A TIMOTHEUSHOZ ÍRT MÁSODIK LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor

2 Tim. I. RÉSZ

2 Tim. 1,1–2. Pál üdvözli Timotheust.

A 2Tim kezdõ köszöntése feltûnõ hasonlóságot mutat az 1Tim elején olvasható üdvözlettel, vö. 1Tim 1:1–2. Különös hangsúlyt kap az örök élet ígérete (epaggelia zóés), amelynek a hirdetésére az apostol elhívást kapott Isten akaratából. A vértanú halálra készülõ apostol köszöntése az, azé az emberé, aki a kapott isteni ígéretek bizonyosságában készül utolsó szolgálatára az evangéliumért, és aztán a szentek nyugodalmába való bemenetelre.

2 Tim. 1,3–5. Hálaadás Timotheus hitéért és vágyakozás a hû tanítvány után.

A fogoly Pál a fogságban sincs „szolgálaton kívül”. A gyülekezetektõl távol van ugyan az apostol, de a gyülekezetekért és munkatársaiért való felelõssége egy pillanatra sem szûnt meg. Pál õseihez hasonlóan Istennek szolgált. A latreuein ige, ha nem is kizárólag a papi szolgálatot, de a kegyes, hívõ szolgálatot jelenti. Nagy erõ van a hitvalló õsök példájában, de mindez nem elég az utódoknak, ha a, kegyes tradíciókhoz nem járul a „tiszta lelkiismeret” azaz a Szentlélek által megvilágított és megtisztított Krisztusban megszentelt lelkület. Pál ezzel az örökölt és Krisztusban újjászült felelõsséggel ad hálát Timotheusért. és emlékezik meg róla könyörgéseiben éjjel és nappal. Halála elõtt kívánja látni (vö. 4:9.21), hogy még egyszer örüljön a leghûségesebb tanítvány jelenlétének és átadhassa neki szellemi hagyatékát. Az apostol nagy örömmel emlékezik arról a képmutatás nélküli hitrõl, amely Timotheus egész szolgálatát jellemezte, és amelyet szintén hívõ nemzedékek tápláltak. Pál névszerint emlékezik Timotheus hívõ anyjáról Éunikérõl és nagyanyjáról, Lóiszról, és állit hitüknek méltó emléket.

2 Tim. 1,6–14. Pál Timotheust az evangélium bátor megvallására buzdítja.

Pál mégis számol azzal a lehetõséggel, hogy nem találkozik többé Timotheussal, azért még egyszer összefoglalja a rábízott evangéliumot, tanácsokkal látja el a szolgálatra, és bátor helytállásra buzdítja. Mindenek elõtt felhívja az apostol Timotheus figyelmét arra, hogy az Istentõl kapott kegyelmi ajándékokat újra és újra fel kell gerjeszteni imádság, bizonyságtétel, hitvalló tettek által. (Az õskeresztyén ordináció liturgiáját ld. ApCsel 13:1–3). Csak az ébren tartott és használt kegyelmi ajándékok maradnak hatékonyak. Pál nemcsak Timotheus félénk természetére utal (1Kor 16:10k.), hanem igyekszik felvértezni az elébe tornyosuló akadályokkal szemben, amikor inti, hogy Isten nem a félelemnek, hanem az erõnek, szeretetnék és józanságnak a Lelkét adta nekünk. Pál több helyen említi leveleiben, hogy Isten Lelke erõt ad a hívõnek (1Thessz 1:5; 2Thessz 1:11; Ef 3:16 stb.), a szeretet pedig a legnagyobb kegyelmi ajándék (1Kor 12:31–13:13). A józanság, a sófronismos nem pusztán racionális mérlegelés, hanem az erõ és szeretet Lelke által megvilágosított értelem, amely az Isten akaratának megfelelõ helyes cselekvést felismeri és cselekszi. Ezzel az ajándékkal megtalálhatja Isten szolgája a félelem és a rajongó fanatizmus közt a helyes evangéliumi cselekvés és életfolytatás mértékét.

