2 Kor. IV. RÉSZ

2 Kor. 4,1–6. Krisztus dicsõségének szolgálata.

Itt folytatja Pál a 3:1-ben elkezdett gondolatot, az apostoli szolgálat dicsõségét (miután közben súlyos gondolatai voltak az újszövetségi szolgálat dicsõségérõl!). Visszatérve az apostoli szolgálatra, elõbb néhány elhatároló, majd azután néhány megerõsítõ kijelentés következik.

Mint akik Isten irgalmát nyerték el, nem fáradhatnak meg. (Az egkakeó jelentései közül ez tûnik itt helyesebbnek. Vö. Lk 18:1; Gal 6:9.) Ugyanakkor le kell mondani a takargatni való bûnökrõl – elég nehéz ennek a fordítása, értelmezése; egy magyarázat egyszerre ötféle lehetõséget is felsorol. Legvalószínûbb értelmezése: Pál úgy érzi, hogy neki nincs miért szégyenkeznie, ha volt miért, akkor azt is nyíltan megtette már. Nem is akar senkit megcsalni ravaszkodással, vigyáz az igehirdetés tisztaságára (vö. 1Pt 2:2: hamisítatlan tej!). Apostoli munkája az igazság nyíltságával folyik, melyet minden ember mérlegelhet lelkiismerete szerint, de nem is csak ez szól ajánlásul, hanem az is, hogy „Isten elõtt” történik mindez (vö. 1Kor 4:1–5).

Ha ennek ellenére még némelyeknek mindig rejtett marad az evangélium (kaluptó – mint ahogy a hajót elfedik a nézõ elõl a hullámok…) – annak nem az apostol az oka, hanem az, hogy ezek más hatalom alatt állnak, a „világ istene” elvakítja õket, melynek következtében ezek „elveszendõk” (apollumenoi). Pedig nem kellene ennek így történnie, hiszen Krisztus dicsõsége sugárzik. Elég nehéz a sok genitivuszt magyarul világosan fordítani – szinte az apostol maga is küszködik a kifejezések és a mondanivaló gazdagságával. Itt hangzik el ismét Jézus Krisztusról: az Isten képmása (eikón) – ami nem a valóságnál kisebb értékû, hanem éppen az ekvivalens megjelenés kifejezése (vö. Kol 1:15). Pál és munkatársai ezt a Krisztust hirdetik, mint a gyülekezet Urát, magukat pedig mint a gyülekezet szolgáit ajánlják.

Ismét az apostoli szolgálat méltósága következik: amint a teremtés elsõ lépése a világosság megjelenése, úgy az új teremtés (vö. 2Kor 5:17) elsõ lépése az, hogy az Isten dicsõségének ismerete felragyog. Itt azonban fel kell figyelnünk arra, hogy az apostol nem azt mondja, hogy bennük, rajtuk ragyog fel, hanem: Krisztus arcán! Ismét említenünk kell: ha van is hasonlóság a misztika dolgaival, a kifejezések mégis az evangéliumot hordozzák, annak történelmi realitásában.

2 Kor. 4,7–18. Kincs cserépedényben.

A dicsõség csúcsairól az apostol ismét visszazökken a valóságba, hogy azután majd újra emelkedjék… A szolgálat, a prédikálás; a keresztyén lét fényes volta után mintegy önmagára és társaira tekint. Korábban az alkalmasság volt a kérdés, most ugyanez más megfogalmazásban következik.

Közismert gondolat a kincs cserépedényben, mely a maga paradox voltával azt tanítja: a rendkívüli erõt Istennek tulajdonítsuk (vö. JSir 4:2; Ézs 64:7). Nem panaszdalt mond az apostol a maga és társai cserép volta miatt, hanem a kincs értékét emeli ki a kontraszt által. Egyébként azt is sugallja, hogy a kettõt nem lehet felcserélni! A kincs nem az apostol személye vagy szolgálata, hanem a hirdetett evangélium! Ezt az elvi tényt a sztoikus diatribé stílusában részletezi is az apostol (8–11. vers). Rétori szépséggel, ugyanakkor lelkigondozói intelem módján fogalmazza meg a keresztyének – és nem csak az apostol – valóságos helyzetét (vö. Deut 31:6–8; Józs 1:5; Zsolt 37:25.28). Nem arról van szó, hogy a szenvedés stb. nem súlyos, nem veszélyes, vagy hogy mindig van kiút, hanem: Isten az, aki minden alkalommal odaáll az ember mellé, és Õ ad új lehetõséget számukra. Mint az I. részben is, most itt is elmondja: mindez a keresztyén számára „természetes”, hiszen Jézus halálát is hordoznia kell ahhoz, hogy Jézus élete is látható legyen benne. (Thanatos helyett nekrósis van – ez elõbbi a valóságos halál, az utóbbinál, bár orvosi szakkifejezés ez is, mégis annak átvitt értelmében használatos: elhalás, mint természetes folyamat.) Fel kell figyelnünk a stiláris finomságra: a 11. vers végén váratlanul sarx szerepel, külön kiemelve halandó voltát, ugyanakkor a kontraszt is élesedik ezzel: a testben lesz láthatóvá Jézus élete. Nincs szó tehát itt sem misztikáról.

A 12. vers lehetne ironikus is, de tekintsük inkább alázatosnak, mint ironikusnak. Az apostol vállalja a koinoniát ilyen áron is! Ezért is lesz a szava vigasztaló. A Zsolt 116:10-et idézi, mely szerint a hit és a bizonyságtétel összetartozik. Ahogy egykor az ószövetségi kegyesnek el kellett mondania a maga hitvallását, úgy kell itt az apostolnak is. Ez a hitvallás a már közismert tétel: Jézus Krisztus feltámadása bizonyossága és záloga a mi feltámadásunknak. A 15. vers értelmezõ fordítása az kb.: a kegyelem növekedjék a (hívõk) mind nagyobb száma miatt, és a hálaadást bõségessé tegye Isten dicsõségére. Óhatatlanul gondolnunk kell a Heidelbergi Káté 1. feleletére.

