A FILIPPIEKHEZ ÍRT LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Sarkadi Nagy Pál professzor

Bevezetés

A filippibeli gyülekezet.

A gyülekezet alapítása az ApCsel 16. fejezetében olvasható. Pál 50 tavaszán Silás és Timótheus kíséretében érkezett Filippibe. Igehirdetése nyomán egy kicsi, fõként asszonyokból álló gyülekezet alakulhatott. Az elsõ megtérés Lidia thiatirai bíborárusnõ nevéhez fûzõdik, akinek a hajléka lett a gyülekezet középpontja. Pál szolgálata miatt rövidesen ellentét támadt, amely Pálék megvesszõzéséhez és bezárásához vezetett. Pál miután kiszabadult, Filippibõl elutazott. Mindössze néhány napig tartózkodhatott itt (ApCsel 16:12). Pál távozásakor Lukács a gyülekezetben maradt, s valószínû, hogy õ lett a gyülekezet elsõ vezetõje és gondozója. Bár a gyülekezethez kezdetben zsidó keresztyének tartozhattak, a gyülekezet további fejlõdésében pogánykeresztyén jelleget mutat.

„Szerelmes atyámfiai, akik után úgy vágyakozom, én örömem és koronám” (4:1) kifejezéssel szólítja meg Pál a levél olvasóit. Ebbõl azt következtethetjük, hogy a gyülekezettel a keresztyén hitnek és szeretetnek különösen bensõ kapcsolata kötötte össze. Ez a gyülekezet Pál számára szolgálatának drága gyümölcseit termette. A levél kezdetétõl végéig bizonyság errõl. Nem vet a gyülekezet szemére semmi különös vétkez. Hálásan tekint vissza a gyülekezet fejlõdésére. Az evangéliumot nemcsak befogadták, hanem beálltak annak a szolgálatába is.

A gyülekezet helyzete a nagy kereskedelmi út mentén (via Egnatia) Európa és Ázsia között, kedvezõ lehetõséget nyújtott Pálnak és munkatársainak gyakori visszatérésére (2Kor 2:13; ApCsel 19:22; 20:1.6). A gyülekezet többször segítette Pált anyagi téren is (2Kor 11:9; Fil 4:15). Pál nem most ír nekik elõször (3:18; 3:1) Efézusból a Makedóniába induló Timótheussal is küldhetett nekik levelet (ApCsel 19:22; 1Kor 4:17; 16:10). 55 õszén Makedónián való átutazásakor ismét hosszabb idõt tölthetett Filippiben (ApCsel 20:2), itt írhatta a 2Kor-t is.

A levél írásának oka és célja.

Amikor Pál a levelet írja, hosszabb ideje fogságban van. A gyülekezet tudott a fogságról és szeretetadományt küldött neki. A levél írásának egyik célja az, hogy az adományt nyugtázza és megköszönje. Az adományt Epaphroditus vitte el Filippibe. de itt súlyosan megbetegedett, állapota válságossá vált. Betegségének híre eljutott a filippibeli gyülekezethez és Pál a levelében Epaphroditus állapota felõl is megnyugtatja a gyülekezetet. A püspökök és diakónusok említése a levél kezdetén azt jelenti, hogy ezek a személyek a szeretetszolgálati akcióban különösképpen részt vettek.

A levél értesít Pál helyzetérõl és jövendõ terveirõl. Ezt Epaphroditus személyesen is elmondhatta volna, de Pál szükségesnek tartotta, hogy levélben is leírja, mert az utóbbi idõben váratlan fordulat következett be. Eleinte talán azért volt veszélyes a helyzete, mert nem sikerült magát tisztáznia a vádak alól, a levél írása elõtt azonban valószínûleg alkalom és lehetõség nyílt erre. Így reménykedik szabadulásában és már tervei is vannak arra az idõre, amikor ez bekövetkezik. Mihelyt szabad lesz, vagy szabadulásának idejét megtudja, Timótheust nyomban Filippibe küldi.

A gyülekezet helyzete is okot adhatott az írásra. Nem annyira a gyülekezet belsõ nehézségei, mint inkább a kívülrõl fenyegetõ veszedelmek és kísértések szükségessé teszik, hogy állhatatosságra és a lelki egység megõrzésére hívja fel a gyülekezetet.

A levél keletkezésének helye és ideje.

