Róm. XIII. RÉSZ

Róm. 13,1–7. A felsőség iránti engedelmesség.

A 12:21 és a 13:8kk. szoros összefüggése régóta észlelt exegétikai tény: közös témájuk az agapé. Így a 13:1–7 bizonyos értelemben „kitérő”, de szükségszerű, mert a szeretet és jog viszonyáról mondottak elkerülhetetlenül vetik fel a keresztyén embernek a felsőség iránti viszonyával kapcsolódó kérdéseket, különösen a Birodalom fővárosában, egy vegyes típusú gyülekezetben. Pál nem akar itt mindenáron újat mondani: mérsékelt rabbinus körökben a zélóták lázadása, józan egyházi körökben a pneumatikusok anarchizmusa ellen hasonló érvekkel tiltakoztak. A részlet tartalma az, hogy a szeretet nem teszi problematikussá, hanem engedelmesen elismeri a felsőség isteni rendeltetését erre az eónra nézve abban, hogy megóvja a világot attól, ami a sátáni erők aktivitása miatt állandóan veszélyezteti: a káoszba való visszazuhanástól. Pálnak ez a tanítása azért bátor erkölcsi tett, mert kora műveltségének ismeretében is vállalja azt, hogy Jézus egyszerű tanításának (Mk 12:13kk. par.) alázatos gyakorlati magyarázója legyen (téves az a szemlélet, hogy a Róm 13:1–7 idegen testként van benne az e kérdésben teljesen közömbös Újszövetségben). De bátor erkölcsi tett azért is, mert theologiai vagy filozófiai csemegék tálalása helyett az akkori világ „lojális” elemeihez csatlakozik, és ez nem népszerű szerep. A szeretet parancsának forradalmi meghirdetése után minden idők viszkető fülű egyházi körei merész ellenzékiséget várnának el az egyháztól; amikor Isten egészen mást üzen, – viszont perverz módon szolgálják ki azokat a politikai tendenciákat és erőket, amelyekre a történelem Ura határozottan nemet mondott. E kísértés láttán a prófétai igehirdetés különleges súllyal van hivatva arra, hogy a kijelentő Isten szavának hűséges tolmácsolója legyen, akár a népszerűtlenség vállalásával is. Még csak annyit, hogy a részletnek a Jel 13-mal való egybevetése azért helytelen, mert itt félreismerhetetlenül a konkrét történelmi felsőségről van szó, ott pedig egy olyan apokaliptikus jelenségről, amelynek egyes vonásai földi államokban jelentkeztek és jelentkeznek ugyan, de a jelenség a maga egészében a földi történet folyamán nem jelentkezhetik.

A felsőség iránt, isteni rendeltetésére való tekintettel, minden ember engedelmességre van kötelezve (1–2). A kötőszó nélküli kapcsolás új tartalmi egységet vezet be. Ennek alanya a legátfogóbban fogalmazódik, a keresztyének is beletartoznak. A földi felsőség fölöttünk áll (exousiai hyperechousai), valamennyi Isten akaratából jön létre, és Isten intézkedése az is, hogy földi életünk olyan sokrétűen fonódik össze ezekkel. Egyéni javunk és a világ rendje egyaránt megkívánja ezt, ezért az exousia elleni támadást Isten önmaga elleni lázadásnak minősíti, és ítéletével sújtja. Az exousiai mögött Pál korának felfogása szerint kétségtelenül nagyobb hangsúllyal állanak személyes szellemi erők (angyalok); de Pál itt nem ezekre utal: ezzel csak az engedelmesség konkrétságát gyengítené.

A földi hatalom isteni rendeltetése a jó érvényesítése és ennek érdekében a gonosz büntetése: ezt a keresztyén ember nemcsak másokra, hanem magára nézve is kötelezőnek ismeri el (3–5). Bármilyen formát öltsön a történelemben az Isten rendelte felsőség (archontes: állam, társadalmi szervek), célja a gonosz elleni harc, így nem kelthet félelmet azokban, akik a jót cselekszik, mert a jót a felsőség jutalmazza. Ez a legüdvösebb „egybeesés” a szeretet örök parancsának és az exousia eónhoz kötött funkciójának világa között: ez a keresztyén embernek szükségszerűvé teszi a belső egyezés alapján (dia tén syneidésin) való engedelmességet. A különbség viszont abban van, hogy míg a szeretet éppen Istenre tekintve tudatosan lemond a rossz „megbosszulásának” igényéről, addig a földi hatalmat a dolog természeténél fogva maga Isten ruházza fel a legszélesebb körű büntetés jogával (ekdikos, machairan phorei: ouk eiké azt fejezi ki, hogy „megvan a célja vele”).

A földi hatalom iránti hálás kötelezettségünk jelképes, de gyakorlati szükség okolta kifejezői is az adók: a keresztyén ember úgy tekint az exousia szolgálatára, mint „politikai istentiszteletre” (6–7). Az egyenes adók a templomi adománnyal, az állami tisztviselők funkciója a templomi papság szolgálatával kerül beszédes párhuzamba (leitourgos lehet állami tisztviselő is, de az összefüggésben világos a szakrális jelentés). Ebben az összefüggésben adósságot adunk meg (apodidonai „szolgáltatás”, vö. Mk 12:17), amikor a maga helyén „lerójuk” a felsőségnek azt, amit igényel tőlünk: adót, vámot, – félelmet és tiszteletet.

