2 Kor. X. RÉSZ

2 Kor. 10,1–11. Szelídség és erély.

A következõ versek hangneme rendkívül kemény, különösen ha összevetjük a 7. rész végével és a 8–9. rész mondanivalójával, Sokan feltételezik, hogy a 10–13. rész az ún. könnyhullatással írt levél, mely igazából elõzménye a 7. résznek. Így érthetõ lenne az, miért nem ugyanaz a megbékélt hangnem jellemzi. Mások – észrevéve ugyan a hangváltást és az illeszkedés problémáit – mégis azt képviselik, hogy az adakozás „közjátéka” után az apostol visszatér a korinthusiakkal meglévõ problémáihoz, és bár a gyülekezettel megbékélt, de maradtak „némelyek”, akik miatt ezt a szakaszt így kellett megírnia. Valószínûbbnek tûnik a szövegösszefüggést nem erõltetni!

Láthatóan Pál – sokszor nemcsak indulatosan, hanem ironikusan is – a gyülekezet konkrét vádjaira felel ezekben a versekben. Mi azonban inkább csak sejtjük, hogy mik lehettek ezek a vádak. Az elsõ vád láthatóan az, hogy az apostol kiismerhetetlen, levélben erélyeskedik, ugyanakkor amikor személyesen Korinthusban volt, gyengének bizonyult. Ezért hivatkozik Pál Krisztus szelídségére és gyöngeségére: egyrészt magára a tényre hivatkozik, hiszen Krisztust is ilyennek ismerik – másrészt arra is utal ezzel, hogy amint Krisztus szelídsége nem kérdõjelezi meg hatalmát, ugyanúgy nem vonható kétségbe az apostol tekintélye és hatalma sem!.

Az bizonyos, hogy korinthusi munkásságának kezdete nem volt egyértelmû: félelmek között kezdte szolgálatát (vö. ApCsel 18:9–10; 1Kor 2:3). Az apostol személye azonban ugyanaz, akár jelen van, akár távol van (szójátékot csinál itt is, majd a 11. versben is). Tehát ha erélyesen fog fellépni, ez nem kiismerhetetlensége, nem is következetlensége, hanem egyszerûen apostoli tekintélye érvényesítése lesz a szükséghelyzetben. A másik vád láthatóan az, hogy test szerint viselkedik. A „kata sarka” pejoratív minõsítést jelent. Lehet úgy is értelmeznünk, mint „ösztönösséget”, gyengeséget, de úgy is, hogy ez egy pneumatikus ellentábor véleménye; Pált kiismerhetetlensége miatt bizonnyal nem a Lélek vezeti. Mint propaganda, valószínûleg nagyon hatásos Pál ellen. Ezért válaszol úgy: testben jár – ez nem kérdés (vö. 4. rész) –, de harca nem testi. Fegyvere sem „testi”, tehát nem rábeszélés, zsarnokoskodás mások hite felett, részesedés stb. –, amelyekkel már találkoztunk, hanem Isten kezébõl jövõ erõs hatások, amelyek lerombolnak minden ellenséges nézetet, foglyul ejtenek minden gondolatot… Az „Isten ismeretével szemben” megjegyzés nyilván visszavágás az ellenfelek propagandájára: az igaz istenismeret az apostolnál van (vö. Gal 1). Ez a hatalom majd büntetésben is jelentkezni fog, jóllehet errõl itt részleteket nem közöl az apostol. (Talán maga sem határozta még meg, különösen, ha úgy vesszük, hogy közben megtörtént az illetõ megbüntetése a gyülekezet által.) A 7. vers próbál egészen prózaian figyelmeztetni. Hogy pontosan kiknek szól, nem határozható meg. Egyesek szerint ez az 1. levélbõl ismert Krisztus-párt tagjainak szólna, akik azt állítják, hogy õk (egyedül) a Krisztuséi, és senki más nem lehet a gyülekezetben tekintély. Bár ez alig valószínû, hiszen semmi nem utal konkrétan erre, mégis fel kell figyelni arra, hogy Pál még az ellenfeleitõl sem vitatja el a Krisztushoz tartozást! Visszatér arra is az apostol, hogy miért nem gyakorolt eddig nagyobb hatalmat? Építésre kapta azt, és nem rombolásra, vö. Jer 1:10. Amennyiben szükség lesz rá, gyakorolni fogja apostoli hatalmát.

Itt tér azután rá a harmadik látható vádra: személyes megjelenése (parousia tou sómatos) erõtlen, beszéde pedig szánalmas, jelentéktelen, semmibe vehetõ. (Vö. 2Kor 11:6: iskolázatlan!) Ahogyan a szakasz elején Krisztus szelídsége volt az apostol hivatkozásának alapja, most a hatalommal való nem élés kérdésének tisztázásában mégiscsak kimondja: a rábízott hatalommal, melyet az Úrtól kapott, ezután élni fog! Olyan lesz ottlétekor tetteiben is, mint eddig csak leveleiben, hiszen Krisztus felhatalmazottja õ is.

2 Kor. 10,12–18. A missziói munka mértéke és határa.

A negyedik vád az apostol ellen láthatóan az, hogy annyira gyenge ebben a munkában, hogy nem tud önállóan eredményt elérni, ezért keveri össze a munkaterületét másokéval. Elég nehéz ezt a szituációt az ismertekkel azonosítani; talán a pártoskodás a támpont: valóban éppen elég tekintély és „munkatárs” van Korinthusban… Pál mindenesetre indulatosan és ezért egyben ironikusan is válaszol, elég nehéz némelyik mondatát értelmezni. Ugyanakkor már itt elkezdõdik a „dicsekvés”, az apológia eme szélsõsége, melyet azután õ maga is visszafogottan értékel.

