1 Kor. V. RÉSZ

1 Kor. 5,1–8.

E verstől kezdve az apostol a gyülekezeti élet gyakorlati és égető kérdéseit tárgyalja, vagy úgy, hogy értesülései alapján, vagy úgy, hogy a tőlük kapott írásbeli kérdések alapján veszi sorra azokat. Az egyik legsúlyosabb problémakör a szexuális erkölcs volt. A pogány környezetben a többség a testi kívánságok gátlástalan kiélését tartotta helyesnek. Volt egy törpe kisebbség a hellenista világban, amely önmegtartóztatást gyakorolt. Az újonnan alakult korinthusi gyülekezet legnagyobb része azelőtt pogány volt, mint láttuk, inkább a proletárok közül jöttek, s egy messze földön rossz hírű, újonnan alapított nagyvárosban éltek. Ami e szakaszban a legérdekesebb, Pál nem az egyes emberek szexuális erkölcsét (vagy annak hiányát) kezdi tárgyalni, hanem a gyülekezet létét látja veszélyeztetve abban, ha valaki cégéres bűnben él. Ugyanis ez az egész gyülekezetre nézve veszélyes!

Volt a gyülekezetben egy férfi, aki apjának második feleségével élt együtt, tehát mostohaanyjával. Nem tudjuk, hogy élt-e még az apja, és ha igen, elvált-e ettől a nőtől. A nő nyilván pogány volt, róla nem ír Pál. A férfi azonban a gyülekezet tagja volt. Márpedig ez az állapot nemcsak a zsidó házasságjoggal és erkölccsel állt éles ellentétben (vö. 3Móz 18:8; „apád feleségének a szemérmét föl ne fedd”), de a római szokásokkal is. Olyan dolog fordul elő köztetek, ami még a pogányoknál sem szokott előfordulni – fordul keményen a gyülekezet lelkiismerete felé az apostol. S ti ezt tűritek, azt vélvén, hogy ez nagyvonalúság, pedig nem más, mint gőgötökből eredő lelki vakság. „Gyászolnotok” (pentheó) kellene és eltávolítani a körötökből (aireó ek mesou hümón) az illetőt, mert jelenléte az egész közösséget megfertőzi.

Pál egy számukra különös exkommunikációs eljárást sürget. Úgy érzi, ha testileg most nincs is Korinthusban, lelkileg (lélekben vagy lélek által) ott van és már meghozta ítéletét (perfektum, a múltban történt, de hatása a jelenben is érvényes). Az ítélet szerint az égész gyülekezet jöjjön össze bíróságként, akkor ott lesz velük Pál lelke is és az Úr Jézus ereje is. Az egész gyülekezet közösítse ki (exkommunikálja) a szóban forgó bűnöst és adja át (szolgáltassa ki = paradidómi) a Sátánnak. Ez teste pusztulására lesz, de a cél az, hogy lelke megmeneküljön az eljövendő ítélet idejére. Hogyan értette mindezt az apostol? A mai olvasó három dolgon is fennakadhat. Először: nyoma sincs az egyénenkénti akarat megnyilvánulásnak szavazás formájában. A gyülekezet itt csak arra jó, hogy kimondja az apostol már kész ítéletét. Igen, mert itt nem közvélemény-kutatásra van szükség, hanem gyors sebészi beavatkozásra, egy fertőzést okozó tag eltávolítására a szervezetből. Másodszor nehéz megérteni, hogyan képzelte Pál a maga jelenlétét az exkommunikáció során „lélekben”. Valószínűleg úgy, hogy jelenléte hatásaként érvényesült. A gyülekezet tudja, hogy ő mit kívánt, hogyan ítélt, ez a döntése jelen van a gyülekezetben testi távolléte idején. Harmadszor a mai ember az ítélet súlyosságát és az ítélet-végrehajtás módját nehezen érti meg. Azonban az ítélet-végrehajtás súlyosságát Pál a 6–8. versekben jól megmagyarázza a kovász, mégpedig a rothadást okozó kovász eltávolítása metaforájával. Marad a kérdés: hogyan? Ez nem egészen világos. Vajon mit jelent „a testnek veszedelme”? A gyülekezet még ha akart volna sem hozhatott volna halálos ítéletet, azaz nem ölhette volna meg a bűnöst, mint a jeruzsálemi zsidó gyülekezetben megkövezték Istvánt (ApCsel 7:54kk.). A római hatóságoknak sem adhatta át az ügyet ítéletre, ennek jogi alapja nem volt, erkölcsi gondolkodásuk szerint pedig a gyülekezet belső ügyeit nem volt szabad kivinni a hitetlenek közé (vö. 6:1k.). A megoldás az ApCsel 5-ben leírt Anániás és Szafira története. Mihelyt kitaszítja a gyülekezet a maga köréből a cégéres bűnöst, azaz megszűnik körülötte a gyülekezet által adott lelki védőgyűrű, máris a Sátán hatókörébe kerül, aki szívesen lesz „ítéletvégrehajtó”, hiszen a célja az ember romlása. Az exkommunikáció sürgősségét illusztrálta a kovász hasonlata a 6–8. versekben. A zsidó vallásban a páska ünnepe előtt el kellett távolítani minden kovászt. A páska után a kovásztalan kenyerek ünnepe következett. Csak azt követően lehetett kovászt és így kovászos kenyeret készíteni. A kovász kitakarítása Pál hasonlatában „a lelki nagytakarításnak” felelt meg. Ez feltétlenül szükséges, hiszen a kovász nemcsak erjeszt, hanem a használt kép szerint megronthatja az egész kenyeret (vö. Mk 8:15). Az idő sürget, hiszen páskabárányunk: Krisztus már megáldoztatott. Erre kell felelnünk a közösség megtisztításával, ami a gonoszság és paráznaság eltávolítását jelenti.

