Csel. VI. RÉSZ

Csel. 6,1–7. Hét férfi beállítása a gyülekezeti szolgálatra.

A szolgálatot megosztják: új munkások kerülnek az apostolok mellé. Perikópánk új korszak kezdetét jelzi. A növekvő egyház élete új problémákat vet fel és új megoldásokra jut. Problémát jelent a gyülekezet kétféle rétege között keletkezett feszültség és a „tizenkettő” túlterhelése is. A megoldás azt, hogy a túlterhelt munkásokat meg kell szabadítani a teher egy részétől: annyi és az maradjon meg nekik, amit és amennyit el tudnak végezni. Meg kell osztani a szolgálatokat. Megfelelő módon, megfelelő embereket kell keresni a különböző munkára. A gyülekezeti munka minden ága hittel és Szentlélekkel teljes embereket igényel. Az új munkások abból a rétegből kerülnek ki, ahonnan az elégedetlenség hangja hallatszik. Az idején való segítség megszünteti a bajt. A pásztori bölcsesség utat mutat.

Az egyház megtette az első lépést a gyülekezeti tisztségek és az egyházjog kialakulásához.
1. a „hellénisták” zúgolódása a „héberek” ellen.

Izráel tagjai közül való mindkét csoport. Nem faji, nyelvi különbség van köztük. A „hellénisták” görögül beszélő területen éltek és maguk is így beszéltek. Részben elsajátították a görög műveltséget is, melynek megismerése lakóhelyükön magától értetődött. Később visszaköltöztek Jeruzsálembe. A „héberek” Palesztinában éltek és az arám nyelvet beszélték. A gyülekezet görögül beszélő rétege úgy látja, méltánytalanságot kell elviselnie. Itt nem teljesen egyértelmű a szövet. Arról lehet szó, hogy az özvegyek ellátása a „bennszülöttek” házaiban, házi közösségekben történt, és miközben ezeket a házakat felkeresték, özvegyeiket ellátták. Voltak olyan házak is, amelyekről – minden valószínűség szerint – a nagy sietség miatt megfeledkeztek. A hellénista özvegyek száma meglehetősen nagy volt, mert élete vége felé sok kegyes izráelita ment haza Jeruzsálembe, hogy ott temessék el. Közülük sokat keresztyének lettek. A létszám növekedésével a gyülekezet áttekinthetetlenné lett az apostolok számára. A megoldást abban látják – és így is javasolják –, hogy az Ige szolgái mellett legyenek olyanok is, akik az asztalok körüli szolgálatokat látják el.

2–4. Az apostolok szűkítik szolgálatuk körét, de bővítik a munkatársi kört.

Megkeresik a gyülekezeti feszültség okát és így segítenek a bajon. A tanítványok színe előtt javaslatot tesznek a kérdés rendezésére, teljesen egynek tudják magukat a gyülekezettel. Erre utal az is, hogy a „tanítvány” megnevezéssel illetik a gyülekezet tagjait is. Itt szerepel először ilyen értelemben a mathétés szó. Tudják, hogy az adott helyzetben mi a teendő. Új munkások szolgálatban állítását kérik. Aki őket alkalmassá tette, munkásokat küld az aratásába (Mt 9:38). Az Ige hirdetése, az imádság szolgálata és az özvegyek, gyengék, elesettek gondozása mint munkakör elválik egymástól. Ez az elhatárolás itt és most inkább csak elvi jellegű, de szempontokat ad a továbbiakra nézve is (1Kor 12:4–11; Ef 4:11–12). Karitatív munka végzésére keresnek munkásokat. Az elesettekről való gondoskodás kezdettől fogva hozzátartozott a gyülekezet életéhez. A gyülekezet aktív része van a kérdés rendezésében. Kiválasztják a szolgálatra alkalmas férfiakat. Olyanok jöhetnek számításba, akiken meglátszik, hogy Urukkal élő közösségben vannak és képességük van arra, hogy a különböző körülmények között jól forgolódjanak. A megszólítás, elhívás szempontja világos a gyülekezet előtt: Szentlélekkel és bölcsességgel teljesférfiak jöhetnek számításba (1Tim 5:10; Lk 4:1; ApCsel 6:5.8; 7:55; 11:24). Hét emberre van szükség. A hetes szent szám. Izráel hitközségeiben hét a helyi elöljárók száma. Hétkarú gyertyatartó van a templomban. Minden fajtából hét állatot kellett Nóénak bevinni a bárkába (1Móz 7:3.4). Hét napja van egy hétnek. A „hét” Isten szuverén döntésének és egyben akarata érvényesítésében a változatosság száma. A kiválasztott hét férfi ugyan az ún. diakóniai munkakört kapta meg feladatként, azonban a 12-höz hasonlóan nemcsak a szegények gondozását látta el, hanem a Jeruzsálemben élő hellénista gyülekezet vezetését is. Az elhívást a szolgálatra való felhatalmazás, megerősítés követi. A kiválasztott hét férfi neve jelzi, hogy a hellénista zsidóság tagjai közül valók. Közülük István és Fülöp munkájáról szól részletesebben az ApCsel szerzője, a másik öt férfiról nevük jelentésén kívül szinte semmit sem tudunk. Nevük, – mivel ezek beszélő nevek –, talán valamit elárulnak személyiségükről. Így Prokhorosz „a körtánc, illetve a kórus vezetője”. Nikános „a férfiak legyőzője”. Timón „a tisztelt”. Parmenász „a kitartó, aki megmarad”. Nikoláosz „a nép legyőzője”, Antiókhiából származó prozelitus volt. A hetes kör tagjainak kiválasztása azonban nemcsak azt jelzi, hogy a gyülekezeti szolgálatokat végző munkások száma a gyülekezeti igénynek megfelelően egészségesen növekedett, hanem azt is, hogy nyitás történik a népek fiaihoz vezető misszió felé, és annak nyilvánvalóvá tétele – hogy a tisztségek betöltésénél nem a származás a fontos, hanem a tiszta, becsületes keresztyén élet, a Szentlélek ajándéka, a felülről való bölcsesség. A munkatársi kör bővülése jelzi, hogy gyülekezeti tisztséget nemcsak a palesztinai zsidóság tagjaihoz tartozók tölthetnek be. A hellénista gyülekezet vezetése, gondja a hetes kör feladata. E sajátos hetes grémium élén István állt. A hét férfi közül ő az első, akit a 12 javaslatára az asztalok körüli szolgálatra választottak ki. Nevének jelentése „koszorú”, „korona”. István és Fülöp az ApCsel további eseményeinek is részesei lettek.