A 16–18. vers summázza a hitvallást. Nem fárad, nem csügged az apostol, mert tisztában van vele: Krisztusban elrejtett az élete, ami egyszerre valóság és titok. Ez a valóság és titok pedig az, hogy nemcsak a láthatót, a külsõ embert tekinti egyetlen és végsõ valóságnak. A használt szavak ugyanazok, mint amit a filozófusoknál vagy a gnosztikusoknál is találunk – de ezeknek a jelentése Pálnál keresztyén értelmû. A külsõ ember a filozófusoknál és gnosztikusoknál ugyanis a testi, külsõ világhoz kötött, míg a belsõ, a lelki, minden hatástól elzárkózó része az embernek. Pálnál a külsõ ember a tapasztalati, a cserépedény, melynek sorsa az, hogy romlik és elmúlik. A belsõ pedig az eszkhatológikus, jövõre tekintõ, Krisztusban már új teremtésként élõ ember. Érdekes az is, hogy az apostol nem aknázza ki a jelen-jövõ ellentétet úgy, hogy a kettõt ellenfélként vagy alternatívaként említené. Tény az, hogy a külsõ ember romlik (diaphtheiró – mint ahogy a rozsda megemészti a vasat), ugyanakkor újul (anakainoó) valóságosan a belsõ ember (vö. Róm 6:4.6; 7:6; Gal 2:20). Ez is tapasztalati valóság!

A szenvedés, bármennyire is valóságos, eltörpül a dicsõség jövendõ nagysága mellett. A baros doxés – nagy dicsõség – kifejezés elég nehezen értelmezhetõ. Mintha az apostol szójátékot alkotna a héber kábód szó két jelentésébõl, az ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „súlyosnak lenni” és „dicsõségesnek lenni”. A hitvallás csúcsa pedig ebben a szakaszban: a keresztyén ember pillantása a célra irányul (skopeó), ami pedig nem a látható szférában van. A „nem látható” kifejezés (mé blepomena) arra utal, hogy bár valóságosan létezõ dologról van szó, az valami miatt nem látható a számunkra. Azaz azért nem látható, mert az „Krisztusban” van, mert az nem tintával, vagy nem kõtáblára írtan áll elõttünk, mert az eszkhatológikus valóság – és sorolhatnánk a páli gondolatokból ismert párhuzamokat. Ez a néhány mondat ismét emlékeztet különben a filozófusok szóhasználatára is, akiknél a látható – láthatatlan ellentét szintén elõfordul. Pál kijelentése így hangzik: a láthatók ideigvalók (idõhöz kötöttek – proskaira), míg a nem láthatók az idõhöz nem kötöttek (aiónia) – vö. Zsid 11:27.

2 Kor. V. RÉSZ

2 Kor. 5,1–10. Felöltözni, hazaköltözni.

Mintha az 1Kor 15 gondolatai folytatódnának, feltevések szerint esetleg éppen annak korinthusi félreértése miatt, talán a gnosztikusok félremagyarázó tevékenysége miatt is. Ugyanakkor csatlakozik ez a szakasz természetesen a 4. rész végéhez: látható és láthatatlan, ill. ideigvaló és örökkévaló dolgok között választ a keresztyén.

Itt két képet használ az apostol. Az egyik a hajlék, a másik az öltözet képe. A hajlék nagyon régtõl használatos a test, a testben való élet megrajzolására (Ézs 38:12). Nagyon szépen fogalmaz az apostol: a földi sátor, illetve nem kézzel csinált (= felülrõl való) épület áll szemben egymással, és benne van a bizonyosság: tudja, hogy ez a másik is létezik! Nyitva marad a kérdés: vajon a tényleges halálra gondol-e az apostol, vagy a régi világ elmúlására – végeredményben azonban ezen nem múlik az értelmezés. A bizonyosság a fontos: ebben a testben (sátorban) sóhajtozunk, mert tudjuk ideigvaló voltát, és keressük az örökkévalót (Zsid 11:8kk.). Azután következik a másik kép: a levetkõzés–felöltözés képe, mely lényegében ugyanezt mondja el, de más gondolatkörhöz kapcsolódva. Ugyanis az apokaliptikának és a gnózisnak volt kedvenc kifejezése a halálra a levetkõzés, és ennek következtében majd a felöltözés. A mitológia is tud arról, hogy a halál milyen „levetkõzést” jelent az embernek. A keresztyén hit bizonyossága pedig az, hogy nem egyszerûen levetkõzés történik, hanem a mennyei hajlék felöltése, hogy a „halandót elnyelje az élet” (vö. 1Kor 15:54).

Problémás a 3. vers értelmezése és fordítása. Az ÚF a Marcion szerinti szövegváltozatra épít: a levetkõztetés vajha ne jelentsen Isten elõtti mezítelenséget, védtelenséget. Ugyanakkor a textus receptus arról szól: nehogy felöltözötten is mezíteleneknek találtassunk; nehogy azt higgyük, hogy a testbenlétel, a sátor már örökre szóló védelmet jelent nekünk. Akik gnosztikus félreértések elleni szakasznak tartják, éppen a 3. versben találnak apológiát a gnoszticizmus ellen: ti azt hiszitek, hogy a gnózis már felöltöztetett titeket – nehogy azután kiderüljön, hogy bizony mezítelenek vagytok… A keresztyén nem le-, ill. kivetkõzni akar ebbõl a testbõl, mint a gnosztikusok, hanem az ideiglenes hajlékból szeretne átmenni a véglegesbe (vö. Fil 1:21kk.). Mindennek alapja – itt visszatér az 1. rész néhány gondolata – Isten munkája, felkészítése (katergazomai – vö. Fil 2:12!) –, melynek megerõsítése a Lélek zálogként való ajándékozása is.

Annál inkább is szeretne végleges hajlékban lakni a keresztyén, mivel tudja, hogy ebben a testben, ebben az életben „távol lakik” az Úrtól, ez csak ideiglenes sátor a számára (vö. Zsid 11!). A hitben járás nem leértékelõ kifejezés, hanem egyszerûen ténymegállapítás, mint ahogy a Gal 2:20-ban is találjuk. Ugyanakkor a távollét és a hazaköltözés képénél óhatatlanul felrémlik a tékozló fiú képe, aki testben járva távol van az atyától, ugyanakkor hazatérhet… De nemcsak a mi asszociációnkban, hanem Pál szavaiban is bekövetkezik az etikára való áttérés: törekvésünk az ehhez a hithez méltó élet, már itt, ebben a sátorban is, mert tudjuk, hogy egykor tetteinkrõl számot kell adnunk. Nagy kérdés, hogy a 10. versben mennyire a cselekedetek szerinti megítélést tanítja, vagy mennyiben csak a cselekedetek fontosságát? Az 1Kor 3-ra gondolva a cselekedetek fontossága lehet az igazi mondanivaló, annyival is inkább, mivel a 10. vers nem beszél kifejezetten ítéletrõl. Az ÚF magyarázata a phaneroó kifejezésre: leplezetlenül kell odaállnunk Isten elé. A szó azonban igazából nem ezt jelenti, hanem azt, hogy nyilvánvalóvá válik, manifesztálódik az, ami eddig nem volt nyilvánvaló. („Átvilágítás” történik Krisztus ítélõszéke elõtt.) Ezt nem kerülheti el senki sem – valószínûleg az apostol itt nem csak e keresztyénekre gondol, bár ebben a szakaszban a „mi” minden esetben a keresztyén gyülekezet tagjait jelenti.

