Csel. XIX. RÉSZ

Csel. 19,1–22. Efézusban.

Pál harmadik missziói útjának olyan jelentős állomása Efézus, mint amilyen az első missziói útjának a pizídiai Antiókhia, a másodiknak pedig Korinthus. Efézus nemcsak Kis-Ázsia, hanem az egész ismert világ jelentős városa. A rómaiak által létrehozott Azsia Provincia területén fekszik, a mai Kis-Ázsia nyugati partján, a Kaystros folyó torkolatánál. A föníciaiak alapították. Rómából, Korinthusból és Alexandriából Efézuson át vezetett az út a Római Birodalom keleti részébe. A városban igen sok ember megfordult naponta. Nevezetessé tette az óriási méretű és ragyogó szépségű Aretmis-templom, amely a kis-ázsiai görögség nemzeti kultuszának éppen úgy központja lett, mint a jeruzsálemi templom Izráel fiainak. A pogány vallások centruma ez a város. A varázslás, a varázsigék mondása világszerte ismert volt. Az amulettipar és -kereskedelem, a varázslás tudományával foglalkozó irodalom jelentős a városban. Sokan azért is jöttek ide, hogy ezeket a varázsláshoz szükséges, varázserővel rendelkező tárgyakat megvásárolják, és ezeket magukkal hordozzák. Pál a pogány népek világszerte ismert központi kultuszhelyére került, amikor Efézusba utazott. Efézusban esküdtbíróság is volt. Ez azt jelenti, hogy meghatározott időnként a római helytartó megjelent, minden fontos ügy elintézésére. A hatalommal járó pompa és fényjellemző a városra. Színhelye volt az ún. „Panión” játékoknak. Ezekre a játékokra a világ minden részéről özönlöttek az emberek. A játékok levezetése, megszervezése roppant felelősséggel járt és minden elismerésre, tiszteletre méltó volt az, aki ezeket rendezte. Azok az emberek, akik ezt a magas tisztséget betöltötték, az ún. „ázsiarchák” voltak (ApCsel 19:31). Feladatuk az ázsiai császárkultusz feletti őrködés. A bűnözők menedékvárosa is Efézus volt, mivel az Artemis-templom menedéket biztosított számukra. Ez azt jelenti, hogy az a bűnöző, akinek sikerült a templom területét elérnie, automatikusan biztonságban volt. Ez szükségképpen oda vezetett, hogy a város így menedékhelyévé lett a gyilkosoknak, szélhámosoknak, törvényszegőknek és gonosztevőknek. Pál munkájának jellemzése összefoglaló jellegű. Az itteni munka hatótávolságát és eredményét tekintve túlszárnyalja az eddigieket. Pál ugyan Efézusban munkálkodik, de az egésztartomány az ő hatása alá kerül, és aki a Pálban munkálkodó erővel valahogyan kapcsolatba jut, meggyógyul. A város lakói hiábavaló életük pilléreit a szó szoros értelmében felégették maguk mögött. A Krisztusban való hit boldogító, tisztító következményei kézzelfogható módon megmutatkoznak.

1–7. Hitben lemaradt tanítványok eljutnak koruk egyházának hitbeli szintjéig.

Lukács az előző eseményekhez kapcsolja Pál efézusi munkájának leírását. Időben úgy helyezi el ezt az eseményt, hogy megemlíti azokat, amelyek ugyanabban az időben történtek. Apollós akkor már Korinthusban volt, amikor Pál gyülekezetlátogató körútja után megérkezett Efézusba. Itt olyan tanítványokra talált, akik objektív akadályok miatt nem tudtak hitben fejlődni. Tárgyi akadálya volt fejlődésüknek: nem ismerték kellőképpen jelenük eseményeit és a Krisztus teljességét. Nem feltétlenül János tanítványairól, hanem csak ilyen típusú tanítványokról van szó. Különös csoport ez, olyanok, akik sem a zsinagógával, sem a gyülekezettel nem tartották a kapcsolatot. Honnan valók voltak? Hogy talált rájuk Pál? Erről nem hallunk semmit. Pál jól kérdez, mert kérdése nyomán válik világossá a hiányosságuk és lemaradásuk. Pál meghirdeti a továbbjutás lehetőségét. A János keresztsége előkészítő jellegű, Krisztus keresztségére utal és benne nyeri el értelmét. A bűnbánatra Krisztus bűnbocsánattal felel (Róm 6:2–5). Csak az apostoli egyház keresztsége, a Krisztus nevére való hivatkozással kiszolgáltatott keresztség a teljes és hathatós. A Szentlélek elnyerése az ősegyház ismert keretei között, kézrátétellel történik. Pál az apostoli egyház legitim képviselője. Általa a népek világának központjában ugyanaz történik meg, mint ami Cézáreában Péter által Kornéliusz házában (ApCsel 10:44–48), Samáriában pedig Péter és János által történt (ApCsel 8:14–18). Ahogyan a samáriai keresztyének Péter és János kézrátételével (8:17), úgy az efézusi tanítványok Pál kézrátétele által nyerik el a Szentlélek ajándékát. Ez a részlet abból a szempontból különösen fontos, hogy Pál apostolságának hiteles voltát szemlélteti. Pál ugyanazt gyakorolja, mint a 12-es kör tagjai, és munkáját ugyanolyan eredményesen végzi, mint azok: az apostoli cím tehát jogosan megilleti. A történet tökéletes paralelje az ApCsel 8:15–17-nek. Ahogyan pünkösdkor a zsidók és pogányok (ApCsel 2:4kk..17k.; 10:46), úgy itt a János-tanítványok közül lesznek Jézus tanítványaivá. Az apostoli tiszt nem formális, hanem az Úrtól vett hatalom alapján arra hivatott, hogy megerősítse azokat, akik befogadták az Igét és megkeresztelkedtek. Az apostolok Krisztus egyetemes egyházát képviselik és a különböző vidékek gyülekezeteinek együvé tartozását jelzik. A kézrátétel az Ószövetségben megáldó gesztus. Voltaképpen Isten áldásának az átszármaztatása. Az Újszövetségben is a megáldást jelenti, az áldás közvetítését. Az apostolok Mesterüktől vették át ezt a gesztust, mint az áldás közvetítésének látható jelét (vö. ApCsel 5:12; 6:6; 9:12.17; 13:3). A Szentlélek nemcsak az apostolok kiváltsága, hiszen Krisztus valamennyi tanítványának adatik: új életre támasztó; éltető, megtartó erő. Isten magasztalását munkálja. Az embert képessé teszi Isten titkainak megértésére és hirdetésére, Krisztus követésére. Isten magasztalása itt az ún. nyelveken szólásban jelentkezik. A nyelveken szólás olyan jelensége az ősegyház életének, melynek megmutatkozási formája ugyan ismert, de a lényege titok. Mielőtt az ember tudata, értelme felfogná az Istenre talált ember élményét, kitör belőle e rendkívüli élmény hatására az Úr magasztalása. Ez a beszéd csak azok számára volt érthető, akik a nyelveken szólás magyarázatának ajándékát kapták. Nem minden nyelveken szólás van a Szentlélektől. Az apostol később úgy rendelkezik, hogy a gyülekezetben, a nyilvánosság előtt csak akkor van helye a nyelveken szólásnak, ha a jelenlévők közül valaki megmagyarázza. Egyébként az egyéni kegyesség területére utalja. A prófétálás jelenlevővé, elérhetővé teszi a teremtő és megváltó Istent, utat mutat. Értelmes beszéd Isten munkájáról, akaratáról. A prófécia megvilágítja a történelmi események igazi jelentőségét; Isten akaratát és tervét az adott helyzetre nézve hirdeti meg. Azt hirdeti, amire a hallgatók esetében szükség van – kegyelmet vagy ítéletet. Az efézusi tanítványok száma mintegy 12. Ez a szám itt nem lényeges, nem is hangsúlyos. A hangsúly azon van, hogy János tanítványai között is voltak, akik Pál missziói munkája során Krisztus egyházának tagjai lettek.