5–6. A gyülekezet választottait az apostolok „beiktatják”.

Fülöp a jeruzsálemi üldözés miatt Samáriába került (ApCsel 8:5–40). Később Cézáreában telepedett le családjával együtt (ApCsel 21:8–9). A hagyomány szerint egykor neki mondta Jézus: „Hadd temessék el a halottak halottaikat. Te pedig menj és hirdesd az Isten országát” (Lk 9:60). A hetes kör hetedik tagja Nikolaosz, az egyetlen pogány származású. A hagyomány szerint ő később visszaesett, elhajlott a józan keresztyén tanítástól és szektaalapító lett (Jel 2:6.15). Az apostolok – mint ahogyan egykor Mózes Józsuét (4Móz 27:15–23; 5Móz 34:9) – imádság és kézrátétel által állítják munkába szolgatársaikat (ApCsel 8:5.17; 13:3; 14:23; vö. 1:14; 1Tim 4:14; 5:22; 2Tim 1:6). Az ordinációs, helyesebben felszentelő rítus, a szolgálatra való felhatalmazás rendje ószövetségi eredetű. Az apostoli gesztus Isten erejét igényli és közvetíti. Vállalják és útjára indítják az új munkatársi kört.

7. Isten igéje nő.

Még kétszer szerepel ez a kifejezés az ApCsel-ben (12:24 és 19:20). A tanítványok igehirdetése egyre mélyebben hatol be az emberek életébe és egyre szélesebb körben érvényesül. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a „hivatalosak”, a papok is megmozdulnak, vállalják a hit útját. A megtérés azért olyan nehéz a papoknak minden korban, mert a lélek nélküli kegyesség, az üressé lett forma, a hivatallá lett hivatás erősen fogva tart. Ebben az esetben a hit azt jelenti, hogy biztos anyagi alapjukat és társadalmi létüket bizonytalannal cserélik fel.

Csel. 6,8–15. István munkálkodása és letartóztatása.

A szerző megismétli az összegező megállapítást – megújítva István személyével kapcsolatban. A kegyelem és az erő, amit István elnyert, visszautal Jézusra (Lk 4:22), jellemző a gyülekezetre (ApCsel 2:41; 4:33), Mózesre (ApCsel 7:10) és Dávidra (ApCsel 7:46). Isten elhívott szolgái kegyelmi ajándék elnyerése által válnak a szolgálatra alkalmassá. István Mózest, Jézust és az apostolokat követi Isten szolgáinak sorában. A hetes kör tagjai közül ő kerül az események középpontjába, mint a csoport vezetője. A szolgálatok szétválasztása nem merev, nem mechanikus dolog. Az egyik munkakör nem zárja ki a másikat. Az adott körülmények és lehetőségek keretei között azt végzik, amire szükség van. Isten Lelke vezeti őket. Az apostolok mellé jó munkatársi kör került, az új nemzedék az Úr erejével jár. Megállja a helyét a munka mezején és a vádlottak padján egyaránt.

8–10. István munkája és vitája.

István nagy csodákat és jeleket tett nép körében az Úr Jézus Krisztus neve által. Munkája áldást jelent, Krisztust hirdeti. Ugyanaz az erő nyilvánul meg általa, mint ami az apostolok által megmutatkozott. A szolgálat „mindkét” területén hűségesen, erőteljesen forgolódik. Krisztus nemcsak azokkal vállalja a közösséget, akiket földi, teszti munkássága idején elhívott magának, hanem azokkal is, akik később kapcsolódtak be munkájába (Jn 17:20). Áldást osztó jelenléte nincs egy-két nemzedékhez kötve (Mt 28:19–20; Zsid 13:8). Istvánra felfigyel népe. Elsősorban azok, akik közé tartozott: a hellénista zsidóság tagjai. A libertinusok, „szabadon bocsátottak”, a „rabszolgaságból felszabadultak” Izráelnek azon fiai, akik Palesztinában születtek ugyan, de fogolyként Rómába hurcolták el őket Kr. e. 63-ban. Onnan ők vagy utódaik később hazakerültek, s a hellénizmus hatását természetszerűleg magukkal hozták. Tulajdonképpen a hellénista zsinagóga tagjai István vitázó partnerei. A benne lévő bölcsességnek, a Szentlélek erejének azonban nem tudtak ellenállni. ezek nem az igazság ismeretére szeretnének eljutni, hanem a saját igazukat akarják érvényesíteni. Isten felülről való világossággal és erővel szólt köztük (Mt 22:15–46). A helyénvaló, tárgyi igazságot megfelelő formában közölte, ellenfelei vereséget szenvedtek. Nem tudták legyőzni, mert a felülről való bölcsességgel rendelkezett (ApCsel 6:3). Annak a szentléleknek az ereje nyilvánult meg általa, amelyet Jézus ígért követőinek (Lk 21:15; 12:11k.).

11–15. Istvánt a nagytanács elé állítják.

