Csel. III. RÉSZ

Csel. 3,1–10. Péter meggyógyítja a sántát.

A csodák elbeszélésének felépítése az ApCsel-ben nem annyira szigorúan kötött rend szerint történik mint a szinoptikusoknál, azonban itt is felismerhetők a csodaelbeszélések tipikusan ismétlődő, jellemző vonásai: a színhely megjelölése, a cselekmény elindítása, a gyógyulás (szóval és gesztussal), a következmény, a szemtanúkra tett hatása. Lukács ezt az elbeszélést így találta – írásos formában rögzítve; vele a Szentlélek kitöltésének a hatását szemlélteti. Miután az első gyülekezet jellemzésével együtt általánosságban az apostolok munkáját is jellemezte, most kiemel egyet a csodajelek közül és ezzel az egy esettel illusztrálja azt, amit munkájukról általánosságban mondott Ez a történet azt világítja meg, hogy az apostolok nem mennek el érzéketlenül az emberi nyomorúság mellett vagy tehetetlenül, hanem orvosolják, megszüntetik Krisztus ereje által. Úgy fordulnak oda az emberhez, hogy nemcsak pillanatnyi segítséget, hanem általuk egész életre szóló megoldást kap a nyomorúságban lévő ember. Mesterük tette modell számukra.

1–3. A templom kapujában egy sánta ember alamizsnát kér az apostoloktól.

A tanítványok népük jó szokásait megőrzik, maguk is ápolják. Izráel fiai napjában háromszor, az imádkozásra kijelölt időben szoktak imádkozni. Ha csak lehetett, a templomban gyülekeztek össze. A to hieron az egész szent épületkomplexumot jelenti a Templom-hegyen, míg a naos csak a tulajdonképpeni templomépületet, magát a házat az előcsarnokkal, a szent hellyel és a szentek szentjével. Mikor már tíz férfi együtt volt, egyikük az előírt imádságot mondta, a többiek vele imádkoztak. Az imádságra kijelölt három időpont közül az egyik egybeesett a tamidáldozat idejével (Dán 6:11; 9:21). Erre igyekszik du. 3-kor az oszlopapostolok közül kettő a templomba (2Móz 29:39). Ezért is ragaszkodtak a jeruzsálemi templomhoz, mert itt népük közt végezhették missziói munkájukat. A templom egyik igen díszes kapujában – Ékes-kapunak nevezték; valószínűleg a keleti főkapuról, a Nikánor-kapuról van szó, amely kívülről, a pogányok udvarából vezetett az asszonyok udvarába – ült egy születésétől fogva sánta ember. Alamizsnát kért. Az alamizsna érdemszerző dolognak számított. Ez az ember itt élte az életét, egészen mások segítségére, könyörületére volt utalva. Kiáltó az ellentét a szép templomkapu és a sánta koldus között. Izráel akkori kegyességét jelezve: a templom inkább díszes, mint hasznos, inkább gyönyörködtető, mint éltető volt.

4–10. Péter és János Krisztus ereje által sokkal többet ad az alamizsnára váró embernek, mint amit kér (Ézs 65:1; Róm 4:17).

