Csel. XII. RÉSZ

Csel. 12,1–25. Heródes Agrippa kegyetlenkedései és halála.

A 12. rész eredetileg három önálló egységből állt. 1–2 v.: Jakab vértanúhalála. 3–19. v.: Péter fogsága és csodálatos szabadulása. 20–23. v.: Heródes halála. E rész a könyv keretén belül is egészen egyedülálló, csupán a három esemény elbeszélése után következő két vers (24–25) kapcsolódik az előző részlethez. Az önálló részletek egy egységbe való szerkesztéséhez az adhatta az indítékot, hogy mind a három történet I. Heródes Agrippa uralkodásába enged bepillantást, a Kr. u. 41–44-es évek eseményeibe. Voltaképpen a 11:27–30 és a 12:24–25 közé, a két kollektáról szóló híradásba iktatja Lk az ApCsel utolsó tudósítását Péterről. Az antiókhiai gyülekezet küldöttei elvitték az adományokat a jeruzsálemieknek, ahol ekkor már Jakab vértanúhalált halt. Lk erről feltűnően rövid tudósítást ad. Péter csodálatos szabadítására teszi a hangsúlyt, és az üldözést szervező I. Heródes Agrippa király itéletére.

1–12. I. Heródes Agrippa.

I. Heródes Agrippa Aristobulus fia, Nagy Heródes unokája, Caligula barátja ügyes politikus. Kr. u. 37-ben királyi címet kapott. elnyerte a császártól Fülöp, majd Antipás egykori területeit. Hogy népszerűségét biztosítsa, a farizeusi törvényben alkalmazkodik. Tetszésüket akarja megnyerni a keresztyének üldözésével is. Az üldözés nem terjedt ki az egész gyülekezetre, csak egy tagjaira, úgy látszik, elsősorban a kiemelkedő személyiségekre. Jakab, Jézus négy első tanítványa közül egy, János testvére, Zebedeus fia (Lk 5:10; 6:14; 8:51; 9:54), Jézus unokatestvére. Mártírhalált halt (Mk 10:39; Mt 20:23). A beszámoló itt is csak a puszta tényt közli (ld. 7:60). Tartózkodik Jézus vértanúinak dicsőítésétől. Isten türelmes és hallgat, azonban az egyház ilyenkor is kezében van, akkor is ő a gazdája, ha úgy tűnik, hogy egy ember önkényének van kiszolgáltatva. A szabadítási csoda szerkezeti felépítése a következő: 1. A szituáció jellemzése, az egyházüldöző megnevezése. 2. A Jakab mártírhaláláról szóló híradás. 3. Péter letartóztatása és a szigorú fogság rajza. 4. A gyülekezet imádsága a fogolyért. 5. A csoda, az ajtó megnyílása, Péter eszmélése. 6. Találkozás az őrök között, Heródes ítélete, a csoda elismerése a kívülvalók részéről.

3–19. Péter fogsága és szabadulása.

A vallás Heródes Agrippa esetében lépcső az uralkodáshoz, a hatalom biztosításához. Jóllehet elsősorban a római császár tetszését kereste, népe körében is népszerűségre törekedett Péter kivégzését a kovásztalan kenyerek napjai (Niszán 14–21) után akarta elintézni, Izráelnek arra a szokására való tekintettel, hogy az ünnep alatt nem folytattak le bírói ügyeket, és nem hajtottak végre ítéletet. Heródes Agrippa a páskaünnep után egy nagy kirakatpert tervezet az ünnepre összegyülekezett sokaság előtt. Addig börtönben őriztette Pétert. Heródes palotájának a mai Jaffa-kapu közelében lévő részéről van szó. Négy egymást váltó négyes katonai őrcsoporttal őriztette Pétert. A gyülekezet – az emberi számítások szerint reménytelen helyzetben – kitartóan és buzgón imádkozik az apostolért (Zsolt 50:15). Azt az utat járják, amit a Mester, azzal a fegyverrel harcolnak, amivel ő (Lk 23:33–46). Miközben Pétert több napon át börtönben tartották, amint erre az imperfektumi igeforma utal, a gyülekezet buzgón közbenjár érte Istennél. Az ektenós nemcsak a buzgóságot, hanem az áhitatos, Istennek odaszánt lelkületet is jelenti, azt a fajta nekifeszülést, amely kinyúlt Isten után az emberileg teljesen reménytelen helyzetben. Megfelelő intenzitással és megfelelő lelkülettel áll a gyülekezet Péter mögött. Isten nem késik el a szabadítással. A mennyi világ közvetlenül avatkozik be a földi eseményekbe és megváltoztatja azokat. Az aggelos kyriou „az Úr angyala”. A LXX-ban az aggelos szó használatos a héber malöak szó fordítására. A héber és a görög szó jelentése azonos módon „hírnök, követ”. Funkciót jelölő, illetve jelentő szó. Isten követéről van itt is szó. Ez a kifejezés azok tisztségét, munkáját határozza meg, akiket ezzel a fogalommal illet az Újszövetség. Isten valamilyen megbízatást ad nekik, valamilyen üzenet átadását bízza rájuk, esetleg más feladat elvégzését. Az angyalokat a Biblia „szellemeknek, lelkeknek” is nevezi (Zsid 1:14; Mk 5.13); Isten fiainak (Jób 1:6; 38:7; Dán 3:25). Ez a kifejezés az Istenhez való viszonyukat jelzi, utal a bensőséges, szoros kapcsolatra, amely ezt a viszonyt jellemzi. Együtt örülnek Isten jó munkája sikerének, ami akár a teremtéssel, akár a megváltással kapcsolatos (Jób 38:7; Lk 15:10; Jel 12:7–12). Az ószövetség többször „istenek”-nek nevezi őket (elóhim) (Zsolt 8:6; Zsid 2:7; Zsolt 97:6; Zsid 1:6). Isten mellett vannak, szellemi lények, azonban Istentől különböznek: teremtmények. A „szentek elnevezés is használatos rájuk. Ez azt fejezi ki, hogy Istenhez tartozó lények (Mt 25:31; Mk 8:38; Lk 9:26; Jel 14:10; 1Thessz 3:13; Júd 14). „Vigyázóknak, őrizőknek” is nevezi őket a Szentírás (Dán 4:10kk.); „égi seregek, mennyi seregek” (Zsolt 33:6; Ézs 6:3; Zsolt 84:2; Lk 2:13–14; Mt 25:52–54; 2Kir 6:17; Jel 12:7; 1Móz 3:2.4; 2Kir 19:31; 2Sám 24:16–17; Jel 19:11–14; Zsid 12:22). „Mennyeiek” elnevezéssel illeti őket Pál a Fil 2:10-ben. Ugyancsak nála találjuk a „láthatatlanok” meghatározást (Kol 1:16) és a „világosság angyalai” kifejezést is (2Kor 11:5). Isten angyalaihoz hozzátartozik a túláradó fény (Mt 28:3; Mk 16:5; Lk 24:4; Jn 20:21; ApCsel 12:7), a fehér szín. „A világosság angyalai” a jó angyalok, megkülönböztetve azokat a Sátántól és az ő angyalaitól. Ezek mindig a sötétséggel vannak kapcsolatban (Ef 6:13; Kol 1:13). Az angyalok szolgatársai azoknak, akik Isten szolgálatában vannak (Jel 22:8). Elnevezésükre használja még a Szentírás a „kerúbok” kifejezést, amelynek jelentése némelyek szerint: „ifjú”, mások szerint a tudománnyal való teljesség (a rabbi szóval közös gyökerű kherub). Jahve kerúbok között lakik (2Sám 6:2; Ézs 37:16; Zsolt 18:11; Ez 1:6; Jel 4:6kk.), a szeráfokról Ézs 6-ból tudunk (Ézs 6:1–3). A fogalom jelentése: „tűzzel égő”, „tüzes” (4Móz 21:6). „Fejedelemség”, „hatalmasság”, „erő”, „uraság” (Ef 1:21; Róm 8:38; Kol 1:16; Ef 3:10; Kol 2:10; 1Kor 15:24; 1Pt 3:21). Ritkán név szerint is megnevez a Biblia az angyalok közül néhányat, így pl. Gábriel (Dán 8:16–18.24; 9:21k.; Lk 1:5–19.26k.); Mihael (Dán 1:13.21; 12:1; Jel 12:7.9; Júd 9). Őrangyalokat említ a Zsolt 38:8; Zsid 1:14; 1Móz 24:7. Az angyalok teremtények (Jn 1:3; Zsolt 33:6; Kol 1:16–17). A Szentírás a legtermészetesebben beszél róluk, viszont meglehetősen szűkszavúan, így tudásvágyunkat minden tekintetben nem elégíti ki az, amit elmond róluk. Annyit azonban elmond, hogy az angyalok táborában szakadás történt (Júd 6; 2Pt 2:4; Ézs 14:13; Mt 4:9; Jel 12:12; Lk 10:18). Az első fejedelemségüket megtartó angyalok „a kiválasztottak”. Az Atya teremtményei, akik hódolnak előtte (Ézs 6:3; Jel 4:8),akaratát teljesítik (Zsolt 103:20–21), ítéletének végrehajtói (1Móz 19:13; ApCsel 12:23), dicsőségének övéinek harcos és éber őrei (1Móz 3:24; Jel 21:12; 12:7; Zsolt 91:11k.), örvendeznek az Úr munkája sikerének, országa terjedésének (Jób 38:7; Lk 15:10; Jel 12:12; 19:1kk.). Imádják a Fiút és hódolnak előtte, földi élete döntő jelentőségű eseményeinek előkészítői és hírnökei (Zsid 2:9; Fil 2:9–11; Jn 1:3; Kol 1:16k.; Jel 5:9.11–21; Lk 1:26–38; Mt 2:13.20; 4:11; Jn 1:51; Lk 22:43; Mt 26:53; 28:2–3; ApCsel 1:10k.; Mt 25:31; 1Thessz 4:16; 2Thessz 1:7k.; Mt 13:39–41). Az angyalok feladata az ítélet végrehajtása is (1Móz 18:2; 19:12–13.27–29 részek; 2Sám 24; 2Kir 18:35; 19:23; ApCsel 12:2.20–23). Isten kijelentésének közvetítői (ApCsel 7:35; Jel 1:1–2; Ef 1:17; 1Kor 2:17; 4:2).Az Úr szolgáinak erősítői (Józs 5:13–6:5; Bír 6:11–14:5; ApCsel 5:17–21; 1Kor 4:9). Figyelemmel kísérik az istentiszteletet (Zsolt 138:1; 1Kor 11:10; Zsid 12:1). Tanácsadók (4Móz 30:10–12; ApCsel 10:3–6). Megőrzői és megmentői az igaznak (Zsolt 34:8; 2Móz 23:20; 1Móz 19:5–16; Mt 8:13; ApCsel 5:17–21). Erősítők a haláltusában (Lk 22:44; 2Kir 6:17). A feltámadás csodájának tanúi lesznek (1Thessz 4:17; Mt 25:31; 24:32; 13:24–30.36–43; Jel 7:2–3; 1Kor 6:3; Jel 22:5) és megbízatásukat teljesítik. Az oikéma csak itt szerepel az ÚSZ-ben, a desmótérion aufémisztikus meghatározása, a fogoly cellája. Általános szokás volt azt, hogy a foglyot az őrhöz láncolták. A foglyoknak a katonákhoz való láncolása biztosította azt, hogy a szökés lehetősége ki legyen zárva. Itt az óvatosság, illetve az elővigyázatosság rendkívül nagy. A biztonsági intézkedés következtében dupla őrizet vigyáz Péterre, és még a cella ajtaja előtt is volt őr. Az Úr angyala jelenlétére világosság támadt a sötétség helyén Az Úr jelenléte eloszlatja a sötétséget. A mennyi fény az Úr angyalától való, belőle kisugárzó doxa, dicsőséges, túláradó, ragyogó fény.