Róm. 13,8–10. A törvény teljessége a szeretet.

A felsőség iránti engedelmesség parancsa után ismét bővül a kör: ember és ember egymáshoz való viszonyának kérdése kerül ismét sorra így egyrészt ismét felvetődik a nomos kérdése, másrészt a keresztyén élet középpontjaként ismét az agapé-ra irányul a figyelmünk.

A szeretet parancsához képest minden „adósságunk” eltörpül: emezekkel ellentétben ui. amannak sohasem tudunk teljesen eleget tenni (8). Nem erkölcsi kötelességeink lebecsülése az, ami itt elhangzik, csak annak megállapítása, hogy azok lerovása nem tartozik a képtelenségek világába. Egyedül a szeretet területe az, amelyen soha nem lehetünk készen (az ei mé-vel való szerkesztés egy kissé anakoluthiás: a vele kezdődő mondatba nem hat át az opheilete imperativusi értelme), de ez a megállapítás nem elkedvetleníteni akar, hanem éppen igyekezetre serkenteni: akkor élünk helyesen, ha a szeretet soha meg nem szűnő parancsának dinamikájában élünk, mert a felebaráti szeretet megélése állít bennünket állandóan összefüggésbe és kapcsolatba a törvény teljességével.

A törvény minden parancsolatának célja, hogy megakadályozzon bennünket felebarátaink ellen bármi gonosz elkövetésében: a törvény tartalma a szeretet (9–10). Az Izráelnek adott törvény parancsolatai, de ha bárhol bárminő erkölcsi parancs megfogalmazódik, amely méltó erre a megjelölésre (ei tis entolé), a másik ember iránti szeretetben foglalódik össze, amelynek lényege az, hogy távol tartsuk a gonoszt embertársainktól. Amiről tehát a törvény beszél, bármilyen szavakkal, bármely szituációra nézve, – ami a törvény célja, amivel a törvény telítve van (pléróma), amit hordoz, az a szeretet. Itt oldódik meg az evangélium és törvény viszonya a Róm-ben.

Róm. 13,11–14. Az Úr eljövetele közel van.

Az erkölcsi intelmeket itt eszkhatológikus „kiélezésük” erősíti meg. A keresztyén élet erkölcsi tartalmának megélését az teszi sürgetővé, hogy Krisztus visszajövetele „szorongatóan közel jött”. Akik hitre jutottak, és a keresztségben (6. r.) közösségbe kerültek Krisztussal, azoknak most a megdicsőült Krisztus, a testté lett agapé „típusára” kell átváltozniuk.

A keresztyén ember a világkorszakok feszültségében él, de ezek viszonya is mozgásban van. Ezt ismerte fel a gyülekezet, és ebből kell levonnia a gyakorlati következtetést erkölcsi életfolytatásában (11–12). Ami elhangzott, azért kötelez (kai touto ilyesféleképpen egészíthető ki), mert a gyülekezet tisztában van az üdvtörténeti helyzetében bekövetkezett változással. Ez számára felismert alkalommá lett, ezért a siető idő sürgetésének megfelelően kell életét is folytatnia. Meg kell tanulniuk, hogy a megtérésük óta eltelt idő sem jelentéktelen: ma közelebb van hozzájuk a visszatérő Úr, mint akkor volt. Az éjszaka, a mostani eón, a bűn meghatározta világkorszak, vége felé siet; a nappal, az eljövendő eón, Krisztus dicsősége végső kibontakozásának világkorszaka sürgető közelségbe került a gyülekezethez.

A parousia közelsége óriási feszítő erő: hihetetlen mértékben aktuálissá teszi azt, hogy életünk a megdicsőült Úr életének hasonlóságára formálódjék át (13–14). A keresztyén etika egyetlen parancsa ez: „Légy az, aki vagy a Krisztusban!” Ennek negatív oldala az, hogy nem „dédelgetjük” a mostani világformához tartozó testünket, amely a Krisztus valósága ellen törő indulatokat támaszt bennünk. Így élünk benne abban a folyamatban, amelyben szüntelenül szakítunk a mostani eón „dolgaival”, és az eljövendő eón fegyvereivel harcolunk ennek győzelméért, mint akik ismerjük a jövendő eón harcosaihoz méltó magatartást is.

Róm. XIV. RÉSZ

Róm. 14,1–12. A gyülekezetben mindenki a Krisztusé.

Személyesebbé válik a hang: az általánosabb tanító részek után Pál a gyülekezet egyik konkrét kérdésére tér rá. Ez a gyülekezethez való viszonya miatt rendkívüli gesztusnak számít, ezért a tanítást nagyon tartózkodó formában közli. Zsidós-aszkétikus és ezzel ellentétes libertinus nézetek ütköznek a gyülekezetben, ezért Pál arra figyelmezteti a gyülekezet tagjait, hogy eltérő etikai felfogásuk ellenére is azonos a „státusuk”: valamennyien Krisztuséi, ezért nem ítélgetniük kell egymást, hanem elfogadni a másikat, egyelőre úgy, amint van.