Itt is – mint az ApCsel 13:9-ben – a csodához szükség van a belső kontaktus megteremtésére. Péter ezt akarja elérni. A szem a lélek tükre. A figyelem felkeltésével teszi fogékonnyá a sántát a következő mondatai számára Péter, Isten erejének elfogadására. Az első mondat lehet hogy csalódást jelent, azonban a folytatás annál ígéretesebb, és reménységet ébreszt. Isten kegyelme gazdagabban ajándékoz, mint ahogyan az ember reméli. A sánta férfi a segítségnek nem azt a módját kapja, amiben eddig részsült, nem a létfenntartásához szükséges pénzt, hanem a nyomorúságos élete megszüntetéséhez szükséges életerőt. Több ez, mint az ezüst és az arany. A pénz, a sok pénz esetleg megváltoztathatta volna a sánta koldus külső körülményeit. Jézus, akinek a nevében szólt Péter, és akinek az ereje rááradt, megváltoztatta egész életét. A sánta – Péter szavai által – a gyógyító Krisztussal, a Szentlélek erejével került kapcsolatba. Az apostol beszéde nyomán hit támadt, és a hitből engedelmesség született: olyan engedelmesség, amely nem az adott körülményekre, hanem egyedül Isten beszédére tekint. Beteljesedett Jézus szava: „Aki énbennem hisz, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, a is megteszi, és ezeknél nagyobbakat is tesz” (Jn 14:12). Jézus neve az ő hatalmát és erejét jeleníti meg. A csoda a megdicsőült Krisztus tette. A názáreti Jézus a dicsőség Ura. Ez a név a továbbiakban is jelentős tényező a gyülekezet életében: erőt kapunk tőle és általa. A meggyógyult ember öröme határtalan, az új életlehetőséggel nem tud betelni. Az elvett jót hálaadással „nyugtázza” (Lk 17:17–19). Ezzel beteljesedett Ézs 35:6). Isten ereje hatással van azokra is, akik a történetnek csak szemlélői. Látják, hogy mi történt csak nem értik. Tudnak a csodáról, de nem ismerik a forrását. A látható jel a láthatatlan Isten erejéről tanúskodik. Az élő kövekből épült templom nem díszes, de hasznos a különböző emberi nyomorúságok orvoslására rendeltetett. Krisztus egyháza nemcsak érzéstelenít, hanem gyógyít is. A Jézus nevében hirdetett Ige által az embereknek szabadító erő adatik.

Csel. 3,11–26. Péter második igehirdetése.

Ennek a bizonyságtételnek ugyanaz az alaphangja, mint a pünkösdi igehirdetésnek. Itt azonban Péter még élesebben világítja meg azt a bűnt, ami elmarasztalja hallgatóit, és még nagyobb szertettel, még melegebb hangon szólítja bűnbánatra és megtérésre népét. Itt még jobban látható, hogy Jézus neve nemcsak arra való, hogy megtartson, megszabadítson, üdvösségre juttasson hit által. A Jézus nevében megszólaló beszéd Jézus erejét közvetíti. Jézus nemcsak a múlté, nem is csak a jövőé, hanem a jelené is és nemcsak a lelki kérdéseknek, hanem a testi nyomorúságoknak, a földi bajoknak is orvosa. A földi és mennyei, a jelen és jövő dolgainak az elintézésére egyaránt illetékes.

11–12. A csoda csodálkozást vált ki és magyarázatot kíván.

A meggyógyított ott maradt az apostolok mellett, és így annak a tömegnek, amely nem volt a csoda szemtanúja, jelzi, hogy kinek köszönheti gyógyulását. A hely, ahol összegyülekeztek, Salamon tornáca, a keresztyének általában ezen a helyen gyülekeztek össze (ApCsel 5:12). Készen van a bizonyságtétel alkalma, és Péter él is vele. Látja a nép csodálkozását, és beszéde ehhez kapcsolódik. Akinek a hatalmával gyógyított, annak a hatalmával szól a csodálkozó népéhez. Beszéde bevezetése művészi, ügyesen készíti elő bizonyságtételét. A templom Izráel nagy királyára emlékeztető részében elhárítja maguktól a dicsőséget. A Salamon-csarnok kívül esik a Nikánor-kapun. Péter és János kiment a kapun, s velük a gyógyult ember is, így valóban a Salamon-csarnokba jutottak. Péter világossá teszi, hogy ők csak eszközök. Éppen ezért nem akarnak dicsőített hősök lenni. Nem emberi erő, nem emberi kegyesség teljesítménye a gyógyulás.

13–16. Jézus nevében, a benne való hit által történt a csoda.

