1 Kor. XIV. RÉSZ

A fejezet műfaja istentiszteleti rendelkezés, különös tekintettel a nyelveken szólás (glossolália) kegyelmi ajándékára. Ez utóbbi is a Lélek ajándéka (12:28), ezt nem vonja kétségbe az apostol, de olyan ajándéknak tartja, melynek gyakorlása közben az emberi értelem kikapcsolódik (14:14), ezért nem áll a Lélektől megvilágított értelem kontrollja alatt: extatikus állapotban hat. Extatikus, azaz önkívületi állapotban gyakorolt vallási jelenségek ismertek voltak a keresztyénség előtt is. Ilyen volt az Ószövetségben említett pogány (1Kir 18:19–40) vagy zsidó (1Sám 10:6) prófétai révület. A dionüszoszi kultuszban botránkoztató, sőt néha közveszélyes és tiltott önkívületi jelenségeket tartottak számon. Platón szerint az „isteni őrület” négyféle lehet: prófétai, kultikus, költői és erotikus. Ezt a gondolatot a hellenista zsidóság átveszi és az ÓSZ-i prófétákra alkalmazza. Pál apostol is elismeri az inspiráció isteni voltát (Róm 8:26k.), de azt tanítja, hogy az ihletettség tartalma a fontos, nem a megnyilvánulási formája. Ha pedig lélektanilag próbálnánk Pált megérteni, nála arra találunk célzásokat, hogy a nyelveken szólás a lelki kiskorúsággal függ össze, hiszen a gyermekek első próbálkozásai a beszéddel is hangtani, de nem jelentéstani jellegűek (vö. 1Kor 13:11; 14:20). Nem lehet tehát elítélni a Lélek által munkált nyelveken szólást, de tovább kell haladni attól a telki nagykorúság felé, ahol az ember már értelmesen és mások iránti felelősséggel szól.

1 Kor. 14,1–12.

E szakasznak az a summája, hogy a prófécia nagyobb a nyelveken szólásnál, mert építi az egész gyülekezetet. Az 1. v. a 12–13. fejezetek összefoglalása: „kövessétek a szeretetet” (13. r.), „törekedjetek a lelki ajándékokra” (12. r.), míg a „de leginkább, hogy prófétáljatok” előrejelzi a 14. rész gondolatmenetét. A fejezet során meglátjuk majd, hogy a prófécia a gyülekezet (6. és 13. v.), Isten (14–19) és a kívülállók (20–25) szempontjából értékesebb a glossoláliánál. (Megjegyzés:: aki az alábbiakat csak a századunk végének pünkösdi vagy „karizmatikus” mozgalmai szempontjából olvassa, elítélő vagy felmentő választ várva arra, az nem fogja tárgyilagosan megérteni Pál szavait, mert saját kategóriáihoz akarja szabni azokat, holott azokhoz kellene szabnia saját kategóriáit. A 2. v. akouóját itt a „megérteni” igével fordíthatjuk: aki nyelveken szól, Istenhez szól, nem emberekhez, ezért az emberek nem értik, mert Lélek által szól titkokat. (A müstérion szóhoz ld. 2,6kk.-ben írtakat.) A 3–5. versek többször szembeállítják a prófétálót a nyelveken szólóval. Aki prófétál, az emberek épülésére beszél. (A gyülekezet egyik metaforája: épület, Isten temploma. A prófétáló ezt építi.) A parakaleó ige jelentése = vigasztalni, a paramütheó inkább: inteni, bátorítani. Mindkettő lelkigondozói terminus. Már az ÓSZ-ben is az intés és vigasztalás volt a próféták kettős funkciója. Aki nyelveken szól, az csak önmagát építi. Ez sem értéktelen, de a gyülekezet építése ennél nagyobb érték. Az 5. v.-ből kiderül, hogy Pál a fentiek ellenére akarja, hogy olvasói mindnyájan szóljanak nyelveken, de még inkább akarja, hogy prófétáljanak, mert „nagyobb” (nagyobb hatású, nagyobb szolgálatot végző) a prófétáló, mint aki nyelveken szól. Van egy kivétel a szabály alól: ha a nyelveken szóló meg tudja magyarázni saját szavait a gyülekezetben. A hermeneia (diermeneia) az antik világban hármasjelentésű: 1. a megformált beszéd, 2. a homályos dolgok magyarázata, 3. az isteni üzenet értelmezése, tolmácsolása. A 6. v.-ben saját, képzelt példáján mutatja be a nyelveken szólás hatástalanságát a gyülekezetben az apostol. Ha a korinthusiakhoz menne, nem a glossoláliával, hanem az apokalüpsis-szel (isteni kijelentés egy adott helyzettel kapcsolatban), a gnósis-szal (hitismeret), a próféciával (ld. 12:8–10 magyarázatánál), végül a tanítással (etikai útmutatások, a Jézusról szóló hagyomány átadása) lenne hasznukra. Ezek ui. mind érthető beszédek. A 7–9-ben a hangszerek működése példájával szemlélteti mondanivalóját. Dallam és ritmus nélkül, csupán monoton hangokat adva, a hangszerek hangja gyümölcstelen. Az aulos (fuvola) éles hangot adott, használták különféle extázist ajánló kultuszok, de a vendégségek, menyegzők során is. A kithara (pengetős hangszer, lant) viszont egészen lágy hangokat adott ki, az Apolló-kultusz kedvelt hangszere volt. Ha ezeken nem szólalt meg a dallam, csak hangot adtak, nem voltak hatással a hallgatókra. Ugyanígy a katonai kürt sem érte el a célját, ha nem riadót vagy éppen visszakozót fújtak rajta, csak érthetetlen hangokat csaltak ki belőle. A 10–11. versek az idegen nyelvek megértéséből veszik a példát. Ha nem tudjuk az idegen nyelvet, akkor a másik nép nyelvén megszólaló embert nem értjük. (A barbaros hangutánzó szó, az érthetetlen, zagyva beszéd kifejezésére, a görögök az idegeneket tekintették barbároknak.) A példákból az érthetetlen beszéd gyümölcstelensége válik nyilvánvalóvá. Ezért a korinthusiak törekedjenek a gyülekezet építésére és gazdagítására („…hogy bővölködjetek”, 12. v.).