A levél a szokottnál bõségesebben tartalmaz utalásokat keletkezésének helyére, de ezek az utalások nem egyértelmûek. Az bizonyos, hogy Pál fogságból írja a levelet. A fogság helyét illetõleg három fogság jöhet számításba: a caesareai, a római és az efezusi fogság.

A caesarcai fogságban való keletkezés támasztható alá a legkevésbé. Ezt a fogságot említi az ApCsel 23:35. Pál Heródes palotájában volt fogva, mert ez volt a procurator székhelye. Viszont pretóriaínusok Gaesareában nem voltak.

A római fogság mellett az egyházi hagyomány a levél két helye alapján foglal állást. Az elsõ az 1:13-ban említett praetorium. Ezen a római praetoriánusokat, a császári testõrség tagjait értették. A másik adat a 4:22-ben említett Kaisaros oikia megjelölés: a hagyományos magyarázat ezen a császári udvartartásban foglalkoztatott rabszolgákat és libertinusokat érti.

A levélnek az efezusi fogságban való keletkezése sok oknál fogva a legvalószínûbb. Különösen jelentõs érv az, hogy amíg Róma és Filippi közt a távolság 6–8 heti út, addig Efezus és Filippi között legfeljebb 8 napi út van. E levél írása elõtt és után ezt az utat 4–4 ízben kellett megjárniuk a híreknek és a hírvivõknek. Ez Róma esetében közel 3–4 éves utazást jelentene. Ezt valószínûtlenné teszi egyebek között az is, hogy Pál a 2:19-ben és a 2:24-ben a facheós (gyorsan, hamar) kifejezést használja. Az is látszik a levélbõl, hogy a levél keletkezése és a gyülekezet alapítása között Pál még nem volt Filippiben, már pedig ez a római fogság esetében lehetetlen volna. Ha Rómában keletkezett volna a levél, akkor Pált az 1:30-ban, illetve a 4:15-ben jelzett eseményektõl legalább 11–12 év választaná el, s ez elképzelhetetlen. Egyébként Efezus proconsuli székhely volt, tehát volt praetoriuma és nagy számban éltek itt a császári oikia-hoz tartozó rabszolgák és libertinusok is.

A keletkezés idejének a megállapításánál döntõ szempont az, hogy az efezusi fogságnak az 55-ben befejezett 1Kor írása elõtt véget kellett érnie, mert az 1Kor már nem fogságban keletkezett levél. Így a levél az 54/55 év telének a vége felé keletkezhetett. Így a fogság a Filippi levél megírása után nem sokkal valóban véget ér. A levélben említett látogatás tervét pedig 55 õszén valósíthatta meg Pál, valamivel késõbben, mint ahogyan tervezte, mert idõközben Korinthusban is idõzött és efezusi tartózkodását is meghosszabbította. Tartalmi tekintetben a Filippi levél Pál legszemélyesebb levelei közé tartozik. A fogságon és próbatételeken gyõzedelmeskedõ öröm egyik levelében sem hangsúlyos annyira, mint ebben a levélben.

Fil. I. RÉSZ

Fil. 1,1–2. Köszöntés.

A filippibeliekhez írt levél valóságos levél. Így szükségképpen hozzátartoznak a levélforma megszokott kellékei. A korabeli profán levelek mintájára három elembõl tevõdik össze: elõször megnevezi a levél íróját, azután a címzettet és végül üdvözlõ jókívánságokat közöl a címzettel.

A levél küldõje Pál, aki – bár a levélírásában semmi szerepe nincsen – a levél küldõjeként maga mellé veszi Timótheust is. Timótheus Pál munkatársa, pogány atya és zsidókeresztyén anya gyermeke, aki a filippibeli gyülekezet elõtt jól ismert atyafi volt. Az ApCsel 16:1–3-ból tudjuk, hogy Pál elsõ Filippibe vivõ útja alkalmával magával vitte. Milyen különbség van a két név között tekintélyben, korban! Pál szinte hegyóriás Timótheus mellett, aki fia lehetne Pálnak. De mindketten Jézus Krisztus szolgái és ebben a szolgálatban leomlanak a különbségek. A doulos megjelölés a szolgálatban való egységet, alázatot, a Krisztus szolgálata iránti feltétlen odaadást jelenti. Kifejezhetné-e jobban, Pál, hogy a szolgálat felette áll a szolgálattevõnek, mint ezzel a szóval?

