A KOLOSSÉBELIEKHEZ ÍRT LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Szathmáry Sándor professzor

Bevezetés

A levél elõzményei.

A levél megírására az adta az alkalmat, hogy Epafrász, „Krisztus hû szolgája” (1:7) Kolosséból felkereste Pált fogságában, beszámolt neki a gyülekezet életérõl és az azt fenyegetõ veszélyrõl (4:12–13), majd kérte, hogy legyen segítségére a hamis tanítók elleni küzdelmében.

Kolossé Frígiában – Laodiceával és Hierapolisszal együtt – a Kilikiából Efézusba vezetõ út mentén, a Lycus völgyben feküdt. Ma már csak romjai vannak, Kr. e. 60-ban földrengés pusztította el.

Pál nem járt még Kolosséban, de tudott az ottani gyülekezetrõl. Jól ismerte Filemont, annak feleségét, Appiát és fiukat, Archippust, és mindenekelõtt Epafrászt, aki valószínûleg egyike volt azoknak, akik Kolosséból efézusi tartózkodása alatt átjártak Pált hallgatni, majd hitre jutva hirdették otthon a megismert Krisztus evangéliumát. Így keletkezett a gyülekezet Kolosséban és a szomszédos városokban is.

A levél írását kiváltó ok.

Kis-Ázsia a titokzatosra építõ misztériumvallások és a mindent „ismerni”, megmagyarázni akaró gnosztikus tanok táptalaja volt. Ezek terjesztõi, amint Epafrász hírül adta, beférkõztek a kolosséi gyülekezetbe, veszedelmes szinkretista nézeteket terjesztve a gyülekezet tagjai között, fõként a teremtésre és Krisztus megváltói tisztére vonatkozóan. Pál átérezve a tévtanoktól fenyegetett gyülekezetek helyzetét, levelet küld Tükhikosszal, és ebben újra fogalmazva az evangélium üzenetét, kifejti, miben fenyegetik azt a tévtanítások. Meggyõzõdése, hogy a tévtanok ott találnak meghallgatásra, ahol Krisztus nagy volta, világegyetemet átfogó fensége homályban marad. Ezért állítja most oda Krisztust az olvasók elé teljes kozmikus nagyságában, dicsõségében és minden ajándékának fényében.

A levél célja.

Világosan kitûnik a vitázó szakaszból, mint a 2:8–25. A tévtanítók azt állították, hogy õk „magasabb rendû gondolkodást” képviselnek (2:8.18), „beavatásra” csábítottak, ünnepnapok tartását és aszketikus gyakorlatok végzését akarták kötelezõvé tenni (2:16) és olyan szellemi lények (a világ elemei, trónok, fejedelemségek, hatalmasságok) imádását ajánlották, melyek elfogadása kérdésessé tette volna Krisztus mindenekfelett való uralkodását. A „gnoszticizmus” jelentkezése volt ez, erõsen júdaista színezõdéssel. Pál észrevette, hogy ezek be akarják sorolni Krisztust a szellemi lények hierarchiájába és így a keresztyénséget a mit sem használó szinkretista vallások egyikévé tenni. Mindezt hiábavaló filozofálásnak, „üres csalás”-nak ítélte az apostol és harcolt ellene ebben a „körlevélnek” szánt írásában is, melyet a Lycus-völgy gyülekezeteinek küldött.

A levél hitelessége és kelte.

Vannak szakemberek, akik a kolosséi levél hitelességét is kétségbe vonják, mivel: 1. a gnoszticizmus olyan fajtája ellen harcolt, amely csak a második századból ismeretes; 2. a levél fejlett krisztológiája elüt Pál egyéb leveleibõl ismerttõl; 3. más a levél szókincse és stílusa. Ezekkel az állításokkal szemben hivatkozhatunk arra, hogy: 1. a gnoszticizmus egyes elemeiben már jóval elõbb, a zsidó szellemi áramlatokban is megtalálható; 2. a fejlett krisztológia az 1Kor és a Fil-hez írott levélben is ott van körvonalaiban; 3. az új szókincs az új ellenféllel saját területén történõ szembenállásból magyarázható; 4. az apostol élete vége felé írja ezt a levelet, változik stílusa is.

Pál, amikor a levelet írja, fogságban van (4:3). Ennél is, mint a többi fogságban írt levélnél, minden helyet megvizsgáltak, ahol az apostol fogságban volt. Így Róma mellett Cézáreát és újabban Efézust. (Természetesen teljes bizonyossággal nem dönthetõ el a levél írásának helye és ideje, E. Schweizer, Varga Zs., Cserháti S. is inkább Efézus mellett dönt. Jóllehet ezzel az idõpont is megváltozik.) Mi Rómánál maradunk. Valószínûleg innen írta az apostol a levelet, a Filemonnak küldött és az Efézusi levéllel egy idõben, 59 körül.

A levél tartalma.

Krisztus kozmikus váltságára vonatkozó fejtegetései miatt nagy a levél teológiai jelentõsége. Nemcsak a Krisztusban megjelent üdvösség történetét mondja el, hanem rámutat annak az egész teremtés történetével való összefüggéseire is. A gnoszticizmussal vitázva, a keresztyén látóhatárt az egész világegyetemre kiterjeszti anélkül, hogy a keresztyénség lényegét filozófiai elõnyökért feláldozná. Tanításának három súlypontja van. Azokkal szemben, akik az úgynevezett „ismeret” filozófiai spekulációival akarják az evangéliumot elegyíteni, Krisztusnak a világegyetemben elfoglalt helyét, a természetfölötti lényekhez való viszonyát igyekszik meghatározni. Ezt állítja: „Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez… (2:9–10). A júdaistákkal szemben, akik az ószövetségi szertartások megtartását követelték, mint valami többletet, az apostol a „lelki körülmetélkedést”, a keresztséget, a benne kiábrázolódó újjászületést hangsúlyozza (2:11). A tévtanítók ama törekvését pedig, hogy aszketikus gyakorlatokat vezessenek be a léleknek a testbõl való kiszabadítására, megbélyegzi, és mint az igazi keresztyén szabadsággal ellenkezõt elveti (2:16–23), szembeállítva azzal a Krisztusban elrejtett élet hitben végbemenõ megszenteltetését (3:1–4:6).