1 Kor. 5,9–13.

E versekben egy félreértést tisztáz a szentíró. Eddig olyanokat intett, akik nem vették komolyan az egyházfegyelemre vonatkozó gondolatait, most meg olyanokat tanít, akik a kiközösítést a kívül valókra is alkalmazni akarták. Azt hitték, Pál arról írt előző levelében (tudjuk, hogy nem az 1Kor az első levél, amit Pál a korinthusi gyülekezetnek írt, csak az első fennmaradt levél), hogy ne vegyüljenek el, ne érintkezzenek a keresztyének még a világban lévő bűnösökkel sem. Pál tisztázza, hogy ilyet ő nem állított, hiszen akkor a gyülekezetnek ki kellene mennie ebből a világból. De akkor hogyan végeznék a világban a missziót? Csak a gyülekezeten belüli vétkesek megfenyítésére gondolt tehát az apostol előző levelében, s most ezt bővebben fejti ki. Milyen bűnösökre gondolt, akiket a gyülekezeten belül a kiközösítés első fokozatával, a velük való érintkezés korlátozásával kell sújtani? Erre egy katalógussal felel. A katalógus (szójegyzék, azonos szerkezetben álló mondatrészekkel) műfaja ismert volt az ókori irodalomban, alfajai: az erény-, a bűn- és a szenvedéskatalógusok. A műfajt az apostol is használja többször (pl. itt, aztán Gal 5:19–21-ben és Róm 1:28–32-ben is), de inkább a missziói igehirdetés egyik elemeként. Rámutat a bűnkatalógusban többek közt arra, hogy milyen az ember Krisztus nélkül. Ezenkívül Pál a bűnösöket sorolja föl a versekben és nem – elvontan – a bűnöket.

A 10–11-ben kétszeri felsorolást találunk, a két katalógus csaknem azonos. Mindkét lista a paráznákról szól első helyen. A 6:15-ben fogjuk látni, hogy az ilyen ember egyszer önmaga teste, egyszer pedig Krisztus ellen vétkezik a bűnével. Ezután a bírvággyal kapcsolatosan vétkezők következnek: a pénzimádók és a pénzrablók. Érzületükben és magatartásukban a pénz áll első helyen, megszerzéséért semmitől sem riadnak vissza. Ezután a bálványimádók következnek. Hogyan lehetett a gyülekezeten belül bálványimádókról beszélni? Nem valamilyen pogány istenség meggyőződésből való tisztelőjéről van itt szó, hanem a közéletben (iparos egyesületek, céhek, kereskedelem, városvezetés) szüntelen előforduló kultikus ünnepélyeken történő kényszerű részvételt elvállalóról. Erről majd a 8. és köv. fejezetek részletesebben fognak tanítani. Aztán a szitkozódók (nagyszájúak), majd a részegesek következnek a listán. Ezeket fegyelmezni lehet és kell. Az intelem azzal zárul, hogy a gyülekezetnek a maga soraira kell vigyáznia, azt kell megtisztítania (a 13. versidézet erre vonatkozóan Deut 17:17 és 24:7-ből), mert a kívül valókat majd Isten fogja megítélni. Pál nem arra biztatja a keresztyéneket tehát, hogy a világ erkölcscsőszei legyenek, de arra igen, hogy önmaguk körében szigorú erkölcsi mértéket érvényesítsenek.

1 Kor. VI. RÉSZ

1 Kor. 6,1–11.

E fejezetben a városi (állami) bíróság előtti pereskedésből indul el az apostol. Pereskedhetnek ilyen fórum előtt egymással a keresztyének? Nem adja meg a feleletet – hiszen ez a hitetlenek, igaztalanok előtti igazságszolgáltatás keresését jelenti, ilyet pedig hogyan várhatnak a gyülekezet tagjai a kívülvalóktól. Pálnak természetes volt, hogy a zsidók egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Most arra akarja rádöbbenteni olvasóit, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok igazságot (igazságszolgáltatást) maguknak vitás kérdésekben a kívülállók (adikoi, igaztalanok, meg nem igazultak) előtt?

A tárgyalt versek szerkezete igen érdekes. A 11. versben nem kevesebb, mint 9 kérdést találunk. Az apostol hol nemleges, hol igenlő választ vár. Mindkét esetben állásfoglalásra, döntésre, ocsúdásra akarja rábírni olvasóit. A 9–11. versek „sem… sem…, de… de” szerkezete szintén nagyon hatásos. A 9–11-ben újabb (vö. 5:10–11) bűnlistát találunk beépítve. Tudni kell a tartalmat illetően, hogy a görög ember nemcsak mérgében vitte a bíróság elé a vitás ügyeit, hanem szórakozni, tanulni, társadalmi életet élni is járt a bíróságra, ahol a szónokok nagy becsben álltak.

Pál szerint „a szentekre” tartozik minden, a gyülekezeten belüli, az anyagi életre (megélhetés, ta biótika) vonatkozó vitás ügy (pragma). A 2–3. versekben azt olvassuk, hogy a gyülekezet tagjai („a szentek”, az ÚSZ-ben emberekre vonatkoztatva csak többes számban fordul elő, a „személyi kultuszt” megakadályozandó) a világot, benne az angyalokat fogják majd az idők végén megítélni. Ez a gondolat az ÓSZ-re (Dán 7:22) és bizonyos kánonon kívüli iratokra megy vissza (SalBöl 3:8; ÉnAp 108:2). Ha pedig a gyülekezet tagjai egyszer angyalokat ítélnek meg, akkor mennyivel inkább lehetnek döntőbírák saját, a mindennapos élettel kapcsolatos ügyeikben? Pál felindultságát bizonyítja gúnyos és szónoki kérdése: mért nem a gyülekezet legalábbvaló embereit bízzátok meg az ítélkezéssel? Még azok is jobbak lennének erre, mint a pogány bírák! De mindjárt mást ajánl a következő, 5. versben: egy köztük lévő bölcs embert bízzanak meg az egymás közti peres ügyek intézésével. Nincs ilyen köztetek egy sem? – kérdi gúnyosan a magukat oly bölcseknek tartó korinthusiaktól.

Még két érve van a gyülekezet téves gyakorlata ellen. Az egyik az, hogy már maga az anyagi ügyek miatti pereskedés – bármely fórumán légyen az – megbírálható. A keresztyén hajlandó lehetne arra is, hogy zokszó nélkül viselje el a neki okozott kárt. Ehhez persze az igazságosztó Isten iránti bizalom és az anyagiaktól való belső függetlenség lelkére lenne szükség. De még nagyobb baj, ha a keresztyének másnak okoznak anyagi kárt. Ezzel az apostol mind a felperes, mind az alperes felet elmarasztalja. A másiknak, mégpedig testvérnek igaztalanságot és kárt okozó keresztyén maga is igaztalan, hitetlen lett. Márpedig az igaztalanok nem örökölhetik Isten országát (9). Kik ezek? Most hosszú katalógus (lista) következik az igaztalan ember bűneiről. Az 5:10–11-ben szereplő, előbb felsorolt bűnök mellett találkozhatunk itt a „puhányokkal” és a homoszexuálisokkal, meg a házasságtörőkkel. A felsorolt 10 bűn mindegyikében magukra, előző életükre ismerhetnek Pál olvasói. Igen, ők is ilyenek voltak régen. Azonban azóta valami nagyon fontos történt velük. „Megmosattak” (félreérthetetlen célzás a keresztségre), megszenteltettek (azaz Isten tulajdonaivá lettek) és „megigazíttattak”, azaz bűnös létük ellenére Isten Jézus igazságát tulajdonította nekik (Jézusra pedig az ő bűnüket helyezte a kereszten), s ezt ők a Szentlélek által elfogadták. Nem illik hát hozzájuk a régi élet maradványa: a mulandó anyagiakért történő pereskedés egymás ellen, a hitetlenek előtt.

