Csel. IX. RÉSZ

Csel. 9,1–19a. Pál megtérése.

Háromszor fordul elő az ApCsel-ben ez a részlet (22; 26). Nem öncélú ismétlésről van szó, nem is arról, hogy több forrás is szóhoz jut a mű keretén belül. Az ismétlés célja a pogány misszió hátterének megvilágítása. A szerző ezzel azt hangsúlyozza, hogy Isten döntött úgy, hogy a népek között is hirdettetni kell az evangéliumnak. Ő vitte véghez a fordulatot a missziói munka történetében, és a munka első számú eszköze életében. A pogánymisszió nem emberi vállalkozás, hanem Isten parancsa. Saul megtérése az Úr munkája. Nem akart ő sem keresztyén sem apostol lenni, de az Úr akarata érvényesült. A fordulat nem emberi belátás, nem emberi fejlődés eredménye, hanem Isten szuverén tette. Tette által lett a tarzuszi Saul keresztyén. A törvény buzgó követője az evangélium hirdetője, a saját igazságáról meggyzőződött farizeus annak az igazságnak bizonyságtevője, ami Krisztusban adatott. A megtérésben Isten fordítja oda az embert magához és oda állítja, ahová rendelte. Pál munkája által jut el az evangélium a föld „végső” határáig. Ez a részlet a leghíresebb megtérési történetet tartalmazza minden kor egyház nemzedéke számára. Az egyház üldözőjéből az egyház építője lett. Először csak Jeruzsálemben üldözte a keresztyéneket. A következő lépésben még nagyobb aktivitásra szánta el magát. Meghallotta, hogy az üldözött keresztyének közül sokan Damaszkusztban telepedtek le, így a főpaptól megbízólevelet kért, amely őt felhatalmazta arra, hogy ott is fellépjen a gyülekezeti tagokkal szemben. Damaszkusz 260 km-re volt Jeruzsálemtől, ami gyalog kb. egy hétig tartott. Útja Galileán át vezetett, ahol sok minden Jézusra emlékeztetett. Belső feszültsége egyre jobban fokozódott egészen addig, míg Damaszkusz közelébe nem ért. Ott történt vele az az esemény, amely a szó szoros értelmében döntő fordulatot jelentett számára, és döntő jelentőségű az egyház szempontjából is.

1–2. Az Úr nevében az Úr ellen.

Saul a kis-ázsiai Cilícia tartományának Tarzusz nevű városából származik (ApCsel 9:11; 21:39; 22:3). Apjától örökölte a római polgárjogot. Második nevét, a latin eredetű „Paulus”-t, amelynek a jelentése „kicsi”, „jelentéktelen”, használta az első missziói útjától kezdve (ApCsel 13:9). Családja Benjámin törzséből való, ősi zsidó család (Róm 11:1; Fil 3:5). A tarzuszi előkelő görög, művelt lakosság környezetében élő ifjú maga is kiválóan megtanult görögül beszélni, írni és olvasni. Szülei fiatalon Jeruzsálembe küldik, ahol a híres törvénytanítónak, Gamálielnek a lábainál tanult, mint buzgó rabbinövendék, aki büszke héber származására, farizeus mivoltára, a törvény alapján lévő igazságára és minden munkájára, amit a zsidó közösség körében végzett (Fil 3:5.6). A korabeli szokásnak megfelelően a legszigorúbb farizeusi neveltetésben részesült, amelyhez egy szakma tanulása is hozzátartozott. Pál a kézművességet, a sátorponyva készítését sajátította el (ApCsel 18:1kk.). Ígéretes jövő várt rá a zsinagóga közösségén belül. Gyermekkorától kezdve hű volt Mózes törvényéhez, ízig-vérig zsidó, szerette népét, élethivatásnak tekintette a törvény ismeretét és tanítását. Már fiatalon elismert törvénytanító. Alig volt 30 éves, amikor olyan megtisztelő feladatot bíznak rá, amit csak egy jól képzett írástudó végezhetett el. Egy keresztyén, István megkövezésénél kellett jelen lennie azért, hogy az szabályszerűen menjen végbe (ApCsel 7:67). A zsinagóga veszedelmes ellenségeinek tekintette azokat, akik egy megfeszített zsidót tartottak a megígért Messiásnak. A Názáreti gyűlölt követői, e „veszedelmes szekta” hívei ellen kegyetlen üldözést szervezett, és teljes megsemmisítésükre törekedett, nemcsak Jeruzsálemben, hanem bárhol, ahol csak vannak. Az általa elindított üldözés következtében a keresztyének a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, elmenekültek Jeruzsálemből. A damaszkuszi út döntő fordulatot jelentett életében. Damaszkusz kereskedelmi centrum volt, így zsinagógájuk könnyen „jeruzsálemi hatás” alá kerülhetett. A város az Antilibánon keleti nyúlványánál feküdt. Az ószövetségben már az ősatyák történetében találkozunk nevével. Eliézer, Ábrahám szolgája Damaszkuszból származott (1Móz 15:2). Naámán a vizeit híresebbnek tartja a Jordánnál (2Kir 5:22). A Szír Birodalom fővárosa (Ézs 9:10; 7:3–9). Úgy látszik, elég szoros a kapcsolat Pál korában a jeruzsálemi, a damaszkuszi zsidóság és a keresztyének között, akik szép számmal élhettek ott. Saul gyökeresen fel akarja számolni az egyházat. A Jézust követő férfiakat és asszonyokat megkötözve szándékszik Jeruzsálembe vinni. A főpapi meghatalmazása az egész Római Birodalom területére érvényes volt.

3–9. A damaszkuszi úton a dicsőség Krisztusa megjelenik Saulnak.