Ha a keresztyéneknek a hívő életfolytatásról részletkérdésekben eltérő nézeteik is vannak, ez nem alap arra, hogy ne tekintsék egymást egy Atya gyermekeinek, testvéreknek (1–4). A gyülekezet tagjainak többsége az erősek közé tartozhatik; ezek evés-ivás kérdéseiben teljesen szabadok. Pál az ellenkező nézeten levőket, akik magatartásuk indítékait valamiféleképpen előéletükből hozhatták magukkal, hitben erőtleneknek tartja. De azt nem ismeri el, hogy egy ilyen különbség alap lehet annak a kétségbevonására, hogy a másiknak is köze van a Krisztushoz, vagy hogy bárkinek beleszólása lehetne abba: milyen viszonyban van Urával a másik, ha sok mindenben más is a felfogása, mint az övé. Ha ez a felfogás lábrakap, akkor a gyülekezet elemeire bomolhatik.

A gyülekezet egységének a véleménykülönbségek ellenére való hangsúlyozása nem hitbeli lazaság, hanem egy közös alap feltételezésére épül: bárki bármit tesz a gyülekezetben, ezt az Úrért teszi (5–8). Van, aki hite alapján különbséget tesz nap és nap között; van, aki hasonló okokból az étkezés terén szorítja magát korlátok közé; van, aki mindezekben teljesen szabad. A lényeg az, hogy mindenki legyen meggyőződve arról: ilyen vagy olyan magatartásával Krisztus ügyét viszi előbbre, mert ennek a szolgálatnak sokféle módja lehet, és ezek néha látszólag ellentmondásban is vannak egymással. A döntő feltétel az, hogy mindenben, élet és halál kérdéseiben, tehát földi életünk határkérdéseiben is Krisztus uralma alatt vagyunk.

Aki a gyülekezetben még testvérét ítélgeti, vagy éppen semmibe sem veszi, az az eljövendő Úr ítéletét nem veszi komolyan (9–12). A mondottak nagyon valóságos alapja Jézus halála és feltámadása. Ha ő az Úr élők és holtak fölött, akkor semmi helye annak, hogy testvéreinket ítélgessük. Elég mindnyájunknak az, hogy tulajdon életünkről adjunk számot. Az Úr dicsőségének kinyilatkoztatása közel van: mindegyikünknek arra a számadásra kell felkészülnünk, amelyre ez kötelez bennünket (Ézs 49:18; 45:23).

Róm. 14,13–23. A hitben erősek szabadsága és a gyengék iránti felelőssége.

Az erősek figyelmét irányítja Pál a keresztyénség lényegére. Óvja őket attól, hogy ezt mellékes kérdések miatt elhanyagolják vagy veszélyeztessék. Óvja a gyengék lelkiismereti szabadságát is, és itt a közösségi erkölcsnek megint olyan szabályát fogalmazza meg, amely az általános emberi együttélés területén is minden időkre szólóan aktuális és érvényes. Türelmének alapja nem hitbeli közöny vagy relativizmus, hanem a másik ember személyiségének komolyan vétele és megbecsülése, akit sub specie crucis néz, tehát felfogásának alapja mélyen theologiai: szótériológiai.

A keresztyéneknek nem az a feladatuk, hogy ítéljék egymást, hanem az, hogy tekintettel legyenek egymásra (13). Isten a bírája mindenkinek, neki tartozik számadással személy szerint minden ember. Egymás ítélése helyett tehát arra igyekezzék mindenki (krinómen – krinate nehezen visszaadható szójáték, krinein kettős értelmével: „ítél; dönt”), hogy ne sodorja lelkiismereti válságba szabadsága fitogtatásával testvérét: ezzel ti. azt érheti el, hogy az illető külsőséges módon követi az ő példáját, és megteszi belső meggyőződés nélkül azt, amit a másik valóban hitéből fakadó szabadsága jegyében tett meg.

Nincsen önmagában véve tisztátalan étel, de aki lelkiismerete szavára tartózkodik valamitől, annak az gyakorlatban tisztátalan. Ezért nem helyes ilyen esetekben szabadságunkkal tüntetni, hanem mások lelkiismeretét kell tiszteletben tartanunk (14–16). Tárgyi tekintetben Pál igazat ad az erőseknek: álláspontjukat maga is vallja, mert ez a Krisztusban kapott szabadság igazi következménye. he ennek tisztázása után nyomatékosan mutat rá arra, hogy az erősek és gyengék viszonyában egészen másról és sokkal többről van szó: a másik ember lelkiismeretéről. Ha ennek a rovására élünk a szabadságunkkal, szeretetlen kérkedésünkkel durvalelkű módon szomorúságot váltunk ki a másikból, az életét is veszélyeztetjük (apollye ennél többet is jelenthet: „romlásba dönt vkit, vesztét okozza”), de Istentől kapott kincsünkkel botránkozást idézünk elő azokban, akik a mi hibánkból félreértik – akár a gyülekezet tagjai, akár kívülállók-, és a mi vétkünk szidalmazása a mi hibánkból istenkáromlássá válik (vö. 2:24).