2 Kor. 5,11–21. A békéltetés szolgálata.

Két nagyobb egységben szól errõl az apostol: a 11–15-ben az emberek közötti megbékélésrõl, míg a 16–21-ben az Istennel való megbékélésrõl. Ez a szakasz visszatér néhány már említett témához: az apostoli szolgálathoz, a dicsekvéshez, az ajánláshoz, a Krisztuseseménnyel való közösséghez. Ugyanakkor sokszor apologetikus jellegû: érezhetõen reflektál az apostol a gyülekezetbõl elhangzó vádakra is. A hangja azonban már megbékélt, különösen a második szakaszban párhuzamosan találjuk a Krisztus váltságmûvérõl szóló kijelentést és az apostoli szolgálatra való alkalmazását – a legtöbbször fél versenként felváltva.

Az egyik vád az, hogy rá akarják venni az embereket saját tanításuk követéséré (vö. 6:8: ámítók). A peithó ige azonban alapjában véve a tanítás – érvelés – igehirdetés szakkifejezése (ApCsel 18:4; 19:8 stb.). Ezt pedig az apostol nyíltan vállalja is, hozzátéve, hogy miután Isten félelmében járnak, bizonyosak abban, hogy Isten ismeri munkájuknak az így fel nem mérhetõ részét is. Ugyanakkor reméli, hogy a gyülekezetben is fel tudják kérni szolgálatukat: mennyiben ámítás, mennyiben lenne az „rászedés”, „rábeszélés” (vö. 1Kor 4:1–5; 2Kor 1:12). Ezért nem szükséges önmagunkat ajánlani, sõt a gyülekezet ráébredhetne arra, hogy neki van dicsekednivalója az apostollal és az általa hirdetett evangéliummal. Mások dicsekedhetnek en prosópó, azaz színbõl, de Isten ismeri azt, ami a szívben van.

Úgy tûnik, a másik vád, egyben az ellenfelek színbõl való dicsekvésének tárgya a pneumatikus élmény, az eksztázis. Pálnak is szemére vetik, vagy úgy, mintha õ maga is ezzel dicsekedne, vagy úgy, hogy emiatt nem igazán építõ a szolgálata. Mindenesetre a 12. vers egy ilyen vádra felel. Egyesek szerint ez a vers ironikus, de jobb ezt is apologetikusnak tekintenünk. Pál nem tagadja az eksztázis tényét (vö. 2Kor 12), de ez nem a gyülekezeti szolgálatért jelentkezik, hanem Isten elõtti ügy. A gyülekezetben azonban józanul, bölcsen, racionálisan tanít, mert erre van szükség, ez építi a gyülekezetet (1Kor 14). Ami pedig a gyülekezetnek esetleg nem volt racionális beszéd, annak az az oka, hogy Krisztus (minden mértéket meghaladó) szeretete szorongatta az apostolt. (A sunekhein jelentése lehet: uralja is!) Azután leírja más szavakkal ugyanazt, amit a 4. részben is leírt: a keresztyén lét, a megkereszteltség ténye azt jelenti, hogy „mindenki meghalt” (vö. Róm 6; Kol 3), tehát többé nem élhet önmagának. A kijelentések tartalma alapjában nem misztikus, és itt nem is sákramentumi, hanem jogi értelmû: a helyettes elégtétel gondolata van benne.

Ezen az alapon állva fogalmazza Pál tovább szolgálatuk lényegét. Valóban lényegét, szakítva mindazzal, ami „test szerint” történt, ahogy test szerint ítéltek meg személyeket, akár magát Jézus Krisztust is. A kata sarka értelme: a test (normái) szerint – azaz valószínûleg nincsen semmi olyan értelme, jelentése, hogy Pál egykor személyesen látta a történeti Jézust, vagy hogy valamelyik ellenfele dicsekszik azzal, hogy õ még látta… Inkább arról szól a 16. vers, hogy ha volt is Jézus Krisztus személyével és munkájával kapcsolatban test szerinti, földi, racionális (rosszalló értelemben) megítélés, ennek ideje elmúlt, hiszen már a 14–15. versben meghatározott módon gondolnak rá. Ezt támasztja alá a következõ mondat is: ha valaki Krisztusban van…! Az en Khristó gyakori páli kifejezés; sem nem misztikusan lokális értelmû, sem nem pneumatikusan perfekcionista gondolat, hanem alapjában ez is jogi: aki Krisztus váltságmûvének részese. Ugyanakkor az azt elfogadó hit nem csak teoretikus ügy, valaminek az elhívése, hanem ennek a koinoniának tudatos vállalása. Pálnál a hit egzisztenciális ügy; aki hisz, az meghalt és feltámadott. Ilyen értelemben jogi a „Krisztusban” kifejezés értelme: arra Isten úgy tekint, mint aki a Krisztus-test tagja, az már abban az erõtérben él, melyet Krisztus megjelenése teremtett. Aki tehát Krisztusban van, az új teremtés, a Krisztusban már jelen lévõ eszkaton részese õ maga is. Nem új ez a gondolat, az Ézs 43:18–19 már ígéretként mond hasonlót, de találunk ilyet Pálnál is más helyen, pl. a Gal 6:15-ben. A jogi értelmezés oldja fel azt a kínzó kérdést is, hogy érvényes lehet-e egy ilyen kijelentés arra a Korinthusra, vagy egy mai gyülekezetre? Nem empirikus valóság még az új teremtés, hanem Krisztus váltságmûvének ténye, és annak érvényesítése azokon, akik „Krisztusban” vannak. Ez persze azzal a következménnyel jár, hogy ennek empirikusan is érvényesülnie kell már ebben az életben, jóllehet a teljesség az eszkatonban következik be.