Akik nem tudtak győzni érvekkel, győzni akarnak a hamisság fegyvereivel. A gőg és az irigység motiválja tetteiket. Az István ellen indított eljárás emlékeztet a Jézus elleni akcióra. Hamis tanúkat állítottak ellene (vö. Mk 14:58). Beszerveztek olyan embereket, akik hathatós módon azzal vádolták, hogy Mózest és Istent káromolta. Ezzel fellázították a népet, a véneket és az írástudókat. Letartóztatták majd a nagytanács elé hurcolták. A törvényes eljárás látszatát akarják kelteni, azonban tudatosan törvénytelenül járnak el, hiszen hamis tanúkat állítanak ellene. A vád súlyos: a zsidóság tanításának alappilléreit, tartóoszlopait támadta meg. Az ellene szóló vád szerint ugyanis istenellenes a tanítása. Mózes káromlását, a templom és a törvény megszüntetését hozzák fel vádként István ellen. Aki Isten nevét káromolja, arra halálbüntetés várt. (3Móz 24:16). A nagytanács tagjai erősen figyelték Istvánt. Szokás volt ez a szanhedrinben. A vádlott arcát nézték védekezés közben: hátha jelt ad isten nekik a vádlott arcán A vádlottak padján lévő hűséges szolgának Isten a védője.

Csel. VII. RÉSZ

Csel. 7,1–53. István beszéde.

István beszéde a főpap kérdésére adott válasz. A szituáció azonban teljesen más, mint az apostolok esetében. A vádat nem egy mondattal hárítja el, hanem részletesen fejti ki a maga álláspontját. Ily módon a nép helyes megvilágításban hall Istenről, Mózesről, a templomról és a törvényről. Az ApCsel páratlanul jelentős darabja István beszéde. Formájában és tartalmában más, mint az előtte lévő és az utána következő beszédek. A hetes kör hagyományanyagából származik. Olyan teológiai gondolatok vetődnek fel benne, amelyek túlszárnyalják az apostoli kör koncepcióját. Izráel az élő Istenbe vetett hitét idegen földön, templom nélkül kapta. Isten nincs templomhoz kötve. Az igazi Izráel útja Mózestől a prófétákon át a keresztyénséghez vezet. Látja és szemlélteti az élő, a történeti kapcsolatot Izráel és a gyülekezet közt. Felgöngyölíti azt a törvényt, amely Isten Fiának halálához vezetett. Olyan ember szól itt, aki először gondolta tovább Jézus gondolatait, azért követte őt elsőként a halálba. István beszéde bizonyságtétel Isten és hűséges szolgái mellett és az Isten nevére hivatkozók, de lényegében vele szemben értetlenül állók ellen. Izráel történetében kezdettől fogva kimutatható ez a kettősség. Mindig voltak – ha kevesen is –, akik értették Istent, és vállalták az éppen rájuk bízott sajátos feladatot. Mindig voltak azonban olyanok is, akik az előző nemzedékek útját akarták járni a helyes út helyett. Voltak, akik közösségben éltek Istennel és voltak, akik ennek a látszatát igyekeztek kelteni külsőséges, formálissá lett dolgok kínosan pontos cselekvésével. István a jelenlegi szituáció elemzése előtt történeti áttekintést ad, megvilágítja a múlt és a jelen összefüggését. Beszédében az írásidézeteket általában a LXX-ból veszi, és mondanivalója céljának megfelelően egészíti ki értékelő megjegyzéseivel, illetve az Izráel körében ismert rabbinus magyarázattal, hagyománnyal.

1–19. Az ősatyák története az Úr megtartó kegyelmét hirdeti.

István a főpap kérdésére indirekt választ ad. Az Úr átsegít a bajokon, megoldást ad nyomorúságok idején. Mózesre hivatkozott a vád (6:14), István Ábrahámmal kezdi bizonyságtételét. Isten törvényét megelőzte ígérete. Isten ígéretének tartalma Jézus, benne és általa válik valóra valamennyi ígéret (2Kor 1:20). István vele kezdi beszédét, amikor Ábrahám történetéről szól, csak éppen nem ejti ki a nevét. A dicsőség Istenének megjelenése jelenti a nép számára az élet kezdetét. Ábrahám ígéretet és útmutatást kapott. Mezopotámia Úr-Khaszdim jelölése. Kharan: ősi észak-mezopotámiai város. Ábrahám hitt az Úr beszédének és engedelmeskedett útmutatásának. (A történet elbeszélése eltér az ótestamentumi elbeszélés formájától, azonban egyezik a Philónál található hagyománnyal. De Abrah., II, 11, 16. Az eltérés valószínűleg onnan eredhet, hogy az 1Móz 11:31 megjelöli a kivándorlás végző célját, kánaánt, s csak azután részletezi az oda vezető utat.)

2–3. A beszéd bevezetése.

A beszéd bevezetését kettős megszólítás előzi meg (vö. ApCsel 21:37; 22:27), ahogyan Pál védőbeszédének kezdetén is. Hallgatói között nyilván vannak olyanok, akik a „testvér” kategóriájába tartoznak (vö. ApCsel 1:16), az „atyák megnevezés pedig a nagytanács tagjainak tiszteletteljes megszólítása. István figyelemre szólítja fel hallgatóit, mint ahogyan a beszélő ezt általában más esetben is megtette (ApCsel 1:22; 13:16; 15:13; 21:1). Beszédét a megszólítás után történeti áttekintéssel kezdi. Isten a dicsőség Istene (Zsolt 18:3), aki Ábrahámnak megjelent, és az atyák történetén át hirdeti oltalmazó kegyelmét. Amikor Ábrahámmal kapcsolatot kezdeményezett, azaz megszólította Isten, már 60 éves volt. Hite és engedelmessége példa a következő nemzedékek számára akkor is, ha voltak életének olyan részletei, amelyek azt jelzik, hogy még azoknak az embereknek az életében is előfordulnak mélypontok, akik az élő Isten szava nyomán indultak el az ő útján. Hitének próbája volt a gyermektelenség, miközben Isten az ő utódai sokaságáról szól.

4–8. A körülmetélkedés szövetsége az ígéretek kora.

A körülmetélkedés szövetsége olyan kezdet, amely az atyák történetének további szakaszában is kihagyások nélkül folytatódik. A körülmetélkedés szövetségének jegyében élt Izsák, Jákob és a pátriárkák. A pátriárkák kora Izráel történetének első nagy szakasza. Ez az ígéretek kora. Izráel kiválasztatott arra, hogy a szövetséget megtartsa és az igazi, a helyes istentiszteletet szemléltesse (vö. Róm 9:4).