Isten országának igazi tartalmára kell figyelnünk, különben csak rombolhatunk magatartásunkkal: az igazán szabad ember a szabadságától is tud szabad lenni, ha így kívánja a másik ember üdve és java (17–21). Isten eljövendő országa keresztyén életünknek jelenbeli valósága. Ezzé teszi a Szentlélek, amikor Isten rendjét (dikaiosyné), a teljes „épséget” (eiréné) és az igazi örömöt (chara) teremti meg bennünk. Ha ezek szolgálatában követjük a Krisztust, akkor Isten kedvteléssel” nézi az életünket, az emberek pedig nem méregetnek bennünket jogos gyanakvással rendezetlen, tisztázatlan és öröm helyett keserűséget kiváltó örömtelen, sanyarú akadékoskodásunk miatt. Ezen az alapon ismétli meg Pál az evés-ivás kérdésében mondottakat: a végső cél a mások építése, ezt pedig nem szolgáljuk sem azzal, ha botránkoztatunk, sem azzal, ha lelkiismerete ellenére követésünkre csábítunk valakit.

Az igazi szabadság alapja a Krisztusban való hit: aki enélkül próbál a szabadság útján járni, az a bűn útjára téved (22–23). Ha van hitünk, semmi bajunk nem lehet abból, ha nem tüntetünk a belőle fakadó szabadsággal: elég az, hogy Isten előtt nyilvánvaló a hitünk és szabadságunk. Aki így él, annak úgyis megvan a boldogsága abban, hogy hitbeli döntésével belső egységben él, és lelkiismerete nem kárhoztatja tetteiért. Ezért óvakodjék attól, hogy meghasonlásba vigyen, és ezzel Isten ítéletének tegyen ki másokat, akik a szabadság tüneteit akarják produkálni annak belső bizonyossága nélkül, hogy Isten valóban ezt az utat mutatja nekik. Csak a hit bizonyossága lehet a szabadság garanciája: amit enélkül tesz az ember, az nem szabadságáról tesz bizonyságot, hanem bűnéről árulkodik,

Róm. XV. RÉSZ

Róm. 15,1–13. Fogadjátok be egymást.

Az előző gondolatkör folytatódik: a gyülekezet tagjainak különbségeik ellenére megvalósuló egysége kerül szóba, az erősek és a gyengék után a pogányokból és a zsidókból lett keresztyének „ellentáborára” is alkalmazva. Az intelem alapja Krisztus megváltó tette, végső kitekintése az eszkhatológikus ígéret, amely sürgetővé is teszi. Krisztus megváltó tettét a kérdés szemszögéből sajátosan minősíti Pál: ő azért lett „a körülmetélkedés szolgájává”, hogy ezzel nyissa meg sajátos módon az utat a pogányoknak az üdvösségre, ahogyan az Izráelnek adott ígéretek szólnak erről. Ezért az ő egyháza az a hely, ahol zsidók és pogányok teljes egységben, különbség nélkül dicsőítik az Atyát, irántuk tanúsított irgalmasságáért.

A gyülekezet életének alaptörvénye az, hogy mindig azé a nagyobb felelősség, aki többet kapott: ezért szól az erősökhöz a parancs, hogy tegyenek meg mindent a gyengébbek épülésére, ebben is Krisztus példáját követve (1–6). Pál az erősek mellé áll oda lelkigondozói tapintattal akkor is, amikor helyzetükből folyó erkölcsi adósságukra mutat rá. A szabadság kétségtelenül nagy ajándéka nem arra való, hogy önelégülten maguknak tetszelegjenek benne, hanem a gyengék „kedvét kell keresniük” (areskein kétszeri használata szójáték, a második esetben a jelentés: „szolgálatára lenni vkinek”). A gyengék erőtlenségeinek elhordozása persze nem megalkuvást vagy éppen nézeteik helyeslését jelenti: az irántuk tanúsított türelem célja az, hogy így jussanak el a helyes kegyességre. Ebben is Krisztus a példa: ő sem a maga érdekét kereste, ha nem azért élt, hogy magára vegye Isten gyalázóinak szidalmait (Zsolt 69:10): áldozatos szeretetével mások terheit hordozta el. Az írás szava a kijelentés általános természetének megfelelően a jövendő nemzedékéknek szól: ez a zsoltáridézet Krisztus mai követőinek ad bátorítást, az példájából meríthetünk erőt a helytállásra, hogy elhordozhassuk azokat a terheket amelyeket a gyengék iránti türelem ró ránk, mert csak így tudunk bizonyosak lenni arról, hogy nem reménytelen a vállalkozásunk. Ezzel a segítséggel válik lehetségessé az, hogy Krisztus gyülekezetének tagjai egyetértésben, „egyhangúlag” dicsőítsék helyes istentiszteletükkel az Atyát.