A csoda elbeszélésének stílusa azonos a hellénista csodák elbeszélésének stílusával. Az Úr szól, és parancsában elég erő van bármilyen akadály legyőzésére. Az Úr jelenlétében a bilincsek lehullanak, a kötelékek megoldódnak, az ajtók megnyílnak. Sem az őrök, sem Péter nem számolt a szabadulás lehetőségével. Mély álmából ébreszti fel az angyal és lépésről lépésre megmondja neki, mit tegyen. Péter megszabadulása egyáltalában nem a maga műve, nem ő szabadította meg magát, kívülről és felülről jött a szabadítás. Isten a szabadító. Az elbeszélés nem részletezi, hogy a katonai őrségen hogyan jutott át az angyal és Péter, hanem csak arról szól, hogy az utolsó akadály, a városba vezető nagy vasajtó is kinyílt előttük, s így elhárult útjukból minden akadály. Az Úr követe akkor hagyta magára Pétert, amikor túl volt a veszélyes zónán. Nincs az a veszélyes helyzet, amelyből a szabadító Úr ki ne tudná menteni szolgáit (Dán 3; 6:16–27). Jézus egyszer s mindenkorra elvégzett szabadító munkájának konkrét jele van: Péter szabad. Itt kezdődik a második elbeszélés. Ez kétcsúcsú történet. A csoda nagyságát demonstrálja a gyülekezet értetlensége is: hinni sem akarják, ami történt. Miután Péter átélte a szabadítást, akkor érti meg, hogy az Úr mentette meg a haláltól. Ő vette ki Heródes kezéből. Odamegy, ahol testvérek közösségére számíthat, Mária házába. Ez központi találkozó helye a gyülekezetnek. Ritka eset, hogy valakit közelebbről a gyermeke által nevezzenek meg, csak akkor fordul elő, ha a gyermek az ismertebb. Itt erről van szó. János-Márk (az evangélium szerzője), Pál és Péter munkatársa (ApCsel 12:25; Kol 4:10; Filem 24; 2Tim 4:11; 1Pt 5:14). A hypakouó terminus technicus a kapus tevékenységének meghatározása: „kinyitni”, „nyitni”. A szolgálatot ezen az éjszakán Ródé, „Rózsa”, „Róza” látta el. Az elbeszélésnek ez a részlete a csoda nagyságát szemlélteti. A mainé „megőrültél”, a „megbolondultál”, vaskos kifejezéssel illették az örömhírvivőt. A gyülekezet az Izráelben is eléggé elterjedt, Iránból származó népi hiedelemmel próbálja az „irreálist” a „realitás” talajára állítani. Isten az emberi számítgatást tényekkel szereli le. Péter (epimenó + part. krouón) „zörget tovább”. A lehetetlen valóság: Péter áll a kapuban. A csoda itt éri el csúcspontját. Péter a biztos zárak ellenére sem maradt Heródes kezében, pedig az emberi lehetőségeket mérlegelve képtelenség volt szabadulása. Azonban Istennek semmi sem lehetetlen: nála lehetséges az is, amiről az ember úgy gondolja, hogy képtelenség. Isten lehetőségei ott kezdődnek, ahol az emberi lehetőségek befejeződnek A kataseisas té cheiri a beszélő csendet óhajtó gesztusa. Nem szabad zajt csapni. Péter számára nagy veszély Jeruzsálemben maradni. A gyülekezetnek beszámol az Úr szabadításáról (vö. Zsolt 107:1kk.). A testvéreket megbízza az örömhír továbbadásával. Rájuk bízza, hogy jelentsék mindezt Jakabnak, az Úr testvérének. A jeruzsálemi gyülekezet ekkor már meglehetősen nagy, egyetlen ház nem elég ahhoz, hogy valamennyien együtt tudjanak lenni. Jakab, az Úr testvére állt Péter mellett a gyülekezet élén. Péter itt lemond a gyülekezet vezetéséről, s a helyére Jakabnak kell állnia. Az apostol elrejtőzött I. Heródes Agrippa elől (vö. Mt 4:12) – nem félénkségből, hanem engedelmességből. Isten gondviselésével alázatosan él. Kitér a király útjából. A másik hely még nem Róma, nem is Antiókhia, hanem egyszerűen a vándormisszió körülírása. Péter nem a központban munkálkodott tovább, hanem olyan helyen, amely nem esett Agrippa király látókörébe. Heródes akciója hiábavaló volt. Az őrökön állt bosszút. Az apachthénai terminus technicus a halálbüntetés jelölése. A katonákat a vesztőhelyre vitték el a kegyetlen parancsnak megfelelően. Heródes Agrippa pedig visszatért Cézáreába, a királyi rezidenciába. Egyébként többnyire is ott tartózkodott, csak az ünnepeket töltötte Jeruzsálemben