Mindez Istentõl van, aki megbékéltette magával a világot. (A „minket” nyilván elsõsorban a keresztyéneket jelenti, de aligha lehet exkluzív értelmû!) Ismét a jól ismert tények szintén jól ismert „jogi” interpretálása következik: Krisztus keresztje békességet hirdetett (vö. Gal 1:3k.; Ef 2:16k.; Fil 3:12kk.; Kol 1:20; 3:12kk.) – ez pedig abban is folytatódik, hogy az apostol feladata a békéltetés szolgálata. Gyönyörû a kijelentés: Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk… béküljetek meg az Istennel! Ennek a megbékélésnek is igazi alanya Isten, az ember csupán „haszonélvezõje”, elfogadója – mégis neki szól a felszólítás. A szakasz utolsó verse ismét felemelkedik a krisztológia csúcsaira: Krisztus nem ismert bûnt, de Isten bûnné tette értünk (nem „bûnössé” – hanem az egész világ bûnét Õ vitte, mint az emberiség reprezentánsa, a keresztre). Ennek következménye pedig az, hogy a gyülekezet lehet „Isten igazsága”. Õbenne – a dikaiosyné en autó így értelmezhetõ: Isten megigazult (népe) Õáltala. A helyettes elégtétel képe, annak értelme és célja zárja le a békéltetés szolgálatáról szóló szakaszt.

2 Kor. VI. RÉSZ

2 Kor. 6,1–10. Az apostoli szolgálat „közelrõl”.

A krisztológia csúcsa után ismét az emberi élet sûrûje, a szolgálat mélysége következik. Jóllehet ez a levél nem úgy állt össze perikópákból, mint a szinoptikus evangéliumok, mégis érezhetõ, hogy az apostol szünetekkel ír, meg-megszakítva a gondolatmenetet. Ezért van mindig újra pár mondat elvi alapvetés, és azután jön az etika, vagy az elvi alapvetés következményeinek tárgyalása.

A megbékélés szolgálatát úgy végzik, mint akik Isten munkatársai. Pál ezúttal nem az apostoli tekintélyre hivatkozik, hanem erre a tényre. A figyelmeztetés pedig arra vonatkozik, hogy az egyszer már megnyert kegyelem – ezt nem vitatja el a korinthusiaktól – el ne vesszen, ne legyen a keresztyének élete tartalmatlan, eredménytelen. (A kharis nem egyszerûen státust teremt, hanem eseménysorozatot vált ki az emberben.) Az apostol az Ézs 49:8 szövegét idézi a 2. versben a LXX alapján, mely az isteni „most” kiemelését szolgálja. Van olyan Istentõl minõsített idõszak, melyet meg kell ragadni. A „dektos” és „euprosdektos” szavak mintegy fokozást jelentenek, ha nem is nyelvtanilag…

Mint munkatársak, õk megtettek mindent, hogy ez az idõszak akadálytalanul meghozhassa gyümölcsét (vö. 1Kor 9:12). Önmaguk ajánlása szólal meg ismét: mint Isten szolgái ajánlják magukat. Ez arra utal, hogy az ajánlás módja az, ami Isten szolgáinak megfelel, nem arról van szó, hogy mint Isten szolgáit ajánlják magukat (ezt Korinthus sem vonhatja igazán kétségbe). Az apostol a következõképpen jellemzi saját magát és munkatársait: sok tûrésben kellett „bizonyítaniuk” (a hupomoné olyan kitartást, tûrést fejez ki, melynek alapján valaki hû marad önmagához). Hogy pedig erre miért volt szükség? Elõször három minõsített élethelyzetet, ember okozta nehézséget említ Pál: nyomorúság (vö. I. rész), kényszerhelyzet (anagké) és szorongattatás közben kellett hûnek lenniük a szolgálathoz. Azután három konkrét utalás következik: verés, börtön és nyugtalanság érte õket. Ez utóbbi – az akatastasia – másként fordítva: csõdület támasztása; vö. ApCsel 13:50; 14:5; 17:5; 19:23kk.; az ÚF-ból hiányzik. Ezt a kifejezést egyébként nemcsak külsõ nyugtalanság, botrányokozás stb. módján értelmezik, hanem belsõ nyugtalanság megjelölésére is használatos. Majd három lelkiállapotot, belsõ élményt említ az apostol: fáradozás, álmatlanság (agrupnia – nem kifejezetten virrasztás!) és éhezés (a nésteia ugyan jelenthet böjtölést is, de aligha ez itt az igazi mondanivalója).

A nyomorúságok felsorolása után mintegy erénykatalógus következik: milyen adottságok, tulajdonságok és magatartás jellemzi pozitíven Isten szolgáit. A szavak jórészt ismertek ebbõl a levélbõl is és az apostol többi levelébõl is. Érdekesség, hogy Isten adományai között – melyek pedig általában itt emberi vonásokat jelentenek – megtaláljuk a Szentléleknek és Isten erejének adományát. Az igazság jobb és bal kéz felõli fegyvereinek említése pedig arra utal, hogy mind a támadó, mind a védõfegyverekre gondol, tehát egy harcos teljes fegyvertárára. Végül kilenc ellentétpár következik, melyekben az apostol – bizonnyal az ellenfelek vádjait is figyelembe véve – elmondja: milyen minõsítése lehet személyüknek és szolgálatuknak, hogyan ítélhetik meg õket kívülrõl is? Leginkább itt érezni a diatribé stílusának alkalmazását. Gyönyörû és elgondolkoztató a felsorolás. Teljesség helyett csak egyet szeretnénk említeni: éppen a stílus figyelmeztet arra, hogy ezek a szavak nemcsak konkrétságukban jelentõsek – persze abban is –, hanem igazából az ellentétben van a mondanivalójuk. Pl. igaz, hogy sokszor nevezhetõk szegénynek, de nem a szegénység vállalása a fontos mondanivaló, hanem az, hogy ebben a helyzetben is, és ennek ellenére is sokakat gazdagítók. Az apostoli szolgálat valósága ilyen mozaikokból állítható össze. Némelyik szín nagyon harsány, némelyik darab nagyon szögletes, mégis együtt egy egységes képet adnak, azaz minden együtt jellemzi az apostoli szolgálatot. 2 Kor. 6,6:14–7:1. Megtisztulás, megszentelõdés.

(Egy töredék.) Ez a szakasz teljesen kiesik az eddigi gondolatkörbõl, sem nem következménye vagy folytatása, sem nem bevezetése egy új témának. Sokféle elmélet van arra, hogy honnan származó töredék lehet, hogy egyáltalán páli eredetû-e stb. Sokan megpróbálják mégis beilleszteni a levél gondolatmenetébe – ami meglehetõsen nehezen sikerül. Mindenesetre a kéziratok mind itt közlik, tehát a levél összeállítása óta a helye nem vitás. Ugyanakkor a tartalmi illeszkedést kár erõltetni: így is van mondanivalója, önmagában is. Egyébként ennek a szakasznak tartalma, mûfaja: intelem.