Jézus oltalmazza gyülekezetét. Saul útjába áll és a szó szoros értelmében keresztülhúzza szándékát. A vakító fény hatására az ellenfél összeesik. Lk nem sablonosan írja le a rendkívüli eseményt. A fény nem marad titok, a hang megmagyarázza történteket. A dicsőség Krisztusa kijelenti magát Saulnak. A Júdától való Dávid Fia ekkor majdnem azt kérdezi benjáminita Saultól, amit Dávid kérdezett az őt küldő Saul királytól (vö. 1Sám 26:18a). A maga „királyságáért” viaskodó ember találkozik a Királlyal, aki számon kéri rajta vakbuzgalmát, a radikális eszközökkel folytatott missziót. A dicsőség Krisztusa ismeri azt, aki ellene harcol. Nem csak megállítja a jól eltervezett és megszervezett úton, hanem új útra indítja. Most csak annyit tud meg, amit közvetlenül, azonnal meg kell tennie. A dicsőség Krisztusa csupán egy lépésről tájékoztatta. Azokhoz küldi, akik ellen irtó hadjáratot tervezett. Általuk kap majd a közeljövőre nézve megoldást és útmutatást. Saul kisérői tanúi a történetnek. Objektív eseményről van tehát szó, nem vízióról, halluciánicóról. Tanúk tudnak róla, észlelték az eseményt. Észrevettek valamint abból, ami előttük történt. A történet másik két formája (22:6kk.; 26:12) és az itteni között a lényeget nem érintő különbség van. Mindhárom elbeszélés azt világítja meg, hogy az ember Krisztussal való találkozása mindig titkok. Csak az tudja, hogy miről van szó, akivel ez megtörténik, még ha a keretek, a formák közül mások is észrevesznek belőle valamit. Senkivel nem élhetjük meg együtt a Krisztussal való találkozást, akkor sem, ha közel vagyunk hozzá vagy egészen közel áll hozzánk. Az Úr szava Sault egy pillanat alatt más emberré tette (Mt 8:8). Vak, de lát. Vezetésre szorul, és el is fogadja a vezetést. Teljes odaadással az Úrnak szenteli figyelmét, csendben, türelmesen vár a Kijelentésre. Mint kiszolgáltatott kisgyermek mások segítségére szorul. Vakságát jelzi az a tény, hogy kézen fogva kell bevezetni Damaszkuszba. Lelki vaksága szimbólumává lett fizikai vaksága. Mások fölötti hatalmaskodási szándéka olyannyira meghiúsult, hogy mások segítettek rajta. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Ez a radikális böjt a mély bűnbánat jele. Számára ez a néhány nap a teljes csend, a böjt a mély bűnbánat jele. Számára ez a néhány nap a teljes csend, a böjt és az imádkozás alkalma volt (ApCsel 9:12). Az ember testi lelki állapota szorosan összefügg egymással. Saul a teljes elesettség állapotában nyitottá lett az iránt az Isten iránt, akinek az üldözésére indult. Később ezt az élményét úgy fogalmazza meg, hogy jóllehet a törvény szerinti igazságot illetően feddhetetlen volt (Róm 7:13), mégis a bűnösök között az első, a legnagyobb (1Tim 1:15). Újra meg újra csodálkozik azon a tényen, hogy Jézus nem semmisítette meg a damaszkuszi úton, nem vetette el. Elhívásában nem a haragja és ítélete, hanem szeretete és irgalma mutatkozott meg.

10–19a. Anániást küldi el az Úr Saulhoz.

Anániás nem tartozik sem a „tizenkettő”-höz, sem a „hetes kör” tagjaihoz. Egy az Úr követői közül. Az egyszerű tanítvány nagy jelentőségű megbízást nyer. Az en horamati: az Úr kijelentésközlésének közvetlen módja. Közvetítő személyek vagy tárgyak nélkül válik világossá az őr rendelkezése. Rendszerint akkor él vele Krisztus, amikor valamilyen rendkívüli megbízást vagy üzenetet ad szolgáinak. A kijelentés közvetlen módja azonban soha nincs ellentétben a közvetett úton nyert kijelentés tartalmával. A próféták megbizatása rendszerint így történt (Ézs 6; Jer 1). Anániás megtudja, hogy Saul imádkozik, ami megtérését jelzi. A címe leírása is egészen pontos. Anániással az Úr pontosan közli, hogy kihez és hová kell mennie. A gondviselő kegyelem különös, egészen kis dolgokra is kiterjedő vonása mutatkozik itt meg. Az Egyenes utca keletről haladt át nyugat felé Damaszkuszon. Mindkét oldalán oszlopcsarnokok voltak. Az Egyenes utca egy közismert, jelentős, szép utca volt. Saul nyilván vendégként tartózkodott ott. Őt ugyanúgy készíti fel az Úr küldötte fogadására. A dicsőség Krisztusa egyrészt felkészíti szolgáját az előtte álló feladatra, másrészt előkészíti a talajt: annak a szívében is munkálkodik, akihez a küldetése szól. – Az Úr jobban ismeri a földi viszonyokat, mint szolgája. Anániás információja különben helyen volt Saulról, ami azt mutatja, hogy Jeruzsálem és Damaszkusz között valóban szoros kapcsolat volt. Ez az egyik dolog. A másik viszont az, hogy Saul jeruzsálemi keresztyénüldözése és damaszkuszi útja között már eltelt egy bizonyos idő. Anániás a tegnapi Saulról helyes adatokat tud, azonban a földön még nincsenek lezárt esetek. Az Úr híradása nem a tegnapi, nem a „mai” Saulról beszél. Az ellenségből is lehet testvér. Krisztus ellensége Krisztus hitvallója, az atyái hagyományiért buzgó farizeus Krisztus lelkes, fáradtságot nem ismerő apostola, missziói munkása lesz. Saul választott edény, eszköz az Úr kezében, nagy szolgálatok várnak rá és a sok szenvedés az Úrért. Anániás nem tiltakozik tovább, hanem teljesíti küldetését. Ura szavát, kijelentését és erejét közvetíti Saulnak. Így újra lát, bekapcsolódik az egyházba, elnyeri a Szentlélek ajándékát. Vezetőt kap, aki mindig mellette marad, erőt nyer az erejét meghaladó úthoz. A kézrátétel és a Szentlélek ajándéka nincs az egyház szolgáinak személyéhez kötve. Az Úr bármelyik tanítványa lehet az ő alkalmas eszköze. Az, hogy a keresztség milyen formában, milyen külső jelek között ment vége, abban a lakásban vagy szobában, ahol Sault vendégül látták, vagy valahol másutt, nincs feljegyezve, de nem is fontos. Az a nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a külső forma, hanem a belső tartalom a fontos. Saul megkeresztelkedése után ura eledelt vett magához és meg is erősödött. A döntő fordulat után, mikor Jézus Krisztussal való kapcsolata is rendeződött, lelki erőt nyert. Megjött az étvágya is. Saul testi-lelki erejével kész az Úr eszközévé lenni.

Csel. 9,19b–31. Pál Damaszkuszban és Jeruzsálemben.

Lukács sűríti az eseményeket. Egymás után mond el itt olyan dolgokat, amelyek nem közvetlenül egymás után történtek. Nem a teljességre való törekvés, sem a kronológiai sorrend megtartása a célja, csupán a legfontosabbakat emeli ki Pál keresztyén életének első éveiből. Damaszkuszba indul Pál Mestere útján, itt hirdeti az evangéliumot. A Jeruzsálemben eltöltött időről szóló tudósításával az a célja, hogy megvilágítsa Pál munkájának hátterét. A Gal 1. rész figyelemre méltó az események sorrendjét illetően. Ott ugyanis Pál részletesebben foglalkozik a mögötte lévő útszakasszal.

19b–21. Saul hirdeti Krisztus.