20–23. I. Heródes Agrippa halála.

Lukács itt nagyon lerövidítve adja elő az eseményeket, mivel ez nem tartozik szorosan műve célkitűzéseihez. Annyiban tartozik az eseményhez, hogy Lukács Heródes halálát Isten ítéleteként szemlélteti. Ez az elbeszélés még Péter szabadulási történetéhez kapcsolódik. Heródes halála jelzés a gyülekezetnek arról, hogy az ő követőit nem üldözheti büntetlenül senki. Isten elteheti az útból azt, aki a missziói munka útjába áll. Ez a dolog egyik oldala. A másik viszont azt, hogy a gőg, az önistenítés következménye minden esetben Isten ítélete. Ugyan a hellénista korban gyakori azt, hogy az uralkodó isteni hódolatot várt el a maga számára alattvalóitól, Isten népe uralkodója esetében azonban ez megengedhetetlen. A hirtelen támadt halálos betegség Isten ítéletének számított. Az Úr angyala nem csak a szabadítás, hanem az ítélet eszközeként is beavatkozhat a történelembe és az emberek egyéni életébe. Az új elbeszélés ezért minden különösebb bevezető nélkül kapcsolódik az előző történethez. A tírusziakkal és szidóniakkal megszűnt az ellenséges viszony. Blátusszal, a király pénzügyminiszterével való eredményes tárgyalás után a békekötés nyilvános és ünnepélyes aktusa következett. Megszűnt a kereskedelmi embargó. Tírusz és Szidón azért is kezdeményezte a békét, mert rászorult a palesztinai exportgabonára. Palesztinának viszont jó piacot jelentett Fönícia, így az ügyes szakembert nem volt nehéz megnyerni a békekötés ügyének. Egy előre meghatározott napon rendkívül ünnepélyes keretek között fogadta Heródes a föníciai követeket. Királyi öltözetben, teljes pompával lépett az emelvényre (béma: a népgyűlés szónokának vagy bírájának az emelvénye). A békekötést nyilvános ünnepi üléssel ünnepelték meg. Mikor Heródes beszédére a nép úgy reflektált, hogy a hangja Isten hangja, nem emberé, és ezt ő, aki tudott Izráel élő Istenéről, nem hárítja el magától, Isten Ítéletében részesül. A király igénye nem lehet ellentétben Isten igényével, sohasem kerülhet annak a helyére. Mivel I. Agrippa ezt tette, az ítélő Isten hatalmát tapasztalja meg. Flavius Iosephus szerint heves hasfájás vetett véget életének. A népies meghatározás szerint „férgek rágták meg”. Ez az istenkáromlók tipikus büntetése az ókori felfogás szerint. – Isten nem tűri, hogy népe vezetője elfogadja azt a tiszteletet, amely egyedül Őt illeti meg.

24–25. Isten Igéje növekedett…

Lukács egy rövid összefoglalással utal vissza arra, hogy az egyház növekedett, Isten Igéje egyre szélesebb körben érvényesítette az új életet szülő és megtartó, gyarapító hatását. Isten Igéjének terjedését nem akadályozta az ellene és az apostolok ellen szervezett akció, sem a kard s a börtön. Másrészt azt szemlélteti, hogy az antiókhiai gyülekezet küldöttei, miután Jeruzsálemben teljesítették szolgálatukat, egy új munkatárssal tértek vissza. Isten gondoskodik az igeszolgálat személyi feltételeinek biztosításáról. Az Ige szolgáinak létszáma is növekszik. Az új munkás Márk. Ő Jézus életének eseményeit szemtanúként ismerte (Mk 14:51k.). Barnabás unokaöccseként lévita és egyike a 70 tanítványnak. Az első missziói úton Pál és Barnabás segítőtársa (ApCsel 13:5), Pergéből azonban visszatért Jeruzsáelmbe (ApCsel 13:13), így Pál a 2. missziói útra nem akarja magával vinni. Barnabás azonban ragaszkodik hozzá, ezért együtt indulnak Ciprusba, Pál viszont Szilászt választotta munkatársul Barnabás helyett. Később újra jó kapcsolatban van Márkkal. Fogságában is az apostol mellett volt (Kol 4:10; Filem 24). Pál arra kéri Timótheust, hogy Márkkal együtt látogassa meg, mert számára hasznos a jelenléte. Péter is bizonyságot tesz róla, fiának nevezi, ami azt jelenti, hogy minden bizonnyal általa jutott hitre. Márk kettős neve arra utal, hogy sémi és görög nyelvterületen önállóan is folytatott missziói munkát. A hagyomány szerint az alexandriai gyülekezet alapítója. Rómában mint a Jézus-tradíció ismerője és Péter munkatársa megírta a nevével fémjelzett evangéliumot. Márk az a missziói munkás, aki ránk hagyott írásával érzékeltette, hogy amit ír, az formája szerint ugyan besorolható az irodalmi alkotások sorába, műfaját illetően azonban egészen más. Az euaggelion evangéliumot jelent. Ezt a műfajt Mk írása előtt nem ismerték mint irodalmi alkotást. Műfajteremtő alkotása érzékelteti művének tartalmi sajátosságát és páratlan jelentőségét.