A gyülekezet tagjait a Krisztusban szenteknek nevezi. A szent szó itt Istennek szánt, számára elkülönített életet jelent. A szentek Krisztusban szentek. Benne, a „hibátlan és szeplõtlen Bárány”-ban (1Pt 1:19) látja Isten a gyülekezetet szentnek. Krisztuson kívül egyetlen gyülekezeti tag, még a legkülönb sem nevezhetõ szentnek.

A levél címzettjei között megemlíti Pál a püspököket (episkopoi) és a diakónusokat (diakonoi). Kiket értsünk a címzettek közül kiemelteken? A görög szavak könnyen arra vezethetnek, hogy bizonyos hivatalokra gondoljunk. Ettõl õrizkednünk kell. Azt azonban elfogadhatjuk, hogy már a filippi gyülekezetben a szolgálatok bizonyos fokú megosztásával kell számolnunk. Ezek lényegüket tekintve praktikus, a gyülekezet gyakorlati életében végzett feladatok. Ezt a feltételezést a görög életben tapasztalt hasonló tennivalók teszik számunkra valószínûvé. Az államban, világi közösségekben, különösen vallásos egyesületekben voltak episkopos-ok és diakonos-ok. Így Pál idejében az adók beszedésével foglalkoztak az episkoposok és az áldozati húsok szétosztásával foglalkoztak a diakonos-ok. Az Újszövetségben is az apostolok, próféták, tanítók mellett (1Kor 12:28) voltak segítõk és intézõk, akiknek a szolgálatuk praktikus, gyakorlati volt. így a két megjelölésen nem valami „lelki” hivatalra kell gondolnunk, az istentisztelet vezetõire, hanem a gyülekezet életének gyakorlati intézõire. Mivel a filippibeliek Pálnak adományt gyûjtöttek, a püspökök és a diakónusok tevékenykedhettek a gyûjtésben. Talán ez lehet az oka annak, hogy Pál a címzésben külön is megemlíti õket. Pál rendelkezett azzal a figyelmességgel, amely senkit sem felejtett el, akinek hálával tartozott. Köszönt minden szentet, mert hitben magát mindegyikkel egynek érzi, de közülük kiemeli a püspököket és a diakónusokat, mert mûködésük iránt magát különösképpen lekötelezettnek érzi.

Ha az õsegyház kezdeti szakaszára gondolunk; azt mondhatjuk, hogy a tisztségviselõk nem különülnek el „szakterület” szerint. Nem váltak ki valamiféle „méltóság” tekintetében a gyülekezettõl. Az episkopos inkább általánosabb szolgálatban forgolódó gyülekezeti tisztségviselõt jelentett, a diakonos pedig a gyülekezet anyagi életének intézõjét.

A 2. versben Pál a gyülekezetnek kegyelmet és békességet kíván. A kegyelem „az irgalmasság, mellyel Isten nagyságának és szentségének titkából elõlép, az ember felé fordul: Az irgalmasságot munkáló ajándéka Istennek a békesség, mellyel az ember életébe lép, hogy ott megváltó akaratát véghez vigye” (Barth). Fil. 1,3–11. Hálaadás és könyörgés a gyülekezetért.

Az üdvözlések után Pál hálát ad a gyülekezetért. Hálájának két oka van. Az elsõ az, hogy a gyülekezet Isten kegyelmébõl lett. Másik az hogy Isten kegyelmébõl van. Minden imádságában hálát ad. Mindenkiért hálát ad. Jelenlegi helyzetében, a börtön sötétjében is, a gyülekezet szorongatott helyzetében is. A gyülekezet léte a világban „csoda”, s ezért szüntelen ok a hálaadásra.