1 Kor. 6,12–20.

E szakaszban az apostol szembeszáll a korinthusi szabadossággal (libertinizmussal), ami az igazi szabadságszeretet fonákja. E libertinizmusnak többféle eredője lehetett. Az egyik a jól-rosszul értett cinikus filozófia. Ennek egyik híres képviselője, Diogenész ui. Korinthusban élt, és ott is halt meg, szobra is volt a városban. Másik eredője a korinthusiak hívő gőgje. Úgy vélték, hogy az ő lelki színvonalukon már közömbös, hogy mi történik az általuk alacsonyrendűnek ítélt testtel. Lehet megvetni, de lehet minden vágyát teljesíteni. Az apostol valószínűleg a korinthusiak két szállóigéjét idézi: „Mindent szabad nékem” és „Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelért”. De mindkettőhöz hozzáfűzi a maga helyesbítő megjegyzését: „…de nem minden használ”, illetve: „az Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni”.

Pál szerint a keresztyén – általában az emberi – szabadságnak két feltétele van. Az egyik: használ-e vagy árt. A másik: szabadnak hagy, vagy akaratunk ellenére valami másnak az uralma alá helyez. Cáfolja azt a vélekedést, hogy az étel és gyomor egymás mellé rendeléséből a test és paráznaság egymás mellé rendelése következne (13). Ellenkezőleg! A test az Úrnak rendeltetett Isten által. Cáfolja az antik hellenista testmegvetést, de a testkultuszt is. Ha Isten Jézust feltámasztotta, akkor Vele együtt a mi testünk is feltámad. Ilyen érték Isten szemében az ember teste! Testünk, méltósága, hogy Krisztus testének, az egyház tagja lehet (15). Aki paráználkodik, kiszakítja testét Krisztus teste közösségéből és a parázna nő tagjává teszi. A korinthusi Aphrodité-szentély prostituált papnőivel való szexuális közösség az istennőhöz vitte közel annak tisztelőit. De a keresztyén embert a bujálkodás elszakítja Urától. Nem lehet a nemi aktust a Krisztussal gyakorolt lelki közösség szempontjából közömbösnek tartani, mondja Pál, s 1Móz 2:24-et, a teremtéstörténetnek a házasságra vonatkozó részét idézi. Ha a férfi és a nő a testi szerelemben „egy testté lesznek”, akkor az a paráználkodó gyülekezeti tagok esetében a Krisztus-testtől való elszakadást jelenti. Ettől „menekülniük kell” (feügete, 18), mint Józsefnek Potifárnétól (1Móz 39:12).

Az apostol másik érve, hogy a keresztyének teste (itt a test az egész személyiséggel kapcsolatos) a Szentlélek temploma (19). Aki paráználkodik, a maga teste ellen vét, ami nem a maga teste, mert „áron” vette meg azt Isten, ti. Jézus vére árán. Ezért a testünk nem a miénk, hiszen egész egzisztenciánk Istené. Az a feladatunk, hogy ne csak lelkünkben, de testünkben és testünkkel is Őt dicsőítsük, mert a templom feladata, hogy a benne lakó istenség dicsőítésére legyen.

1 Kor. VII. RÉSZ

1 Kor. 7,1–7.

Míg az 5:9 Pálnak egy előző levelére utal, addig itt az 1. versből a gyülekezet Pálhoz intézett leveléről értesülünk, melyben azok különféle erkölcsi kérdésekben kérték a tanácsát. Ezek közül az egyik a szexuális élet keresztyén etikájára vonatkozó kérdés, számukra valószínűleg igen fontos volt. Most nem a zabolátlanul élőket feddi, mint az 5. fejezetben, inkább a teljes önmegtartóztatásra, aszkézisre hajlóknak, legalábbis az erről kérdezősködőknek felel. Megállapítja, hogy az embernek „jó nem érinteni” asszonyt. Az „érinteni” ige itt, mint az ÓSZ-ben és annak görög szövegében (LXX), a nemi érintkezésre vonatkozik. Mivel a szűzi állapot jó”, ezért szívesen venné, ha más is úgy élne, mint ő, azaz önmegtartóztató módon (7a). Azonban ezt nem mindenki teheti meg, ehhez külön kegyelmi ajándékra van az embernek szüksége (7b).

A házasság viszont szükséges a paráznaság miatt. Itt nem érvel az apostol a gyermekáldás fontosságával vagy azzal, hogy a teremtéstörténet szerint emberi voltunk a házasságban teljesedik ki (1Móz 1:27). Írásaiban más helyeken foglalkozik ezzel. De mégis fontos számára a házasság intézménye, mert tudja, az emberek többsége csak „égne” (ti. a beteljesítetlen vágyaktól) a házasságon kívül (9b). Vagyis Pál szerint a szüzesség: jó, a házasság: szükséges, és a paráznaság: bűn.

A 2–5. versek a keresztyén házasfeleknek adnak „kedvezményes tanácsot” (süngnómé). Először a házasság kizárólagosságáról szól. Minden férfinek saját felesége s minden nőnek saját férje legyen – ne más. A házasfelek jogai és kötelességei azonosak, egyikük sem ura a maga testének, mindkettő tartozik megadni a másiknak azt, amivel „tartozik” neki. Ez a nők megbecsülését jelenti egy olyan korban, amikor a közfelfogás szerint a férj a „kényúr” (despotes), a nő a „rabszolga” (doulé). Voltak azonban, akik a házasfelek közti kapcsolatban is önmegtartóztatást tartottak szükségesnek. Erre csak kölcsönös megegyezéssel, ideiglenesen és bizonyos cél érdekében (pl. elmélyült imádkozás) kerülhet sor – tanítja Pál. Aki ennél többet akar megvalósítani (ti. a teljes és végleges önmegtartóztatást a házasfelek közt), az előbb-utóbb a Sátán becsapottja lesz (5), aki az egyik szélsőségből a másikba rántja még a jóhiszemű keresztyéneket is. Pál ismeri az ember önuralmának korlátait (akrasia = az önuralom hiányossága) és erkölcsi tanácsai során ezt is józanul számításba veszi. Van tehát keresztyén házasság, házasélet, melyben egymás megbecsülése és az egymás iránti hűség az irányadó.

