy általa az embernek alkalom adatott, hogy megvallja akaratát és szándékát, hogy ti. õ Istennek akar szolgálni. A sok csõd és hajótörés között megkeseredett ember az áldozattal jelt adhatott: minden gyengesége ellenére Istennek akar élni. Az áldozatok nem törölték el a bûnt, nem hoztak bocsánatot, csak nyilvánvalóvá tették azt és emlékeztettek arra. Csak tudatosították az ember létének változtathatatlan hátterét (Barth K.), hogy ti. az ember bûnös és bûnétõl saját erejébõl megszabadulni képtelen. Aki áldozatot mutat be, nem felejt! Ebben van áldása és haszna, hiszen a gonosz azért munkálkodik, hogy az ember ne gondoljon bûnével. Az áldozat erõtelensége az áldozat tárgyával is kapcsolatban van, bikák és bakok vére nem törli el a bûnt (4). A leölt állat nem az elmúlásra ítélt óember. Az állat nem helyettesítheti az embert. A természet rendje nem igazol efféle elgondolást.

Zsid. 10,5–10. Az írás bizonysága az Ószövetség áldozata felõl.

Az író megerõsítve látja az áldozatok felõli értékelését magában az ÓT-ben, azért idézi a Zsolt 40:2–9 v. mondatait. A zsoltár szövegét a LXX alapján idézi, amely erõsen eltér a héber szövegtõl. Az idézett mondatokat Krisztusra vonatkoztatja s belõle egy beszélgetést hall ki, amelyben Isten Krisztushoz s Krisztus Istenhez szól. A kérdés ez: Miért jött Jézus, mivégre született és öltött testet? Azért, hogy áldozatot mutasson be? Nem. Élete célja nem az volt, hogy a papok sorába lépjen és áldozatot mutasson be, hanem az, hogy Istennek engedelmeskedjék. Abból pedig, hogy mellõzte az áldozatokat, az azok felõli ítélete olvasható ki. Magatartásával, hogy ti. nem mutatott be áldozatot, megítélte azt, „eltörölte az elsõt”. Jézus az áldozatok, s így a törvény végét jelenti. Megszüntette és felszámolta a régi rendet, hogy vele egy új kezdõdjék. Õ azért öltött testet – Isten akaratának megfelelõen –, hogy a maga testét adja egyetlen és elégséges áldozatul. Nem kényszerbõl, de saját elhatározásából, hiszen így szólt: „íme, itt vagyok, hogy cselekedjem, óh Isten, a te akaratodat”. Az Atya akaratának vállalásában gyökerezik az ember szabadulása, bûnbocsánata, üdvössége. Megváltó munkájának eredménye az ember megszenteltetése. A mondat múlt ideje Isten megmásíthatatlan, befejezett akaratára utal. Az ismétlésnek, az árnyéknak, a törvényben elõírt áldozatoknak világa befejezõdött.

Zsid. 10,11–18. Az új szövetség életrendje.

E néhány vers összefoglal és értékel, lezárja a levél második fõrészének gondolatait úgy, hogy a hangsúlyt Jézus Krisztus áldozatával elkezdõdõ új korszak életrendjének felvázolására teszi. A papok és Jézus fõpapi szolgálatának szembeállításával a két szövetség közötti különbséget emeli ki és foglalja össze. A papok a törvény uralma alatt az áldozatok bemutatásának soha meg nem szûnõ taposómalmában elérhetetlen célt hajszoltak. Fáradozásuknak azonban nem volt meg az oly igen óhajtott eredménye: a bûnbocsánat és üdvösség. Ezzel ellentétben Jézus „egyetlen áldozattal áldozott”, mûvét halálával befejezte és Isten örök végzése szerint az õ jobbjára ült, megnyugodott és uralkodik. Uralkodása mellett szolgálata továbbá még az, hogy vár. Isten idõt ad. „A még nem” Jézus áldozatának nem eredménytelenségét, hanem Isten türelmét és kegyelmét mutatja. Jézus áldozata döntõ változást okozott az ember számára is: amit a papok nem tudtak elérni a sokkal, azt végezte el Jézus egyetlen áldozatával (14). Áldozatával az ember célhoz ért, kiszabadult a gonosz hatalma alól és Isten uralma alá került. Jézus tökéletessé is tesz. Ezt úgy kell értenünk, hogy a maga részérõl ennek minden feltételét biztosította. Áldozata azonban nem varázslat vagy csodaszer abban az értelemben, hogy annak hatása mechanikusan, minden emberi cselekvés nélkül érvényesülne. Jézus áldozata az ember számára feladat, vele a megszentelõdés útjára állít, de ezen az úton az embernek magának kell járnia. Életében kell kiábrázolódnia, hogy Jézus megváltottja, hogy hozzá tartozik. Ez abban mutatkozik meg, ha a bûnnel harcol és ha a jó cselekvésére az élet minden vonatkozásában törekszik.

Zsid. 10,19–25. Ragaszkodjunk Krisztushoz.