Mivel az erõnek, szeretetnek és józanságnak a Lelkét kapta Timotheus, ne szégyellje sem a Krisztusról való bizonyságtételt, sem Pált, aki a börtön ellenére sem a császár foglya, hanem Krisztusé. Mint ahogyan Pál elsõ fogsága idején megmutatta hitvalló bátorságát (vö. Fil 1:1; 2:19), úgy legyen készen most is szenvedni az evangéliumért. Erre Isten erõt fog adni neki. Ezekben a versekben újra felmerül a „férfias keresztyénség” gondolata, ami majd a 2. fejezetben bontakozik ki teljességében (vö. 1Tim 2:18–20). A hitvallókkal való sorsközösség vállalása maga is hitvallás Krisztusról.

Istennek az ereje a kijelentés történetének eseményeiben leplezõdött le: 1. Isten megváltott, megszentelõdésre elhívott, eleve elrendelésbõl és kegyelmébõl és nem a mi cselekedeteinkbõl. Pál itt az elõbbi leveleibõl ismert jellegzetes gondolatokkal foglalja össze azt az evangéliumot, amit Timotheusnak vállalnia kell: 2. Istennek ez a mûve most Jézus Krisztus által, a megváltó megjelenése által lett nyilvánvalóvá, bár örök idõknek elõtte már elrendelte Isten õbenne. A Krisztus praeexistenciája és vele az üdvösség javainak a praeexistenciája biztosítja a mi üdvõsségünk alapjainak a rendíthetetlenségét (vö. Ef 1:4kk.). Üdvösségünk bizonyossága nem önmagunkban, hanem Isten örök tanácsvégzésében van. 3. Jézus Krisztus az által hozta világosságra Isten üdvözítõ tervét, és valósította meg, hogy elvette a halál erejét, mintegy érvényen, hatályon kívül helyezte a halált (katargein), és felragyogtatta az örök élet világosságát és a halhatatlanságot. Az aphtharsia szó csak a Krisztus üdvözítõ mûvével kapcsolatban fordul elõ az Újszövetségben. Az embernek, közelebbrõl az emberi léleknek önmagában nincs halhatatlansága, csak Krisztus által. A halhatatlanság „természet szerint” egyedül az Isten birtoka, vagyis egyedül Isten halhatatlan önmagában (vö. 1Tim 1:17). Erre az evangéliumi igazságra a temetési igehirdetésekben különösen kell figyelnünk, különben a feltámadás és az örök élet evangéliuma helyett a görög filozófiának a lélek halhatatlanságáról vallott antimateriális spekulációit hirdetjük. – Isten üdvözítõ hatalma az evangélium hirdetésében jut el az emberekhez. Ezért a szabadító örömhírért rendelte Isten Pált hírnõknek, apostolnak és tanítónak. Feladata, hogy hirdesse és bevésse az emberek lelkébe a Krisztusról szóló örömhírt.

Pál ezért az üdvtörténeti méretû feladatért szenved, de nem szégyelli, mert egy próbákkal teljes életen át megtanulta Isten ígéreteinek megbízhatóságát. Bizonyos benne, hogy Isten képes megõrizni a letétbe adott kincsét „ama napra”. A parathéké v. depositum (vö. 1Tim 6:20) a Krisztusba vetett evangéliumi hit. Az „ama nap” eschatológiai terminus. Ezt a hitet kell megõrizni és Pál példája szerint tovább adni Timotheusnak. A 13–14. versekbõl kitûnik, hogy az apostol Timotheust az evangélium hirdetésében és a gyülekezetek felvigyázói tisztében utódjának szánta.