1 Kor. 7,8–9.

E két vers a nem házas férfiakhoz és az özvegyasszonyokhoz szól. Van nyelvi alapja annak a feltételezésnek, hogy a nem házas férfiakon itt Pál özvegy férfiakat ért. Így itt azoknak ad tanácsot, akik egyszer házasok voltak, de házastársuk halála miatt most egyedül maradtak. Az 1. v.-sel cseng egybe Pál tanácsa: jó úgy maradniuk, ahogy most vannak, azaz özvegyi állapotban, házasság nélkül. (Ebben finoman a maga példájára utal.) Ebből viszont nem szabad arra következtetni, hogy ő özvegy lett volna, hanem abban említi példaként magát, hogy ő is egyedül van. Előjön a tanács során az 5. v.-ben már említett önuralom (krasia) kérdése igei alakban, abban az összefüggésben, hogy ha az özvegy nem tudna vágyain uralkodni, akkor lépjen újabb házasságra, mert ez jobb, mint „égni” a vágyak tüzében. Itt megint értékrendet látunk az etikai tanács mögött: a legjobb a vágyakon uralkodni képes egyedüllét, ezután jön a tisztes házasság, végül legrosszabb a vágyak miatt kínlódó egyedüllét. A keresztyén ember etikai döntéseinek vezérelve: melyik a „jobb”.

1 Kor. 7,10–16.

E szakasz két kisebb egységből áll. Az első (10–11) a válás kérdésével foglalkozik, feltehetőleg főként abban az esetben, mikor mindkét fél keresztyén. A másik egység (12–16) a „vegyesházasság”, azaz keresztyén és nem keresztyén fél közti házasság esetében ad tanácsot. Ami az első egységét illeti, Pál hangsúlyozza a válás tilalmát, a házasság fölbonthatatlanságát, hozzátéve, hogy ezt nem ő, hanem maga az Úr (Jézus) „hirdeti” (paraggelló). Érdekes a jelen idő használata (nem csak a történeti Jézus mondta ezt, pl. Mk 10:11k.-ben, hanem a megdicsőült Krisztus is, mégpedig az apostol szavával és most). A válást az asszonyoknál passzív szerkezetben találjuk (valószínűleg ez a váláshoz szükséges jogi eljárásra utal, ami a nők esetében az antik társadalomban szükséges volt), míg a férfiaknál a feleség „elbocsátását” említi, ez inkább eltaszítás, mint válás. Az utóbbira inkább a zsidó jogszabályokban volt példa. Érdekes a 11. v.-ben a közbeszúrás (parenthésis), ami kizárólag az asszonyok válásának tiltása után áll: ha elvált egy asszony, akkor maradjon „úgy”, azaz magánosként s ne menjen férjhez újra. De van még egy megoldás: béküljön meg férjével. Valószínűleg ez a megoldás tűnik Pál előtt a legjobbnak. Látjuk, hogy a korai egyház az élet minden területén kereste Jézus parancsainak érvényesítését, akkor is, ha már nem a zsidó, hanem a sokkal nyitottabb görög-római társadalom kereteiben élt.

A 12. és köv. versek a hívő és nem hívő (keresztyén és nem keresztyén) felek házasságáról beszélnek. Nem arról, hogy két ilyen fél köthet-e házasságot, mert a keresztyén embernek „az Úrban”, azaz másik keresztyénnel kell házasságot kötnie (39b). Hanem arról beszél, hogy ha a házasfelek közül az egyik keresztyénné lett, akkor ez mennyiben befolyásolja házastársi kapcsolatait. Pál hangsúlyozza, hogy most nem Jézus, hanem csak ő szól, ám benne is Isten Lelke van (40b). Tanácsa, hogy a keresztyén fél ne kezdeményezze a válást. Sőt, bízza a döntést a másik félre. Ha az együtt akar vele maradni, akkor legyen így. Két biztató gondolatot is közöl az apostol az ilyen esetre. Az egyik, hogy „meg van szentelve” a hitetlen férj vagy feleség a maga hívő házasfelében, sőt gyermekeik is „szentek”, azaz Isten elkülönített tulajdonai. A másik biztatás, hogy „mit tudod, te?” (hívő férj vagy feleség), hátha a másik fél vállalásával fogod azt „megmenteni” (azaz üdvösségre segíteni). A meglévő házasság mindig missziói lehetőség, csak a megkötendő házasság nem az, ha az egyik fél hitetlen. Figyeljük meg azt a nagyvonalúságot Pál tanácsában, hogy a nem keresztyén félnek szabadságot ad, hogy az együttmaradás kérdésben ő döntsön! Kényszerrel sem jó párkapcsolatot, sem megértést nem lehet előmozdítani.

1 Kor. 7,17–24.

Az előző gondolathoz, hogy ti. a meglevő házassági körülményekben megmaradva próbáljanak a keresztyének Istennek tetsző életet élni, kapcsolja az apostol az ezután következőket. Kulcsfogalom itt a görög klésis szó, amit hol az Istentől nyert s az üdvösségre vonatkozó „elhívással” lehet fordítani – beleértve, hogy erre az elhívásra az embernek engedelmesen „igen”-nel kell felelnie –, hol pedig a „hívatás” szó adja vissza a jelentését, ami ebben az összefüggésben az Istentől rendelt életkörülményekre vonatkozik. Pál tanítása: ki-ki maradjon meg abban az elhívatásban, életkörülményben, melyben Isten a hitre elhívta őt. Ezt a fontos tételt háromszor is kimondja, különféle árnyalatokkal (17.20. és 24. versekben). Tehát azt a helyzetet, melybe a Teremtő és Gondviselő Atya helyezett, a Megváltó Istennel történt találkozás nem akarja széttörni, csak új tartalommal kívánja megtölteni. Vagyis teremtés és megváltás nem ellentétek, mint pl. a gnózisban, ahol azok voltak.