Csel. XIII. RÉSZ

A 13. résszel az ApCsel-nek egy új nagy egysége kezdődik el, az a részlet, mely szemlélteti, hogy az a munka, amely Isten indítására kezdődött el – és így a népek közé vitte az evangéliumot –, egyre intenzívebben és egyre szervezettebben tovább folytatódik. Péter apostol volt az első a tizenkettes kör tagjai közül, aki először hirdette az evangéliumot a népek fiai közül való népes gyülekezetnek. Ezzel körülbelül egy időben Fülöp evangélista, a hetes kör tagja és mások – főként a Jeruzsálemből menekülő hellénista keresztyének – vitték az evangéliumot egyre szélesebb körben. Ennek a szervezett munkának, amelyről a 13. résztől kezdve ad hírt az ApCsel, a centruma a szíriai Antiókhia. Amint Lukács művének előző nagy egységeit azzal kezdte, hogy bemutatta a munkatársi kört, illetve annak tagjait (ld. ApCsel 1:13k.; 6:5), itt is ezt teszi. Ahogyan ott imádság keretében történt a missziói munkások körének bővítése, úgy itt is. – Az imádság nem formális dolog Jézus követőinek életében, hanem az Istennel való közösség megmutatkozási formája, melyben a gyülekezet útmutatást és erőt nyer küldetése teljesítéséhez, Isten vezetése nyomán tudja, hogy mi az, amit tennie kell, és vállalja annak teljesítését. Az antiókhiai gyülekezet missziói munkásainak listája azt mutatja, hogy egyre szélesebb azok köre, akik készek az Úr szolgálatára és felelősséget éreznek ezért, hogy az evangélium minél szélesebb körben ismert legyen.

Csel. 13,1–12. Barnabás és Pál küldetése: a ciprusi út.

A 13. résszel kezdődik el „az első missziói út”, amely a 15:35-tel ér véget. Az evangélium hirdetése nem emberi elhatározás alapján indult meg városról városra a népek között, hanem az Úr útmutatása nyomán. Az emberi eszközök kiválasztása, a missziói munkások körének bővítése Isten munkája.

1–3. A Lélek útmutatását kapja és követ a gyülekezet.

Világvárosból indul el a világmisszió. A gyülekezetben többen vannak próféták (ld. ApCsel 11:27) és tanítók. A didaskalos eredetileg az a szolga, a Tórából Isten útját megmutatja. A didaskein jelentését a LXX-ban és az ÚSZ-ben is a héber limméd határozza meg, jelentése: „kitartó munkával elsajátítása a szent tudománya”. A didaskalos munkája nagy türelmet és odaadást igényel: többször is el kell mondania ugyanazt, amíg az a rábízottak körében ismertté válik. A didaskalos az ÚSZ-ben 58-szor fordul elő, 48-szor az evangéliumokban, elsősorban Jézus megszólításaként. Az ősgyülekezetben ez a meghatározás azokat jelöli, akik Isten elhívása által világos, értelmes tanítással oktatják és nevelik a gyülekezetet. Míg az „evangélista” elsősorban hitébresztő munkát végez, addig a „tanító” főként hitépítő: a hit gyakorlati konzekvenciáit mutatja meg. A tanítónak istentiszteleti funkciója is van. Példamutató életben kell tanításának kiábrázolódnia. A gyülekezeti munkások ötös körét Barnabás nyitja (ld. 4:36; 11:30). Simeon gör. Symeón, ho kaloumenos Niger = „meghallgatás”. A latin melléknév jelentése „fekete”. Barnabás után következik az antiókhiai gyülekezet prófétáinak és tanítóinak felsorolásában. Az antiókhiai gyülekezet karizmatikus vezetője, aki a dicsőséges Krisztus akaratát a Lélek erejével a jelenre nézve hirdette, valamint a rá vonatkozó tradíciót helyesen értelmezte és tanította. Mellékneve szerint afrikai prozelita család tagja, aki antiókhiai lakossá lett. Luciusszal együtt azok között volt, akik az evangéliumot a népek fiainak hirdették (ld. ApCsel 11:20). Cirénei keresztyén, elképzelhető, hogy azonos a Róm 16:21-ben említett személlyel. Nevének jelentése „nappal született”. Manaén a héber menachém: „Vigasztaló”. Előkelő származású, együtt nevelkedett Heródes Antipással. A hagyomány szerint Antipas játszótársa, talán ő lehetett a Jn 4:46–53-ban említett királyi ember. Saul Barnabás hívására került Antiókhiába. – Ez a lista, amely a 12 után szolgálatba állók listáját közli az ApCsel-ben, már a harmadik (ApCsel 1:26; 6:5). Az öt név közül az első Barnabás, az utolsó Saul. Valószínűleg Barnabás volt a legidősebb és Saul a legfiatalabb. A 12-es kört követte a 7-es kör, itt pedig egy 5-ös körről van szó, úgy mint a gyülekezet vezető csoportjáról. Ez a vezető csoport úgy szolgál az Úrnak, hogy a helyi gyülekezet építése mellet az evangélium terjesztésének kérdése is foglalkoztatja. A helyi gyülekezetben végzett jó munka mellett az egyház küldetéséhez hozzátartozik a még nem keresztyénként érzett felelősség, az építő munka mellett az ébresztés szolgálata is. Az ősegyház élete nyomán ez nyilvánvaló. Istentisztelet közben kapják meg a Lélek útmutatását a küldetést teljesítő személyekre nézve. A leitourgein: eredetileg a felsőség állami funkciója teljesítését jelenti. A LXX-ban és a Zsid 10:11-ben az Úr a templomában a papi szolgálat ellátását jelenti, a későbbiek során is ilyen értelemben szerepel. A böjt az első időben nem állandó, hanem alkalomhoz kötött gyakorlata az egyház életének Jézus tanítása és az Ószövetség útmutatása szerint (Mk 2:18–22; 3Móz 23:27). A következő nemzedékek korában farizeusi hatásra állandósul. Rendkívüli alkalmakon az istentisztelet bensőségességét igyekeztek elősegíteni azzal, hogy minden olyan dolgot kikapcsoltak, amely az ember testi mivoltából adódóan az Istennel való közösséget zavarná. Az ember magát megtagadva fogékonyabbá válik Isten üzenete számára. Az istentiszteleten az ember nem önmagával folytat monológot, hanem a kívülről és felőlről jövő hatalommal kerül kapcsolatba, aki megvilágosítja előtte akaratát és igényli szolgálatát. A böjtről Jézus azt tanította, hogy vannak alkalmak és helyzetek, amikor követői élni fognak vele (Mk 3:13k.; 6:7). Imádság és böjt közben a megdicsőült Krisztus indítására Barnabást és Sault választják ki a missziói munkára. Azt a két férfit, aki már korábban együtt szolgált (ApCsel 9:28; 11:26.30). Isten választása mutatkozik meg a gyülekezet Szentlélekre figyelő választásában. Voltaképpen a gyülekezet felelőssége a szolgálatra való alkalmas emberek kiválasztásában az, hogy önmagát megtagadva, imádság és böjtölés által azt, illetve azokat válassza, akiről, illetve akikről a Szentlélek által elnyerte a kijelentést. A gyülekezet feladata minden választás alkalmával az Úr választottjának megkeresése; annak kiválasztása, akit az Úr egy-egy munkakörbe elhívott. Az Úr elhívott szolgáinak felismerése imádság és böjt közben a Lélek által adatik. Az antiókhiai gyülekezet a Lélek által az Úr elhívott szolgáit nevezte meg, vagyis a gyülekezet összhangban volt a dicsőség Krisztusával. Barnabást és Sault ünnepélyes keretek között böjt, imádság, kézrátétel által indítja a munkára, szenteli fel a szolgálatra. Ez nemcsak egyszeri aktus volt a szolgálatra való felhatalmazás után (ld. ApCsel 9), hanem akkor is megismétlődik, amikor egy új munkára indulnak az elhívott és addig, illetve az azelőtt más területen munkálkodó elhívott szolgák. A gyülekezet a missziói munkások mögött áll. A maga ügyének tekinti munkájukat, imádságával velük van. Gyülekezeti munkások imádkozó gyülekezetek nélkül olyanokká válnak, mint a harangok harangnyelv nélkül, vagy mint a testtől elszakított tagok.