1 Kor. 14,13–19.

A nyelveken szólásnak szüksége van a magyarázatra – derül ki e szakaszból. Aki nyelveken szól, ha másokat építeni akar vele, akkor imádkozzék azért, hogy azt, amit mond, meg is tudja magyarázni másoknak, akik a glossoláliát nem értik. Az imádság nyilvánvalóvá teszi Istenre utaltságunkat és elveszi a beképzeltség kísértését. „A nyelveken imádkozni” kifejezés azt sejteti, hogy a glossoláliának esetleg más formái is vannak, mint az önkívületben elmondott imádság. Ez utóbbiban az emberi lélek (pneüma) működik ugyan, de az emberi tudat (nous) kikapcsolódott. Ez „gyümölcstelen” (= haszon nélküli) a gyülekezetben. A 15. v. szerint mind az imádságnál, mind az éneklésnél szükséges a lélek és az értelem aktivizálása. Ez ellentétes a korinthusi közvélekedéssel, mely szerint minél extravagánsabb, különlegesebb valamely lelki ajándék, annál értékesebb. Pálnál ezzel szemben a szeretet és a gyülekezetépítés az értékmérő. Ezenkívül azt kívánja, hogy az imádság, éneklés és majd a hálaadás során ne csak a „lélek”, az ember tudattalan rétegei, de az értelem is, tehát az egész ember részt vegyen a lelki hódolásban. A 16–17. versek egy elképzelt, de mindennap megtörténhető esettel szemléltetik Pál mondanivalóját. „Ha te…” (ti. a levél címzettei), a gyülekezeti tagok csak a lélek által – az értelem kikapcsolásával – mondanának áldást akkor, amikor a gyülekezetbe belép egy beavatatlan (idiotés, laikus), akkor az nem tud majd szívből „ámen”-nel felelni az elhangzott imára, hiszen nem értette meg azt. (Szó szerint: „az, aki az avatatlan helyét, szerepét betölti”, nem érti az elhangzottakat.) Az idiotés a görög kultuszokban olyan istentiszteleti résztvevő, aki még nem tagja a kultuszt végző egyesületnek. (Itt olyan emberről van szó, aki a glossolália jelenségével kapcsolatban tájékozatlan.) Hiába imádkozott „jól” a nyelveken szóló, ha a másik ezáltal nem tud beépülni a gyülekezetbe. A 18–19. versekből kiderül, hogy Pál maga is gyakorolja a glossoláliát. Mégpedig „inkább, mint” olvasói. Ő azonban a gyülekezetben inkább öt szót szól értelemmel, mint tízezret glosszoláliával. Az előbbi esetben ugyanis másokat tud tanítani. Érdekes, hogy itt arra találunk utalást, hogy nemcsak imádkozni, de tanítani is lehetett a nyelveken szólás felhasználásával, bár egyiknek sem volt gyümölcse magyarázat nélkül.