Krisztus áldozata arra tanít, hogy nyissuk meg szívünket egymás iránt: így talál a gyülekezetben egymásra zsidó és pogány, az ígéretek és az irgalmasság Istenének dicsőítésében (7–13). Először az erősek és gyengék táborát buzdítja Pál egymás iránti kölcsönös nyitottságra. De Krisztus megváltó tettének egy újabb minősítése mutatja, hogy a „frontvonal” megváltozik: a gyülekezet zsidó és pogány eredetű tagjai állnak szemben egymással. A gyengék és a zsidókeresztyén rész, az erősek és a pogánykeresztyén tábor bizonyos egybeesése valószínű, de itt már ez nem játszik szerepet az intelmek megfogalmazásában. Zsidók és pogányok együttélése problematikus volt a római gyülekezetben, mint ahogyan láttuk. Krisztus megváltó tettének ezért most éppen arról a következményéről van szó; hogy a világtörténelemnek ezt a minden másnál élesebb ellentétét hidalta át, küszöbölte ki (vö. Ef 2:11kk.). Életét Izráel szolgálatában élte le: ennek a népnek a fia volt; törvényének rendelte alá magát, és egész munkásságával megmaradt e nép keretei között. Valójában éppen ezzel feszítette szét Izráel partikulárizmusának a kereteit: így vált lehetségessé az, hogy Izráel életének igazi értelmét, azokat az ígéreteket erősítette meg, amelyeket Isten a pogányokra nézve adott népének (Zsolt 18:50; Deut 32:43; Zsolt 117:1; Ézs 11:10). Valóra válhatott a prófétai szó: az ő nevében reménykedtek és reménykednek a pogányok. Zsidók és pogányok egymáshoz való viszonya az egyházban az ígéretek mutatta eszkhatológikus események távlatában oldódik meg, ezeket viszont csak a reménység teheti a jelenben érvényesült hatóerővé. Ezért esik a záró áldásban a fő hangsúly a reménységre: a hitben folyó élet többi mozzanata, az öröm és a békesség is ennek a tápláló talaja, a Szentlélek is a reménységet van hivatva erősíteni bennünk.

Róm. 15,14–33. Pál apostoli küldetésének fegyelme.

Véget ér a levél tárgyi része: az apostol visszagondol a levél egészére, és megszokott lelkigondozói tapintatával nyilatkozik róla. Közte és a gyülekezet között mindeddig nem volt személyes kapcsolat, ezért van lehetőség félreértésekre: ezeket el akarja oszlatni Pál, mert azt szeretné; ha odaérkezéséig a gyülekezetben már helyes és kedvező kép alakulna ki róla és „az ő evangéliumáról”. Ezért alázattal kéri elnézésüket levelének keményebb megfogalmazásaiért, és érezteti velük, hogy érett korú keresztyéneknek tartja őket. Ezen az alapon közli velük terveit, és így vonja be őket mindazokba a gondolatokba, amelyek Rómába készülődése közben foglalkoztatják.

Pál meg van győződve arról, hogy a római keresztyének érettek a hitben: ha mégis erőteljesebb hangot használt velük szemben levelében itt-ott; erre apostoli meghatalmazása alapján érezte feljogosítva magát (14–16). Jóságos voltuk (agathósyné csak a keresztyén szóhasználatban fordul elő), a keresztyén ismeretben szerzett gazdagságuk és egymás intésére való alkalmasságuk közismert lehet: Pál maga is tanúskodik itt e tulajdonságaik mellett. Nem ezeket vonta kétségbe, amikor néha. olyan megfogalmazásokat használt, amelyek az ő sajátos igehirdetési módjához ugyan hozzátartoznak, de a gyülekezetet személyes ismeretségük híján próbára tehették. Ennek az volt az oka, hogy feltétlenül át akart nekik adni egy „szilárd tanhagyományt” (epanamimnéskein rabbinus kifejezés megfelelőjének számít, műszó egy: bizonyos halákáh átadására), mivel ő, akit az Úr az evangéliumnak a pogányok közti hirdetésére hatalmazott fel, minden olyan gyülekezetért. ezen a szinten érzi a felelősséget, amely a pogánymissziói területen él.

Pál mögött tehát jelentős munka áll ezen a területen, de ő csak arról hajlandó szólni, hogy mit tett ott általa az Úr Jézus Krisztus. Missziói munkája fő szabályának pedig azt tekintette, hogy mindig úttörő legyen, soha ne építsen mások vetette alapra (17–21). Dicsekvésről szól Pál, de ezt a szót olyan összefüggésben használja, hogy éppen jellegzetes emberi értelmére mér vele halálos csapást. Isten előtt abban van munkája pozitív értékelésének az alapja, hogy mindezt nem ő tette, hanem a Krisztus: Krisztus szavai és tettei, jelei és csodái, úgy, ahogyan a Szentlélek munkálta ezeket, – ezek vezettek a pogányok engedelmességére. A Földközi-tenger keleti partvidékét jelöli meg itt Pál: itt alapozta meg úgy az egyház életét az evangélium hirdetésével, hogy ez a szolgálat ilyen értelemben teljességre jutott munkának tekinthető (peplérókenai). Azzal, hogy nem épített idegen alapokra, nemcsak súrlódásokat akart elkerülni, nem is valamilyen önérzetes gesztusa volt ez: az írásból kapta az erre kötelező parancsot (Ézs 52:15 LXX). Római útiterve nem áll ezzel ellentétben, mert egyrészt nem új gyülekezet alapításáról van szó, másrészt a gyülekezet szív szerinti hozzájárulásával akar oda menni, végül pedig a gyülekezettel való bármilyen foglalkozása érett korúságuk feltétlen elismerésén alapszik; mint ennek a levélnek a megírása is.

