A TIMOTHEUSHOZ ÍRT ELSÕ LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor

1 Tim. I. RÉSZ

1 Tim. 1,1–2. Pál üdvözli Timotheust.

Pál az üdvözletben apostolnak nevezi magát. Nyilvánvalóan nem Timotheus elõtt akar ebben a tisztében bemutatkozni. Az „apostol” szóra itt különös hangsúly esik, mert Pál Timotheus által a gyülekezeteknek Isten meghatalmazott követeként szól. Az apostolos cím nemcsak Pál hivatásának méltóságára utal, hanem alázatára és kötöttségére is. Minden amit mond és amit tesz, nem saját tetszése, hanem Isten akarata és terve szerint történik, sõt parancsára: kat’epitagén theou. Isten jelzõje, sótér hémón ószövetségi méltóságjelzõ (Zsolt 25:5; 27:9; Hab 3:18; vö. Lk 1:47). Isten nem csak teremtõ, hanem szabadító, megváltó Isten is. A Szentháromság személyeinek munkái áthatják egymást. Jézus méltóságjelzõje hé elpis hémón arra az eschatologiai reménységre utal, hogy Jézus eljövete lével és az evangélium hirdetésével elkezdõdött Isten ígéretei beteljesedésének ideje, amely az emberiség teljes megváltásával, bûnbõl és halálból való szabadításával végzõdik. Timotheust Pál vezette hitre, õ rendelte el az evangélium szolgálatára, innen érthetõ az a meleghangú, szívélyes megszólítás: „igaz fiamnak a hitben”. A Pál és Timotheus között meglevõ bensõséges baráti és munkatársi kapcsolatnak a szelleme betölti mindkét Tim levelet. A „kegyelem néktek és békesség” szokásos páli formula helyébe a Pásztori Levelekben a „kegyelem, irgalmasság, békesség” háromtagú üdvözlõ formula lép, amely zsidó eredetû (Gal 6:16) és a kisázsiai gyülekezetekben vált használatossá (vö. 2Jn 3). Pál Isten ajándékozó kegyelmét, bûnbocsátó irgalmasságát és az Istennel a Krisztusban helyreállt közösség békéjét, tehát az üdvõsség javainak teljes gazdagságát kívánja Timotheusnak és a rábízott gyülekezeteknek. A kegyelem, irgalmasság és békesség Istennek az a mindent felülhaladó ajándéka, amit a keresztyéneknek szüntelen kívánniuk kell egymásnak és minden embernek.

1 Tim. 1,3–11. A tévtanítók ellen határozott küzdelemre van szükség.

A spekulatív theologiai elméletek nem a gyülekezet építésére, hanem ellentétek keltésére szolgáinak. Az a helyes írásértelmezés, amely a szeretet mértékének megfelel.

Pál azzal a rendelkezéssel hagyta Efézusban Timotheust, hogy az efézusi gyülekezetet és a kisázsiai egyházat (amelynek vezetõ gyülekezete Efézus volt) védje a tévtanítókkal szemben. A tévtanítók még a gyülekezetekben vannak, számuk még nem volt nagy (tisin), de Pál úgy véli, hogy a kezdeti határozott fel lépés és intés talán még kijózaníthatja õket, és megvédi a gyülekezet bizonyságtételének egységét. Az apostol arra szólítja fel Timotheust, hogy „parancsold meg némelyeknek, hogy ne tanítsanak idegen tanítást” (3). A paraggelein az autoritativ, a Krisztustól vett tekintélyre hivatkozó parancs kifejezése (vö. ApCsel 16:18; 1Kor 7:10). A heterodidaskalia az apostoli tanítástól idegen, tévtan kifejezésére szolgáló fogalom. Ezekben a sorokban megfigyelhetjük az õsegyház kialakuló hivatalos nyelvhasználatát, amely az apostol határozott egyházkormányzói tevékenységére is utal.

A tévtanítókra jellemzõ, hogy „mítoszokkal” és „genealógiákkal” foglalkoznak. Ezekrõl bõvebb felvilágosítással szolgál Tit 1:14 és Tit 3:9; ahol „zsidó mítoszokról” van szó. A hellenista irodalomban a „mítoszok és genalógiák” a mitikus jellegû történetírás elnevezése. A nagy zsidó filozófus, Alexandriai Philo viszont „genealogiai”-nak nevezi Mózes elsõ két könyve történeti leírásait a Sinai törvényadásig bezáróan. Tehát az itt használt mythoi kai genalogiai kifejezés a bibliai õstörténetben és Izráel õstörténetében található nemzetségtáblázatokra és legendaszerû elbeszélésekre vonatkozik. A tévtanítók az ezekhez fûzõdõ allegorikus spekulációkra összpontosították figyelmüket, és elméleteikkel elterelték a gyülekezet figyelmét az evangélium lényegérõl. Ennek következtében a gyülekezetet az Isten üdvözítõ tervének és akaratának (oikonomia) megismerése helyett és hitben való épülés helyett hiábavaló vitákra pazarolta erejét. A Timotheus eljárásának, mint minden egyházi intésnek és feddésnek, fegyelmezõ rendelkezéseknek a célja a szeretetre nevelés, egy olyan szeretetre, amely tiszta szívbõl, jó lelkiismeretbõl és képmutatás nélküli hitbõl származik. A tevékeny és hathatós szeretetnek ez a három elengedhetetlen feltétele van.

A tévtanítók éppen a szeretettõl távoztak el, ezért minden nagyképû tudóskodásuk ellenére tudományuk üres és hiábavaló, terméketlen fecsegés marad. A tévtanítók törvénytanítók akarnak lenni. Spekulációikkal aszketikus követelményeket akarnak a gyülekezetekre szabni (vö. 1Tim 4:3; Tit 1:14). Aki pedig a törvényt az evangélium nélkül hirdeti, nemcsak Krisztust, de az ószövetséget is félreérti.

Az Isten törvénye jó, de a maga „törvénye” szerint (nominós), azaz belsõ értelme, rendeltetése szerint kell alkalmazni. Ez pedig a szeretet szabálya, amelyben az Ószövetség és Jézus is összefoglalta a törvényt (Mk 12:28–31 par.) A törvény nem a Krisztusban, megigazított ember gyötrésére, hanem a bûn leleplezésére, a gonoszok elrettentésére, a törvényszegõk ellen van. A 9. és 10. versekben található bûn-katalógus a Tízparancsolat (Ex 20:1–17) áthágását illusztrálja a korabeli zsidó írásmagyarázat példája szerint. Az elsõ tábla parancsainak áthágóit hat általános jelzõvel illeti, a második tábla parancsai ellen vétõket egyenként említi. Ezen kívül a törvény az ellen is van, ami „az egészséges tanítással ellenkezik”. Ez a kifejezés a Pásztori Levelek sajátos szókincséhez tartozik (2Tim 4:3; Tit 1:9; 2:1), és antiheretikusan értendõ. A tévtanítással szemben az evangéliumi tanítás egészséges, józan, értelmes, nem a vulgáris filozófiai racionalizmus értelmében, hanem pnéumatikus értelemben, a kijelentés logikája szerint (vö. Dibelius 20k.). „A boldog, Isten dicsõségének evangéliuma” adja a bûnbocsánatot, a szabadítást, a szeretet által szolgáló életet az embernek, nem pedig a törvényeskedõ tévtanítók spekulációi.