Az Úr ellensége volt, de az Úr bizonyságtevője lett. Ez a fordulat megdöbbenti a tanítványokat. Számításaikba nem fél bele Isten titokzatos, erőteljes, egyáltalában nem sablonos megoldásokat adó tette. Elméletben tudnak Uruk hatalmáról, de csodálkoznak mindig, mikor ez a hatalom a gyakorlatban mutatkozik meg: ha új embert, új helyzetet teremt. Ellenségre számítottak, testvért kaptak (Zsolt 118:23; Mt 21:42). Saul megtérése hiteles: Jézusban meglátta az Isten Fiát, és bizonyságot tesz róla. Aki Jeruzsálemben a közelmúltban még üldözte azokat, akik ezt a nevet segítségül hívták (ApCsel 8:3; 9:1), és Damaszkuszba is ezzel a szándékkal indult, követévé lett, erről ad jelzéseket.

22–25. Testvéri segítség menti meg Sault.

Bizonyságtétele ellenállást vált ki a zsinagógában. Az eseménynek ez a részlete kb. három év múlva történt. Az elhívást az elmélyülés, a tanulás csendes szakasza követte. Pál megkapta az Írás kulcsát (2Kor 3). Ellenfelei szervezkednek ellene, mert tehetetlenek vele szemben. A testvéri szeretet leleményes, megtalálják a segítség megfelelő módját. A „tanítvány” megjelölés itt általános értelemben szerepel: a keresztyéneket, Krisztus követőit jelenti. Az Úr tanítványai azon az úton járnak, amely nincs lezárva (2Kor 11:32–33). Megmentik Pált. Aretas király Tiberius és Caligula kortársa, Kr. u 40-ig uralkodott.

26–30. Az elhívott apostol elismert apostol lett.

Saul gyanús a testvérek szemében, múltja miatt félnek tőle. Barnabás felkarolja. Már korábban is ismerhette, mindketten hellénisták voltak. Barnabás Nabas fia. Nevének jelentése: „Vigasztalás fia”, amit minden bizonnyal az apostolok adtak a Ciprusból származó, görög műveltséggel rendelkező lévita Józsefnek (ld. ApCsel 4:36). A keresztyénséggel egészen korán megismerkedett, vagyonát eladta, az árát pedig elvitte Jeruzsálembe, és az apostolok lábai elé tette. Ez jelenti azt, hogy a javai ára feletti rendelkezési jogot átadta az apostoloknak a szükségben lévő gyülekezeti tagok támogatására. Csatlakozott azokhoz, akik Jeruzsálemben vagyonközösségben éltek (ApCsel 4:37). Amikor Pál első alkalommal érkezett megtérése után Jeruzsálembe, és megpróbált csatlakozni a tanítványokhoz, de azok múltjára való tekintettel féltek tőle (ApCsel 8:1kk.), ő azonban pártfogásába vette és elvitte az apostolokhoz, jó bizonyságot tett mellette. Tájékoztatta őket Pál megtéréséről, amint arról szövegünk is tájékoztat. Egyengette Saul útját. Így sikerült neki kapcsolatban kerülni az egyház vezetőivel. Saul elhívása után nem megy ki az egyházból, hanem beépül, vállalja az egyháznak éppen azt a konkrét formáját, amely elhívásakor adva van. Az elhívott apostol ily módon elismert lett a keresztyénség centrumában, így minden tekintetben „rite vocatus”. Jelene meggyőzte a testvéreket arról, hogy teljesen szakított múltjával. István útját járja, a hellénisták István sorsára akarták juttatni (ld. 6. rész). Saulnak testvéri segítséggel sikerül kitérni az útjukból. Végül szülővárosában köt ki. Tarzusz akkoriban a tudományos élet egyik jelentős városa volt, Cilicia fővárosa. Fellendülését a Szeleukidáknak köszönhette. Egyetema az athéni és a római egyetemmel vetekedett.

31. Az egyház jellemzése.

A horizont tágul, az egyház épül. Galilea említése meglepő: úgy juthatott el oda is a keresztyénség, ahogyan Damaszkuszba. Az evangélium sok csendben munkálkodó tanítvány által terjed. A három tartomány megnevezése gyakorlatilag azt jelenti, hogy Palesztina nagy részén voltak gyülekezetek, a keresztyének az ország minden jelentős területén megjelentek.

Csel. 9,32–43. Péter Liddában és Joppéban.

Azon a területen jár Péter, amelyen előtte Fülöp munkálkodott. Vállalja a galileai és samáriai missziót. Gondozza a gyülekezeteket és felügyel rájuk. Nemcsak gyülekezeti látogatást végez, felügyelve a jórendre, hanem ő maga is végzi a missziói munkát és a diakóniát. Ahol megjelenik, oda áldást visz. Liddában egy beteg ember gyógyul meg szavai nyomán, Joppéban egy halott támad életre általa. Az első csoda elbeszélése azt hangsúlyozza, hogy akkor is Jézus a csodatévő, ha tanítványa van ott a beteg mellett. A második azt világítja meg, hogy az apostolok nem kisebb eszközei Istennek, mint a próféták (1Kir 17:17kk.; 2Kir 4:33). A Mester tanítványai által munkálkodik. Isten Pétert ezúton késziti fel a következő megbízatására. Az ő iskolájában semmi sem történik véletlenül.

32–35. Éneás meggyógyítása.

Lelkigondozói, felügyelői körútja során Péter Liddába ért. Mai neve Ludd. A császárkorban Diospolis, Jeruzsálemtől 40 km-re északnyugat felé találjuk. Jeruzsálem pusztulása után Izráel írástudói szellem életének középpontja lett. Bíborfesték készítéséről volt híres. Péter észreveszi a testi nyomorúságban szenvedő embert, és anélkül segít rajta, hogy figyelmeztetné rá. Maga a nyomorúság indítja tette. Éneás hosszú időt töltött ágyban, Krisztus ereje vetett véget szenvedésének, tehetetlenségének. Az élő Krisztus van mellette és ő gyógyítja meg. Péter kedvessé, vonzóvá, jó hírűvé teszi Krisztus evangéliumát. Sokan tértek meg munkája nyomán. Száron tengerparti fennsík Cézárea és Joppé között Az irgalmas tett hirdette Krisztus közöttük és nyitogatta szívüket az evangélium előtt.

36–43. Tábita feltámasztása.

