1 Kor. I. RÉSZ

1 Kor. 1,1–9. Bevezetés.

Pál apostol átalakította az antik görög-római és zsidó-közel-keleti levélformákat. Az antik levél bevezetése (előírat, prescriptum) a feladó nevét tartalmazta alanyesetben, ezután a címzettét (címzettekét) részesesetben. A kezdeti jókívánság a khairein (örülni, jó kedvvel lenni) nála a kharis főnévvé lett, ami nem az embernek kíván jókedvet, hanem arra az isteni kedvezésre, kegyelemre utal, amivel Isten az emberek felé fordult. Ehhez járult a héber sálóm görög fordítása: eiréné, békesség-kívánsága, mely a zsidó és általában a közel-keleti köszöntésre volt jellemző. Pál írói teljesítménye, hogy a kétféle köszöntést összevonta, így mind a zsidóknak, mind a görögöknek ismerősen csengett az apostoli beköszöntő szó. – Az apostol azonban ki is bővítette az akkor szokásos levélkezdést. Saját neve és a címzettek neve után is arról ír, hogy milyen kapcsolatban voltak Istennel. A maga neve után hivatali méltósága, a címzettek megjelölése után lakóhelyük, megtérésük és a velük kapcsolatos isteni terv következett rövidebb-bővebb formában.

1–3.

Önmagát Pál „elhívott apostol”-nak nevezi. Az apostol „küldött”-et jelentett, akit Küldője felhatalmazott azzal, hogy képviselje őt. Pál Küldője: Krisztus Jézus. Ebben a sorrendben a „Krisztus” méltóságjelző, Isten „Felkentje”, Messiása. Tehát Pált az a Jézus küldte a gyülekezetbe, aki maga is az Atyától nyert felkenetést, megváltói megbízást. Isten küldte Jézust, Jézus küldte Pált. Ezenkívül „elhívott”-nak tekinti magát az apostol, hiszen őt, a Jézust gyűlölő, egyházat üldöző túlbuzgó farizeust Jézus elhívó szava fordította meg életútján s tette apostollá. Mindez „Isten akaratából” lett, tehát eleve el volt rendelve. Vele van Pállal Szószthenész testvér, aki majdnem biztosan azonos az egykori korinthusi zsinagóga vezetőjével (ApCsel 18:17). Nem társszerzője a páli levélnek, csak tanúskodik annak tartalmi hitelessége mellett.

„Isten gyülekezete” a címzett. Az ekklésia szóban éppúgy benne van az „elhívni” ige, mint a Pálra vonatkozó „elhívott” jelzőben. Apostol és gyülekezet találkozása azért vált lehetővé, mert Isten mindkettőjüket el- vagy kihívta addigi életükből és új életet ajándékozott nekik. Isten egyháza különböző helyeken lévő gyülekezetekből áll, itt most a Korinthusban lévőt szólítja meg a levélíró. Milyennek mutatja be a gyülekezetet a bevezetés? „Szentek”, azaz Isten számára elkülönítettek. Az újszövetségi „szent” -fogalma nem elsősorban átlagon felüli erkölcsi minőség – bár nagyon fontosak erkölcsi következményei –, hanem Isten munkája az ő gyülekezetén (a „szent”, emberre vonatkozóan, az ÚSZ-ben mindig többes számban áll, tehát közösségi jellegű), funkcionális értelme van. „Azokkal együtt” szól nekik a levél, akik Jézus Krisztus nevét bárhol a világon segítségül hívják. Jézus nevének segítségül hívása közösséget teremt a keresztyének közt, bárhol élnek a világban.

4–9.

Pál majdnem minden levelét hálaadással kezdi a gyülekezetért (kivételt a Gal-levél képez). Jó reménnyel csak úgy lehetünk a jövő felől, ha erőt merítünk a múltért mondott hálaadásból, mely Isten eddigi tetteire emlékezik. A hálaadás minden mozzanatát áthatja a gyülekezet megerősödéséért és lelki gazdagságáért mondott köszönet. Előbbi az Isten iránti, utóbbi a másokkal szemben gyakorolt missziós kapcsolatukra céloz. A gyülekezetnek elsősorban kegyelem adatott Krisztusban. Az egyház a Krisztusban és általa kegyelmet nyert bűnösök közössége. Őbenne azonban nemcsak életet, de igen gazdag életet nyert a korinthusi gyülekezet: minden igét és ismeretet megkaptak, ami a bővölködő lelki élethez szükséges. Az előbbi a naponkénti üzenet, az utóbbi a rendszerezett tanítás az üdvözítő hitről és az Istennek tetsző életről. Isten megerősítette a korinthusi hívők közt (passzívum, amit passzívum divinumnak szokás nevezni, azok olyan igék, melyeknek megnevezés nélkül is Isten az alanya) a „Krisztus bizonyságtételét”, ami a Krisztusról mondott bizonyságtételükre utal, ezt tette Isten mások előtt hitelessé, hatékonnyá. A gyülekezet nem szűkölködik (= bővölködik) kegyelmi ajándékokban. A logos (isteni beszéd), a gnósis (istenismeret) és a kharisma (kegyelmi ajándék) olyan fogalmak, melyek még sokszor előfordulnak a levélben, mert egyesek ezeket dicsekvésük tárgyává tették, birtokolni vélték, lenézték azokat, akik szerintük ezekből kevesebbet kaptak. Pál már itt figyelmezteti őket: mindhárom olyan ajándékot jelöl, melyet Istentől ingyen kaptunk, és nem a magunk érdeme, ha kaptuk, hanem az ő kegyelme. A gyülekezet már csak azért sem lehet beképzelt, mert még „félkész” állapotban van, még nem ért célhoz. Ezért várja Krisztus dicsőséges végidei apokalüpsis-ét, kijelentését, megjelenését. Ő az, aki addig megerősíti a gyülekezetet a hitben és a szeretetben. A telos (vég, cél) még nincs itt, tehát a gyülekezet még úton jár, nem dicsekedhet tökéletességével. A cél az, hogy anegklétos („vádolhatatlan”) legyen, annak a jelzője ez, akit nem lehet a bíróság elé idézni, mert ártatlansága bizonyos. El fogja valaha is érni ezt a gyülekezet? El, mert nem ő, hanem a hűséges (= megbízható, akinek hinni lehet) Isten, aki elhívta őket Fiával való közösségre, fogja ezt elvégezni bennük.