8–10. Pál a zsinagógából Tirannus előadótermébe megy át.

Ameddig lehetett, Pál élt az Izráelen belül adódó lehetőséggel. Viszonylag elég hosszú ideig a zsinagógában tanított. Efézusban Izráel fiai nagy létszámban éltek, több zsinagógájuk is volt. A téma, amiről az apostol beszélt: Isten királyi uralma. Az akkori zsidóság jól ismert és kedvelt témája (ApCsel 8:12; 20:25; 28:23.31). Pál tanítása szerint Isten országa Jézus Krisztusban jött el. Isten királyi uralmát általa valósítja meg, az ő követői vele és egymással közösségben élnek, teljesítve küldetésüket a világban, a világért. Lukács Pálnak a Jézus Krisztusról szóló tanítását, igehirdetését gyakran, így itt is egészen röviden foglalja össze: szólt, vitázott, igyekezett meggyőzni őket az Isten országáról. Az apostol az evangéliumi igazságról igyekezett meggyőzni népe fiait. Beszéde fajtáját a keresztyén igehirdetés jelölésére használt három tipikus fogalommal illeti: parrésiazomai: „nyíltan szól”, „bátran, őszintén beszél” (ApCsel 17:2); dialegomai: „társalog”, „párbeszédet folytat”, „vitázik” (ApCsel 28:23; 18:4; vö. 19:26; 26:28); peithó „rábeszél”, „meggyőz”, „megnyer” (ApCsel 4:29.31; 9:27k.; 14:3; 28:31). Amikor Pál némelyek részéről ellenállásba ütközik, amikor némelyek megkeményedtek (vö. 13:45; 14:2; 18:6; 28:24k.), otthagyta őket. Némelyek nemcsak elutasították Pál tanítását, hanem szidalmazták, gyalázták az Úr útját, vagyis a keresztyén tanítást. Pál munkáját lejáratták a nép előtt, az evangéliumot. Pál igehirdetésével kapcsolatban a zsidók elutasító magatartása háromféle formában mutatkozik meg. A megkeményedésnek három jele volt: 1. Passzív elutasítás, amelyik azért még nem teljesen biztos a dolgában, így még nem számít teljesen reménytelen esetnek. 2. Hitetlenség, amely már biztos, tudatos döntés az evangéliumi igazság ellen. 3. Aktív elutasítás, mely támadásba megy át, szidalmazza a gyülekezet előtt a keresztyén tanítást. Pált azonban a népe iránt való szeretet újra meg újra késszé tette az értük való fáradozásra. Rövid idő múlva azonban ugyanaz ismétlődik meg, ami Korinthusban történt, így tehát Pál kitér a zsinagóga útjából és a gyülekezetet is függetleníti tőlük. Az aforiso tina apo tinos: „elkülönít”, „elválaszt valakit valakitől vagy valamitől” (Ézs 56:3; Mt 25:32). Az új nép önálló élethez kezd. Tirannus a filozófia és retorika tanítója. Pál azt az előadótermet bérelte ki az evangélium hirdetésére, amelyet Tirannus előadásra használt. Hajnali öt órától tízig Tirannus, tizenegytől délután négyig Pál rendelkezésére állt a terem. Pál a kereskedelem, a munka ideje után, a déli és a délutáni pihenés óráiban tanít, amikor hallgatói ráérnek. Az evangélium hirdetése nincs semmiféle „szent helyhez” kötve. Ahol az Ige hirdettetik, ott Isten jelenik meg, viszont ahol nem a Krisztusról szóló bizonyságtétel hangzik, hiába van megfelelő épület. Isten nem a díszes templomok, hanem az Ige hirdetése által van jelen népe körében. Ezért mondja Luther: a templom csak akkor értékes, ha benne Isten igéje hirdettetik. Isten igéjének élő hirdetése teremt gyülekezetet. Az evangélium hirdetése nincs ún. szent időhöz sem kötve. Pál akkor hirdeti Efézusban az Igét, amikor azt az adott körülmények lehetővé teszik. Az efézusi munka nyomán született meg a kolosséi, hierapoliszi, laodiceai és sok más környékbeli gyülekezet. A tartomány lakói közül sokan megfordultak Efézusban és felkeresték Pált. Munkásságának ebben a szakaszában nem ő megy városról városra, hanem a különböző városok lakói mennek hozzá. Efézus a környék missziói centruma lett. Az erővel hirdetett Ige megmozdítja az embert, a helyes tartalma megteremti magának a megfelelő formát. Két éven át hirdette itt az Igét. Efézusi munkája hosszú ideig tartott. A későbbiek során három évről beszél. Előzőleg ugyanis már a zsinagógában is munkálkodott. Mivel a megkezdett év egésznek számít, ezért Pál efézusi munkája, ahogyan a 20:31-ben említi, három évnek veendő. Akik itt Pál munkássága nyomán megtér tek, közülük többen is missziói munkások lettek. Filemon így munkálkodott Kolosséban. Epafrászról szintén tudjuk, hogy Kolosséból való (Kol 4:12). Pál indíttatást adott az evangélium terjesztésére. Zsidók mentek a zsidókhoz, görögök a görögökhöz. Mindenki rokonságába, illetve baráti körébe vitte a Krisztust. Pál számára azonban ez a hosszú időszak nemcsak az eredményes munka, hanem a szenvedések ideje is (ApCsel 20:19; 2Kor 1:8–11; 1Kor 15:32). Erről a tényről Lukács csak röviden, utalás formájában szól. Efézusban nagy kapu nyílt meg előtte, de munkája nem volt küzdelemtől mentes (1Kor 16:9.19; Róm 16:5; 2Kor 1:8). Több levelet küldött azoknak a gyülekezeteknek, akik körében korábban munkálkodott (Gal, 2Thessz, Fil, Ef, Kol, Filem és az 1Kor).

11–12. Isten Pál által kivételes csodákat tesz.

Ez a részlet is összefoglaló ismertetés, konkrét adatot nem említ. Az írásmagyarázatok egy része a későbbi kor Pálról alkotott képének tükröződését látja benne. A ou tas tychousas – „szokatlan”, „kivételes”, „rendkívüli” – görög szólásmód. Az apostol személyes jelenléte nélkül is történtek gyógyulások. A soudaria és a simikinthia latin kölcsönszavak. A sudárium az izzadság letörlésére szolgáló kendő, zsebkendő. A simicinctium „vékony öv”. Mindkét ruhadarab közvetlenül érintkezett Pál bőrével. Isten ereje mindenütt gyógyít, ahol igénylik és hittel veszik azt. A gyógyulások Pál által ahhoz hasonlóan is végbementek, mint Péter által (ApCsel 5:14–15). Isten gyógyító ereje olyan mértékben és olyan módon áldás is lehet, mint amilyen mértékben és amilyen módon a bűn következményeként jelentkező különböző fertőző betegség átok. A megdicsőült Krisztus teljesen szabad abban, hogy milyen úton adja gyógyító erejét. A formális szempontból kifogásolható dolgok is közvetíthetik Isten gyógyító erejét, és a formális szempontból tökéletes formáról is kiderülhet, hogy csalás vagy babona. Krisztus rendkívüli jelek által erősíti meg Pál bizonyságtételét, így is hirdeti, hogy az apostol az ő választott edénye. Aki vele kapcsolatba került, az Isten ereje gyógyító hatásában részesült. Lukács anélkül közli a tényeket, hogy a maga véleményét hozzáfűzné. Jézus gyógyító ereje az apostolok által is rendhagyó módon adatik, ugyanúgy, mint ahogy általa adatott (Lk 6:19; 8:44; 5:17). Isten Pál által jelet ad az ő gyógyító hatalmáról. A dicsőség Krisztusának ereje éppen olyan hatalmas tetteket visz véghez, mint a názáreti Jézus földi életének idején. Isten Lelkének ereje akkor is és Pál által is a gyógyulás forrása. A Sátán ereje kénytelen meghátrálni Krisztus erejének hatására.

13–16. Szkéva fiai.