Hálaadásra az apostolnak nemcsak azért van oka mert a gyülekezet hisz, hanem azért is, mert szolgál, a legutolsó napig részt vesz az evangélium ügyében. A koinonia itt az evangélium ügyében való részesedést jelenti. Nemcsak az evangélium ajándékának az elfogadását, hanem az Úr ügyébe való beállást is. Pál nagyon jól tudja, hogy a megtérés után a gyülekezet ügye nem megy csak úgy magától tovább. Zavarok, veszedelmek akadályozhatják a gyülekezetet. Nagyon könnyû lelkesen beállni az Úr szolgálatába és azután kilépni belõle. Ezért nagy kegyelem, ha az evangélium ügyének a szolgálata töretlen marad. De Pál hálaadása nemcsak a múlt, hanem a jövõ felé is fordul. Nemcsak azért hálás, ami történt, hanem azért hálás és azért örül, mert bízik. Nem a filippibeliek keresztyénségében bízik, mely nem érdemel több bizalmat, mint bármely emberi ügy. Abban bízik, aki nem fárad el, aki kezének munkáját nem hagyja cserben. A gyülekezet Ura az, aki egyedül hûséges. Benne lehet bízni. Ha olyan ügyrõl lenne szó, melyet Pál kezdett el, lenné a gyülekezetnek oka. az aggodalomra. A megváltás munkáját azonban az ember, aki halott volt bûneiben, nem tudta volna elkezdeni, de nem tudná folytatni és befejezni sem. A gyülekezet nagy vigasztalása az, hogy olyan munkában áll, melyet az Úr kezdett el, az Úr folytat és az Úr fejez be. Isten nem olyan Isten, aki egy munkát elkezd és azután félbehagyja. Az Õ munkája nem egy bizonytalan történés, melynek célja és vége a ködbe vész. A gyülekezet életének van egy világos célja: a Jézus Krisztus napja. A gyülekezetben végzett munka a teljességre utal. Nem a keresztyén ember halálával végzõdik be ez a munka, hanem Jézus Krisztus eljövetele, a világban való gyõzelme, az általa való újjáteremtés által. Ekkor lesz minden kész. Isten munkája az Õ népével nem összefüggés nélküli történés, hanem egy folyamatos történés. Mondhatnánk így is: építés, melynek van múltja, jelene és jövõje. Ez az igazság elvesz a gyülekezettõl minden dicsekedést, de ugyanakkor elvesz minden csüggedést.

Mivel a gyülekezet az Úr szolgálatában áll, olyan közel áll az apostol szívéhez, hogy a Jézus Krisztus szerelmével vágyakozik mindannyiuk után. Bengel mondja ehhez a helyhez: Pálban nem Pál él, hanem Jézus Krisztus. Így Pált nem Pál, hanem Jézus Krisztus szíve mozgatja.

A gyülekezet élete azonban nem álló, célhoz ért, mozdulatlan, hanem állandóan növekvõ élet. Van valami a keresztyén életben, ami határtalan növekedésre képes: a szeretet. Pál imádkozik a gyülekezet szeretetének a növekedéséért. Mégpedig azért imádkozik, hogy a gyülekezet szeretete ismeretben (epignósis) és praktikus ítélõképességben (aisthesis) növekedjék. A szeretetnek ebben a két ajándékban azért kell növekednie, mert a szeretet szolgálata, „célhoz érése” igényli, hogy a szeretet legyen élesen látó, s ne legyen vak szeretet. Az élet nehéz helyzeteket teremt és ezekben a szeretetnek tudnia kell, hogy mit tegyen és hogyan tegyen. Növekednie kell a szeretetnek a „tájékozottság”-ban. Így a növekedés a szeretet tárgyára vonatkozik. De azért is növekednie kell a szeretetnek az ismeretben, hogy megítélhesse a különbségeket. Ahhoz, hogy a szeretet szolgálni tudjon, célhoz érjen, szüksége van a különböztetni tudásra. Arra, hogy a kicsit kicsinek, a nagyot nagynak lássa. Ne lássa egyformának, ami nem az és ne lássa különbözõnek, ami egyforma. Így tud a szeretet betekinteni a másik ember helyzetébe s így ismeri az eszközöket, melyek által a másik emberen külsõleg és belsõleg segíthet.

Azért is imádkozik Pál, hogy a gyülekezet legyen tiszta és feddhetetlen. Mit jelent ez? Akkor értjük jól ezt a kérést, ha a 6. versre gondolunk: aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézus napjára. A tiszta és feddhetetlen nem jelenthet valamilyen bûntõl való érintetlenséget, melyet az ember maga munkálna. Ez éppen a tisztátalanságot és a szeplõt jelentené. Tiszta és szeplõtlen az, aki Isten megszentelõ munkájában hisz és annak engedelmeskedik. Ezt igazolja, hogy a gyülekezet Jézus Krisztus által lesz az igazság gyümölcsével teljes. Nála nélkül a gyülekezet semmit sem cselekedhetik. Krisztus a szõlõtõ, a filippibeliek a szõlõvesszõk. Ez az igazság az Isten igazsága, a hit igazsága, a Jézus Krisztus által való igazság. Az igazság gyümölcse abban állhat, hogy lépésrõl lépésre Isten igazságánál maradunk, azt igaznak tartjuk. Meg nem szûnni a kegyelemhez ragaszkodni, a kegyelem vonzását követni. Ebben áll az ember tisztasága és feddhetetlensége. Csak ebben.