Irónia már a kezdet: mi nem merjük azokhoz hasonlítani magunkat… Visszatér az ajánlólevelek kérdésére is: sokan sokakra tudnak és szeretnek hivatkozni. Ugyanakkor ebben azok saját magukat tartják önmaguk mértékének is. Márpedig ha az ember a mértéket önkényesen, a saját szempontjai szerint választja ki, bármit tud vele igazolni! A „nem veszik észre” kifejezést többen úgy fordítják: nem értelmes dolog ez! Az igazi értékek mértéke nem az ember, hanem igazából Isten. Így hivatkozik az apostol arra, hogy õ nem a saját mértéke szerint tart önvizsgálatot, hanem Isten mértékére bízza minõsítését. Márpedig neki munkaterületül, mértékül Isten a körülmetéletlenek közötti evangéliumhirdetést adta (Gal 2:7) – és ezt egykor a jeruzsálemi zsinat is megerõsítette. Így jutottak el õk is Korinthusba. Ugyanakkor megfordítva is ül az érvelés: Korinthus léte, a gyülekezet hite a bizonyság arra, hogy ezt a munkát Istentõl kapták. A 15. vers szerint minél jobban növekszik Korinthusban a hit, annál jobban hitelesíti ez Pálék munkáját.

A dicsekvés hangulata oda vezeti az apostolt, hogy itt is megemlíti tervét: a Korinthuson messze túl vezetõ missziót. Valószínûleg ugyanaz a terv fogalmazódik meg a Róm 15:23kk.-ban is: a hispániai misszió terve. Inkább erre veszi az útját, mint hogy mások munkájával dicsekedjék (mint amit éppen az ellenfelei tesznek meg Korinthusban).

Ezzel azonos vagy rokon vád még a kipróbáltság tagadása, az apostol kipróbálatlanságának felhánytorgatása (vö. 13:5kk.). Itt csak annyit említ újra: ez nem emberi mértéktõl vagy hangerõtõl függ… A Jer 9:23-at idézi: az Úrban dicsekedjék az ember (az ÚF Úrral-t mond; nem mond vele sem többet, sem jobbat) – azaz az Úrral koinoniában, az Õ akarata szerint, sõt itt: az Õ mértéke szerint dicsekedjék az ember. Szerepel a szövegben a kanón szó – az ÚF-ban „határ”, de jobb lenne „normatíva”, „szabályozó” fordítás. Így a metron tou kanónos jelentése: az Isten normatívája szerinti mérték (ti. mértékegység); ezen lehet valakit és annak munkáját hitelesíteni.

2 Kor. XI. RÉSZ

2 Kor. 11,1–6. Nincs más evangélium!

Az apológia elmélyül ebben a szakaszban, sõt igazából itt jut el a gyökerekig. Itt már nem a gyülekezet vádjai ellen védekezik az apostol csupán, hanem az egész korinthusi helyzet „életveszélyes” voltát jellemzi. Az irónia mellé szent harag is társul. (Jegyezzük itt meg, hogy az egyik magyarázó szerint Pál dicsekvése csak „álarc”, arra szolgál, hogy döbbentse ellenfeleit.)

Két paralelje van ennek a szakasznak: az 1Kor 1:18–2:16 és a Gal 1:6–9. Mindkettõre érdemes figyelnünk az értelmezésben és a magyarázatban.

Az 1. vers szövege variánsokat is tartalmaz, melyek ugyan túl sokat nem módosítanak jelentésén, mégis meggondolandók. Az egyik lehetséges módosulás: nem „egy kis esztelenséget tõlem”, hanem: „egy kicsit az én esztelenségemet” (megjegyzendõ, hogy az 1Kor 1-ben a sophia ellenpárja a mória, ahol világosan arról van szó, hogy ami a világ szemében mória, az Istennél bölcsesség. Itt azonban az aphrosyné található, mintha azt mondaná az apostol, hogy ez a dicsekvés Isten elõtt is bolondság…).

A házasság képe megszokott a bibliai gondolkozásban (Ézs 50; Ez 16; Hós 1–3; Ef 5 stb.). A zélos szót az ÚF féltõ szeretetként értelmezi, ehhez azonban a theos gen-át gen. auctorisként kell értelmezni. Jobbnak tûnik a buzgóság jelentés mellett maradni: az apostol mint „közvetítõ” buzgólkodik az Úr és a gyülekezet közösségén. Ebben a buzgóságban járva fél attól, hogy a menyasszony nem csupán a võlegényre gondol. Ahogy a kígyó sugallatára Éva már nem Isten szavára koncentrált, hanem engedett a ravaszságnak (nem a kanonikus szövegre utal az apostol, hanem az Ádám és Éva élete c. apokrif iratra – vö. 11:4 is!) – most a tévtanítók sugallatára a gyülekezet gondolatai szétzilálódnak, eltántorodnak az egyetlen céltól: a Krisztus iránti õszinteségtõl és tisztaságtól. („Hûség” nincs a görög szövegben, mint az ÚF-ban.)