1 Kor. 14,20–25.

A prófécia nagyobb, mint a glossolália, nemcsak gyülekezeti, de missziói szempontból is – tanítja az apostol. Itt tehát a nyelveken szólásnak a kívül valókra tett hatásáról szól. Szellemi nagykorúságra biztatja az általa „testvéreim”-nek nevezett, tehát velük közösséget vállaló gyülekezetet. (A frén = értelem, mint szellemi funkció, szemben a gondolkodás szervéhez kötött nous-szal.) Kéri, hogy olvasói szellemi értelemben ne legyenek gyermekek, csak a rosszaságban legyenek kiskorúak (naivak, ártatlanok), az értelemben tökéletesek legyenek. Ezzel a tökéletesség és az extázis össze nem illő, de Korinthusban összeszövődött, illegitim szálait bontogatja az apostol. Az értelem itt különösen a józan ítélőképességre vonatkozik. Kiderül, hogy a Szentlélek amennyire nincs szükségképpen ellentétben a testtel (vö. 6:12–20), annyira az értelemmel sincs ellentétben. Viszont a különleges iránti gyermekes, kritikátlan rajongással ellentétben van. A 21. v.-ben LXX-idézet következik (Ézs 28:11). Pál a „Törvényt” említi, bár itt prófétai az idézet. A prófétákat ui. a Törvény igazi magyarázóinak tartották, a rabbik pedig gyakran „Tórá”-nak nevezték az egész Ószövetséget. Ézs 28:11 eredeti (masszoréta) szövege az asszír beszéd idegenségét utánozta. A prófétát ellenfelei azzal vádolják, hogy beszédével legfeljebb a gyermekekre tud hatni. Erre feleli: Igaz, „dadogó ajakkal és idegen nyelven” beszél. majd Isten a néphez – ti. az asszírok és az általuk végrehajtott ítélet által –, de „így sem fognak rám hallgatni”. Pál ezzel azt akarja igazolni, hogy a glossolália érthetetlen beszéde sem fogja a hitetleneket meggyőzni. De ez esetben nem őket terheli a felelősség, hanem azokat a keresztyéneket, akik érthetetlenül beszéltek az istentiszteleten a hitetlenek füle hallására, ahelyett, hogy az azokat megszólító igehirdetést gyakorolták volna. Mindebből következik, hogy a glossolália ismertetőjegyül szolgál („jelül van”) a hitetleneknek, kizáró hatásában. A prófécia viszont az igehirdetésre figyelő hívőkhöz szól. A glossolália olyan ismertetőjegy, mely az addig hitetlennek vagy avatatlannak – ha megkapja ő is ezt az ajándékot – bebizonyítja, hogy ő is a gyülekezethez tartozik, a hívőknek viszont a prófécia ad jelet a hitetlenekről, amennyiben leleplezi szívük titkait, és ők is leborulva imádják az Istent. Így bizonyosodik be róluk (és nem nekik), hogy ők is hívőkké lettek. Ha – feltéve, de meg nem engedve – olyan helyzet adódnék, hogy az egész gyülekezet nyelveken szólna, akkor az oda belépő idegenek joggal vélnék, hogy az ott lévők őrjöngenek (mainomai = őrültként viselkedni). Viszont – ugyancsak feltéve az esetet – ha mindenki prófétálna, akkor a kívülállók gondolatai lelepleződnének és elismernék (térdre hullva) Isten jelenlétét a gyülekezetben. Nyilvánvaló tehát, hogy a misszió szempontjából a prófécia értékesebb, mint a glossolália.