A bizonyságtétel főtémája a Jézusba vetett hit jelentőségének megvilágítása. A Jézusba vetett hit a szövetséges Istenhez kapcsol. Erre utal neve is: paus theou, a héb. caebaed Jahva „Isten szolgája” (Ézs 49:53), aki népe helyett, népéért szenved: szabadító. Jézus nem halott, pedig megölték: nem kapcsolódott ki az életből, pedig kikapcsolták. Ellene döntöttek, de Isten, aki hatalmasságoknak is Ura, mellette döntött, és miután a halálból feltámasztotta, életadó hatalmat adott neki. Jézust messiási jelzőkkel illeti: „szent” és „igaz”, mivel valóban az. A próféták így jövendöltek róla (Mk 1:24; Lk 4:34; Jn 6:69). Izráel bűne és Isten tette nyilvánvalóvá válik. Jézus megítélésében éles az ellentét Isten és népe között. Az írás bizonysága helyett itt a szemtanúk bizonyságtétele szólal meg Jézus mellett, az apostoloké. Az apostoli bizonyságtétel jelzi a kortársai számára a szabadulás útját. A Jézusba vetett hit azt a szabadítást, amit Jézus a Golgotán elvégzett, tehát objektív valóság, szubjektív valósággá teszi, emberek tapasztalatává. Az ő nevében való hit által áradnak emberi eszközök által az élet erői ebbe a világba, a beteg, elesett emberek életébe. Ahol a Krisztussal való élő közösség alapján hangzik el a neve, ott Isten maga van jelen, ott a dicsőség Krisztusa munkálkodik.

17–21. Péter megtérésre szólítja népét és megvilágítja helyes döntésük következményét.

Megszólításával nem ellentétet élezi ki, hanem népe iránt táplált jó reménységének adja jelét. Azt szólítja meg népében, akivé Krisztus által lehet: a testvért. Isten lehetőséget ad arra, hogy a tudatlanságból származó bűnt jóvátegyék, mivel a tudatlanságot a Szentlélek által hirdetett Ige megszüntette. Megtérést vár népétől. A metanoein és az epistrephein a héber sub tartalmát foglalja magába. Ha így egymás mellett fordulnak elő, akkor a metanoein régitől való elfordulását, a gondolkodásmód megváltozását, az epistrephein pedig az újhoz való odafordulást jelenti. Ennek következménye az, hogy Isten bűneiket eltörli. Az exalephthénia kifejezés kereskedelmi természetű (vö. Kol 2:14). A megtérés életet jelent (ApCsel 5:31), bűnbocsánatot (3:19; 5:31). A nép helyes döntése korszakuk arculatát, az eljövendő idő tartalmát határozza meg. Krisztus megváltó munkájának távlatát vetíti hallgatói elé a záró gondolat. Krisztus megváltó munkája teljességre jut, ígéretei beteljesednek, a próféták jövendölései valósággá lesznek. Az apokatastasis pantón minden prófétai ígéret megvalósulását jelenti, a teremtői jó rend helyreállítását Krisztus által. Az igehirdetés szerves része az etika és az eszkhatológia.

Csel. 3,22–26. Jézus küldetése elsősorban Izráelnek szól (Mt 10:5–8 par; Róm 1:16).

Izráel az írás által olyan világossághoz jutott, hogy megláthatta volna Jézusban a Krisztust. Még most sem késő., A szövetség fiai az áldás részesei és közvetítői lehetnek, ha vállalják küldetésüket. Jézus ugyanis elsősorban Izráelé (próton), de nem csak Izráelé. A prófétai szó áldás lesz, ha nyitott fülekre talál. Ítéletet von maga után, ha elzárkózunk előle. A személyes döntés, a megtérés lehetséges és szükséges.

Csel. IV. RÉSZ

Csel. 4,1–22. Péter és János a nagytanács előtt.

Ez a perikópa három dolgot tesz világossá. 1. Izráel nem marad semleges Krisztus ügyében. Vannak, akik mellette és vannak, akik ellene döntenek. Főleg a sadduceusok ellene döntenek (Lk 2:34). 2. Krisztus nevében járni, Krisztus követőjének lenne nem veszélytelen dolog. 3. Mikor az egyház Krisztus útján jár, Krisztus ígéretei teljesednek be rajta (Mt 10:17–20).

1–4. Pétert és Jánost letartóztatják.