A Jézus Krisztusban való hit nélkül, a vele való személyes kapcsolat nélkül hiábavaló a formális szempontból tökéletes eljárás. Két látszólag egyforma dolog sem ugyanaz, ha az azonos formák más tartalmat hordoznak. Isten gyógyíthat szolgái személyes jelenléte nélkül is, ha erejével kapcsolatba kerül a gyógyulásra váró ember, mint ahogyan Jézus Krisztus által gyógyított is. Viszont az ember jelenléte Jézus nevével az ajkán is hatástalan, ha általa nincs ott Krisztus ereje. Az ember nem rendelkezik Istennel akkor sem, ha a nevét ismeri és említi. Mágiára, varázslásra nem használható Jézus neve. A Lk 9:49–50 és 11:19-ből tudunk arról, hogy a farizeusok pártjához tartozók közül voltak, akik a megszállottakat gyógyították. Voltak azonban olyanok is, elsősorban a diaszpóra-zsidóság tagjai között, akik az élő Istennel való mély közösség nélkül Izráel és a különböző pogány vallások elemeit keverve várósról városra járva „űzik ezt a mesterséget”. Egy híres varázsló formula: „Kényszerítlek téged Jézusra, a héberek Istenére”. A varázsló nincs személyes kapcsolatban a „megidézett” hatalommal. Efézusban is felléptek ilyen kóbor exorcisták. Szkéva főpap nem ismert: neve, a latin Scaeva „égijel”, „jósjel”. Egy efézusi „papi” család rokonairól van szó. A démonok ismerik Jézust és a misszionáriusát is számon tartják. Pál a missziói munka során olyan nagy tekintélyt szerzett, hogy az exorcisták őt említik Jézus követeként. A démont a Jézus-formula nem tudja legyőzni, csak Jézus hatalma. Ez a hatalom a vele való személyes közösség nélkül nem adatik. Szkéva fiai megfelelő fegyverzet nélkül szálltak szembe a démonnal, ezért lettek áldozatává. Amphoteroi: eredetileg „mindkettő”, a későbbi görögségben: mind. A megszállott, emberfeletti erők lelkének hatalma alatt van (vö. Mk 5:3kk.). A sötétség szellemi erői felett az ember nem lehet úr. A saját ereje kevés ahhoz, hogy legyőzze az ellenség erejét. Minden embernek Jézus erejére van szüksége ahhoz, hogy az emberi életet pusztító erők hatása alól felszabaduljon. Az ő ereje nélkül alulmarad az ember a démonok elleni küzdelemben. A zsidó főpap hét fiával együtt hiába próbálkozott a megszállott gyógyításával. Az ószövetségi Isten népe tagjainak is tudomásul kell venniük, hogy nincs más erő, csak a Jézusé, amely által a sötétség ereje legyőzhető, de csak úgy, hogy az ember nemcsak a nevét emlegeti, hanem közvetlen, személyes kapcsolatban is van vele.

17. Jézus nevének magasztalása.

Szkéva főpap és fiainak esete ismertté vált Efézusban (vö. ApCsel 1:19; 9:42), mint ahogyan általában nemcsak annak a híre terjed el, ha valamilyen jó dolog rendkívüli módon történik az emberekkel, hanem az is, ha valamilyen tragédia, ítéletes dolog következik be. Itt nyilvánvalóvá lett, hogy a démoni erőkkel szemben az ember tehetetlen. Jézus neve varázslásra nem használható fel. Az ítéletes esemény elindított viszont egy ígéretes eseménysorozatot is. A démoni erőktől való félelemből lehet istenfélelem, lehet az Úr Jézusba vetett hit. A csoda az ApCsel-ben igen nagy szerepet játszik (vö. ApCsel 2:43; 3:10; 4:16.21; 5:12.15; 6:8; 8:6; 9:35.42; 13:12; 15:12; 16:30; 19:11; 20:12; 28:6). A phobos az epepesen-nel kapcsolva: „megszállta a félelem” – félelem töltötte be azokat akikhez eljutott a félelmetes esemény híre. A félelem itt Jézus hatalmának elismeréséhez, dicsőítéséhez vezet.

18–20. A varázslással foglalkozó könyvek elégetése.

A gyülekezet felszámolja pogány múltja maradványait. Az Úr Jézus tekintélye egyre nagyobb köztük, és egyre jobban ragaszkodnak hozzá. A bűnvallás, a bűnbánat azok életéhez is hozzátartozik, akik hitben jártak. A keresztyén istentisztelethez alkalomról alkalomra hozzátartozik a bűn megvallása és a bűnbocsánat elfogadása. A bűn rendezésének Krisztus szerinti módja a bűnbánat, bűnvallás; a bűnbocsánat elfogadása után az újrakezdés. A praxeis ebben az összefüggésben a varázslással kapcsolatos eljárásokat jelenti. Elsősorban ez a bűnvallás tartalma. A ta perierga parassein jelentése: „haszontalan dolgokkal foglalkozni”. Ez eufémizmus a varázslás jelölésére. Nyilvános könyvégetésre kerül sor. A pusztulásra ítélt mágikus könyvek értéke rendkívül nagy: 50 000 ezüst drahma, kb. 36 000 arany márka. Néhány százezer forintot érő könyvről van szó. Megsemmisítik pogány múltjuk vallásos nyomait, sem magukat, sem a jövendő nemzedéket nem akarják kitenni a varázslással foglalkozó könyvek kísértésének. A gyülekezet nagy lépésekkel jut előbbre, szellemi tisztaságáért anyagi áldozatot is hajlandó volt hozni. A démoni hatás kísértésétől megtisztultak. A keresztyénség megerősödött. Az Úr igéje növekedett, a keresztyénség terjedt, az egyház épült.

21–22. Pál terve.

A titesthai en pneumati jelentése: „elhatározta”, „úgy döntött”. Pál közelebbi és távolabbi terve szerint elbúcsúzik Efézustól. Az 1Kor 16:5kk. szerint Pál pünkösdig Efézusban akart maradni és azután szeretett volna Makedónián át Korinthusba menni. Úgy gondolta, hogy ott tölti a telet és csak a következő év tavaszán utazik tovább Jeruzsálembe. A 2Kor 1:15 azonban egy megváltoztatott útitervet közöl (2Kor 2:12; ApCsel 20:1kk.). Először Korinthusba megy, azután Makedóniába, majd újra Korinthusba. A dei Isten akaratára utal: „kell”. Terveit neki rendeli alá. Korinthusból még visszament Makedóniába, és onnan indult el Jeruzsálembe. Munkássága következő szakaszának terve szerint Róma lesz a centruma. Timótheus és Erasztosz Makedónián át ment Korinthusba (1Kor 4:17). Erasztosz Pál apostol barátja, munkatársa. Nem azonos a korinthusi városi számvevővel (Róm 16:23), hiszen ez a név elég gyakori. Pál Timótheussal levelet küldött Filippibe. Mivel Korinthusból rossz hírekkel tért vissza Timótheus, Pál rászánta magát a hiábavaló korinthusi útra. A rendezetlen helyzetet Titusz hozta rendbe, akit Pál (végérvényes efézusi elutazása előtt) néhány testvérrel együtt ismét elküldött Korinthusba (2Kor 2:12k.; 7:6). Mikor Makedóniában találkoznak, ismételten elküldi Korinthusba (2Kor 8:16kk.). Munkatársai odaadóan segítenek Pálnak a gyülekezetek gondozásában. Pál Makedónia és Akhája tartományainak gyülekezeti látogatása után Ázsiában maradt. Nagyra becsült munkatársai közül kettőt, Timótheust és Erasztoszt elküldte Makedóniába. Ő még ezután körülbelül 3 hónapig munkálkodott Ázsiában. Miután Pál Kis-Ázsiában egy rövid körutat tett, Efézusban dolgozott tovább.

Csel. 19,23–40. Efézusi tüntetés Demetriusz lázítása nyomán.