1 Tim. 1,12–17. Pál megtérése és apostoli szolgálata az irgalmas Isten munkájának legkimagaslóbb példája. Az apostol a kegyelem munkáját a maga teljes méltatlanságának és Isten könyörülõ, szolgálatba állító szeretetének leírásával jellemzi. Pál azelõtt káromolta Krisztus nevét, és üldözte Krisztus tanítványait, követõit (ApCsel 8:3; 9:1–2; Gal 1:13–23). Isten ezzel szemben eleve elrendelésébõl hûnek ítélte (1Kor 4:2) és apostoli szolgálattal bízta meg. Pál ugyan tudatlanságból cselekedett, de ez nem von le semmit a kegyelem nagyságából. A tudatlanságból elkövetett bûn is vétek (vö. Num 15:22–31; ApCsel 13:27kk.). Pálnak ennél a megállapításánál azonban közrejátszott az a korai keresztyén theológiai gondolat is, hogy az apistia és az agnosia egy olyan korszak az emberiség és az egyén életében, amelyre, Isten igaz ismeretének a hiánya jellemzõ (ApCsel 17:23.30; Ef 4:18; 1Pt 1:14). Ez a korszak Krisztus megismerésével megszûnik. Pál életében Isten kegyelme elfedezte ezt a korszakot és az apostolt a hit és szeretet emberévé formálta át. A hyperpleonasen jelzi, hogy a kegyelem minden elõbbi helyzetet, sõt minden késõbbi várakozást felülmúló valóság. Pál megtérésének példájából a legelveszettebbnek látszó bûnös is reménységet meríthet. „Hitelt érdemlõ beszéd és minden elismerésre méltó, Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy bûnösöket üdvözítsen, akik közül az elsõ én vagyok” (15). Ezzel a hitvallásszerû formulával foglalja össze Pál a rábízott evangéliumot, amelynek igazságát és valóságát saját életében olyan ellenállhatatlan erõvel tapasztalta meg. Pál itt, ha nem is szó szerint, de tartalmában Jézus Zakeusnak mondott szavait idézi (Lk 19:10). Pál, aki egykor a bûnösök élén járt, most a megkegyelmezettek élén járhat. Így a rajta megmutatott hosszútûrés, õstípusává lett Isten minden további kegyelmi munkájának, õmaga pedig példájává mindazoknak, akik. hisznek Krisztusban az örök életre. Pál megtérését nem bibliográfiai vagy pszichológiai okból említi, hanem az apostoli kérügma illusztrálására: Pál abszurd példája mutatja, hogy nincs elveszett ember Isten szemében. Pál a hellenista zsinagógában tanult és naponként mondott doxológiával zárja az építõ jellegû szakaszt, amelyben igehirdetése szívét tárta fel. Magasztalja az idõk, a történelem Urát, aki új korszakokat hív létre (vö. Ézs 52:7), aki a világ teremtésétõl vezeti a beteljesedés felé a mindenséget. õ az életnek Ura és adója, a fenségben uralkodó, egyetlen Isten (Ex 33:20; Kol 1:5; Deut 6:5). Mégis Õ az irgalmas Isten, a bûnös ember megváltója Jézus Krisztus által. Egyedül Õt illeti „dicsõítés és tisztelet örökkön örökké”. Az áhítat magasságában szárnyaló liturgiai formula után Pál „ámen”-nel erõsíti meg a mondottakat, amit a levelet hallgató gyülekezet ismételhet.

1 Tim. 1,18–20. Timotheusnak férfiasan kell képviselnie a rábízott evangélium ügyét. Pál a gondolati egységet záró soraiban utal arra a helyzetre, amelyre nézve rendelkezéseket küldött (vö. 2Tim 2:14; Tit 2:15). Az itt küldött utasításnak (1:3kk.) nemcsak hivatalos jellege, hanem igehirdetésszerû érvénye is van. Az apostol az elmondottakat kötelezõ érvényû apostoli tradícióként adja át. Erre utal a paratithemai ige, amely a paradidómi értelmében az õskeresztyén irodalomban az igaz tanításnak hû megõrzésre átadását jelenti. Timotheusnak az ordinációja, a kézrátétel és imádság alkalmával kapott prófécia (vö. ApCsel 13:1–3) adjon erõt és bátorságot a fõ, az igaz harcra, minden tévtanítással szemben az evangéliumért. A kalé strateia a hadi szolgálat képének bibliai alkalmazása, amely a görög filozófiai etika formakészlétének segítségével az ószövetségi szent háború, újszerû evangéliumi megfogalmazása. Ennek a gondolatnak a lényege az, hogy Krisztus tanítványa katona, aki kész egyaránt a harcra és a szenvedésre is. Pál leveleiben másutt is megfigyelhetjük, hogy az apostol a „férfias keresztyénség” példáját adja követõinek (vö. Ef 4:13; 6:10kk.; 2Tim 2:4). Erre utalnak az atlétikából vett hasonlatok is (1Kor 9:24–27). A Krisztus harcosa azonban nem fegyverrel, hanem hittel és jó lelkiismerettel harcol. Csak akkor várhat eredményt ha megõrzi a Léleknek ezeket az ajándékait. A keresztyén, a bibliai alapokon nyugvó tanítás szerint a „jó lelkiismeret” nem puszta emberi tulajdonság, hanem a Szentlélek által önmagát ítélõ és korrigáló erkölcsi öntudat. Hit nélkül és beszennyezett, érzéketlen lelkiismerettel csak hajótörés vár az evangélium szolgálatába állított emberre. A hajótörés az etikai gondolkodásban a belsõ ellentmondások és hazugságok miatt kudarcba fúlt élet jellemzésére szolgáló kép. Ilyen hajótörött emberek Himenéus és Alexander, akik egykor Pál munkatársai lettek (vö. 2Tim 2:17; 4:14), de erkölcsi lazaságuk következtében hitük hajótörést szenvedett. Amikor elkezdték káromolni (blasfémein) Krisztust és az evangéliumot és ezzel veszélyeztették az egyház egységét a tanfegyelmet és a gyülekezetek szeretetközösségét, Pál „átadta õket a Sátánnak”. Ez a kifejezés a gyülekezetbõl való kirekesztést jelenti, egyben azt a meggyõzõdést, hogy a Sátán a kiközösítettet betegséggel vagy más csapással sújtja, és ezáltal a bûnös magába száll és talán megtérhet (vö. 1Kor 5:5). A paideia jelentésében benne van a fenyítés és a nevelés mozzanata is. Az egyházfegyelemnek olyan példájával találkozunk itt, amely a gyülekezet érdekében történik, azáltal, hogy azt a szétrombolástól óvja, másrészt azonban a fegyelmezés a bûnös érdekében is történik, hogy azt a fenyítés bûnbánatra indítsa. Egyedül ez lehet minden egyházfegyelem és egyházi fenyítés értelme és célja.

Pálnak ezek a szavai, amellyel Timotheust kemény és férfias harcra buzdítja az evangélium tisztaságáért, az egyház belsõ rombolóival szemben, a terméketlen viták és viszályok szítóival és az erkölcsi lazasággal szemben, világosan mutatják annak a nézetnek a tarthatatlanságát, hogy a keresztyén embernek csak szelídséggel és passzivitással lehet képviselni az igazságot. Jézus kemény szavai a farizeusok és sadduceusok ellen és a templom megtisztítása (Mt 21:12–13; vö. Jn 2:14–16) alapul szolgálnak Pál határozott fellépéséhez az igazság érdekében. Ez a „férfias keresztyénség” az újszövetségi kijelentés belsõ logikája szerint nem valami hõsi eszmény, hanem az „erõ, szeretet és józanság” (2Tim 1:8) Lelkétõl áthatott magatartás, éppen az Isten országának nagy ügye, az Isten Krisztusban hozzánk jött szabadító szeretetének hirdetése és megélése érdekében.

1 Tim. II. RÉSZ

A keresztyén bizonyságtétel hitelének lényeges feltétele az istentiszteleti és gyülekezeti rend

1 Tim. 2,1–15. A helyes istentisztelet.

A gyülekezet életének legfontosabb mozzanata az istentisztelet. Pál elrendeli, hogy az istentiszteleten tartson a gyülekezet „könyörgéseket, imádságokat, esedezõ (közbenjáró) fohászokat és hálaadó imákat minden emberért”. Ezek nem különbözõ imatípusok, hanem a közös istentiszteleti imádság különbözõ motívumai, amelyek a gyülekezet imádságának teljes gazdagságát jelzik. Az imádság minden emberért szól. Jézus Krisztus Lelke a szeretet Lelke, aki nem zár ki senkit, sõt átfogja a világot szeretetben és reménységben. Az imádságban különös hangsúly esik a birodalom fejéért, a császárért való könyörgésre. A basileus elnevezés keleten császárt jelentett. A többes jelzi, hogy a mindenkori uralkodóról van szó. De a császárral együtt mindenkiért könyörögnie kell a gyülekezetnek, aki részt vesz a hatalom birtoklásában és gyakorlásában. A kérés indoklása az, hogy a birodalom vezetõi tudják megteremteni a békét, a feltételeket a „nyugodt és csendes élethez”, amely lehetõvé teszi az egyház szolgálatának a végzését is, Isten elõtt való kedves életfolytatásban (eusebeia) és külsõ-belsõ tisztaságban, emberek elõtt kedves magatartásban. Pál Krisztus visszajövetelének a várásában, a teljes váltság napja közeledtének a reménységében él, még sem feledkezik meg az evangélium etikai tartalmáról sem. A Pásztori Levelek az elsõ keresztyén „polgári” etika dokumentumai, abban az értelemben, hogy az egyház – bár nem mond le Isten országa várásáról, de beilleszkedik az emberi társadalomba, és hosszabb történeti útra rendezkedik be.