A levél utolsó fõrésze (Intések a hitben való járásra és hûségre: 10:19–13:26.) kezdõdik e szakasszal, mely gyakorlati intéseket tartalmaz és a gyülekezet szükségére tekint. Az elõzõ fejezetek elvi, kissé értekezõ stílusát egy közvetlenebb, a gyülekezet tagjaiért aggódó, szeretettõl áthatott beszéd váltja fel. E részben az elõzõ fejezetek elvi megállapításainak a gyakorlati, a gyülekezet életét meghatározó jelentõsége derül ki. Az elõzõ részek egy mondatban összefoglaló elvi megállapítása ez: Jézus Krisztus áldozata bûnbocsánatot szerzett. E ténnyel szemben a keresztyén ember nem lehet közömbös. Ez ismeret bizodalmat (parrésia) kell hogy támasszon benne. E szó azt is jelenti: nyíltság, öröm, örvendezés. A keresztyén ember õszinte; örvendezõ ember s erre minden oka meg is van. Évszázadokon keresztül fáradozott eredménytelenül a bûnbocsánat elnyeréséért. Amit õ maga elérni nem tudott, Jézus váltsághalála által ingyen kapja. Van ennek a szónak egy másik jelentése is: feljogosítás, felhatalmazás. Krisztus áldozatában felhatalmazást nyer az ember arra, hogy szabad járása legyen azon az úton, amit õ nyitott meg és tett szabaddá s amely Istenhez vezet. Ez az út „élõ”. Élõ, mert ezen az úton található meg az élet. Továbbá, mert ez a most megnyílt út Jézus személyéhez van kötve, csak vele járhatunk rajta, hiszen õ az út. Az út „új”, mert õ nyitotta meg, amikor az Istenhez és országához vezetõ útról minden akadályt elhárított. Azt is fontos tudnunk, hogy Jézus él. A gyülekezet felett Krisztus õrködik és uralkodik. Ez alapvetõ bizonyossághoz fûzi az író három intését. 1. „Járuljunk hozzá igaz szívvel…”, azaz éljünk azzal a lehetõséggel, amit Urunk szerzett. Nem kényszerít és megkötöz, hanem vezet. E felhívásban az a vigasztaló, hogy Isten közel van és elérhetõ. Az élõ úton minden mellékgondolat nélkül, „igaz szívvel”, kétségeskedés nélkül, szívünkkel nem a bûnhöz tapadva, benne bízva kell járnunk. Áldozata megtisztít, a gonosz lelkiismerettõl szabadít meg. ígérete látható pecsétje a keresztség. 2. A másik intés a reménység hitvallásának megtartására vonatkozik. Nem szabad a kívülrõl jövõ fenyegetésnek vagy csábítgatásnak engedni. Az olvasók veszélyes körülmények között éltek. A veszélyekben hitünk erõssége és reménységünk szilárdsága tarthat meg. „Reménység nélkül megbénul a hit.” És ha a reménység megrendül, a hit kerül veszélybe. A reménység Isten ígéretére támaszkodik. Õ hû, amit megígért, azt megadja. 3. A harmadik intés a gyülekezet belsõ életére vonatkozik (24–25). Akik Krisztus áldozatát elfogadták, azok a gyülekezet közösségében élnek. Krisztus nem elválaszt, hanem összeköt. A gyülekezet akkor közösség és otthon, ha benne az atyafiak nem egymás mellett élnek, hanem egymásért. A gyülekezet természetével nem fér össze a közömbösség és felelõtlenség. Az ember természetébõl következik, hogy ne gondoljon a másikra, ezért szükséges az intés: „Figyeljétek egymást”. A gyülekezetben azért tartja szemmel egyik a másikat, hogy segítsen és nem azért, hogy ártson. A gyülekezetet a jócselekedet és a szeretet építi, rombolja a gyûlölet és ártás. A gyülekezetben is lehetnek gondok, problémák, ezek elõl nem szabad elmenekülni (a gyülekezetet elhagyni), megoldásukon kell fáradozni. Az intés sürgõs feladat, mert „az a nap közeleg”. A keresztyén embernek számolni kell az idõ végével, a gyülekezet Urának visszajövetelével. Ennek váratlansága különös feladatot ró mindenkire.

Zsid. 10,26–31. Rettenetes dolog az élõ Isten kezébe esni.

Az utolsó idõ közelsége arra int, hogy önmagunkat is veszélyben levõknek ismerjük. Nem meredhetünk annyira másokra, hogy magunkról elfeledkezzünk és nem lehetünk annyira gõgösök, hogy csak a mások elesésével számoljunk. A gyülekezet közösségében élõ sem mentes az elesés veszélyétõl; s senki sem érezheti magát biztonságban. Krisztus áldozata, az elfogadott bûnbocsánat egy „élõ útra” állított. Ezen az úton csak a bûnnel harcolva, annak ellentmondva lehet és kell haladni. Így is keserû tapasztalata az embernek, hogy a gonosz erõsebb, mint õmaga, de közben örvendezõ tapasztalata lehet az is, hogy Krisztus erõsebb, mint a gonosz. Megtörténhet, mert megtörtént, hogy valaki az igazság megismerése után, Jézus áldozatának elfogadása után köt szövetséget a gonosszal és lemond az állandó harcról, amelyre hivatott, azaz akarva és tudatosan vétkezik. Az ilyen elszakítja magát az élet és kegyelem egyetlen lehetséges forrásától, Krisztustól. Letér arról az útról, amelyen haladva isten megtalálható és elérhetõ. Az ilyenek számára nincs többé bocsánat. Nem azért, mintha bûne nagyobb lenne, mint Krisztus áldozatának ereje és Isten kegyelmének hatalma, hanem azért, mert tettével elszakította magát Krisztustól. Krisztust el lehet hagyni, de Istent nem! Sõt, aki Õt elhagyj a, nem. a kegyelmes Istennel kerül szembe, hanem az ítélõ, bûnt gyûlölõ, igaz bíróval. Az ilyen megtagadja Krisztus halálának üdvösséget szerzõ jelentõségét. A tudatos vétek a Szentlélek megcsúfolását jelenti, s az ilyenre rettenetes jövõ várakozik.

Zsid. 10,32–39. A megpróbáltatások között nem meghátrálni.

A múlt, mint a gyülekezet életének egy darabja, a jelen számára példa. Példa, mert elmondja, hogy atyáink megértették-e Isten akaratát és engedelmeskedtek-e ennek az akaratnak. Különösen az intés él a múlt példájával, mert sajátja az emlékezés vagy még inkább az emlékeztetés (1Kor 4:17; 2Tim 1:6 stb.). A levél írója e szavakkal az élõket emlékezteti korábbi megpróbáltatásaikra, amit átéltek. Szenvedésük nehéz volt, de kiállták a próbát. Azok is megálltak a hitben, akiket közvetlenül ért a gyalázat, a nyomorgattatás, a fogság és a vagyonelkobzás; azok is, akik mindezt elkerülték, de akik együttérzésükkel, segítségükkel a szenvedõk mellé állottak. A szenvedésnek van egy nagy kísértése és pedig az, hogy a bizodalom megrendül, azaz kioltja az örvendezést és megrendíti azt a feljogosítást, amit Krisztus áldozatában adott, hogy az „élõ” úton járjunk. Aki elveszti bizodalmát, elvesztette azt a jutalmat is, amit Isten ahhoz kötött. A szenvedések között élõ gyülekezetnek állhatatosságra van szüksége, kitartásra a megismert igazság mellett. Erre azért is szükség van, mert utunkon sok az akadály. Sok az akadály magában az emberben, hiszen egyéni sorsa legtöbbször nem elgondolása szerint alakul. Ilyen esetben pedig nem önmagát, hanem Istent szokta okolni. De sok az akadály az emberen kívül is. A sátán ezerféle akadályt gördít utunkba, hogy arról letérítsen. A keresztyén ember Isten cselekvõ eszköze ebben a világban, feladata az, hogy annak akaratát tegye akihez tartozónak vallja magát. Csak az ilyen ember nyerheti el az ígéretet, hogy ti. a gyülekezet Ura jön. Ezt az ígéretét azért hirdettette meg, hogy megtörje a jövendõ félelmetességét. A jövendõ titkával kapcsolatos ezerféle kérdésre egy a felelet: Krisztus jön. Az ember jövõje az Õ eljövetelében van. Jön, hogy a reménységet bizonyossággá tegye. Jön, hogy eltörölje a szenvedést, a háborút, hogy békességet teremtsen. Krisztus egy kevés idõ múlva jön. Õ az idõnek is Ura. Eljövetelének nem idõpontja, de ténye a fontos. A megpróbáltatások között, Isten ígéretében bizakodva csak egyféleképpen lehet élni: hitben és hittel. Csak aki hisz, tartja igaznak és tudja elfogadni Isten ígéretét, tud benne bízni, hogy Õ nem vezet félre és nem csap be. Azért is hittel, mert a hívõ ember nincs egyedül. Azt is jelenti e mondat (38), hogy csak az, aki hisz: él. Még kedvesebb lesz ez az üzenet, ha úgy halljuk, ahogyan a görög Bibliában írva van: az igaz pedig hitbõl fog élni. A hívõ ember jövõje bizonyos.