9–10. József a szenvedő igaz prototípusa.

Már voltaképpen Jákob fiaival, a pátriárkákkal elkezdődik Isten népének az a korszaka, amely azt jelzi, hogy Isten választott népe körében az irigység motiválja a tetteket (1Móz 37:11). József ellen támadnak a testvérei, és eladják őt Egyiptomba. József sorsa Krisztus útját jelzi. Testvérei Józsefet kitaszították maguk közül, Jézust az övéi nem fogadták be (Jn 1:11). Józseffel ott van Isten, kimenti a nyomorúságos helyzetből, és általa az idegen nép javát, valamint azoknak a testvéreknek is az életben maradását munkálja, akik az életére törtek. Isten kegyelme által József egész Egyiptom uralkodója lesz, és egész házanépe ura. József útja a nyomorúság különböző fokain át uralkodáshoz vezetett. József a gonosztett ellenére egyiptomi lehetőségeivel családja javát szolgálja. Megmenti őket az éhhaláltól. Nem fizet rosszal a rosszért (1Pt 3:9). Az élet eseményei Isten tervét viszik előbbre. Az éhség volt az a mozgató erő, amely Jákob nemzetségét József elé kényszerítette Egyiptomba. Itt Józsefre való tekintettel nyugodtan élhettek, gyarapodhattak. Isten ígéretének József álmainak valóra válását tapasztalhatták a testvérei is.

11–18. Isten ígérete valósággá lett.

Ábrahám utódai az idegen környezetben formálódnak néppé. József kora jelentette az egyiptomi tartózkodás fénykorát, a csúcspontot. A következő nemzedékek helyzete fokozatosan romlott.

19–45. Mózes.

Mózes születése idején a nép kiírtására törekvő intézkedéseket foganatosítottak Egyiptomban. Születése után halálra ítéltnek számított, Isten előtt azonban kedves volt (asteiatos „szép” 2Móz 2:2b; Zsid 11:23), az Ige ezzel fejezi ki az ő különös jelentőségét. Isten oltalma alatt nevelkedik. Mózes nemcsak beszédében, hanem tetteiben is kiemelkedő jelentőségű volt (vö. Lk 24:19). Ez azt jelenti egyrészt, hogy Mózes neveltetésének megfelelően tudott forgolódni, másrészt Isten ígérete szerint kölcsönözte neki az elhívása teljesítéséhez szükséges erőt. Küldetése nyomán szava tettekben nyilvánult meg. A tettben és beszédben megnyilvánuló erő Isten választottainak tulajdonsága (theios anér). Mózes, Isten szabadító szolgája népe ellen küzd népéért. Élete születésétől kezdve az Úr hatalmát hirdeti. A fáraó rendelkezése ugyan halálra szánta, Isten elhatározása viszont a fáraó udvarát választotta ki Mózes neveltetési helyéül. A halálra szánt izráelita a fáraó udvarának megbecsült tagja. Isten megteremtette Mózesnek az életre való felkészülés legjobb feltételeit. Az Úr uralkodói udvarában nevelteti népe eljövendő vezetőjét. Képességeinek megfelelő lehetőséget kapott. Mikor érett férfivá lett, Isten általa adott jelt népének arról, hogy megszabadítja őket. Életének 40. évében szívében elhatározta, hogy meglátogatja testvéreit. Élete a hagyomány szerint háromszor 40 évre tagolódik. Mózes igazságot szolgáltat népe körében, azonban népe tagjai nem veszik észre benne az Istentől küldött szabadítót. Csalódik, amikor visszautasítják. Nem értik meg, hogy Isten általa, az ő keze által ad Izráelnek szabadítást (Zsolt 28:5; 82,5; 106:7). A meg nem értett Mózes a meg nem értett, az elutasított Jézus prototípusa (Lk 18:34). Mivel Mózes népe körében nem talált megértésre, és a továbbiakban az egyiptomi tartózkodás veszélyessé vált számára, elmenekült Midián földjére. Itt családot alapított, csendben, visszavonultan élt. A visszautasított szabadítót az Úr mégis szabadítóvá tette. Megkönyörült keserves helyzetben élő népén és értük küldte szolgáját. Mózest elhívja népe szabadítására. Az elhívó Isten az idegen földön is Úr. Az atyák Istene szólította meg, és megbízza népe szabadításával. Isten nemzedékeken át ugyanaz. Szabadító munkáját ígéreteinek szellemében viszi előbbre. A kontinuitás az atyák története és Mózes generációja között nyilvánvaló. Isten hallja és meghallgatja a hozzá szóló kiáltást. Mózes küldetése Midiánból, ahol 40 évig tartózkodott, Egyiptomba szólította, ahonnan elmenekült. Uralkodóvá és szabadítóvá tette az Úr (Lk 1:68; 2:38; 24:21). Mózes közbenjár népéért, az Úr jelek által tesz bizonyságot mellette. Mózes csodatettei három helyen lettek nyilvánvalóvá. Először Egyiptom földjén (2Móz 11:17–15:28). Másodszor a Vörös-tengernél (2Móz 11:17–15:21). Harmadszor a pusztában 40 éven át (2Móz 15:22kk.; Neh 9:12–15.) A 35. verssel a történeti tudósítás megtörik. A 36. vers lenne a 34. folytatása. A közbevetett monda a Mózes küldetésének elutasításához fűzött értékelés himnikus formában, felmutatva annak krisztológiai vetületét. Mózes amellett, hogy a nép szabadítója, próféta is volt (5Móz 18:15; vö. ApCsel 3:22). Mózes a tóra közvetítője, Isten útmutatást jelentő élő szavát tolmácsolta népének. Őt azonban, a nép vezetőjét és bíráját, Isten küldöttét azzal vetette meg a nép, hogy visszafelé tekintett és az élő Isten tiszteletét, bálványimádással cserélte fel. A bikaborjú imádata a pusztában a kezdete annak a bálványimádásnak, amely a menny seregeinek tiszteletével folytatódott (Hós 13:4 LXX), a különböző idegen istenek imádatával. Izráel maga akar istent teremteni magának. Olyan istenre vágyik, akivel lő rendelkezik. A bálványimádás ettől kezdve Izráel legnagyobb kísértése. A velük és mellettük élő népek bálványai kerültek az élő Isten helyébe. Molochnak, a kánaánita istennek a tisztelete emberáldozattal volt egybekötve. Rompha, Saturnus csillagistenek. Nem Isten népe alakította a népeket, hanem Isten népe alakult a népekhez. Nem a népeket fordította oda Istenéhez, hanem ő fordult oda azok bálványaihoz.