1 Kor. 14,26–40.

Gyakorlati következtetéseket, rendelkezéseket és rövid összefoglalást találunk a zárószakaszban. A 26–33. versek a gyülekezeti élet változatos gazdagságát úgy próbálják megőrizni, hogy mederbe terelik azt. Az összejöveteleken „mindenkinek van”, azaz mindenki hoz magával a lelkében psalmos-t (talán saját maga által alkotott éneket), tanítást, apokalipsist, glossát (nyelveken szólást) és annak magyarázatát. (Ezekről a fogalmakról már volt szó.) Minderre az építés követelményét kell feltételként szabni. Ha glossolália hangzik el, az kettő, legfeljebb három legyen és meg kell magyarázni a herméneütés-nek, magyarázónak. Ahol az utóbbi kegyelmi ajándék hiányzik, ott a nyelveken szólni tudó hallgasson és egyedül magában beszéljen a mindent megértő Istennel. De a prófétai „felszólalások” számát is korlátozni kell: ketten-hárman szóljanak, „a többiek ítéljék meg” (szóljanak hozzá az elhangzottakhoz). Ha közben valaki más venne kijelentést, akkor a már régebben beszélők engedjék az újat is szóhoz jutni. Ebben akár mindenki részt vehet („hozzászólás” formájában), tanulás és vigasztalás céljából. A prófétai lelkületre jellemző, hogy hallgat a más szájából jövő prófétai szóra. Isten nem a rendetlenség ura, hanem a békességé (az egymással ápolt közösségé). Ez „a szentek gyülekezeteiben” (vagyis az apostol által alapított egyházakban) a szokás. Ezt kövessék Korinthusban is. A 34–36. versek az asszonyoknak tiltják meg a beszédet (lalein, ami fecsegést, csevegést is jelent) az istentiszteleten. Nincsen ez ellentétben a 11:3–16-tal, ahol az asszonyok ruházatát, hajviseletét szabja meg szolgálatuk (ima, prófécia) közben? Nincsen a kettő közt ellentmondás, mert míg a 11. fejezetben a karizmát nyert asszonyok beszéd közbeni viseletéről szólt az apostol, addig itt a szolgálatot nem végző asszonyok „belebeszélését”, kérdezősködését tiltja meg az összejövetelek alkalmával. A kettő nem ugyanaz. Itt ugyanúgy az istentisztelet jó rendjét védi az apostol, mint néhány verssel előbb, amikor a negyedik vagy ötödik prófécia eltiltását kívánja, mert elég abból kettő vagy három. Megfigyelendő, hogy a 11. fejezetben az asszonyok hangos imájáról és prófétálásáról volt szó (ez nincs megtiltva, csak a hajviselet szabályozandó közben), itt pedig az asszonyok „beszédjét” tiltja meg, mely sem ima, sem prófécia, inkább „belebeszélés, kérdezősködés” volt. Ennek otthon van a helye. Pál a 36. v.-ben figyelmezteti a gyülekezetet, hogy nem náluk kezdődött az egyház, tehát mások szokásait is vegyék figyelembe. Ez fontos mindig a fiatal gyülekezetek esetében. A 37–38. versekből azt tudjuk meg, hogy ezek mögött magának az Úrnak a parancsa áll. A 39. vers tökéletes összefoglalása az eddigieknek: törekedjetek a prófétálásra, de ne tiltsátok a nyelveken szólást a fent vázolt feltételek mellett.

1 Kor. XV. RÉSZ

A korinthusi gyülekezetben olyan rajongó (enthuziaszta) nézetek keletkeztek, talán gnosztikus hatásoknak kitéve…, melyek szerint a feltámadás „lélekben” már megtörtént (vö. 2Tim 2:18), ami pedig a halandó test feltámadását illeti, az már szükségtelen. A rajongók azonban nemcsak a „test” semmibevételét hirdették, hanem figyelmen kívül hagyták az idő megfordíthatatlanságát, azt, hogy nem lehet összemosni, amit „már” megcselekedett Isten az életükben (elhívás, bűnbocsánat, újjászületés, Lélek ajándékai) azzal, amit Isten „még nem” adott meg (a teljességre jutást, a test megváltását és a feltámadást). Ezeknek válaszol Pál a 15. fejezetben.

1 Kor. 15,1–11.

E szakaszban Krisztus feltámadásáról ír az apostol. Ebben ellenfelei és vitapartnerei sem kételkedtek. Ezt tanúsítja a gyülekezet által elfogadott és vallott evangélium, ami által üdvözülnek is olvasói (1–2). A 3–4. versek igen régi hitvallást idéznek, amit maga Pál is úgy vett át az őskeresztyén tradícióból. Ez pedig az, hogy Krisztus: „meghalt és eltemettetett, feltámasztatott és megjelent”. Az első az Ő tette volt, a második az embereké, a harmadik Istené, végül a negyedik (intranzitív pass.) megint az Ő tette volt. Ezt a sűrített hitvallást két helyen kiegészíti az apostol: „a mi bűneinkért” és „az Írások szerint” szavakkal. Ebben a kiindulópontnak szánt hitvallásban senki sem kételkedett, aki a gyülekezet tagja kívánt lenni. Az 5–8. versek a feltámadott Krisztus megjelenéseit írják le. A sorban először Kéfás, azaz Péter (vö. a négy evangélium húsvéti tudósításával), utoljára pedig Pál következik. A Jakabnak történt megjelenéséről csak az egyik apokrif evangélium, az 500 testvér előtti megjelenésről azonban ilyen kifejezetten egyik sem tudósít. Itt Pál szavainak fontos történeti értékük van, hiszen előbb keletkeztek, mint az evangéliumok. Feltűnő még, hogy Pál hallgat az asszonyok húsvéti szerepéről (Mk 16:1–8 és par.). Amikor Pál utolsó tanúként önmagát említi, ezzel szerénységét mutatja meg (ektrómá-nak, hibás születésűnek tekintve önmagát), és egyúttal öntudatát is látjuk, mert bizonyítja, hogy ő is apostol (Krisztus feltámadásának tanúja). Igaz, ez csak kegyelemből lehet az ő esetében, hiszen nem hűsége jutalmaként jelent meg előtte az Úr. Ellenkezőleg. Ő nem követte Jézust annak földi életében, azután pedig üldözte az Urat annak tanítványaiban, gyülekezeteiben. De ez a kegyelem nem volt hatástalan Pál életében, sőt többet munkálkodott a misszióban, mint az összes többi apostol együttvéve (9–10). Mindenképpen így lettek hívővé a korinthusiak, akár Pál, akár a többiek szolgálata nyomán (11).