1 Kor. 1,10–17.

A gyülekezet pártokra szakadt. Pál először kér és int (parakaleó). Testvéreknek tartja a gyülekezet tagjait, akiket Krisztus neve által kíván jobb belátásra segíteni. Pozitívan fogalmaz előbb: ugyanazt mondjátok (hitelképtelen lesz a gyülekezet mondanivalója, ha annak tagjai ugyanarról különféleképpen nyilatkoztak), ne legyenek köztetek szakadások (nem az eltérő tanítás, hanem az összeférhetetlenség miatti elkülönülések), értelmetek és véleményetek (nous és gnómé) igazodjék helyre (katartidzó = a kificamodott végtagot helyreigazítani). Az apostol úgy értesült a khlóé-hoz tartozóktól (talán alkalmazottjaitól, talán családtagjaitól), hogy skhisma-k, szakadások vannak e gyülekezetben. Négyféle csoportot nevez meg Pál. Az első őrá hivatkozik. Valószínűleg azt a speciális tanítását emelték ki, ami éppen reá volt jellemző: a pogányokból lett keresztyének szabadságának megőrzése azáltal, hogy nem kell megtartaniok a mózesi kultuszi és egyéb törvényeket. Ezenkívül különösen kötődött hozzá az a pár család, akiket ő keresztelt meg. Az Apollós-párt az ApCsel 18:24–28-ban szereplő alexandriai, rétorságot (szónoklástant, irodalmi ismereteket) tanult zsidó igehirdetőre hivatkozott, aki egy zsidó iparosházaspár bizonyságtétele által jutott el Keresztelő Jánostól Jézusig. Ok bizonyára azt hangsúlyozták, hogy Apollós jobb szónok, mint Pál. A Kéfás-párt zsidókeresztyén vonásokat hangsúlyozhatott, erre mutat az, hogy Pétert arám nevén nevezték, valamint Péter szerepe, aki Pálnál következetlenebbül képviselte a pogányokból lett keresztyének szabadságát (vö. Gal 2:11k.). Többen azt vélik (Kiss Sándor, Ceglédy István, Wendland), hogy a Krisztus-párt volt a legveszélyesebb, mert ők: magát Krisztust sajátították ki maguknak és így kívántak a többiek fölé emelkedni. Lehet, hogy így volt, ez a szövegből nem bizonyítható. Az azonban biztos, hogy az apostol úgy érzi: a pártoskodás a Krisztus-test (a gyülekezet) részekre szakításával egyenlő. Élesen és gúnyosan fordul elsősorban a rá hivatkozók pártja felé: 1. Tán csak nem szaggattatott Krisztus megdicsőült teste darabokra? 2. Tán csak nem Pált feszítették meg értük? (Ebben, de csakis ebben az esetben volna jogosult Pál-pártról beszélni.) 3. Tán csak nem Pál nevére keresztelték meg őket? Mindhárom kérdésére nemleges választ vár. Ezután rátér arra, hogy csak néhány családot keresztelt meg Korinthusban, így kevesekkel kapcsolatban vádolhatják azzal, hogy túlságosan magához kötötte volna őket. Kriszposzt, Gaiust és Sztefanaszt említi. E személyekről a Bevezetőben már szó volt, Sztefanasz kivételével. Valószínűleg olyan személyekről van szó, akiknél az apostol szállást kapott Korinthusban, s akik a gyülekezeti összejöveteleknek is helyt adtak otthonukban. Így a többieknél több szál kötötte őket az apostol személyéhez. Pál azonban nem kívánja a maga céljaira kihasználni ezeket a kötődéseket. Ő Krisztushoz, a gyülekezethez kívánta kötni a megkeresztelteket. Megfigyelhető, ahogyan eszébe jut az a néhány személy, akiket a keresztségben részesített, végül kijelenti, „nem tudok róla, hogy ezeken kívül, lett volna valaki még”, mert akkor sem kíván valótlant állítani ha pillanatnyilag mások már nem jutnak az eszébe. Azt viszont nagyon jól tudja, hogy küldetése nem a keresztelésre, hanem a gyülekezetalapító, missziói igehirdetésre, az evangélizációra szólt. Ennek eleget is tett, de nem bölcselkedve, mert ez üressé, tartalom nélkülivé (kenos) tette volna Krisztus keresztjét.

1 Kor. 1,18–25.

A 17. v.-ben szereplő két kifejezés: „bölcselkedő beszéd”, illetve „Krisztus keresztje” kimondásával az apostol a pártoskodás gyakorlati kérdéseit Isten különös üdvakaratának fényébe helyezi. Ezzel az emberi istenkeresés csődjét és az isteni emberkeresés: a kereszt evangéliuma győzelmét hirdeti, szemléletes ellentétpárokat alkotva. Kétféle emberi istenkeresésről szól: az egyik a bölcsesség, a másik a jelek (csodajelek, sémia, 22. v.) útján keresi az Istent, de mindkettőnek meg kell szégyenülnie. Az apostol tisztában van azzal, hogy a keresztről szóló beszéd, vagyis az az örömhír, hogy a kereszten szenvedett Jézus, által van a megtartatásunk, bűnbocsánatunk – a kívülálló számára bolondságnak tűnik. Mit segít rajtam az, hogy néhány évtizede Palesztinában valakit keresztre feszítettek? – kérdezhették sokan Korinthusban. De az ilyen kérdés annak a jele, hogy az illető még távol van Istentől. Ha közel lenne, tudná, hogy Isten ereje, hatalma mutatkozik meg abban, hogy Fia kereszthalálával nem befejeződött az Istenre találás, az üdvösség lehetősége, hanem elkezdődött. Ezt a korinthusiak tudják, hiszen azért váltak a gyülekezet tagjaivá, mert hittek a hozzájuk érkező apostolnak, aki a megfeszített és feltámadott Krisztust prédikálta nekik.