4–12. Az első missziói út első állomása.

Szeleukia, Antiókhia kikötővárosa, 25 km-re van tőle. A Szeleukidák alapították Kr. e. 300 körül, ma már csak a romjai vannak meg. Ciprus a Földközi-tenger egészen keleti részére eső sziget, Antiókhiától délnyugatra fekszik. Barnabás szülőföldje, rendkívül termékeny, erdős-hegyes sziget. Ércbányái vannak, különösen sok a reze, amelyről a nevét is kapta. Kypros a német Kupfer szóból származik. A kereskedelmi életben rendkívül jelentős szerepe volt. Kr. e. 58 óta római birtok. Kr. e. 22-től szenátori provincia, élén egy konzullal. Lakossága: görög, föníciai és zsidó. A zsidóság volt túlsúlyban, Ciprus voltaképpen zsidó kolónia. Zsidók nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kis településeken is laktak. A sziget fővárosa a keleti részen fekvő Szalamisz, amelyben több zsinagóga is volt. Ide érkeztek meg először Barnabásék. A zsinagógában hirdetik Krisztust. Missziói útjuk során először a zsinagógát keresik fel mindenütt. Ez a munkamódszerük. Itt találkozhatnak a népek fiai közül származó istenfélőkkel is. Márt segítsége hasznos, mivel Jézus élete eseményeinek tanúja, és közeli kapcsolata van Péterrel is. Márk a Jézusról szóló tradíció „hivatalos” és hiteles képviselője, amelynek írásba foglalása elég korán elkezdődött. Nemcsak azért, mert Krisztus visszajövetele késett, hanem azért is, hogy a népek fiaihoz az evangélium hiteles formában jusson el. Útjuk további állomásai nincsenek név szerint meghatározva. Az egész szigeten áthaladtak délnyugati irányban és Páfoszban fejezik be a ciprusi munkát. Szalamisztól Páfoszig mintegy 160 km-t tettek meg az apostolok. Munkájuknak erről a részéről Lukács nem ad semmiféle tudósítást. Nem tájékoztat munkájuk eseményeiről, sem eredményéről. Ez is egyik bizonysága, hogy Lukács szigorúan szelektál az események között: csak arról szól, ami tipikus és beleillik munkája célkitűzésébe. Azért fontos ezt tudni, mert ily módon nem lehet érv egy esemény történeti hitelessége ellen, hogy az ApCsel nem tesz róla említést. Sokkal több esemény történt az ősegyházban annál, mint amennyiről Lukács beszámol. Munkájának ugyanis nem az a célja, hogy mindenről tájékoztasson, hanem azt, hogy szemléltesse Jézus missziói parancsának teljesítését, megvilágítsa azt, hogyan indult el a tizenkettő küldetése és hogyan jutott el a missziói munka Jeruzsálemből kiindulva, Júdeán és Samárián áthaladva a föld végső határáig. Páfosz a sziget nyugati partján fekvő híres kikötőváros, prokonzuli székhely. Lukács csak a páfoszi történetet ismerteti részletesen a ciprusi missziói munkából. Ez a történet emlékeztet Fülöp és Péter Simon mágussal való esetére (ApCsel 8:9–24). A magos eredetileg a méd papi törzs tagjainak jelölésére használatos perzsa kölcsönszó, későbbi jelentése „csillagjós”, „varázsló”: természetfeletti hatalommal és tudással rendelkező ember. A hamis próféta nevét illetően a szöveg nem egységesen hagyományozott. A magyarázatok is számos megoldási kísérlethez folyamodnak; még tovább bonyolítja a kérdést az „Elimás” megnevezés és szövegvariánsa. Izráel olyan tagjáról van szó, aki pogány vallásos elemekkel keverte atyái hitét. Az evangélium iránt élénken érdeklődik a sziget római származású helytartója is. Régi feliratok őrzik az emlékét. Az idősebb Plinius is hivatkozik rá, forrásként használta munkáját. Pál (itt nevezi először így a szerző az eddigi Saul név helyett) leleplezi Barjézust. Nem Jézussal, hanem Sátánnal való kapcsolatban. Tevékenysége az Úr egyenes útját rontja meg, áldásos munkáját akadályozza. Barjézus = Jézus fia. Pál Isten Szentlelkének erejével leleplezi valódi énjét és lényét, amely szerint nem Jézus fia, hanem az ördög fia. Nem Jézussal, hanem az ellenséggel van szoros kapcsolatban. Az erejét nem Jézusért és az emberért, hanem ellenük használta. Nem akarta engedni, hogy a prokonzul, akinek nagy volt a hatásköre és hatalma, kikerüljön az ő hatása alól. Saul, akit tehát ettől kezdve Lukács Pál néven említ, szembeszáll vele. Ideiglenes ítéletet hirdet neki. Isten ereje ítélet az ellen, aki ellene tevékenykedik. A pogány helytartó számára az életet, a zsidó hamis próféta számára ítéletet jelent. A pogány világ képviselője fogékony az evangélium iránt és hitre jut. Izráel fia akadályozza és ítéletben részesül. Nem azonosítjuk magunkat azokkal, akik kétségbe vonják ennek az eseménynek a történetiségét. Ez egyrészt jól szemlélteti a pogány világ érdeklődését, fogékonyságát az evangélium iránt, másrészt Izráel lassan babonává süllyedő vallásosságát és az evangélium iránt való érzéketlenségét. Ezenkívül azt mutatja ez az esemény, hogy az igazi vallás is babonává lesz, ha követői elvesztik az élő Istennel való közösséget. Ez a közösség az üdvtörténet jelenlegi szakaszában már csak Jézus Krisztus által lehetséges. Nincs más út az élő Istenhez sem Izráel, sem a népek fiai számára. Barjézus testi vaksága csak szemléltette lelki tompaságát, szellemi vakságát, babonává lett vallásosságát. Míg Simon mágus a szinkretista veszélyt jelzi az egyház életének kezdeti időszakában, amely a pogányok köréből jövő kísértés az egyház számára, Barjézus a zsidóság, illetve az Isten népe körében jelentkező veszély prototípusa. A „Jézus fia” nevet viselő egyéneknek semmi közük nincs Jézus lelkületéhez, sőt akadályozzák – itt Barjézus akadályozza – azokat, akik Jézus evangéliumát hirdetik. Igyekeznek hatásuk alatt tartani a későbbi kor Barjézus-típusú egyénei a nagy hatalommal rendelkező világi tisztségviselőket. Jézus nevét viselik, de az ellenség, az ördög munkáját végzik. A név Jézusról beszél, a tett az ellenség gesztusa (vö. 2Kor 11:14k.). Jézus ereje leleplezi a Sátán munkáját. Sötétségben részesül az, aki a sötétség hatalmának szolgálatába áll. Krisztus legyőzte a sötétség fejedelmét, megszabadítja tőle az embert. Nélküle azonban nincs világosság, nincs látás. Az ítéletes jelek nemcsak azt hirdetik, hogy az evangélium útja feltartóztathatatlanul halad előre, legyőzve az akadályokat, hanem azt is, hogy az evangélium terjesztését gátolja, az szemben találja magát az ítélő Istennel. Ő jelzi azt a végső ítéletet, ami az ellenségre és azokra vár, kik az ő cinkosaivá lettek. Isten Krisztus által felszabadítja a bűnöst, de megítéli a bűn szerzőjét és azt, aki vele azonosul. Szergius Paulusz annak az embernek a típusa, aki nemcsak észreveszi a jobbat, a többet, hanem igényli is és elfogadja. Szergius római családnév, a Paulusz latin eredetű név. Az ő hitre jutása annak a jele, hogy a magas világi pozícióban lévő ember is lehet Krisztus követője.