Az ÓSZ parancsa adja a kiindulópontot (Lev 19:19 és Deut 22:9–11). A felemás iga itt a szinkretizmus, a kompromisszum képe, mely Isten népének kezdettõl fogva tilos. Öt eszméltetõ kérdés hangzik el, és érdemes a stílus finomságára is figyelnünk: mindegyik kérdésben más szó szerepel, melyek önmagukban is sokat mondanak; metokhé, koinónia, sumphónésis, meris és sugkatathesis. Ezek a zsidó népnek evidenciák, de vajon azok-e már Korinthusban is? A 14. versben az „anomia” a pogányság megjelölése, akik még Mózes törvényét sem ismerik. Beliar-Beliál a Sátán késõi zsidó megnevezése. A bálványokkal való szembeállítás ismert más levelekbõl is: 1Thessz 1:9; 1Kor 10:14. Az „Isten temploma” fogalom alkalmazása a gyülekezetre pedig ismert az 1Kor 3. és 6. részbõl.

Mindezek elmélyítésére ószövetségi idézetek következnek. A görög szöveg margóján megtalálhatók az idézett helyek, bár az apostol egyiket sem teljesen szó szerint idézi, hanem inkább szabadon, csak egyes szavakat kiemelve. (Sám; Ézs; Jer; Ez; Zof szövegét idézi Pál.) Az intelmeknek ez a formája közeli rokon a qumráni iratokkal és a 12 pátriarcha testamentumával.

Jellemzõ, hogy a 7:1-ben mindezeket nem is parancsként, nem is intelemként, hanem ígéretként említi az apostol – hiszen jórészt próféciákról van szó. Az intelemnek ez ad súlyt, nem valami fenyegetés; aki Isten útján jár, az halad a cél felé, az ígéretes cél felé. A testi és lelki bûnök együttes említése valószínûleg a teljes emberre kíván utalni, bár némelyek gondolnak arra is, hogy a hellénista világban volt egy bûntelen, tiszta lélek fogalom, s talán ebben a mondatban apológia is csendül meg…

2 Kor. 6,6:11–7:4. Az apostoli szolgálatról szólóak lezárása.

Mint már említettük, a 2:13 után a 7:5 folytatja ugyanazt a történeti szituációt a missziói utak során. Így a mostani szakasz az apostoli szolgálatról szóló 3–6. rész befejezése, egyben láthatóan amolyan összefoglalása, rövid tartalomjegyzéke is. Nem töredékként képzelendõ el ez a szakasz, hanem mint egy kis szünet, újra átolvasás, újra átgondolás után még egyszer leírt tanításként. Hiszen jönnek sorra elõ a már említett szavak: fájdalom, szemrehányás, befogadás, koinonia, bizalom, dicsekvés – és majd a következõ szakaszban még a levél és az apostolt megsértõ személy említése is.

A 11. vers az apostol nyitottságát említi. A vers elsõ fele, a „megnyitott száj” a szólásban való egyenességet, nyíltságot hangsúlyozza (vö. Bír 11:35k.; Jób 3:1; Mt 5:1) – és ennek mintájára módosítja kissé az apostol a Zsolt 119:32 szavait. Az õ nyitottsága viszonzását kéri a korinthusiaktól is – mégpedig mint gyermekeit említi õket; láthatóan megbékélt az apostol hangulata.

A 7:2-tõl ismét az ajánlás-befogadás gondolatköre következik, felidézve legalább szavakban a gyülekezet egy részének vádjait: megbántott, megkárosított, megcsalt minket az apostol! Különösen a legutolsó nagyon súlyos vád. Mindezekre majd még a 12:14kk.-ban is válaszol az apostol. Itt azonban már nem polemizál, hanem éppen a helyreállt békességet és koinoniát említi. Bizalom, dicsekvés, vigasztalódás és öröm tölti el az apostolt, hiszen a nagy törés közte és a gyülekezet között meg szûnt. Így következik azután a 2:13-ban abbahagyott missziói helyzet tárgyalása.

2 Kor. VII. RÉSZ

2 Kor. 7,5–16. A kibékülés útján.

Három gondolatkör következik egymás után, melyeket összeköt a tartalom: az apostol és a gyülekezet konfliktusának békés rendezõdése.

Az 5–7. vers folytatja a 2:13-ban abbahagyott leírást. Pál szorongva várja vissza Tituszt, aki Korinthusba ment – talán akkor vitte magával a „könnyhullatással írt” levelet is – miután maga is kételkedett az ügy jó kimenetelében. Hogy a testének nincs nyugalma (sarx), valószínûleg csak stiláris fordulat (vö. 13. v.: Titusz „lelkét” vigasztalták meg), bár némely magyarázó kiemeli, hogy az apostol nem egy optimista, tisztán „lelki” személyiség, aki nem gondolja át mélyen, testileg-lelkileg, egzisztenciálisan a dolgokat. A valóság mindenesetre az: harc és félelem van az apostolban is.

Többrõl van azonban szó, mint emberi konfliktusról, hiszen Isten ügyének szolgálatában vannak, Isten szolgái és Isten gyülekezete áll szemben egymással. A feloldás ezért csak az: Isten, aki cselekszik, vigasztalást ad. Az ÚF megalázottakról beszél, a görög szöveg csak alázatosról (vö. Ézs 49:13; Jób 5:11). Õértük lép színre Isten, és a konfliktus, ill. ennek leírása így válik evangéliummá, Szentírássá – és nem marad puszta historikum.

Titusz érkezése többet is jelentett egy jó hírnél – õ maga is megtöltekezve és megvigasztalva érkezett, amelyet örömmel közölt az apostollal is. Az apostol fokozza is az élmény leírását: vágyódás, kesergés és buzgóság (zélos) támadt a gyülekezetben, az apostol pártján állókban.

A 8–13. vers visszatér a küldött levél hatására. Ismét bepillanthatunk az apostol lelkivilágába: õ maga sem volt nyugodt, sõt ideiglenesen maga is bánta a levél elküldését. Ugyancsak azt is említi, hogy a gyülekezetet egy kis idõre bizonnyal megbántotta. Végül is azonban az egész ügyre örömmel tekint vissza, mert a gyülekezet megszomorodása nem „világ szerinti” – azaz nem keserûségbe, kiuttalanságba, végül is ily módon nem halálba, megtérés nélküli életre vezetett, hanem „Isten (akarata) szerint” szomorodtak meg, és ennek végsõ eredménye a megtérés. A héber súb szónak jobban megfelelt volna a görög epistrephó, itt azonban Pál a metanoia szót használja, emiatt a magyarázók egy része is inkább „értelmük megváltozását” fordít ezen a helyen; a metanoia szó szerinti értelmének megfelelõen.