Azok tiltakoznak a babona felszámolása ellen, akik a nép babonás hajlamaiból üzletet csinálnak. A hodos abszolút értelemben szerepel itt, mint a 9. v.-ben: „az Úr útja” = keresztyén tanítás. Azért támadt zavargás Efézusban, mert az ötvösök anyagi érdekeit sértette a babona felszámolása, a keresztyénség terjedése. Demetriusz aggodalommal tekintett Pál munkásságára, mert féltette jól jövedelmező üzletüket. Az ergasia „üzlet”, itt „haszon”, „nyereség”. Demetriusz ezüstműves: egy nagyobb műhely élén állt. Az efézusi Artemisz-szentély kicsinyített mását készítették ezüstből és ezt árusították kegytárgyként. Mivel Pál missziói munkája vállalkozásukat fenyegette, tüntetést szervezett ellene, azonban úgy, hogy a tüntetés az efézusi Artemisz mellett való kiállásnak tűnjék: nemes tiltakozásnak látsszék. Az efézusi Artemisz-templom világhírű volt, a hét világcsoda egyikének tartották. Alapterülete nagyobb volt a kölni dóménál: 150 m hosszú, 70 m széles és 157 db 20 m magas oszlopon nyugszik. Lenyűgöző a középen lévő oltár, Artemisz fekete fából készített képével. Artemisz görög istennő, a rómaiak átveszik imádatát és Dianának nevezik. Az istennő tiszteletének hatalmas tábora volt. Kindyneyei: „veszély fenyeget”; a további három infinitívusz tőle függ; meros: „üzletág”; eis apelegmon elthein „csődbe jutni”. Miután Demetriuszék Pál útitársait magukkal hurcolták, a színházba mentek. Arisztarkhosz Thesszalonikából (ApCsel 20:4), Gaius Derbéből származik. Arisztarkhosz = „kitűnő uralkodó” nevének jelentése szerint. Pál hűséges útitársa és munkatársa. Élete forgott kockán. Pál mellett marad efézusi munkája után is. Elkíséri Troászból Jeruzsálembe (ApCsel 20:4). Vele volt a tengeri úton (ApCsel 27:2), osztozik vele a fogságban is (Kol 4:10; Filem 24). A hagyomány szerint thesszalonikai vagy apamaeai püspök volt, és Néró kegyetlenkedése miatt szenvedett mártírhalált Rómában. A színház volt a, népgyűlések helye. Az efézusi színház 26 000 ülőhelyes, hatalmas épület. Pál életét a tanítványok és magas rangú világi barátai védelmezik: Józan tanácsukkal mellette vannak. A tömeg jelenlegi helyzetében nem tárgyalóképes fél. Nem engedték, hogy Pál a tömeghangulat áldozatává legyen. A tanítványok féltik és védik Pál életét. Az asiarchés Ázsia Provincia tartományi gyűlésének egy évre választott elnöke, a császárkultusz legfőbb őre. Címét hivatali idejének letelte után is megtartotta, ismét meg lehetett választani. Demetriusz a továbbiakban nem ura a helyzetnek. A tüntető tömeg zsidó tagjai a maguk hasznára akarják felhasználni a zavaros helyzetet, így kerül unszolásukra Alexandrosz a népgyűlés élére. A tömegnek azonban nincs érzéke az Izráel és keresztyénség közt lévő különbségtételhez, szóhoz sem hagyják jutni. Az antiszemitizmus meglehetősen erős. A józan politikusok egy ideig hagyják a tömeget, hogy indulatait az ordítozásban vezesse le, aztán a városi tisztviselő rendet teremt. A grammateus a kis-ázsiai városok igen jelentős alakja, kiemelkedő beosztású városi funkcionárius: „városi titkár”. A neókoros eredetileg templomszolga, aki a takarítást végzi, később a templomőr címe, majd a város címe és mindazoké a városoké, amelyek a császárkultusz színhelyei. A diopetés „égből leszállt” „mennyből jött”, Zeustól lehullott istenkép. Néhány istenképet úgy tartottak nyilván, hogy a mennyből származik. Ezek között van a tauri Artemisz is, az efézusi Artemiszről csak itt találjuk ezt az adatot. Artemisz képét egyrészt a sok emlő jellemzi – mint tápláló, éltető, termékenyítő istennőt –, másrészt a sok állatfej, melyek alsó testét fedi (az állatvilág úrnőjének szimbólumaként). Fekete fából készült múmiaszerű képe arannyal van bevonva. A város vezetősége nem igazolja és nem támogatja a tömeg Pál missziói munkája ellen irányuló akcióját. Demetriusz és társai egyéni sérelmeit nem sikerült közsérelemnek feltüntetni, sem államellenes bűnnek kikiáltani. A tömeghangulat nem pótolja az igazság hiányát ott, ahol a hatóság hivatása magaslatán áll és a valóságot tárgyilagosan kutatja. A vádlottak nem raboltak templomot, mint ahogy az akkoriban gyakran megtörtént, sem nem szidalmazták Artemiszt, a tények alapján tehát nem lehet vádat emelni ellenük. A törvényes út sérelmeik elintézésének az útja. Az illetékes hatóság feloszlatja az értelmetlen népgyűlést. Komolyabb ok nélkül nem lehet megbolygatni a várost. A város tisztviselőiben a maga feladatkörében lelkiismeretes, igazságos, részrehajlás nélkül ítélő, az adott esetben a szükséges intézkedésre képes hatóság van előttünk.

Csel. XX. RÉSZ

Csel. 20,1–6. Görögországban.

Pál Antiókhián kívül Efézusban töltött legtöbb időt. Az akadályokat leküzdve dolgozik a gyülekezetért, hatással van Efézus környékére, tartja a kapcsolatot azokkal, akik között régebben munkálkodott. Efézusból írta a Filippi, az 1. Korinthusi levelet, az Efézusi levél néven ismert körlevelet, a Kolosséi levelet és Filemon levelét, sőt ha az észak-galáciai elméletet fogadjuk el, akkor a Galáciai levelet is (ld. 19. rész). A filippi és a korinthusi gyülekezetek tagjai meg is látogatták hosszabb munkássága alatt. Timótheus és Erasztosz korinthusi útja után Pál is megjárta Korinthust, mielőtt Efézusból végérvényesen elment volna (2Kor 2:1). Ezután írt még egy másik levelet is Korinthusba, amely azonban nem maradt ránk egészben, csak a töredékei. Az efézusi tanítványoktól bátorító mondataival búcsúzik. A búcsúzás pillanataiban különösen fogékony az ember. Az apostol biztatásra használja fel a lelki megrendültség alkalmát. Küzdelmes élete közben nem vesztette el az Úrban való reménységét, mindig tud bátorítani, vigasztalni. A célt világosan látja maga előtt, így az út nehéz szakaszaiban is támasza a rábízottaknak. Makedóniába ment át, a filippibeli, thesszalonikai és béreai gyülekezeteket látogatta meg. A parakalesas nem csupán „inteni”, hanem „meggyőzni”, „vigasztalni” is: gazdag tartalmú szó, a keresztyén igehirdetés tartalmát magában foglaló kifejezés. Pál gyülekezeti látogatásait igehirdetési alkalomnak tekinti. Makedóniai tartózkodása alatt írja meg a 2. Korinthusi levelet. A gyülekezetről megnyugtató híreket kap, és ezután meglátogatja őket. Az eis ten Hellada: „Görögországba”. A hivatalos Achaiai provincia mellett ez a vidék népszerű neve, az egész Újszövetségben ilyen formában csak itt szerepel. Egy negyedévig marad az apostol Korinthusban, közben megírja a Római levelet. A levél megírásával római útját készíti elő. – Izráel fiai újra szervezkednek ellene, cselszövésük miatt nem folytathatja tovább útját terve szerint. Kinyomozták, hogy melyik hajóval akar utazni Szíria felé és azt tervezték, hogy a hajón megölik. Eredeti tervét így megváltoztatva Makedónián át Troászba megy. Enged a figyelmeztető szónak: megelőzi, elkerüli a bajt. Isten sok névtelen tanítvány által oltalmazza Pál életét. Az apostol odafigyel azokra a jelzésekre, amelyek közlik vele az ellene irányuló terveket. Kikerüli a csapdát, amit ellenfelei felállítottak. Nem száll fel arra a hajóra, amelyen a merénylők utaztak. Pál így megóvta őket az emberölés bűnétől. Az apostol élete drága azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek. Pál kíséretében többen utaznak közvetlen munkatársai közül. Szópatér, apja megmentője” Béreából való keresztyén, Pirosz fia. Arisztarkhosz és Szekundusz, Gaius, aki Derbéből való; Timótheus és Tikhikosz, Pál kis-ázsiai munkatársa. Nevének jelentése szerint „szerencsés”, „szerencse fia”. Pál fogságából ő juttatja el Onézimosszal a gyülekezetekhez az Ef és Kol levelet, valamint Filemonhoz a neki szóló levelet (Kol 4:7.8; Ef 6:21.22). Később Pál Krétába küldte. Szerette volna, ha ő vagy Armenász tudja Tituszt helyettesíteni (Tit 3:12). A 2Tim 4:12 szerint Pál Efézusba irányította. Trofimosz van még Pál kíséretében. Nevének jelentése „tápláló”, Efézusból való pogánykeresztyén. Elkísérte Pált Jeruzsálembe, vele együtt látták az apostolt. Az ázsiai zsidók fellázították ellene a tömeget: többek között azzal vádolták, hogy görögöket vitt be a templomba (ApCsel 21:29). Később is Pál kíséretéhez tartozik, a 2Tim 4:20 szerint végül Milétoszban kellett elválniuk Trofimosz betegsége miatt. Troász a mai néven Eskistambul, Mízia kikötője, a Nyugat-Ázsia és Makedónia közti forgalom fontos pontja. Nagy és viharos múltú város. Az ásatások tudós irányítói itt őskori, kőkorszakbeli települések romjaira bukkantak. Kr. u. 1000-ig püspöki szék hely volt. 1305-ben a törökök elpusztították. Pált népes kísérete Troászban várja meg, ő ugyanis még a filippieket is meglátogatja. Lukács a 2. missziói út során Filippiben maradt (ApCsel 16:40), most a 3. missziói út végén itt csatlakozik Pálhoz. Filippiből Pálék a kovásztalan kenyerek napjai után indulnak el. Lukáccsal 5 nap múlva érkeztek meg Troászba, ahol azok, akik előrementek, már vártak az apostolra. Troászban 5 napig maradtak. Az apostol a rendelkezésére álló rövid időt is mindig kihasználja a gyülekezetek tagjai hitének erősítésére, a személyes találkozásra.