Ézs 29:14-et idézi, mely ítéletes prófécia volt a nép ellen s kiemelte, hogy az emberi bölcsesség és értelem nem ment meg az isteni büntetéstől. Ezt a próféciát Pál a bölcselkedők és az evangélium viszonyára alkalmazza. Ha az evangélium az Istenre találás útját a keresztnél hirdeti, akkor mit sem ér a sok emberi okoskodás Istenről, létéről, a kegyesség vagy elmélkedés útján elinduló istenkeresésről. Lehet, hogy a 20. v.-ben a „bölcs” a görög filozófusokra, „az írástudó” a zsidó teológusokra, „a vitázó” pedig általában a vallásfilozófiai szónokokra vonatkozott. Ezek együttesen „a világ”, azaz az emberiségnek Istent még meg nem talált része. Az ő nézeteiket Isten áthúzta, értelmetlenné és üressé tette a kereszt jelével. „Tetszett” (eüdokésen), azaz jótetszése, szabad döntése az volt Istennek, hogy nem azon a módon ismerteti meg magát, ahogy a bölcsek, írástudók és vitázók próbálták őt megtalálni. A zsidók inkább csodajeleket kértek (Jézustól is azt követeltek), hogy Isten erejét lássák Jézus, később pedig az apostolok életében, mert a csoda legitimálta volna előttük, hogy a Mester és tanítványai Isten küldöttei. Persze így nem lett volna szükség hitre, bizalomra, hiszen a. csodák mindent „bizonyítottak” volna, feleslegessé téve a hitet. A görögök viszont Istent gondolataikkal, logikájukkal, következtetőképességükkel akarták „megragadni” a természetben, a történelemben vagy saját bensejükben. Ehelyett legfeljebb egy magasztos isteneszméig juthattak el, egy „kell lenni Valakinek” gondolatig, de ez még messze volt a mennyei Atyától, akit Jézus hirdetett. Pál felismerte, hogy Isten mindkét úttal szembefordult, s ezek helyett egy harmadikat nyitott meg az evangélium hirdetése által: a kereszten értünk meghalt Jézusban lehet találkozniuk Istennel mind zsidóknak, mind görögöknek, ha az erről hangzó evangéliumot hittel elfogadják. Így áll elő zsidók és görögök (pogányok) után a „harmadik, az új nép”, az egyház, melynek nem botránkozás, hogy a Messiás keresztet szenvedett, és nem bolondság, hogy Isten fia meghalt bűneikért, ellenkezőleg, ebben Isten erejét és bölcsességét látják meg. Ilyenek mind a zsidók, mind a görögök közül akadnak, mert őket Isten elhívta erre (24). Itt mutatkozik meg, hogy Isten „bolondsága” bölcsebb az embereknél és Isten „gyengesége” erősebb az embereknél.

Mindezt a Pál által használt ellentétpárokkal foglaljuk össze: a világ bölcsessége – az igehirdetés bolondsága, jelkérés és bölcsességkérés – a megfeszített Krisztus prédikálása, botránkozás – erő, bolondság – bölcsesség, zsidók és görögök – „mi pedig” (az apostol és az egyház), akik elvesznek – akik megtartatnak.

1 Kor. 1,26–31.

Az oly szükséges elvi tisztázás után az apostol gondolatmenete kezd visszatérni a korinthusi problémákhoz. Még nem szól a pártoskodásról, de odafordul a gyülekezet tagjaihoz s arra kéri őket, hogy vizsgálják meg saját „elhívásuk” (klésis, keresztyénné lételük előtti társadalmi állapotuk) milyenségét. Kiderül, hogy „nem sok”, azaz kevés köztük a „bölcs” (tanult, iskolázott, művelt), kevés „a hatalmas” (tehetős), ti. nagy vagyonnal, ezáltal a városban befolyással rendelkező, s kevés „az előkelő (eügenés, jó családból való, nemesi származású). Épp ellenkezőleg. „Test szerint”, azaz csak testi, külső szempontokat figyelembe véve ők bolondok, szegények és „aljanép”. Nincs tehát okuk vagy joguk semmivel sem dicsekedni, amit maguktól értek el. Vigasztalásuk viszont van. Először az, hogy Isten mindig „így szokta” tenni: a világ szemében ostobákat, gyengéket és nemteleneket hívja el, mert egyrészt ezek engednek inkább hívásának, másrészt ezzel törli el a műveltséggel, vagyonnal vagy előkelő származással való emberi dicsekvést. Másik vigasztalásuk, hogy nekik itt van Krisztus, aki bölcsesség a világ szerint bolondoknak, igazság vagy megigazulás a bűnösöknek, és szentség-váltságdíj a gyülekezet tagjainak. Ez csak „Krisztusban” lehetséges, azaz azoknak, akik hit és keresztség által a Krisztus-test, az egyház tagjaivá lettek. Így magukkal – még keresztyéni állapotukban – sem dicsekedhetnek, egyedül az Úrban. Idézet következik Jer 9:22–23-ból, ahol a próféta arra int, hogy ne magunkkal, hanem az Úrral dicsekedjünk. Ez az Úr (kürios) Pál számára a feltámadott Krisztus. „Krisztusban” nincs értelme sem siránkozni hiányainkon, sem büszkélkedni vélt előnyeinken, hanem egyedül annak van értelme, hogy Őt dicsérjük mindazért, amit Tőle kaptunk!