Joppé, a mai Jaffa, fontos kikötőváros. Liddától 17 km-re fekszik Kelet felé. A matétria csak itt fordul elő az Újszövetségben. Az Újszövetség egyébként ugyanazokat a kategóriákat használja Krisztus nőtanítványainak jelölésére, mint amelyekkel a férfiakat illeti. Tábitha vagy Tabea, arám szó, görögül: Dorkas = Gazella. Jellemzése két gondolatot egyesít: 1. Nagyon sok jótett dicséri, bőségesen osztott alamizsnát. 2. Buzgón fáradozott a szegények felkarolásában, az elhagyott özvegyek támasza volt. Munkája áldást jelentett a gyülekezetnek. A buzgó nőtanítvány meghalt. A halottat megmosták, de nem kenték meg különböző illatos tartosítószerekkel, ahogyan egyébként ez szokás volt. Talán közeli feltámadásában reménykedtek. A feslő szobába helyezték, ahol a levegő jobban járja (vö. 1Kir 17:17kk. és 2Kir 4:32kk.). Halálakor a gyülekezeti tagok tudomására jut, hogy Péter a közelben van, mintegy 3 órányi gyalogútra. Érte küldenek, hívják, megy egykor Jairus Jézust (Lk 8:41kk.), hogy legyen segítségükre. Izráel gyakorlatát átvette az első idők egyháza és tovább is adja (Jak 5:14). Péter enged a kérésnek és kész segíteni. Mestere eljárását követi. Rejtetten tesz jót. Csak azok vannak jelen, akikre az ügy tartozik. Az élet Urához fordul alázattal (Jn 11:41) és életre szólítja a halottat. Istennek hatalma van a halál fölött. Erről adott jelt a próféták által, ebből adott ízelítőt Jézus Krisztus munkássága nyomán, ezt szemlélteti az apostolok munkája is. A halottak nem maradnak örökké a halál állapotában, az élet Ura életet akar. Isten végső megoldását hirdetik ezek a történetek. A reménytelennek látszó helyzetben is tud és segít az, aki Isten erejével jár. Az imádságát követő szavai a 2Kir 4:33-mal és a Mk 5:40 mondatával csengenek egybe. Péter szavára Tábita kinyitja a szemét. Péter nem mormolt varázsigéket, nem emlegetett titkos nevet, nem hajtott végre különös cselekményt. Ellenben belső közösségben volt az élet forrásával az imádság által, és ezúton jelzi a halál felett is győztes Úr hatalmát. Az Úr ama napon az apostolok által is jelzi a halottak feltámadását. Szemlélteti, hogy a halál állapotából van feltámadás. A halálból – mint az alvásból – fel lehet kelni. Az Úr szavára megelevenednek a halottak. Péter a halottat élve adja vissza a gyülekezetnek. A gyülekezet tagjait ismételten (ApCsel 9:13.32) szenteknek nevezi a szerző (ezenkívül még az ApCsel 26:10-ben szerepel ez a megnevezés). Később a „szent” fogalmát félreértették és visszaéltek vele. A Szentség nem emberi teljesítmény útján elért, hanem Krisztus válságmunkája által ajándékozott állapot. A kegyelem hatóereje szövi át a szó eredeti jelentését, semmiképpen sem az „ember érdeme”. Péter szabadságára utal a perikópa utolsó megjegyzése. Mestere intenciója szerint jár el, a tímár ugyanis Izráelben tisztátalannak számított abban az időben, mint ahogyan a vámszedő vagy éppen az orvos is.

Csel. X. RÉSZ

Csel. 10,1–48. Kornéliusz megtérése.

Lukács elbeszélő stílusa itt más, mint az előző fejezetekben. Eddig röviden, csaknem távirati stílusban számolt be az eseményekről, most aprólékosan, részletesen, többszörösen ismételve adja elő a történteket (ApCsel 10:22.30–32; vö. 11:5–17). Lukács stílusát mondanivalójának tartalma határozza meg. Tud kevés szóval is sokat mondani, amikor arra van szükség, de nem sajnálja ismételten elmondani ugyanazt, ha a helyzet úgy kívánja. Mivel ezzel a történettel a pogánymisszió alapjait világítja meg, ezért célszerűnek tartja a részletes beszámolót. Kétségtelenné teszi, hogy nem emberi halhatározás alapján, nem emberi döntés nyomán, hanem emberi elképzelések ellenére, az emberi eszközök meglepődése, csodálkozása közben, Isten döntése alapján indult el a missziói munka a pogányok között. A missziótörténet fordulópontját szemlélteti ez a beszámoló. Nem Pál és nem Péter, hanem Isten akarja a népek közti missziói munkát. Ez a munka a mindenható Isten kezdeményezésére úgy indult meg, hogy látomásban nyert útmutatás alapján mennyi lények eszméltették Jézus követőit annak végzésére. A mennyi háttér mindhárom nagy megtérési történetben nyilvánvaló (ApCsel 8:26kk.; 9:1kk.; 10:1kk.;.) A földi misszió mennyei fundamentuma mindhárom történetben a művészi ábrázolásmód által válik láthatóvá. Az imádkozás órája az új kijelentés elnyerésének alkalmává lesz. Kornéliusz története párhuzamba állítható a kapernaumi százados történetével (Lk 7:1–10). Mindkét történetben főemberről van szó, aki a római hadseregben teljesít szolgálatot. Mindkettő istenfélő (ApCsel 10:2.22; vö. Lk 7:3). Mindkettő sok jót tett (ApCsel 10:2; vö. Lk 7:5). Mindkettőnek vannak barátai és szolgái, akik feltétel nélkül rendelkezésükre állnak (ApCsel 10:7.24; vö. Lk 7:6.8). Mindkettő pogány létére nagy tiszteletet tanúsít a zsidók iránt (ApCsel 10:25k.; vö. Lk 7:6k.). Mindkét esetben nagy csodálkozás nyilvánul meg Isten követői részéről (ApCsel 10:34k..45k.; vö. Lk 7:9), és mindkét történet elismeréssel adózik a hívő pogányoknak (ApCsel 10:47; 11:17k.; vö. Lk 7:9; Mt 8:11).

1–8 Kornéliusz imádsága közben kijelentést kap és annak szellemében jár el.