Csel. 20,7–12. A troászi istentiszteleten.

Az en té mia tón sabbatón „a hét első napján”, „vasárnap” (1Kor 16:2; Jel 1:10). A Római Birodalomban a hivatalos munkaszünet napja. Ez az első nyoma az egyház történetében a vasárnap megünneplésének. A pogánykeresztyén gyülekezetekben a hét első napját, mint Jézus Krisztus feltámadásának napját kezdték ünnepelni a szombati nap helyett. A szombat, a 7. nap a teremtésre tekintő ünnep. A vasárnap, a hét első napja az Úr újjáteremtő munkájára eszméltet, Krisztus halál felett aratott diadalára. A gyülekezeti összejövetelhez, az istentisztelethez hozzátartozik a kenyér megtörése. Az ünneplés középpontjában az úrvacsora van. E rövid perikópa keretén belül kétszer is megemlíti Lukács a kenyér megtörését. A korai keresztyénség életében a szeretetvendégség és az úrvacsora szorosan együvé tartozott. A szeretetvendégség esetében valódi étkezésről van szó, amikor a gyülekezet tagjai egy asztal mellé leültek és megosztották egymással azt, amit hoztak, és elbeszélgettek egymással. A gyülekezet szegényeinek, a rabszolgáknak különösen sokat jelentett ez az alkalom, mert a terített asztal mellett egy héten legalább egyszer igazán jóllakhattak. Sokat jelentett azonban a testvéri beszélgetés is, amely által osztozhattak egymás örömeiben és gondjaiban. A gyülekezeti közösségben otthon érezték magukat a gyülekezet tagjai, bensőséges, családias hangulat jellemzi ezeket az esti alkalmakat. Minden bizonnyal azért tartották az istentiszteletet a keresztyének este, mert tekintettel voltak a gyülekezet rabszolga tagjaira, akik csak ekkor értek rá. A dialegomai jelentése: „Igét hirdetni”, „prédikálni”, „párbeszédet folytatni”. Itt most az igehirdetés értelmében szerepel a fogalom: Pál igyekszik jól kihasználni a rendelkezésére álló rövid időt arra, hogy elmondja mindazt, amit fontosnak tart a gyülekezet fejlődése szempontjából. A következő nap már indul tovább, most viszont minden lényeges üzenetet továbbítani akar, így hát éjszakába nyúlik a tanítás. Lámpával világítják meg a termet. Ez a lényegtelennek látszó megjegyzés több szempontból is értékes. Visszautasítja azt a vádat, hogy a keresztyének úrvacsorázása sötétben folyik és közben természetellenes fajtalankodást visznek véghez. Pálékat menti. Az ifjú annak ellenére aludt el; hogy a teremben világos volt. Megokolja azt, hogy Eutikhusz az ablakban ült: a világítás folytán elfogyott a jó levegő, ezért az ablakban akart hozzájutni. Máskor viszont ebben az időben már aludni szokott. Egyrészt akarata fölé kerekedett a szokás, a beidegződés, másrészt elképzelhető, hogy igen fáradt volt a napi munka után. Ez az oka, hogy szerencsétlenség történt istentisztelet közben. Pál azonnal utánanéz, kész segíteni. Az Ószövetségből ismert eljárást követi (1Kir 17:21; 2Kir 4:34). A halottsiratást megtiltja (Mk 5:39). A csoda Tábita feltámasztására emlékeztet (ApCsel 9:36–43). Isten kegyelme megőrizte őket attól, hogy a szerencsétlenségből tragédia legyen. A tragédia nem következett be, akár amellett foglalunk állást, hogy az ifjú zuhanása következtében csak az eszméletét vesztette, akár amellett, hogy meghalt. Mindkét eset Isten erejének nagyságát tükrözi. A megtartó Úr jelen van a gyülekezetben. Klasas ton arton: természetesen Pál nem egyedül úrvacsorázik, azonban mivel ő van az esemény középpontjában, azért említi egyedül őt Lukács. Ezután még prédikál tovább (homilésas: „beszélni”, „prédikálni”) hajnalig. Az utolsó pillanatig kihasználja a rendelkezésére álló időt, troászi tartózkodása utolsó éjszakáját. Az istentisztelet inkább egy baráti társaság összejövetelére emlékeztet, mint a mi mai értelemben vett istentiszteletünkre. Leginkább az ún. házi istentiszteletek hangulatát idézi emlékezetünkbe ez a történet. Mindenesetre arra eszméltet, hogy az egymás iránti szeretetnek és felelősségnek sokkal jobban át kell hatnia istentiszteleti alkalmainkat, és az ún. házi istentiszteleti keret felelevenítendö, a gyülekezeti terem szeretetvendégsége pedig követendő modellje az ősegyház életének. Ez nem jelenti azt, hogy a mai nagy istentiszteleti rend ne maradjon meg, viszont emellett szükség van olyan alkalmakra is, ahol a gyülekezet testvéri közösségként lehet együtt.

Csel. 20,13–16. Troászból Milétoszba.