Zsid. XI. RÉSZ

Zsid. 11,1–3. A hitrõl az atyák bizonysága szerint.

Az elõzõ fejezet azzal a bizonyságtétellel zárul, hogy a keresztyének a hit emberei (10:39). A hit velejárója az élet, a meghátrálásé vagy hitetlenségé a halál. Ha a hitnek ilyen döntõ vagy éppen páratlan jelentõsége van, logikai szükségként értjük az író eljárását, amikor errõl ebben a fejezetben részletesen szól. E fejezet megértésében segít, ha az író e levél elõzõ fejezeteiben már megismert módszerére gondolunk. Módszere az összevetés, összehasonlítás. Az összehasonlítás témái voltak: törvény – evangélium, ószövetség – újszövetség, papok – Jézus papsága, a papok áldozata – Jézus áldozata. A hit követelménye sem új, ennek is van elõzménye, története, hogy a levél írójának kifejezésével éljünk, ennek is van árnyéka és képmása. Szerintünk a hit árnyékáról van szó e. fejezetben, a hitrõl az ÓT bizonysága szerint. Jézus Krisztussal ebben a vonatkozásban is gyökeres változás történt: mindörökre személyéhez és mûvéhez kapcsolta azt. Az újszövetség hite Jézus Krisztussal lett több és más, mint volt a múltban. Jézusig a törvény, áldozat, szövetség hasznos és nélkülözhetetlen volt, így a hit is, de tökéletes mind csak Jézussal lett. Amikor vele többnek vagy éppen. tökéletesnek mondjuk a hitet, ugyanakkor annak az emberrel kapcsolatos követelménye mindkét szövetségben azonos. isten többet ad az újban, de viszonzásképpen nem követel többet vagy mást, csak hitet. A keresztyének arra hivattak el, hogy küzdjenek a bûn ellen, ebben a harcban akkor képesek megállni, ha Krisztushoz, a gyõztes Urukhoz kapcsolják életüket, ami csak hit által lehetséges.

Az 1–3. v.-ben az atyák hitfogalmát határozza meg az író: Mi a hit? – kérdésre akkor felelünk helyesen, ha felelünk, mit hiszünk?” és „hogyan hiszünk?” kérdésekre. A hit a remélt dolgokra irányul. A remélt dolgok olyan valóságok, amelyek a reménység birodalmában léteznek. A reménységet Isten ígérete szüli. E halvány utalás mutat csak arra, hogy a hit mögött Isten szava áll, amely elindítja a reménység s vele együtt a hit életét. A hit tárgya továbbá „a nem látott dolgok”, azaz olyan valós ok, amelyeket sem érzékszerveinkkel, sem értelmünkkel megragadni nem tudunk. „A nem látott dolgok” – események is lehetnek (pragma jelentése cselekmény, esemény is). A hitben valóságról van szó, de nem olyas erõrõl amely a nem látott és remélt dolgoknak valóságot kölcsönözne. – A hit továbbá bizodalom (hypostasis). A bizodalom az ember olyan alapmagatartása, amely állhatatos kitartás a remélt dolgok mellett. A hit meggyõzõdés (elegchos) a nem látott dolgok valóságáról. A hit hasonlít a „kezesség”, a „garancia” szerepéhez, funkciójához! Azzal, hogy a hit a láthatatlanra néz, adva van veszélyeztetettsége is. Amit nem látunk, annak létezését kétségbe lehet vonni. A hit ugyan válasz Isten ígéretére, de hogy az ígéret kiben szül hitet, végeredményében nem az ember lehetõsége, hanem Isten jótetszése és akarata: Isten a hitet számon tartja (2). Mielõtt levelünk a hit tanúit, bizonyságtevõit elõsorolná, egy minden eseményt megelõzõ isteni tettre mutat rá: a világ teremtésére. Hit nélkül megoldhatatlan és felfoghatatlan talány és rejtély az. A hit bizonysága ez: a látható és érzékeinkkel felfogható világ mögött egy láthatatlan hatalom áll, Isten Igéje: Ez hívta életre a látható világot. A hit az élõ Isten személyéhez kapcsol, aki beszél, nem néma bálvány. Igéje rend és értelem, hatalom és erõ.

Zsid. 11,4–7. Ábel, Énók és Nóé példája.

A hithõsök hosszú sorának élén Ábel és Énók áll. Bennük az a bizonyosság élt, hogy van Isten, annak ellenére, hogy nem látható, keresték õt. Erre utal Ábel áldozata is. Ebben az a bizonyosság fejezõdik ki, hogy Isten megtalálható s lehet vele beszélni. Énók is azért volt kedves Isten elõtt, mért úgy élt, hogy számolt valóságával. Isten a hitre válaszol, Ábel áldozatát elfogadta, Énókot. magához vette. A hitet (nem cselekedetet) Isten megjutalmazza. Ezzel nem áll ellentétben, ha azt mondjuk, hogy a hit nem emel ki ebbõl a világból, nem biztosít egy kivételesen kedvezõ boldog sorsot vagy véget. De egyet jelent, a hívõ ember élete mindig tanúskodik és mindig bizonyság marad. Noé hite az engedelmességben példa számunkra. Szót hallott egy esemény felöl, amelynek legkisebb jele sem volt látható és õ engedelmeskedett. Engedelmessége megmentette õt és családját. A hit megtart, de meg is ítél.