2 Tim. 1,15–18. Az apostol csalódásai és örömei munkatársaiban.

A 15–18. versekben található személyes jellegû megjegyzések az epaischynthé igéhez kapcsolódnak (vö. 1:8). Voltak Pálnak olyan munkatársai, akik a fogságban szégyellték õt, és elfordultak tõle. Más viszont, mint Oneziforus, Rómában is gyakran felkereste és felüdítette az apostolt. Oneziforus a levél írásakor valószínûleg már nem él, mert Pál a családjára kéri Isten irgalmát, Oneziforusnak azt kívánja, hogy Krisztus, az eljövendõ bíró, legyen irgalmas hozzá „ama napon”, amikor majd megítéli az emberek cselekedeteit. A római katolikus egyház a 18. versre alapítja a halottakért való imádkozásról szóló tanítását és gyakorlatát. Pál közbevetett óhajának – amint azt a szövegösszefüggés is mutatja – nincs ilyen dogmatikai súlya. Pál az elrettentõ és a jó példa említésével szeretetteljes tapintattal utal arra az óhajára, hogy Timotheus Oneziforus jó példáját kövesse, ne szégyellje az evangéliumért fogságban levõ apostolt, és igyekezzen hozzá. Hogy ki az igazi hûséges szolgatárs, ez a próbákban mutatkozik meg igazán.

2 Tim. II. RÉSZ

2 Tim. 2,1–13. Az evangéliumért meg kell harcolni az igaz harcot.

Az 1–2. versek Pál testamentumának a legfontosabb részét tartalmazzák. Mindenek elõtt kéri tanítványát, hogy az elõtte álló feladatra a kegyelem állapotában való megerõsödésre van szüksége. Aztán kéri, hogy az apostoltól tanultakat adja tovább; azaz az apostoli hagyományt az evangéliumról bízza olyan alkalmas emberekre, akik képesek lesznek újra tovább adni. (A paruthou szó a parathéké-re, az apostoli tradíció jellegzetes terminusára utal). Pál tehát már nemzedékekkel elõre gondolkodik és gondoskodik az eljövendõ nemzedékrõl is, hogy azok is részesüljenek az evangélium áldásaiban. Pál példát adott minden idõk egyházi nemzedékének, hogy miképpen kell megtalálni azokat a hûséges és megbízható embereket, akik alkalmasak az evangéliumi tudomány megõrzésére és továbbadására. Mert az evangéliumnak Krisztus visszajöveteléig hirdettetni kell (Mt 14:24).

A 3–7. versekben Pál három képet alkalmaz annak a ténynek a szemléletessé tételére, hogy az evangéliumi hit megtartásáért és annak hirdetéséért szenvedni és fáradozni kell. A hangsúly a sygkakopatheó és a kopiaó igéken van (3.6.). Pál nem magyarázza bõvebben a különbözõ helyekrõl vett hasonlatokat, csupán utal arra, hogy az evangélium hirdetõje, mint „Jézus Krisztus jó katonája” csak akkor tetszik annak, aki õt a szolgálatába küldte, ha teljesen a szolgálatnak szenteli életét. Az atléta csak akkor gyõz, ha szabályszerûen küzd, és nem igyekszik megkerülni az elõkészület és a verseny akadályait. A földmûves akkor részesedik elõször munkájának gyümölcsében, vagyis akkor ér el eredményt, ha valóban fáradozik. Timotheus legyen készen szembenézni az evangélium útjában álló akadályokkal, ne féljen a férfias és bátor helytállástól és a szívós munkától. Hogy mikor milyen munkára és erõfeszítésre van szükség, ahhoz az Úr neki útmutatást fog adni (a synesis rokon értelemben használatos az apokalypsis szóval a páli levelekben vö. Ef 3:4; Ef 1:17; Kol 2:2). Az evangélium szolgálata, „militia Christi”, férfias keresztyénséget kíván (vö. 1Tim 2:18–20; 2Tim 1:6–14). A „militia Christi” újszövetségi gondolatának teljes félremagyarázása a keresztes háború ideológiája. A „militia Christi” a szolgálatban és a szenvedésben, a szeretet másokért végzett cselekedeteinek fáradozásában, a teljes önfeláldozásban valósul meg.

Pál nemcsak teljes odaadást követel az evangélium szolgálatában, hanem ráirányítja Timotheus figyelmét arra a forrásra, ahonnan mindig erõt nyerhet erre az emberi erõt felülhaladó szolgálatra. Ez a forrás Krisztus feltámadásának ereje, maga a feltámadott Úr, A megfeszített és feltámadott Úr Jézus által hozott üdvösség hirdetésének szolgálatában hajlandó vállalni Pál a fogság szenvedéseit, sõt „mindent elviselni”, – egészen a vértanúságig. „Az én evangéliumom szerint” nem az apostol túlzott „hivatali” önbizalmából származó szó, hanem azt jelenti, hogy a rábízott evangélium sugározza a feltámadás erejét.