A gnoszticizmus.

Harnack szerint „a keresztyénség megrögzött hellenizálása”. Az is, de több annál. A gnoszticizmus központi gondolata ugyanis, szemben a filozófiáéval, mindig a megváltás marad. A nagy rendszerek alkotói, Karpokratész, Cerinthus vagy a második században élt Valentinus, írásaikban a megváltás szükségességét és végbemenetelét mondják el elsõsorban, teljesen mitikus formában. A megváltásra azért van szükség, mert a „pléróma” egyik tagja, sophia kiesett eredeti helyébõl. Ennek a „balesetnek” a következménye lett az anyagi világ teremtése. Eddig a „világosság” birodalma szemben állt a „sötétség” teljesen formátlan világával, de most a magasabb princípium beesése és összekeveredése az alacsonyabbal „káosz”-ból kozmoszt” hozott létre. A teremtés kivitelezõjeként Sofia fiát, Demiurgos-t jelölik meg. Miért volt szükség megváltásra? Azért, mert Sofia leestével megbomlott a tökéletes harmónia a „plérómában” és ezt nem lehetett helyreállítani, míg az elveszett világosságot a sötétségbõl valaki vissza nem szerzi. Egy felsõ rangú lény – a Sótér vagy Christus – vállalja a világosság kiszabadítását és egyben az emberi lélek megmentését, kimentését az anyagi megkötözöttségbõl. – Nos, a tévtanítók szerint ezeknek a hasonló spekulációknak az ismerete (gnósis) az Isten tulajdon kijelentésébõl táplálkozó hiten (pistis) túlmenõen megismerést nyújt!

Irodalom.

Ld. az Efézusi levélhez írt bevezetés végén. Továbbá Eduard Schweizer: Der Brief and die Kolosser, Benziger Verlag 1976 c. mûvében a Kolosséi levélhez eddig megjelent összes irodalom megtalálható a 11–18. oldalakon.

Kol. I. RÉSZ

Kol. 1,1–2. Címzés, üdvözlés.

A levelet, ahogyan erre 4:16 mutat, a gyülekezeti istentiszteleten felolvasták, ezért az 1–2. vers nem egyszerûen címzés, hanem Isten jelenlétének az ígérete. Ez a bevezetés a zsidó és hellén levélformuláktól különbözik és helyét inkább az ószövetségi áldást mondó igék közelében lehet megtalálni. A kegyelem és békesség összefoglalja a Krisztusban eljött üdvösséget. A megszokott békekívánság hagyományos köszöntésébõl valódi áldáskívánás lesz.

Pál, amikor bemutatkozik egy olyan gyülekezetnek, melyet személyesen nem ismer, azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus apostola, vagyis közvetlenül Krisztustól kapta a felhatalmazást, küldetést (Gal 1:15–16; 1Kor 15:8–10). Elhívása pedig még messzebb vezethetõ vissza, vagyis magának Istennek a kiválasztására és akaratára. Pál életének és szolgálatának tehát sziklaszilárd alapja van (1Kor 3:11), így ez teszi levelét hitelessé és elfogadásra méltóvá. Ez a bizonyosság az Isten Lelke által megszentelt tudata annak, amit Pálban Jézus, az Úr végzett. Pál azonban sohasem egyedül végzi a munkát, hanem munkatársa van. Ez a munkatárs mind az õ és mind a gyülekezet számára nagy ajándék, ezért õt nem a levél végén, vagy közben, hanem már az elején bemutatja. Ugyanakkor Pálnak a személyérõl is sokat elárul Timótheussal meglévõ közössége, hiszen Pál, az apostol, maga is testvér a testvérek között. Timótheus tehát Pál és a gyülekezet között nemcsak a kapcsolatot tartja az apostol küldötteként, hanem kifejezi a hitben való közösség nélkülözhetetlenségét Pál számára is. Pál, Timótheus és a gyülekezet így képeznek egy oszthatatlan lelki egységet.

A gyülekezetrõl két megállapítást tesz: lelki otthonuk Krisztusban van, lakóhelyük Kolosséban. Mind a kettõ igen jelentõs. Az elsõ a kegyelem hatalmas mûvére utal: Isten az emberi életet Krisztusba helyezi, vagyis természeti életét lelkivé formálja. A közel 180-szor elõforduló kifejezés: Krisztusban, az Újszövetség legjellegzetesebb fogalma az ember megváltására, a gyülekezetben lévõ új életre nézve. „Aki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17); vagyis ebben a világban már most megjelenik az eljövendõ világ valósága. Ennek lényege az, hogy Krisztusban eltûnik a hiábavalóság és a rothadandóság ereje (Róm 8:19–20) és e világnak új arca mindenki számára láthatóvá válik. Ezt az új életet itt ez a két szó minõsíti: szentség és hit, mely arra mutat, hogy Isten a világból elhívta õket és új kapcsolatot teremtett velük Krisztusban a hit által. Ez a két szó azt mutatja, hogy a Krisztusban való élet az égi közösségen túl egy új földi közösséget is jelent. Mind az elhívás (szentség), mind a Krisztussal való kapcsolat (hit) a gyülekezetben mint közösségben érhetõ meg reálisan. A Krisztusban való lét egyúttal a gyülekezetben való létet is jelenti, ezért a „Krisztusban” kifejezés mellé odakerül ez a szó: Kolosséban. Krisztusban úgy élnek, hogy a kolosséi gyülekezetben mint testvérek kapcsolódnak össze. Így válik elszakíthatatlanná ez a két szó: megszenteltek (Krisztusban) és hívõ testvérek (Kolosséban). Pál úgy beszél velük, mint akik Krisztusban vannak, és a lelki életnek ezt a közösségét akarja számukra még gazdagabban kibontani, de úgy beszél velük, mint akik Kolosséban vannak, ezért az ottani gyülekezet kérdéseit hozza elõ, hogy megoldást mutasson ezekben számukra. Pál egyszerre mutatja nekik a lelki élet isteni távlatait (Krisztusban) és a gyülekezeti élet közösségi kérdéseit (Kolosséban). Ez a bevezetés tehát arra figyelmeztet, hogy a hitéletnek ez a két aspektusa kezdettõl fogva a levél írójának a szeme elõtt van.