Fil. 1,12–18a. Krisztus dicsõíttetik Pál élete, vagy halála által.

E szakaszban kezdõdik a levél tulajdonképpeni tárgya. A filippibeliek aggódnak: mi lesz az evangélium ügyével, ha Pál börtönben van. Erre az aggodalomra felel itt Pál. A gyülekezet azért aggódik, hogy mi lesz Pállal, Pál viszont arról ír, hogy mi van az evangélium ügy ével. Az ügy, amit szolgál, fontosabb, mint õ maga. „Azt kérditek, hogy vagyok? Az evangélium ügye jól áll, jól vagyok”. „Nincs itt elnyomva az emberire való tekintés, de a szem, amelyik néz, a Krisztus szolgájának szeme, mely az Úr akarata és terve szerint néz” (Barth).

A filippibeliek úgy látják, hogy Pál fogsága az evangélium ügyére rosszat jelent. A börtön nem teljes akadálya az evangéliumért végzett szolgálatnak? Pál feleletébõl az csendül ki, hogy az evangéliumért végzett szolgálat nem az ember elgondolása szerint történik. Isten megteheti, a lehetetlent: éppen az akadályok által viszi elõre az Õ ügyét. Az evangélium ügye oly helyzetekben is haladhat elõre, melyekben mi azt el sem tudjuk képzelni. Ezt a titkot kell a filippibelieknek megismerniük. Pál Krisztus ügyének a „hasonlatosságára” szolgál. Mi jellemzi ezt az ügyet? Isten egyszülött Fia kereszthalálában, a legnagyobb „vereségben” aratta a legnagyobb gyõzelmet.

Az evangélium terjed a pretóriánusok között. Ha Pál a levelet Efézusból írta, ez a kifejezés jelenthette a helytartói palotát, ennek lakóit, s esetleg az ott állomásozó pretóriánus katonákat. De Pál szenvedését Isten nemcsak úgy használja fel, hogy megteszi a lehetetlent: azon a helyen, ahol van, gyülekezetet hozott létre, hanem Pál szenvedése erõforrás lett a gyülekezet számára. Többen nagy bátorsággal merik szólni az igét. Az ügyért odaadó élet a másokra ható élet. Isten beszéde nincs bilincsbe verve (2Tim 2:9). Beszélhetünk ige nélküli misszióról (1Pt 3:1). Pál élete nemcsak azáltal volt szolgálat, hogy az evangéliumot hirdette, hanem azáltal is, hogy szenvedett az evangélium ügyéért.

Hogy az evangélium ügye nincs emberekhez kötve, Pál azáltal is meg akarja világítani, hogy beszél az evangélium többi munkásáról. Két tábort különböztet meg közöttük. Az egyik tábornak nem tiszták a szándékai: irigykednek Pálra sikerei miatt, s túl akarják õt szárnyalni. Pálban inkább az ellenfelet, mint a keresztyén testvért látták. Pál által magukat vissza szorítva érzik, s eddigi hírnevükért aggódnak. Örülnek, hogy Pált a szolgálatból kikapcsolták azok, akik lezárták. Nincs útban: régi tekintélyüket újra visszaszerezhetik. Népszerûségre vágynak, híveket akarnak szerezni maguknak. Belekeveredett munkájukba az az indulat is, hogy magatartásukkal Pál szenvedését megnöveljék.

A másik tábor tiszta lélekkel, az evangéliumhoz való tiszta magatartással szolgál. Szolgálatukban a fõ szempont: az evangélium védelme, szolgálata. Az egyik csoportnak az evangélium eszköz a maga érvényesülésére, a másik életét adja szolgálatáért. De az evangélium ügye annyira Isten kezében van, hogy még a színbõl való szolgálatot is fel tudja használni az evangélium ügyének elõbbrevitelére. Pál nem vezére az ügynek, hanem a többiekkel szolgáló munkatárs.