1 Kor. II. RÉSZ

1 Kor. 2,1–5.

Ha az előző versekben a gyülekezet alacsony társadalmi helyzetével bizonyította az apostol, hogy Isten bölcsessége és ereje egészen más, mint az emberé, akkor ezért tarthatja azt a nem hívő ember bolondságnak és gyöngeségnek: most a saját Korinthusban végzett gyülekezetalapító munkájára tekint e szempontból vissza. Ő úgy ment oda, hogy három dolgot előre elhatározott. Ezek közül az volt az első, hogy nem emberi bölcsességet (sophia) fog hirdetni. A második az, hogy igehirdetése során tartózkodni fog a szónoki hatáskeltés eszközeitől vagy fogásaitól. A 2. v. hüperokhé-ja a szónoki virtuozitásra, a 4. v. peithos-a a rábeszélés, befolyásolni tudás technikájára utal. Ezekről ő lemondott. Viszont eltökélte, hogy a Megfeszített Jézus Krisztust fogja a korinthusiaknak hirdetni. Nem „mindenről” akar nekik szólni, hanem „csak egyről”. Így elérte, hogy a városban gyülekezet alakult azokból, akik elhitték: a Megfeszített értük, miattuk, helyettük szenvedett, és most feltámadva az Isten jobbján ül s onnan lesz eljövendő. Ezért a korinthusiak hite nem emberi bölcsességen vagy pszichikai hatásokon alapult, hanem Istennek azon az erején, mely az erőtlen, sőt félelmekkel teli apostoli igehirdetésben is megmutatkozott. A gyülekezet nem azt látta, hogy milyen „nagy” igehirdető Pál, hanem azt látta meg: milyen nagy Megváltó a Megfeszített. Hitük alapja az az isteni erő lett (5), mely a kereszt erőtlenségében és az igehirdetés egyszerűségében – vagy azok ellenére – is megmutatkozott.

1 Kor. 2,6–16.

A 6. verstől kezdve Pál megint az isteni bölcsességről ír, ezért lesz a szónak pozitív csengése. Az isteni bölcsességről Pál a „tökéletesek” között akar szólni. Kik ezek? A teleios jelző szó szerint célhoz érkezettet jelent. A szöveg összefüggésében gondolhatunk érett keresztyénekre (Kiss Sándor), az isteni titkokba beavatottakra, ami a misztériumvallások által is használt terminus volt (Czeglédy István), vagy „a fejlődés csúcsát elért” személyekre, mint azt Barclay véli. Még egyszer hangsúlyozza az apostol, hogy ez az isteni bölcsesség egészen más tartalmú, mint a jelenleg uralkodó közgondolkodásé „e világkorszakban” (6b). Ezt a közgondolkodást „a világ mulandó fejedelmei” befolyásolják. Szellemi vagy politikai hatalmak ezek? A két szempont elválaszthatatlan, amit azzal bizonyíthatunk, hogy a „fejedelmek” (arkhóntes) megfeszítették „a dicsőség Urát”, vagyis Krisztust. Ezért, ha mitikus-szellemi értelmük van is e szavaknak, ugyanakkor a Jézust halálra ítélő Pilátusra vagy Heródesre is félreérthetetlenül utal Pál. Hiszen a Róm 13:3-ban ugyanezzel a szóval az állami tisztségviselőket nevezi meg. És mégsem, nem szabad a kifejezés szellemi értelmétől eltekintenünk. Az arkhón lehet gonosz angyali-szellemi hatalom. Erre céloz nagyon finoman a 8. v., mely szerint, ha a gonosz erők tudták vagy megismerték volna, hogy mi Isten terve Krisztus kereszthalálával – ti. a világ megváltása, a bűnös ember megszabadítása –, akkor inkább megakadályozták volna megfeszítését! A politikai hatalom urai tehát, ha felismerték volna, hogy ki a názáreti Jézus, akkor nem küldték volna a keresztre; viszont a szellemi világ hatalmai, ha felismerték volna Isten megváltó tervét Jézussal, akkor nem engedték volna a keresztre.

Pál tehát Isten bölcsességét, ebben az összefüggésben: üdvtervét szólja s ezzel evangéliumhirdetése: kijelentéssé válik! Ugyanis a szóban forgó isteni bölcs üdvterv = müstérion, azaz hittitok. Az emberek elől el van rejtve (apokekrummenén), ami a múltban végbement, de a jelenben tovább ható igeidővel (perf.) kifejezett melléknévi igenév. Mégpedig szenvedő alakban, mivel a cselekvő alany: Isten. Isten rejtette el ezt a hittitkot – amiről Pál most evangéliumot hirdet –, aminek végrehajtását „eleve elrendelte” (ti. hogy Krisztus meghal értünk a kereszten). A hittitok, müstérion nem azért titok, mert emberek tartják titokban, hanem mert Isten tartotta titokban, s nem emberi közlés, hanem csak az isteni kijelentés útján válik nyilvánvalóvá (vö. Ef 3:3–4). Amikor Pál az evangéliumot hirdeti, az eddig rejtett isteni titkot jelenti ki, teszi nyilvánvalóvá. Nagyon fontos az analógia a történeti Jézus fel nem ismerése (az akkori politikai hatalmasságok részéről) és Pál keresztről szóló evangéliuma bölcsesség-jellegének fel nem ismerése (a hitetlenek részéről) között. Az evangélium a nem lelki embernek éppoly idegen, mint idegen volt kortársainak az a Jézus, akiről az evangélium szól.

Pál azt szeretné, ha olvasói szakítanának ezzel a világias gondolkodással és ráhangolódnának az isteni bölcsességre. Azonban az előző fejezetben tárgyalt pártoskodásúk az ellenkezőt bizonyítja. Hiszen a pártoskodás mögött uralomvágy, önérvényesítési ösztön húzódik meg, aki viszont megértette az isteni bölcsességet, amit Pál hirdet, jobban mondva Akit Pál hirdet (ne feledjük el az 1:30-at, hogy Krisztus a mi bölcsességünk), az nem uralkodni akar, hanem a kereszthalálban megmutatkozó szeretet szerint kíván élni.

A 9. v. érdekes példa Pál írásmagyarázatára. Az egyik, a kánonba be nem került (az ő idejében sem az Ó-, sem az Újszövetség nem volt még kanonikusan lezárva) intertestamentális helyről, Illés Apokalipsziséből idéz. Ez a mennyei világról szól, amely olyan, hogy az ember el sem tudná képzelni szépségét, Isten azonban elkészítette az Őt szeretőknek. Ami ebben az Apokalipszisben a jövő életre vonatkozik, azt Pál magára és a gyülekezetre vonatkoztatja, amivel azt mondja ki, hogy Jézus eljövetelével megkezdődött az új, az üdvidő. Az általa hirdetett evangéliumban, annak az üdvösséget felmutató és felkínáló tartalmában találja ő meg azt az elképzelhetetlen valóságot, amit Isten az Őt szeretőknek elkészített. Mindezt objektíve Pál igehirdetése mondja el, szubjektíve viszont csak Isten Lelke tudja kijelenteni az egyes emberi lelkekben.