A letartóztató hatóságot hármas meghatározással illeti: a hiereis „papok”: a templom őrizetére rendelt papokból és lévitákból álló templomőrség tagjai, rendőri testület. A stratégos tou hierou: közvetlenül a főpap után következik a papi rangsorban, a kultusz és a templom területén a rend legfőbb őre, joga van a letartóztatáshoz is. Ő a templomőrség parancsnoka. A sadduceusok nem külön hatóság, hanem a főpapság szilárd támasza. A sadduceusok minden olyan tanítást elutasítottak, ami a Tórában kifejtetten nem található meg. Nem hittek a feltámadásban sem. A hatalom emberei intézkedéseikben erőszakot alkalmaztak. Valóságosságuk már inkább politikum mint istenfélelem; gondolkodásuk statikus: minden újtól írtóznak, minden mozgolódástól félnek, a régi konzerválását tekintik hivatásuknak. Erőszak alkalmazásával akarnak a templom területén „rendet” és „csendet” teremteni. Elnémítják a bizonyságtételt, őrizetbe veszik a „rendzavarókat”. Az apostolok fogságba kerültek, azok pedig, akik hallgatták őket a Krisztus által való szabadságra, hitre jutottak (2Tim 2:9).

Ha az egyházat üldözik, virágzik; ha elnyomják, győz; ha szidalmazzák, növekszik – jegyzi meg a konstanzai dóm Kr. u. 366-ból való felirata, éppen ilyen tapasztalatok alapján.

5–7. A nagytanács felelősségre vonja az apostolokat.

Másnap a 71 tagból álló nagytanács elé állítják Pétert és Jánost. A vezető papság, az előkelő laikus réteg képviselői, az írástudók, a tanács jogi szakértői és a főpapok vannak jelen. Az utóbbiakat név szerint is megemlíti Lukács. A vének elsősorban a sadduceus réteget képviselték, az írástudók a farizeusok közül kerültek ki. A papi arisztokrácia is a sadduceusok pártjához tartozott. Annás Kr. u. 6–15-ig volt hivatalban, de mivel nagy a tekintélye, a címet tovább is viseli, és döntő hatással van a szanhedrin tárgyalásaira. Kr. u. 16–36-ig József a főpap, aki a Kajafás „vizsgálóbíró” nevet kapta (Jn. 18:13), egyébként Annás veje. Jónathas, Kajafás utóda (Kr. u. 36-ban) Annás fia volt, de 37-ben letették. Alexandrosról nem tudunk közelebbit. Izráel vezető testülete, a kultusz és a templom rendjéért felelős, meglehetősen nagy létszámú testület, az apostolok munkájának háttere iránt érdeklődik: az erő forrását és a megbízó nevét akarja tudni. A templomőrség tagjainak létszáma legalább 7 volt és legalább 3 a kincstárnokok száma. A kihallgatáson ezek is részt vettek.

8–12. Péter tárgyilagosan megvilágítja tettük hátterét.

A felülről való erő és bölcsesség által szól (Lk 12:11–12), a teljes tisztelet és teljes szabadság jegyében. Tényekről beszél leplezetlenül, nyíltan. Nem mentegetőzik azért, mert meggyógyult egy ember általuk. Nem vádol senkit azért, mert letartóztatták és őrizetben tartották őket. Missziói lehetőségnek tekinti ezt az alkalmat, és missziói prédikációt mond. Bizonyságot tesz a megfeszített és feltámasztott, a megfeszített, de feltámasztott, a dicsőségben lévő és szolgái által a földön munkálkodó Jézusról. A názáreti Jézus végzi emberi eszközök által szabadító munkáját. Beteljesedett rajta az ősi prófécia (Zsolt 118:22). Annak ellenére, hogy a szakértők megvetették, a szeglet feje, az egyház fundámentuma lett (Mt 21:42 par; 1Pt 2:4k..7k.). Isten a legfontosabb funkciót szánta neki, kulcsfontosságú helyet az egyház életében. Ő lett a legfontosabb a világ, és benne minden ember számára. Nincs más út, nincs más lehetőség egyetlen embernek sem a szabadulásra. Jézus az erő és az élet, a békesség, a szabadság és az üdvösség forrása. Őt nem lehet megkerülni, mer aki ezt teszi, elveszti a mindenható Istent, a teremtő Atyát, az életet.