Itt következik az apológia lényege: vannak, jöttek olyanok Korinthusba, akik más Jézust, más Lelket, más evangéliumot hoztak, nem azt, amelyet Pál hirdetett, és amely már a gyülekezetben be- és elfogadottá vált. Ezeknek az ellenfeleknek az azonosítása azonban nem sikerül. A Gal 1-ben a júdaisták hoztak más evangéliumot, de ott ezt világosan kifejti Pál, hivatkozik az evangélium és a Törvény ellentétére. Itt errõl nincsen szó. A folytatásra építve felvetõdik az a vélemény is, hogy itt egy gnosztikus-pneumatikus csoportról van szó, akiknél Jézusban nem a szenvedõ, alázatos, hanem a diadalmas vonások az uralkodóak, sõt egyeduralkodóak, ahol a Lélek nem az alázatra, hanem gõgre, felsõbbrendûségre, mások lekicsinylésére vezet, ahol az evangélium nem az „Isten bolondsága”, hanem a világ szerinti, az emberi lélekbõl eredõ és annak rokonszenves nézet. Nagy csalódás, hogy ezt a más evangéliumot a gyülekezet befogadja („beveszi”, és nem „eltûri”, mint ahogy az ÚF mondja).

Személyessé válik az apostol vádja: vannak ún. fõ-fõ apostolok, akiknél nem tartja magát alábbvalónak. Ezeknek a pontos meghatározása sem lehetséges; a 12-rõl Pál nem szokott így írni (vö. 1Kor 15). Amikor a jeruzsálemi oszlopapostolokkal van vitája, név szerint megnevezi õket (Gal 2). A 11:23 kifakadása is arra utal, hogy ezek „kisebbek” a jeruzsálemi apostoloknál, jóllehet Korinthusban óriási veszélyt jelentenek. Jellegük talán jobban megfogható abból a megjegyzésbõl, hogy az apostolt miattuk tekintik „iskolázatlannak” (vö. ApCsel 4:13). Az „idiótés” jelentése az iskolázatlan mellett: laikus, amatõr – ami itt valószínûleg nem a rétori mûveltség hiányát akarja jelenteni, hanem az imponáló pneumatikus beszéd hiányát. Azért gondolnak erre a magyarázók, mert a logos és a gnósis áll egymás mellett, mintegy a fõ-fõ apostolok két döntõ kritériuma. Ugyanakkor ha ezeket nem a gnoszticizmus szakkifejezésének tekintjük itt (vö. 10:10 – a logos ott sem szakkifejezés), akkor az ellenfelek még inkább arctalanná válnak, bár a szöveg jelentése sokkal egyszerûbb lesz: az apostol igehirdetése lehet iskolázatlan, laikus, de az istenismerete, az általa hirdetett evangélium az igazi! Ezt pedig éppen Korinthusnak kellene a legvilágosabban tudnia. – Ezzel fejezõdik be ez a szakasz. 2 Kor. 11,7–15. Alázatból ingyen vagy álcázottan szolgálni?

Visszatér az 1Kor 9 témája – már akkor vádolták az apostolt szerénysége miatt. Ha ez az elõzmény, akkor viszont a magyarázata az apostol magatartásának a Fil 4:10–18: „mindenre van erõm abban, aki megerõsít engem”.

Láthatóan ismét két vád érte az apostolt: az egyik az, hogy ha nem fogad el adományt, nyilván joga sem lenne hozzá (ennek képtelenségérõl alighanem õk maguk is bizonyosak voltak), továbbá: azért nem fogad el semmit, mert nem szereti a korinthusiakat. A vádakra itt is részben ironikusan, részben kemény haraggal válaszol.

Bûnt követtem el? – kérdezi ironikusan (vö. 10:1 is). Alázat nála ez, és érezze magát Korinthus kitüntetve, hogy erre méltatta õket az apostol. Az evangéliumot ugyanis Pál „ingyen”, azaz ellenszolgáltatás nélkül hirdette. (Az „ingyen” szó az 1Kor 9:18-ban „adapanos”, míg a dórean a didómi leszármazottaként inkább „ajándék” jelentésû! Jézus is így tanít a Mt 10:8-ban jóllehet a fordítás itt is: ingyen vettétek, ingyen adjátok.) Aki azonban ajándékot kap, hálás legyen, és ne méltatlankodó.

Persze nem tudott az apostol sem mindig segítség nélkül élni, és ezzel indirekt módon mégis kifejezi, hogy joga van hozzá. De nem Korinthustól kapta ezt a támogatást, hanem Macedónia gyülekezeteitõl, valószínûleg mindenekfelett Filippibõl. Ismét ironikus a hangja, két szakkifejezést használ a katonai életbõl: kifosztást és zsákmányt említ – hátha Korinthus is felébred gõgjébõl és értetlenségébõl. Korinthust nem terhelte személyes fenntartásával. Itt nagyon büszkére vált a hangja: ettõl ezután is tartózkodni fog. Nem engedi, hogy ezt a büszkeséget, dicsekvést bárki is elhallgattassa. Szinte esküformulát használ szavai komolyságának megerõsítésére.

A másik vád az, hogy nem szereti Korinthust. Erre egyetlen megjegyzéssel válaszol: Isten tudja! – megint esküformula, mely után egyéb ellenvetés többé nem lehetséges.

Az apológia során az apostol védekezésbõl átmegy támadásba. A 12. verset az ÚF a szükségesnél bõvebben fordítja, elég tenne ennyi: „amit teszek és tenni fogok, azért teszem, hogy”… Az ellenfelek megpróbálják magukat olyan rangosnak, tekintélyesnek, kipróbáltnak feltüntetni, mint az igazi apostol. – Pál azonban ezt végképpen nem hagyja megtörténni.