A fenti általános szabályra Pál két fontos példát említ. Az egyik etnikai jellegű: a zsidók körülmetéltsége és a pogányok körülmetéletlensége. Ezzel a 18–19. versek foglalkoznak. Volt olyan diaszpórában élő zsidó, aki a körülmetélkedését sebészi úton próbálta eltüntetni. S volt olyan prozelitává lett pogány, aki körülmetélkedett. Ez mind legyen a múlté, mondja az apostol. Azzal, hogy az érintettek keresztyénekké lettek, számukra új helyzet állt elő. Nem megváltoztatniuk kell az etnikai hovatartozásukat kifejező jegyeket, hanem tartalommal, mégpedig Isten parancsai engedelmes megtartásával kell megtölteni etnikai mivoltukat. Ebben kell hitüknek megmutatkoznia. A másik példa a rabszolga, illetve szabad ember ellentéte (21–23). Az antik jog ismerte a rabszolgai státustól való megszabadulásnak azt a lehetőségét, hogy a rabszolga – nehezen szerzett vagy kapott – saját pénzét befizette egy templom kincstárába és gazdája ennek az összegnek a fejében „eladta” a templomban tisztelt istenségnek. Így ő nem maradt emberek rabszolgája. Mindezzel szemben Pál azzal érvel, hogy a keresztyén rabszolga az Úr (Jézus) kiváltott és felszabadított embere, a keresztyén gazda pedig az Úr rabszolgája. Ezért elsősorban az Úr Jézushoz fűződő kapcsolatuk szabja meg egzisztenciájukat és nem közjogi státusuk. Megváltásuk ára (timé) olyan érték, ami megszabadítja őket attól, hogy rabszolgai módon gondolkodjanak és viselkedjenek. De mi legyen akkor, ha a keresztyén rabszolgának módja nyílna arra, hogy rabszolgából társadalmi értelemben is szabaddá legyen? Erre a 21b felel, amit sajnos nehéz egyértelműen lefordítani. „De, ha szabaddá lehetsz, inkább élj azzal (használd ki a lehetőséget).” A vélemények felsorolására itt nincs mód, annyit említsünk meg, hogy a reformátorok a rabszolga felszabadítására gondoltak. Ezt mind a 21. vers ellentétes kötőszava (alla), mind pedig a 23. v. tartalma valószínűsíti. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzeti és társadalmi státus ilyen módon történő viszonylagossága, a változtatás helyett annak elfogadása, összhangban áll Pál végváradalmával. Eljön az Úr csakhamar, és akkor lesz az igaz „forradalmi” változás körülményeinkben! Addig elegendő, ha körülményeinket elfogadva azokban próbálunk engedelmesen élni. Páltól ma számonkérni azt, hogy akkor miért nem írt a rabszolgaság intézménye ellen, olyan anakronizmus (megfeledkezés az idő tényezőről), mintha azt kérdeznénk, miért nem adott Jézus kinint Péter apostol anyósának a váltóláz ellen (Mk 1:29–30), vagy miért nem használt Dobó István az egri vár védelméhez gépfegyvert.

1 Kor. 7,25–40.

A hosszabb szakasz legfontosabb témája a hajadonokkal kapcsolatos, de találunk benne fontos (és ismételt) elvi megállapításokat, valamint néhány szót az özvegyekről is. A 25–26. versek elején Pál bevallja, hogy parancsa nincs az Úrtól a hajadonok jövendő házasságkötésével kapcsolatban, mert sem a „történeti” Jézustól, sem a megdicsőült Úrtól nem kapott erről biztos kijelentést. Viszont véleményét (gnómé) olyan emberként adja, akivel az Úr azt az irgalmasságot cselekedte, hogy hitelessé, hitelre méltóvá tette őt. (A görög pistos melléknév egyaránt jelent hívőt és olyat, akinek lehet hinni, mert megbízható, hitelre méltó.) Szerinte jó az embernek úgy maradnia, ahogyan van”, azaz a hajadonoknak férjhez nem menni. Ezt különös módon nem a szüzesség magasabbrendűségével, a test megvetésével igazolja, hanem azzal, hogy Krisztus küszöbön álló (enestósan = már beállott esemény) visszajövetele miatt (vö. 31b „elmúlik a világ formája”) már nem érdemes új életformát kezdeni. „A hátralévő idő rövidre van szabva”, (29b). A legjobb magatartás e helyzetben az, hogy aki „feleséghez köttetett” vagyis nős, az ne keresse az elválást, aki viszont „feloldatott” ebből, az ne keressen feleséget, akár felesége halála, akár az annak kezdeményezésére létrejött elválás miatt vált szabaddá. Ez a legjobb magatartás, de nem az egyetlen lehetséges legitim magatartás! Mert, aki megnősül, nem vétkezik, aki férjhez megy, az sem (28a), egy azonban biztos, az ilyeneknek sok testi, mindennapi szorongattatása, gondja lesz, s Pál ezektől megkímélni szeretné őket, azaz kedvezni kíván (feidomai) nekik.

A 29–31. versek elmondják, hogy a paruziáig „rövidre szabott”, összeszorított, sűrített időben minden keresztyén ember családi állapotára és egyéb tevékenységére is a „mintha nem” (hós mé) magatartásának kell jellemzőnek lennie. A házas keresztyén férfi éljen úgy, mintha nem lenne felesége, aki sír, mintha nem sírna, s az örvendők is, mintha nem örülnének, a vásárlók, mintha semmijük sem lenne, általában, akik a világ javait használják, éljenek úgy, mintha nem használnák azokat (29–31). Az összefüggésből látható, hogy itt nem csak a szerelmi vagy házasélet keretein belül érvényes szemléletről van szó, hanem ez a látásmód az érzületi és anyagi szférákra is kiterjed. Ha egyszer „elmúlik a világ formája” (31b), akkor nem ennek a formának őrzése vagy ideiglenes átalakítása a legfőbb dolgunk, hanem az eljövendő formák várása.

A 32–35. versek egészen új szemponttal szolgálnak az eddigiekhez képest. Itt nem a jelen idő véges volta a szempont a házasság nélkül maradás előnyeinek ecsetelése közben, hanem a jelen idő teljes és egy célra történő kihasználásával érvel a szentíró. Aki férjhez megy vagy aki megnősül, az házastársának szenteli elsősorban idejét és figyelmét. Ezt joggal elvárhatja tőle házastársa (vö. 3–4). De akkor nem lesz ideje és ereje mindent az Úr szolgálatára fordítani, ahogy Pál szépen írja: „kedveskedni, tetszeni” igyekezni neki. „Gondok közt fog élni” (merimnaó = gondok, aggódások, széttagolódások közt lenni) s ezt Pál nem akarja (32).

A 36–38. versek az eddigiekből folyó végkövetkeztetést adják. Ma már az írásmagyarázók túlnyomó többségének az a véleménye, hogy itt nem a hajadon lányok apjait szólítja meg az apostol, hanem a vőlegényeit. Mégis, ezt a lehetőséget is vegyük számításba. A második lehetőség viszont, hogy itt az ún. „József házasságban” élőkről van szó, akik nemi érintkezés nélkül vannak egymással „lelki házasságban”. Harmadik lehetőség, hogy a formailag házasságot kötött felek nem élnek házaséletet szabad és kölcsönös elhatározásukból. Bármelyik csoportra is gondolt Pál, tanácsa ugyanaz: akinek ereje van megtartani és megtartatni a szüzességet, az tegye meg, akinek nincs, lépjen házasságra vagy engedje házasságra lépni a tőle függő hajadont, mert ez még mindig becsületesebb, mintha cölibátust hirdet, de nem tartja meg.