Csel. 13,13–43. A pizídiai Antiókhiában.

Az első missziói útról szóló tudósítás középpontja Pál nagy horderejű igehirdetése a pizídiai Antiókhiában, illetve az annak zsinagógájában elmondott beszéde. A missziói munkások megnevezésére sorrendje is megváltozik ettől kezdve. A munka legfontosabb személye Pál. A többiekről úgy van szó, mint az ő környezetéhez, az ő munkatársi köréhez tartozókról (ApCsel 13:2.7.43b). Barnabás szülőföldjéről az átmenet Pál szülőföldjének területére vezet, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy Barnabásról Pálra hárul át a vezetői tiszt. Ettől kezdve Pál „a szóvivő”. Pál és társai a nyílt tengerre szállnak és Páfoszból északnyugati irányban haladva az attáliai öbölbe érkeztek. Első állomáshelyükként Lukács a pamfiliai Pergét említi meg. A görög kultúrára jellemző színháza és stadionja van. Perge Pamfilia fővárosa. A páfoszi történet óta a munka vezetője és rányitója Pál. Perge különösebben nem jelentős állomása Pálék munkájának, valószínűleg csak azért említi meg Lukács, mert itt vált el tőlük János-Márk. Márk nem tudta még vállalni azt a kockázatos munkát, amit Pálék végeztek. A kitaposott út vonzóbb, mint a járatlan. Lukács különben nem nevezi meg azt az okot, amiért Márk elszakadt Páléktól és visszament Jeruzsálembe. Csupán a tényt közli. Pálék mintegy 160 km-nyi út után jutottak el munkájuk új színhelyére, a pizídiai Antiókhiába, mely Pizídia és Frígia határán fekvő híres város, Seleuku I. Nikator alapította. Nevét a nagy Antiochusról kapja. Nagy jelentőségű város, mely környékének életét is meghatározta. Ahogyan egész Pamfíliában és Likaóniában, úgy itt is nagyon sok zsidó bevándorló élt. Kr. e. 25 óta a város római kolónia, úgyhogy római jogokat élvezett. Antiókhia híres és élénk kereskedelmi centrum, az Efézusból Kilikába vezető híres útvonal kapuja civilek és katonák számára. A provincia déléi részének kormányzó székhelye. A Taurus-hegység (1200 m) magas fennsíkján fekszik. Pál munkásságának itt két jellemző vonása látható: 1. A vidék centrumait keresi fel, mert így az egy helyen végzett munka sokfelé hat. 2. A zsinagógába mennek először. A zsinagógai istentisztelet az első évszázadban mindenütt azonos rend szerint történik: imádság, papi áldás, egy törvényből való rész felolvasása és fordítása a vidék nyelvére, és – ha nem is minden istentiszteleten – többnyire felolvasás a prófétákból. Ezek után következett egy szabad beszéd, általában intő tartalmú, amire a zsinagógavezető bárkit felkérhetett, aki képes volt a beszéd megtartására. A zsinagógának csak egy vezetője van, aki az istentisztelet rendjéről gondoskodik. A többes szám itt a zsinagógai elöljáróság tagjaira utal, megtisztelő jelző. Pál beszéde Istvánéra emlékezte, csak rövidebb és nem annyira élet. Megszólítása átfogja Izráel és a pogányok istenfélő tagjait. A megszólítás három egységre tagolja az igehirdetést. (16b; 26a; 38a). Az első egység 16b–25. Izráel népe üdvtörténeti múltjának felidézése az atyák kiválasztásától kezdve. A nép megszólítása az első egységben: „Izráelita férfiak”. Minden jelentős eseményt megemlít. Az egyiptomi tartózkodás, a 40 éves pusztai vándorlás, Kánaán földjének elfoglalása, a kiválasztás után 450 évre következett a fogság. Ezt közbevetett megjegyzésként említi meg. A bírákat a királyság kora követte. Ez a kor nemcsak azt jelzi, hogy Isten királyságát hűtlenség miatt, engedetlenség következtében el is lehet játszani, hanem azt is, hogy a hűséges király magvából támaszt Isten szabadítót, akinek királysága örök. Jézus az üdvözítő eljövetele történeti tény. Az ő számára készítette fel Keresztelő János a népet megtérést hirdető beszédével. Pál igehirdetésének kiindulópontja az a múlt, mely értékelésében egy a népével. Ez a múlt Isten kiválasztó kegyelmét, gondviselő szeretet, bűnt megítélő igazságát, a megígért szabadító útjának előkészítését tükrözi. Isten nagy tetteit, kegyelmes hatalmát hirdeti Izráel népének története. Közös múltjuk utolsó nagy alakja Keresztelő János Hűséges volt ahhoz, aki előtt eljött. Rá irányította népe figyelmét. Jézus a megígért, Izráelnek küldött Szabadító. A második egység 26–37 már a megszólítás által is tágítja a kört: Testvéreim! Férfiak! Ábrahám nemzetségének fiai és a hozzátok csatlakozott istenfélők! Az üdvösség lehetősége a tietek. Pál igehirdetés itt éri el a csúcspontját. Arról az eseményről szól, amely jelentős vita tárgya ekkor. Az igehirdetés krisztológiai része a 2. egység. Pál magát a diaszpóra-zsidóság tagjai közé sorolja és hallgatóival együtt elkülöníti a jeruzsálemiek döntésétől, akik tudatlanságból adták halálra Jézust, Pilátus mentő akciója ellenére. Krisztus ártatlanul szenvedett. Az Írás teljesedett be rajta. A halál realitását szemlélteti a sírba helyezés (ApCsel 2:29). Isten ereje nagyobb, mint a sír, a halál hatalma. Életre támasztotta a halottak közé helyezett Krisztust. Feltámadása után még a földön maradt (40 napig) és megjelent tanítványainak (1Kor 15:3kk.). A feltámadt krisztusnak vannak tanúi. Ezektől Pál egyrészt elhatárolja magukat, másrészt egynek tudja magát velük. Más előzmény után, de ők is Krisztus tanúi. Péter bizonyságtételével rokon Pál igehirdetésének következő részlete. Az Írás alapján próbálja elérni, hogy hallgatói egyek lehessenek vele, felismerjék Jézusban a Szabadítót. A Krisztus-esemény tárgyilagos ismertetését az Írás szavával világosítja meg. A krisztológiai rész fontos része a Írás bizonyságának felsorolása amellett, hogy a krisztus-eseményben az Írás szava teljesedett be. Jézus mellett Isten szava szól. A feltámadt Jézus bűnbocsánatot ad, megigazít. Mindenki, aki hisz, nép, faji, vallási különbségre való tekintet nélkül megigazul. Istennel való közösségre alkalmas emberré lesz: megszabadul attól az élettől, amelyet a bűn diktál. Krisztus jelentősége páratlan, sőt többet és egészen mást ad, mint a törvény: új életet, új életformát és a hozzá szükséges erőt. A Krisztusba vetett hit és a Krisztus által való megigazulás Pál igehirdetésének a vezérmotívuma. Az igehirdetés harmadik egységének, 38–42 megszólítása: Atyámfiai! Férfiak! Ez a részlet felszólítás bűnbánatra, megtérésre, az Isten részéről Krisztus által adott bűnbocsánat elfogadására. Hirdeti a hit általi megigazulást. Az evangélium befogadása életet jelent, elutasításának viszont ítélet a következménye. Prófétai szóval inti hallgatóit az üzenet meghallgatására, aki ugyanis nem hallgat a kegyelmes Isten szavára, azon bekövetkezik az ítélet. Igehirdetése nyitott szívekre talált: igénylik a szolgálatát.