1 Kor. 15,12–19.

E versekben már vitába száll Pál azokkal „a némelyekkel” Korinthusban, akik azt állítják: „nincs halottak feltámadása” (anastasis nekrón ouk estin), mely hamis jelszót négy ízben idézi az apostol ellenfelei szájából (12–13.15–16. versekben). Hirdeti, hogy Krisztus és az Övéi feltámasztása elválaszthatatlan és megfordíthatatlan sorrendű. Hiszen mindkettőnek ugyanaz a forrása: Isten újjáteremtő, a halálon is diadalmas ereje (1Kor 6:14). Ha a mi feltámadásunk, ami következménye Krisztusénak, nem létezik, akkor Krisztus feltámadása (mint előzmény) sem igaz. Aki tehát a halottak feltámadását tagadja, az nem hisz igazán – ha vallja is – Krisztus feltámadásában sem. A korinthusiak nem „természettudományos” meggyőződésből tagadták a halottak feltámadását, de még csak nem is egyedül a test megvetése vagy a lélek halhatatlanságának általánosan elfogadott hellenista eszméje miatt. „Pneümatikus” voltuk képzelt „befejezettségének” célhoz ért téveszméje miatt tartották a test feltámadását feleslegesnek. Pál ellenérveinek gondolatmenete visszafelé halad a vitatott kérdésekből kiindulva az elfogadott közös meggyőződés felé és bebizonyítja, hogy ha a következményt tagadjuk, akkor nincs jogunk vallani a kiváltó okot sem. Következtetései során hat esetben használja a „ha” feltételes kötőszót és összetételeit a „feltéve, de meg nem engedve” értelmében. Érvei: a halottak feltámadása nélkül tartalom nélküli (kenos) lesz az igehirdetés és a hit, hazuggá válik az igehirdető, bűneiben marad a keresztyén, megsemmisülnek (elvesznek) a meghalt hívők és „minden embernél nyomorultabb” a még élő hívők helyzete (14–19).

1 Kor. 15,20–28.

Itt Pál a feltámadás sorrendjéről (tagma) és végcéljáról (telos) ad tanítást. Minden Krisztussal kezdődött, mert Ő a zsenge (aparché) a halottak közül. E szó a görög kultuszi nyelvben volt ismerős, a gyümölcs első termését, az állatok első fajzását nevezték így, amiből áldozatot vittek. Ezért különösen szentnek (= Isten számára elkülönítettnek) tartották. Az Ószövetségben a zsenge Jahvét illette. Krisztus „az elaludtak” (koimaó) zsengéje, ez a kifejezés a klasszikus görög nyelvben arra utalt, hogy a halál nem végleges állapot. Pálnál speciális értelme: az Úrban elaludni, Vele közösségben halni meg (18). Az Ádám–Krisztus ellentétpár értelmét fejti ki a 21. verssel kezdődő gondolatsor. Pál ellentétes párhuzamba állítja Ádámot és Krisztust, s ezt sok részletre alkalmazza. Ádámban mindnyájan (az emberiséget értve ezen) meghaltak, Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek. Érdekes, hogy a 21. v.-ben az „ember által van a halál” tételnek nem az az ellentétele, hogy „ember által van az élet”, hanem „ember által” (ti. Jézus feltámadása) „van a feltámadás”. A 23–28. versek az eszkhatológikus események sorrendjét (tagma) mondják el. E sorrend: 1. Krisztus feltámadása (ez már megtörtént), 2. azok feltámadása, akik az Övéi, 3. a telos (a vég) megérkezése, amikor a mindent legyőző Feltámadott Krisztus lábai alatt hódolnak ellenfelei (Zsolt 8:7). Ezek közt az egyik a halál (26), mint a végső ellenség. Amikor Krisztus mindenen uralkodni fog, akkor – önmagával együtt – a meghódított kosmos-t Istennek veti alá (szép görögséggel: a neki mindent alávető Istennek), és így Isten lesz minden mindenekben. Pál trinitárius végkifejletben vetíti tehát elénk Krisztus győzelmét.