Leleplezi ellenfeleit: álapostolok, hamis munkások. Érdekes, hogy itt nem is tanításaik ellen, a más evangélium ellen szól, hanem ezeknek az ellenfeleknek a magatartása, a gõgje, a mások fölé kerekedni vágyása lesz váddá. A legsúlyosabb leleplezés és vád az, hogy ezek a Sátán szolgái. Ha a Sátán el tudta változtatni magát a világosság angyalává (az Ádám és Éva élete c. apokrif legenda szerint kétszer is így csalta meg Évát – vö. 11:3), akkor a szolgáitól sem túl nagy teljesítmény ez. Érdekes a metaskhématizó kifejezés: átalakulást, formai hasonulást jelent (a teljes hasonulást a syskhématizó jelenti). Magyarul talán a legmegfelelõbb lenne az álcázás szó. Ennek következtében úgy tûnnek fel, mint Krisztus apostolai és a megigazulás szolgái. Ezek a kifejezések kizárják, hogy a jeruzsálemi 12-re gondolna az apostol.

2 Kor. 11,16–33. Irónia és szégyenkezõ dicsekvés.

A 16–20. versben az apostol ismét a konkrét helyzetre hivatkozik. Az ellenfelek dicsekszenek, vádolnak, gõgösködnek, visszaélnek a gyülekezetek vendégszeretetével (kemény szavak hangzanak: leigáz, élõsködik, zsákmányt ejt, hatalmaskodik). A felsorolás végén találjuk az arcul ütést – ez csattan a végén, ironikusan is, ébresztõen is. Nyilvánvaló, hogy az elõzõ kifejezések egy része is inkább átvitt értelemben értendõ, és miután a gyülekezet eddig eltûrte, most ezeknek a kifejezéseknek a sorozata kell; hogy ráébressze õket: hova jutottak tulajdonképpen?! Pál magát is esztelennek állítja be, fokozza a kijelentések súlyát a 11:1-hez képest is, de itt is egyre jobban (pl. 17. vers aphronos; 23. vers paraphronón). Õ maga is tudja, hogy ez nem „az Úr szerint” van, hanem „test szerint” – azaz nem az Úr intenciójára, hanem a test, a megsértett büszkeség hatására. De hátha Korinthus ezt a stílust érti? – mondja keserû iróniával az apostol.

A 12. versben az iróniát egy csendes fél mondat még jobban elmélyíti: a többiek tudják, hogy kell ezt csinálni, nincsen aggályuk, nem gyávák – szégyellem, mi azok voltunk! – mondja az apostol. De azután újra magasra csap az indulat Pálban, és kezdõdik az a „dicsekvés”, amelyet õ maga is annak tart, õ maga is szégyell, de amit ki kell mondania az apostoli tekintély és a tisztánlátás érdekében. A stílus indulatos, rokon a korabeli dicsekvõ feliratok stílusával. A diatribének megfelelõen felsorolás, fokozás, hatványozás van benne, de ez nem egyszerûen stiláris eszköz, hiszen a 6. rész és az ApCsel sok eseményével azonosítható.

Kérdéses, hogy kikkel folytatja ezt az apológiát? Csak a Korinthusban megjelent álapostolokkal szemben, vagy újra felmerülnek szeme elõtt jeruzsálemi ellenfelei is? Valószínû az utóbbi, hiszen Krisztus szolgáinak nevezi õket, nem pedig csak a Sátán szolgáinak.

Az elsõ apológia a származással kapcsolatos. Az ellenfelek gyakorlatilag a palesztinai zsidóság által önmegjelölésként használt – három kitüntetõ címe következik; mindegyik Pálra is vonatkoztatható, sõt „még inkább”… Héberek – ez a palesztinai születésû, vagy közvetlenül onnan elszármazott zsidók megjelölése; így vállalhatja Pál is, aki tarzuszi születésû. Izráeliták – ez a liturgia nyelvében élõ kifejezés; Isten népét jelenti. Hogyne lenne érvényes Pálra is! Ábrahám magva pedig arra utal, hogy õk az üdvtörténet kiemelt népe (vö. Jn 8:33.38; Zsid 2:16). Végül a csattanó: Krisztus szolgái – én még inkább, mondja Pál! De el kellett idáig jutnia, mert a többiek dicsekszenek hódításaikkal, gyõzelmeikkel, hatalmukkal. Pálnak ezzel szemben a szenvedésrõl van mondanivalója (vö. Gal 6:17; Kol 1:24kk.). Az õ apostolságát ezek a jelek kísérik és bizonyítják.

Elõször általánosságban említi a fáradozást, börtönt, verést, veszélyt, azután részletesebb felsorolás is következik. A felsoroltaknak kisebb részét tudjuk csak az apostol leveleibõl vagy az ApCsel-bõl azonosítani. Öt zsinagógai fegyelmezést említ (a 39 botütés a Deut 25:3 miatt van így; nehogy véletlenül rosszul számolva mégis 40-nél többet üssenek!). A vesszõzés a rómaiaknál volt szokásos büntetés, igazából egy római polgár mentesült alóla – mi Pállal kapcsolatban a filippibelirõl tudunk (ApCsel 16). A megkövezése Lisztrában történt (ApCsel 14:19). Három hajótörésébõl a levél megírásáig egyrõl sem tudunk, ha csak nem a Szíriában töltött 14 év (Gal 1:21; 2:1) alatt történt. Az „egy éjt, egy napot” hányódás szólásmondásnak tûnik, bár a magyarázók éppen a konkrét, 24 órás jelentését emelik ki.