A felsõbbségért mondandó ima megértéséhez szükséges megjegyezni, hogy ez nem a felsõbbség megtéréséért történik – mint ahogy ezt egy az egyháztörténet folyamán idõnként felmerülõ téves magyarázat állítja –, hanem egyrészt a lojalitás, az államhoz való hûség kifejezése, másrészt könyörgés azért, hogy Isten adjon erõt és bölcsességet az állam vezetõinek tisztük betöltésére, a béke és a rend fenntartására. A birodalom pogány népei a császárkultusz keretében fejezték ki lojalitásukat. A zsidóság áldozatot mutatott be a császárért és családjáért. A keresztyének imádkozták érte és a hatóságért.

Az egész embervilágra tekintõ könyörgés és a békés, nyugodt alkotó munka és az ebben folyó keresztyén bizonyságtétel kedves Isten elõtt, mert Õ „megváltó”, „szabadító” Isten, aki szeretetével mindenkit üdvözíteni akar és az igazság ismeretére és elismerésére eljuttatni (vö. Zsid 10:26; 2Tim 2:25; 3:7). Az epignósis alétheias nem pusztán intellektuális megismerést jelent, hanem az igazság:elõtt való meghajlást, annak elfogadását és cselekvését. Az egyház azért tud a világért könyörögni, mert ismeri és elfogadta Jézus Krisztusnak a világért történt megváltó munkáját (vö. Jn 3:16).

Az 5–6. versekben olvasható kéttagú hitvallási formula az õsegyház egyik legrégibb hitvallása, amelyik Istennek és Jézus Krisztus személyének, kiengesztelést, új szövetséget szerzõ munkájának dicsõítése. Õ Isten szeretetének megtestesült bizonysága az üdvözítés történetének döntõ idejében. Pál esküvel bizonyítja, hogy az errõl szóló evangélium rábízatott, õ Isten meghatalmazott hírnöke a népek között (vö. Gal 2:8; Ef 3:1–13). Pál ezzel a nyilatkozattal ünnepélyesen megerõsíti rendelkezéseinek apostoli hitelességét, azokkal a tévtanítókkal szemben, akik kétségbe vonták azt. Az egyház szolgálatában igen fontos helyet foglal el a világi felsõbbségért és az emberiségért való istentiszteleti könyörgés és hálaadás. Ez egyrészt a szeretet, és szolidaritás kifejezése a mindenkori kortársak életének a kérdései iránt, másrészt Isten világkormányzó és megváltó, szabadító hatalmának és irgalmasságának a megvallása, Ez az imádság és az ebbõl következõ keresztyén szolgálatkedv és az Isten elõtt és ez teszi hitelessé az egyház bizonyságtételét az emberek elõtt.

A férfiak imaszolgálata. Az apostol rövid „akarom” szava jelzi, hogy Isten akaratából és meghatalmazásából folytatja rendelkezéseit. A felemelt karok, felfelé fordított tenyerekkel az imádkozás jellegzetes ókori testtartása. Annak a kifejezõje ez a mozdulat, hogy az imádkozó, Isten áldását kéri és fogadja. Pál azt rendeli, hogy a férfiak „szent” kezeket emeljenek fel Istenhez imádkozáskor. A hosios egyrészt az Istennek szentelt, bûntõl megtisztított embernek a jelzõje, másrészt és elsõ renden az Istené és a Krisztusé (Lev 19:2; ApCsel 2:27; Zsid 7:26; 1Thessz 4:3). Az apostoli rendelkezés a férfiak papi szolgálatára utal, az egyetemes papság értelmében. Az apostol különösen két bûntõl óv, a haragtól és a viszálytól, ami a férfiaknak, természetüknél fogva nagy kisértést jelent. Jézus tanítása szerint, annak aki imádkozni akar, készen kell lennie a megbocsátásra és a békességre (Mt 5:23; 6:12). A harag kizárja az embert Isten munkatársi közösségébõl (Jak 1:20). A férfiaknak, mint az egyház és a keresztyén család bizonyságtevõ, papi szolgálata vezetõinek vigyázniuk kell, hogy a harag és viszálykodás jellegzetes férfibûne alkalmatlanná ne tegye õket az imádság szolgálatának elvégzésére.

A keresztyén asszony magatartása az istentiszteleten és a családban. Ha a férfiak legnagyobb kísértése a harag és a viszály, a nõké a minden szemérmet félretevõ feltûnni és tetszeni vágyás. Ez önmaguk bálványozásához vezet és az érzéki vágyak rabjaivá teszi õket. Ezzel önmagukat zárják ki az istentisztelet áldásából. A külsõ feltûnés és tetszenivágyás az istentiszteleten kívül sem illik a keresztyén nõhöz, mert az élet legfõbb értelmétõl a hitbõl és szeretetbõl fakadó szolgálattól vonja el az embert. Az apostol azonban mégsem a keresztyén nõk öltözködését akarja szabályozni, ezt ui. a törvényeskedõk teszik. Csak azt kívánja, hogy ne a fényûzõ öltözködésben merüljön ki a keresztyén nõ élete, hanem fordítsa figyelmét a belsõ ékességre és a jó cselekedetekre. Az aidos és a sófrosyné rokon értelmû szavak, a szemérmes és józan mértéktartást jelzik. Ezek teszik igazán ékessé és vonzóvá a keresztyén nõt. Pál nem a tiszta és az ízléses öltözködés ellen érvel, hanem az önmagát bálványozó érzéki feltûnést keltõ testkultusz ellen, ami alkalmatlanná teszi a keresztyén nõt a hitvalló életre. A katastolé kosmia (9) az a méltó viselkedés, magatartás, amely a jó cselekedetekkel bizonyságot tevõ keresztyén nõ jellemvonása.

A 11–15. verseket, de különösen a 12. verset az egyháztörténet folyamán sokszor idézték úgy, mint a nõk kultuszi szolgálatból való kiszorításának újszövetségi bizonyságát. A hely alapos megvizsgálásából kitûnik, hogy a kérdés összetettebb, és nem arról van szó, hogy Pál örök érvényû isteni rendeléssel eltiltja a keresztyén nõt az igehirdetéstõl és az ige magyarázásától. A tiltás így hangzik: „Az asszony csendben tanuljon, teljes engedelmességgel (11). De a tanítást asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék…” (12). Itt mindenek elõtt egy általános életszabályról van szó, és csak másodlagosan – a didaché jelentésébõl következtetve – az istentiszteleten való viselkedésrõl. Azt a tételt, hogy az asszony csendben tanuljon, Pál jellegzetes rabbinusi érveléssel indokolja: 1. Ádám teremtetett elsõnek. Ókori gondolkodás szerint az elsõ az értékesebb, pl. az elsõszülött. 2. Nem Ádám vezettetett félre, hanem Éva. Pál ezt az érvelést az apokrifus Sirach könyvébõl veszi (Sirach 25:24). Az Ószövetség nem tesz ilyen különbséget. A bûn említésével azonban sürgetõvé válik az evangélium meghirdetése. Igen meglepõ a 15. vers kijelentése: „…de megtartatik a gyermekszülés által, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szentségben, józanul”. Ennek a kijelentésnek az az értelme, hogy a hitben, szeretetben, szentségben teljesített nõi hivatás, az anyaság hivatásának betöltése az az életkör, ahol Isten üdvözítõ ígéreteivel és erejével találkozik a keresztyén nõ.