1 Kor. 15,29–34.

A 29–34. versekben két érvet találunk a test feltámadása mellett. Egyik az őskeresztyén gyakorlat, hogy egyesek a halottak sírjánál keresztelkedtek meg. A hüper prepozíció jelentése lehet: a halottakért (helyett), de lehet: a sírjuk felett. A hátterét ennek nem pontosan értjük, mindenesetre az apokrif Akták több ilyen esetet írnak le, de majd csak a 2. századtól. A másik érv Pál hősies élethalál-küzdelme Efézusban (e levelet is onnan írja éppen), ezt nem vállalta volna, ha nem lenne reménysége a halottak feltámadásáról.

1 Kor. 15,35–49.

A 35–49. versek azoknak felelnek, akik nem tudják elképzelni, hogy milyen lesz a feltámadott test. A 35–44. v.-ekben a természetből vett analógiákkal találkozunk. Lehet, hogy „hogyan?” és a „milyen testben?” kérdéseit a korinthusi ellenfelek gúnyosan tették fel, azt remélve, hogy az apostol erre nem tud választ adni. Ezeket az okoskodókat viszont ő szólítja (egyes szám 2. személyben, vitázó félként) „te ostobá”-nak (36). Először a mag és a termés, másként a vetés és az aratás példáját említi. Az „elvettetik – feltámad” ellentét négy mozzanat szembeállításával élezi ki: romlandóság–romolhatatlanság, gyalázat–dicsőség, gyengeség–erő, „érzéki test”–„lelki test”. A psüchikon és pneümatikon jelzők megértéséhez 1Móz 2:7 segíthet (Élő lélek). A szöveg 45. v.-től ismét a kétféle Ádámról beszél. Az egyik a psüché hordozója volt csupán (az első Ádám), a második a pneüma hordozója, azaz Krisztus. Pál nem filozófiai anthropológiát tanít, kerüli az elvont definíciókat, ehelyett Isten tetteire mutat rá. A 39. v. az állatok teste különbségét említi, a 40k. v.-ek az égitestek anyagának, sugárzó dicsőségének (doxa) különbségeire mutatnak rá. Mindez halvány analógia a feltámadásra nézve (outós = így). Más lesz a feltámadott test, mint az elhalálozott, bár a személyiség kontinuitása megmarad. („Én” fogok feltámadni – tanítja Pál – bár megdicsőült testben.) Itt lesz fontossága a két Ádámnak. Halálunkig az elsőnek, feltámadásunktól a másodiknak a képét hordozzuk (49). Ők ketten máshonnan „jöttek” (földi az egyik, mennyei a másik), természetes hát, hogy nem mindegy, melyikhez tartozunk.

1 Kor. 15,50–58.

Az 50–58. versek a feltámadottak teste átváltozásának (allassó) szükségéről tudósítanak. Ez isteni szükségszerűség (dei = kell). Hiszen a test és vér (azaz a természeti ember) nem örökölheti Isten országát. (Pál nem „másvilágról” beszél, nem térbeli képzetei vannak a transcendenciáról, hanem az eschatonról, a történelem végéről szól.) Mindez hittitok (müstérion), de Pálnak van erről Istentől nyert kijelentése. A változások egy szempillantás alatt következnek be (ripé), de egyetemes kihatásúak lesznek. Amikor Krisztus visszajön, még lesznek, akik élnek. Ezek a halhatatlanságba, romolhatatlanságba változnak át. Akik pedig már halottak, azok feltámadnak. Szép hasonlattal élve: a romlandó (test) romolhatatlanságba öltözik, a halandó test pedig halhatatlanságba. Ekkor fog az ÓSZ-i ige beteljesedni: a legyőzött halálról, akitől elvétetett a fullánkja (Ézs 25:8 és Hós 13:14). Itt Pál himnikus hangvételű diadaléneket mond. Egyúttal saját teológiájának megfelelően egy lépéssel továbbviszi a prófétai képet: a halál fullánkja a bűn, ennek ereje pedig a Törvény. (Ha nem volna Törvény, nem ismernénk a bűnt, viszont az elkövetett bűn következménye a halál, vö. 1Móz 3.) A diadalének után még egy felemelő parainézis (intelem) következik: aki bizonyos a feltámadásban, az helytáll a hétköznapok munkáiban, tudva, hogy azok nem hiábavalók „az Úrban”, aki feltámadott és minket is feltámaszt. Ezért biztatja buzgó férfias munkára olvasóit. Aki a végső dolgok felől bizonyosságot nyert, annak a végső dolgok előtti dolgok sem közönyösek (D. Bonhoeffer).