Megrázó felsorolás következik a 26. verstõl: hol volt veszélyben az apostol? Nemcsak a felsorolás borzongató, hanem az „összeállítás” is: rablók – népem – pogányok; vagy: tengeren – áltestvérek között! (A virrasztás inkább álmatlanság, a böjtölés inkább éhezés, mint már említettük a 6. résznél.) A sor végén pedig olyan terhek vannak, melyek Istentõl jöttek: a feszültség és gond a gyülekezetek miatt. Illetve itt is van emberi ok is, erõtlenség, botránkoztatás, „leégetés” (vö. 1Kor 8).

A summázás kijózanító: õ ezekkel tud és akar „dicsekedni”. Szolgálatának, alázatának, önmegtagadásának – egyszóval Krisztus követésének – ilyen bizonyságai vannak. Befejezi egy esküformulával: Isten a tudója mindennek!

A 32–33. vers érdekes ezen a helyen. Egyrészt a felsorolás után jön, és tulajdonképpen az elsõ vagy az elsõk közötti eseményre utal. Szinte egy csendes exkurzus az indulatos felsorolás után. Az is gond, hogy az ApCsel 9 szerint a zsidók akarták Pált elfogatni, nem a helytartó. Persze ez feloldható azzal, hogy a két esemény nem szükségszerûen ugyanaz, késõbb is akarhatta Pált elfogatni a helytartó. Az azonban valószínû, hogy az apostol szünetet tart a diktálásban. Vagy õ maga teszi ezt hozzá késõbb, csendesen emlékezve, vagy pedig írnoka emlékszik vissza erre a sokat hallott történetre, és sajnálja elhagyni. Ez a csendes hangú emlék mindenesetre méltóan zárja le a „dicsekvés” sorait és indulatát, stilárisan is, lélektanilag is, készítve az átmenetet a következõ nagy mondanivalóhoz.

2 Kor. XII. RÉSZ

2 Kor. 12,1–10. „Együtt mélység és magasság.”

A 11. rész a mindennapi élet eseményeivel dicsekszik. Ezzel szemben itt a tapasztalati világon túli eseményekkel való dicsekvés következik. Persze tudja az apostol, hogy amint a testi dicsekvés nem használ, úgy a „pneumatikus” sem (sumferó nem illik hozzá, „nem illik bele a képbe”). De a helyzet kényszeríti erre, tehát elmondja látomásait, Isten kinyilatkoztatásait is. Többször szól magáról harmadik személyben, ami a zsidóknál csak ritkán, de a görög irodalomban gyakran szolgál ilyen élmények kifejezésére. Természetesen kétség nem férhet hozzá, hogy az apostol önmagáról beszél. Az „Úr megjelenése” nem olyan értelemben teofánia, hogy Istent látta volna (nem gen. subj., hanem gen. obj.). A kinyilatkoztatás pedig nem az eszkhatológikus események kijelentése itt, hanem „pneumatikus kijelentés” – a kiválasztottaknak, és nem a tömegnek szóló kijelentés.

A hivatkozott esemény 14 évvel korábban történt – nem tudunk róla többet. (Eszerint nem az elhívására gondol!) A „testben-é vagy testen kívül, az Isten tudja” kifejezés az eksztázis megszokott megjelölése. Nem lehet különösebben fontosnak értékelni, hogy itt sóma szerepel, az értelme megfelel annak, amit a Kol 2:11-ben sóma és tés sarkos-ként olvasunk.

Valószínûleg nem két eseményre, hanem csak egyre hivatkozik Pál, kissé a paralelizmus membrorum formájában: elõször a harmadik égrõl szól, azután a paradicsomról. Jóllehet a zsidók elõbb három égrõl tudtak, azután hétrõl, a paradicsom mindkét esetben a harmadik égre lokalizálódott. Így a kijelentés arra értendõ, hogy Pál eljutott a menny legmagasabb és legtitkosabb részéig látomásában. Ez a látomás tehát messzemenõen különbözik a próféták vagy Pál elhívási látomásától – ez itt apokaliptikus jelenség. Ennek következménye a tilalom is: ezekrõl az eseményekrõl nem szabad szólni, ti. az ott átélt eseményekrõl. Nem valószínû, hogy arról lenne szó, hogy nem lehet, miután meghaladja az ember felfogóképességét – itt ugyanis az apokaliptika jellegzetességei érvényesülnek.

Érdekes a kifejezés az 5. versben: Pál nem önmagával dicsekszik (másutt „test szerinti” kifejezés van), hanem ezzel a Krisztusban ilyen élményt átélõ emberrel! Az apostol tehát nem csak annyi, amennyinek – alázatosnak, gyengének – a gyülekezet ismeri!