Tervezett római útjának halasztódását okolja még Pál, majd részletesen ismerteti a római tartózkodásához fűződő terveket, végül azt a reménységét fejezi ki, hogy római tartózkodása áldásos lesz (22–29). Míg Keleten nem végezte el apostoli küldetéséből folyó feladatait, addig nem gondolhatott arra, hogy Nyugaton folytassa munkáját. Ezt csak most teheti meg, amikor a már említett értelemben Keleten nem kínálkozik tovább alkalom a szolgálatra (vö. Bevezetés, 2. pont). További terve tehát az, hogy felveszi a kapcsolatot a római gyülekezettel, felüdül közöttük és egy rövid időre átengedi magát az együttlét örömének, majd az így kialakult kapcsolat révén ez a gyülekezet indítja őt útra ünnepélyesen újabb munkaterületére, Hispania-ba. Egyszóval áldással érkezik, és áldást vár ottani tartózkodásától. Előzetesen még el kell azonban végeznie egy feladatot. Makedónia és Akhája gyülekezeteinek pénzadományát keli összeszednie és átadnia a jeruzsálemi gyülekezetnek. A kollekta a pogánykeresztyén gyülekezetek hálájának kézzelfogható jele Jeruzsálem iránt, ahonnan az evangélium kiindult, és hozzájuk is eljutott. A kapott lelki javakért anyagiakkal szolgálnak a sok oknál fogva nehéz anyagi körülmények közé került jeruzsálemi keresztyénségnek. Figyelemre méltó, ahogyan Pál külön megemlíti, hogy az adományt lepecsételve viszi magával Jeruzsálembe: fontos dolog, hogy az egyházi pénzkezelésre a gyanú leghalványabb árnyéka se essék.

Jeruzsálemi tartózkodása idejére komoly veszélyekkel is számolnia kell Pálnak: ehhez és utazása sikeréhez a gyülekezet imádságos segítségét kéri (30–33). Az apostol még nem tudja, hogyan fogadja a jeruzsálemi gyülekezet a pogánykeresztyének adományát. Ezért Pál is komoly veszélyekkel számol a júdaista körök álláspontja miatt: az apostoli gyűlés után sem intéződött el minden a pogányokhoz való viszony kérdésében. Mindkét irányban gondjai vannak tehát Pálnak, ezért kéri szavaiból kiérezhetően megindult lélekkel a római testvérek imádkozó együttérzését jeruzsálemi problémáival való viaskodásában és római útjának sikerére nézve. Ezek a gondolatok adják szájába átmeneti imádságként a részlet záró szavait, amelyek a békesség Istenének közösségébe ajánlják valamennyiüket.

Róm. XVI. RÉSZ

Róm. 16,1–16. Fébé ajánlása, Pál személyes üdvözletei.

A személyes köszöntések hosszú sora is azt a célt szolgálja, hogy Pál már előre erősítse a gyülekezet eddig ismert tagjai révén az egész gyülekezettel való kapcsolatát. Ezek az üdvözletek sem puszta formaságok, nem is két személy emberi kapcsolatának a kifejezései csupán, hanem a keresztyén közösség nagy összefüggésében állnak benne, és innen érthetők meg.

A Kenkhreai-beli Fébé ajánlásával kezdődnek az üdvözletek: a hűséges nőtestvér szolgálatát méltatja Pál, és a római gyülekezet pártfogását kéri számára (1–2). Phoibé (a név a Phoibos istennévnek, Apollón melléknevének nőnemű alakja) pogánykeresztyén nő, Korinthus keleti kikötővárosa, Kenkhreai gyülekezetében végez állandó jellegű szolgálatot (diakonos). E minőségében szolgálatra kész segítője (prostatis, a prostatés nőnemű formája, amelynek jelentése: „elöljáró, vezető: védelmező, pártfogó”) volt sokaknak, magának Pálnak is. Ezért kéri különös súllyal a rómaiakat: adjanak meg ők is neki Rómában minden segítséget, minden szükséges támogatást; fogadják „az Úrban”, azaz keresztyén közösségük jegyében, ahogyan szentektől elvárható. Az ajánlás egésze arra utal, hogy Fébé vitte magával a levelet Korinthusból Rómába.

A személyes köszöntések mindegyikén ott van a keresztyén közösség pecsétje, Pál az egész gyülekezet által küldi köszöntését azoknak, akiket már ismer, majd a gyülekezet valamennyi tagjának át fogóan, végül az egész gyülekezetnek a többi gyülekezet köszöntését adja ezt (3–16). Prisca (Priscilla) és Aquila neve már ismeretes (vö. ApCsel 18:1; 1Kor 16:19; Bevezetés, 1. pont). Feltűnik, hogy az asszony neve megelőzi férjéét: ő lehetett jelentősebb személy abban a szolgálatban, amelynek alapján munkatársainak nevezi őket Pál. Megemlíti a közös szolgálatért vállalt kockázataikat is (ton heautón trachélon hypethékan akkor is súlyos kifejezés; ha képes értelmű). Szolgálatukért nemcsak személy szerint ő, hanem valamennyi pogánykeresztyén gyülekezet is hálára van kötelezve. A házi gyülekezet említése is mutatja, hogy Aquiláék egy ideje ismét Rómában vannak (3–5a).

A további nevek a kor gyakori nevei, különösen rabszolgák és felszabadítottak között, ilyenfajta együttesük valóban Rómában gondolható el jól: a fővárosban találkoztak össze az egész Birodalom legváltozatosabb elemei. Epainetos a római Asia provincia (Kis-ázsia nyugati partvidéke) gyülekezeteiből az első keresztyén. Máriát (Mariam?) zsidókeresztyén nőnek tartják: akkor ő is nemrégen kerülhetett vissza Rómába, a szolgálataira való emlékeztetésnek ez adj a meg a sajátos jelentőségét (5b–6).