Csel. 13,44–52. A második szombat Antiókhiában.

Pálék munkájának nagy hatása volt a város lakóira. Lukács megfogalmazása a missziói munka sikerét hirdeti. Zsidók és pogányok, Izráel és a népek fiai intenzíven érdeklődnek az evangélium iránt. A zsidók, vagyis a zsinagóga gyülekezetének magva és a prozelitusok, az Izráel Istenét félő pogányok szeretnék hallani Isten igéjét, az Őr szavát, az evangéliumot. A zsidók vezető körei azonban az eredménye missziói munka láttán megteltek irigységgel. Antiókhiában meglehetősen nagy létszámban voltak, és elutasították az evangélium hirdetőit. Irigység és féltékenység ellenállásuk mozgatórugója. Pálék nem erőszakoskodnak, hanem azon az úton járnak, ami még járható. Hirdetik az Igét a pogányok között, Izráelben tudatosítva, hogy nem isten hagyta el a népet, hanem a nép hagyta el Istenét: Izráel az első, de nem a kizárólagos örököse Isten országának. A Messiás szolgái a pogányok között eredményesen munkálkodnak. A zsinagóga vezetői akadályozzák munkájukat. A város vezetőségét és az előkelő asszonyokat nyerik meg ügyüknek. Befolyásos embereket keresnek, olyanokat, akiknek lehetőségük van a megfelelő intézkedésre. Pálék tudomásul veszik, hogy az antiókhiai lehetőségek lezárultak és továbbmennek Ikóniumba, amely 125 km-re van légvonalban Antiókhiától. Jelképes gesztus által ítéletet hirdetnek Izráel felett. Pálék viszik tovább azt a szikrát, amely – ha megérinti a lelkeket – nélkülük is tovább ég. A tanítványok örömmel és Szentlélekkel telve végzik tovább azt, amit Pálék elkezdtek. Antiókhiában megalakult a keresztyén gyülekezet.

Csel. XIV. RÉSZ

Csel. 14,1–7. Ikóniumban

A nagy országúton, amely Antiókhiából keletre meg, ért el Pál és Barnabás a hegyes vidékről egy termékeny síkság közepén fekvő városba, Ikóniumba, a mai Koniába. Ikónium népesség szempontjából Frígiához, politikailag a galácai provinciához tartozik. Kereskedelmi csomópont (ApCsel 14:19,21; 16:2; 2Tim 3:11). Klaudiusz után római veteránok kerültek a városba. Híres a gyapjúipara. Itt is a zsinagógában kezdik Pálék a munkát. Az egyik város zsinagógavezetőinek keménysége miatt nem tagadják meg a másik város lakóitól azt a lehetőséget, amelyet igehirdetésük által kínál fel Isten Izráelnek. Kockázatvállalás nélkül nincs eredmény. Ikóniumban szinte szóról szóra megismétlődik az antiókhiai történet. Pálék leküzdik az akadályokat, amíg ez lehetséges. Amíg tudnak, a pogányok között munkálkodnak. Miközben Isten engedetlen népe ellenük szervezkedik, Isten mellettük tesz bizonyságot. Jézus beteljesíti a tanítványoknak adott ígéretét (Mk 16:17–20). Azok a csodák és jelek, amelyek Izráel földjén történtek Péter által, Izráel határain kívül, a népek körében is megtörténnek Pál által. A csodák és jelek nem istent akarják bizonyítani, hanem csupán jelzik, hogy neki van ereje jóvá tenni a bűnnek az emberi életekben jelentkező rontását. Isten emberi eszközök által adja áldást jelentő hatalmát. Az új életet teremtő szó és a testi nyomorúságokat megszüntető tett együtt jelentkezik általuk. A bűn és a betegség bajban lévő embernek szabadulást, megoldást adnak Jézus erejével. Miközben az embernek egész életre szóló megoldást hirdetnek, abból a bajból is megmutatták a kivezető utat, amely az életét fenyegeti. Krisztus egyháza az ember e világi és eljövendő életéért egyaránt felelős. Isten erejével az adott körülmények között teljes értékű szolgálatot végezhet. Ahol Isten munkálkodik, ott az ördög, az ellenség sem alszik. Azok a zsidók, akik nem hittek, felingerelték a pogányokat, szervezkedtek apostol ellen. A zsidókból és pogányokból lett hívők egymásra találtak, testvérekké lettek, azok viszont, akik nem hittek, ezt nem nézték jó szemmel. A város népének egyik része az apostolok mellé állt, másik része viszont az ellenfélhez csatlakozott. Pálék nem szállnak szembe a sötét ösztönök által elindított és motivált mozgalommal (hormé), hanem kitérnek útjukból. Dél felé mennek tovább. Lisztra 40 km-re van Ikóniumtól. A város akkor kezd jelentős lenni, amikor Kr. e. 6-ban Augustus a kis-ázsiai hadi utak biztosítására katonai kolóniákat alapított. Ezek közé tartozik Lisztra is. A rómaiak mereven elkülönültek a város lakóitól. Mai neve: Zoldére. Derbe Ikóniumtól délkeletre fekszik, Lisztrától kb 56 km-re van, a mai Zostrával azonos. Itt huzamosabb ideig nyugodtan munkálkodhattak. Az evangélium újra egyszerre győzedelmes és szenvedésekkel járó út. Pálék a nehéz körülmények miatt nem zúgolódnak, a lehetetlenné vált helyzet miatt nem siránkoznak, hanem újabb lehetőség után néznek.

Csel. 14,8–21a. Lisztrában.