Itt azután belép a szövegbe egy Pálra jellemzõ kontraszt. Dicsekedhetne – mint ahogy korábban ezt megfogalmazta: jogával élhetne –, de igazi mondanivalója és hitelesítõje nem ez, hanem éppen a szenvedése. Visszatér újra a. 11. rész gondolataihoz, de itt most elvileg elmélyíti szenvedései kérdését. Borzongató a kijelentés: nehogy elbízza magát, Isten akaratából tövis adatott testének (nem hely-, hanem célhatározó!), ahogy õ keserûen nevezi: a Sátán angyala, bizonnyal valamilyen betegség. Hiába könyörgött háromszor is ennek elvételéért, Isten úgy látta jónak, hogy maradjon az apostol életében ez a tövis. Ennek valódi lényegét nem ismerjük, a Gal-levél alapján lehetséges, hogy trachoma, a „kolaphizó” – ököllel verni alapján némelyek epilepsziára gondolnak, de semmi közelebbit nem lehet az apostol szavaiból megtudni. Amilyen megdöbbentõ ez a helyzet, olyan az Úr válasza is: elég neked az én kegyelmem! Ugyanakkor ez nem rezignációhoz vezet, hanem éppen az ellenkezõ hatást eredményezi; ugyanis nem azt kell átélnie, hogy Isten csodálatos védelemben részesíti, hanem azt, hogy erõtlenségében, szenvedésében is felhasználja, megerõsíti, és hozzásegíti szolgálatának elvégzéséhez. Gondolnunk kell egyrészt a hellénista világ „isteni férfiai”-ra, héroszaira, akik természetfeletti képességekkel, részben vagy egészben „védetten” járták a maguk útját. – Bizony az apostol élete nem ilyen! Másrészt gondolnunk kell a sztoikusokra, akik ugyancsak szenvedtek a világban létük miatt, de náluk a szenvedés aszkézisre, a világ legyõzésére, önerejük fejlesztésére szolgált. A keresztyén ember azonban felülrõl kapja az erõt a szenvedésben való életre és szolgálatra.

Hogy mennyire nem rezignációhoz vezet ez a meggyõzõdés, mutatja a 9. és 10. vers: a gyengeség állapotában (en astheneia) is céljához ér (teleitai) Isten ereje, és amikor gyenge az ember, akkor éli át, hogy Isten mire képesíti (dynatos eimi!). Olyan paradoxon ez, ami számtalanszor jelentkezik életünkben, és amely nélkül nincsen keresztyén szolgálat.

Újra gondol az apostol a 6. részben felsorolt jellemzõkre is: erõtlenségben, nyomorúságban stb. örömmel szolgál, mert ebben érzi igazán hitelesítettnek apostoli szolgálatát, megbízatását. Bizony más ez az út, mint amelyen az ellenfelei és a hellénista világ nagyjai járnak.

2 Kor. 12,11–13 Epilógus a dicsekvéshez.

A nagy lelki vihar lezajlása a magasság és mélység megjárása után lassan megnyugszik az apostol – de még a levegõben vannak a szavak, így hát még egyszer visszatér rájuk. Esztelenné lettem – állapítja meg keserûen, talán kétszeresen is esztelen: nemcsak dicsekedett a többi módján, hanem ráadásul a gyöngeségeivel is dicsekedett! De hát kényszerhelyzet volt: Korinthus nemhogy megvédte volna, hanem még õk támadták az apostolt. Megint csak sejteni lehet, hogy apostolságának kétségbevonása a legfájdalmasabb vád. Ezért ismétli meg elõbbi érveit is; azaz apostolságának ismertetõjegyeit. Szól csodákról, jelekrõl, erõkrõl, de konkrétan nem nevezi meg õket – ugyanígy találjuk a 6:6kk.-ban, a Róm 15:9-ben stb. Mindezekrõl saját leveleibõl semmit sem tudunk, az ApCsel is csak néhányat közöl, de éppen Korinthussal kapcsolatban egyet sem. Mindenesetre ezek Korinthusban is ismertek kellett hogy legyenek. Ez a gyülekezet tehát semmiben nincsen hátrányban a többi mögött; ugyanúgy részesültek mindenben, mint mások (apostoli alapítás, jelek stb.) –, illetve csak egyben nem: tõlük nem kért és nem fogadott el támogatást. Hát ha ez hátrány – bocsánatot kér érte!

Igazságtalanságot említ az apostol – ez visszautal az ószövetségi igazság (cedáqá) fogalmára. Talán úgy lehetne itt fordítani: „inkorrektség”? Ez is persze mélyen ironikus kijelentés.

2 Kor. 12,14–21. A harmadik út terve és félelme.

A levél vége felé közeledve – némiképpen megnyugodott lelkiállapotban – ismét felmerül a korinthusiakkal való személyes találkozás lehetõsége. Pál nem fél ettõl a találkozástól, de nem is fog változtatni azon a vitatott gyakorlatán, hogy nem fogad el anyagi támogatást. (Ebben még Titusz jó hírei sem változtatták meg.) Több indokolást is ír: nem a tiéteket, hanem titeket kereslek; ez gyönyörû kifejezése annak, amit Pál tett és tenni akar – ellentétben ellenfeleivel. Azután a természeti törvényre hivatkozik, melyet a görög világ nagyra értékel (vö. 1Kor 11:14). Ugyanakkor, amikor a szülõ – gyermek kapcsolatról szól, afelé is irányítja a gondolatokat, hogy az apostol és a gyülekezet kapcsolata elsõsorban nem jogi, hanem „családi” kérdés; ezért gyorsan át is tér a szeretetre, amelyet ezért viszonzásul elvár a gyülekezettõl. Õ hajlandó magát is feláldozni – bár az áldozat értelmezése kissé túlzásnak tûnik (dapanaó és ekdapanaó inkább a családi kapcsolatokon belül maradva értelmezendõ).