A történet színhelye Cézárea. Eredetileg egy kis szidóni település, amelynek Straton-tornya volt a neve. Nagy Heródes építette újjá és jelentős kikötővárossá fejlesztette. Augustus római császár tiszteletére nevezte el Cézáreának, császári városnak. Fekvése is előnyös, a Karmel hegyének déli lejtőjénél terül el. A Damaszkusz-Egyiptom-i főútvonal egyik jelentős állomása. Lakóinak száma 40–50 ezer, voltak közöttük görögök, zsidók és rómaiak is. Heródes gondoskodott a város építésekor 2 vízvezetékről és a város védő nagy körfalról. A városból kiemelkedő, egészen messziről látható épületek a templom, a királyi palota és a színház. A római helytartók rezidenciája is itt állt (vö. ApCsel 23–26). A helytartók csak a nagy ünnepek alkalmával tartózkodtak Jeruzsálemben (Mt 27:11kk. par.). Itt lakott a 4. században Eusebius is, az egyháztörténetirás atyja (ApCsel 8:4). Kornéliusz személyében olyan pogány ember van előttünk, aki formálisan ugyan nem, de kegyessége és életformája szerint Isten népéhez, Izráelhez tartozik. Megtérésében az istenfélő pogányok megtérése van előttünk. Ez a név elég gyakori ebben a korban, mivel Cornelius Sulla tízezer rabszolgát szabadított fel, s ezek mind az ő családi nevét vették fel. Kornéliusz a római helyőrség katonai alakulatának volt az ún. Cohors Italicanak a centúriója. (Ilyen alakulat 32 volt a Birodalom különböző részein, tagjai Itáliából származtak.) Származása és foglalkozása ellenére kegyes, istenfélő ember. Az adott lehetőségek között tartotta a kapcsolatot Izráel vallásával: Izráel Istenét tisztelte. Nem metélkedett körül mint a prozelitusok, de a zsinagógai istentiszteleten részt vett. Jóindulatú volt a nép iránt, rendszeres imaéletet élt. Mindezek ellenére pogánynak számított, s mint ilyen, tisztátalannak. Származása és beosztása nem engedte meg, hogy formálisan is csatlakozzék Izráelhez, azonban szívében a törvény mindkét táblájának parancsolatai éltek. Házanépe is volt vele kegyes, istenfélő életében. Kornéliusz kegyessége imádságban és jócselekedetekben nyilvánult meg (vö. Mt 6:2–6; 1Pt 4:7k.). Isten számon tartja az imádkozó embert és gondol arra, aki nem csak magával törődik. A hűséget jutalmazza, az alázatosnak kegyelmet ad. Az imádkozás órájában, du. 3-kor kijelentést ad Kornéliusznak. Látomásban (ld. ApCsel 9:10) szól hozzá. Világos nappal történik ez az esemény. Kornéliusz látta, amint az Úr angyala bement hozzá és halotta, mint nevén szólította. Ekkor félelem töltötte el Kornéliuszt, mint ahogyan az embert általában Isten jelenlétében. Ha az imádság nem formális dolog az ember életében, akkor Isten kijelentésének eszköze lehet. Az imádkozó ember fogékonnyá válik Isten útmutatásának, akaratának megértésére. A kijelentés tettekben folytatódik. Kornéliusz azonnal teljesíti az angyal parancsát. Ő nem ismeri Pétert. A gyülekezetbe pogányokat lakóhelyén eddig még nem vettek be. Péter vendéglátójának neve az, ami az apostolé volt korábban (Lk 6:14): Simon, aki foglalkozása miatt a tenger mellett lakott. Isten újra látomás útján vezeti egymáshoz gyermekeit, azokat, akiknek találkozniuk kell egymással (ld. ApCsel 9:10–12). Joppé 50 km-re van Cézáreától. Joppéba azok közül a katonái közül küldött a centurió, akik hozzá hasonló életmódot folytattak. Az istenfélő vezető hatása környezetében is megmutatkozott. Kornéliusz katonái, házi szolgái többnyire szintén istenfélők voltak.

9–24a. Isten felkészíti Pétert a rendkívüli, meglepő feladatra.

Amikor másnap Kornéliusz követek közeledtek Simon tímár házához, mintegy 12 óra volt. Ez nem tartozott az imádság idejéhez, Péter ennek ellenére azért ment fel a ház tetejére, hogy imádkozzék. eközben eksztázisba esett. A szent, az Istentől való eksztázis állapot, melyben nem külső körülmények és történések adják az ingereket és érzeteket, hanem belső folyamatok. A ház tetejére, a lapos tetőre ment fel Péter imádkozni. Keleten ez az imádkozás megszokott helye. Itt csendben és egyedül lehetett. Bár a tizenkét óra, amint említettem, nem tartozott az imádkozásra kijelölt időpontok közé, Péter mégis imádkozik. Ez annak a jele, hogy az Úrral bármikor lehet beszélgetni, bármikor el lehet előtte csendesedni. Péter éhes. A látomás anyaga testi állapotának megfelelően alakult, a látomás által nyert kijelentés lelkileg formálja. Isten szemléletesen és célszerűen tanít. Olyan képet vesz elő, amely Péter jelenlegi helyzetében a legmegkapóbb, és azt mondja el, amire Péternek jelenlegi helyzetében legnagyobb szüksége van. A vízió a megnyit menny látomásával kezdődik. Isten az, aki üzen Péternek: a tanítás felülről való. Négy sarkánál fogva ereszkedik le a földre egy nagy lepedő, vagy éppen egy nagy abrosz, ami azt jelenti, hogy víziónak az egész földre kiterjedő, vagyis kozmikus jelentőségű üzenete van. Végül a teremtés valamennyi állata látható válik (1Móz 1:24.28.30; 6:20; Róm 1:23). A víziót audició követi. Miután Péter eksztázisban azt látja, hogy az állatvilág példányai válogatás nélkül kerülnek elé, evésre buzdító hangot hall. A törvény étkezési parancsára való tekintettel visszautasítja ezt a buzdítást, Isten törvényével okolva meg (Ez 4:14). Azt hallja azonban, meg kell értenie, hogy a törvényadó Isten oldja fel a törvény tilalma alól. Az új korszakban új rend érvényes, amely Isten új munkájának, megváltó tettének felel meg. Nem a tisztátalan fogyasztására, hanem az isten által megtisztított fogyasztására kap parancsot. A parancs világossá teszi, hogy Isten Pétert nem törvényszegésre buzdítja, hanem a megváltás által feleslegessé vált parancs mellőzésére, az időszerűtlenné lett kötelékektől való szabadulásra. Isten mindazt megtisztította, mi tisztátalan volt. Isten kijelentésének hitelességét erősíti meg az, hogy háromszor történt meg ugyanaz. Az élet nem engedi, hogy Péter hosszú ideig elmélkedjen a látomáson, szolgálatát igényli. Keresik. Isten Lelke tájékoztatja és vezeti Pétert. Megérti, hogy mit akar Isten. A Lélek és angyal Isten hatalmának a reprezentánsa. Péter az ő akarata szerint jár el. Elképzelhetetlen volt, hogy Izráel tagjai pogányokkal együtt egyenek és azoknak a házlába lépjenek. Isten azonban Krisztus által összetörte azt a válaszfalat, amely Izráel és a népek között volt. Az Úr tájékoztatása határozza meg Pétert. Meghallgatja és vendégül látja Kornéliusz követeit. Kijelentés által helyesen értelmezi a történteket, és a járatlan útra lép. Isten felkészíti szolgálattevőit, alkalmassá teszi és elindítja őket a szolgálatra. Testvérekkel együtt ment el Cézáreába. A joppéi testvérek később ott szolgálnak. Voltak, akik Péterrel együtt szívükön viselték Jézus Krisztus ügyét, az evangélium terjedését.

24b–29. Kornéliusz és Péter találkozása.