Zsid. 11,8–16. Ábrahám a hit atyja.

Ábrahám abban példa, hogy hitt Isten vezetésében. Elhagyott otthont, hazát és elindult az ismeretlen jövõ felé azzal a bizonyossággal, hogy aki az ígéretet tette, be is teljesíti azt. Az ígérethez ragaszkodni és amellett állhatatosan, kitartani nehéz feladat: De õ nem az akadályokra és nehézségekre tekintett, hanem Isten hatalmára. S és felesége bizonyosak voltak abban, hogy Isten igazat szólt. A pusztában és az idegenben látták az örök várost, amit Isten készített s magukat, bár vándorok voltak, annak polgárainak tudták. Hinni mindig azt jelenti, hogy elõre nézni, a megnyitott város felé haladni. Haláluk. is a hit történése volt, mert felismerték, hogy az ígéretek nemcsak nekik, hanem maradékaiknak is adattak. Nem szomorkodtak és gyászoltak a messzirõl látott cél elõtt elhagyni a vándorok földjét, hanem köszöntötték azokat, akik nyomukban fognak járni: A hit nem önzõ, közösségre vágyik s az ígéretet nemcsak megtartani, de megosztani is igyekszik.

Zsid. 11,17–22. A patriarchák hite.

E rövid szakasznak azt a címet is. adhatnánk: a hívõ emberek a halállal szemben. Ábrahám számára a legnagyobb próba istennek az a parancsa volt, hogy áldozza fel fiát. Engedelmességében hitének nagysága mutatkozott meg: – Hitte, hogy Isten a halálból is képes új életet támasztani: „Példaképpen” vissza is nyerte fiát. Az írásmagyarázók utalást látnak e kifejezésben arra hitét Jézus feltámasztásával hogy Isten, Ábrahám igazolta. A halál az utolsó alkalom a hit megbizonyítására. Izsák, Jákób és József haláluk elõtt. nem átkozódnak, áldást mondanak. Rendelkeznek a jövõ felõl, mert élt bennük a meggyõzõdés, hogy a jövõ Isten ígéretének megvalósulását munkálja. Haláluk után a vándorélet jelét, a botot továbbadják, sõt József még csontjai felõl is rendelkezik, tettûkkel még a halálon túl is Isten ígéretének megvalósulását hirdetik. Az atyák végrendeleteikben olyan javakról rendelkeznek, amelyeket ígéretben bírnak, de úgy számolnak azzal, mintha már most az övéké lenne, birtokuk, ami felõl rendelkezhetnek „hatalommal teljes, áldó szóval”.

Zsid. 11,23–31. A hit Mózes és népének életében.

Mózes és népe életében a hit, mint megtartó erõ és hatalom mutatkozik meg. A hit vette körül Mózes bölcsõjét. Felnõtt korában hit által döntött és választotta megvetett népével való közösséget. Döntésével a szégyent és gyalázatot választotta. A hit vállalja a szenvedést. Az Isten ügyéért való szenvedés Krisztus közelébe emel s vele köt össze. Van ennek a megállapításnak egy lelkigondozói szempontja is. A nagyobb részben zsidókból lett keresztyének a gyülekezetben nem találtak jólétet, sem, nyugodalmat és békességet. Krisztusra nézzenek, vagy mint Mózes úgy cselekedjenek õk is. Mózest nem az okosság, a józan megfontolások vezették, hanem a hitben nyeri bizonyosság és meggyõzõdés. Úgy cselekedett „mint aki látja azt, aki láthatatlan”. A hitben Isten valóság, sõt minden valóság alapja. A hit legyõzi a halálfélelmet, de az emberektõl való félelmet is (fáraó). Csak a hit él meg csodát. (Veres-tengeri átkelés, Jerikó). Feltûnõ, hogy a hit hõsei között említi meg az író Ráhábot is, a parázna asszonyt, akit hite tartott meg, benne azt a bizonyosságot nyerte, hogy Isten Izrael mellett áll. A hit faji ellentéteket szüntet meg és új közösséget teremt. Ráháb döntésével magának életet szerzett.

Zsid. 11,32–40. Bírák, királyok, próféták, vértanúk hite.

A hit hõsei sokan vannak. A választott nép történetét Isten megszépítette a hitben járó, legkülönbözõbb állású és méltóságú férfiak és nõk életével. A hit mindenkié lehet; nincs az sem nemhez, sem méltósághoz kötve. Az író összefoglaló mondatai arról beszélnek, hogy a hit nemcsak a vallásos életet, hanem a szociális és politikai életet is döntõ módon meghatározhatja (hadvezérek, bírók). A hit tettekben mutatkozik meg és csodálatos eseményeket szül (szabadulás, halottak feltámadása, gyõzelem). Izrael története ismer egy másfajta hitet is, amely szenvedések, igazságtalanságok, üldöztetések, próbák, betegségek vagy éppen halál elhordozásában, tûrésében és elszenvedésében mutatkozott meg. Az út, amelyen Isten vezet, nagyon különbözõ lehet. – Isten mindig a hitben járó ember mellett állott, ennek bizonyságával mindig megajándékozta övéit. Szavával és tettével ezt tudomásukra is adta; de a hit lényegét: a remélt és nem látott dolgok valóságát, az ígéretek teljességét nem nyerték el. Krisztus eljövetelét nem érték meg. „Nem kapták még az ígéretet…” „Ezt az ígéretet arra a végsõ záradékra kell értenünk, melyet Isten nekünk Krisztusban hirdetett ki” (Kálvin). Nem nyerték el érettünk. Az ószövetség hitben járó gyülekezete nélkülünk nem teljes. „Isten irántunk való jóakaratának különös bizonysága az, hogy ámbár a világ kezdete óta bõkezûnek mutatkozott fiai iránt, kegyelmét mégis úgy alkalmazta, hogy az egész test üdvösségérõl gondoskodott.” (Kálvin). Ha tehát a régieket „a világosság csekély szikrája is az égbe emelte”, állhatatosan megállottak a megismert igazság mellett, tûrtek és szenvedtek, mivel menthetjük magunkat mi, amikor mireánk az igazság napja ragyog, ha még mindig a földhöz tapadunk?

Zsid. XII. RÉSZ

Zsid. 12,1–3. Krisztus a hit elkezdõje és bevégzõje.