Talán az is benne van ebben a gondolatban, hogy maguk a korinthusiak is ráébredtek: nemcsak egy ember ellen támadtak igazságtalanul, hanem az ügyet, Isten ügyét is megsértették ezzel. A megszomorodás kétféle következménnyel is járhat – itt az üdvösségre vezetõ lépés történt meg általa. Sõt nem is csak egy lépés, hanem éppen hetet sorol fel az apostol: igyekezet, védekezés, méltatlankodás stb. Megint érdemes felfigyelni a stílus változatosságára: az ergadzomai és kat’ergadzomai váltására, a hét kifejezésnek a diatribére hasonlító jellegére, majd a sértõ és sértett finom kifejezésekre. Kockáztassuk meg: ez is mutatja a megbékélt lelkiállapotot; indulatosan nem lehetne így figyelni a pontos és szép fogalmazásra. Az apostol megnyugodva állapítja meg: „tiszták vagytok az ügyben”. (Említsük még meg: a 12. versnek a kéziratokban sok variánsa van, hogy kinek az igyekezete ki iránt értelmezhetõ – a legérthetõbb az ÚF megoldása.)

Még egy nagy öröme van az apostolnak (14–16. v.): amikor Tituszt elküldte Korinthusba, talán az õ megnyugtatására is, láthatóan több jót mondott Korinthusról, mint amit az adott helyzet indokolt volna. Így azután félt attól, hogy Titusz egészen más, rossz tapasztalatot fog szerezni a gyülekezetben. Most azonban igazolódott az apostolnak a gyülekezetrõl adott diagnózisa. Ebben persze nem az apostol „tisztánlátása” érvényesült, hanem az, hogy a gyülekezet mégiscsak szent, választott, az Isten temploma – tehát nem csak az empíria, a látható tapasztalat az egyetlen valóság Isten ügye körül. Tituszt „félelemmel és rettegéssel” fogadták – nem lehet ezt a kijelentést szó szerinti értelemben túlértékelni. Ugyanis bibliai formula ez (vö. Zsolt 2:11; Fil 2:12), mely az isteni ügynek, isteni tekintélynek kijáró magatartást fogalmazza meg. Tituszt ilyen tekintélyként fogadták – mondja az apostol ezzel. Az öröm említésével fejezõdik be ez a szakasz, egyébként ötször beszél csak ebben a tárgyalt szakaszban örömrõl az apostol.

2 Kor. VIII. RÉSZ

2 Kor. 8,1–6. Adakozás Macedóniában.

Nem folytatódik az eddigi gondolatmenet (ld. a bevezetõ részt). Nem tudjuk a missziói utak szituációjába sem pontosan beilleszteni ezt a részt, hiszen az elõzõekben éppen Titusz visszaérkezésérõl olvastunk, nem pedig Korinthusba küldésérõl. A korábbi szakaszokban említett konfliktusokról sem esik itt szó. A missziói terület gyülekezetei „egy test” – egymás örömében is jó részesülniük. Így ad hírt az apostol Korinthusnak a makedónok közti eseményekrõl. A kharis szó nemcsak kegyelem, hanem „kegyelembõl fakadó tett, esemény” is – itt ebben az értelemben használatos. Ez egyben meg is alapozza az egész szakaszjellegét: amirõl itt szó van, az Istentõl kiinduló esemény! Macedónia gyülekezeteit nem nevezi meg, gondolhatunk Filippire, Thesszalonikára, esetleg még Béreára.

Fontos, hogy miért indult ez a gyûjtés: az ApCsel 11:29 elmondja, hogy Klaudiusz császár idejében éhínség volt Jeruzsálemben és Júdeában. Akkor ennek oka egy aszályos és az utána következõ szombatév terméskiesése volt, Kr. u. 47-ben. A következõ szombatév alkalmából, Kr. u. 54-ben a Júdeában élõ, és Mózes törvényét tartó keresztyének támogatására indult újra gyûjtés. Errõl beszél az 1Kor 16:1kk. és a Gal 2:10 is, ez utóbbi azt is említi, hogy az apostoli zsinat is kérte erre Pált. (Érdekes, hogy errõl viszont az ApCsel 15 hallgat.) Mindenesetre Pálnak fontos a keresztyén egyházban a koinonia, ezért indítja meg a gyûjtést. Az összegyûjtött pénzt a jeruzsálemi templomadó mintájára a Római Birodalomban szabad volt továbbítani, ugyanis a templomadót fizették a szórványban élõk is, és ennek biztonságos hazaérkezését a római törvények szavatolták.

Az anyagi ügyek azonban fényt vetnek egy sokkal fontosabb, lelkiekben lejátszódó, „kegyelembõl fakadó tettre” is. Arra nevezetesen, hogy a makedóniai gyülekezeteknél paradox módon a nagy szegénység (kata bathous ptókheia – rendkívül mély szegénység, „a szegénység legmélyebb bugyra”) a tisztaszívûség gazdagságában jelentkezett – és nem kesergésben, önzésben stb. Pál tanúskodik arról, hogy erejük felett tudtak adakozni; önként, sürgetve kérték, hogy ebben a szolgálatban részesek lehessenek. Az ÚF-ból hiányzik a koinonia szó, a fordítás igeként oldja fel a kifejezést.

Még fokozni is lehet ezt a jó hírt és örömöt: Macedóniában ez annyira nem pusztán anyagi ügy volt, hogy az adakozók nem is elsõsorban javaikat adták a szegényeknek, hanem önmagukat Istennek, és nekik, a közösséget munkáló apostolnak és társainak! Mindebben pedig ismét nem az emberi jószándék vagy humanizmus az alap, hanem hogy „Isten akaratából” történik így.

Titusz feladata lesz, hogy ezt a munkát Korinthusban is befejezze. Úgy is érthetjük a szöveget, hogy amit Macedóniában elkezdett, az legyen teljessé Korinthusban is, de úgy is, hogy amit egykor elkezdett Korinthusban, és ami a viszály miatt megakadt, most folytatódhat és célba érhet. Érdemes a szavakra felfigyelnünk: ami egy keresztyén gyülekezetet jellemez, az itt együtt található. Szentek – ami nem emberi, hanem Istentõl adott minõsítés, kegyelembõl fakadó tett, mely alapja is, gyümölcse is a keresztyén létnek, koinonia, mely egy gyülekezeten belül is, gyülekezetek között is nélkülözhetetlen, végül pedig a diakónia, mintegy hitelesítéséül mindannak, ami a gyülekezet hitében megvalósul.