Kornéliusz rokoni és baráti körével együtt már a város kapuja közelében várja az Úr követét. Mikor megérkezett, a mennyei követnek kijáró tiszteletben részesíti. Római álampolgárról van szó, a császár-kultuszban nem szokatlan, hogy az ember Istent megillető tiszteletet kap. Kornéliusz még egyik lábával pogány talajon áll. Péter udvariasan, tapintatosan utasítja el ezt magától, nem fogadja el az Istennek járó tiszteletet. Az Úr követe példamutatóan alázatos. Én is csak egy ember vagyok (vö. Jel 19:10; 22:8k.; Mk 10:17). Baráti beszélgetést folytatva a pogányokkal, a városon át vezető úton érkezik meg végül, és léptek be a Kornéliusz házába, ahol a pogányok egészen nagy gyülekezete fogadta őket. Nagy missziói alkalom volt ez a Péter számára (ApCsel 4:9; 13:15.42). A rokonság és a baráti kör jelenlétében teljesíti küldetését. Azonnal rátér a lényegre. Isten útmutatása az alapja annak, hogy átlépte egy pogány ember házának a küszöbét, atyái rendelkezéseinek ellenére. Isten tanította meg arra, hogy a tisztaság-tisztátalanság törvénye érvénytelen. Nem azért, mert Isten a továbbiakban a tisztátalan dolgokat is elviseli, hanem azért, mert Krisztus megtisztító munkáját mindenkire nézve érvényessé tette. Előtte egyetlen ember sem tisztátalan, mindenki számára lehetővé tette a tisztaságot. Péter Kornéliusztól szeretné hallani azt, hogy mi van konkrétan a kérése mögött.

30–33. Kornéliusz az Úr szavát akarja hallani az ő követétől.

Péter kérdésére válaszolva beszámol arról az eseményről, amely hozzá irányította és kéri, hogy közölje velük az Úr rendelkezését. Kornéliusz az Úr útmutatása nyomán fordult Péterhez. Isten kijelentése alapján fordult hozzá, hogy tőle hallja meg az Úr rendelkezését: itt és most, Isten színe előtt állva. Ahol az úr követe megjelenik, ott az ember az Úr színe előtt van.

34–43. Isten a názáreti Jézus által mindenkire kiterjesztette kegyelmét. Péter Isten nemzeti és vallási kereteket áttörő szeretetét hirdeti.

Az anoixas to stoma „miután megnyitotta száját”, ünnepélyes bevezetése az igehirdetésnek. Kifejezi, hogy ünnepi alkalom, a döntés órája ez. Ezt hangsúlyozza az ep’ alétheia „igazán”, „valóban” formula is. A szituációhoz kapcsolódva az Írás szavát idézi (5Móz 10:17). Péter második beszéde Írásidézettel kezdődik. Az Írás szava világítja meg helyesen Isten tetteit. Isten nem részrehajló. Nem az számít Isten előtt, hogy ember milyen fajtához tartozik, hanem az, hogy mennyire jár igaz úton. Sem a faj, sem a nyelv, sem a származás nem akadálya annak, hogy valaki Isten országának polgára, a Krisztust követők közösségének tagja legyen. Isten nem külső adottságai alapján ítéli meg az embert, hanem lelki minősége szerint. Aki Istent féli, az neki kedves. A bevezető részlet után Krisztus mindenkire érvényes megváltó munkáját hirdeti, semmiféle faji korlátja nincs az üdvösségének. A názáreti Jézus által Isten megteremtette az egész világ számára az új élet lehetőségét. Krisztus Isten megbízása és felhatalmazása alapján és erejével nyíltan végezte gyógyító és szabadító munkáját. Népe ellenállásába ütközve harcolt értük, vállalva a keresztet. A szenvedő szolgáról szóló bizonyságtétel Péter igehirdetésének állandó motívuma. A szenvedést és keresztet hordozó Názáreti a dicsőség Krisztusa. Mikor legmélyebbre jutott élete, vagyis halálba, az Atya akkor tett mellette legdicsőségesebben bizonyságot azzal, hogy feltámasztotta. A dicsőség Krisztusa, a feltámadt Úr azoknak jelent meg, akik hittek a szolgai formában lévő názáreti Jézusban, tanítványainak és megerősítette megbízatásukat. Krisztus mögött az Atya áll, aki a Szentlélekkel felkente (Ézs 61:1; vö. Lk 4:28). A tanítványok mögött pedig ott van a feltámadt Úr, aki mindenkinek bírája. Jézus tanítványai számára az Úrral való közösség, az asztalközösség különösen fontos, amit a Feltámadott megjelenései után különösen megerősített (ApCsel 1:4; Lk 24:30.43; Jn 21:5.9k. 12k.). Ez nemcsak jele annak, hogy milyen az istentisztelet ünnepi alkalma (Jn 21:13). Az ünnepi vacsora eszméltet Jézus áldozatára és az ő dicsőséges visszajövetelének ünnepi asztalára, a nagy vacsorára. Erre kell hívni Krisztus követeinek, hogy a jóhír mindenkihez eljusson, s így minden ember üdvözüljön. Az ember sorsa Krisztushoz vagy kötve, mindenki neki tartozik számadással. Ő mindenkit megajándékoz az élet lehetőségével és mindenkitől számon kéri, hogyan élet azzal. Neki tartozik elszámolni mindenki az életével. Neve által ugyanis mindenki bűnbocsánatot nyerhet. Péter beszéde Cézáreában az első igehirdetés pogányok között az ApCsel-ben, így parallelje Pál athéni beszédének. Mindkettő tipikus példája a pogányok közti evangéliumhirdetésnek. A pogányoktól a bibliai világ messze van, más kapcsolódási pont keresése célszerű. Mindkét beszédben kifejezésre jut a pogányok istenfélelmének elismerése (ApCsel 10:35; 17:22k.), sőt az is, hogy ennél többre lehet és többre kell jutni, hitre abban a Jézusban, akit Isten Krisztussá tett, és a benne adott lehetőség életre nyit kaput, elmulasztása viszont ítéletre.

44–48. Péter bizonyságtételét Isten pecsétje erősítette meg: miközben szólt, a Szentlélek ajándékát nyerték el hallgatói.

A logos = dabar Jahve. János evangéliuma azonosítja Jézus személyével, nála a logosz a testet öltött Ige. Abszolút értelemben használva a „Kijelentés” (Jn 1:1) az a beszéd, amelynek Jézus a tartalma, a kérügma, az igehirdetés. Életet, világosságot és igazságot támaszt. Miközben Péter hirdeti ezeket a dolgokat, a Szentlélek leszállt azokra, akik hallgatták az Igét. Nyelveken szólva magasztalták Istent, vagyis pogány környezetben ismétlődik meg a pünkösdi csoda. Isten látható jelek formájában is dönt a népek körében elindított misszió mellett. Az a jel, ami Jeruzsálemben hirdette a Szentlélek korszakának kezdetét, jelzi Cézáreáben is, hogy az üdvösség lehetősége nemcsak Izráelnek, hanem a népek fiainak is adatik a történelem utolsó nagy korszakában. Péter társai csodálkozva veszik tudomásul a pogányok között megmutatkozó kegyelmet. Isten mindig előtte jár népének. Régi beidegződéseiktől nehezen tudnak szabadulni, de a jelek arról beszélnek, hogy Isten szeretetébe fogadta az igehallgató gyülekezetet is. Helyeslik tehát, hogy Péter kiszolgáltatja a kegyelmi szövetség jelét. A Szentlélek ajándékának közlésében teljesen szabad az Úr. Úgy és akkor adja, ahogyan és amikor jónak látja. Az egyház szolgálatának bármelyik mozzanata közvetítheti. Nincs meghatározva, hogy a keresztség milyen formában történt, ugyanis egyáltalán nem a külső forma a fontos. Áldást kapott a gyülekezet az igehirdetés közben, ragaszkodik azokhoz az eszközökhöz, akik által elnyerte.