Andronikos és Iounias zsidókeresztyén (syggeneis): előbb lettek keresztyénekké Pálnál, előttünk ismeretlen helyen és időben együtt voltak vele börtönben (synaichmalótos hadifoglyot jelöl, ezzel akar utalni Pál arra, hogy nem gonosztevőkként estek fogságba, hanem a militia Christi szolgálatának harcosaiként). Pál itt apostoloknak nevezi őket: ő ezt a megjelölést nem korlátozza mindig önmagára és a tizenkettőre (talán ez utóbbiak olykor „szűkkeblű” szóhasználata ellen tiltakozik éppen ezzel), hanem így nevezi általánosabb értelemben az evangélium szolgáit (7).

Ampliatus, Urbanus latin, Stachys görög név: a többször ismétlődő agapétos jelző a Krisztusban való közösségre utal, míg Apellés jelzője (dokimos) a komoly próbákon átment és helytállt keresztyénnek adóz elismeréssel. Aristoboulos és Narkissos (ez utóbbira nézve különösen világos Pál megfogalmazásából) maguk nem voltak keresztyének, de „házuk népe”, szabad és rabszolga embereik között voltak keresztyének, és ezek házi gyülekezetet alkottak: talán kereskedő mind kettő, így eshetett meg, hogy embereik meg-megfordultak Korinthusban, és személyes ismeretségbe kerültek Pállal. Héródión szintén zsidókeresztyén (8–11).

Tryphaina és Tryphósa eredetileg előkelő nevek, de későbben gyakoriak felszabadított rabszolganők körében is, Persis bizonyosan rabszolganő. Rufus Mk 15:21 utalása alapján lehet cirénei Simon fia: Pált családias kapcsolat fűzte hozzá és anyjához. A többi név mind többé-kevésbé gyakori rabszolganév, némelyikük a korban annyira szokásos rövid formában (Patrobas = Patrobios, Olympas = Olympiodóros, Hermas talán = Hermogenés 12–15).

A szent csók, amelynek váltására felhívja Pál a gyülekezetet, a testvéri összetartozás jele. Ezt nem jelképesen érti Pál, hanem nyilván arra gondol, hogy a gyülekezet tagjai ápolják ezt a szokást, meg ne hidegüljön a szeretet bennük egymás iránt. Esetleg arra is gondol, hogy a levél felolvasásakor együtt lesz a gyülekezet, és az üdvözlések hallatán a gyülekezet tagjai ezzel a jellel ünnepélyesen is megbizonyíthatják egymás iránti szeretetüket. Az üdvözlés „ökumenikus kicsengésű”: ami a gyülekezetben egyesek között történik, az megy végbe az egész egyház nagy családjában a gyülekezetek között is.

Róm. 16,17–20. Óvás zavarkeltőktől.

A részlet a maga szenvedélyes hangjával problémát vet fel, mert látszólag kiesik az összefüggésből. Legjobb azonban, ha ismét a levélforma sajátos lehetőségeire gondolunk, és úgy próbáljuk megérteni ezt a részletet, hogy a levelet diktáló Pálnak éppen a többi gyülekezet említése juttatott eszébe egy sajátos kérdést, amelynek megbeszélését nem szerette volna elhagyni. Egy pillanatra kivehette az írószerszámot Tertius kezéből, ezt a részletet maga írta le, majd folytatta a diktálást a megkezdett mérsékelt hangnemben. Egy ilyen feltevés egy igen tekintélyes magyarázó szavai szerint van olyan tudományos, „mint ha azonnal az olló után nyúlunk”.

Zavarkeltőktől óvja Pál a gyülekezetet: leleplezi magatartásuk durva és alantas indítékait, és legjobbnak tartja, ha a gyülekezet a maga egészében távol tartja magát tőlük (17–18). Az egész missziói területen mindenütt az volt Pál tapasztalata, amit most a rómaiaknak is lelkükre köt: a gyülekezeteknek éberen kell figyelniük a kapott keresztyén tanítás tisztaságára, és azonnal észre kell venniük a köztük fellépő megosztó vagy megbotránkoztató tendenciákat (a dichostasiai és skandala névelője mutatja, hogy a skopein felszólítása meglévő jelenségekre utal). Ha vitába szállnak ezek képviselőivel, csak esélyes ellenfeleknek tüntetik fel őket: ezért a legmegfelelőbb kitérni előlük. Annyival is inkább, mert bár ezek a legalantasabb önzéstől és anyagiasságtól vezettetve folytatják a gyülekezetben üzelmeiket, veszedelmes módszerekkel dolgoznak: álszent és kenetes szavaik (chréstologia, eulogia) mindenkit könnyen megtéveszthetnek.

Pálnak nagy öröm a római gyülekezet széltében elterjedt jó híre, ezért van benne imádkozó szorongás azért, hogy ennek alapja kérdésessé ne váljék, hanem legyőzzék a gonosz közöttük folyó mindenféle próbálkozását (19–20). A római gyülekezet hitbeli engedelmessége messze földön ismeretes; Pálnak ez különösen azért nagy öröm, mert a keresztyén tanításnak a páli tanítással egyező formáját fogadták el. Ezért fájna neki, ha ettől az örömétől megfosztanák, de éppen a gyülekezet közismert hitbeli állapota kelt benne jogos reménységet, hogy a római keresztyének meg fognak állni a gonosszal szemben (a gyülekezet óhajtott minőségének jellemzése Mt 10:16 jézusi szavaira utal vissza). A gonosz elleni jelenlegi harcot Pál a sátán elleni kozmikus harc összefüggésében látja, így jut arra a megállapításra, hogy a római gyülekezetnek a gonosz felett aratott mostani győzelme a sátán eszkhatológikus, végső vereségének reményteljes ígéretét hordozza magában. Ahol a sátán békétlenséget próbál szítani a gyülekezetekben, ott a békesség Istenére kell hagyatkoznia a gyülekezetnek. Rövid áldással zárul a részlet, amely valóban azt a benyomást kelti bizonyos fokig, mint egy kis terjedelmű, rövidebb lélegzetű, de nyomatékos „levél a levélben”.