13–18. A nagytanács megtiltja a Jézus nevében való bizonyságtételt.

Zavar és makacsság jellemzi a nagytekintélyű testületet. Az apostolok belső szabadsága és külső biztonsága megdöbbenti őket, hiszen képzetlen, egyszerű, „laikus” emberek. Róluk, nélkülük döntenek. A helyzet mérlegelése után a hatalom szava érvényesül. Isten népének, az egyháznak éppen úgy, mint Izráelnek ez az ultima ratio-ja: amikor belső erői hiányzanak, intézményes fennállása öncélúvá válik. A nagytanács menti tekintélyét és elveszti jövőjét. A bizonyságtétel megtiltása rendkívül méltóságteljes módon történik, de üresség és tehetetlenség érezhető belőle.

19–22. „…nem tehetjük, hogy amit láttunk és hallottunk, azt ne mondjuk el”.

A nagytanács tilalma ellenkezik Jézus parancsával (Mt 28:19kk. ApCsel 1:8). Péter nem kap érdemi választ tiszta és tiszteletreméltó érvére. A tények ostromolják a szanhedrin helytelen elméletét, ők azonban a tényekről akarnak tudni. A templom őrei Istenre hivatkozva egy elavult vallási rend fenntartásán fáradoznak. Ezért ütköznek bele az Isten újjáteremtő munkájának eszközeibe: éppen azokba, akik által testi-lelki szabadulást adó munkáját végzi. Az elméletté, vallásos rendszerré tett „isten” egyáltalán nem bírja az élő Isten jelenlétét. A tényeket azonban nem lehet meg nem történtté tenni. Több mint 40 éves az, aki meggyógyult, az, aki ilyen hosszú ideig sánta volt. Péter és János az akadályok ellenére vállalja az evangélium hirdetését.

Csel. 4,23–31. A gyülekezet imádsága.

Az ősgyülekezet imádsága a zsoltárokra és általában az ószövetségi imádságokra emlékeztet. Közvetlen őse Ezékiás király imádsága (Ézs 37:16–20; 2Kir 19:15). Az imádság ősi izráeli gyakorlat szerint Isten megszólításával kezdődik. Ezután következik a baj, a nyomorúság feltárása. Záró mozzanata az Úr erejének igénylése. A gyülekezet imádságának ábrázolása bepillantást enged az apostolok és a gyülekezet viszonyába.

23. Az apostolok megosztják örömüket és gondjukat a gyülekezettel.

Amint a fogságból megszabadultak, azonnal a gyülekezetbe mentek. Ez a tény mutatja, hogy volt egy hely, ahol rendszeresen együtt voltak azok, akik hitre jutottak. Az apostolok tudják, hogy hová kell menni ahhoz, hogy testvérekre, az Úr követőire találjanak. Azokat keresik meg, akik addig is egyek voltak velük, amíg távol voltak tőlük; a gyülekezet tagjait. Ahol élő gyülekezet van, ott a pásztor, ott a gyülekezet tud a pásztor dolgairól. A pásztor ügye az egész gyülekezet ügye.

24–28. Az Úrhoz fordulnak.

A despota megszólítással Isten hatalmak felett való hatalmasságát, ilyen jellegű mindenhatóságát vallják. Az Írás alapján értékelik az eseményeket. Vallást tesznek arról, hogy Isten Teremtő. Ő a történelem Ura. Bíznak abban, hogy életük a mindenekfelett lévő Úr kezében van. A szorongató helyzetben is meglátják Isten vonalvezetését, merészen saját helyzetükre is alkalmazzák a 2. zsoltárt, az Írást. Prófécia teljesedik be rajtuk. A teljes Írás alaphangja csendül meg imádságukban: minden Isten akarata szerint történik. Nála nélkül semmi sem történhet. A tanítványok ellen indított akció a Krisztus ellen való szervezkedés és hivatalos döntés következménye. Heródes és Pilátus, Izráel és a pogányok együtt döntöttek Isten Felkentje ellen. Döntésükben azonban – bár ellenséges indulatok alapján –, az történt meg, amit az ég és föld Ura határozott el Krisztusról. Azok is az élő isten szolgái, akik erről nem tudnak, azok is tervét valósítják meg, akik pedig mindenképpen arra igyekeznek, hogy meghiúsítsák azt. A gyülekezet imádsága a hívő ember nyugalmának és biztonságának jele és gyümölcse.