Amit nekik kíván, azt minden páli levél tartalmazza, ezért elég röviden arra utalni, hogy a kegyelem és a békesség azt az isteni jelenlétet ragadja meg, amelyet kapnak és arra utál, ahogyan ez a földi életben egymás között és a világban realizálódik. Azt kívánja tehát Pál, hogy az isteni közelség Krisztusban átélhetõ és megtapasztalható maradjon az emberi élet valamennyi relációjában.

Kol. 1,3–8. Hálaadás a gyülekezet hitéért.

Pál elsõ mondata a hálaadás. A címzett: Jézus Krisztus Atyja. Isten Jézus Krisztusban jelenné lett, és fordítva: Jézus Krisztusban Isten maga találkozik velünk. Istennek ez a hatalmas tette hozta létre a gyülekezetet, és a gyülekezetben ezt kell megköszönni. A gyülekezet maga tehát egy égi mûnek, a kijelentésnek a testet öltése, megfoghatóvá válása, ezért amikor a gyülekezetet látjuk, Istennek adunk érte hálát.

Pál, amikor a gyülekezetért hálát ad, nem általában teszi ezt, hanem azt köszöni meg, hogy ez a gyülekezet éppen Kolosséban jött létre. Minden gyülekezet ugyanis egyetlen és egyszeri, benne valami sajátosat látunk a kegyelembõl. Ezért ad hálát Pál a kolossébeli gyülekezetért, mert benne valami egyetlent, a kegyelemnek hálára indító nagyszerûségét pillantja meg.

Pál imádkozik a gyülekezetért és imája a hálára épül, azaz megköszöni azt, amit ez a gyülekezet Krisztusban kapott. Pál úgy beszélhet a gyülekezettel és úgy adhat nekik tanácsot, hogy õket Isten elõtt látja és Isten elé viszi. A gyülekezethez írott levelet ez minõsíti, ez teszi hiteles levéllé Isten mértéke szerint.

Mi jellemzi a gyülekezetet, vagyis mi a jellemzõ a kolosséi gyülekezet lelki arcára nézve? Három lelki ajándékot kapott a gyülekezet a Lélektõl és ez a hitben, a szeretetben és a reménységben ragadható meg, ez utóbbi a másik kettõ megalapozását jelenti. A hit a Jézus Krisztushoz való kapcsolódást fejezi ki, a vele való közösséget jelenti, hiszen a hit benne és vele jött el (Gal 3:23–25). Ez a hit a lehetõség arra, hogy a Krisztus élete életünkbe áradjon, és amint a szõlõtõ és szõlõvesszõ között egymásba fonódás és egymásba hatolás, sõt egymásban létezés van, éppen úgy a hit Krisztus megváltó munkájának életünkre való alkalmazását, jótéteményének reánk áradását jelenti. A hit azt jelenti, hogy belõle élünk és benne vagyunk: Krisztus úgy hatol a létünkbe, hogy ne legyünk földiek többé, hanem mennyeiek, mi pedig úgy vagyunk az õ isteni létébe beiktatva, hogy ne legyünk csupán a jelen, hanem a jövõ gyermekei is. Éppen azért ez a hit a reménységre épül, ott éri el a teljességét.

A másik ajándék a szeretet. Ha a hit Jézus Krisztushoz kapcsol, a szeretet Isten lényének életünkbe való beáradását jelenti (Róm 5:5). De ez a szeretet éppen azért, mivel árad és terjed, nemcsak Istennel, de egymással is összeköt. A szeretet itt azt fejezi ki, hogy a Krisztusban való hit másik oldala a gyülekezet közösségében élõ hívõket összekötõ hatalmas erõ: részesedés egymás életében. A hit a Krisztusban, a szeretet pedig az egymás életében való részvétel isteni lehetõsége. Ahogyan nyitva van életünk Krisztus felé, éppen úgy nyitva van egymás felé is, hogy egymással közösségünk legyen. A Lélek mûve mind a két ajándék. Távlata van mind a hitnek, mind a szeretetnek, ez pedig a reménység. Ebbe épül bele, ez hordozza mint gyökérzet mind a kettõt, hiszen a mennyben teljesedik be, ami a hitben és szeretetben itt már most valóság. A reménység nélkül gyökértelen lenne a hit, de a szeretet is. Viszont a reménység nem csak erõ, amelybõl élünk, hanem a remény maga a Lélek hatalmas ajándéka. Ha a hit Krisztushoz, a szeretet Istenhez, a reménység a Lélekhez kapcsolódik, akkor úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a hit Krisztushoz, a szeretet egymáshoz, a reménység az eljövendõ világhoz kapcsol. Hármas kötelékben, boldog rabságban él a gyülekezet: Krisztusban – egymásban – az ígéretekben. A fa gyökere a reménység, innen kapja hordozó erejét. A fában lévõ celet ez maga a hit, vagyis a Krisztus titka, élete a hívõkben. A gyümölcs pedig az, amely másokat felüdít, megelégít és ez a szeretet.

A gyülekezet az igazság beszédébõl született. Az új életnek forrása van, ami egyúttal az Ige hatalmát és erejét is kifejezi: képes szülni, teremteni. A gyülekezet tehát Istennek újonnan megjelent Igéjébõl születik. De az Ige nemcsak a születést munkálja, hanem a növekedést és a gyümölcstermést is. A gyülekezet életének tehát van kiterjedése, növekedése és ez a belsõ és külsõ világot egyaránt magában foglalja. A gyülekezet az Igéért van, melybõl született, és ennek az Igének az ügyét bízta rá Krisztus. A belsõ élet, melyrõl az apostol az elõbbi, a hit–szeretet–reménység hármasságában beszélt, egy új gondolatban folytatódik tovább. Az evangélium az egész világ megváltásának és megújulásának ügye és a gyülekezetnek ebben a nyitottságában kell élnie. Az apostolt ez foglalkoztatja: Istennek terve, evangéliuma, ereje, mely a világot átfogja. Szeretné a gyülekezetet ebben munkatársnak megnyerni. Szektává lesz az a gyülekezet, mely csak a belsõ élet növekedését ismeri, mely errõl a kitekintésrõl, kiterjedésrõl lemond. A belsõ élet az egyik sík, a másik sík ellenben az Igének, az egész világ megváltásának erejéért, lehetõségéért való felelõsség. Ezek együtt egymástól elszakíthatatlanul vannak jelen a gyülekezetben.