Róm. 16,21–23(24). Pál munkatársainak üdvözletei.

Az apostol legközelebbi munkatársai köszöntésének átadásával folytatódik a köszöntések megkezdett sora. Timóteus, a közeli munkatárs neve valószínűleg azért szerepel csak itt, nem a levélkezdetben, mint annyi más levélben, mert a rómaiak nem ismerték személyesen. Lucius neve az ApCsel 13:1-ből ismeretes: ott egy antiochiai prófétát és tanítót jelöl, míg az itteni Loukios-t többen Lukács evangélistával akarják azonosítani (ld. Lk magy., Bevezetés, 1. pont). Iasón (ApCsel 17:5kk.) és Sósipatros (ApCsel 20:4) Loukios-szal együtt zsidókeresztyének (syggeneis), feltehető, hogy ezek a kollekta ügyének intézésében voltak Pálnak segítségére, a két utóbbi mint Thessalonika és Beroia képviselője. Testvéri köszöntését küldi Tertius is, akinek Pál a levelet diktálta. Gaius neve az 1Kor 1:14-ből ismeretes: jelenleg ő Pál házigazdája, és nyilván az házában találkoznak Pállal a gyülekezet tagjai is. Erastos Korinthus városának számvevője (éppen e tiszte miatt nem lehet azonos az ApCsel 19:22 és 2Tim 4:20-beli Erastos-szal): mind ő, mind Quartus nyilván ismeretes volt a római keresztyének előtt. (A 24. vers csupán a 20. versbeli áldás áthelyezése ide némely szövegben.)

Róm. 16,25–27. Isten dicsőítése.

A levél befejezése visszatér a levélkezdet gondolatköréhez, és nyilvánvalóan hagyományozott hitvallási formában, amelyet szigorú szerkezet és tervszerű felépítés jellemez, az egész levél tartalmát összesűríti az egyetlen mondatba foglalt doxológiában. Mint leveleiben általában, Pál itt is dinamikusan tudja a hagyományos hitvallási formát a tulajdon céljai szolgálatába állítani: mindenesetre a levél stílusától való eltérések a doxológiában az anyag eredetével és felhasználásának természetével, a szerkesztés és kifejezésmód tömörségével magyarázhatók (tartalmára nézve vö. Ef 3:2kk.).

A doxológia arra az Istenre hivatkozik, aki szilárdakká tudja tenni övéit. A levél egészében a helyes keresztyén tanítás, a biztos ismeret sokrétű feltárásáról volt szó, a 17–20. versbeli felvillanó fénysugár rámutatott a veszélyekre, az eltántorodás lehetőségeire. Emezekkel szemben és amazok mellett kell szilárdan megállniuk Isten gyermekeinek. Ebben eszköze Istennek az apostol evangéliumhirdetése (kata jelentése ilyenkor lehet: „alapján; által” is!), amelyben Krisztus igehirdetése jut el hozzájuk (kai explikativ értelmű). Ebben a kettősen egy isteni eszközben titok tárul fel, „lepleztetik le”, Isten titka nyilvánvalóan. Erről a titokról eddig „nem volt szó” (sesigémenon), ez eddig nem hangzott el: nem Isten rejtette el, mert ő kezdettől fogva önmagát és, titkát kijelentő Isten. Az ember rejtette el, hallgatta el, és ebben. az értelemben Pál számára a kegyelem egyetemes érvényét hirdető Krisztus-evangélium, „az ő evangéliuma” radikálisan, korszakalkotóan új (chronois aióniois – nyn ellentétében fogható ez), nincsen semmiféle emberi, legkevésbé vallásos előzménye. A „most” üdvtörténeti mozzanatában Pál egybelátja a Krisztusra utaló prófétái igehirdetést és Krisztus evangéliumát, úgy azonban, hogy jelentőségük mértéke szerint mégis különválasztja ezeket: a titok „ismertté válik” Isten rendelkezése szerint a hit engedelmességének felkeltésére minden nép számára, minden népre nézve, de a végső feltárulás, a teljes phanerósis Krisztus megváltó tettében és az ezt aktuálisan: időszerűen és aktusszerűen meghirdető evangéliumban megy végbe. A doxológia kerek egésszé válik azzal, hogy befejezése visszakanyarodik kezdetéhez: ismét utal a bennünket megszilárdító Istenre, aki egyben minden bölcsesség egyedüli hordozója a történet és az üdvtörténet, az emberiség és tulajdon személyes életünk szövevényes problémái közepette: ő fedte fel Krisztus megváltó tettében és ennek örömüzenetében mindezek értelmét, őt illeti a dicsőség a világkorszakokon át és ezek határain túl.