Pál a 10b-től kezdve egy sajátosan keresztyén, spirituális „ismeretelmélet” kifejtésébe fog. Ennek háttere az az általánosan elterjedt gondolat, hogy valamilyen nehezen felismerhető dolgot csak olyan valami ismerhet meg, ami ahhoz hasonló jellegű. Pl. a világosságot csak az ismeri fel, akiben valamilyen formája él a világosságnak. Közérthető példát használ: az emberi lélek (psziché) megismerheti az emberi lélekre vonatkozó dolgokat. Mivel azonban az isteni Lélek egészen más, ezért a Szentlélek, a pneüma dolgait csak az ismerheti meg, aki „pneümatikus”, vagyis akiben benne él Isten Lelke. A „pszichikus” és „pneümatikus” jelzők itt olyan emberekre vonatkoznak, akikben csak az emberi dolgokra irányultság, illetve akikben az isteni dolgokra irányultság uralkodik.

A Szentlélek, mint a megismerés princípiuma, egyrészt Isten „mélységeit” (10) ismeri meg, vagyis rejtett titkait, másrészt az emberi szív titkait és mélységeit. Látja, hogy mi van a szívünkben és azt is, hogy mire van szükségünk (vö. Róm 8:27). De így van ez a pneümatikus (itt: az Isten Lelke által érintett, sőt átalakított) emberekkel is: ők is fogékonyak az isteni üdv titkai, egyszersmind az emberi szív rejtett titkai iránt. Ilyen lelkülettel szabad „ítélni” (14–15), de nem mások elítélése vagy leértékelése következik ebből, hanem annak a feladatnak meglátása, amit mások érdekében elvégezhetünk. Ez az isteni bölcsesség. S most, a gondolatsor végére kiderülhet: a Jézusról szóló és az isteni bölcsességről szóló fejtegetések nem két külön témáról beszéltek, hanem ugyanarról. Jézusról, aki az isteni bölcsesség, a praeexistens isteni Bölcsesség. Ő ad helyes istenismeretet és életszentségét.

1 Kor. III. RÉSZ

1 Kor. 3,1–4.

A 2:6–16 elvi fejtegetései után Pál apostol ismét az egyes szám 1. személyt használja, vagyis a maga és a gyülekezet kapcsolatáról szól. Megállapítja, hogy a fenti törvényszerűséget arról, hogy a lelki ember megérti a lélek által Isten és az emberi szív titkait – nem lehetett a korinthusiakra alkalmazni akkor, amikor köztük járt és a gyülekezetet alapította. Nem értették volna meg akkor a mélyebb ismereteket. Szép hasonlatot alkalmaz a gyermek, illetve felnőtt táplálékok különbsége felhasználásával. A gyermek a tejet tudja jól megemészteni. Így a még testies gondolkodású embernek is csak Isten dolgai alapigazságait szabad elmondani, különben „nem tudja megemészteni” azt, amit hall. Viszont az éretteknek szilárd táplálékot kell adni (bróma), mert már alkalmasak ennek elfogyasztására, sőt táplálkozásukhoz ez szükséges. Az ez utáni gondolat viszont „hideg zuhanyként éri, sokkterápiaként” (Schrage) a korinthusiakat. Pál azt adja tudtukra, kb. 5 évvel a gyülekezet alapítása után, hogy amit nem tudtak megérteni hitre jutásuk idején – s ez természetes állapot volt akkor –, azt még most sem tudják megérteni, mert még kiskorúak és testi módon gondolkodnak. Ez abból látszik, hogy viszály és versengés él köztük. Ez pedig a kiskorúság és a testies gondolkodás jele. (A szöveg hol a sarkinos, hol a sarkikos szót hozza. Az előbbi „testből valót”, utóbbi „testies jellegűt” jelent betű szerint, vannak szövegvariánsok is, az összefüggést nézve nincs nagy különbség a két jelző közt.) Akik úgy nyilatkoznak magukról, hogy „én Pálé vagyok” vagy „én Apollósé”, azok a hitbeli éretlenségükről és nem Lélek szerinti gondolkodásukról tesznek tanúságot.

1 Kor. 3,5–9.

Legfőbb ideje Pál szerint ebben a helyzetben tisztázni, hogy ki ő és ki Apollós a gyülekezet életében. „Szolgák”-nak nevezi magát és Apollóst, diakonosnak. Isten felhasználta őket a gyülekezet hitre jutásában. A hitet azonban nem ők, hanem Isten adta, kinek-kinek, amint akarta. Szolgálatuk nem volt teljesen egyforma. Pál volt, aki „plántálta” bennük a hitet – vagyis ő volt a gyülekezet alapítója –, Apollós viszont „öntözte” bennük a hit palántáját, ami szintén nélkülözhetetlenül fontos szolgálat volt. Van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a fontosabb? Nincs, már csak azért sem, mert „Isten adta a növekedést” (6). Kiss Sándor figyelemre méltó megjegyzése, hogy Pál mindkettőjük múltbeli tevékenységét aoristos-szal fejezi ki (a múltban, egy bizonyos pillanatban történt), míg Isten tevékenysége praet. impf., azaz tartósan, hosszan történt.

Apollósról Pál apostol itt is és más helyeken (pl. Róm 16:7) szeretettel és teljes megértéssel szól, nem engedi, hogy a gyülekezeti pártok kijátsszák őket egymás ellen. Ők egyek (8) a szolgálatban, jutalmuk (bérük) azonban munkájuk szerint lesz az Úrtól. Ehhez a jutalomhoz tartozik, hogy ők Istennek nemcsak szolgái, de munkatársai (sünergoi) lehetnek. Munkájuk Isten szántóföldjén, azaz a gyülekezetben van, ahol Isten a gazda. Egy másik, az elsőt torlódva követő hasonlat szerint a gyülekezet Isten épülete.