E részben az író a múlttól a jelenhez, az atyáktól a gyülekezethez fordul. Isten a jelen gyülekezetét hitre, hitben való járásra hívta el. Hinni nem könnyû feladat, erõre van szükség. A gyülekezet nem árva nép, az elmúlt idõk hívõ serege veszi körül. E hívõ sereg tanúskodik. A jelen gyülekezete versenyben áll. A versenyfutót pedig akkor kecsegteti eredmény, ha szabad és ha mozgásában semmi sem gátolja. Teherrel vagy megkötözve nem lehet futni. Azért az eredményes futás elsõ feltétele, hogy a futók vessenek le minden felesleges terhet, ami a cél felé való haladásban akadály lehet. A keresztyén ember életében legnagyobb akadály a bûn. Természete az, hogy el térítsen a céltól, hogy megkötözzön. Harcoljatok vele, ne kötözzétek magatokhoz, hanem igyekezzetek attól, mint valami felesleges ruhadarabtól, megszabadulni. Az eredményes futás másik feltétele az állhatatosság. Türelemmel és kitartással fussatok: Ne ejtsen kétségbe a küzdõtér hosszúsága, se a futás erõt emésztõ fáradsága. Semmi el ne térítsen a céltól, hiszen a gyülekezet nem bizonytalan célt kerget. Isten Fiában, Jézus Krisztusban célt állított elénk. Õt kell elérni és megtalálni. A gyülekezet nem álmot kerget, nem ábránd után fut, nem élõ személy felé közeleg. Hiszen neve is azt jelenti, hogy testet öltött. A hit csak a Jézus közelében lehet az enyém, ha megtaláltam. Az újszövetség népe hitének forrása Jézus a két szövetség elválasztója és összekötõje. Benne és mûvében fordul át az ószövetség az újszövetség korára. Nem tartjuk véletlennek, hogy az elõzõ fejezet hit-fogalmában nem fordul elõ Jézus neve Az ószövetség népét árnyék és homály vette körül. Jézus Krisztussal oszlott el a homály, vele felkelt a nap és nagy világosság ragyogott fel ott, ahol az imént még árnyékot láttak. Nem a hit lett más. Amire a reménység irányult, ott történt változás. A láthatatlan lett láthatóvá, reménylett dolog élõ valósággá. Azért Jézus „a hit fejedelme és elvégezõje”, vagy „archégos” szót „kezdet”, „elkezdés” jelentéssel fordítva: Õ a hit „elkezdõje és bevégezõje”. A hit elkezdõje, mert a hívõk sorában õ az elsõ és mert azoknak hite, akik õt követik általa és munkája révén keletkezik, mint ahogy nem csupán azért õ a szabadítás kezdete vagy elkezdõje (2:10), mert Õ szabadíttatott meg elsõnek, hanem mert a szabadítást számunkra megszerezte. Õ a hitnek bevégezõje is, mert a menny minden java benne lett számunkra valóság. Jézus a hitet tökéletessé teszi, azaz váltsághalála olyan hitet támaszt, amely mindent megtalál, amire az embernek szüksége van. Õ nem egy a tanúk hosszú láncolatában, akiben a hit ereje megmutatkozik, hanem annak kezdete, úttörõje és tökéletessé tevõje. A régiek hitére az a szó érvényes, hogy a törvény semmit sem képes tökéletessé tenni. Az új szövetség gyülekezete az õ mûvére épül, de egyúttal õ a kezese és záloga annak, hogy e gyülekezet a célhoz ér. Jézus megjárta a hit tökéletes útját, amely nem volt könnyû. Lemondással, gyalázatvállalással, a kereszt elszenvedésével járt. Bár másként is cselekedhetett volna, õ a rabszolga népével való közösséget választotta. Elhagyta a mennyet a földért, az Atya színrõl-színre való látását az emberek közelségéért. A bûnösök ellentmondását (antilogian tón hamartólón) is elhordozta, mert amikor istentelenséggel vádolták, hallgatott. A bûn támad. Jézus útja azt megmutatja, hogy a hit nem csal meg. A kereszt szenvedését a megdicsõülés követte.

Zsid. 12,4–11. A fenyítés Isten atyai kezébõl jön és a fiak javát szolgálja.

Jézus mennybemenetelével egy küzdõteret hagyott el. Halálával meggyõzte ugyan a gonoszt, de az halálra sebzetten is él és azok ellen támad, akik Jézuséi. A gyülekezet feladata, hogy folytassa a harcot a bûnnel. Nemcsak azzal a bûnnel, amely rajtunk kívül van, hanem azzal is, ami bennünk van. E harcot, ha kell, vérig, azaz a halálig, megalkuvás nélkül kell folytatni. E küzdelem szenvedéssel jár együtt. A gyülekezet szenvedése nem Isten tudta, akarata nélkül vagy ellenére történik. Az istenfiúsággal jár az együtt. A szenvedés nem büntetés, hanem isten vezetõ és nevelõ eszköze. Errõl beszél az ÓT is (Péld 3:11–12). A fenyítés elfogadása és elhordozása a fiak elõjoga. Isten engedte Fiát szenvedni, aki önként vállalta azt, aki által mi az õ testvérei, s így Isten fiai lehetünk. A szenvedés elutasításával fiúságunkat tagadjuk meg. A szenvedést nehéz elhordozni. Nehézzé teszi elviselését az is, hogy a benne elrejtett értelem nem azonnal nyilvánvaló. A hívõ ember elõtt egy bizonyos: Isten nem kárunkra, hanem javunkra enged szenvedni. A szenvedés ideje a vetés és érés ideje, amely után a gyümölcstermés következik. Mert az Isten „az igazság békességes gyümölcsével fizet”, ez pedig az Isten félelme, a kegyes szent élet, melynek a kereszt a tanítómestere. (Kálvin).

Zsid. 12,12–17. Intés egymás iránti felelõsségre.