46–50. A Magasságos nem emberi kéz alkotásaiban lakik.

A szövetség sátra Isten parancsára készült, a templom emberi kezdeményezés alapján született meg. Salamon az 1Kir 8:27 szerint maga is tudta, hogy az a ház, amit ő épített, nem fogadhatja be azt, akinek a menny az otthona. A magasságos nem kézzel csinált házakban lakik (Lk 1:32.35.76; 6:35). A menny az ő királyi széke, a föld lábainak zsámolya (Ézs 66:1; Zsolt 132:14). István a templomot a maga helyére állítja. Isten nagyobb, mint a templom: az Úr nem zárható be a templom falai közé. A templom nem az utolsó, nem a végső megoldása Istennek. Ő a világban van, a mennyben és a földön, a szellemi lények és emberek között (Jn 4:21–24; Jel 21:22). Isten nem zárható ki az életből. István nem mond új dolgot voltaképpen csak éppen az elfelejtett igazságot, a prófétát idézi (Ézs 61:1k.). A prófétai szó azonban süket fülekre talál.

51–53. Az alkalmazás.

A nép kezdettől fogva keménynyakú, nehezen kezelhető nép (2Móz 33:3.5; 34:9; 5Móz 9:6; Neh 9:29). A prófétákat üldözték, megölték (Lk 11:47; Mt 11:49; 13:13). István beszéde merész, következetes. Nevén nevezi a bűnt, leleplezi a bűnöst. Engedetlen nemzedékek engedetlen utódai, Krisztus gyilkosai, akiknek kezében van a törvény, de semmi közük sincs hozzá. Olyan az életükön a kegyesség, mint egy páncél, amely megakadályozza, hogy Isten kétélű kardja, Igéje a szívükbe jusson. Világosságot nyertek, de nem járnak a fényében; a Lélek munkálkodik köztük, de ellene szegülnek. A szövetség jegyét viselik magukon, de hűtlen szövetségesek. Isten nevére hivatkozva kiáltanak halált a köztük munkálkodó Istenre.

Csel. 7,54–60. István megkövezése.

Az egyház első vértanúja István. Lukács szigorú tárgyilagossággal számol be haláláról, a tényeket közli. A hivatalosok és az elhívottak közt lévő feszültség kirobban. A dühöngés gyilkosságot szül. Aki azonban életében az úr szolgája volt, azt a halál sem választhatja el Tőle (Róm 8:38). Boldog az, aki Krisztusba vetett hitben hal meg (Jel 14:13), de még boldogabb az – mondja Luther –, aki Krisztusba vetett hitéért hal meg. Éles a kontraszt István és ellenfelei között.

54–55. A feszültség fokozódik az egyik oldalon, a hit látássá lesz a másikon.

Ugyanaz a kép van előttünk, mint az 5:33-ban. Izráel vezető rétege előbbre jut a megkeményedés útján. Dühöngnek, mert a maguk teremtette mítosz semmivé lett. Éles a kontraszt István és ellenfelei között. A nagytanács tagjai dühöngnek, teljesen felháborodtak, forrt bennük a méreg, de még „a vihar nem tört ki”. Bibliai kifejezéssel egészíti ki a jellemzést (vö. Zsolt 35:16; 37:12; 112:10; Jób 16:9). István látja azt, ami emberi szemek számára láthatatlan: Isten dicsőségét, a vakító fényben lévő Urat és Jézust az ő jobbján (Zsolt 110:1). A mártírok olyan látással rendelkeznek, amellyel az ember nem rendelkezik. Látják a különben láthatatlan Istent (1Tim 6:16). Ő Szentlélekkel teljes (vö. ApCsel 6:8), a Lélek tölti be akkor is, amikor ellenfelei acsarkodnak rá. Tekintete a mennyre irányul.

56–60. „…látom az eget megnyílva és az Emberfiát állni az Isten jobbja felől”.

Jézustól származó megnevezéssel illeti a dicsőség Krisztusát – ezt Jézuson kívül csak István használja –, a prófécia beteljesedésére utalva (Dán 7:13). Látomása szerint Krisztus követői járnak az igaz úton. A nagytanács tagjai véget vetnek István bizonyságtételének. Halálra szánták, meg kell kövezni, mert istenkáromló (3Móz 24:16). Az előírás szerint a bírák felkiáltanak, hogy a további „istenkáromlást” ne hallják. Elzárkóznak előle, rárohannak. A nagytanács vak indulata az események mozgatója. Anélkül rohannak Istvánra, hogy az ítéletét kimondták volna. István még ennek a világnak a levegőjét szívja, de már az eljövendőben van. A városon kívül kövezték meg, a táboron kívül kell az istenkáromlónak meghalnia (3Móz 24:11kk.; 4Móz 15:35). A megkövezés helye kétembernyi magasságban (kb. 3 m) állt. Két tanú közül az egyik ledobta, akit megkövezésre ítéltek, s ha nem halt meg, akkor a másik egy követ dobott a szívére. Ha még szükség volt rá, akkor a többiek is köveket dobáltak rá. A tanúk a ruháit egy Saul nevű ifjú lábaihoz helyezték (vö. ApCsel 20:9; 23:22). A szanhedrin féktelen dühében cselekszik, István a Szentlélek vezetése szerint. Bizonyságot tett beszédével, életével, végül halálával is. Ura nyomdokait követte. Imádkozik magáért és imádkozik értük. A hamarosan bekövetkező halálára való tekintettel kéri az Úr irgalmát egy ősi esti imádság szavaival (Zsolt 31:6). Isten nevének említése helyett itt Jézus szerepel (vö. Lk 23:46), vagyis egy újabb jelzése annak, hogy az Atya és a Fiú az egy imádandó Isten. Ezután térdre esve hangosan kiáltott ellenségeiért. Jézus útmutatása szellemében cselekszik (Mt 5:44). Nem bosszúért kiált, hanem bűnbocsánatért. Könyörög ellenségeiért, gyilkosaiért. István halála az élet reménységét hirdeti. A halál átmeneti jellegű az ember számára. A mártírhalál a Jézus királyi székéhez vezető út ajtaja.