Munkatársai hajón, Pál gyalog indul útnak. Egyedül akar lenni Urával, aki nemcsak általa, hanem vele is szüntelenül érezteti szeretetét, segítségét. Krisztus szolgáinak szükségük van a csendre, az Úrral való zavartalan közösségre. Asszusz Troásztól 25 km-re fekszik délkelet irányban, az adramithiumi öböltől 1 km-re Ázsia Provinciában; közelebbről meghatározva; a mízisi részben. Ma Edremitnek hívják. Pál itt csatlakozik munkatársaihoz és együtt folytatják útjukat Milétoszig. Milétosz 70 km-re van Asszusztól. Régi híres város, négy kikötővel, valamikor Jónia fővárosa, a Maeander folyótól nyugatra, Kis-Ázsia nyugati partján fekszik. Híres ókori filozófusok, Thales, Anaximenos hazája. A perzsák pusztították el, így a rómaiak korában nem volt nagyobb jelentősége. Ma csak egy falu őrzi emlékét. Isten hírnökei Troász óta csak itt állnak meg egy pár napra. Igyekeznek, mert Pál pünkösd napját már Jeruzsálemben szeretné tölteni, ezért nem ejtette útba Efézust sem. Efézus elkerülésének talán még ennél is nyomósabb oka volt az, hogy Pál nem akarta kockáztatni biztonságát a jeruzsálemi út előtt. Jeruzsálembe ugyanis nemcsak azért igyekszik, mert a kegyes zsidó – ha csak tehette – igyekezett a három jelentős zarándokünnepet ott tölteni, hanem azért is, mert a kollektát, a jeruzsálemi gyülekezet számára gyűjtött adományt szerette volna átadni. Pál egyébként minden missziói útja végén kíséretével, munkatársaival együtt ment fel Jeruzsálembe. Az egyház egységének dokumentálása mindvégig fontos volt számára.

Csel. 20,17–38. Elbúcsúzik az efézusi vénektől.

Milétosz légvonalban 50 km-re van Efézustól, szárazföldi úton 60 km-re. Pál már nem akar bemenni Efézusba, viszont a gyülekezetnek még szeretne néhány dolgot a lelkére kötni, ezért Milétoszban találkozik a gyülekezet képviselőivel. A gyülekezet véneinek beiktatásáról Lukács ugyan nem szól előzőleg semmit, azonban természetesnek veszi, hogy minden gyülekezet élén a zsidó minta szerint voltak vének, akik a gyülekezet vezetését, irányítását végezték. Pálnak a vének megérkezésére legalább 4 napot kellett várnia. A vének más gyülekezetből is jöttek, és Pál az egész ázsiai részen lévő gyülekezetek vezető testületétől el akart búcsúzni. Az apostoli tekintélyt érzékelteti ez a részlet (vö. 28. v.; 14:23), de mindenekelőtt maga a beszéd. Lukács ezzel a mély, tartalmas, gazdag anyagot magában foglaló beszéddel, az ApCsel magával ragadó beszédeinek tartalmát és stílusát szemlélteti (vö. 37. v.). Ez az egyetlen beszéde Pálnak, amelyet a keresztyének előtt tartott igehirdetéseiből Lukács hagyományozott, jóllehet többször is említést tesz ilyen jellegű beszédekről (vö. ApCsel 14:22.27). Ezek nyomait leveleiben találjuk. Pál a felelősségteljes férfiaknak, a kis-ázsiai gyülekezetek vezetőinek apostoli munkájáról számol be (18–21.26k.31.33–35.); prófétai előrelátása alapján szól a gyülekezet jövőjéről (22–25.29k.). Búcsúbeszéde levelei egy-egy részletére emlékeztet. Egészen más, mint az eddigiek, viszont a szituáció is más. Pál beszédei éppen abban sajátosan páli beszédek, hogy mindig az adott helyzetre, hallgatóira vannak tekintettel. Sokféle szituációban mindig azzal a hangvétellel szól, amellyel az adott esetben szólnia kell. Lukács írói művészete a páratlan, meg nem ismétlődő helyzetek sajátosságainak megfelelő beszédeket kitűnően adja vissza. Ebben az esetben Pál beszéde a fültanú tolmácsolásában van előttünk. Az ApCsel könyvének ez az egyetlen helye, ahol a hívők közül kifejezetten csak a férfiakhoz, a gyülekezet szűk köréhez szól az apostol. A beszéd felépítése logikus: három gondolati egység után áldáskívánással fejeződik be.

18–21. Visszatekintés.

Pál emlékezik és emlékeztet. Efézusi munkássága nem volt mentes a küzdelemtől, sőt levelei alapján az látszik, hogy élete is kockán forgott. Konkrét dolgokat ugyan nem említ, de erre nincs is szükség, mert olyanokhoz szól, akik tudnak a történelemről. Elég, ha csak általánosságban utal a mögöttük lévő eseményekre. Az apostol nemcsak a megfelelő körülmények következtében, hanem a rendkívül nehéz körülmények ellenére is munkálkodott Efézusban. A pós… egenomén az apostol életstílusára utal. Személyes élete evangéliumi, magatartása Krisztus szerint való. Minden tekintetben példa. A szolgálatát akadályozó tevékenységek, cselszövések, kísértések miatt a gyülekezet nem rövidült meg. Személyes élete küzdelmeinek a gyülekezet nem látta kárát. Teljes energiával vett részt a szolgálatban és a teljes evangéliumot hirdette. Jézus Krisztus számára a szolgálat modellje, az ő útmutatását követte (Gal 1:10; Fil 1:1; 2:22). Szolgálatát teljes alázattal végezte (vö. 2Kor 11:7; Fil 4:12), a lelkigondozó empátiájával. Sírt a sírókkal, bántotta a gyülekezeti tagok visszaesése, tévelygése (2Kor 2:4; Gal 4:19). Sok szenvedést, nehéz körülményt vállalt magára (1Kor 4:9kk.; 2Kor 4:8kk.; 6:4kk.; 11:23kk.). A Krisztusért való szenvedést reménységgel vállalta (vö. 2Kor 1:5kk.; Kol 1:24; 2Tim 3:11). A zsidók cselszövéseiről konkrétan nem szól Lukács. Nem említette azokat az eseteket, amelyek Efézusban történtek. Ezt sok más helyen megtette, de talán éppen ezért nem tartotta szükségesnek részletezni (vö. ApCsel 9:23; 25:3): olvasói láthatták, milyen volt a Pál ellen szervezett akció. Az apostol leveleiben is szól arról, hogy ez sorozatosan bekövetkezett, amikor több-kevesebb ideig dolgozott egy-egy helyen (1Thessz 2:15; 2Kor 11:24.26). A hypostellomai azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyeket csak Lukács használ: „visszahúzni”, „meghátrálni”, „visszariadni”, „elhallgatni”, „eltitkolni”. Pál az egyház apostoli tradíciójához tartotta magát az evangélium hirdetésében. Azt adta tovább, amit kapott (1Kor 7:35; 10:33; 12:7). Démosia kai kat’ oikous: „nyilvánosan”, egy ideig a zsinagógában, utána Tirannus előadótermében hirdette az evangéliumot, „házanként”, családi körben, vagy egy-két család közösségében: azok között, akiket az apostol meglátogatott. A személyes lelkigondozás mélyítette el igehirdetői munkáját. Akik otthonukban látják a pásztort, azokat a pásztor a templomban látja. Izráel és a pogányok közt végezte munkáját. A diamartyromai: „nyomatékosan megmagyarázni”; a határozott és alapos írásmagyarázat. A metanoia és pistis (11:18; 17:30k.) röviden utal Pál igehirdetésének tartalmára és hallgatói iránt támasztott igényére. Összefoglaló meghatározás. Az Apostoli Hitvallás első két artikulusára emlékeztet. Az igehirdetés és tanítás egyformán fontos és hasznos. A gyülekezeti tagok hitbeli növekedésének feltétele az, hogy az igehirdetésben és tanításban rendszeresen részesüljenek. A hit ismeretek nélkül elsorvad, az ismeret hit nélkül halott. Az ismeret korszerűsíti a hitet; a hit megeleveníti, értelmessé teszi, hatásossá változtatja az ismeretet. Az apostol a gyülekezetek hitét erősítette és ismereteit gyarapította igehirdető és tanító munkájával.

22–27. A jövő eseményei.