1 Kor. XVI. RÉSZ

A 15. fejezettel befejezte főtémáit az apostol, s most a levél zárásához érkezett el: Voltaképpen egyetlen témája volt: óvni akarta a gyülekezetet az elbizakodottságtól. Ez az elbizakodottság tükröződött ugyanis a pártoskodások (1–4), a cégéres bűnök (5–6), a szexuális élet felőli bizonytalanság (7); az úrvacsorai (8–11) és az igei istentisztelet (12–14) önző és szeretetlen megnyilvánulásaiban, sőt a feltámadás reménysége lenézésében is (15). Pál szelídebb vagy szigorúbb hangnemben végig ez ellen az elbizakodottság ellen harcolt levelében, de ez nem jelentette azt, hogy ne szeretné nagyon a gyülekezetet. Testvéreinek szólítja őket, elismeri lelki adományaik gazdagságát, buzgóságukat. Most, a zárófejezetben különösen is gyengéd hangot üt meg velük szemben.

1 Kor. 16,1–4.

A jeruzsálemi elszegényedett gyülekezetnek szánt pénz gyűjtését nevezi itt logeia-nak az apostol. Erről más leveleiben is írt (Róm 15:25; 2Kor 8–9. r.; Gal 2:10). A szó a szakrális értelmű adományokra vonatkozott, de Pálnál nem kultikus, hanem szociális-diakóniai értelme volt: „a szentek” szükségeit szolgálta. Így nevezte az apostol a keresztyéneket általában (1:2; 6:2), de különösen is a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjait (Róm 15:25; 2Kor 8:4). A nekik szánt pénzadományoknak kettős célja volt: segíteni akart vele a kirekesztettség szociális státusában lévő jeruzsálemi zsidókeresztyéneken, egyszersmind demonstrálni az ősgyülekezet és a pogánykeresztyének összetartozását. Az a tanácsa, hogy a korinthusiak vasárnaponként (a hét első napján) otthonaikban tegyék félre e célra az előző héten megmaradt pénzt, aztán egy idő után a külön-külön tartott adományokat gyűjtsék össze és az általuk választott, megbízható emberekkel küldjék Jeruzsálembe. Ha „méltó” lesz adakozásuk, azaz megfelelő összeg gyűlik egybe, akkor maga Pál fogja felvinni azt, a választott férfiak kíséretében. Kharis-nak nevezi (3) az adományt, ami ebben az összefüggésben minden kényszer ellentéte.

1 Kor. 16,5–12.

Az 5–12. versekben útitervekkel találkozunk. Pál általában levelei elején és a végén szól ezekről (vö. Róm 1:11.15; 15:22). Úgy tervezi, hogy Korinthusba nem a tengeren, hanem a szárazföldön (Macedónián) át fog menni, csak „átmegy” (dierkhomai) a köztes területeken, közben nem időz sehol sem, hanem majd náluk. Náluk akár áttelelni (parakheimasó), hiszen akkor már nincs hajózás és a hó fútta hágókon is nehéz és veszélyes a közlekedés. Megtudjuk, hogy a levél írásakor Efézusban (Asia római provincia fővárosa) van, s ott pünkösdig kíván maradni (ez az aratás ünnepe volt). A levelet tehát az év elején írja. Beszámol arról, hogy „nagy kapu nyílott” meg előtte, azaz széles körű missziói lehetőségek előtt áll Efézusban, azért nem akarja a várost még a korinthusiak kedvéért sem azonnal otthagyni (9). Ellenben elküldte Timótheust hozzájuk. (Timótheus nincs a levél küldői között, vö. 1:1.) A rövidesen közéjük érkező Timótheust a gyülekezet respektusába ajánlja, érezze magát közöttük félelmek és szorongások nélkül (afobós), megbecsülten. Olyan munkása ő az Úrnak, mint elküldője: az apostol. Ha pedig majd visszaindul tőlük: bocsássák el tisztességgel, addig pedig a vele lévőkkel együtt fogadják be (eltartását beleértve). Ami Apollóst, a képzett rétort (ApCsel 18:24) és az egyik korinthusi párt kedvencét (1:12) illeti, megkapta Pál a kérésüket, hogy próbálja rávenni Apollóst a Korinthusba utazásra, de ezúttal nem sikerült. Nem volt kedve közéjük menni most Apollósnak, majd el fog menni hozzájuk alkalmas időben (12). Pál itt Apollóst testvérének nevezi, kéri és nem parancsol neki, szabad döntési jogát tiszteletben tartja, és kikerüli a pártoskodás jóváhagyásának még a látszatát is (vö. 1–4. r.).