A 11–13. versek egy 4×2 sorból álló, himnikus jellegû szöveget tartalmaznak, amely õsi keresztyén magyarázat szerint a hitvallóknak és mártíroknak szolgál vigasztalásul. A versforma jellegzetesen héber, ezért minden jel arra mutat, hogy a zsidókeresztyén egyház körébõl származik. A szokásos en Christó helyett itt a syn Christó kifejezést használja az apostol. A Krisztusban való élet a hitvalló számára Krisztussal való egyesülést jelent éppen úgy mint a keresztség (Róm 6:8). Ezért nevezi az õsegyház a mártíriumot vérkeresztségnek. A mártírhalál által a legszorosabb közösségbe kerül a hívõ Krisztussal, mert feltámadásának erejében az örök életben közvetlenül részesül. A második gondolata az éneknek, hogy aki Krisztusért szenved, az vele együtt uralkodik majd (vö. Róm 8:17; 1Kor 6:2; 15:24; Jel 1:6; 5:10). Az elsõ négy sor már elõzõleg ismert páli gondolatokat idéz. A következõ négy sor Jézus Mt 10:33-ból ismert mondásán alapul. Aki megtagadja õt az emberek elõtt, õ is megtagadja azt, a mennyei Atya elõtt. Az utolsó két sorban azonban megtörik a vers logikája: „Ha hûtelenek vagyunk, Õ hû marad, mert nem tagadhatja meg önmagát”. Krisztus nem lehet hûtlen (vö. Róm 3:3). Isten irgalmasságán széttörik az emberi logika, Isten szeretete gyõz az ember hûtlenségén. Ez nem menlevél a hûtlenségre, hanem vigasztalás a próbák súlya alatt hûtlenné vált hívõ megtört lelkiismeretének (vö. 1Jn 3:20kk.).

2 Tim. 2,14–21. Intelmek a tévtanítók ellen.

Pál megismétli az 1Tim 1:3kk.; 4:1kk.; 6:6kk.-ben mondottakat, sõt sajátos hangsúllyal megerõsíti azokat. Timotheusnak, mint Pál utódjának Isten színe elõtt bizonyságot téve kell köteleznie a gyülekezeteket, hogy ne folytassanak meddõ vitákat a tévtanítókkal. Az igazság és az evangélium ereje nem agyafúrt elméletekben vagy ügyes theológiai formulákban, hanem az Isten ítélete elõtt megálló, helyesen fejtegetett, idõszerûen és személyhez szólóan magyarázott igében van (orthotamein). A szentségtelen és üres szólamok elöl ki kell térnie az ige hirdetõjének, azokat vitatva csak theológiai rangra emelheti õket. Meddõ viták által a tévtanítás fekély módjára terjed, amely a „test” egészséges részeit is felemészti. A 18. v. értékes adatot közöl a tévtanítók egyik alapvetõ tanításáról „azt mondják, hogy a feltámadás már megvolt”. Nyilvánvalóan hellenista gnosztikus tanítókról van szó, akik lehet, hogy éppen Pál keresztségtanára hivatkozva (Róm 6:4; Kol 2:12; 3:1–4; Ef 2:6; 5:14) elspiritualizálták a test feltámadását, az újjászületést azonosították a feltámadással. Lehet, hogy ez a test megvetésén alapuló filozófián nevelkedett görögök fülének kedvesen hatott, de az evangélium és az üdvtörténet szívét, a halottak feltámadásának a reménységét támadta meg. Pál apostol azt ajánlja azoknak, akik megmaradnak az evangélium igazságában, hogy különítsék el magukat a tévtanítóktól, akik gyalázatra rendeltettek (vö. Róm 9:20kk.) – itt a lelkek megkülönböztetése már a keresztyén gyülekezeten belül történik), és tartsák készen magukat megszentelve azokra a jócselekedetekre, amelyeket Isten elkészített (Ef 2:10). 2 Tim. 2,22–26. A tévtanítókat határozottan, mégis a példaadás és szelídség lelkével kell megtérésre inteni. Pál inti Timotheust, hogy kerülje az ifjúkori kívánságokat (vö. 1Tim 4:12; 5:2), amely mindenek elõtt a Lélek fegyelme alól kiengedett nemi gerjedelmek, de a szöveg összefüggésébõl kitûnik, hogy a türelmetlenség, a felfuvalkodottság, a gõg és az elhamarkodottság is ide tartoznak. Az igazságban, hitben, szeretetben, békességben való megerõsödés, a bántásokat szelídséggel elhordozó türelem az, amely meggyõzheti a tévtanítókat, akik értelmi gõgjük és haszonlesésük miatt az ördög csapdájába kerültek. A lelkipásztornak tudnia kell, hogy a racionális érvek önmagukban nem gyõzhetik meg a tévelygõket, csak Isten szeretete képes letörni a bûn bilincseit és kiszabadítani a hazugság szövevényébõl, és újraformálni az emberi szívet.