29–31. Jézus útmutatása szerint imádkoznak, az Úr ígérete teljesedik be rajtuk (Lk 11:13).

Jelen helyzetükre nézve kérik Isten erejének megtapasztalását. Imádságuk nem panasz, hiszen elsősorban nem a külső körülmények megváltoztatását kérik, hanem erőt, bátorságot: azt, hogy az apostolok az adott körülmények között végezhessék munkájukat. Azt kérik, hogy teljesíthessék küldetésüket, végezhessék az ige hirdetését és az emberi nyomorúságok orvoslását. A logon lalein „igét hirdetni”, a missziói igehirdetés terminus technicusa. Isten a Jézus Krisztusba jelenlévő uralmáról úgy ad jelt, hogy szolgái által a különböző bajokból megszabadítja az embert. Erejével elhárítja az embert fenyegető veszedelmeket. Az igehirdetés akkor nem üres, ha erőt közvetít, s az erő megmutatkozása akkor nem érthető félre, ha erőt közvetít, s az erő megmutatkozása akkor nem érthető félre, akkor válik egyértelművé, ha magyarázat követi. A tanítványok hívatás- és küldetéstudatát Isten megerősíti, Szentlelkét adja nekik. Lukács hellénista műveltségű olvasói nyelvén számol be az eseményről; arról, amit a gyülekezet az apostolokkal együtt tapasztalt: Isten Krisztus ígérete szerint hatalommal van jelen a gyülekezetben. A hely megmozdulása ókori képzetek szerint az imádság meghallgatását jelenti. Isten fülei nyitva vannak a hívők imádságának szavai előtt. Az ő jelenlétének megtapasztalása az erő és munkakedv forrása.

Csel. 4,32–37. Testvéri közösség a gyülekezetben.

Lukács ismételten a gyülekezet életét ábrázolja. Ez a beszámoló megerősíti az előző, amit közvetlenül a pünkösdi történethez kapcsolt, és egy konkrét eset leírásával szemlélteti a gyülekezet általános jellemzését. Az egyház a maga körén belül megoldotta a társadalmi különbségek problémáját, felszámolta a nyomort: az anyagi javakat testvérekhez méltóan, a szükséghez mérten osztották el (5Móz 15:4). Odafigyeltek egymásra és segítettek egymáson.

32–33. A hitre jutás a hívők egész életét meghatározta.

A rejtetten munkálkodó Szentlélek élteti az egyházat. Akik hitre jutottak, vállalják a gyülekezet életrendjét. Betagolódnak a testvérek közösségébe. Lelki, szellemi egységben, és anyagi közösségben éltek. Erőteljes igehirdetés tanítja Krisztus feltámadását. A kegyelem jelei mutatkoznak meg a gyülekezet életében és igehirdetésében. Belső életük rendezett, teljesítik küldetésüket, a kívül valók jóindulatát tapasztalják.

34–35. A szűkölködés felszámolása.

A szükségben lévők testvéri segítséget kaptak a gazdagabb gyülekezeti tagok javaiból. Az 5Móz 15:4 ígérete beteljesedett: Isten a testvéri közösség megvalósítására teremtett lehetőséget azok körében, akik hozzá tartoznak. A szűkölködők helyzetének megoldása hozzátartozik az egyház életéhez. Krisztus követőinek szeretetéből áldozat, az áldozatból a szükség megszüntetéséhez szükséges segítség született. Etithoun para tous podas tón apostolón: (vö. Zsolt 8:7). Ez a gesztus fejezi ki azt, hogy átadták a rendelkezési jogot a fölött, amit eléjük tettek. Az anyagi javak felajánlását a javak megfelelő elosztása követte. A „közalap” a köz javát szolgálta, a szűkölködést számolta fel. A hívők megoldották a köreikben lévő szegények gondját.