A keresztyén ember életfolytatásával erõsít, épít és nem rombol. A szenvedéssel kapcsolatos mondatok után azt várnók, hogy a szerzõ olvasóit kitartásra és tûrésre, hívja fel. Ehelyett a másokért való felelõsség gondját teszi a vállukra. A szenvedés elhordozásának legjobb gyógyszere a másokkal való törõdés, a másokért való felelõsség vállalása. A megpróbáltatások által okozott elesettséget azzal gyõzhetik le, ha a veszélyben levõk segítségére sietnek: Egy ótestámentumi idézettel utal erre (Ézs 35:4), amit szabadon fordít. A gyülekezet egy vándorló dísztelen sereg, amely próba alatt áll. Némelyek a fenyítés miatt, zúgolódnak, másokat

megfélemlített az, míg sokakat mellékutakra csábított. A veszély óráiban sokakból elillant a kegyes áhítat. A fásultság, dermedtség, félelem pedig mállaszt és zülleszt. E veszélyes helyzet leküzdésére egy másik mondást idéz (Péld 4:26). Az idézet képesbeszéd, amelynek többféle értelmezése lehetséges. A levél gondolatkörében maradunk, ha a Jézus Krisztusban megnyílt „élõ útra”, az azon való járásra gondolunk. A gyógyulás legbiztosabb módja, ha a gyülekezet nagy határozottsággal azt követi, aki elõtte jár: Urát és azon az úton jár, amit készített. Csak ezen az úton járva teljesíthetõ a 14. v. felhívása. E helyen a békesség a másik emberre néz, amelynek fenntartására minden erõvel törekedni kell. A szent életre való törekvés Istenhez kapcsol. E követelmény egyfelõl megszomorít, mivel nem vagyunk szentek, másfelõl megvigasztal, mivel a gyülekezet Ura szentté tehet. A gyülekezetben való élés nem biztosítja veszély ellen. Mi, emberek is veszélyesek vagyunk egymásra. A veszély nagyságát és természetét az író egy hasonlattal érzékelteti. A gyülekezet olyan, mint egy jól gondozott kert. A kertre kártékony a dudva. A gyülekezetre kártékony lehet, ha benne valaki megtagadja Istent. Az ilyen önmagának is kárt okoz, másokra is veszélyes (Deut 29:18). A gyülekezeten belül különösen nagy veszélyt jelent a paráznaság (pornos) vagy az istentelenség (bebelos = szentségtörõ). E bûn jelentését Ézsau történetével illusztrálja. (A szövetség megtörése paráznaság.) Végsõ tanulság: az egyszer elnyert üdvösséget, ha valaki megveti vagy eltékozolja, soha többé nem tudja visszaszerezni. Isten tudatos elhagyása Krisztus kegyelmétõl szakít el. Isten elõtt van egy „túl késõ”, amit már nem lehet jóvátenni. A bûnnek van egy olyan mértéke, amely az újabb bûnbánat minden lehetõségét kizárja. De az is lehetséges, hogy Ézsau nem ismeri fel bûnének mélységét, csak vesztesége nagyságát. Zsid. 12,18–24. Az ó- és újszövetségi kijelentés közötti különbség.

Egy megrendítõ összehasonlításnak lehetünk tanúi. Az ó- és újszövetség tükrében az író Isten kijelentésének nagy változását szemlélteti. A keresztyén ember feladata, hogy elérje a célt (12:1), hogy Istenhez járuljon. Milyen az az Isten, aki felé közeledünk? A gyülekezetnek zsidó közösségébõl jött tagjai a törvényben a félelmetes Istent ismerték meg (Ex 19:13; Deut 5:23). Isten elõtt maga Mózes is fél és remeg. Jézus váltsághalálával megváltozik a helyzet, benne nem a haragvó és félelmetes Isten jelentette ki magát, hanem a kegyelmes Atya. A törvény alatt élõknek úgy jelentette ki magát, hogy kijelentése egyúttal önmaga leleplezése is (Deut 4:12–15). Az új kijelentésben a találkozás helye is más, nem földi az, hanem mennyei. A mennyben Isten nincs egyedül, mint volt a Sinai hegyen, sok nép veszi körül: az angyalok és az egyház, „mely az elsõszülöttek ünnepi serege”. Legtöbbet mond, ha az elsõszülötteken magára a hívõk serégére, az egyházra gondolunk. E szóban az örökségre és az uralomra van utalás. A hívõ gyülekezetet erre hívta el Isten, mely a mennyel van összekötve. Még vándorok, de joguk van a mennyei város polgárságához, hiszen nevük azok között szerepel, akik oda tartoznak. Isten a mennyben is bíró. A gyülekezet jussa a mennyei polgársághoz az õ bírói tisztének, ítéletének és nem a véletlennek a következménye. Csak a „tökéletességre jutott igaz lelkek” veszik õt körül. Van a létnek, a testi-földi mellett, egy lelki-mennyei formája is. Jézus Krisztus személyével zárul és teljesedik ki a mennyei gyülekezet leírása. Nélküle nincs gyülekezet sem földön, sem mennyben. Áldozata gyûjti és tartja e gyülekezetet. Vére beszél, nem bosszúért kiált, mint Ábel vére, hanem kegyelemért esd.

Zsid. 12,25–29. A jövõ Istené és azé a gyülekezeté, mely beszédére figyel.

A földet és a mennyet átfogó gyülekezetet egy egységben Isten tartja össze szavával. Régen a Sinai hegynél angyala által beszélt, most a mennybõl Jézus Krisztus által. E beszédet el lehet utasítani, de ez soha sem marad következmény nélkül. Isten nemcsak fenntartja a világmindenséget, de el is pusztítja azt. A nagyobb és rettenetesebb megrendülés különben nem fenyegetés és ijesztés, hanem a jövõ valósága. A Sinai hegynél megtörtént földrengés a próféta által megjövendölt világkatasztrófára utal (Hag 2:6–21). Az utolsó idõk végsõ katasztrófájában országa és azok, akik ez országhoz tartoznak, megmaradnak. Sõt e nagy, végsõ megrendülés nagy „átváltozást” is jelent. A láthatók világa átadja helyét az eddig nem látott dolgok világának. A történelem végén Isten rejtett világa tárul fel. Ez örök országa marad mindazoknak, akik Fiának engedelmeskednek, s az általa szerzett üdvösséget elfogadják. õk uralkodnak! Isten szava királyi papságra hív. E felismerés Isten iránti hálaadásra kell, hogy ösztönözzön. Akik az õ adományaiban részesednek, azok hálával tartoznak áldozni.

Zsid. XIII. RÉSZ

Zsid. 13,1–3. Az atyafiúi szeretetrõl.