A gyülekezet ezt így tanulta (7. v.), fontos, hogy a kezdetnél már a teljes evangélium szóljon és ne csak annak egy része. A kegyelem igaz ismerete a világot Isten szeretetében látja. Nem világidegen evangéliumot hozott nekik Epafrász, hanem az egész világra szóló evangéliumi nyitottság szellemét. Pál ebbe kapcsolódik bele és ezt folytatja tovább, mert szeretné, ha a gyülekezet munkába lendülne és történelmet formáló, ható tényezõvé lenne a maga körében.

De ahhoz, hogy errõl az ügyrõl beszélni lehessen, szükséges a szeretet, mely az apostol és a gyülekezet világa között a híd. Ezt a hidat a Lélek megteremtette és ezen lehet járni (8. v.).

Kol. 1,9–14. Kérés a gyülekezet növekedéséért.

A gyülekezet megszületett és minden lelki születés végtelen boldogság, mert részesedés egy magasabb létben, ugyanakkor végtelen felelõsség, mert az új élet még további átalakulásra és növekedésre vár. Pál ismeri a gyülekezet életének mind a két aspektusát. Ezért, amikor a gyülekezetet azzal ajándékozza meg, hogy örül nekik és örül velük, szeretné õket a növekedés boldogságával is megajándékozni. Csak a táguló és gazdagodó élet lehet boldog és a gyülekezet elsõszülöttségi joga éppen ebben a boldogságban van. Viszont ez a növekedés mégsem magától értõdõ, ezért ahhoz kell könyörögni, aki a növekedést adja (1Kor 3:7). A növekedés elsõ lépése Isten akaratának megismerése. Éspedig Pál itt tökéletes ismeretrõl beszél (9. v.). Aki egyszer az Isten titkába beletekintett és Krisztus ismeretének végéremehetetlen gazdagságából ízelítõt kapott (Fil 3:7), az többé nem tud meg elégedni azzal, amit már megkapott, vagyis, ami már mögötte van, hanem arra tekint, ami elõtte van. Mivel Pál ezt átélte (Fil 3:7–14), most egy gyülekezetet akar ebbe az irányba vezetni. Az ismeret öröméhez akar tehát elvezetni, hiszen az Istennel való közösség nem csak az elmélyülõ élmény síkján, hanem a mindig gazdagodó ismeret síkján jelenthet mindig új és új ajándékot (9. v.). Lelki bölcsességrõl és ismeretrõl van szó. Ez az ismeret (epignózis) tulajdonképpen bepillantást jelent a titokba (Ef 1:9), amely Isten tervének egész világot átfogó gazdagságát és szélességét jelenti. Azt a tágasságot, amiben a hit él és mozog. Ez tehát nem olyan parancs, ami az emberi tudás mélységeibe vezet, nem valami intellektuális, elméleti út, hanem olyan ismeret, amelyet a Lélek ad, mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is (1Kor 2:10). Sõt, ez az ismeret még ennél is több. Ez a szeretet önátadása, életközösség, a másikkal való teljes eggyé létel, itt pedig magával az Istennel való teljes eggyé lételét fejezi ki. (Ide vezet az ismeret ószövetségi gyökérzete is.)

Ez az ismeret, mivel nem marad elméleti síkon, az Isten tetszésének megfelelõ élet ajtaját nyitja meg egyre teljesebb mértékben (10. v.). Aki Istent látja és Benne gyönyörködik, az egyre teljesebben Benne él. Aki az ismeretben – szeretetben vele eggyé lesz – ahogy Pál kifejezi: Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek vele” (1Kor 6:17), az nem marad szemlélõdõ, hanem annak életében Isten ki tudja fejezni magát sokféle lelki megnyilvánulásban. Ezt nevezi az Ige gyümölcsnek. Ez pedig annyit jelent, hogy a belsõ lelki gazdagság megjelenik a beszéd, az élet, a cselekedetek, a másokkal való közösség mindennapi és sokféle összefüggésében. Így szoktuk mondani: ez az etika. Itt azonban az etika nem parancsokat jelent, hanem az új szövetség sajátos természete szerint: az isteni akaratnak a szívbe való beírása ez, mely Isten akaratának cselekvését teszi lehetõvé és természetessé.

Ha ilyen gazdag az Isten, amilyennek a Lélek mutatja, és amilyennek a Lélek közli, akkor ez a gazdag Isten jóságának és irgalmának ajándékozását jelenti, ahogyan errõl Jézus a Hegyi Beszédben tanított (Mt 5:7). Ez pedig a gyümölcstermés. Az új élet ízét mások kell hogy kóstolják, hogy megszeressék. Az ismeret által mi részesedünk Istenben (ismeret–szeretet–életközösség, a gyümölcstermésben pedig mások részesednek megfogható módon Isten ajándékában, életet adó szeretetében. Ez a kettõ elválaszthatatlan, ezért tartja Pál ezt együtt a növekedés útjának (10. v.).