2 Tim. III. RÉSZ

2 Tim. 3,1–9. Az egyházat fenyegetõ belsõ veszélyek a Krisztus visszajövetele elõtti idõben.

1Tim 4:1-ben már találkoztunk azzal az õskeresztyén hittel, amely egy Jézustól származó prófécián alapult (vö. Mk 13), hogy Isten országa vajúdásokon keresztül fog megérkezni. „A gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Az itt közölt bûnkatalógus abban különbözik a Róm 1:29–32-ben közölt bûnöktõl, hogy itt már nemcsak a pogányok bûneit írja le Pál, hanem a keresztyén gyülekezeten belül bomlasztó bûnöket is. Ezek a bûnök, amelyek az önzésen, az istenfélelem és a felebaráti szeretet semmibe vételén alapulnak, ráadásul a „kegyesség formáját” öltik magukra, a kegyes önzés és vallási gõg álarca alatt akadályozzák az evangélium igazságának érvényre jutását. Ebben van a veszedelmes jellegük. Hányszor megtörtént már, hogy az egyház kegyes formákba öltöztetett bûneivel maga állott az evangélium útjába. Pál vigasztalásul üdvtörténeti példát közöl azoknak sorsáról, akik az igazságnak ellenálltak, de elbuktak. Jannész és Jambrész, azok az egyiptomi varázslók voltak, akik konokul és hosszan ellenálltak Mózesnek az egyiptomi szabadítás alkalmából. Nevük nem az Ósz-bõl, hanem az ószövetségi apokrifus irodalomból ismert. De nem a nevük lényeges, hanem üdvtörténeti példájuk. Történetükön illusztrálja Pál, hogy az igazságnak nem lehet huzamosan büntetlenül ellenállni. Jannész és Jambrész csak õstípusai azoknak a hamis tanítóknak, akik az üdvözítés története folyamán ámításukkal feltartoztatták egy idõre az igazságot, Isten üdvözítõ, szabadító munkájának kibontakozását, de végül is nyilvánvalóvá lett tehetetlenségük. Pál a 2Kor 13:8-ban így fejezi ki tömör fogalmazásban ezt az igazságot, amely nagy vigasztalás a hamis tanítók és tévtanok ellen küzdõ egyháznak és lelkipásztornak: „Mert semmit sem tehetünk az igazság ellen, csak az igazságért”.

2 Tim. 3,10–17. A helyes út: megmaradás a Szentírás igazságában és az apostol követésében.

A Timotheushoz: intézett személyes parainézis végén még egyszer összefoglalja az apostol az elmondottakat, ill. a tanítás légfontosabb tételeit: Pál életének és szenvedésének példáját, a tévtanítók elleni harcot, és az apostoli tradíció megõrzését.