2 Kor. 8,7–15. Az adakozás normája és mértéke.

A diakóniának egy speciális megvalósulásáról szól ezután az apostol. A korinthusi gyülekezet már sokfélét bizonyított az elmúlt idõben (a 7. vers úgy is fordítható: tõletek ránk áradó szeretetben – elég komoly kéziratok állnak mindkét variáns mögött) – és most ebben az adakozásban is jó lenne bizonyítaniuk. Jellemzõ, hogy az apostol nem rendelkezik, nem parancsot oszt, hanem kér; a diakónia alapja nem lehet „törvény”! Egyben a gyakorolt diakónia a minõsítõje, próbája is az érzések valóságának.

Miután pedig keresztyén gyülekezetrõl van szó, mi más is lehetne a minõsítés alapja, mint Jézus Krisztus teste, aki gazdag létére szegénnyé lett… De Õ nem csupán példa, hanem egyben erõforrás is: gazdaggá tett bennünket! Ezért nem is lehet a diakóniát parancsolni, csak kérni.

Gyakorlati utasítás és egyben probléma a számunkra az a megjegyzés, hogy az akarás és a cselekvés bizonyos fokig ellenpárként szerepel, és mintha a cselekvés néha az akarattól elválasztható lenne. Bizonnyal az a magyarázata, hogy gyûjteni egyszerû technikai feladat, ezt el lehetett kezdeni „alapozás” nélkül, a koinonia átélése nélkül is (gyûjtés már volt az elõzõ évben is, vö. 9:2). Ugyanakkor Korinthusban az apostol szerint nem ilyen egyszerûen, technikailag kezdõdött az adakozás, hanem az elõzõ évben komoly akarat élt bennük, és most nyilván a viszály lezárása után – lehet az akaráshoz méltó befejezést is elérni. Lehetséges, hogy némely kifogás is elhangzott Korinthusban. Az egyik az adakozás mértékére vonatkozhatott: kitõl mennyi várható el? Az apostol szerint „ek tou ekhein” – kinek mennyije van, annak mértéke szerint (vö. ApCsel 5). Ami az egyiktõl áldozat, lehet, hogy a másiktól gyalázat – ki ne gondolna a szegény özvegy két fillérére? (Lk 21:1–4; Mk 12:41–44).

A másik lehetséges kifogás az, hogy mennyivel jobb eszerint a jeruzsálemieknek, õk csak kapnak?! Az apostol a mértéktelenségtõl is óv: nem kell annyit adni, hogy itt nyomorúság támadjon emiatt. De arra is utal, hogy ez a diakónia kölcsönös: most õk adnak, máskor a jeruzsálemiek (vö. Róm 15:25–27 eszerint a zsidók már úgyis adtak a pogányoknak a maguk lelki javaiból). Egyenlõségrõl beszél az apostol, és felidézi a manna példáját (Ex 16). Annyiban fontos ez, hogy nem egy humanista életideálra akar vezetni az apostol, hanem a bibliai példák vezetnek: Isten egyaránt gondoskodik minden emberrõl.

Az ÚF feleslegrõl beszél, és ez nem szerencsés kifejezés itt. A perisseuma jelentése: bõség, maradék. Leginkább az 5000 megvendégelése (Mk 8:8) mutatja, hogy nem feleslegrõl van szó, hanem az isteni ajándék bõségérõl, melybõl most Korinthus részesült inkább, mint Jeruzsálem…

2 Kor. 8,16–24. Munkatársak az adományok gyûjtésében.

Mondhatnánk úgy is, hogy ez a szakasz ajánlólevél három munkatársnak, akik Korinthusba mennek ebben az ügyben. Mindenesetre szokatlan, hogy Pál csak Tituszt nevezi meg, másik két társát nem – ennek oka ismeretlen.

Titusz személyét nem kell bemutatni, sem munkásságára utalni a korinthusi gyülekezetben. Amivel most mégis ajánlja az apostol: ugyanaz a buzgóság van Tituszban az ügy és Korinthus méltó magatartása iránt, mint ami Pálban, és mint ami a 8. rész eddigi verseibõl kiderült. Sõt nem kellett még a buzdítás sem neki, mert önként vállalta ezt a szolgálatot. Igazából azonban nem Titusz dicsérete ez a pár vers, hanem hálaadás Istennek, aki Tituszt erre indította.

A másik küldött egy testvér, aki eddig az evangélium hirdetésében bizonyította alkalmasságát. De nemcsak ilyen alapon lett Titusz társává, hanem a gyülekezetek választása útján is! A kheirotoneó jelentése: kézfelemeléssel megválasztani, szavazni, és még ha nem is kell szó szerint így vennünk a kiválasztás technikai kivitelét, akkor is fontos, hogy ez a testvér a gyülekezetek bizalmi embere, aki a gyûjtés és az adományok továbbítása tisztaságát felügyeli. Miután Isten dicsõségére kell mindennek történnie, kínosan ügyelnek a rágalmazás lehetõségére, ill. annak kivédésére. (Az a tény, hogy az apostol már elõre tudja a bõséges eredményt, továbbá az elõzõ szakaszban említett „tavaly óta” kifejezés is gondot okoz annyiban, hogy nem tudjuk az apostolnak a korinthusi gyülekezettel való találkozásai és vitája keretébe beilleszteni.) Az ajánlás végül a Péld 3:4 szavait idézi a LXX fordításában – bár az ÚF a héber szöveget is ilyen értelemben interpretálja.

A harmadik testvér – talán azonos azzal, akit a 12:18 is említ – szintén az apostol munkatársa. Az ApCsel 20:4 felsorol egy sereg nevet, de nem tudjuk, hogy köztük kell-e keresnünk az itt említett küldöttet? Az õ kipróbáltságát nem a gyülekezet, hanem Pál tanúsítja. Mint Titusz esetében is, itt is bizonyos fokozás van az apostol ajánlásában: most még buzgóbb, mert bízik a korinthusiakban.

A 23. vers még érdekesebb fokozást tartalmaz: társ, munkatárs, testvér, küldött (apostol) – végül pedig Krisztus dicsõsége ez a három embernek. Ez utóbbi kifejezés érdekes paralelje az 1Kor 11:7 versnek, a férfi pedig Isten dicsõsége. A férfi teremtettsége, funkciója sokféle gondolatot, asszociációt ébreszt ezzel a hellyel kapcsolatban is. Azt is észrevehetjük, hogy nincsen a páli egyházi rendben és gyakorlatban még „tisztség”, hanem csak megbízottak vannak, bizonyos funkcióra beállított, kipróbált, karizmatikus emberek. Az apostol szót sem kell még a késõbbi tradicionális értelemben vennünk (vö. Róm 16:7; 1Kor 15:7).