Pál még egy harmadik területét is megpillantja a növekedésnek, a gyümölcstermés és az ismeret mellett, és ez a küzdelemre való megerõsödés (11. v.). A gyülekezet élete terhek hordozását is jelenti, és a terhek alatt való megmaradásra állhatatosságra van szükség. Akik kegyesen élnek, azok üldöztetni fognak, mondja Pál, vagy ahogy térítõ útján megfogalmazza: „Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutni” (ApCsel 14:22). Vállalni a szenvedés terhét, mely sokszor a megaláztatás, és továbbmenni az ígéretek bizonyosságában. Ezt tette Pál, amikor megkövezése után felkelt és bement oda, ahonnan elûzték (ApCsel 14:21). És ehhez a türelemhez Pál még azt teszi hozzá: legyen örömmel teljes: nem kényszerként, nem kelletlenül véghezvitt cselekedet, hanem örömmel vállalt út, mivel kegyelem van abban, hogy az Isten bennünket erre méltatott. „Õk pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elõl, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az Õ nevéért” (ApCsel 5:41). Az élet megpróbáltatásaiban való kitartást sok filozófiai iskola nagyra értékelte. De azt a magatartást, mely sugárzó örvendezés közben hordja a nagy terhet, mely az elsõ keresztyéneket jellemezte, ezt a bölcsek nem ismerték. Ez ugyanis a 11. vers szerint Isten dicsõségének a nagy ajándéka, vagyis csak ott lehetséges, ahol az ember õt látja és tudja azt, hogy a jövendõ dicsõsége olyan gazdag, mely mellett a jelen szenvedése kicsivé és jelentéktelenné törpül (ApCsel 7:55–56; 2Kor 4:17).

Ennek a dicsõségnek a megpillantása hálát támaszt a szívben (12. v.). A hála most azért hangzik el, mert Isten az övéinek különös örökséget adott. Ez az örökség, mely a szenteké, vagyis a világtól elválasztott, olykor a mártírok útját is járó hívõké: a világosságban való részesedés. Ez a világosság Isten látását jelenti a jelenben és a jövõben. Krisztus feltámadásában ragyogott fel hatalmasan és hirdeti, hogy Isten az elmúlhatatlan létet ajándékozta híveinek (2Tim 2:10–11). Ezért nem féltik a hívõk életüket, mert a világosság, vagyis az eljövendõ világ dicsõsége vonzóbb, mint e világ minden ajándéka és ígérete. Jézus maga is ezt a világosságot láttatta tanítványaival a megdicsõülés hegyén, hogy aztán legyen erejük vele menni a kereszt útján (Mt 17:1–9). Pál is ebbe a világosságba pillantott bele többször (2Kor 12:1–4), és így volt ereje a szenvedés minden mértékét meghaladó terheit hordozni (2Kor 11:16–12:10). Ilyen volt János látása is, amikor Jézus dicsõségét látta és e látomás révén a számûzetés minden keserûségét tudta vállalni (Jel 1:9–18), és a szenvedõ egyházat képes volt vigasztalni. Ez a részesedés Isten örök fényvilágában a jelen és a jövõ együttes látását jelenti, a kettõt egymástól el nem választva.

Ha ez a világosság, amely Jézusban van, ilyen becses, akkor látni kell az ellentétet, hiszen „a világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1:5). A sötétség az emberi lélek természetes állapota, sõt ennél több: a sátáni hatalom ereje, mely a halálba torkollik. Ez csak Jézusban gyõzetett le. Isten tehát a maga hatalma által emelt át a sötétségbõl és halálból a Krisztus ragyogó világosságába. Ezt vallja meg Pál itt diadalmasan (13. v.). Istennek errõl a hatalmas cselekedetérõl beszél a keresztelési himnusz: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus” (Ef 5:14), és ez volt az új élet alapélménye és megtapasztalása. Az emberi lélek halálából, a világ sötétségébõl szabadított meg Isten, hogy Jézusban az új élet ragyogó világosságával ajándékozzon meg. Zakariás hatalmas himnuszában ezt így fogalmazta meg: „Istenünk könyörülõ irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelõ fény a magasságból” (Lk 1:78). Ez a világosság úgy támad fel a szívben, mint egy új teremtõi mû legelsõ ajándéka, ott, ahol az Isten Jézusban cselekszik (2Kor 4:6).

A 13. v. második fele ehhez még egy új gondolatot kapcsol: Õ vitt át minket szeretett Fiának országába. Isten nem csak kivett a sötétségbõl, hanem áthelyezett Jézusba. Amikor Isten megbocsát, nemcsak a múltat törli el, hanem egy olyan új közösséget teremt önmagával Jézusban, mely soha az emberé nem volt. Ide valóban illik Pál apostol szava: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az Õt szeretõknek” (1Kor 2:9). A megváltás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten nem egyszerûen oda vezet vissza, ahol az ember az elbukáskor állott, hanem oda, ahol az ember önmagában soha sem volt. Áthelyez egy másik világba. Az elsõ Ádám létébõl a második Ádám szellemi létébe. Ez a bûn és kegyelem össze nem mérhetõsége, vagyis a kegyelem hasonlíthatatlan többlete, mely a megváltás legsajátosabb vonása (Róm 5:12–21; 1Kor 15:45–48). Ez a hatalmas szellemi gazdagság van elrejtve ebben a fél mondatbán. A sötétség világából szeretett Fiának országába helyezett át. A 14. v. ezt az uralomváltást fogalmazza meg ebben a két szóban: megváltás, bûneink bocsánata. Az a hatalomváltás, mely Jézus gyõzelmében a kereszt által végbement, amikor a sötétség hatalma legyõzetett, most az emberben is személyesen végbemegy. Egy új világ született és az ember ennek lehet részese Isten ajándékaként (Jn 3:5). Így a megváltás nem egyszerûen bocsánat a múltra, hanem új teremtés a jövõre nézve.

Kol. 1,15–20. Himnusz Krisztus dicsõségérõl.

Mivel ennek az új világnak a középpontjában Jézus áll és Isten királyságának a titkát az õ személye foglalja magában, ezért a következõkben formájában és tartalmában lenyûgözõ Krisztus-himnusz szólal meg, mely ezt a titkot írja körül. A 12–14. versek elõkészítést jelentenek e himnuszhoz. Ha Jézusban gyõzetett le a Sátán szellemi világa és Jézusban született meg Isten új világa, akkor az Õ személyét kell teljesebben megismerni. Isten titokzatos – megfoghatatlan lényétõl indul el ez a hatalmas gondolatsor, majd a teremtést értelmezi a Jézus-központúság megmutatásával. Utána a második teremtés eseményét elemzi, mely a Jézus feltámadásában veszi kezdetét mint történeti és szellemi hatalom, és így születik meg az egyház. Végül eljut oda, hogy Jézusban nemcsak a teremtés és az új teremtés találja meg helyét, hanem a mindenség, a Teljesség lakozik benne és Jézus így köti össze az eget és a földet megbékítõ hatalmával. Ezt a négy gondolatot elemezzük most végig a kifejtés teljességérõl mindenütt lemondva, hiszen errõl könyveket írtak már és újra lehetne írni.