Megint elõjön az irónia is: vajon annyira ravasz lett volna, hogy õ maga ugyan visszautasít minden támogatást, ugyanakkor a Titusz és társai által végzett gyûjtés mégiscsak az apostol személyes javát szolgálta volna? Miután Titusz éppen nemrég érkezett vissza a megnyugtató hírekkel és háttérrel, erre a szónoki kérdésre a gyülekezet csak nemmel válaszolhatott! Márpedig Titusz és a vele lévõ testvér ugyanaz a Lélek, és ugyanazon a nyomon jár, mint az apostol: Krisztus Lelke által Krisztus nyomdokában.

Mindezek – írja az apostol – nem egyszerûen apológiát jelentenek. A gyülekezet nem illetékes bírói fórum (vö. 1Kor 4:1–5). A 19. versben az ÚF szükségtelenül gyengíti a mondanivalót, ugyanis az apostol a tanúskodás formuláját használja: „Isten színe elõtt, Krisztusban szólunk” (2:17; 4:2) – és a tanúskodás tartalma: építésre, ill. a gyülekezet épülésére törekszik az apostol. Ez az igazi szándék, nem pedig önmaga igazolása vagy ajánlása.

A tervezett látogatással kapcsolatban felmerül benne a régi tapasztalat nyomán indokolt félelem: vajon mit talál ott, mi következik megérkezése után? (Felvetõdik megint a levélrészek kronológiai sorrendje, ugyanis ez a félelem nemigen indokolt itt, Titusz visszaérkezése után.) Fél az apostol attól, hogy ez nem lesz valami kedves alkalom, mindkét oldalt csalódás fogja érni. Pált azért, mert a gyülekezet mégsem változott meg, és újra megalázza Isten (és nem a gyülekezet!). Korinthus pedig abban csalódhat, hogy egy fegyelmezõ apostollal találkozik majd.

A fegyelmezésnek volna is valószínûleg oka: egész bûnkatalógust ír Pál (vö. Róm 1–2; Gal 5; Ef 4; Kol 3; Jak 3). Kérdés, hogy ezek a bûnök mikor történtek? Egyes vélemények szerint még pogány korukban, megtérésük elõtt – ezért lehet a meg nem térést szemükre vetni. Ugyanakkor az 1Kor 5–6 alapján mások arra gondolnak, hogy a gyülekezet bizony keresztyén állapotában is beszennyezte magát ezekkel a bûnökkel. Különösen jogosnak tûnik ez arra gondolva, hogy a bûnkatalógus végén három szexuális nyomorúság áll, melyekrõl az 1Kor is megemlékezik.

2 Kor. XIII. RÉSZ

2 Kor. 13,1–10. Utolsó figyelmeztetés.

Legalábbis így értelmezzük ezt a szakaszt, mely megtöri a már egyszer lezártnak tûnt konfliktus békés feldolgozását. Vagy egy olyan részlet ez, mely kronologikusan nincsen a helyén, vagy másik lehetõségként számoljunk azzal, hogy az apostol a levél végén summázza azt, ami a levél nagy részének célja: a végleges rendezést még odaérkezése elõtt (és akkor a kronológia nem lesz kérdésessé).

Harmadik korinthusi útjára készül Pál, nem túlságosan nyugodt lélekkel. Érdekes feltevés olvasható egy magyarázónál a két vagy három tanú (5Móz 19:15) említésével kapcsolatban: hogy ti. az apostol nem személyekre gondol, hanem a saját korábbi látogatásaira; azoknak a tapasztalata fogja bizonyítani, hitelesíteni az ügyet. (A réma mögött az ószövetségi dábár áll, ezért nem feltétlenül „vallomás” a jelentése.) Mindenesetre az kiderült, tanúk által megerõsített bûnök esetében nem lesz többé kíméletes. Nem fenyegetés akar ez lenni, hanem megerõsítése a 10. rész mondanivalójának. Ezt fokozza egy újabb éles kijelentés is: miután azzal vádolták és gúnyolták, hogy a gyönge apostolban nem lehet Krisztus ereje, hát most errõl is meg fognak gyõzõdni.

Miután azonban nem saját személye megdicsõülését vagy gyõzelmét keresi, ugyanúgy, mint korábban, ezúttal is Krisztus példájáról beszél: Õ is erõtlen volt, s „mint erõtlen” megfeszíttetett (az ex prepozíció nem kauzális értelmû itt), de éppen innen tudja a gyülekezet megérteni, hogy ez nem egy abszolút erõtlenség, hiszen nemcsak Jézus feltámadását vallják, hanem azt is, hogy él Isten hatalmából. Ugyanez vonatkozik az apostolra is: pillanatnyi gyengesége nem az erõ és felhatalmazás hiánya nála.

Meglehetõsen éles a következõ versekben is az apostol szava: nem az õ kipróbáltságán kellene a korinthusiaknak rágódniuk, hanem önmagukat volna muszáj vizsgálat alá venniük. (Egyenesen peirazó van a szövegben!) Szónoki a kérdés: Jézus Krisztus bennetek van-e? – ugyanis ezt az apostol aligha vitatja el a korinthusiaktól, hiszen az egész eddigi levél ellene mond ennek. Viszont mint szónoki kérdés, figyelmeztet: nem tudjátok, mit jelent az, ha valakiben Krisztus lakik? És ha ez a kritérium érvényesül, vajon nem derülne-e ki az apostolról, hogy nála mi a valóságos helyzet? Ilyen önvizsgálat után talán a dolgok önmaguktól rendezõdnek, Korinthus is ráeszmélhetne az igazságra, pl. arra, hogy az apostolból is ugyanaz a Krisztus szól, akinek hatalma nem kétséges elõttük (3. v.).