Mi indította Pált a nõknek adott ún. „hallgatási parancs” kimondására? Az elsõ gyülekezetekben voltak prófétanõk (vö. ApCsel 21:9). Ezt a jelenséget Jóel próféciája beteljesedésének tartja Péter az elsõ pünkösdkor (ApCsel 2:17 vö. Jóel 2:28). A Pál által alapított gyülekezetekben is kaptak nõk tanítói szolgálatot (ApCsel 18:26). Mi indította akkor Pált az 1Tim-ban, munkássága utolsó éveiben, hogy a kisázsiai gyülekezetekben megtiltsa a nõk gyülekezeti szereplését, és életkörüket a családra korlátozza? A Pásztori Levelek és a legrégibb egyháztörténeti adataink szerint megtalálhatjuk a feleletet erre a kérdésre. Pál a tévtanítás egyik káros kinövését, illetve romboló hatását akarta megfékezni a hallgatási tilalommal. A törvényeskedõ és aszketikus tanításokat hirdetõ tévtanítók különösen a gyülekezet nõtagjaira voltak hatással (vö. 2Tim 3:6). Egyik veszedelmes tévtanuk az volt, hogy tiltották a házasságot (1Tim 4:3). Ha ezeknek a tévtanítóknak sikerül a nõket tömegesen kivonni a családi életbõl és a gyülekezeti istentiszteleteken rajongó és eksztatikus médiumként felléptetni, akkor a keresztyén családi élet felbomlik, a gyülekezeti istentisztelet pedig kháoszba fúl. Pál ezzel szemben megvédte a keresztyén istentisztelet komolyságát, és a nõ anyaságát megilletõ méltóságot Isten igéje hitelével igazolta.

Mint ahogyan azonban az Újszövetség nem törvénykódex és nem ad kazuisztikát, hanem minden konkrét rendelkezése a szeretet nagy parancsának illusztrációja, úgy Pálnak ez a hallgatási tilalma is helyhez és alkalomhoz kötött. Akkor, abban a helyzetben ezt követelte az egyház szolgálatának hitele és eredményessége, amiért Pál Krisztus szerelmével buzgott. Az egyháznak azonban megvan a joga és kötelessége minden idõben, hogy a nemek és nemzedékek szerepét a szolgálat érdekében úgy irányítsa, ahogyan az az evangélium érdekének és az emberszeretet parancsának legjobban megfelel.

1 Tim. III. RÉSZ

1 Tim. 3,1–7. A gyülekezeti vezetõ személye és kötelességei.

Az episkopos a Pásztori Levelekben gyülekezeti felügyelõt, a gyülekezet lelkipásztorát jelenti, ezért nem azonos a mai értelemben vett püspökkel (vö. Tit 1:7), sem az episkopé a késõbbi püspöki tiszttel. A szó a hellenista kultúrkörben olyan közhivatalnokot jelentett, akinek fõleg gazdasági teendõi voltak. Feltûnõ párhuzamot mutat ez az elnevezés a Holttenger mellékén települt, egykori esszénus szekta vezetõjének nevével: mebaqqer, akinek a feladata, a gyülekezet oktatása, lelkigondozása, az újonnan belépök megvizsgálása szintén hasonlóságot mutat az episkopos feladatával. De egyszerûen és természetesen például szolgálhatott a hellenista diasporában élõ zsidó gyülekezetek zsinagóga elöljárójának tiszte is. A görög és zsidó példák és elõzmények ellenére a keresztyén episkopos tiszt a keresztyén talajon, páratlan jelenséggé, a keresztyén gyülekezeti lelkipásztor tiszttévé lesz.

A kívánalmak, amelyeket az apostol a felügyelõvel szemben támaszt, már egyháztörténeti tapasztalatból fakadtak. A felsorolt görög erénykatalógus szavai keresztyén tartalommal telnek meg. Látszólag csak a felügyelõtõl megkívánt tulajdonságokról van szó, de ezekbõl a tulajdonságokból kiderül a felügyelõ feladatköre is. Mivel szükséges, hogy tanításra alkalmas legyen, ebbõl következik, hogy feladatkörébe tartozott mindenek elõtt a tanítás. Az a kívánalom, hogy elõször családja körében kell megmutatnia kormányzói készségét, csak ezután válhat alkalmassá az Isten háza, az egyház igazgatására, arra mutat, hogy a felügyelõnek egyházkormányzói, vezetõi tevékenysége is volt a gyülekezetben. A mértéktelenségtõl és a káros szenvedélyektõl való tartózkodás és józan élet kívánalma pedig a lelkigondozói munka feltétele. Az egynejûség követelménye nemcsak a poligámia ellen, hanem az ún. rejtett poligámia ellen is irányul, ami abban nyilvánult meg, hogy valaki egymás után bocsátotta el feleségeit, és újra nõsült. A császárkorban igen magasra szökött a válások száma, és ennek következtében a rejtett poligámia, az egyház kezdettõl fogva tiltotta ezt a szokást. Különösen a gyülekezetek vezetõitõl kívánta meg, hogy házaséletük példaadó legyen. A mértékletesség, a külsõ és belsõ magatartásban való tisztesség feltétele az igehirdetõi, egyházkormányzói és lelkigondozói tiszt betöltésének.

Pál azt is fölsorolja, hogy melyek azok a rossz tulajdonságok, amelyek alkalmatlanná tesznek valakit a gyülekezet vezetésére. Nem alkalmas a részeges, kötekedõ, összeférhetetlen természetû ember. Szelídség, békességszeretet és önzetlenség által nyer bizalmat a lelkipásztor a gyülekezet és a kívülállók elõtt egyaránt. A gyülekezet vezetõjének vendégszeretõnek is kell lennie, akinek a házába bizalommal és félelem nélkül mernek menni kérdéseikkel a gyülekezet tagjai, és mindazok, akik segítésre szorulnak. Ahol nagyok a feladatok, ott hitben kipróbált, tapasztalt emberekre van szükség. Pál óv attól, hogy újonnan megtért és nemrég megkeresztelt embert válasszanak meg a gyülekezet vezetõjének. Bizonyára, vagyona vagy tekintélye miatt, hajlamosak voltak a többnyire szegényebb rétegekbõl toborzódott õsgyülekezetek ilyen embert választani vezetõül. Pál figyelmeztet arra, hogy ha valakinek a hitbeli szilárdsága és tapasztalatai nem állanak arányban a feladat nagyságával, amelyet rábíznak, letér az alázat, a szelídség és a Szentlélek erejére hagyatkozás útjáról, önkényeskedve, saját magában bízva, felfuvalkodva kezdi vezetni a rábízott gyülekezetet; és ezzel „az Ördög ítélete alá esik”, ui. a felfuvalkodás az ördög jellegzetes bûne, ami miatt elbukott és Isten megítélte.

Fontos, hogy a gyülekezeten kívülállók is feddhetetlen embernek ismerjék a gyülekezet vezetõjét, hogy ne érje miatta gyalázat a gyülekezetet és a rábízott evangéliumot. Ahhoz, hogy valaki a gyülekezet tagja lehessen, „elegendõ” a kegyelem munkája, a bûnbocsánat és az újjászületés, de ahhoz, hogy valaki a gyülekezet vezetõje legyen, szükséges a feddhetetlen múlt és hangsúlyozottan a kívülállóktól jövõ megbecsülés is. Ezek után érthetõ a bevezetõ mondat súlya, „aki püspökségre törekszik, jó munkát kíván”. Valóban szép és jó munkakör, az evangélium szolgálata, a lelkipásztori munkakör. Ha valaki ezt a szolgálatot kívánja Isten elõtt kedves és jó dolgot kíván, de csak akkor, ha tudatában van a rá váró rendkívüli feladatoknak, és birtokában az ehhez szükséges rendkívüli képességeknek. Ha ilyen rendkívül nagy és felelõs ez a szolgálat, ki alkalmas egyáltalán erre? Pál így felel erre a kérdésre; „a mi alkalmasságunk Istentõl van” (2Kor 3:5). Maga Isten gondoskodik egyházában minden idõben alkalmas szolgáktól az ige hirdetésére, az egyház kormányzására és a lelkek gondozására.

1 Tim. 3,8–13. A diakónus tiszt feltételei és követelményei.

A Fil 1:1-hez hasonlóan a Pásztori Levelek is a diakónust a püspökkel együtt említik. A diakónus munkája a szeretetszolgálat területére esett. A diakonos a szolgálat méltóságának a jelzõje is. Jézus a maga szolgálatát állította példaképül tanítványainak (Mk 10:45; Jn 13:4–17). A diakónus tiszt az õsgyülekezetekben nem egy alsóbb rendû hierarchikus kategória, hanem az episkopos mellé rendelt szolgálat. Ezt mutatják a felsorolt szigorú személyi feltételek is. Mivel a diakónusok Jézus Krisztus könyörülõ szeretetét képviselik, azért tisztességeseknek kell lenniük, egyeneseknek, megbízhatóknak, az alkohol és nyerészkedés rabságától menteseknek. Ez azért fontos mert jelentõs anyagi javak forognak a kezûkön.