A 8kk. versek már szóltak egyszer az özvegyekről. A 39–40. versekben megint velük foglalkozik Pál, egyúttal lezárva a fejezetet. Az özveggyé lett asszonynak szabadságában áll férjhez menni. Ő döntheti el, hogy kihez megy férjhez. Egy csupán a megkötés, ha keresztyén özvegyről van szó: „az Úrban” kössön házasságot, vagyis ne menjen hitetlenhez, csak a gyülekezet tagjához feleségül. Még ennél is jobban teszi – jegyzi meg Pál –, ha „úgy marad”, férj nélkül. Ez a véleménye a fentiekből már szükségszerűen következik.

1 Kor. VIII. RÉSZ

1 Kor. 8,1–6.

Amint azt a peri elöljárószó is jelzi az 1. versben, új téma következik. A görög könyvek, értekezések így kezdődtek: peri és genitivusban a megjelölt tárgykör. Ez az új téma az asztalközösség kérdése, mely a 8–11. fejezetet öleli fel. Előbb a bálványáldozati hús evéséről szól az apostol, majd a szeretetvendégségekről és az úrvacsoráról. A 8. fejezet teljes egészében a bálványáldozati hús evésének hitelvi (dogmatikai) és gyakorlati (etikai, magatartásbeli) kérdéseire tér ki. Az 1–6. versekben a kérdés elméleti megközelítését találjuk. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a téma azért kerül most sorra, mert Pál a gyülekezettől kapott levélben szereplő kérdésekre azok sorrendjében felel. Mások a tartalmi kapcsolatot hangsúlyozzák az előző résszel: a 6:12kk.-ben a szexuális szabadsággal való visszaélést, itt viszont az étkezési szabadsággal történő visszaélést ítéli el az apostol.

A bálványáldozati hús evésének kérdése Pál korában az emberek mindennapi életét érintette. Az egyéni bálványáldozat egy részét elégették az istenség oltárán (volt, amikor csak az állat sörényét), más része a papoké lett, egy rész azonban az áldozatot bemutatónak jutott, aki ebből rokonainak vagy barátainak lakomát rendezhetett. A közösségi áldozatot a városi közigazgatás vagy a szakmai egyesületek mutatták be, természetesen az egyes istenségek tisztelői is. Ilyenkor mindig kimérték a mészárszékben a hús egy részét. Városban nem létezett a pogány kultusz kihagyásával történő vágás. A probléma különösen a szegényebb rétegeket állította nehéz helyzet elé, mert nekik csak az áldozati lakomák adtak lehetőséget arra, hogy néha húst ehessenek. Mindennapi táplálékukból ez majdnem teljesen hiányzott. A gazdagok viszont lakomáik előtt áldoztak a bálványistennek az állatok húsából. A zsidóknak egyértelműen tilos volt a bálványáldozati hús fogyasztása. A pogányokból lett keresztyéneknek azonban komoly gondot okozott, hogy elfogadják-e vagy visszautasítsák a rokonok, ismerősök meghívását, hiszen a legtöbb esetben bálványnak áldozott húsból készítették az ételt.

A korinthusi gyülekezetben voltak olyan „felvilágosultak”, akik az egész kérdést elintézhetőnek vélték, azaz, hogy nincsenek bálványok (azaz a pogány istenségek nem élő személyek), ezért a bálványáldozati hús olyan, akár a többi. Voltak viszont mind a pogány-, mind a zsidókeresztyének között olyan „gyengék” (ti. a hitben), akiknek komoly lelkiismeretfurdalást okozott volna, ha esznek a bálványoknak szentelt áldozatból.

Pál apostol feleletének első gondolata (1–3) az ismeret (gnósis) kérdése. A „mindnyájunknak van ismeretünk” formula valószínűleg a gyülekezet egyik csoportjának volt a jelszava, azé, amelyik magát bölcsebbnek vélte a többieknél. Volt azonban egy másik csoport is (7. v. „nem mindenkiben van ismeret”), ők voltak a kevésbé „felvilágosodottak”, akikre az első csoport nem volt tekintettel. A gnósis szó itt még nem azonos a későbbi gnosztikus eretnekség tanításával, de valami „átlagon fölüli” vélt bölcsességre, tudásra utal. A gőgös csoport jelszava után az apostol a maga tételét közli: „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít”. A gőggel párosult tudás hamis önismeretet ad Isten és önmagunk előtt, megalázza azt, akinek nincs ilyen tudása és fokozva a magunk önérzetét, kiszakít a hívők közösségéből. Vagyis az ismeret szeretet nélkül egyenesen káros! Viszont, ha az ismeret szeretettel párosul, akkor nekünk, közösségünknek is hasznára van, építi azt. Ha valaki azt véli magáról (dokein), hogy ő valamilyen fontos ismeret birtokosa (erre utal a befejezett múlt használata a ginoskó igénél), de nincs benne alázat és szeretet, akkor nem jó az ismerete. Az ismeret elengedhetetlen része ugyanis az önismeret. Ehhez pedig annak elismerése tartozik, hogy amink van, azt Istentől kaptuk, azonkívül ismeretünk töredékes (13:12b) és felelősséggel tartozunk azokért, akiknek kevesebb ismeretük van. Az igazi és teljes ismeret az, ahogyan Isten ismer bennünket (a passzív szerkezet és a hüpo prepositio utal arra; hogy Isten a mondat alanya), vö. 13:12.

A 4–6. versek arról szólnak, hogy ha tudjuk, hogy nincsenek bálványok (azaz a bálványok által kiábrázolt istenségek csak a babonás képzelet tárgyai, és valójában nem élnek, nem léteznek), akkor mi ennek a meggyőződésnek a tartalma. Először az, hogy a bálvány léte csak látszólagos. (A görög eidólon szó a látni” igéből eredő főnév, jelentése: olyan képecske, mely látszik, bár csak látszat.) Másodszor ez a meggyőződés az egyistenhit (monoteizmus) alapja: „nincs Isten, hanem csak egy”. A monoteizmus a korai császárság korában a zsidó valláson kívül is gyökeret vert nemcsak az azzal rokonszenvező prozelitusok és istenfélő pogányok, de a műveltebb és a zsidó vallástól távol álló görögök és rómaiak közt is. Pál apostol azonban nem lételméleti vitát akar folytatni olvasóival. Ezért beszél arról, hogy „az úgynevezett istenek” mégiscsak vannak. „Vannak”, ez itt azt jelenti, hogy démoni erők állnak a kultuszok mögött, s így hatást (negatívot) fejtenek ki (vö. 10:20). A keresztyének számára azonban ezek a nem létezve rossz hatást kifejtő bálványok azért nem lehetnek ártalmasak, mert „nekünk egy istenünk van…”. Ezt az álláspontot „monolatreiának” nevezi a vallástörténet. Nem azon vitázik, hogy hány Isten létezik, hanem megvallja, hogy ő csak egyetlen Istennek szolgál. Ezt gyakorlati monoteista álláspontnak is nevezhetjük.