1 Kor. 16,13–18.

Intelmek következnek. Ezek a 13–14. v.-ekben egészen általános jellegűek: biztatnak a paruziára figyelésre (vö. Mk 13:37; ahol Jézus ugyancsak a grégoreite = vigyázzatok, őrködjetek felszólítást használja), a hitben megállásra férfiasan és érősen. Az előző, 15. fejezetben is a reménységben megállásra biztatta olvasóit (15:1–2.11.58). Emellett azt kéri, hogy minden szeretetben történjék köztük. Mintha a férfias erő kérésénél a pártoskodásokra és az eksztázisra utalna (egyik sem férfias tulajdonság), a szeretet ajánlásával pedig a „gyöngék” iránti kíméletre (8. r.). Ezután az elöljárók megbecsülésének témája következik. Ilyen volt Sztefanasz és háznépe. Ők voltak az első megtértek az egész Akhája provinciában (Róm 16:5). Pál maga keresztelte őket (1:16). Önként szép munkát végeztek a gyülekezetben: „a szentek szolgálatára rendelték magukat” (15b). Pál azt tartja, hogy akik ilyen kötelességtudóak a gyülekezettel szemben, azokkal szemben a gyülekezetnek is vannak kötelességei, elsősorban az engedelmesség (hüpotassésthe). Ez mindenkivel szemben fennáll, aki fárad és dolgozik a gyülekezetért (16).

Ezután azokról szól az apostol, akik a gyülekezet küldöttei és nála tartózkodnak. Az említett Sztafanaszon kívül Fortunátust és Akhaikost említi meg. Örül, hogy vele vannak (talán ők hozták el neki a gyülekezet levelét és most a válasszal mennek majd vissza), mert a gyülekezetben Pál távollétének hiányát betöltik (pótolják) vagy pedig más értelmezés szerint: hitük hiányát pótolják ki. Ez esetben a gyülekezetből hiányzó hitbeli kincsek náluk megvannak, az apostol ezt úgy tekinti, mint ami a gyülekezet hitének része. Jelenlétük Pál s talán az efézusi keresztyének számára: üdítő, pihentető, felfrissítő (anapeausan to emon pneüma – 18. v.)

1 Kor. 16,19–24.

A levél zárószavai a 19–24. versekben találhatók. Háromszor olvashatjuk a „köszöntenek titeket” kifejezést. A korinthusiakat elsősorban az ázsiai (értsd: Asia Minor római provincia) gyülekezetei köszöntik, azután az ismert házaspár: Akvila és Priszka (zsidókeresztyén sátorponyva-készítő iparosok, vö: ApCsel 18:2) és a – bizonyára tágas – házukban lakók. Néhány nyugati szövegvariáns hozzáteszi: „akiknél én is lakom”. Ez megegyezne az ApCsel 18 adatával. Végül „minden testvér” köszöntését adja át az apostol olvasóinak, arra buzdítva őket, hogy egymást „szent csókkal” köszöntsék. Ez a testvéri érzés kifejezése volt, adatunk van róla, hogy főként az úrvacsora előtt volt szokásban. Az itt következő néhány szó más tekintetben is az úrvacsorai liturgiára utal. Egyes magyarázók szerint azért, mert az apostoli levelet az úrvacsoravétel előtt olvasták fel. Előbb arról értesülünk, hogy a köszöntést Pál saját kezével írta. Ez lehet hitelesítő jegye a leveleinek (Gal 6:11; Kol 4:8). Nem tudjuk, hogy a köszöntés mely részeit írta ő, de talán az egészet.

A 22–24. versek megint tele vannak liturgiai vonatkozásokkal. Az „átkozott” = anathéma szó jelentése eredetileg: ami fel van téve az oltárra, tehát odaszentelt. (Héberül: khérem). Az egyházi nyelvben csak negatív a jelentése, az exkommunikációra, távozásra felszólító kifejezés volt. Ilyen felszólítás valóban elhangzott az őskeresztyén eükharistia előtt, amikor azt kérték, hogy a még meg nem kereszteltek távozzanak az istentiszteletről. Itt Pál az Úr szeretetét szabja meg kritériumként. Tehát mindenki maga dönthet, hogy vonatkozik-e rá az átok. A marana tha vagy maranatha kifejezés arámul van, az ősgyülekezet liturgiájából vették át a görögül beszélő pogánykeresztyének. Jelentése vagy: Urunk eljött, vagy: Jövel, Ururik (Jel 22:20). Ez az úrvacsora eszkhatológikus szempontja. Amikor elhangzott a 11:26b alapján a szereztetési igék után: „amíg eljövend”, a gyülekezet erre a marana tha-val felelt. A búcsúvétel utolsó pillanatában Pál az Úr Jézus kegyelmét kívánja s a saját szeretetét küldi a gyülekezetnek. Ez visszautal a levél elejére (1:3). A levél utolsó két szava egy név, mely gyülekezetnek, apostolnak egyaránt drága: Jézus Krisztus.