Csel. XI. RÉSZ

Csel. 11,1–18. Péter beszámol a pogányok között végzett munkájáról, megvilágítja munkája hátterét.

Megdöbbentő hír jutott el Júdeába. Elképzelhetetlen volt az ott élő keresztyének számára, hogy a pogányok befogadták Isten Igéjét. A porikópa anyagának nagy része az előző részlet ismétlése, az anyag rögzítése valószínűleg a cézáreai gyülekezetre vezethető vissza. Kornéliusszal együtt rokonsága és baráti köre is keresztyén lett A cézáreai események híre hamar elterjedt Júdeában és a meglepődött jeruzsálemi testvérek vitába szálltak Péterrel (diakrinomai pros tina „vitatkozni”), amint erre lehetőségük nyílik (anabainein: „felmenni”; korabeli szakkifejezés, mivel Jeruzsálem magasan feküdt). Szerintük Péter kétszeresen megszegte a törvényt. Péter nem magát védi, hanem a tényeket közli. Elmondja, mi történt vele Joppéban, ismerteti látomását. Ez világossá teszi, hogy Isten indította el azon az úton, amelyen jár. Az Úr akarata a missziói munka minden nép körében. – Beszámolója megszünteti a még törvényeskedő, népi-vallási előítéletektől terhes testvérek aggodalmát. Nem elméleti felismerés útján jutott el az egyház a pogány misszió elismeréséhez, nem a történeti tények előtt hajolt meg, amelyek Isten pecsétjét viselték magukon. Isten megszüntette a vallási, faji különbségek átkát ember és ember között. Ő vállal minden népet, tekintet nélkül életük előzményeire. Kornéliusznak az Úr ugyanúgy kijelentést adott, mint neki. Az Úr indítására hívta Pétert. Az Úr szüntette meg a válaszfalat a pogány katona és a zsidó követ között. Az igehirdetést a Szentlélek pecsételte meg, az igehallgatást a Lélek ajándékának elnyerése kísérte. Isten döntött a népek mellett; Péter ezt észrevette, elfogadta és legjobb meggyőződése szerint hirdette. Ez a helyes elvi felismerés nem jelenti azt, hogy a továbbiakban a gyakorlatban ne lennének problémák. Isten közvetlen környezetét állandóan kísérti a dogmatizmus és a bezárkózás, pedig az Úr munkája dinamikus és mindenkire kiterjedő. A döntő fordulat megtörtént a keresztyén misszió történetében, ami ezután következik, az a felismert feladat megvalósítása.

Csel. 11,19–26. Az antiókhiai gyülekezet alapítása.

Az elbeszélés visszakanyarodik az István-féle üldözés eseményéhez A szétszóródott gyülekezeti tagok egy részének útvonalát és munkáját látjuk. Voltak, akik észak felé a föníciai parton vagy északnyugati irányban, Ciprus szigete felé haladtak; voltak, akik Antiókhiában kötöttek ki. Antiókhia Észak-Szíria fővárosa, a Római Birodalom 3. legnagyobb városa, félmillió lakossal. Csak Róma és Alexandria volt nagyobb nála. A földközi-tenger partjától 35 km-re fekszik. Kr. e. 301-ben a Szelekukidák alapították és törzsatyjukról, Antiochusról nevezték el. Lakosainak tekintélyes része római polgárjoggal felruházott zsidó és prozelitus. A keresztyén korszakban Ignatius alatt püspöki székhely lett, s különösen Chrysostomus munkássága tette híressé. Mikor az első keresztyének megjelentek falai között, arról volt híres, hogy különböző fajtájú és műveltségű emberek találkoztak benne. Fórumán megfordultak a római közigazgatási tisztviselők, a zsidó kereskedők, az arab karavánosok és a görög tudósok is. Új szellemi irányzatok iránt fogékonyak; ha itt egyszer valami megvetette a lábát, az messze földön, széles körben éreztette hatását. Cheir kyriou (2Sám 3:12 LXX) „az Úr keze” a hatalmat és erőt jelenti. Bibliai stílusban számol be a szerző a missziói munka eredményéről. Isten egyetért a pogányok között folyó munkával, elismeri a antiókhiai pogánymissziót. A gyülekezet növekedése Isten munkája (1Kor 3:7). A jeruzsálemi gyülekezet Barnabást (ld. ApCsel 4:36; 9:26–30) küldi Antiókhiába. Jellemzése egyrészt az arimáthiai Józsefére emlékeztet (Lk 23:50), másrészt az Istvánéra (ApCsel 6:5). Ő nemcsak megállapítja és örömmel veszi tudomásul Isten munkáját, hanem maga is bekapcsolódik a gyülekezet építésébe. Ébresztő és építő munkát végez. Az antiókhiai gyülekezet fejlődése mögött négy fontos dolog van: 1. A gyülekezet megalapítása a Jeruzsálemből elűzött hellénisták aktivitásához fűződik, különösen a ciprusi és ciréniai emberek munkájához, akik Antiókhiában a pogányok között is végezték a missziói munkát (20. v.). 2. A gyülekezet rendezett, növekedő élete összefüggött azzal, hogy amikor az eredményes missziói munka híre eljutott Jeruzsálembe, Barnabás személyében a gyülekezet olyan munkást kapott, aki alkalmas volt a szír fővárosban a gyülekezet vezetésére (22k.; 13:1). 3. Barnabás, amikor még inkább növekedett a gyülekezet, készt volt a megfelelő lépés megtételére. Megnyerte az aintiókhiai munka végzésére Pált, és vele együtt végezte egy éven át az antiókhiai gyülekezet építését. Új munkással ajándékozta meg a gyülekezetet. Megkeresi a növekvő gyülekezeti munkához alkalmas munkatársat. Isten nem engedi tétlenségben élni azt, akinek munkát szánt. Barnabás és Pál tanította a gyülekezetet. A tanítás elmélyíti és megacélozza a hitet. Ha a hitre jutottak tanítása elmarad, a hit könnyen elsekélyesedik, a hívők pedig szekták zsákmányává lesznek. Elég hosszú időt töltöttek a gyülekezetben. 4. Munkásságuk nyomán világossá válik, hogy az új hit követői nem egy zsidó szekta tagjai. A christianoi nyelvtani képzése szerint ugyanolyan, mint az asinoi vagy herodianoi. A christos méltóságnév tartalmát a pogányok nem értették, tulajdonnévnek tekintették, hogy ebből a továbbképzett forma milyen indíttatásra született meg, nem tudjuk. Később a gyülekezet tagjai is alkalmazzák magukra, vállalják a Messiás emberei elnevezést (1Pt 4:16). Az új elnevezés két szempontból jelentős. A gyülekezet a „religio licita” védelmét, amit Izráel élvezett, elveszítheti. Világossá válik a gyülekezet üdvtörténeti helye és szerepe. Ezek fontos adatok az antiókhiai gyülekezet életének kezdeti időszakából. A Jeruzsálemből elűzött hellénisták eljutottak Főniciába és Ciprusra is. Az intiókhiai gyülekezet életének és történetének kezdetén egymás után ott vannak a ciprusi és ciréneai emberek, Barnabás és Saul. A zsidóság centrumából, Jeruzsálemből kiűzöttek Antiókhiában Barnabás és Pál személyében olyan vezetőt kaptak, akik az ősgyülekezettel tartják a kapcsolatot (ApCsel 11:27–30). A missziói munka görögök közé, a népek közé Isten akaratából került, ő maga annak a gazdája. Az a heves üldözés, ami István vértanú halála után bekövetkezett, több irányban is elindította az evangélium terjedését. A 8:1c–4 summáriumszerűen összefoglalja ezt, és ezután egy-egy jelentős részletet kiemelve, részletesen is beszámol arról, újra eszméltetve arra, ami többfelé elindította a missziói munkát. Fülöp által jutott el az evangélium Samárián át a tengerparti városokba, Asdódtól egészen Cézáreáig (ApCsel 8:40), így Főniciába is. Főnicia mintegy 120 km hosszak fekszik a tengerparton. A fontosabb főniciai városokban, Tiruszba, Ptolemálioszban és Szidónban keresztyén gyülekezetek alakultak (ApCsel 21:3k.; 27:3). Ciprus szigetén – amely Kr. e. 22-től római provinciája a Birodalomnak – később Barnabás és Saul (ApCsel 13:4–12), majd Barnabás és Márk (ApCsel 15:39) végezte a missziói munkát.