Az elsõ gondolat (Jézus és Isten). Jézus a láthatatlan Isten képe, minden teremtést megelõzõ elsõszülött. Isten megismerhetõsége, Isten képének a megpillantásától függ. Krisztusnak a dicsõségét éppen az jelenti, hogy õ az Isten képe (2Kor 4:4). Benne az Isten, aki elérhetetlen, mivel láthatatlan, láthatóvá lesz. De ez dinamikus fogalom, mert nem egyszerûen a kép meglátására utal, hanem ez a kép Isten lényét, azaz jóságát, hatékonyságát és gazdagságát reprezentálja. A kép tehát nem egyszerûen Istenre mutat, hanem Istent közli. Továbbmenõen ez a kép a 2Kor 3:18 szerint a többieket átalakítja és átformálja erre a mintára. Jézusban az Isten képe, azaz lénye tehát úgy van jelen, hogy magát az embert alakítja át és benne az Isten képét formálja ki. Ez újra azt akarja mondani, hogy Isten lénye nemcsak látható Jézusban, ahogyan egy képre az ember rápillant, hanem ez a kép általa az emberben is megvalósul és maga az ember válhat Isten lényének a hordozójává a Lélek által, úgy, hogy Isten örök életében részesül. Ez tehát a képnek a dicsõséges és gazdag értelme, mely Jézusban a 15. v. szerint jelen van.

A kép az elõzõeket látva nyomban átvezet a teremtés gondolatához. Az Ószövetség a bölcsességrõl azt írja, hogy Isten általa teremtette a világot. Vagyis a bölcsesség a teremtést mintegy elkezdi és közvetíti. A teremtés és a Teremtõ között tehát különbség van és ezt a két világot Jézus kapcsolja össze. Jézus a Teremtõ oldalán áll, mert része annak, akit reprezentál. A képben jelen van az, akit meg akar jeleníteni. Jézus különbözik a teremtéstõl, mert kijelentõje a Teremtõnek. Jézus nélkül ugyanis a teremtést, mint a Teremtõ mûvét, megismerni nem lehet. Jézus Isten képe, az Isten képe szerinti új ember, vagyis a teremtés végsõ célja és értelme. Csak általa lesz világos, hogy mi a célja Isten egész teremtett mûvének.

A második gondolat (Jézus és az elsõ teremtés): Jézust úgy mutatja be, mint aki a teremtés egész mûvének a középpontjában áll (16b). Minden „benne”, „általa” és rá nézve” teremtetett. E három kifejezés azt jelenti, hogy Jézusban történik a teremtés, de nemcsak úgy, mint aki kezdete Isten teremtõi mûvének (általa), hanem úgy, mint aki az egésznek az értelmét megadja. Van értelme ennek a hatalmas mûnek, mert ott van benne Jézus. Ez a mû úgy foglal helyet benne, mint aki egy végtelenül nagy körnek a középpontjában áll. Van középpontja tehát a teremtésnek, mert minden vonal meghúzható oda, és minden, ami benne van a teremtésben, az õ személyével való kapcsolatban kapja meg sajátos helyét és jelentõségét. Ez azonban elválaszthatatlan egy másik mondattól: „rá nézve” történt a teremtés, azaz a teljesség csak benne érkezik el és valósul meg. Amikor például az emberrõl azt olvassuk, hogy Isten a maga képére teremtette, akkor ez azt jelenti, hogy Jézusban, az Isten képében találja meg az ember teremtésének az értelmét és az elkezdett teremtés csak benne érkezik el a célhoz, az istenképûség megvalósulásához. Vagyis Isten képére: Krisztusra történt a teremtés finális értelemben. Önmagában nincs kész sem a világ, sem az ember, Jézusban jut el céljához. A teremtés csak az új teremtés felõl kap világosságot: önmagában hervadásba hull, Jézusban dicsõséghez, jut (Róm 8:18–22). A 17. vers még egyszer megerõsíti ezt a gondolatot: „Õ elõbb volt mindennél és minden õbenne áll fenn”. Ez azt jelenti, hogy Jézus volt mindennek a kezdete és azóta is minden õbenne kapja meg a tartást, az összetartást. Õ fogja össze az egészet, mint abroncs a hordót, hogy részeire ne hulljon. Hatalmas erõvel tartja fenn a mindenséget és a benne mûködõ romboló erõket, melyek az életet, az embert és a világot a széthullás irányába sodornák, nem engedi érvényesülni. Igéje és mûve jelenti a világ megmaradását, és ez más szóval a szeretet és irgalmasság gyõzelmét jelenti minden gonosszal szemben. Ezt erõsíti meg a 18. vers elsõ fele, ahol ezt olvassuk: „Õ a feje a testnek”. Jézusról itt úgy van szó, mint a fejrõl, és ez nemcsak az egyházra vonatkozik, hanem a „világtestre”, melynek õ az Ura, azaz Feje. A Fej fogja össze a mindenséget egy egésszé, a nagy egész organikus közösségét, célra igyekezõ mûvét így Õ, a „világtest” feje reprezentálja. (Vannak azonban magyarázók, akik a 18a verset már a harmadik gondolathoz veszik és itt az egyházról beszélnek.)