Csel. VIII. RÉSZ

Csel. 8,1–3. A jeruzsálemi gyülekezet üldözése.

István megkövezése új eseménysorozatot indít el az egyház életében. Elkezdődik a hívők üldözése, s ezzel együtt megindul a gyülekezet szétszóródása Júdeába és Samáriába (ApCsel 8:4kk.; 11:19). A nagytanács leghűségesebb tagjai a gyülekezet felszámolásán fáradoznak, Isten viszont éppen ezzel a tevékenységükkel Jeruzsálemtől északra és délre az evangélium terjedését, az új gyülekezetek születését munkálja. A gyülekezet az üldözés miatt nem pusztult el, sőt még nagyobb ütemben növekedett. Akik szétszóródtak, missziói munkásokká, egy-egy új gyülekezet magjává lettek.

1. Isten kimozdította az egyházat Jeruzsálemből.

Saul Izráel hivatalos vezetőrétegének oldalán áll, készségesen vesz részt munkájukban. Az üldözés – minden valószínűség szerint – a hetes körre és a hellénista gyülekezeti tagokra terjedt ki. Az apostolokra és követőikre még inkább csak úgy tekintenek, mint Izráel körén belül élő szektásokra. Ők hűségesek voltak a templomhoz, a törvényhez, így nem kerültek szembe a zsidókkal. Ez a dolog egyik oldala. A másik viszont az, hogy az apostolok készek voltak a rájuk váró veszéllyel szembenézni és addig ott maradni Jeruzsálemben, amíg az Úr másfelé nem vezeti őket. Az apostolok Jeruzsálemben igyekeznek népük fiait megnyerni a hitnek.

2. István temetése.

A temetés arra utal, hogy nem szabályszerű, törvényes megkövezés történt. Ilyen esetben a halottsiratást ugyanis nem engedték meg. Istvánt azonban nem a nagytanács ítélte el, hanem csak annak egy része – hangulatot keltve ellene –, így elsirathatják. Ez a jogrendbe nehezen illő „bíróság” önkényesen járt el. Úgy látszik, a siratás által akarták kifürkészni, kik helytelenítik ítéletüket. Aki István temetésén a részvét jeleit mutatta, az arról tesz bizonyságot, hogy a megkövezés nem volt jogos.

3. Saul zaklatja a hívőket.

Ő az ellenpéldája azoknak, akik Istvánnal szimpatizáltak, és elsiratásával jelezték, hogy nem értettek egyet a jogtalan lincseléssel, a bírósági ítélet nélküli megkövezéssel. Saul házról házra járva igyekezett Krisztus követőit, férfiakat és asszonyokat börtönbe juttatni. A várost meg akarta tisztítani a keresztyénektől (Lk 21:12; Mk 13:9). Mint ahogyan Jézus közvetlen környezetéhez és tanítványai szélesebb köréhez, úgy a jeruzsálemi gyülekezet tagjaihoz is kezdettől fogva hozzátartoztak a férfiak mellett az asszonyok is. Krisztus követőit Saul nem meggyőzni akarja, hanem megbüntetni. Saul „térítő” fegyvere az erőszak és a börtön. Azonban az a buzgalom nem Isten szerint való, melynek nyomában könny és vér folyik, akkor sem, ha ez Isten nevére való hivatkozással történik.

Csel. 8,4–25. A samáriaiak megtérése.

A jeruzsálemi keresztényüldözés éppen ellenkező hatást ért el, mint amire Saul és segítőtársai számítottak. Az evangélium felszámolására szervezett akció az evangélium terjedését szolgálta (ApCsel 2:8b). Az egyház élete Isten terve szerint halad előbbre.

4–8. Fülöp Samáriában hirdeti Krisztust.

Akik szétszóródtak, új körülményekben észreveszik az új lehetőséget és élnek is vele. Nem a zárt kapukat döngetik, hanem a megnyílt ajtókon lépnek be. A keresztyén missziói munka Jeruzsálem határain kívül is megindult: nem emberi elhatározásból, hanem Isten különös intézkedésére. A gyülekezet tagjainak Jeruzsálemben nincs tovább életlehetőségük, ezért elmenekülnek. A menekülés útja missziói úttá lesz. Az egyház új korszakának általános jellemzése után egy konkrét eset leírásával szemlélteti Lukács az új körülmények közé került egyház munkáját. Fülöp Samária városába került. Ő a második a hetes kör tagjai közül. A hellénista kör tagjai közül némelyek ugyanúgy munkálkodnak, mint az apostolok. A hely meghatározása alapján nem Sebastére, hanem Sikemre, kell gondolnunk. Ez a Garizim-hegy lábánál fekszik, a samáriai Jahve-hívő gyülekezet központja. Samária lakossága úgy alakult ki az északi országrész lakóinak Asszíriába való elhurcolása után, hogy az ott maradt izráelita töredék mindenféle néppel keveredett. Magukat tartják az igazi Izráel tagjainak. Izráel és Samária vitában áll egymással. Jézus ezen a vidéken beszélgetett a „samáriai asszonnyal”. Rövid munkásságára megmozdult Samária népe (Jn 4). Fülöp olyan helyen jár, melyen a megtartó Úr járt előtte. Jézus „munkamódszerével” munkálkodik: hirdeti és közvetíti a szabadító Úr erejét. A missziói munkához hozzátartozik az ember különböző bajainak orvoslása is. Testi-lelki szabadulást jelent Fülöp munkája, örömet az egész városnak (Lk 2:14). Az evangélium szolgája által az élet szebb, jobb és boldogabb. Az evangélium hatása a gyülekezet keretein kívül is érvényesül (Mt 5:13).