Timotheus személyes tanúja volt annak, hogy Pál hogyan tanított (didaskalia) és hogyan élt (agogé – életfolytatás) és milyen szenvedések és üldöztetések (pathéma – diógmos) árán hirdette az evangéliumot Kis-Ázsiában, és alapított gyülekezeteket. Timotheus mindenben vállalta Pál sorsát és példaadását. Ezzel helyes úton jár. Antiochia, Ikónium és Lisztra említésével eszébe jutnak az apostolnak nemcsak az üldözések, hanem az a tapasztalata, hogy mindebbõl megszabadította az Úr (vö. ApCsel 13:50; 14:5–6.19–22).

Pál személyes példáját és sorsát általánosítja mindazokra, „akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban”, vagyis azokra, akik a Krisztus-hitet követik. Az evangélium igazságának, Isten szabadító szeretetének vállalásáért és hirdetéséért valamilyen formában mindig üldöztetés (diógmos) szenvedés jár. Bár Pál nem fejezi be a gondolatot, de az elõbbi párhuzam nyomán, Pál példájából az is kitûnik, hogy az evangéliumért vállalt szenvedések között Isten bátorságot, erõt adó és szabadító Szentlelke közel van. Pálnak ezek a szavai értelem szerint Jézusnak a tanítványokhoz intézett kibocsátó beszédet idézik (vö. Mt 10:17–30). Isten útjai a mélységeken át visznek a dicsõségbe: Per crucem ad lucem! – Éppen ellenkezõ sors vár a tévtanítókra (goés pogány istenek varázsló és csaló prófétái), kezdetben növekednek, haladnak a gonoszságban, és ezt sikernek veszik, de végül kiderül róluk, hogy maguk is „eltévelyített tévelygõk” becsapott csalók, akik az ördög tõrébe esve vesznek el.

Végül, de nem utolsó sorban újra emlékezteti Pál Timotheust az evangéliumi hagyományra, amely felõl belsõ bizonyosságot nyert, és emlékezteti azokra, akiktõl azt tanulta. Pál nemcsak önmagára gondol, hanem Timotheus nagyanyjára és anyjára (2Tim 1:5) és azokra az ismeretlen tanítókra is, akik gyermekségétõl fogva megismertették vele a szent iratokat. A „hiera grammata” az ószövetségi szent iratok terminusa. Korabeli zsidó elõírás szerint (Pirqe Abot 5, 21) a gyermekeket már ötödik életévüktõl kezdve be kell vezetni a szent iratok ismeretébe. Az õsegyház bibliája elsõ renden Ósz volt és Jézus írásba foglalt, vagy szájhagyomány által továbbadott szavai, mielõtt az evangéliumok és az apostoli iratok kanonikus érvényre jutottak. A 15. vers világosan mutatja, hogy az õsegyház az Ósz-et a Krisztus-esemény világosságában értelmezte: „ismered a szent iratokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre; a Krisztus Jézusban való hit által”. Az evangélium fényében értelmezett Írás, tehát a teljes Ósz alkalmas arra, hogy megtanítson Isten akaratára, hogy leleplezze a bûnt, hogy megvigasztalja a megtérõt és mindezzel Istennek tetszõ életfolytatásra neveljen. Az apostol vallja az õsegyház bizonyságtételét, az ószövetségi kijelentéstörténetrõl bizonyságtevõ dokumentumok, szentiratok Istentõl ihletett voltáról. Az inspirációnak Jézus és Pál is nem a merev verbális formáját tanítják. Isten Szentlelke által, különös gondviselésével sugallta és hozta létre, õrizte meg az Ósz könyveit, de nem emberi eszközök kikapcsolásával, sõt azok munkába állításával (vö. Mk 12:36k.; Róm 10:19–20; vö. 2Kor 3:6.17). A theopneustos jelzõ azt jelenti, hogy a teljes összefüggésében, a kijelentés történetének távlataiban, Krisztusban és a. Lélek szabadságával magyarázott Szentírás, Isten megtérésre hívó, újjászülõ és szent életre nevelõ szava. Egyedül ez tudja egyre alkalmasabbá tenni Isten emberét a szolgálatra, és szolgálatának teljes betöltésére.