A keresztyén ember másokhoz való viszonyát az atyafiúi szeretet határozza meg. A szeretet orcája mindig mások felé fordul. A „philadelphia” szó utal e szeretet természetére és forrására. A keresztyén emberek Krisztus által testvérek. A származás szerinti idegeneket õ köti össze, a gyülekezeten belül mindenki õhozzá tartozik, rajta keresztül tartoznak egymáshoz is. A hitben nemcsak azzal ajándékoztatom meg, hogy Krisztus testvéremül adja magát, de benne azt a felelõsséget is adja, hogy a másik embert testvéremnek tekintsem és tartsam. Az atyafiúi szeretet így nem emberségemmel együttjáró tulajdonság és birtok, hanem Krisztus kegyelmében és az által szított és táplált hitben nyert adomány. Az atyafiúi szeretet nem érzés, hanem cselekvés, amely a vendégszeretetben mutatkozhat meg, mely nyitott ajtót és szívet jelent minden segítségre szoruló számára. Benne áldás van (Gen 18:1–3). Az atyafiúi szeretet a foglyok mellé állít. Az ilyenéktõl nem szabad elfordulnotok – indokolja az író –, mert velük együtt ti is meg vagytok kötözve (syndedemenoi) és ti is testben vagytok (ontes en sómati). E kifejezéseket úgy értelmezzük, hogy e földi életben senki sem érezheti magát biztonságban, mert jóllehet Krisztus a fogságból kiszabadított és a rabságban tartó bilincseket összetörte, de az összetört bilincs rajtunk van. Az embert megkötözõ gonosz hatalma ugyan Krisztus váltsághalála által halálos sebet kapott, de az így is, halálos betegen elég erõs ahhoz, hogy hatalmában tartson. Ilyen értelemben vagyunk megkötözve. Mi emberek egyformák vagyunk abban, hogy testben élünk. A test pedig az állandó veszélyezettség állapotát jelenti (Michel). Ezért nem bizakodhat el senki sem, mintha nem szorulna rá mások segítségére:

Zsid. 13,4–6. Óvás a gonosz kívánságtól.

E mondatok mögött a Tízparancsolat e felszólítását halljuk: Ne kívánd…! Az 5. v. a keresztyén ember nemi életével, a 6. v. a vagyonhoz, a pénzhez való viszonyával foglalkozik. Mindkettõt megronthatja az ember gonosz vágya és kívánsága. A keresztyén ember nemi élete is Isten parancsa alá tartozik. Csak az õ teremtõ akarata által adott rendben, a házasságon belül lehetséges. A házasság becsületét vagy tisztességét a paráznaság rontja meg. A hit gonosz vágyakat és kívánságokat megfékezõ erõ és hatalom. A paráznaság rejtett bûn, de az Isten elõl semmit sem lehet elrejteni ítél. A gonosz kívánság pénzre, vagyonra is irányulhat. Rontása két irányú: megrontja azt, akiben e szenvedély elhatalmasodott, de megrontja környezetét, a gyülekezetet is. Az író nem a nincstelenség tûrésére inti olvasóit, nem azt mondja, hogy elégedjenek meg a semmivel, vagy a nagyon kevéssel, hanem azzal „amitek van”. Ez az „amitek van”, „amit birtok” jelenti a mindennapi kenyeret, azt és annyit, amennyi a megélhetést biztosítja, amennyi elégséges. A tiltás arra vonatkozik, ami azon felül van. A kapzsi és pénzsóvár ember önmagát leplezi le, a minél több utáni vágyában hitetlensége mutatkozik meg. A keresztyén ember azzal a bizonyossággal szemléli a pénzt, vagyont és a föld minden anyagi javát, hogy nem ezek, hanem Isten biztosítja az életet. E hitében lesz szabad és csak egy kötöttséget ismer, az Istenhez való kötöttséget. Ezt a hitet erõsíti maga Isten is (Deut 31:6).

Zsid. 13,7–16. Az ember mulandó, Jézus Krisztus örök.

A gyülekezet már temetett, van múltja és így története. Az élõk feladata az emlékezés. Ez kapcsol össze a múlttal, a gyülekezet korábbi életével és ónismeretre, alázatra nevel s segítség lehet a jelen feladatainak megoldásában. Amikor az író a gyülekezet múltjára gondol, az elöljárók jelennek meg elõtte. Elöljárók azok, akik Isten Igéjét hirdették, akikét Isten Lelke vezetett. „Akik minket Krisztusban szültek, azokat mintegy atyáinknak kell tekintenünk” (Kálvin). Az atyák életének két mozzanatára kell különösen figyelni: életük végére és hitükre. „Hé ekbasis tés anastrophés” jelentheti az élet végét vagy életfolytatás eredményét (Michel). Az elöljáró példa lehet abban, ahogyan élt és ahogyan meghalt. Az életfolytatásra ez illik: figyeljetek!, a hitre ez: kövessétek! Az emberek jönnek és mennek, de Jézus Krisztus a mulandóság világának nagy változásában is örök és változhatatlan. õ a múlt és jövõ fõlõtt áll, az idõnek is Ura. Ez azt jelenti, hogy a történeti Jézus az örök Krisztus (Michel). Jézus Krisztus változhatatlansága alapja az egyház állandóságának is, hiszen õ nem önmagáért örök, hanem azokért, akik hittel hozzákapcsolták életüket. E világban nem az egyetlen lehetõség a Jézus Krisztus melletti döntés (9). A tévtanítások mint a természet erõi, elsodrással fenyegetnek. Milyen veszély fenyegette az olvasókat? Bizonyosat nem tudunk. Mi a veszély lényegét abban érzékeljük, hogy a gyülekezeten belül többen voltak, akik Jézus mellett még bizonyos emberi rendelkezésekkel, elõírások megtartásával. tõrekedtek az üdvösség elnyerésére. Sokakat az a hamis elképzelés ejtett meg, hogy a kegyelem mellett még egyébre is szükség van, hogy Istent megbékítsék. Ezen túlmenõen ott érzékeljük ebben a szakaszban az író tiltakozását ama kísérlet ellen, amely Jézus személyét és mûvét bele akarta építeni egy törvényeskedõ, emberi rendelkezésekkel megkötözött kultuszi rendbe. E kísérlet a zsidóságból jött keresztyének körébõl indulhatott ki. A zsidó keresztyének – ami érthetõ – nem tudták egyik napról a másikra a régi szövetség megszokott és szentnek vallott, évszázadok alatt beidegzõdött, népi és nemzeti létüket döntõ módon meghatározó régi rendjét felszámolni. Sokakban erõs lehetett a vágy: Jézus Krisztus mellett még megtartani a törvényt is, annak elõírásait, a kultuszt, az áldozatokat. Közöttük támadhatott egy mozgalom, amit faji és nacionalista öntudat is befolyásolhatott, amely megkísérelte kisajátítani Jézus személyét és életmûvét, másfelõl a régi szövetséghez ragaszkodván, annak kultuszi rendjét át akarták menteni a gyülekezet új életébe. Alapjában tehát a régi kultuszi, nacionalista, törvényeskedõ theologiai rendbe igyekezett beépíteni Istennek Jézus Krisztusban adott új kijelentéseit. E mozgalmak és elgondolások elleni tiltakozásként értjük e fejezet 9–16 versének, mondatait. Jézus Krisztus életmûve (váltsághalála, feltámadása) szétfeszítette a régi szövetség kereteit. Szerkezetében új lett, bár a réginek lényegét megtartotta. „Van oltárunk” jelenti mindazt, ami Jézus Krisztus életével és halálával, feltámadásával és mennyben való uralkodásával összefügg. E szavakkal döntés elé állítja olvasóit. Akik a régi kultusz áldozataihoz ragaszkodnak, nem ehetnek, azaz nem élhetnek Krisztus áldozatából. Nincs joguk a kereszt áldásait maguknak igényelni, ha ragaszkodnak; a régihez. A kettõ összeegyeztethetetlen. Hiszen Jézus Krisztus mellett még valami, azt jelentené, hogy az õ áldozatát nem tartjuk elégségesnek. Az õ életmûvével új központ keletkezett: a kereszt. Régen Jeruzsálem s benne a templom volt az a hely, ahová igyekezett mindenki, most ezt a kereszt váltja fel. E folyamatnak árnyéka, halvány jele megvolt már az ószövetségben is – érvel a levél írója, hiszen ennek elkerülhetetlen bekövetkezésére utal az évenként tartani szokott nagy engesztelõ áldozathoz kötött ama rendelkezés is, amely szerint az áldozati állat testét ki kell vinni a városon kívül és ott kell megégetni. Jézusnak a táboron, azaz a városon kívül keresztre feszített teste, halála jelenti az áldozati parancsban rejtett utalás vagy célzás megvalósulását. A kereszt Isten új szövetségének kezdete. Benne változtatta meg szövetségének szerkezetét. Amire ott a vér utal, azt Jézus vére ténylegesen elvégezte és megszerezte. A régi kötöttségek megszûntek, a régi korlátok ledõltek. Jézus keresztjének univerzális jelentõsége van. A kereszt új kezdetet jelent, de csak annak, aki kimozdul és elhagyja régi helyét; meggyõzõdését, álláspontját. Kimozdulni azért érdemes, mert Jézus keresztje felé haladva közeledhetünk ama város felé, amelynek általa polgárai vagyunk, aki az odatartozás jogát is megszerezte számunkra. Az, új szövetség új istentiszteleti rend kezdetét is jelenti (15–16). Az új tisztelet Krisztus által lehetséges. Jelenlétében, közvetítésével s legfontosabb része a hálaadás.