Ezt az álláspontot a 6. vers egy gyönyörű, talán már az apostol előtt megfogalmazott hitvallással fejezi ki. Eltér ez a hitvallás attól a zsidó monoteizmustól, amelyik az egyetlen Istenben csak a Teremtőt tiszteli, de nem hozza kapcsolatba Őt a megváltó Krisztus mennyei Atyjával. Itt „egy Istent” és „egy Urat” nevez meg a hitvallás. Az „Isten” szó előtt nem áll névelő a zsidó olvasó valószínűleg Jahvére gondolt ezt olvasva. Így fordítható: „Egy Isten az Atya” és „egy Úr: Jézus Krisztus”. A hitvallás azonban nemcsak az Atya és Jézus, de kettőjük és a gyülekezet kapcsolatával is foglalkozik. Az Atyától van „minden” és mi is „Őreá nézve” (az Ő kedvéért), Krisztus által van minden” s mi is Őáltala.

1 Kor. 8,7–13.

Miután Pál elméletileg tisztázta a bálványáldozat kérdését, most a gyakorlat oldaláról közelíti meg ugyanazt. Azokról szól, akikben „nincs meg” az eddigiek során kifejtett ismeret. Ezek a megszokás (sünétheia) miatt (ti. a pogány múltjukból gyökerező beidegzettség miatt) még mindmostanig a bálványt érzik az annak áldozott hús mögött, a maga démoni valóságában. Ezért lelkiismeretükön – lévén az „gyenge” – folt esik megfertőzött lesz lelkiismeretük. Pedig az étel nem állít Isten mellé (= elé), sem előnyt, sem hátrányt nem okoz Istennel gyakorolt kapcsolatunk tekintetében. Arra azonban ügyelnünk kell, hogy ez a szabadságunk (exousia = szabadság, még inkább: hatalom, függetlenség) ne okozzon másoknak megütközést, különösen a „gyengéknek” (= aggályoskodó lelkiismeretűeknek) ne legyen botránkozására.

A 10–11. versek egy példát hoznak eshetőségként, majd személyes intést adnak. Ha a monoteizmust és annak minden következményét ismerő keresztyén nyugodt lelkiismerettel eszik a bálványnak áldozott húsból (hiszen tudja, hogy a bálvány mögött nincs élő valóság), s ezt látja egy olyan keresztyén, akiben nincs meg ez az ismeret, akkor az utóbbi különös módon fog „épülni” (itt ez gúnyos értelmű) az előbbi magatartáson. (Éppen hogy nem „épül” azon, hanem „leépül” hitében, botránkozik.) Ha a botránkozás a hittől eltántorodást eredményezi, akkor a nagy ismerettel, de kevés belátással eljáró „felvilágosult” keresztyén lesz ennek az eltántorodásnak, vagyis a gyenge keresztyén „elvesztének” az oka. Pedig Krisztus meghalt ez utóbbi keresztyén megváltásáért. S most egy másik keresztyén felelőtlen magatartása a veszedelembe sodorhatja azt, akiért Krisztus meghalt! Ki vállalhat ilyen magatartásért felelősséget? Pál maga nem vállalná ezt, sőt inkább örökre lemondana a húsevésről (13), mintsem hogy hamisan értelmezett szabadsága gyakorlása közben felebarátját (testvérét) botránykő vagy kelepce elé állítaná. Ezzel illusztrálja az egész fejezet főmondanivalóját: az ismeret akkor hasznos, ha senkinek nem okoz kárt, hanem mások építésére szolgál szeretetből.

1 Kor. IX. RÉSZ

1 Kor. 9,1–12.

Látszólag ez a fejezet nem az asztalközösség kérdésével foglalkozik, meg sem említi azt. Mégis szervesen beleillik az előző és a következő részek összefüggésébe, amely arról szól, hogy minél előrehaladottabb valaki a keresztyénségben, minél több ismerete van Isten dolgai felől, annál jobban tekintettel kell lennie azokra, kik nála hitben gyengébbek. Az apostol a maga példájával illusztrálja mindezt ebben a fejezetben. Szeretné olvasóit e tekintetben belátásra bírni, velük kimondatni az igazságot, ezért igen sok szónoki kérdést tesz föl nekik (14 versben 11 kérdést találunk!). A 8:13-hoz kapcsolódva beszél a maga szabadságáról és jogáról (eleütheria, exousia), de majd arról is, hogy ezzel nemhogy vissza nem élt, de egyenesen lemondott róla. Ő szabad ember és apostol. Apostolsága – amit ellenfelei kétségbe vontak – bizonyítékai: látta az Urat (15:8) és apostoli munkáját az Úr gyümölcsökkel áldotta meg, ilyen gyümölcs a korinthusi gyülekezet léte, melyet ő alapított. Ők a pecsét, a hitelesítő jel Pál apostolságának láthatatlan oklevelén.

Milyen előjogokkal járna Pál számára az apostolság? „Enni és inni” volna joga, azaz teljes és ingyenes ellátást kapni a gyülekezettől (4). Joga lenne ezenkívül felesége (ha lenne neki) eltartását és kettőjük útiköltségét megkérni (5). Joga lenne nem végezni fizikai munkát – amit pedig végez! –, neki is, meg munkatársának, Barnabásnak is. Képek sorával igazolja ezt az állítását. A katonának jár a zsold, a szőlőt plántálónak a gyümölcs a jutalma, a pásztor meg a nyáj juhai tejét ihatja (7). Ezután az Írásból vett bizonyítékok következnek. Meg van írva Mózes könyvében (Deut 25:4), hogy a nyomtató ökör részesülhet a gabonából, amit nyomtat a szérűn. Ezt Pál úgy értelmezi, hogy ez értünk íratott meg (10), azaz ránk vonatkozik. A másik idézet Jézus ben Sirak könyvéből való, ami a Septuagintában található, s arról szól, hogy a földművelőnek – akár szánt, akár csépel – szabad remélnie, hogy neki is jut a gabonából. Kép nélkül szólva: az egyházi munkáért a gyülekezet fizessen azzal, hogy a lelki munkát végző testi életszükségleteit biztosítja (11). Finoman céloz arra az apostol, hogy mások éltek a gyülekezettel szemben fennálló előjogukkal (elfogadtak a korinthusiaktól anyagi segítséget), de ő, bár neki több joga lett volna ehhez, lemondott erről a jogáról. (Közben a gyülekezetnek észre kell vennie, hogy nekik is szabad előjogaikról lemondani egymás kedvéért.)