Figyeljük meg jól. Pál nem ezt írja: Az a fontos, hogy Jézusról valamit mondanak, amit mondanak, nem is olyan fontos. Pál a Gal 1:8–9-ben kifejtette, hogy az üzenet tartalmának milyen jelentõséget tulajdonít. A tévtanításoknak nem örült volna azzal az olcsó vigasztalással: valamiképpen a Krisztus ügye ezáltal is elõre megy. E helyen nem Pál gnosztikus, júdaista ellenfeleirõl van szó. Ezekkel Pál másként vitázott, ezekrõl nem mondta volna, hogy Krisztust hirdetik. Itt nem az evangélium tartalmáról van szó, hanem az evangélium hirdetésének motívumáról. Így is mondhatnánk: presztízs kérdésrõl. Azon emberek által is, akik irigység és versengés által szolgálnak, Krisztus hirdettetik. Mivel valódi evangéliumot hirdetnek, Pál túlnéz a tisztátalan motívumokon. Milyen nagy itt Pál! Ez az önzetlenség, melyet csak a Krisztus lelke munkálhatott, minden személyes érdeken felül emelkedik. Krisztusnak kell egyedül hirdettetnie. Ahol ez történik, ott van ok az örömre. Ha ezek az ellenfelek Pálnak személy szerint fájdalmat okoznak, mit számít? Õk is segítik, hogy Krisztus ügye mások számára ismertté legyen. A motívum lehet nem jó, de az eredmény jó. Bár a jó ellenfelei által terjed, de terjed. A színbõl való szolgálat is viszi elõre az Úr ügyét és ennek örül.

Fil. 1,18b–26. A hit bizonyossága a „bizonytalanságban”.

Pál e szakaszban nem úgy számol be ügyérõl, mintha annak kimenetelérõl emberileg bizonyos lenne. Egy dolog felõl azonban bizonyos: az Úr ügyére nézve csak jó származhatik mindabból, ami vele történhet. A végsõ eredmény kialakulásában két eszközt említ: az egyik a gyülekezet könyörgése, mellyel a gyülekezet Pállal együtt elfogadja Isten akaratát. Pál is testben él, s a test tiltakozik a szenvedés és a halál ellen. Így erõtlenségének szüksége van a gyülekezet imádságára. A másik a Szentlélek hathatós segítsége. A Szentlelket Pál a Krisztus lelkének nevezi. Azért nevezi annak, mert Jézusnak is minden javára szolgált, amit az Atya adott neki. Jézus megígérte, hogy az övéi részére más vigasztalót (segítõt) küld az Atya. A tanítványok minden perében, amikor az evangéliumért vonják õket felelõsségre, a Krisztus Lelke „helyt áll” az övéiért (Mt 10:20).

Az esengõ várás (Róm 8:19) nem olyan várás, melyben az ember megszégyenülhet, hanem „válasszal teljes kérdés, beteljesedéssel teljes reménykedés”. (Barth)

Pálnak egy a fontos: „Krisztus naggyá legyen és dicsõíttessék az 5 életének minden körülménye által”. És ez a hite szerint megtörténik attól függetlenül, hogy pere hogyan dõl el: akár élete, akár halála által. Számára mind a kettõ nyereség, mert számára élni nem azt jelenti csupán, hogy testben van, hanem azt jelenti, hogy Krisztusbán van. A döntõ magyarázat ehhez a helyhez a Gal 2:20. A halál is nyereség, mert általa eljut élete végsõ, teljes megoldásához. Meghalni azt jelenti, mint elköltözni (2Kor 5:8) és Krisztussal lenni, az Úrnál otthon lenni. Nem a mulandóságnak és örökkévalóságnak az ellentététõl van itt szó, hanem a halálról, mint nyereségrõl, az élet beteljesedésérõl.