Csel. 11,27–30. Különböző helyeken, de egymásért.

Ez a rövid híradás jelzi a jeruzsálemi ősgyülekezet és az antiókhiai gyülekezet, a zsidó és hellénista környezetben, a népek körében lévő gyülekezet jó kapcsolatát. A gyülekezetben erősen élt az együvé tartozás tudata. Lelki ajándékaikkal, anyagi javaikkal segítették egymást. Az „ezekben a napokban” általános meghatározás, ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy Barnabás és Saul már egy éve együtt munkálkodott Antiókhiában, vagyis a 40-es évek kezdetén. Az apostolok mellett megjelennek köreikben a „próféták” és a „tanítók” (ApCsel 13:1; Róm 12:1kk.; 1Kor 12:14–24; Ef 4:11k.) is. Itt prófétákról van szó. A próféták a gyülekezet szolgálatára elhívott, kegyelmi ajándékot nyert keresztyének az Újszövetségben. Megbízatásuk szerint azt az üzenetet hirdetik a Lélek által, amelyre a gyülekezetnek az adott helyzetében éppen szüksége van, irányt mutatnak, tanácsot adnak, közlik az Úr kijelentését. Kijelentést vesznek és kijelentést adnak. A kijelentés átvétele különböző módon történhet. A kijelentés átadásának módja az értelmes bizonyságtétel, esetleg prófétai jel. A vándorpróféták működését az ősegyházban Lk 11:49 is feltételezi. A vándorpróféták az 1. század végéig voltak jelent az egyház életében, később más jellegű tisztségekben folytatódik a prófétai szolgálat. Pál szerint munkájukhoz tartozik a gyülekezet építése, intése és vigasztalása (1Kor 14:3). Isten alkalomról alkalomra megadhatja a jövőbe való bepillantást is, ha szükségesnek és jónak látja (Jel 1). A jövő leleplezése az ő munkája. Agabusz több társával együtt érkezett meg Antiókhiába. Megjövendölte azt az éhséget, amely Klaudiusz császár idejében be is következett (Kr. u. 41–54). Profán források szerint Palesztinában különösen 46/47-ben volt nagy az ínség. Később az ApCsel 21:10k.-ben találkozunk vele. Ott prófétai jel által hirdeti azokat a szenvedéseket, amelyek Pálra Jeruzsálemben várnak. A hagyomány szerint Jézus 70 tanítványa közül való, aki a későbbiekben Antiókhiában szenvedett vértanúhalált. A keresztyének helyzete Jeruzsálemben egyre súlyosabb lett, egyre kevésbé nézték őket jó szemmel. Közülük sokaknak állandó munkahelye sem volt. Júdeát nagy éhínség sújtotta a folytonos szárazságok következtében. (Suetonius és Iosephus is megemlékezik erről az éhínségről.) Az antiókhiai gyülekezet tehetsége szerint segít az „anyaegyházon”. A prófécia nem emberi kiváncsiság kielégítésére szolgál, hanem helyes döntést igényel, segítségre szólít, a baj orvoslására. A gyülekezetek egy „egy test” törvényszerűsége szerint éltek (1Kor 12). A Gal 2:1 adata nem zárja ki azt, hogy Pál két jeruzsálemi útja között az antiókhiai gyülekezet megbízásából ne járhatott volna Jeruzsálemben. Az a tény, hogy a gyülekezet Barnabást és Saul a vénekhez küldi és nem az apostolokhoz, akik addig a jeruzsálemi gyülekezet vezető testületének számítottak, arra utal, hogy arról az időről van szó, amikor Jakab, Zebedeus fia már vértanúhalált halt, Péter pedig elmenekült Jeruzsálemből (ApCsel 12:1–17), és az Úr testvére, Jakab a vének tanácsával vette át az ősgyülekezet vezetését. Ez a vénekből álló vezetőtestület a különböző regionális gyülekezetek fölött is gyakorolta a felügyeletet (vö. ApCsel 5:2; 6:23). A kollekta modell a keresztyének számára arra nézve, hogy a különböző vidéken élő gyülekezetek felelősek egymásért minden tekintetben (Gal 2:10; 1Kor 16:1–4; 2Kor 8–9; Róm 15:15–27). Jézus diakóniája minden egyházi tiszt számára mérce az egymás iránti felelősség és szolgálat gyakorlását illetően és modell az egyház tagjai számára minden korban (Lk 22:24–27).