9–13. Simon mágus tevékenysége.

Simon titkos tudománnyal foglalkozott, mint kortársai közül sokan mások. Kétes értékű tettei által önmagát reklámozta, magára hívta fel az Istent kereső nép figyelmét. A hamis messiások azzal a jelzővel illették magukat, amire egyedül Isten méltó. Amint az egyház Izráel centrumából kilép, megfertőződött területre kerül. Izráelt a törvény védte a mágia és a varázslás minden formájától. Samáriában szabadabban felüthette a fejét ilyesmi: kapcsolatuk lazább az Írással, könnyebben áldozatává esnek a babonának, az ördögi mesterkedésnek. Krisztus lerontja az ördög munkáit. Simon egy bizonyos mértékig maga is az evangélium hatása alá került. Világos előtte, hogy tevékenysége csak halvány mása, silány utánzata annak, ami Fülöp által történt. Simon méreggel etette Samária fogékony népét, Fülöp az élet kenyerét vitte nekik (Jn 6:35). Igehirdetésének tartalma, az Isten országát hirdető evangélium, hitet ébresztett. A missziói munkának döntő része az igehirdetés. Erre a helyes reflexió a hit és a keresztség. A férfiak és az asszonyok egyaránt felvételt nyertek a gyülekezetbe. Ez a megállapítás azért jelentős, mert érzékelteti, hogy Samáriában ugyanúgy Jézus szellemében folyik a missziói munka, mint Jeruzsálemben, és a gyülekeznek ugyanúgy tagjai lehettek az asszonyok, mint a férfiak. A város tagjaival együtt Simon felveszi az élő Isten szövetségének, helyesebben az új szövetséges gyülekezetbe való felvétel jegyét. Fülöp mellett marad állandóan, mint aki el akarja lesni a „mesterséget”. Simon úgy látja, hogy Fülöppel nem veheti fel a versenyt. Ámulatba ejtették azok az erő-megnyilvánulások, azok a csodák, amelyek általa történtek.

14–17. A jeruzsálemi apostolok látogatása Samáriába.

Az apostolok felismerik, hogy Jeruzsálem és Samária határait az Ige ereje eltörölte: a régi válaszfal leomlott, az atyák engedetlenségéből származó ellenségeskedést Krisztus megszüntette és békességét szerzett (Kol 1:20). Megjelenésük annak bizonysága, hogy a különböző vidékek gyülekezeti egy egyház tagjai. Itt tűnik fel először úgy Jeruzsálem, hogy az egyháznak, a különböző helyeken létrejött gyülekezeteknek a centruma, és természetesen ezzel együtt a missziói munkának is a központja. Samáriába Pétert és Jánost küldték az apostolok. Az apostoli delegációban tehát a legjelentősebb személyek szerepelnek. Az apostolok elmélyítik a gyülekezet hitét, meggazdagítják életét. Egy Lélek kapcsolja össze a tekintélyes és ifjú, izráeli és samáriai keresztyéneket. A Lélek ajándékának közlése nincs kötve az egyház egyetlen formális aktusához sem. Isten teljesen szuverén Úr a Lélek ajándékozásában. Szabad a tekintetben is, hogy egy hosszabb folyamat vagy egy pillanat eredményeként hívja életre az új embert. A didaché és Iustinus martyr a keresztség alkalmával a kézrátételt nem említi. A kézrátétel a keresztségtől elszakadt és a konfirmációhoz kötődött. Itt a jeruzsálemi apostolok hitelesítik azt, amit Fülöp munkája elindított. Az apostolok által jut teljességre az, ami Fülöp által történt. A samáriai missziót hiteles, helyes, legitim dolognak tartják a jeruzsálemi küldöttek és hivatalosan elismerik. A Lélek ajándéka imádság és kézrátétel által adatik. A hivatalos egyházi tiszthez és rítushoz kapcsolódik a Lélek ajándéka. Ez a részlet azt jelzi, hogy a hetes kör tagjai az apostoloknak alá vannak rendelve. Kialakult az egyházi élet rendje. Isten azonban szuverén, ezért nem kötődik szolgai módon egyikhez sem. A gondolkodásbeli különbségek és személyi ellentétek az evangélium magával ragadó erejének hatására megszűnnek. A kézrátétel aktusa Izráelben az erőátvitel jelképes gesztusaként nagyon elterjedt volt. Az apostolok kézrátétele itt a Szentlélek ajándékának közvetítője. Ezek a versek bepillantást engednek a keresztyénség olyan jellegű gyakorlatába, amely szerint a keresztség felvételi aktusnak tekinthető a gyülekezetbe, s ezt majd később követi a Szentlélek ajándékának elnyerése.

18–24. Simon üzleti vállalkozás által akar eljutni oda, ahová csak bűnbánat útján lehet.

Pénzen akarja megszerezni azt, amint nincs hatalma a pénznek. Módszerét az egyház történetében a későbbiek során szimoniának nevezik. Péter elutasítja ajánlatát, leleplezi lelkületét. Formálisan csatlakozott a gyülekezethez, mert előnyösnek tartotta azt, de lelkülete szerint még mindig a régi: babonás. Péter beszéde kemény, de a megtérés lehetőségét nem zárja el előle. Simon azonban nem akarja kiszolgáltatni magát az Úrnak, fél az Istennel való személyes kapcsolattól. Az élő Isten jelenlétében babonának nincs helye.

25. Az apostolok Samária falvaiban hirdetik az evangéliumot.

Nemcsak áldásukat adták erre a munkára, hanem maguk is bekapcsolódtak a Jeruzsálem határain kívül eső missziói munkába. Útjuk igehirdetői körúttá lett.

Csel. 8,26–40. Az etiópiai főember megtérése.