Érdemes felfigyelni a kifejezésekre: „igazán hisztek-e?” (ei este en té pistei) és „Jézus Krisztus bennetek van?”. Gondoljunk itt a pneumatikus ellenfelekre, akik bizonyosak abban, hogy van hitük. De vajon az egész életük azt mutatja-e, hogy hitben járnak? Nem a hit puszta megléte a kritérium, hanem az, hogy a hit által Krisztus lakozik-e bennük?! Mindkét esetben szintén szónoki kérdésnek tûnik: az apostol nem vitatja el tõlük sem a hitben járást, sem Krisztus bennük létét, hanem eszméltetni szeretné õket arra, hogy ez mit jelent, mit kellene, hogy jelentsen!

Hogy mennyire nem a saját gyõzelmét keresi, azt mutatja a 7k. vers (vö. Róm 9:3). Imádkozik azért, hogy Korinthus tudjon választani jó és rossz között, akár olyan áron és eredménnyel, hogy végül az apostol szemrehányása is feleslegesnek bizonyuljon, õ maga pedig kipróbálatlannak – csak a gyülekezet élete jöjjön rendbe!

Talányos az „igazság ellen”, ill. „igazságért” való cselekvés. Lehetséges az a magyarázat is, hogy a kiderült, a valóságos tényeket jelenti az igazság, de lehetséges az is, hogy igazából ismét az ószövetségi cedáqá van a szó mögött, itt: a „megigazultság”, és akkor azt mondja az apostol: nem akarunk semmi olyat tenni, ami megigazulásotok ellen volna, hanem mindent csak a megigazulásotokért (azaz a vádakat, az önvizsgálat követelését stb. is).

A szakasz befejezõ mondatai ismétlik azt, amit már a 10:4kk.-ban elmondott: van hatalma (exousia!) Istentõl, de nem rombolni akar, hanem építeni. A hatalom érvényesítésének is meg kell találni azt a módját, amely ezt szolgálja.

2 Kor. 13,11–13. Befejezés, a levél lezárása.

Pár sornyi szöveg, mely méltóképpen zárja le ezt a hosszú levelet. Ugyanis a tömörségét tanítani lehetne: minden egyes szavában egy etikai fejezetet foglal össze. A khairete szót minden magyarázó „örüljetek”-ként fordítja, jóllehet értelmezhetõ lenne „legyetek üdvözölve” módon is. Így a magyarázatok a keresztyén lét örömteli voltát hangsúlyozzák – ami azért talán nincsen benne az apostol szavaiban.

A katartizein profán jelentése: a kificamodott tagot helyre tenni – nagyon szemléletessé teszi a kijelentést. Korinthus nem élhet úgy, mint eddig, helyre kell hozni azt a „béna” állapotot, ami kialakult. A parakaleó jelenthet intést is, ugyanakkor vigasztalást is érdemes mindkét jelentésére figyelni; az intés mellett a vigasztalás is beleillik a levél záradékába.

Egyetértésre jutni magyarul is szemléletes kifejezés (azaz nem a gondolatok uniformizálása, hanem harmonizálása van benne), de még szemléletesebb az eredeti szöveg: to auto phroneite, azaz: ugyanarra figyeljetek, ugyanaz legyen gondolataitok, törekvésetek központjában (vö. Fil 2:5!) – ez teremtheti meg Korinthusban az egyetértést.

Az ÚF betoldja: „akkor” – ti. akkor lesz Isten veletek. Így azonban félig-meddig szinergizmusnak tûnik, amire aligha gondol az apostol. Itt egyszerûen kijelentés és kívánság hangzik el. A jelzõk pedig ezen a helyen önmagukért beszélnek. Pontosan érezhetõ, hogy Pálnak most az a legfontosabb, hogy Isten a szeretet és békesség Istene.

A szent csók a zsinagógai gyakorlatból ered. Valószínû, hogy a keresztyén istentiszteleten már ebben az idõben is „liturgikusan” gyakorolták. Ebbõl viszont arra is következtethetünk, hogy Pál gondolt talán a levél istentiszteleten való felolvasására. Ugyancsak köszönti Korinthust a macedóniai gyülekezetek nevében is. A páli levelekben egyedül itt találunk triadikus áldásformulát, jóllehet ezt már az 1Kor 12 elõkészíti. Miután Pál általában egytagú áldásformulát használt, itt a bõvítés során valószínûleg automatikusan maradt az elsõ helyen Jézus Krisztus említése azaz a sorrendbõl nem lehet semmi további következtetést levonni. A kegyelemrõl és békességrõl szóltunk már a bevezetõ versekkel kapcsolatban is (1:2). A „Lélek közössége” értelmezése szintén többféle lehet: kevésbé valószínû gen. auct.-ként, azaz a Lélek által teremtett közösségként felfogni, sokkal valószínûbb gen. obj.-ként: a Lélekkel való koinoniaként érteni.
Feltûnõ, hogy személyes üdvözlések ezúttal nincsenek a levél végén. Bizonyára részben a levél tartalma az oka ennek, de részben lehet az is, hogy a szöveg esetleg több levélbõl állítódott össze.
Az áldás méltóképpen és megnyugtatóan zárja le ezt a sok indulatot tartalmazó és kiváltó levelet. Egy magyarázó szerint: mint az apa keze a fia fején – bármily kemény vita után is így lesz a levél áldássá Korinthus életében.