1 Kor. 3,10–15.

Pál, miután kimondta a 9. versben, hogy a gyülekezet Isten épülete, most Apollós és a saját kapcsolatát a gyülekezettel az építkezés gondolatkörével fejezi ki, azt metaforaként kiszélesítve. Eszerint Jézus a gyülekezet egyetlen alapja, fundamentuma, Ő Pál, a bölcs építőmester, aki ezt a biztos alapot megadta a gyülekezetnek, s mindenki más, aki épít (pl. Apollós) már csak a meglevő alapra húzhatja a falakat. Az, hogy Pál bölcs építőmester lehet, ez nem az ő érdeme, „az Istentől adott kegyelem szerint” tudta ezt elvégezni. Az már a további munkások felelőssége, hogy az apostoli alapra mit építenek, illetve hogyan. A legfontosabb, hogy mindenki Jézus Krisztusra, az egyetlen, tehát semmi és senki mással fel nem cserélhető alapra építsen. Sem emberek, sem eszmék, sem dogmák nem szolgálhatnak alapul és nem pótolhatják az egyház egyetlen alapját: Krisztust. A 12. versben hatféle építőanyag felsorolását találjuk, abból az első három drága, a második három pedig gyúlékony. A 13. v. már az építkezés „ellenőrzését” helyezi kilátásba. Ez idő kérdése, az biztos, hogy nem marad el. „A nap” (= az ítéletnap) majd nyilvánvalóvá teszi kinek-kinek a munkáját az egyházban. Ez a lényeg, nem pedig az emberek jó vagy rossz véleménye. Az ítélet tüzében (régi ókori kép: az ítélet, mint tűz) megolvad vagy megég az emberi munka. Ami megmarad, az igazán érték. Pl. a nemesfémből csak a salak ég ki, ami igazán érték, az megmarad. De mi lesz azzal, akinek a munkája megmérettetik? Ha megmaradt a munkája, az maga nagy jutalom. Maradandó, amit Isten kegyelme által elvégzett. Ha nem marad a munkája meg, az őt is megítéli. Üres kézzel kell megállnia Isten előtt. Tehát nem látható teljesítményeink mennyisége vagy elismertsége a döntő, hanem az, hogy az isteni ítélet mit mutat abból időtállónak, maradandónak. A jutalom gondolatával is találkozunk, ami sem Páltól, sem Krisztustól nem volt idegen, csak nem fűződött hozzá az emberi érdem vagy saját erő. A sorok közt ott van az a megállapítás, hogy teljesen felesleges az egyházban „pártoskodva” saját kedvenceink munkáját földicsérni, másokét pedig csepülni, hiszen a végső szót az egyházi munka értékéről Isten fogja kimondani az ítéletben.

1 Kor. 3,16–17.

Épület – amiről eddig szó esett – többféle van, de most azt az új gondolatot veti fel Pál, hogy a gyülekezet nem akármilyen épület, hanem Isten temploma (a naos szó a jeruzsálemi templom épületei közül magát a szentélyt jelentette). A szentélyben az istenség lakik. Ezt az általános vallási képzetet Pál úgy bővíti, hogy a gyülekezetben Isten Lelke lakik. Tehát nemcsak az egyes hívőkben, de a hívők közösségében, az anyaszentegyházban is ott lakik a Szentlélek. Isten féltékenyen vigyáz az Ő szentélyére, azaz a gyülekezetre. A templom megrontóját, megszentségtelenítőjét, gyalázóját Isten megbünteti. Ezért kell a gyülekezetnek nagyon vigyáznia arra, hogy sohase váljanak olyan megromlott szentéllyé, ahol már nem lakhatik a Szentlélek. Márpedig a viszály, pártoskodás megrontja a gyülekezetet, a Szentlélek lakóhelyét. Olyan, mintha egy szép templomot különféle mesterséges válaszfallal részekre bontanának. „Nem tudjátok?” – kérdi Pál –, hogy ez nem maradhat büntetlenül? A kérdés, mely a levélben többször előfordul, „szónoki kérdés”, az ún. diatribé műfajára jellemző. A diatribé (az „időt valahol eltölteni, múlatni”, átvitt értelemben valahol beszélgetéssel eltölteni az időt – igéből ered a kifejezés) olyan szónoki műfaj, amelyben a beszélő kérdéseket intéz a hallgatókhoz. Itt Pál igenlő választ vár a kérdésére. A gyülekezetnek tudnia kellene ezt. De akkor – kérdezi szavak nélkül az apostol – hogyan viselkedhetnek úgy, mintha mindezt nem tudnák? „Ti vagytok” a szentély, ez a sok lokális templomkultusszal szemben merőben új gondolat.

1 Kor. 3,18–23.

A pártoskodásról szóló hosszú részt (1:18–3:23) most befejezi Pál oly módon, hogy az eddig külön-külön futó gondolatmenetek (bölcselkedés és pártoskodás veszélyei) szálait most összeköti és egyúttal elköti. A világ szerint bölcsesség, ami a korinthusiak életében a pártoskodásban, az egyes tanítóknak a többiekkel szembeni favorizálásában nyilvánul meg: bolondság az Isten előtt. Meg kell ebből térniök és az isteni bölcsesség érték- és magatartásrendjét kell elfogadniuk. Különben merő öncsalás a keresztyénségük. Két ószövetségi idézettel támasztja alá – Isten lesújtó véleményére hivatkozva a világi bölcsességről – mondanivalóját. Jób 5:12-ből vett idézete erőteljesebb, mint a LXX szövege, fordíthatnánk úgy; hogy Isten meghúzza a hurkot, mégpedig saját ravaszságuk kötelét a világ bölcseinek nyaka körül. Azért is ostobaság, ha a gyülekezet a különféle tanítókhoz tartozással dicsekszik, mert nem ők Páléi vagy Apollóséi, hanem megfordítva: azok a gyülekezetek tulajdonai. Milyen szép lehetőséget mutat fel előttük az apostol! Ahelyett, hogy egy-egy vezető „tulajdonaivá” lennének, ők érezzék magukat az értékes vezetők, tanítók haszonélvezőinek, hiszen az ő kedvükért rendelte legjobb szolgáit az Isten. „Himnikus lendülettel” (Kiss Sándor) vagy „diadalénekként” (Czeglédy István) most továbbfokozza a gondolatot az apostol: nemcsak tanítóit érezheti magáénak a gyülekezet, hanem az egész világot, életet és halált, jelenlevőket és jövendőket. Ez a keresztyén ember csodálatos istengyermeki szabadsága! „Minden a tiétek” – hirdeti Pál, de csak azért, mert ti viszont „a Krisztuséi vagytok”. Luther szerint a keresztyén ember szabadsága abban áll, hogy hit által mindennek ura, viszont szeretet által mindennek szolgája. Pál is folytatja tovább: Krisztus pedig az Istené. Így, ebben a Szentháromságra utaló végső mondatban válik nyilvánvalóvá a gyülekezet előtt felragyogtatott távlatok nagyszerűsége.