„Krisztus magasztalni fog az én testemben.” Pál nem volt platónikus, aki csak a lelket értékelte, a testet megvetette. Tudta, hogy a test halott a bûn miatt (Róm 8:10). De ez nem azt jelentette, hogy a testet az egyedül fontos lélek hüvelyének tekintette. Pál nagyon jól látta, hogy életünk mennyire a testhez van kötve és életünknek mennyire szüksége van a testre. Ezért szólítja fel a rómabelieket: Szánjátok oda testeteket Istennek kedves áldozatul (Róm 12:1). Ezért tudja azt is, hogy Jézus felmagasztaltatása teste által is történik, A nyomorúságos test Jézus dicsõítésének az eszköze lehet. Mégpedig akár élete, akár halála által. Pál önmaga belsõ vívódását írja le, amikor ezt írja: melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Jobb lenne elköltözni, de a gyülekezetnek ez idõ szerint még szüksége van szolgálatára. Nem azért vágyik elköltözni a testbõl, mert csalódott az életben, hanem mert a földi életet levetve Krisztussal lenni jobb. De amikor a jobb és szükségesebb között kell választania, nem azt nézi, hogy mi a jobb, hanem azt, hogy mi a szükségesebb. És a testben megmaradni szükségesebb. A testben való életet aratásnak nevezi. Miért aratásnak? Nem azért, mintha nem kellene tovább szántania és vetnie, csak a megért gyümölcsöket betakarítana. Hanem azért mert életének feladata Krisztus munkájának betakarítása. Krisztus az õ földi életének is lehetõsége. A végsõ döntést Istenre bízza: a két lehetõség között végsõ soron õ dönt. Hiszi, hogy Isten is amellett dönt, ami szükségesebb, s a gyülekezet további szolgálatával az Úrban dicsekedni fog. De bárhogy végzõdjék is ügye, megszégyenülni nem fog. Akik az Úr mellett hûségesen szolgálnak, azok akkor sem szégyenülnek meg, ha a világ szerint elbuknak. Szégyent vallani Pál számára nem azt jelenti, mint a pert és az életet elveszteni, hanem azt, ha hûtlen lesz az Úrhoz.

Fil. 1,27–30. Hit és szenvedés.

A gyülekezet számára az elsõrendû feladat, hogy Krisztus evangéliumához méltóan viselje magát, nem az, hogy Pál élete felõl aggódjék. Álljanak meg férfiasan, erõsen, hitvallóan, egy lélekkel viaskodva az evangélium ügyéért. A Filippi levél nemcsak egy szenvedõ ember által, hanem egy olyan gyülekezethez íratott, mely szorongattatásban él, melynek próbatétele nem szûnt meg Pálnak a filippi fogságból történõ elbocsátásával (ApCsel 16:35–39).

A gyülekezet ne valaki ellen küzdjön, hanem az evangéliumba vetett hitért tusakodjék. A gyülekezet küzdelme nem harc mások ellen, hanem rendíthetetlen kitartás mások támadása között. Ne féljen az ellenségtõl, ne aggódjék, ne hátráljon meg. Megtörténhetik, hogy külsõleg nézve sohasem gyõzedelmeskedik. Urát a kereszthordozásnak, a szenvedésnek, a „legyõzettetés”-nek az útján kell követnie. Ha ezt teszi, akkor jellé lesz a világban. Így is mondhatjuk: A gyülekezet szenvedése jele annak, hogy benne van a Krisztus követésében.

A hívõ ember tudatát általában ez az igazság határozza meg: Krisztus énértem. Krisztus követésében ez igazság mellé azonban oda kell tennie még egy másik igazságot: én a Krisztusért. Az elsõ igazság a másodikban teljesedik be. Pál ezt írja a gyülekezetnek: gazdagon megvannak áldva, mert Krisztusért lehetnek. A Krisztusért való élet akkor lesz különösképpen nyilvánvalóvá, ha szenvedünk érte. Mert a hitben való kegyelmet felülmúlja a szenvedésben való kegyelem. Isten nagy kegyelme, hogy vereségben és nem gyõzelemben élhetünk érte (1Pt 2:20). Isten kegyelme az, hogy az ember áldozatot hozhat, hogy Isten dicsõítessék. Nagy kegyelem, ha az Úr valakit nemcsak arra méltat, hogy benne bízzon, hanem arra is, hogy érte mindent feláldozzon.

Az Úrért való szenvedés a legszorosabb kapcsolatban van a Krisztus keresztjével (1Pt 1:17). A szenvedés a „Krisztussal való közösség konkrét alakja” (Barth). Az Õ keresztje nélkül a tanítványnak sem lenne. keresztje. A keresztyén ember szenvedésével részt vesz Krisztus szenvedésében, s az Õ nyomdokait követi (1Pt 2:21). A Jézusért való szenvedés nem keserû sors, amibõl az ember kivágyik, hanem ajándék, mely a Krisztushoz való tartozást mutatja, s a megváltás ajándéka. Ezt a szenvedést láthatja a gyülekezet Pálon, aki énekelt a börtönben Silással, mert a szenvedés számára a Krisztusért való szenvedés és így kegyelem volt.