A harmadik gondolat (Jézus és az új teremtés): Jézus nagyságát abban ragadja meg, hogy õ az Elsõszülött a halottak közül. Jel 1:5 beszél így Jézusról, mint akiben egy új közösségnek egy új tagja jelent meg a színen. A világon egy új teremtés kezdõdött és ez vele, a Feltámadottal indult el útjára. Isten királysága a halál hátalmának a legyõzését jelenti, halál alatt értve az ember megalázását, meggyalázását, testi-lelki összetörését, életének, dicsõségének az elvételét. Ezt gyõzte le Jézus és az ember nem sejtett méltóságát és dicsõségét, valamint a teremtés megújulását, feltámadásában felragyogtatta. Jézus Isten teremtésének az elsõszülötte, mert feltámadásában a második teremtés elsõszülötteként mutatkozik be: Õ békíti meg a mindenséget Istennel és ezáltal a második teremtés egész mûve feltámadásában jelenik meg (18b). A negyedik gondolat (Jézus és a Teljesség): azzal veszi kezdetét, hogy a Teljességrõl megszemélyesítve szól, mely úgy találta jónak, hogy benne lakozzék (19. v.). Elõzõleg a kör középpontjáról beszéltünk, mely a teremtés összefüggésében Jézus. Most nem mint központról van szó, hanem olyan teljességrõl, mely a megváltás folytán az embert és az egész teremtést átjárja és dicsõségbe emeli. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bõvelkedjünk (Jn 10:10). Vagyis magának a létezésnek hozta el a teljességét, mely benne lakozik. A töredékes léttel szemben, a tökéletes és teljes lét az, mellyel õ ajándékozta meg a világot. A Jn 1:16 utal erre felségesen.

A kegyelemben eljött teljesség azonban csak akkor valósul meg, ha Jézus megbékítõ, összekötõ mûve, mely a kereszten végbement, érvényre jut. Ezért szólal meg a következõ versben ez a gondolat: „És hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (20. v.). Õ kötötte össze békéjével mindazt, ami a bûn miatt széthullott, a világot és az embert, hogy Teremtõjével és önmagával belsõ identitáshoz jusson. A földet az éghez emelte, az eget megnyitotta (Jn 1:51), és a kettõ találkozásával, mely feltámadásával, megdicsõülésével és a Lélek közlésével jött létre, olyan egységet teremtett, ami a teremtés végleges megmaradását, lelki-szellemi szintre való eljutását jelentette. Ugyanakkor azonban ez a megállapítás a kolosséi gyülekezetet segíti abban, hogy ne keresse más szellemi hatalmasságoknál a teljességet, mintha ezek Krisztus mûvét kiegészíthetnék, hiszen a teljesség egyedül Krisztusban van, melyhez senki nem tehet hozzá semmit.

Kol. 1,21–23. A himnusz üzenete az olvasókhoz.

Ez a szakasz átvezet oda, amelyben Pál elmondhatja vallomását arról, hogy mit tett õ a gyülekezetért. Közben azonban e három versben a megszólaltatott gyönyörû himnusz gondolatait alkalmazza a gyülekezetre és megmutatja, hogy mindaz, amit Krisztus világot átfogó és megbékítõ munkájáról mondott, az számukra nem elmélet, hanem élet és tapasztalat. A legmélyebb teológiai gondolatok is terméketlenek maradnak, ha nem válnak megtapasztalhatóvá a hitben és nem éltetik a gyülekezetet. De Pál éppen ennek az ellenkezõjét bizonyítja: Ti is átéltétek Krisztus megbékéltetõ mûvét. A hatalmas Krisztus-himnusz minden üzenete számotokra megnyílt és életté vált. Az Istentõl elidegenedett életbõl, vagyis a gonosztettek hatalma alá bezárt rabságból Krisztus megbékéltette a gyülekezet tagjait és õket hatalmasan átformálta. A földi és testi életbe bezárt emberek egyszerre a mennyei világ kiválasztottai és részesei lettek. Ezt a változást az a Krisztus szerezte meg, akirõl a himnusz szólt. Az általánosan elmondott dicsõséges gondolatokat Pál a gyülekezet életében megvalósulni látja, ezért a gyülekezet számára ezek a dicsõséges gondolatok érthetõk és megélhetõk. Krisztus alkalmassá tette õket Isten országára. Ezért dicsõséges test a Krisztus teste, mert Krisztus a maga mûvét ezen a földön ebben a testben ábrázolja ki. Az egyház transzcendens valóság, nem ebbõl a világból való, ezért boldog az, aki elmondhatja: Hiszem, hogy annak én is élõ tagja vagyok és örökké az is maradok (Heid. Káté 54).

A 21. és 22. versben elmondott gondolat folytatódik a 23. vers intelmével: „Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen…”. Pál félti a gyülekezetet, mert az evangélium reménysége nem más, mint annak bizonyossága, hogy egyetlen az az üzenet és az az élet, melyet Krisztus ad és ez nemcsak a gyülekezetnek, de az egész teremtésnek, benne minden embernek egyetlen lehetõsége, hogy a hiábavalóságból az elmúlhatatlan életre jusson. Ezt a hitvallást mondja Péter a nagytanács elõtt, amikor így szól: „mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nekünk üdvözülnünk” (ApCsel 4:12). Ebben akarja Pál a gyülekezetet megerõsíteni.

Kol. 1,24–29. Krisztus közöttetek van, mint a dicsõség reménysége.