1 Kor. IV. RÉSZ

1 Kor. 4,1–5.

A témaváltás fokozatos. Eddig a pártoskodás veszélyeiről volt szó, e fejezetben már az apostol és más apostolok helyes megítélésének kritériumaival találkozunk. Az apostol a maga tisztét a hüpéretés-hez (eredeti értelme: az az evezősszolga, aki a hajó alsó részében húzza a lapátot, de az irányítást a felette lévő részben tartózkodó kormányos végzi) és az oikonomos-hoz (sáfár, olyan vezető szolga, akire mindent, mindenkit rábízhatnak, de egyszer mindenről számot kell adnia a gazdájának) hasonlítja. Az utóbbiról elmondja, hogy Isten titkainak sáfára. Láttuk, hogy a müstérion olyan hittitok (vö. 2. részt), melyet csak az isteni kijelentés képes megértetni az emberrel. Isten titkainak sáfáraitól – mint a sáfároktól általában – elsősorban hűséget várnak. Ez itt azt jelenti, hogy csak Isten titkait adják tovább az embereknek, nem a saját gondolataikat, de ugyanakkor kitartó munkavégzésüket is jelenti. Az apostol a sáfári életforma mindkét elemét komolyan veszi. Azt is, hogy a számadás napjáig úgy kell gazdálkodnia a rábízottakkal, mintha azok az övéi volnának, gazdáján kívül senkinek nem tartozik idő előtti számadással. De a másik elemet is komolyan veszi: egyszer meg kell állni a mindent tudó Gazda előtt és Ő fogja a sáfár munkáját megítélni. A 2. v. hóde olvasata a valószínűbb: „ez esetben”-nek fordítandó, szemben a megszokottabb: „ami pedig”-gel (a ho de szövegvariáns szerint). Pál fölött tehát nem jogosult ítélkezni semmiféle emberi fórum. Sőt. Saját lelkiismeretét sem tartja végső fórumnak, mint annyi „nagy egyéniség” a történelem folyamán. Tudatosan nem talál magában kivetnivalót, lelkiismerete nem mond ellene tetteinek. De ez még nem ad „megigazulást”, ez nem ad felmentést neki. Ő az Úrra vár, aki a maga idejében ítéletet fog majd fölötte tartani. Az az Úr Jézus, aki az ítélet napján meg fogja mutatni, ami rejtett az emberi szívben és meg fogja világítani az emberi szív legrejtettebb szándékait is. Akkor Istentől lehet epainos-t (dicséretet, politikai vagy eszkhatológikus elismerést) nyerni.

1 Kor. 4,6–13.

A 6–7. versekben Pál az eddigi elvi fejtegetéseket kívánja a maga és Apollós gyülekezettel való kapcsolatára alkalmazni. (Metaskh ématidzó = valamit átalakítva egy adott esetre alkalmazni.) Óvja a korinthusiakat attól, hogy az egyik tanítót pajzsukra festve, azt a másikkal szemben maguk elé tartva akarjanak a másik csoporttal szemben nagyobbnak lenni vagy annak látszani. A 6. v. füsioó igéje, a nevetséges felfuvalkodottságot fejezi ki s a hallgatóknak „A felfuvalkodott béka és az ökör” című mesét juttatta eszükbe. A béka már „majdnem akkorává” fújta fel magát társai előtt, mint amekkora az ökör volt, csak éppen – szétpukkadt. Mellbevágó a 7. v. figyelmeztetése: van valami érték benned, amit nem Istentől kaptál volna? Ha nincs, akkor miért dicsekszel vele?

A 8–13. versek hangvétele még a Páltól megszokott kiélezettségnél is keményebb. Ez a „felfuvalkodottság elleni olvasmány” (Schrage) tele van szélsőséges ellentétpárokkal, metsző gúny árad belőle. Valaki azt mondta, hogy Pál csak egy dologgal szemben nem volt türelmes: a türelmetlenséggel szemben. Márpedig itt a gyülekezet nem volt képes a keresztyén életre annyira jellemző „már” és „még” közt élni, azaz a már megvalósult és a még megvalósulásra váró isteni ígéretek feszültségében, hanem ehelyett azzal áltatta magát, hogy már minden megvalósult az életében, ami a keresztyén életben megvalósulhat. Innen érthető Pál kemény hangvétele.

A 8. versben kétszer használja a „már” szót, azért, hogy rádöbbentse olvasóit arra, hogy ennek még nincs itt az ideje. A gyülekezet magát már uralomra jutottnak és meggazdagodottnak véli. Bár így volna – mondja az apostol –, akkor mi is uralkodnánk veletek együtt. Ha ezt lelki atyjuk irreálisnak tartja, nem kellene a korinthusiaknak észrevenniük, hogy korántsem jutottak el még ebbe az állapotba? Pál kétségbeejtőnek tartja a testies gondolkodású embernek azt a balhiedelmét, hogy már célhoz ért a lelki életben. Hogy rádöbbentse őket a valóságra, rajongó önámításukkal szembeállítja a maga és társai helyzetének sötét tónusú képét.