1 Kor. 9,13–17.

Az érvelések sorában most a zsidó kultuszból vett kép következik. A papok részesülnek az égőáldozati adományokból. A pogánykeresztyén olvasók is visszaemlékezhetnek hasonló példákra a bálványtisztelet köréből. (Itt jár Pál e fejezetben legközelebb az előző fejezet témájához.) A 14. versben találjuk a legfőbb érvet: maga az Úr (azaz Jézus) rendelte, hogy az evangéliumhirdetők megéljenek ebből a munkából. Pál ezt pl. a Lk 10:7 értelmében gondolja, ahol Jézus a vándormisszionáriusok befogadását és ellátását rendeli el. Ennél nyomósabb érv a gyülekezet előtt már nem létezhet. S most jön Pál vallomása: „ezek közül” (ti. az említett előjogok közül) „én eggyel sem éltem” (15). Tisztázza, hogy jogait nem azért sorolta föl, hogy aztán érvényesítse azokat a gyülekezettel szemben. Nem nyújt be nekik „számlát a vele szembeni tartozásaikról”, hanem azért sorolta föl ezeket, hogy megtanítsa őket arra: lehet nem érvényesíteni a jogainkat. De miért teszi mindezt? Dicsekedni akar? Igen, dicsekedni! Csakhogy dicsekvése nem teljesítményeire vonatkozik (mindent az Úr végzett el általa), nem is az evangélium tartalmával (azt Isten határozta meg), egyedül azzal dicsekszik, hogy „ingyenvalóvá tette Krisztus evangéliumát” (18). Maga az evangéliumhirdetés számára nem szabad döntés, hanem isteni kényszer (anagké), „jaj nékem”, ha nem hirdetném – mondja. Ami szabad döntése marad, azzal él: nem fogad el semmi ellenszolgáltatást munkájáért. Ezért „részestárs” lett a Krisztus evangéliumában, nem bérmunkásként, hanem sáfárként végzi az evangelizációt (18). Tehát nem használja ki előjogát, szabadságát, amiben munkája nyomán részesedhetne.

1 Kor. 9,19–23.

Bár szabadsága van és előjogai, nemcsak hogy nem él ezekkel, de szolgájává teszi magát mindenkinek azért, hogy minél többeket megnyerjen az evangéliumnak. A kerdainó ige a 19. versben arra céloz, hogy Pál nem üzleti, hanem missziói értelemben beszél a nyereségről, bár az ige eredeti értelme más összefüggésben az üzleti nyereségre vonatkozik. Pál minden csoportot, népet, réteget meg akar nyerni Krisztusnak. Az, hogy ennek érdekében „szolgává tette magát”, azt jelenti, hogy minden hallgatójához olyan mértékben alkalmazkodik, amilyen mértékben ez lehetséges. A határ: nem akarja senki kedvéért meghamisítani az evangéliumot. Ott viszont, ahol neki kell ezért áldozatokat vállalnia, nem ismer határt az áldozatvállalásban. A zsidók kedvéért vállalja, hogy a törvény „alatt” van, pedig szív szerint nem ott lenne. A törvény nélküliekkel is szolidaritást vállal, holott ő nem törvény nélkül él, hiszen ő Isten törvénye körében él és Krisztus törvényét (ez a szeretet) teljesíti. A gyöngéknek pedig – itt megint a 8. fejezetre találunk utalást, ő is gyöngévé lett – egyáltalán: mindent vállal mindenki kedvéért. Ugyanis megmenteni akarja az embereket. Tudja, hogy a megmenekülésnek egy útja van: az evangélium. Ezért az evangéliumért vállalja az alkalmazkodó. szolgálat és a lemondással együtt járó többletmunka terheit. Így válik ő az evangélium részestársává. Azaz: kevés neki, hogy az evangéliumból megéljen, ő az evangéliumért él.

1 Kor. 9,24–27.

A fejezetet befejező versekben a sportéletből vett hasonlatokat találunk annak szemléltetésére, hogy az evangéliumhirdetés nemcsak másokhoz alkalmazkodással (eddig erről volt szó), de nagy erőfeszítésekkel is jár. A korinthusiakhoz közel álltak a sportélet képei, hiszen közelükben tartották az isthmosi játékokat, mely jelentős sportesemény volt az antik világban. Pál kifejti, hogy a keresztyén ember tanulhat az igazi sportolóktól: önmegtartóztató fölkészülést, erőbedobást, célra irányuló életvitelt. A keresztyéneknek úgy kell igyekezniük, mint annak a futónak a stadionban, aki tudja: a sok versenyző közül csak egy fogja megkapni a jutalmat s ő akkor lesz ez a valaki, ha teljes igyekezetével küzd. A tusához (a haláltusára is ezt a szót használja a görög) agónidzó = önfegyelem, belső erő, egkrateia = önuralom kell. Ilyet az igazi sportolótól is el lehet várni, hát még a Lelket elnyert keresztyénektől. A sportolók mindezt az idővel elszáradó vagy elfonnyadó örökzöld lombból készített koszorúért teszik, de a keresztyének romolhatatlan koszorút fognak nyerni Istentől. Pál most (26) átvált a többes szám 2. és 3. személyéről az egyes szám 1. személyre. Magáról szól. A mondat első felében még futóversenyzőként mutatja be önmagát: nem bizonytalan kimenetelűnek tartja futását, hanem biztosnak. Ezután az ökölvívó képét mutatja be. A pükteüó ige az ökölvívást jelenti. Aki a levegőt üti, az nem látja a célt, de az ellenfelet sem. Ő viszont „a szeme alá üt” (hüpópiadzó), de nem az ellenfélnek, hanem saját „testének” (ez ebben az összefüggésben az egész ember, a maga másokra irányult voltában), ezáltal tudja azt szolgává tenni, mégpedig azért, hogy miközben másoknak hirdeti az igét, ő maga ne váljék ahhoz méltatlanná. Így kanyarodik vissza a 8. rész témájához: az erős erejét a gyöngék iránti gyöngédségében mutassa meg!