2 Tim. IV. RÉSZ

2 Tim. 4,1–8. Pál közelgõ vértanúhalálára tekintettel különös helytállásra hívja fel Timotheust. Pál utolsó tanítása Timotheushoz egy ünnepélyes elkötelezõ formulával kezdõdik, amely késõbb az Apostoli Hitvallás szövegébe is bekerült. Krisztusnak, mint ítélõ bírónak az említésével Pál az evangelista tisztének teljes súlyát helyezi Timotheusra. Viszont, Isten királyi uralmának, országának gyõzelmes megjelenésének említésével Isten irgalmasságára és megváltó mûvére hívja fel figyelmét, amelynek a szolgálatában áll. A kéryssó igével jelzi Pál, hogy Timotheus Isten országának a heroldja, hírnöke, akinek az a feladata, hogy a közelgõ Úr jövetelét tudtára adja az embereknek (vö. Mk 1:14k.). Ebben a tisztében nem emberi mérlegelésnek kell eldönteni, hogy mikor hirdesse az Isten országa evangéliumát. Az alkalmas és alkalmatlan idõ (eukairos akairos) szó szerint értelmezendõ. Függetlenül minden emberi véleménytõl, az igének minden idõben hirdettetnie kell. A feddés és intés, a bûnök leleplezésének népszerûtlen feladatát, de a vigasztalás a buzdítás sok erõt kívánó feladatát is vállalnia kell az igehirdetõnek. Az alkalmas és alkalmatlan idõ éles kifejezését Pál a makrothymia szóval magyarázza. Az evangélista, az ige hirdetõje nem zelóta, nem tolakodó rajongó, hanem a türelem és a tanítói szándék határozza meg szolgálatának módját.

A megjövendölt idõ már elkezdõdött a tévtanítók fellépésével, akik az egészséges tanítást (vö. 1Tim 1:10) nem tudják elviselni. A bûnbocsánatról, újjászületésrõl, megszentelõdésrõl, örök életrõl, feltámadásról szóló gyógyító evangélium helyett saját kívánságaik szerint keresnek és gyûjtenek tanítókat, akik szenzációra, szellemes elméletekre, izgató vallási vitákra „viszketõ” fülük kívánságának eleget tesznek. Ez a magatartás, amely a hit dolgaiban csak szellemi kielégülést vagy esztétikai játékot keres, és nem engedi, hogy az ember egész lényét megragadja és átalakítsa az evangélium igazsága, végül is a mítoszok meddõ boncolásához vezet.

Timotheus ezzel szemben úgy töltheti be szolgála-. tát maradék nélkül, ha józan marad, tehát sem érzelmei, sem emberi képzelõ ereje nem ragadja el, hanem a józanság Lelkével ítéli meg a tennivalókat (vö. 2Tim 1:7), ha vállalja a küzdelmet és a szenvedést (2Tim 2:3). Az euaggelistés tiszt (ApCsel 21:8; Ef 4:11) és elnevezés az õsegyházban az apostolok legközelebbi munkatársait illette meg. Az evangelisták részben az apostolok mellett munkálkodtak, késõbb önálló missziói és kormányzói feladatokat kaptak. A második keresztyén nemzedékben az apostolok utódai és az apostoli hagyomány legfõbb letéteményesei.