Mivel azonban a diakónus nemcsak szolgál, hanem Krisztus nevében is szolgál, fontos, hogy a hit titkát, azaz a hit alapjait is ismerje, jó erkölcsi ítélõképessége legyen (vö. 1:5–19). A szolgálat fontosságát jelzi a próbaidõ feltétele és feddhetetlenség is. Feddhetetlen valaki, ha nem merül fel esetében olyan bûn, amely a tisztségre választásakor kizáró ok lenne.

A 11. versben a feleségekre vonatkozó személyi feltételek, valószínûleg általában a gyülekezeti vezetõk, a püspökök feleségére is érvényesek. A gyülekezet választott vezetõje ill. tisztség viselõje házastársának is tiszteletreméltónak (semna) kell lennie, aki nem rágalmazó, hanem ítéleteiben kiegyensúlyozott, józan és mindenben megbízható, hûséges. A gyülekezetben vállalt tisztség olyan fontos és nehéz munka, amely a hívõ és bizonyságtevõ feleség nagyfokú erkölcsi helytállását és segítését is igényli. A monogámia és a példaadó családi élet a diakónusokra nézve is kötelezõ feltétel. Krisztus szeretete mindenek elõtt a gyülekezet vezetõinek életében akar valósággá lenni.

A jól szolgáló diakónusok szép tisztességet szereznek maguknak. A bathmos itt rangot jelent, ami a diakóniai munka nevével szemben, a méltóságára és a gyülekezetben való tekintélyére utal. A diakónus szolgálatának másik gyümölcse a hitének és hitvalló bátorságának (parrésia) növekedése.

Az egyház bizonyságtétele hitelének és eredményességének egyik alapvetõ feltétele az, hogy a gyülekezet vezetésére, az igehirdetésre, a lelkigondozásra és a kormányzásra, valamint a diakóniai munka végzésére alkalmas, kipróbált és tapasztalt embereket rendeljen az egyház. Ma ez a kérdés a lelkipásztorképzés és a diakóniai munkára való szakképzett és alkalmas vezetõk rendelésének rendkívül fontos és alapvetõ egyházi feladatában jelentkezik. A gyülekezeteknek szüntelen imádkozniuk kell, hogy Isten küldjön munkásokat az õ aratásába, az egyház vezetõinek pedig szüntelen fáradozniuk kell lelkipásztori tisztre és diakóniai munkára alkalmas emberek kiválasztásán és egyre jobb és szakszerûbb kiképzésén. Az egyháznak ez a feladata adja meg Theologiai Akadémiáink munkájának az értelmét és célját, valamint szervezett diakóniai szolgálatunk tartalmát.

1 Tim. 3,14–16. Az egyházban rendnek kell lenni, mert az az igazság oszlopa és a Krisztus-hit megvallója. A 14. versbõl megtudjuk, hogy mi volt Pál személyes indítéka a levél megírásában. Tervezi, hogy Efézusba megy, de ha ez nem sikerülne, Timotheust és a rábízott kisázsiai gyülekezeteket nem akarja zsinórmérték nélkül hagyni a gyülekezeti rend tekintetében. Pál az „oszlop” és „talpazat” jelzõkkel még egyszer figyelmeztet az egyház méltóságára és feladatának nagyságára. A Krisztusról szóló evangélium, mint tartó pilléren az egyházon nyugszik.

Ez az evangélium, ill. a belõle fakadt „kegyesség titka” (az õsegyház liturgiai nyelvében ez a kifejezés a keresztyén hit alapvetõ tanítását jelenti), a 16. versben egy Krisztusról szóló himnuszba tömörítve áll elõttünk. A himnusz egy 3×2 tagú liturgiai rendeltetésû, hitvallási formula. Lényegében hasonlít a Fil 2:5–11-ben található himnikus formulához, mert mindkét helyen Krisztus önmegüresítésérõl, szolgálatáról és megdicsõítésérõl van szó. A különbség annyi, hogy a Fil 2:5–11-ben a himnikus ének a Krisztus-esemény üdvtörténeti, kronológiai rendjében halad, a mélység és magasság ellentétpárjaival dolgozik, itt a Krisztus-esemény univerzális jelentõségének ellenpólusai, a föld és a menny köré csoportosítja mondanivalóját. Az elsõ ellentétpár arról szól, hogy Krisztus, aki a testben, emberként megjelent Istenfia formájában szenvedett a világtól és a világért, a Lélek ereje által (en pneumati) igaznak bizonyult, feltámadt dicsõséges testben. A második ellentétpár a Krisztus megváltói mûve utáni felmagasztalásáról beszél. A feltámasztott és megdicsõült Krisztust az angyalok imádják (Ef 1:20; Fil 2:11; Zsid 1:6kk.; 1Pt 3:22). A mennyei uralomra jutásának megfelelõ mozzanat a földön az evangélium hirdetése, Krisztus királyi uralmának proklamációja. A harmadik ellentétpár Krisztus kormányzásáról tesz bizonyságot. A földön egyház támadt, hittek az evangéliumnak, Krisztus pedig az Atya jobbján kormányoz. Ez az õsegyház erõteljes krisztológiai szemlélete. Krisztus, a megváltó Úr irgalmas uralma és bûn, halál felett gyõzelmes királysága mindenekre kihat. Ennek a hirdetése és megélése az egyházra bízatott. Az egyház nem elégedhet meg ma sem kevesebbel, mint azzal hogy az égész emberiségre és az egész emberi történetre nézve reménykedve hirdeti Krisztus bûn és halál felett gyõzelmes uralmát.

1 Tim. IV. RÉSZ

1 Tim. 4,1–5. A tévtanítók aszketikus tanainak cáfolata.

A gyülekezeti rend leírása után az apostol visszatér az 1. fejezetben említett témához; a tévtanítók tanai cáfolatához. A szakasz egy prófécia idézésével kezdõdik, amely az õskeresztyén tanítás közös kincse volt, ti. az a jövendölés, hogy az Isten országát megelõzõ idõk súlyos próbái és kisértései között sokan elszakadnak a hittõl (Mk 13:22; ApCsel 20:29–30; 2Thessz 2:3.11–12; Jel 13). A sátán hazug emberek képmutató kegyessége által új vallást hoz létre. A tévtanítóknak minden túlhajtott látszatkegyessége ellenére azonban titkos bûnökkel van megbélyegezve lelkiismeretük (kausteriazó a rabszolgák izzó vassal való megbélyegzésének a terminusa). A tévtanítók ugyan a sátán eszközei, de a prófécia arra utal, hogy csak Isten üdvözítõ tervében megengedett és megszabott ideig végezhetik romboló munkájukat. Ez a gondolat világosan bizonyítja, hogy a Pásztori Levelekben megvan az eschatologiai várakozás, így ebben a mozzanatban sem mondanak ellene Pál korábbi leveleinek.

A 3. versben Pál világosan összefoglalja a tévtanítás lényegét. A tévtanítók 1. tiltják a házasságot, 2. bizonyos eledelektõl való tartózkodást követelnek. Megállapíthatjuk, hogy az elsõ esetben hellenista gnosztikus, a másodikban inkább törvényeskedõ júdaista hatásokról van szó, de a szekta nevét nem ismerjük. Valószínûleg még nincsenek határozott körvonalai az új vallásnak, csupán kósza tévtanokról van szó, amelyek felütötték itt-ott fejüket a gyülekezetekben. A házasság tiltása abból az antimaterialista gnosztikus tanításból ered, hogy az anyag, így a test is természeténél fogva gonosz, tehát tovább plántálása bûn. Az ételektõl való tartózkodás törvényeskedõ júdaizmusra vall (vö. Kol 2:23).