Itt három jelentős esemény történik: 1. Pál gyógyítása. 2. Az Istennek járó áldozatbemutatás megakadályozása. 3. Pál megkövezése. Az apostol néhány hetet töltött a városban. Munkája nyomán gyülekezet alakult. Ez az a hely, ahol – első alkalommal Pál missziói munkája során – csak pogányokról van szó (vö. ApCsel 3:1kk.; 9:32kk.; 10:25). A sánta meggyógyításának színhelye Zeusz templomának bejárata. Itt koldult születése óta a sánta ember. A csoda szerkezeti felépítése a következő: 1. Az ember nyomorúságának ismertetése, a baj nagyságának leírása (8bc). 2. A csodatevő fellépése (9a). 3. Kapcsolatteremtés. A csoda szubjektív és objektív feltétele (9bc). 4. A gyógyító szó (10ab). 5. A csoda megállapítása és a gyógyulás demonstrálása (10c). 6. A gyógyítás hitelesítése (11ab). 7. A csoda értékelése (11–12). Pálék Isten erejének ugyanazzal a mértékével vannak felruházva, mint Péterék (ApCsel 3:1kk.): Isten a pogányok közt lévő nyomorúságokat is úgy orvosolja, mint a népéét. Egész életre szóló megoldást ad az embernek. Az elbeszélés formája magán viseli a korabeli csodaelbeszélések jellemző vonásait (ld. ApCsel 3:1–11): a csoda két egységre tagolódik. Pál gyógyítása a lisztraiakat annyira megdöbbenti, hogy nemcsak az erőt tartják Istentől valónak, hanem egyenesen isteneknek tekintik a gyógyítókat. Likaóniai nyelven, vagyis ősi, népi nyelvükön fejezik ki ezt. A likaóniai nyelvet még Kr. u. 6. században is beszélték. Eredetéről biztosan nem tudunk, lehet a likai nyelv leszármazottja, eredete akkor az asszírra vezethető vissza. Barnabás méltóságteljes külsejű, Pál igénytelen megjelenésű apostol. Barnabás jóval idősebb, mint Pál. Pál a szószóló. Valószínűleg ezek a szempontok érvényesülhettek minősítésükben is. Az esemény történetisége mellett szól Philemon és Baucis Ovídiusznál megörökített mondája, amely szintén erről a vidékről való. Zeusz és Hermész itt is mint elválaszthatatlan társak, apa és fia jelennek meg. Van tehát a vidéknek valami ilyesféle mitikus hagyománya. A nép hite hajlandó arra gondolni, hogy istenek emberi formában jelennek meg közöttük. A pogány lakosság nemcsak tiszteletével, hanem áldozatával is hódolni akar Páléknak. A koszorúkat az áldozás pillanatában teszik az állatok fejére. Az apostolok jelzik, hogy elutasítják a tiszteletnek ezt a formáját. A ruha megszaggatása szomorúság, a fájdalom és a tiltakozás jele (1Móz 37:29). A kép ellenpárja I. Heródes Agrippa történetének (ApCsel 12:22). Az egyetlen, élő, igaz Isten tiszteletére buzdítják a vallásos pogány népet. Pál itt olyanokhoz szól, akikhez nem könnyű megtalálni a hallgatóság lelki-szellemi szintjén a kapcsolódási pontot. Elutasítja a nekik tulajdonított méltóságot, egy szintre állítva magukat hallgatóikkal (ApCsel 10:26). A homoiopatheis „hasonló”, „ugyanolyan természetű”, az ugyanabba a kategóriába tartozó jelölésére szolgál (Jak 5:17). Pál Istennek arról a munkájáról szól, amelyet minden ember, minden korban élvezett és élvez. Isten a pogányok között sem hagyta magát bizonyság nélkül. A pogány missziói munka nem kis gondot okozó kísértése jelentkezik itt: az igehirdető istenítése. Az igehallgatók a maguk vallásos képzeteit emberekre ruházzák. Saját vallásos felfogásuknak megfelelően gondolkoztak Pálékról. Eddigi vallásos képzeteik szerint akarták megérteni azt, ami köztük történt. Erre azonban a pogányok vallásossága ugyanúgy alkalmatlan, mint az engedetlen Izráelé. Mindkettő az emberi megismerés lehetőségei útján akarja megismerni Istent. Az ember, saját vallásos múltjából kiindulva, nem juthat el az élő Isten megismeréséig, munkája megértéséig. Pálék ezért szólnak. Az ige hirdetése, az Ige hallgatása által nyeri el az ember a hitet, amely az Élő Istenhez köti életét. Ez a megismerés egyetlen legitim módja. A megtérés lehetősége és igénye együtt jelentkezik Pál beszédében. Az Isten erejével végzett munkát az Ő erejével elmondott beszéd világítja meg (ApCsel 3:11–26). A hálás népet eltérítették a hála kifejezésének helytelen módjától. Pálék munkája nem zavartalan. Antiókhiai és ikóniumi ellenfeleik ellenük hangolják a népet. A megkövezés itt természetesen nem a Misnában előírt rítust követi (2Kor 11:25). Pál a megkövezés miatt csak az eszméletét vesztette el, de nem az életét. A gyülekezet tagjai felkarolják. Nemcsak a gyülekezetnek van szüksége pásztorra, hanem a pásztornak is egy őt felkaroló gyülekezetre. Derbe Gaius szülőhelye az ApCsel 20:1 szerint. Eredetileg nem tartozott a Római Birodalomhoz. Akkor kapcsolták hozzá, amikor N. Antiochus és J. Philadelphos Kr. u. 39–41 táján kegyvesztetté lett. Határállomás. Az apostol és társai itt hosszabb ideig munkálkodhatnak nyugodtan és eredményesen. Jelentős gyülekezet alakult, sokan lettek hívőkké.

Csel. 14,21b–28. Visszatérés Antiókhiába.

Meglátogatják és erősítik azokat a gyülekezeteket, akiket egyik napról a másikra magukra hagytak, és elvégzik a szükséges tennivalókat közöttük. Visszatértek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába. Pál reális képet rajzol a gyülekezetre váró jövőről. A szorongattatás, nyomorúság nemcsak a gyülekezeti munkások életéhez tartozik, hanem általában a keresztyén élethez. Krisztus útja szenvedésen át vezet dicsőségbe. A sok nyomorúság nem tart örökké, hanem igen nagy örömre változik. Isten országáért érdemes vállalni a göröngyös utat. Az igazság feltárása a járható út és szükséges dolog minden körülmény között. Erősítik és intik a gyülekezeteket. Az apostoli szó vigasztalás, bátorítás; felvértez az előttük álló feladatok végzésére. Az apostoli vizitáció során elintézik azt, ami az adott gyülekezeti szituációban szükséges. Pál végzi az egyházszervező munkát. A cheirotenein eredeti jelentése szerint „kézfeltartással választani”, majd általában „megválasztani”, itt már egészen általános értelemben „választani”. Pál és Barnabás választ véneket. A „vén” a „presbiter” a gyülekezet felelős felügyelője és lelkigondozója. Eredetileg Izráel nagytanácsa egyik alkotórészének neve (Lk 22:66), a gyülekezetben az elöljárók címe. Pálék Istennel tanácskozzák meg, hogy kiket állítsanak a gyülekezet élére. A pásztor szolgálatának egyik része az Istenről való bizonyságtétel a gyülekezet előtt, másik része a gyülekezetről való beszélgetés Isten színe előtt, az önmegtagadó imádság. A prófétai tanítás, a Jézus útmutatása szerint való böjt (ld. 13:1–5) és imádság szervesen hozzátartozik az apostolok életéhez. Ez a böjt és imádság különbözik a farizeusi gyakorlattól. Annak az volt a célja, hogy az emberek elismerését kivívja, ennek az, hogy emberek megtartását munkálja. Az formálissá vált kegyességi aktus, ez viszont Isten ereje elnyerésének eszköze. Pálék Istenhez fordultak, hogy Isten forduljon oda a gyülekezethez. Jelenléte akkor is megtartó erő, amikor munkásai továbbmennek. Pizídián áthaladva eljutottak Pamfiliába és munkálkodtak Pergében is. Miután Pergében is hirdették az Igét, Pizídián (hegyes vidék) és Pamfilián (Pizídiától délre) át lementek Attáliába. Ez kikötőváros Perge mellett, neve ma Adalia. Innen hajóztak el Antiókhiába. Az életet munkáló eszközök mennek tovább, de az élet forrása a gyülekezetekben marad. Pál kész megosztani gondjukat és örömüket a gyülekezettel, a gyülekezet pedig kész részt venni ezekben. A hit itt egyszerűen a „keresztyén”-nel azonos jelentésű szó. Isten a pogányokat is eljuttatta az igazi kegyességhez: kinyitotta a hozzá vezető út ajtaját.