A gyülekezet abba a boldog állapotba, amiben él, azáltal jutott el, hogy Krisztus meghalt és õket „testében” életodaadásában, szenvedésében megbékéltette Istennel, Isten egész szellemi világával (22. v.). De ennek van egy másik tényezõje is és ez a Krisztus szenvedése mellett Pál szenvedése. Különösen hangzik ez a mondat és valóban különös jelentõsége van a 24. versnek, hiszen arra utal, mintha a Krisztus szenvedéseinek még híja lenne, melyet be kell tölteni. Finom különbségtételre van itt szükség, hogy Pálnak ezt a vallomását megérthessük. Krisztus szenvedése, melyet érettünk vállalt, nem szorul folytatásra. Pál ebben az egész levélben azt húzza alá, hogy Krisztus halála és áldozata semmi kiegészítést nem tûr el és nem is igényelhet. Az egész levelet ennek az érdekében írja. De Krisztus szenvedésének van egy másik értelme. Tanúskodni kell arról, hogy Krisztus az egyetlen, aki a megváltást hozza és ez a tanúskodás (mártírium) áldozattal és szenvedéssel jár. Krisztus ezt elõre megmondta tanítványainak (Jn 15:18–21) és megmondta külön Pálnak is (ApCsel 9:16). Ez a szenvedés valóban a Krisztus mûvének a folytatása és Pál vágyódik erre (Fil 3:10), sõt kimondottan örül ennek a szenvedésnek (2Kor 12:10). Hogy fér össze a szenvedés és az öröm, kérdezhetnénk? Nem a szenvedésben gyönyörködik, hanem eljut arra a belátásra, hogy a neki kijutott szenvedés Isten királyságának elõrehaladásában az egyház Istentõl való kiválasztásának és kibontakozásának egy olyan új szakaszát nyitja meg, mely elképzelhetetlen volt. Éppen általa, sõt szenvedései által születik meg az egyháznak egy új formája, mély Isten tervének egy újabb szakaszát tárja fel. Pál egy másik levélben, az Efézusi levél harmadik részében elmondja, hogy egy új kijelentésnek lett részese és egy eddig fel nem tárt titkot értett meg. Ennek vállalásával van összefüggésben az õ szenvedése. Ez a titok (mysterion) az, amire Pál itt nagyon büszke. Ezt a szót a misztérium-vallások beavatottjai is emlegették és Pál éppen ennek ellenpontjaként fejti ki, hogy ez a titok nem ott van jelen, hanem neki adatott és általa a kolosséi gyülekezetnek is. Mi hát ez a titok? Jézus, tanítványainak így jelölte meg a misszió útját: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, egészen a föld végsõ határáig (ApCsel 1:8). Péter hirdeti az Igét Jeruzsálemben (ApCsel 2–3). Filep prédikál Samáriában (ApCsel 8). De ki prédikál a föld végsõ határáig elmenõen. Ezt Isten Pálnak szánta. Neki nyilatkoztatta ki Krisztus gyülekezetének a titkát (Ef 3:1–9). Az Ószövetség egyetlen prófétája sem ismerte ennek a titoknak, Krisztusnak és gyülekezetének az értelmét. Ez pedig azt jelenti: Izráel bukásából származik az üdvösség a pogányok számára. Ez a nagy fordulat, hogy Istennek Izráellel való közvetlen üdvtörténeti cselekvése idõlegesen véget ért. Most teljesedik be Ézsaiás hatalmas látása, amit a 49:6-ban leírt arról, hogy népe által az üdvösséget a föld végsõ határáig akarja eljuttatni. Ennek az ígéretnek a beteljesedését hirdeti meg Pál az ApCsel 13:46–47-ben. Kezdetét veszi tehát egy új üdvtörténeti korszak és ez a titkok titka: a népek világába, az egész világtörténelembe elindul az üdvösség. Ezért a titokért szenved Pál, mert ennek a titoknak a hirdetése az üdvösség útját nyitja meg a világ népei elõtt, többek között Kolosséban is. Kezdõdik tehát az egyház születése: Izráelbõl és a föld minden népébõl. Ez Pál szolgálatának és szenvedésének a következménye. Az evangélium általa indul el a pogányokhoz, a népekhez. Ilyen értelemben tölti be Pál Krisztus szenvedésének híját, Krisztusnak minden emberhez, az egész világhoz forduló szeretetének a vállalásában.

A titok mellett Pál még egy másik szót használ: dicsõség. Isten Igéjét betölti és teljességre juttatja Pál Isten ökonómiájában a neki juttatott különleges szolgálat révén. Most jut teljességre az Ige, vagyis Krisztus szava és mûve, most egy minden eddigi mértéket meghaladó módon. Az Ige a népek világában új csodákat teremt: annak az áldásnak a teljessége jelenik meg a népek között, melyet Isten Ábrahámnak ígért az egész világra vonatkozóan (1Móz 12:3; Róm 15:29). Az áldás eddig ilyen széles mederben nem áradt, ilyen gazdagságban nem mutatkozott meg az evangélium ereje (Róm 1:16; 15:7–13). Ez a dicsõség, hogy Krisztus jelenlétének és a krisztusi mû áldásának minden eddigit meghaladó mértéke érvényesül Pál szolgálata nyomán. Ezt fogalmazza meg a 27. versben: „akinek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen ennek a titoknak dicsõsége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van, reménysége az eljövendõ dicsõségnek.” Krisztus közöttetek van, mondja Pál és ez alatt azt érti: eddig Isten dicsõsége és felséges jelenléte a jeruzsálemi templomban volt, most ellenben egy új jelenlét, Krisztus dicsõségének új gazdagsága élhetõ át: Krisztus a pogányok között van. Az az isteni teljesség van jelen, amely egyszer a Jelenések könyve szerint az egész világot betölti (Jel 21:3–4). Ennek az isteni dicsõségnek az elõlege most már nem Izráelben, hanem a pogány népek között van. Eddig Izráel kiváltsága volt ennek az isteni jelenlétnek és dicsõségnek a népek között hordozása (sekina), most ezt a pogány népek kapták meg örökségül és ez éppen Pál igehirdetése által nyílik meg. Ezért látja Pál a maga szenvedését ehhez a dicsõséghez képest, mely itt van és egykor még fenségesebben beteljesedik parányinak és jelentéktelennek (2Kor 4:16–17). A 28. versben Pál háromszor használja ezt a szót: minden ember. Ezzel adós Pál minden embernek, hogy közölje velük Krisztust, mert Krisztus most már az övék lehet. Ezt végzi teljes odaadással úgy, hogy Krisztus erejéhez hozzáteszi életének teljes odaadását és így kerül Krisztus szenvedése mellé az õ szenvedése. Krisztus így hatja át szenvedését és így hatja át erejét is. Pontosan ez a kettõ elválaszthatatlan egymástól. Éppen Pál szenvedései között jelenik meg Krisztus nagy ereje (2Kor 12:1–10). Stanley Jones mondta egyszer: „Nem tudom, hol kezdõdik az életemben Krisztus és hol végzõdõm én, és nem tudom, hol kezdõdöm én és hol végzõdik Krisztus.” Pál ebben a kis szakaszban ezt éli át, elénk példázva a Krisztusban való szolgálat szenvedését és minden mértéket meghaladó szépségét.