Pál az írás alapján érvel ellenük. Az igazság megismeréséhez az igaz gnózishoz, a hamissal szemben, hozzá tartozik, hogy a hívõ tudja: „Isten minden teremtménye jó”. Az apostol a Gen 1:31-ben olvasható igéket idézi, amelyben a teremtõ Isten teszi azt a megállapítást a teremtett világra: „igen jó”. A bibliai kijelentés tanítása az, hogy az emberi élet és történelem nyomorúsága nem a világ materiális jellegében, hanem az ember bûnében, gonoszságában rejlik. „Isten minden teremtménye jó” – ez a tétel határozottan ellene mond minden dualizmusnak és ritualizmusnak egyaránt. Pétert is erre tanította Isten a joppei látomás által, hogy amit Õ megszentelt, ne mondja azt tisztátalannak (ApCsel 10:16). Azoknak, akiket a Lélek Krisztusban újjá teremtett, Isten minden teremtõi ajándéka javukat szolgálja. Ennek egyetlen feltétele, hogy „hálaadással” éljenek vele. A 3. és 5. versekben háromszor történik utalás az asztali imára, eucharistia (3–4), entenxis (5). Az asztali ima, amely áldás és hálaadás volt, zsidó örökség, amelyet a keresztyénség, Jézus útmutatása nyomán (Mk 6:41; 8:4; 14:22 par.) kezdettõl fogva beépített életébe és istentiszteletébe, úrvacsorai liturgiájába is. Ez az ima a teremtõ Isten dicsõítése, Isten igéjének (logos theou ószövetségi igékre vonatkozik) szavaival. A hálaadással fogadott és használt teremtõi javak megszenteltek, mert Istennek szentelt életünket és ez által az Õ dicsõségét szolgálják. Ez a szakasz igen fontos tanítása az apostolnak az anyagi javak, a testi ajándékok keresztyén értékelésérõl és használatáról, és ezzel szoros kapcsolatban az asztali imádság és az úrvacsora szereztetési igéinek mély jelentõségérõl Isten testi ajándékainak elfogadásában.

1 Tim. 4,6–10. A helyes keresztyén önmegtartóztatás.

Timótheus feladata, hogy a hamis kegyesség tévútjával szemben – az igazi megszentelõdés útját tárja eléje a gyülekezetnek, szóban és életfolytatásban.

Ez csak úgy lehetséges, ha az „igazi tanításnak” (kalé didaskalia) beszédeibõl merít erõt (vö. Mt 4:4; Jn 4:34). Az Ószövetség igéi, Jézus szavai és az apostoli tanítás állandó tanulmányozásából nyerhet erõt az Isten embere az evangélium szolgálatára, a gyülekezet vezetésére.

A tévtanítók tanításai, spekulációi (1:4; Tit 1:6) vénasszonyos mesék, amelyek távol esnek a szeretet és józanság Lelkének munkájától. A Pásztori Levelek határozottan ellenzik a terméketlen theologiai vitákat és haszontalan spekulációkat. A gyülekezet érdekében legcélszerûbb ezeknek az elutasítása. A tévtanítók spekulációval szemben a leghatásosabb küzdelem „a kegyesség gyakorlása”, a Szentlélek fegyelmében való beszéd és életfolytatás, a szeretet, a képmutatás nélküli hit és tiszta élet példája (vö. 12. v.). A sómatiké gymnasia eredetileg atlétikai gyakorlatot jelentett, de itt a tévtanítók törvényeskedõ, aszketikus követelményeire vonatkozik. Az öncélú aszkézis egy bizonyos fajta kegyes testkultuszhoz, és ezzel kudarcra ítélt önmegváltó kísérlethez vezet. Van ugyan bizonyos haszna a önmegtartóztatásnak és a keresztyén böjtnek, ha az szeretetbõl, a gyöngébb testvérre tekintettel történik (1Kor 8:13; 9:26k.). De a kegyesség gyakorlása (vö. 7. v.) „mindenre hasznos”, mert Isten ígéretei fûzõdnek hozzá a jelen és a jövendõ életre. A két életet együtt említi az apostol, értékkülönbség nélkül. A tévtanítók aszkézissel menekülnek ennek az életnek a kérdései elõl. De aki menekül az életben kapott feladatai elõl, az elvéti az utat a jövendõ élet felé. Az apostol Isten ígéreteire tekintettel, ereje teljes megfeszítésével végzi feladatát (vö. 1Kor 9:25; Kol 4:12). Pál tudja, hogy munkája nem hiábavaló, mert az élõ Istenbe vetette reménységét, aki hatalmas arra, hogy beteljesítse ígéreteit. Az evangélium hirdetése, az egyház szolgálata azért nem hiábavaló, sõt reményteljes, mert annak az Istennek az akaratát teljesíti, aki „minden ember üdvözítõje” (sótér pantón anthrópón). Külön is szükséges foglalkoznunk a 10. versnek azzal a fordulatával, amely szerint az élõ Isten „minden ember üdvözítõje”. A Szentírás magyarázásának egyik alapvetõ szabálya, hogy a homályos helyeket a nehezen érthetõ kifejezéseket a világosan és egyértelmûen szóló kijelentések felöl kell megközelíteni és ezek értelmében magyarázni. Az 1Tim 4:10 értelmét az 1Tim 2:4 teszi félreérthetetlenül világossá. Az 1Tim 2:4-ben ezt olvassuk Isten üdvözítõ szándékáról és tervérõl: „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (sothenai), és az igazság ismeretére eljusson”. A helyesen értelmezett ún. „üdvuniverzalizmus” azt jelenti, hogy Isten az evangélium hirdetése által mindenkinek felajánlja az üdvösséget, azaz a Jézus Krisztus kiengesztelõ munkája által szerzett bûnbocsánatot, új életet, a feltámadás és az örök élet reménységét, az Isten gyermekeinek békességét és közösségét az Atyával. Egyben gondoskodik is róla, hogy az evangélium hirdetése által mindenki megismerje az „igazságot”. Az „igazság” szó itt az evangélium tartalmát jelenti. Isten üdvözítõ akaratának teljesülése nem mechanikusan történik, hanem az apostolok és az egyház igehirdetõi szolgálata, az emberek részérõl pedig az evangélium megismerése és elfogadása folyamatában. Pál amikor kijelenti hogy Isten „minden ember üdvözítõje”, Isten mindenekét átfogó mentõ szeretetét szembeállítja a farizeusi és a gnosztikus szemlélettel. A farizeusi theológia szerint csak az „igazak” üdvözülnek, a gnosztikusok szerint csak a titkos tudásba „beavatottak”. Az élõ Isten szeretete Jézus Krisztus által mindig, mindenki számára készen áll.

Isten egyetemes üdvözítõ akaratának és az evangélium hirdetése feladatának valamint a Jézus Krisztusban felkínált üdvõsség elfogadásának a kérdését nem szabad összevegyíteni Isten egyetemes gondviselõ szeretetének, sem Isten országa teljes érvényre jutásának problémájával. A Szentírásnak az a tanítása, hogy Isten egyformán gondot visel minden teremtményére (Mt 5:45; 10:29; vö. Zsolt 104). Napját felhozza a gonoszokra és a jókra egyaránt, tudta nélkül még egy értéktelennek látszó „veréb” sem eshet a földre. Istennek ez a gondviselõ szeretete nem áll ellentétben igazságával. Isten világtervében érvényre fogja juttatni igazságát és hatalmát, kiveti és megsemmisíti a gonoszt és annak minden következményét a világból, eltörli a halált és megszüntet minden nyomorúságot, megszabadítja a teremtést a pusztulás rabságából (vö. Fil 2:11; 1Kor 15:28; Kol 1:20; Jel 21:1–7). Mindez azonban egy pillanatra sem veszi le rólunk az evangélium hirdetésének, az engedelmességnek és a keresztyén szolgálatnak a „gyönyörûséges terhét”. Ebben a szolgálatban jó reménységgel végezhetjük feladatunkat, mert ha az élõ Isten szeretete és üdvözítõ kegyelme az egész világra tekint, mennyivel inkább el tudja juttatni azokat a kívánt célhoz, az üdvösséghez, akik életüket hittel Õreá bízták.

1 Tim. 4,11–16. Utasítások Timotheusnak pásztori szolgálata betöltésére.

Pál eddig leírt utasításai Timotheuson keresztül a gyülekezetnek szóltak. A következõkben az apostol egészen személyhez szóló utasításokat ad, irányvonalat az egyház kormányzására. Timotheus a levél írása idején viszonylag fiatal volt. A neotés a 30–40. terjedõ korra vonatkozott. ApCsel 16:1kk. szerint egészen fiatalon lehetett Pál munkatársává a 49/50-es években, most a harmincas évei elején lehetett. A gyülekezetek vezetõi vének (presbyteroi) voltak. Timotheusnak ifjú kora miatt bizonyára különbözõ nehézségekkel kellett megküzdenie. Nem könnyen engedtek tanításának és fegyelmezésének. Pál azt üzeni tanítványának, hogy nem a kor adja meg a gyülekezet vagy az egyház vezetõjének az igazi tekintélyt, hanem a bensõleg és külsõleg hiteles keresztyén élet. Timotheusnak olyan példának kell lennie hitben és keresztyén életfolytatásban, bizonyságtételben, akit a gyülekezet minden tagja követhet.