Timotheus helytállására szükség van nemcsak a tévtanítás fokozódó veszedelme miatt, hanem Pál rövidesen bekövetkezõ halála miatt is. A spendomai és az analysis egyaránt Pál halálára utal. A spendomai szóval azt jelzi, hogy életét áldozatként teszi az oltárra „italáldozatul”. Mivel a római polgár „kiváltsága” a lefejezés, az „italáldozat” szóval bizonyára Krisztusért kihulló vérére, a szó igaz értelmében vértanú halálára gondol. Az analysis a láncaitól való szabadulásra utal, de egyben a Krisztushoz való költözést is jelenti (vö. Fil 1:23). A halál azonban most nem szomorú, hanem gyõzelmes gondolatokat kelt Pálban. Örömmel állapítja meg, hogy a „jó harcot megharcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam” (7). Az 1Kor 9:24kk.-ból ismert hasonlattal jellemzi életútját. A vállalt küzdelmet elvégezte. Új kép következik: tén pistin tetéréka ezt jelenti: „hû maradtam”. A kifejezés a hûségben való megmaradás szilárd terminusa. A jó, az igaz és szabályszerûen megharcolt küzdelem jutalma a gyõzelmi koszorú, amit az olimpiai játékokon az atléták nyertek, vagy amit a keleti uralkodók legfõbb állami kitüntetésként adtak. Pálnak a mennyei igaz bíró, fogja adni a „gyõzelmi koszorút”, az „igazság koszorúját” a paruzia napján. Hogy ez az „igazság” nem a Pál érdeme azt tudjuk elõbbi leveleibõl (vö. Róm 3:26; Gal 5:5). Pál Isten gyõzelmének a napjára gondolva nemcsak saját üdvösségében reménykedik, hanem mindazokéban is, akik „szeretik az õ megjelenését”. Pál élete és halála példa marad, vigasztaló és bátorító példa, mindazoknak, akik várják Isten országának a gyõztes megjelenését és diadalát az emberi élet és történelem minden nyomorúsága felett. Így áll elõttünk Pál a pogányok apostola, Isten embere halála elõtt: „…nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1:21).

2 Tim. 4,9–18. A fogoly Pál helyzete és rendelkezései.

Pált fogságában régi munkatársai közül sokan elhagyták (vö. 2Tim 1:15), másokat az általa alapított gyülekezetekbe küldött rendelkezésekkel. Most egyedül Lukács, a szeretett orvos van vele. Kéri Timotheust, hogy késedelem nélkül induljon el hozzá Rómába, és vigye magával Márkot, mert hasznos neki a szolgálatban. Azt; akit egykor méltatlannak tartott munkatársnak fogadni, most hasznos és szeretett munkatársként visszanyerte (vö. ApCsel 15:36–41). Kéri Pál Timotheust, hogy hozza magával a Tróászban hagyott köpenyét, amelyre a közelgõ tél miatt a börtönben nagy szüksége lesz, a könyveket és a pergameneket, amelyek minden bizonnyal ószövetségi iratokat tartalmaztak. Ennyi Pál apostol „vagyona” és hagyatéka. De Tróász említésével eszébe jut egy Alexander nevû rézmûves, aki sokat ártott Pálnak, és akitõl óvj a Timotheust. Közli, hogy elsõ védekezése perében kedvezõen végzõdött, azért, hogy még elvégezhesse a rábízottakat. De a 4:7-bõl tudjuk, hogy közeli halálával, vértanú halálával, tehát perének kedvezõtlen kimenetelével számol. Azt reméli, hogy Isten az õ „mennyei országára fogja megszabadítani”. Helyzetérõl való tudósítását doxológiával és ámennel zárja. Pál az utolsó leheletéig odaadással és körültekintéssel végzi a rábízott szolgálatot. Ez nem a meghalás mûvészete, nem „ars moriendi”, hanem az életbõl való távozás istentisztelete.

2 Tim. 4,19–22. A levél befejezése.

Köszöntések. Pál név szerint felsorolja az Ázsia tartományban dolgozó közeli munkatársait és a Rómában levõ munkatársai nevében is üdvözli õket. Az üdvözölt munkatársak ismerõsök Pál leveleibõl és missziói útjairól (vö. ApCsel 18:2; 18:26; Róm 16:3; 1Kor 16:1; 2Tim 1:16–18; Róm 16:23; vö. ApCsel 19:22; ApCsel 21:29). A római munkatársak közül a Linus nevérõl olvasunk a késõbbi keresztyén hagyományban, a római püspökök listáján Péter után a második helyen áll.

A halál révén álló apostol utolsó ránk maradt szavait olvashatjuk ezekben az üdvözletekben. Pál utolsó levelét is élete nagy ügyének, az Isten Krisztusban kijelentett kegyelmének hirdetésével fejezi be: Az Úr legyen a te lelkeddel! A kegyelem veletek! Pál ránk maradt utolsó gondolatai és szavai az evangélium szolgálatának, munkatársainak és rajtuk keresztül a gyülekezeteknek, az egyháznak szólnak.