Pál előre tekint. A múlt elemzése után a jelenről és a jövőről szól. A dedemenos tó pneumati értelmezése nem egységes. Némelyek szerint ez a kifejezés arra vonatkozik, hogy Pál Lélek által látja önmagát megkötözve, vagyis Lélek által tud a rá váró fogságról. Mások értelmezése szerint a Lélek kényszerítésére megy Jeruzsálembe. Ez az út el nem hárítható kötelessége, nem tehet másként. A magát kijelentő Isten bízta meg vele, nem lehet kitérni előle. A Lélek indítására, belső parancsra indul Pál a jeruzsálemi útra. Végül arról van szó, hogy lelki szorongások között megy Jeruzsálembe (ebben az esetben a pneumati határozó az emberi lelket jelenti: szorongó lélekkel gondol a jeruzsálemi útra). Eszerint Pál belső küzdelmét világítja meg a szöveg. Belső harc előzi meg Isten útjának vállalását, emlékeztet Krisztus belső vívódására. Isten útját azonnal készségesen vállalja, ez azonban nem zárja ki azt, hogy van az útnak olyan pontja, amely ellen minden idegszálával tiltakozik. Vállalja a halált, de megvívja a haláltusát. Pál egészen Isten szolgája, vállalja és teljesíti a megbízatást, de egészen ember, így szorongással gondol a rá váró szenvedésre. Pál élete keresztyénné tétele után folyamatosan szenvedéssel párosult (ApCsel 9:16; vö. 14:22). Ismert előtte, hogy ezen az úton ez még fokozódni fog (vö. Róm 15:30k.). Ahogyan Jézus Krisztus egykor nem az előtte álló nyomorúságokra tekintett, hanem munkája értelmére és céljára, úgy most Pál is ezt teszi (vö. Lk 9:51kk.; 19:28). A szolgálat a világ életéért, az ember megmentéséért való munka (Mk 10:45; Fil 3:14; 2Tim 4:7). Az apostol szívesen használja és alkalmazza a sport területérői kölcsönzött képet (1Kor 9:25; Fil 1:30; 1Thessz 2:2; 1Tim 6:12; Kol 1:29; 2:1; 4:12), talán gyermekkori élményeinek hatására. Úgy tekinti magát, mint egy ország hírnökét, aki meghirdette a rábízott hírt, átadta az üzenetet, teljesítette kötelességét. Megismétli és ezzel megerősíti az előző részlet (20. v.) gondolatát. A keresztyén igehirdetés tartalmát nem szűkítette le és nem ferdítette el. Felelősségteljes őrálló volt az efézusiak között (Ez 3:17–19). Hirdette Isten üdvözítő akaratát, megismertette üdvtervét, amely szerint az üdvösség, az élet minden ember számára készen van, ennek felismerésére és elfogadására szólít az evangélium. Az üdvösség útja a hit útja. Pál ezt az utat világította meg az ember számára.

28–31. „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra…”

Saját felelősségének tudatában Pál a gyülekezetekért elsősorban felelős testülethez fordul: azokhoz a vénekhez, akiket minden gyülekezetbe azért állított, hogy legyenek olyanok, akik törődnek a hitre jutott, Krisztust követő testvérekkel. Az ősegyház vezetőit vének, episzkoposzok és pásztorok neveken említi (vö. Ef 4:11; 1Pt 2:25). Beszédének ez a részlete a pásztori levelek programját veti fel (1Tim 4:16). Az episkopos nem speciálisan bibliai szó, Homérosz óta kimutatható. Legjobban a „felügyelő”, „felvigyázó”, „őr” szavak adják vissza jelentését. Ősi jelentését megtartva két irányban fejlődött tovább. A politikai, gazdasági és vallásos élet területén hódított teret és a „védő”, „pártfogó”, „oltalmazó” jelentést hordozza magában a továbbiakban. Így használják minden olyan tisztség jelölésére, amely a felügyelet gyakorlására van hivatva, bármilyen téren. De használják olyan tisztségek jelölésére is, amely a felügyelet gyakorlása mellett a pártfogás, oltalmazás funkcióját is ellátja. Az isteneket funkciójuk alapján jelölik az episkopos kifejezéssel. Pallasz Athéné episkoposként tartja kezét városán. Az istenek megbízatásával felruházott emberekre is használták Athénben már Kr. e. az 5–4. században. Az Ószövetségben általában azt a gazdag jelentéskörét tartja meg, amely a profán görögségből ismert: Isten és emberek jelzőiként egyaránt használatos. A LXX 14 ószövetségi helyet fordít ezzel a fogalommal. Az Újszövetségben mindössze ötször fordul elő: négyszer Pál, egyszer Péter használja. Krisztus és a Krisztus által megbízott ember a gyülekezet vezetőinek jelzője. Pál a gyülekezet hitben érett tagjait illeti ezzel a kifejezéssel, azokat, akik az Ige útmutatása, a Szentlélek vezetése által alkalmasak a többiek gondozására, a gyülekezet felügyeletére, őrzésére. Nemcsak a likaoniai (ApCsel 14:13) és jeruzsálemi gyülekezetben álltak vének a gyülekezet élén, hanem a többiekben is. A presbiteri egyházvezetés Lukács korában lépett életbe. A gyülekezet vezetésének tartalma ószövetségi gyökerű (Ézs 40:11; Jer 2:8; Ez 34:2; Jn 10:14; 21:15; 1Pt 5:2). A poimanein: „legeltetni”, „őrizni”, „ápolni” – átfogó értelmű szó. A gyülekezet vezetése, gondozása – mindaz a tevékenység, amelyet a gyülekezet rendezett élete igényel, a pásztor munkájához tartozik. Az Úr szemében drága kincs az egyház, életét adta érte. Az a gondolat, hogy a Messiás vérén vásárolja meg az egyházat Isten számára, Pálnál többször ismétlődő gondolat (1Kor 6:20; 7:23; Gal 3:13; 4:5; Róm 5:9), és Péternél is szerepel (1Pt 1:18–19). A gyülekezet, az egyház tehát Istené, hozzá tartozik. Krisztus megbízottja a pásztor, aki őt képviseli az egyházban. Az egyház vezetőinek nem uralmi területe, hanem szolgálati tere és lehetősége. Az Úr szemében érték minden egyes gyülekezet és annak minden egyes tagja, hiszen Krisztus élete feláldozásával szerezte meg, váltotta meg (vö. Jn 1:14; 3:16). Az Atya azonosul, benne van a Krisztus szenvedésében (vö. Ef 1:7; 1Pt 1:19; Jel 1:5; vö. ApCsel 2:21; 3:18; 8:32k..35; 4:12; 5:30k.; 26:18.23). Arról van itt szó, amit már az Ószövetség is világossá tett, hogy Isten az ő üdvtervét Krisztus által valósította meg (Jel 5:9). A megváltott népet Pál azokra a vénekre, episzkoposzokra, illetve pásztorokra bízza, akik a Szentlélek vezetése által erre alkalmasok és így végzik a maguk felelősségteljes munkáját. A Szentháromság Isten egyaránt ott van az egyház születése, jelene és jövője mögött (ApCsel 2:38; 8:37). Az afixis nem csupán Pál Efézusból vagy Keletről való elutazására utal, hanem ebből a világból való eltávozására, halálára (eufémizmus). A „dühös farkas” a tévtanítókra vonatkozik (Mt 7:15), akik felemésztik a nyájat, prédává teszik a gyülekezetet. Külső és belső ellenség támadásaival kell számolniuk. Az elvilágiasodás és a szektásság az a két front, amely különböző keretek között ugyan, de állandóan kísérti az egyház életét. Kettős irányú küzdelemre kell felkészülni. Egyrészt a zsidók részéről jön a támadás (vö. Jn 8:44), másrészt az egyházon belülről. A tévtanítás igen korán jelentkezett az egyház életében (Gal 1:7; 2Kor 11:13kk.). A gyülekezet vezetői elé Pál önmagát állítja példaként. Pál éjjel-nappal – a maga kézművesi munkája mellett – (1Thessz 2:9; 2Thessz 3:8) lelkigondozói beszélgetéseket folytatott. E lelkigondozói beszélgetések mellett az imádság „forró drótját” sem hagyta kihasználatlanul. Rendkívül buzgón könyörgött a gyülekezetekért (1Thessz 3:10; 2Tim 1:3). Az apostol beszédének természetéből adódik, hogy az időmeghatározás nem precíz, nem törekszik nap és hónap szerinti pontosságra. Abban a reménységben szól, hogy Isten Igéjének ereje megmarad és hatásos akkor is, ha nem ő közvetíti. Éberséget, önzetlenséget, áldozatvállalást kíván a gyülekezet gondozása (Róm 16:17k.; Fil 3:2.18k.; 1Thessz 5:6; 1Kor 16:13; Kol 4:2). Aki éber, a veszedelmek különböző formáit már csírájukban meglátja, akkor, amikor még könnyen lehet segíteni a dolgon. Aki önzetlen, annak munkáját nem a kilátásban lévő haszon határozza meg: nem a gyülekezet javait, hanem a gyülekezetet szereti. Aki áldozatot is kész vállalni, az nem kerüli ki az ún. nehéz eseteket, a gyengéket, az elesetteket, azokat, akik az ember idejét, figyelmét, kézzelfogható segítségét igénylik. A farkas–bárány kép hozzátartozik ahhoz a képes beszédhez, amelyet Jézus használt követői jelölésére és az ellenség meghatározására (Jn 10:12; Lk 10:3; Mt 7:15), mélyen ószövetségi gyökerű (Zsolt 23). Ehhez a képanyaghoz tartozik, ami az ellenséget illeti, az oroszlán (1Pt 5:8; 2Tim 4:17), a kutya (vö. Fil 3:2; Jel 22:15), a kígyó (Jel 12:9; Lk 10:19; Mt 23:33) és a sárkány (Jel 12:3kk.) is.