Az apostol kívánsága, hogy képviseletében teljes határozottsággal igazgassa a gyülekezetet. Ez a vers õrizte meg az Ósz felolvasásának emlékét az õskeresztyén istentiszteleten. Anagnósis, az írás olvasása, a paraklésis a bátorítás, az igehirdetés (vö. ApCsel 13:15), a didaskalia az újonnan felvettek; a ketechumenusok oktatása.

Ha belsõ hitelességgel és az egyház külsõ meghatalmazásából (vö. 1:18) végzi a gyülekezet vezetõje a munkáját, ha él a kapott kegyelmi ajándékokkal, akkor a gyümölcsözõ életben való elõrehaladása (prokopé), mindenki elõtt nyilvánvaló lesz. Krisztus szolgája úgy hirdetheti eredményesen az üdvözítõ evangéliumot és maga is úgy részesül a megtartó kegyelemben, ha gondja van arra, hogy elsõsorban maga álljon alkalmas szolgaként Isten és emberek elõtt, másrészt gondja van arra, hogy a rábízott evangéliumi tanítást minél mélyebben megértse és idõszerûen hirdesse. A kegyesség és az evangéliumi hagyomány, a keresztyén tudomány lelkiismeretes mûvelése és alkalmazása a lelkipásztori bizonyságtétel hitelének alapvetõ személyi feltétele.

1 Tim. V. RÉSZ

1 Tim. 5,1–2. Helyes lelkigondozói magatartás a gyülekezet különbözõ korú tagjai iránt. Timotheusnak pásztori munkája közben úgy kell tekintenie a gyülekezetre, mint egy nap családra, Isten házanépére. Erre maga Jézus adott példát, amikor követõit így nevezte: „férfitestvérem, nõtestvérem, anyám” (Mk 3:31–35). Ebben a családban nem Timotheus, hanem Krisztus a fõ, õ csak Krisztus szolgája, akire a gyülekezet gondozása van bízva. Mint ahogyan apját vagy anyját senki sem utasíthatja rendre szidalommal (epipléssein), úgy a lelkigondozó sem dorgálhatja keményen a gyülekezet idõsebb tagjait. Az idõs ember lelke érzékenyebb, befelé fordul és sok tapintatot követel. Az 5. parancsolat a lelkigondozói kapcsolatokban, sõt egyházfegyelmi esetekben sem veszíti érvényét. – De a fiatalabbakkal szemben is csak a testvéri intelem és buzdítás (parakalein) a járható út. Az apostol külön hangsúlyozza, hogy Timotheusnak a gyülekezet fiatalabb nõtagjaival szemben teljes tisztasággal kell viseltetni. A 7. parancsolatot és értelmezését a Hegyi Beszédben a lelkipásztornak mindig szem elõtt kell tartania, különben könnyen szégyen érheti, és gyalázat származik magatartásából a rábízott evangéliumra is.

1 Tim. 5,3–8. Rendelkezés az özvegyek eltartásáról.

A 3. versben az özvegyek említése egy olyan problémát vezet be, amely terjedelmes helyet foglal el az 1Tim levélben. A kérdés nemcsak lelkigondozói, hanem diakóniai szempontból is fontos. Az apostoli kor bizonyságai szerint az õsegyházban jelentõs számban voltak özvegyek, akik gazdasági és jogi segítségre szorultak. A zsidókeresztyén gyülekezetekben volt hagyománya az özvegyek megsegítésének, mivel a zsidóságban törvényesen gondoskodott a közösség róluk (vö. ApCsel 6:1; 9:39). A hellenista társadalomban azonban ez a kérdés teljesen megoldatlan volt. Ezért kap ebben a levélben olyan nagy hangsúlyt az özvegyek sorsának az ügye.

Pál az özvegyek ügyét az 5. parancsolat szellemében rendezi. A „tiszteld” szó ugyanaz (timá!), mint amelyikkel a szülök iránti kötelességet elõíró parancs kezdõdik (Ex 20:12 LXX). A timé szóban benne van az anyagi segítség gondolata is, a honorárium értelmében. Az apostol rendelkezése az, hogy a hozzátartozók nélküli özvegyekkel szemben a gyülekezet gyakorolja az 5. parancsolat által kirótt kötelességet. Akiknek pedig gyermekei vagy unokái vannak, azok adják meg a nekik kijáró tiszteletet és „tiszteletdíjat”. A „valóban özvegyek”, tehát a hozzátartozók nélkül maradt és életüket Istennek ajánló özvegyek ismertetõ jegye nemcsak a magányosság, hanem az örök élet felé fordulás. A földi kapcsolatok megszûnése közelebb hozza a hívõ emberhez az örök élet reménységét. Az özvegyasszonyok imaszolgálata az egyház felmérhetetlen és eléggé nem becsült erõtartaléka. Ellenben azok az özvegyek, akik az örök élet reménységét bujasággal cserélték föl, önmagukat zárták ki a gyülekezet „tiszteletébõl”.

1 Tim. 5,9–16. Az özvegyek listája.

A katalegein egy listára vagy egy társaság névsorába való felvételnek, ill. bejegyzésnek a terminusa. Ez a szó és az egész következõ szakasz azt bizonyítja, hogy a gyülekezet által támogatott és számon tartott özvegyek jellegzetes csoportot alkottak az õskeresztyén gyülekezetekben. Az özvegyek listájára való felvételnek három feltétele volt: 1. A 60. életév betöltése. 2. Ha házasélete monogám jellegû volt. 3. A keresztyén szeretetszolgálatban való elõzetes részvétel. A teknotrophein itt az egyházi atyák bizonysága szerint, nemcsak saját, hanem árva gyermekek felnevelésére is vonatkozik. A szentek lábainak megmosása nemcsak a vendégszeretet, hanem a diakónia lelkületének a jelképes kifejezése is (vö. Jn 13:4). A 11–12. versekbõl kitûnik, hogy az özvegyek listájára bejegyzett személyeknek fogadalmat is kellett tenniük (pistis itt ilyen értelemben használatos), hogy nem mennek férjhez. A fiatalabbaknak ez esetleg elviselhetetlen terhet jelentett volna, viszont az idõsebbeknek Krisztus vigasztalása pótol minden emberi köteléket. A fiatalabbak kizárása tehát nemcsak elõvigyázatosságból, hanem szeretetbõl is történt. A 13–16. versekben arra történik utalás, hogy az özvegyek listájára bejegyzetteket ugyan a gyülekezet tartottá, de ezek is végeztek munkát a gyülekezet érdekében. Ha ez az utalás negatív jellegû, akkor is kitûnik belõle, hogy az özvegyek munkája a családlátogatás volt. Több exegeta szerint a gyülekezeti özvegyek voltak az õsegyház diakonisszái. Erre a munkára az apostol szerint fiatal nõk nem alkalmasak, csak lehiggadt, hitben erõs idõsebb nõtestvérek. Ebben a szolgálatban nagy kísértés a tétlen házalás és a más dolgába való kéretlen beavatkozás. Az apostol a fiatal özvegyeknek azt parancsolja, hogy menjenek férjhez és a családban szolgáljanak hittel.

Az özvegyekrõl szóló szakasz végén az apostol a hívõ asszonyok lelkére helyezi, hogy segítsék özvegy rokonaikat, hogy a gyülekezet ezzel mentesüljön a felesleges anyagi tehertõl, és tudja azokat segíteni, akik valóban rászorulnak segítségére.

Ez a bibliai szakasz figyelmeztet bennünket az özvegyekrõl való gondoskodás fontosságára, egyben felhívja az egyház figyelmét az özvegyek szolgálatának sokszor elhanyagolt lehetõségére és jelentõségére.

1 Tim. 5,17–25. A presbiterekrõl.

A presbyteros szó a Pásztori Levelekben két dolgot jelöl, életkort és egyben meghatározott tisztséget A község élén álló vének tanácsát ismeri már az Ósz is. A hellenizmus világában sem ismeretlen a szó, mint a vének kollégiumának a megnevezése. A 17kk. versekbõl azonnal kitûnik, hogy a szó itt speciális keresztyén tartalommal telik meg.