Zsid. 13,17. A vezetõk szolgálatának fontossága.

Míg a 7. v. a meghalt vezetõkre való emlékezés szükségszerûségét, addig a 17. v. az élõ vezetõk szolgálatának fontosságát hangsúlyozza. Amit az író a vezetõkrõl mond, az mind szervesen hozzátartozik a gyülekezetnek az új szövetség által meghatározott istentisztelete új rendjéhez. A gyülekezet tagjainak a vezetõkkel szembeni magatartása az istentisztelet része. Ebbõl következik, hogy közöttük levõ viszonyt nem a parancs és törvény, hanem az önkéntesség és a jó belátás szabályozza. A vezetõk elfogadása annak a tekintélynek elismerését jelenti, amit azok képviselnek, ami természetesen azt is jelenti, hogy csak addig beszélhetünk vezetõkrõl, amíg azok Istennek Jézus Krisztusban kijelentett akaratát s e kijelentés igényét és tekintélyét képviselik. ilyen minõségükben szolgálatuk eredményessége érdekében igényelhetik és elvárhatják az engedelmességet.

Zsid. 13,18–21. A gyülekezet imádságának fontossága.

A keresztyén ember nemcsak imádkozik másokért, hanem igényli is mások imádságát. A levél írója maga is elöljárója lehetett annak a gyülekezetnek, ahová levelét írja és amelyet egy általunk nem ismert ok miatt hagyott el. A levél egésze mintha azt sejtetné, hogy talán a gyülekezet többségét alkotó zsidó keresztyének. fordultak ellene e levélben kifejtett álláspontja, meggyõzõdése és hitvallása valamelyike miatt. Amit tett és mondott, nem bánta meg. Jó lelkiismerete van. Munkájában nem emberi érdekeket képviselt, nem személyes elõny vezette. A bántásokra és sérelmekre nem vádaskodik, áldást mond. Az áldás az imádság egyik formája. Isten hatalmában reménykedik, aki a békesség Istene, aki a háborgó és békétlen gyülekezet belsõ viharait is lecsendesítheti. Áldást mondó imádsága hitvallás. Isten békességet munkál és akar, a háború és annak minden fajtája az õ akarata ellen van. Isten e világban Jézus Krisztus által munkálkodik, aki Pásztor. És mint egy nyájnak, úgy a gyülekezetnek is szüksége van pásztorra, aki gondozza, vezesse és védje. Jézus Krisztus egy soha többé meg nem változó, örök szövetség munkálója. Aki e szövetséget a gyülekezet és a világ javára megalkotta nem gyenge és erõtlen ember, hanem Úr, erõ és hatalom birtokosa. Nélküle minden jó cselekvésére képtelenek lennénk. Õ készíthet fel a jóra, amely nem más, mint Isten akarata. Aki jót akar tenni, keresse Isten akaratát és azt cselekedje, amelyhez erõt is Jézus Krisztus által nyerhetjük el.

Zsid. 13,22–25. A levél befejezése. Záradék.

E néhány személyes természetû mondat a levél célját hangsúlyozza: intõ vagy vigasztaló beszéd az. A theológiai elmélkedésnek gyakorlati célja van, hatni, befolyásolni, a döntésben segíteni akar. A tan akkor hasznos, ha az a gyakorlati és lelkigondozói munkában megelevenedik. Egy jó hírt is közöl, reméli, hogy a fogságból kiszabadult Timótheussal a közel jövõben meglátogathatja a gyülekezetet. Az üdvözlet sokaknak szól, ami arra mutat, hogy az író levelét egy nagyobb közösséghez küldi. Utolsó mondata homályos, mert kétféle jelentést hordoz. „Köszöntenek titeket az Itáliából valók”. E mondat jelentheti azt, hogy a szerzõ az üdvözletüket küldõkkel együtt Itáliában (Rómában?) tartózkodik, de azt is, hogy azok ugyan Itáliából származnak, de most külföldön, Itália valamelyik gyarmatán tartózkodnak. Áldáskívánása egyszerû és rövid. Vele mindent kíván, kegyelemre van az olvasóknak, de minden idõk emberének is a legnagyobb szüksége.