32–38. Áldáskívánás.

Az Úr ígéretében bízva, imádságos lélekkel búcsúzik Pál az efézusi gyülekezet képviselőitől. Isten kegyelmének Igéje a gyülekezet további életének garanciája. A földi jelen és mennyei jövő Ura a gyülekezet gazdája. Pál nagyon jól tudja, hogy minden kérésnél és intelemnél fontosabb és hathatósabb Jézus Krisztus közbenjáró munkája. Ő védi, oltalmazza és megtartja az egyházat, könyörög érte. Isten nagy kegyelme, amely nyilvánvalóvá lett Krisztusban az egyháznak és minden egyes embernek, a jelenben és a jövőben egyaránt biztos reménység. A mennyei örökség és az örökség itt a földön egyaránt biztos kezekben van (Lk 20:14; Zsid 1:2). Ő az, aki földi keretek között építi egyházát, mennyei keretek között ad örökséget népének. Pál beszéde utolsó részében önmagáról szól. Elutasít minden igazságtalan vádat, sohasem húzott hasznot földi munkájából (vö. Jn 7:21kk.; Bír 14:12k.; 2Kir 5:22kk.; 7:8; Lk 12:33; Jak 5:2k.). Ez a motívum többször szerepel leveleiben is (1Thessz 2:9; 2Thessz 3:8; 1Kor 9:4–18; 2Kor 11:7–11). Beszéde végén annak kezdetére utal (18. v.). Nemcsak arra vigyázott, hogy saját maga ne legyen a gyülekezet terhére, hanem arra igyekezett, hogy minden tekintetben javukra, hasznukra legyen. Nemcsak magáról, hanem munkatársairól is igyekezett gondoskodni. Pál nem kívánt szolgálatáért ellenszolgáltatást. Lemond a jogáról (1Kor 9:4–18), ha a szolgálat szempontja úgy kívánja, ha a hitben gyengéket botránkoztatja, vagy ha a tévtanítók kezébe ezzel fegyvert adna. Nem kívánja a gyülekezet anyagi javait, de szívesen veszi hitből való áldozatukat. Az apostol önmagát példaként állítja (2Thessz 3:9; 1Kor 4:16; 11:1; Gal 4:12; Ef 4:28). A gyülekezet elesett tagjairól való gondoskodást elsőrendű feladatnak tartja, a szeretetnek kézzelfogható tettekben kell megmutatkoznia (Ef 4:28). Pál az erőtlenekért való fáradozásában fáradhatatlan. Az Úr szavával fejezi be beszédét. Ez a logion ismeretlen a Jézus szavaiként hagyományozott anyagban, de egészen Jézus tanítása szerint való. Az utolsó szó, amit Lukács a misszionárius Páltól idéz Jézus szava. Az Úr szava a döntő. Annak az ítélőszéke előtt fog megállni, akinek itt szolgált (1Kor 7:10; 9:14; 11:23; 1Thessz 4:15). Nagyon fontos dolog ennek tudatosítása, az Úr szavára és az ő értékrendjére való emlékeztetés (ApCsel 11:16; Jn 14:26; 2:22; Lk 22:61; 24:6–8.44; valamint 2Pt 3:1k.). Jézus idézett szava annak bizonysága, hogy sokkal több jézusi logion élt az első idők keresztyén gyülekezeteiben, mint amennyit abból írásban is megörökítettek az evangéliumok. Ez a mondat különben tökéletesen megfelel Jézus szemléletének és tanításának (vö. Lk 14:12kk.; 18:14; Mk 9:43kk.). Az az igazán boldog, aki ad. Sokkal boldogabb az, aki ad, mint az, aki kap. Ahogyan Jézusnak minden boldogmondása eszkhatológikus értelmű kijelentés, úgy ez is az. Boldog az, aki megszabadult az önzéstől, felszabadult az igazi szeretetre, amely által az eljövendő világ rendjét, a feltétel nélküli szeretetet már itt és most érvényesíteni tudja. Ez a mondat és az 1Thessz 4:15 is mutatja, hogy Pál ismerte Jézus olyan mondatait is, melyeket az evangéliumok nem közöltek. Az evangéliumok egyébként maguk is jelzik, hogy nem közöltek mindent Jézus mondataiból. Jézus idézett mondata azt hangsúlyozza, hogy kapni is boldogság, azonban adni egyáltalán nem kényszerűség és valami szomorú dolog, hanem még nagyobb boldogság, de csak akkor, ha annak a lelkülete van az emberben, akinek ajándékozó kedve nyilvánul meg az adakozásban, az egymás javát szolgáló adományokban. A gyülekezet, ahogyan Efézusban már ez megtörtént, lehet Krisztus szeretetének realizálója. Igehirdetését imádság követi. Teljes alázattal és teljes bizalommal Isten kezébe teszi azt a gyülekezetet, ahol éveken át munkálkodott. Isten erejét kéri és várja mindnyájuk számára. Pál munkájának jó gyümölcsét jelzi az, hogy vele együtt boruljanak le imádkozni azok, akikhez szólt: az egész sereg, akik megjelentek hívó szavára Milétoszban. A lelkigondozói beszélgetés imádságban folytatódik. Ahogyan Pál korábban gyülekezeti munkája során tette, úgy jár el most itt is, a beszédét imádsággal fejezi be. A térdre borulást imádság alkalmával a keresztyének olykor-olykor gyakorolták (ApCsel 7:60; 9:40; 21:5; Ef 3:14), mint ahogyan az ószövetségi kegyesek is (vö. 1Kor 8:54; Ezsd 9:5; Dán 6:10). Jézus maga is imádkozott térdre borulva (Lk 22:41), a népek fiai szintén (Ez 44:15.19; 46:6; 1Kir 19:18; vö. Mk 15:19). A térdre borulás az alázat és hódolat jele. Az égre emelt tekintet és kéz annak szimbóluma, hogy az ember felülről, Istentől várja az áldást és segítséget; kész az Úr ajándékainak elfogadására. Ez után a búcsú-istentisztelet után a kis-ázsiai vezető emberek Pált átölelik és könnyezve vesznek búcsút tőle szent csókkal a testvéri közösség jeleként (Róm 16:16a). Különösen azért nehéz a búcsú, mert tudják, hogy e földi létben már nem találkoznak. Közvetlenül ezután Pált kikísérik a hajóhoz. A szeretet gesztusai sokféleképpen megmutatkoznak az iránt, aki odaadóan munkálkodik Isten egyházában.