Lukács az eddigiek során olyan esetekről számolt be, amelyek szerint az apostolok több embernek, nagy sokaságnak hirdetik az Igét. Itt az evangélium egy embernek szól. Idegen, távoli nép fia – Izráel szemlélete szerint a föld végső határáról jött –, pogány, fekete bőrű eunuch. Egy kiemelkedő állami tisztviselő lesz általa keresztyénné. Égő vágy élt benne az élő Isten után, hosszú utat vállalt azért, hogy róla Jeruzsálemben halljon. Izráel közösségébe való felvételét a törvény nem engedélyezi (5Móz 23:1). Az evangélium azonban nemcsak azt a különbséget szünteti meg, ami Izráel és Samária közt van, hanem azt is, ami az eunuch és a körülmetélt között van. Isten számon tartja az ember buzgóságát, és lehetővé teszi a lehetetlent, elérhetővé az elérhetetlent. Kikutathatatlan titok Isten vezetése: ami kívülről és távolról, „véletlen”-nek látszik, arról kiderül, hogy tervszerű (Zsolt 33:13–15).

26–27a. Fülöp különös parancsot kap.

Az Úr követe szól hozzá. A gtermészetfölötti vezetést, Isten Lelkének vezetését Lukács többféle módon fogalmazza meg. Elképzelhető, hogy ez a hagyományanyag korábbi fázisában megtörtént. Fülöpben a vándorprédikátor van előttünk, aki az Úr vezetése nyomán végzi a missziói munkát. Eszerint ott kell hagynia a népes gyülekezetet, és olyan helyre kell mennie, ahol alig járt valaki. El kell hagynia a kilencvenkilencet az egy miatt (Lk 15:4–7). Az Úr lépésről lépésre vezet, irányt mutat. Gázát Nagy Sándor alapította Kr. e. 332-ben, a tíruszi és damaszkuszi kereskedelmi út találkozási helye. Ez az utolsó állomás a nagy pusztaságon át Egyiptomba vezető út előtt.

27b–28. Az eunuch.

Magas beosztású államférfi, Eitópia pénzügyminisztere megy Jeruzsálembe a Gázába vezető úton. Az etiópiai uralkodó hivatali neve „kandaké”, mint ahogyan a „fáraó” az egyiptomiaknak, vagy a „cézár” a rómaiknak. A királynő főembere gazdag volt, kocsin tette meg az utat. Művelt volt, olvasta az Ószövetséget (valószínűleg görög nyelven). Istenfélő volt, 4000 kilométeres útra vállalkozott egy istentiszteletért. Mint megcsonkított nem lehetett teljes értékű prozelitus, csak sebomenos.

29–30. Isten egymáshoz vezeti azokat, akiknek találkozniuk kell.

Minden egyes ember életet az ő terve szerint folyik. Magától nem mert volna Fülöp egy gazdag, előkelő embert a kocsiján megszólítani, zavarni. A kocsi lassan haladt, így az ember nyugodtan olvashatott rajta. Keleten ebben a korban hangosan olvastak, így Fülöp hallotta a szöveget és beszélgetésük témája ebből adódott.

31–40. Az Úr késszé teszi az Ige hallgatóját az evangélium befogadására.

Az Írás értelme mindaddig rejtve marad az ember ételme előtt, amíg a Lélek meg nem világítja az (2Kor 3:14). Az Írás megértéséhez többre van szükség, mint amennyire az ember természeti adottságaiból telik: vezetőre, magyarázóra, Szentlélekre (1Kor 2:11). Írásmagyarázót igényel a kincstartó. Egymás mellett ül a fehér ember és a fekete; a fehér magyarázni kezdi az Írást, mint egykor az emmausi tanítványoknak az Úr (Lk 24:27). Fülöp írásmagyarázata által megvilágosodik a felolvasott részlet, megérlelődik a döntés. A keresztség kiszolgáltatására megérett a helyzet. Néhány kézirat szerint a főember kérése után Fülöp rámutat az egyetlen feltételre (tanult a samáriai Simon mágus esetéből) és ezután iktatja be a keresztség kiszolgáltatásával Krisztus követői sorába a távoli nép fiát. A szavakat tett követi. A keresztségnek különböző formái vannak gyakorlatban az egyház első idején. A lényeg azonban azonos. A keresztség a megtisztulást, a régi élettel való gyökeres szakítást, a Krisztussal való együtt meghalást és a vele való feltámadást, az új életre való elpecsételést és annak kezdetét jelenti. A keresztség vize halált jelent a bűnnek és életet az új embernek. Az ember kivétetik a bűn uralma alól és Krisztus uralma alá kerül. Miután Fülöp küldetését elvégezte, az Úr másfelé irányította. A főember széles kapcsolatba került azzal az Istennel, akiről csak sejtelmei voltak: megtalálta élete Urát és Megtartóját. Örömmel folytatja útját tovább, új emberként régi körülményei között marad. Isten szeretetét és hatalmát egyszerre tapasztalta meg. Fülöp városról városra hirdeti az Igét, folytatta missziói munkáját ott, ahová az Úr vezette, majd Cézáreában telepedett le. Nem nevezi meg Lukács a városokat, ahol missziói munkáját végezte, de elképzelhető, hogy Liddában és Joppében az ő munkája nyomán alakult meg a gyülekezet. Mikor később Péter gyülekezetlátogató körútra indult, ezen a vidéken is talál gyülekezetet. A korai misszió történetéből kevés adatunk van. Sok eseményről az ApCsel nem számol be, tartva magát a mű céljához: csak a tipikus eseteket említi, ami fontos és előbbre viszi célja megvalósulását. Cézárea Aratos Pyrgos helyén épült. Heródes építette újra; kikötője miatt Palesztina egyik legjelentősebb városa. Kr. e. 6-tól a római prokurátor székhelye, lakói többnyire pogányok. Kr. u. 231 óta Origens lakhelye volt, ekkor a tudományos élet központja. Ma egészen gyéren lakott helység, nevét azonban megtartotta.