2 Kor. IX. RÉSZ

2 Kor. 9,1–5. Példaadás vagy megszégyenülés?

Mint a bevezetõben említettük, kérdéses ennek a két, adakozásról szóló résznek az összetartozása. Ezeket a legtöbb magyarázó a 8. rész végének egyenes folytatásaként tekinti. Most magyarázza meg az apostol Korinthusnak, hogy miért megy a három testvér. Miután a 8. rész gondolatmenete önmagában is megtörik párszor, ez a lehetõség az összefüggésre természetesen fennáll. Ugyanakkor a különbségeket is látnunk kell: a 8:1-ben Macedónia a példa Korinthusnak, a 9:1-ben viszont Akhájával dicsekszik a makedónok elõtt, sõt Akhája buzgósága mozgósítja a többieket is. A 9:4 szerint majd makedónok is mennek az apostollal együtt Korinthusba -. errõl nem hallunk a 8. részben. Egyáltalán a küldöttek célja a 8. részben a bõséges eredmény megbízható „begyûjtése”, itt pedig, a 9. részben Akhája felkészítése a gyûjtés megrendezésére. Maradjunk mindenesetre annyiban, hogy a pontos szituáció kideríthetetlen, mindkét eset lehetséges.

A szakasz azzal kezdõdik, hogy már szükségtelen, felesleges a diakóniáról elvi síkon írni (vö. a 8. rész állásfoglalását). Akhája az elvekkel tisztában van, sõt példamutató ebben a meggyõzõdésben és készségben. Érdemes felfigyelni az eretizó igére, melynek jelentése: felingerel, felbujt, sõt provokál (vö. Kol 3:21 ne ingereljétek gyermekeiteket!). Itt pozitív a szó jelentése: másokból is hasonló buzgóságot hozott ki Akhája lelkesedése. Az apostol mindenesetre azért küldi el megbízottait, nehogy a nagy buzgólkodás nagy kudarccal végzõdjék. Érdekes a 4. vers végén a hypostasis szó használata (ÚF: bizodalom), melynek jelentése: lényeg, szubsztancia, ill. prózaibban: „állapot”, „helyzet”. Késõbb jelentõs tartalmú szakkifejezés lett ez a szó: a rejtett lényeg manifesztálása – általában az is megszemélyesítve. Pál itt azonban még nem ebben az összefüggésben használja.

Háromszor is használ az apostol „pro” prepozíciót az 5. versben, mintegy annak alátámasztására, hogy az adományok ügye nem lelkesedés, hangulat kérdése, hanem tervszerû, átgondolt, mélyrõl fakadó szolgálat. A Károli-fordítás szójátékot ad az 5. vers végén, aminek ugyan nem a görög szöveg az alapja, de a mondanivalót talán mégis hûségesen adja vissza: úgy legyen készen, mint adomány, és nem mint ragadomány.

2 Kor. 9,6–15. Az adakozás „szabályai”.

Érdekes módon ötvözõdik ebben a szakaszban a „technikai” és „teológiai” alapvetés. Az adakozás módja ugyanis egyáltalán nem profán kérdés, hanem nagyon erõsen a mögötte lévõ lelkülettõl, hittõl függ. Amilyen ez a hit, olyan lesz nemcsak az adakozás, hanem annak már az adakozáson túli gyümölcse is. Az ApCsel 20:35-ben említ Pál egy máshonnan nem ismert jézusi logiont: „nagyobb boldogság adni, mint kapni”. Mintha ennek illusztrálása lenne ez a szakasz. Végig ószövetségi textusokra is gondol, ha nem is mindig szó szerint idéz. Ez annyiban is fontos, mert az agrikultúra képei mögött az ÓSZ-ben törvényszerûen Istenre gondol az olvasó: Õ az, aki a növekedést, áldást, a termést adja. Ugyanúgy gondolkozik természetesen az apostol is.

Senki sem spórol a vetéskor, hiszen az értelmetlen lenne. Így kell történnie az adakozásnak is – a maga módján az is „vetés”.

A vetés sohasem kényszer, mindig örömmel történik, és reménység alatt; így az adakozás is! Két ószövetségi helyet is érint Pál: Péld 22:9 (ez ott az igaz emberrõl szól) és az 1Krón 29:17 (ez pedig Dávid imája). De Isten nemcsak szemlélõje az adakozásnak, hanem egyben forrása, lehetõvé tevõje is: Õ áldja meg az embert, hogy legyen módja ilyen tettekre. Ezért nincsen aggódás, félelem a vetõ, az adakozó emberben, hiszen Istenre tekintve végzi ezt a szolgálatot. Sõt fokozza is az apostol: nemcsak minden szükséges van meg, hanem bõvölködhet az adakozó Isten kegyelmébõl. Ezt több ószövetségi idézet is erõsíti: a Zsolt 112:9; Ézs 55:10 és Hós 10:12 (ez utóbbi a LXX módosítása szerint). Mindenképpen fontos az igazság (cedáqá) fogalma: ez nem egy erkölcsi, abszolút értelmû fogalom, hanem az Isten akaratának megfelelõ magatartás egy bizonyos helyzetben. Ez növekszik az adakozás révén is!

Úgy látja az apostol, hogy az adakozásban nemcsak az adomány a gyümölcs, az eredmény, hanem az is, hogy a megajándékozottakban hálaadás, Isten dicsõítése születik meg; nem is az adakozó, hanem az adakozó mögött álló Isten iránt. Az összefüggést mutatja egy érdekes fogalom: a „szolgálat ellátása” kifejezésben „leitourgia” van, ami a profán szóhasználatban az állam javára végzett cselekvés, míg az egyház szóhasználatában istentiszteleti cselekvést jelent. Az adakozás ilyen összefüggésben szemlélhetõ! A Krisztus evangéliumáról vallást tevõ engedelmes cselekedet – szinte azt is mondhatnánk – istentiszteletté minõsül; így lehet az adakozásra tekinteni.

Mindez – el ne feledjük – Jeruzsálem és a pogánykeresztyén gyülekezetek kapcsolatában történik. Jeruzsálem láthatja, hogy a pogányokra is kiterjedt, kiáradt Isten kegyelme (vö. ApCsel 11:18) és ennek következtében nem gyanakodva, hanem vágyódva tekinthet távoli testvéreire. Doxológia zárja le ezt a gondolatsort: Macedónia, Akhája, a munkatársak, az adakozók tetteiért, mint Isten kimondhatatlan, felsorolhatatlan ajándékaiért hála legyen Annak, aki az egész ügynek nemcsak elrendelõje, de igazából alanya is.