Az özvegyekhez hasonlóan az idõs, szent életû férfiaknak is megvolt a maguk rendje, amelyrõl a gyülekezet gondoskodott. Egyben voltak olyanok ebben a kollégiumban, akik hitük és erejük szerint részt vettek a gyülekezet vezetésében, az igehirdetés és kormányzás szolgálatában. Timotheus azt a parancsot kapja Páltól, hogy az ilyen presbitereket kettõs „tiszteletdíjra” (timé! ugyanaz a szó, mint az özvegyek esetében) méltassa. Ezt az eljárást Pál részben az Ósz rendelkezésének alkalmazásával (Deut 24:4; vö. 1Kor 9:9), részben Jézus szavaival indokolja (Lk 10:7). Tehát a gyülekezeti fejlõdésnek egy olyan fokán írta Pál ezt a levelet, amikor Jézus szavait már az Ósz igéivel egyenrangú szentírásként idézték. A presbiterek, akikre különleges feladat hárult, különleges védelemben részesültek. Az alaptalan vádaskodás ellen mentve voltak, viszont ha vétkeztek, különleges felelõsségük terhe miatt az egész gyülekezet elõtt nyilvánosan vonták õket felelõsségre. Láthatjuk, hogy itt már az egyházfegyelem fejlett formái jelentkeznek a gyülekezeti életben.

A 21. versben használt hármas formula eschatológiai irányú. Jelentése: Isten és az ítéletre angyali kísérettel visszatérõ Jézus Krisztus elõtt felelsz a rád bízott feladatok elvégzéséért. õskeresztyén hit szerint minden jelentõs üdvtörténeti aktusnál jelen vannak az angyalok. A presbiterek ordinálására nézve még két rendelkezést közöl az apostol: 1. Részrehajlás nélkül, az egyház érdekeit szem elõtt tartva történjék. 2. Alapos megfontolás és próba elõzze meg. Ez azért fontos, hogy az elhamarkodottan és méltatlanul megválasztott gyülekezeti vezetõk bûneiben ne váljék részessé Timotheus és ezzel elveszítse hitelét. Az egyház kormányzói munkájának ilyen fontos szempontjai vannak, éppen ennek a szolgálatnak a becsülete és tekintélye érdekében.

A tiszta (hagnos) szó említéshez kapcsolódik a 23k. versekben található intelem. A tévtanítók a rigorózus aszketizmusukban vélték megtalálni a szentséget. A bortól való tartózkodás a zsidóságban és a görög világban egyaránt különösen kegyes cselekedetnek számított. Ezért Pál tanácsának, hogy ti. Timotheus élhet egy „kevés borral” nem pusztán egészségügyi jelentõsége, hanem theológiai jellege is van. Timotheusnak nem a bortól való tartózkodásban kell megmutatnia élete szentségét és tisztaságát, hanem tiszta és szent cselekedetekben. Egyedül ez dönt a keresztyén élet minõsége felõl. A bûnök és a jócselekedetek egyaránt nyilvánvalóvá lesznek az ítéletkor. A tévtanítók látszat-igazsága talán most tetszetõsebb, de a gyülekezet vezetõjének nem szabad magát megcsalatni a látszattól. Az isteni krisis mindent napfényre hoz majd. 1 Tim. VI. RÉSZ 1 Tim. 6,1–2. A szolgák kötelessége.

Az 5. parancsolat és a timé szó kapcsán felmerül a szolgák, közelebbrõl a keresztyén rabszolgák viszonya urukhoz. Ebben a korabeli igen aktuális kérdésben ad még lelkigondozói utasítást az apostol. Pál tudja, hogy a Krisztusban hívõ szolga „Krisztus szabadosa” (1Kor 7:22). Mi köti akkor urához? A pogányhoz a missziói felelõsség, a keresztyénhez a testvéri szeretet és a gyülekezet szeretetszolgálati érdeke. A kor gazdasági viszonyai között a keresztyén gyülekezeten belül a rabszolgaság eltörlésének az ajánlása a gyülekezet vagyonosabb rétegének a teljes anyagi csõdjét eredményezte volna, ez pedig a szeretetszolgálatnak kárára lett volna. A pogány uraktól való önkényes távozás a római birodalom törvényei szerint egyben az államellenesség vádját vonta volna maga után. Pál tartózkodik minden anarchista megoldási kísérlettõl a rabszolgakérdésben. Nem az anarchista és értelmetlen erõszak, hanem a szeretet erjesztõ hatalmában bízva reméli a rabszolgaság súlyos problémájának megoldását (vö. 1Kor 7:20–22; Kol 3:15).

1 Tim. 6,3–10. Óvás a tévtanítással járó felfuvalkodástól és telhetetlenségtõl.

Harmadízben tér vissza az apostol a tévtanítókra (vö. 1:3–11; 4:1–11). Pál itt a tévtanítók két alapvetõ jellemvonására, a felfuvalkodásra és a haszonlesésre mutat rá. Aki nem hajol meg tisztelettel (proserchomai – kultuszi nyelvbõl vett szó, az oltárhoz való járulást jelenti) Jézus Krisztus és a róla szóló apostoli tanítás elõtt, hanem hiúságból saját ötleteit többre becsüli, és ezért viszályt kelt a gyülekezetben, amelybõl Krisztusra és a gyülekezetre nézve káromlás származik, az ilyen ember a kegyességet nyereségforrásnak tekinti (porismos), amelybõl önmagának szellemi tekintélyt és egyben anyagi hasznot szerezhet.

Pál nem tagadja, hogy az ember életében valóban nyereség forrása lehet a kegyesség, de csak megelégedéssel és nem féktelen haszonleséssel és a pénz szerelmével. A gondviselõ és szabadító Istennel való közösség Jézus Krisztusban, a Szentlélek bátorító, vigasztaló, tanácsadó jelenléte életünkben, a munkánkhoz, szolgálatunkhoz elégséges eledel és ruházat, (ami legszükségesebb személyi tulajdont is magába foglalja) több minden földi nyereségnél, az anyagi javakban való tobzódásnál. Ez békességet, belsõ szabadságot, derûs életet és reménységet ad az embernek. Aki beleveti magát a vagyonhalmozás esztelenségébe, az végül olyan veszedelembe kerül, mint a vihartól szétroncsolt hajó, elsüllyed (bythinó).

1 Tim. 6,11–16. Timotheus buzdítása és erõsítése. Doxológia.

Timotheus „Isten embereként” (vö. 1Kir 12:22; 13:1) többre hivatott. Meg kell harcolnia a hit igaz harcát, hogy elnyerje végül Isten legnagyobb ajándékát az örök életet, amelyrõl eddig is vallást tett. Pál most újra a paraggelló ünnepélyes és hivatalos szót használva parancsolja és esküvel kényszeríti tanítványát, hogy tartsa meg a rábízottakat tisztán. A teremtõ és mindeneket éltetõ Isten és a Pontius Pilátus elõtt „jó (igaz) hitvallást” tevõ Krisztus Jézus színe elõtt kötelezi el Pál Timotheust az evangélium és az apostoli hagyomány megtartására és megvallására. Jézus hitvallása (martyria) a váltsághalálával történt hitvallást jelenti az élõ Isten szeretetérõl. Ez nemcsak õstípusa, hanem forrása is minden keresztyén hitvallásnak. Az elkötelezõ parancs ünnepélyes szavai doxologiába torkollanak, amely Isten nagyságát dicsõíti, de éle részben a császárkultusz emberistenítése, másrészt a tévtanítók esztelen felfuvalkodottsága ellen irányul.

1 Tim. 6,17–19. Intelem a földi javak helyes használatára.

Pál a doxológia után befejezi a 6:3–10-ben fölmerült gondolatot. A keresztyén ember akkor él helyesen a földi gazdagsággal, ha nem abba veti reménységét, hanem Isten atyai jóságába. Az anyagi javak bõségének áldása alkalom a keresztyén ember életében, hogy jó cselekedetekben legyen gazdag. Ez a helyes emberi válasz Isten kegyelmére, aki nemcsak földi javakat, hanem az „igazi életet” adja az embernek.

1 Tim. 6,20–21. A levél bezárása.

Pál még egyszer röviden összefoglalja a levél tartalmát. Timotheusnak meg kell õriznie az evangélium rábízott kincsét, a hamis ismeretnek, (gnósis) a tévtannak ellene kell állnia, úgy, hogy elkerülje a tévtanítók csapdáját, a meddõ vitákat. Hazug ellenvetéseiket az apostoli hagyománnyal szemben határozottan el kell utasítania. Ezzel megvédi a gyülekezeteket az eltévelyedéstõl. Végül a kegyelem (charis) kívánásával szívére helyezi Timotheusnak és a rábízott gyülekezeteknek, hogy egyedül kegyelembõl tartatnak meg, hit által.