A 9. versben nem kevesebbet állít, mint hogy az apostolokat Isten utolsókul, halálra szántakul és nevetséges látványosságul (theátron) állította a világ elé. Hogyne lenne az apostol utolsó a világban, ha a gyülekezet is annyira lebecsüli, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy” (József Attila) a különféle gőgös egyházi csoportocskák zászlaján? Ha a korinthusiak saját keresztyén életüket a győztes hadvezér diadalmenetével tévesztik össze, akkor Pál a felelős, és a sok szenvedést vállaló gyülekezeti vezetők életét a legyőzött hadifoglyok szégyenmenetéhez hasonlítja (azok is utolsók, halálraszántak és bámész szemek látványosságává lesznek). A 10. verstől ellentétpárokat olvashatunk a korinthusiak megszégyenítésére. Ti bölcsek vagytok? Akkor mi a bolondságot vállaljuk! (Pál az emberek szemében hajlandó bolondnak látszani, hogy Krisztus előtt bölcs lehessen.) Ti erősek vagytok? Akkor mi gyöngék. Ti dicsőségben úsztok? Mi pedig szégyenbe süllyedtünk. Hiszen – folytatja a 11. és következő versekben – „egészen mostanig” (tehát az apostolok még nem értek el a perfekció állapotába, mint azt a gyülekezet tagjai önmagukról gondolták) éhezés, szomjazás, ruhátlanság és ütlegelés meg hajléktalanság jutott osztályrészünkül. Vajon észrevették-e Pál olvasói, hogy ezt a sok szenvedést az apostolok őértük vállalták? Vajon hála és megbecsülés ébredt-e a szívükben irántuk, és magukra tekintve megszégyenültek-e egy keveset, hogy ők a keresztyén életből a szenvedést nem, csak mások megítélését vállalták? Azt is vállalták Pál meg munkatársai, hogy a gyülekezettől nem fogadnak el semmit szolgálatukért, hanem nehéz fizikai munkával eltartják magukat. A szidalomra áldásmondással, az üldözésre kitartással feleltek. Így lettek a világ szemetjévé és söpredékévé. A peripséma egy tárgy vagy személy megtisztítása alkalmával a földre esett hulladék vagy vakarék. Ez már az önmegalázás mélypontja. Bár van a szónak vallástörténeti értelme is, azokat a megvetett embereket jelentette a görög ión kultúrában, akikért „nem kár”, ha nagy veszély esetén önkéntesen engesztelési áldozatul adják magukat a közösségért.

1 Kor. 4,14–21.

Amint a 4:1-ben láttuk: a témaváltás fokozatos, azaz az apostol a gyülekezeti viszályokról írt mondanivalóját lassan lezárva más témára tér át. A téma végleges lezárása itt, a 14kk. versekben történik. A 14–16-ban Pál felfedi a gyülekezet iránti indulatát. Nem az volt a célja, hogy megszégyenítse őket, bár észre térítésük során a gúny eszközét is igénybe vette, de megjobbításuk szándékával. Már azért sem lehetne rosszindulattal irántuk, mert atyaként szereti őket. Módszere az intés (nouthetó = a szívére helyezni valakinek valamit: nous és tithémi szavakból, a figyelmeztető lelkigondozás terminusa), mint a test szerint atyáknak. Azért atyja a gyülekezetnek, mert általa jutottak el a keresztyén hithez és élethez. Tanítómesterük (paidagógos = a gyermeket iskolába kísérő rabszolga) sok lehetett, de lelki apjuk az apostol. Az evangélium hirdetése által ő „nemzette”, „szülte” őket (15b). Természetesen Pál tudja, hogy az újjászületés a Lélek és az Ige által történik, de ő hirdette Korinthusban a lélek erejével úgy az igét, hogy abból új élet támadt. Hangsúlyozza, hogy ez az Ige az evangélium volt. Az atya azonban nemcsak nemzi gyermekét, hanem életével hatást gyakorol annak életére. Ezért kéri az író a gyülekezetet, hogy „legyenek követői”, utánozzák őt. (Itt nem a Jézus által használt „nyomában járni”, akoloutheó ige szerepel, hanem a lelki mintát utánzó magatartás.) A 11:1 mindezt félreérthetetlenné teszi: a gyülekezet az apostolt annak Krisztus-követésében utánozza.

Pál úgy érzi; minden lehetőséget meg kell ragadnia a gyülekezet helyes útra térítése érdekében. Ezért nemcsak imádkozik értük (1:4), nemcsak levélben inti őket, de legmegbízhatóbb munkatársát, Timótheust is elküldi hozzájuk. Az ApCsel 18:5-ből megtudjuk, hogy Timótheus ott volt Pállal a gyülekezet alapításánál. Így jól tudja majd náluk képviselni a keresztyén „utakat” (17), azaz a minden gyülekezetre nézve kötelező közös életvitel alapszabályait. Ez nem az evangélium, amely hitre hív, hanem a didaché, a tanítás, mely a hívők életmódjára vonatkozik.

Az apostol tudja, hogy vannak olyanok Korinthusban, akik azzal áltatják magukat és másokat, hogy ő be nem teszi a lábát többet a városba. Ezért felfuvalkodnak, amint ez pl. a 6. versből is kiderült. Pedig Pál hamarabb közéjük fog érkezni, mint vélik, ha az Úr megengedi. Nem ez tehát a kérdés, hanem az: hogyan fog érkezni hozzájuk: bottal (szigorúan, pedagógusként) vagy szeretettel (atyaként)? Végső soron ez tőlük függ. Ha gyermekként fogadják, atyaként fog érkezni. Nem az lesz köztük a feladata, mint Timótheusnak. Ő nem a keresztyén életvitel elemeit fogja felsorolni nekik, hanem megvizsgálja a felfuvalkodottakat: csak a szavuk (= hangjuk) nagy: vagy az életükből is árad Isten országa ereje? Hiszen ez az ország, vagyis Isten uralma az emberek életében nem üres szavakból áll, hanem a tettek, a magatartás olyan erejéből; melyben a szemlélő isteni erőmegnyilvánulást vehet észre. Ebben legyenek a korinthusiak „nagyok”, ha tudnak!