36–37. József példája.

Lukács igen pontos József személyének meghatározásában, mert a példa csak akkor igazolja a gyülekezeti gyakorlatról szóló beszámolót, ha ellenőrizető. A Barnabás elnevezés evangéliumi, azt jelenti: „Vigasztalás fia”. Családja Ciprusból való. Lehetséges, hogy keresztségével együtt kapta ezt a nevet, vagy a gyülekezet gyakorlati okokból, éppen egyéniségét figyelembe véve nevezte el így. József vagyona árával a gyülekezet javát szolgálta. Később Pál munkatársa lett (9:27k.).

Csel. V. RÉSZ

Csel. 5,1–11. Anániás és Szafira.

Mikor Lukács az első gyülekezetről és annak tagjairól számol be, nem idealizál. Nemcsak azt mondja el, ami jó és követésre méltó, hanem olyan esetről is szól, amelyet Isten ítélete követ. A gyülekezet tagjait is megkísérti a Sátán, és a gyülekezet tagjainak bűnét is megítéli az Isten. Isten jó munkája mellett mindig jelentkezik a Sátán konkolyhintése (Mt 13:24–30). A teremtés kezdetén ott van bűneset, az ígéret földje kapujában Ákán tragédiája, az új szövetséges nép életének kezdetén Anániás és Szafira története. Ez az első eset a gyülekezetben, hogy valaki a vallást önkényesítése eszközének akarja felhasználni, látszatkegyesség útján az igazi helyet szeretné biztosítani magának. A történet hitelességét és eredetiségét a radikális kritikai iskola vitatja. A józanabb irányzatok képviselői szerint a történet magvát a jeruzsálemi tradícióban kell keresni. Bármennyire megdöbbentő is ez a történet, a realitás bélyegét viseli magán. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten” (1Kor 3:17).

1–2 Anániás („Jahve kegyelmes”) és Szafira („szépséges”) többnek akar látszani, mint ami valójában.

Úgy szeretnének feltűnni, mint akik vállalják az anyagi javaik egészéről való lemondást, pedig nem vállalják. A hazugság, csalás, képmutatás fegyvereihez nyúlnak. Enosphisata emlékeztet a Józs 7:1kk.-re. Kétes értékű vállalkozásuk közben számításon kívül hagyják azt, hogy a gyülekezetben Isten szeme előtt van az ember. Szafira rosszul értelmezi a házassági hűséget és ahelyett, hogy férjét is lebeszélné erről a tetszetősnek látszó de helytelen és rendkívül veszélyes fogásról, ő is vállalja, azonosul férje helytelen elgondolásával.

3–4. Péter felfedi a kegyes formában jelentkező bűnt.

Péter mint a gyülekezet vezetője lép fel itt, aki a Szentlélek vezetése nyomán látja olyannak az embert, amilyen: ismeri tettét anélkül, hogy bárki szólna neki róla. A Szentlélek jobban átvilágítja az embert, mint Röntgen sugarai. Tudja, mi van az emberben. Péter a Szentlélek világosságával ismeri fel Anániás csalását. Senki sem kényszerítette őket vagyonuk eladására, sem pénzük átadására. A vagyonközösség nem volt kötelező az ősgyülekezetben. Szabadágában lett volna Anániásnak az is, hogy javainak csak egy részét ajánlja fel a gyülekezet szükségeire, egyenesen, őszintén, becsületesen. Az ősgyülekezet közösségi élete egyáltalán nem azonosítható a Qumrán vagyonközösségi rendszerével. A qumráni rendszer szerint ugyanis azok számára kötelező volt a vagyon felajánlása, akik a szekta tagjaivá akartak lenni. Itt azonban erről egyáltalán nincs szó. Qumrán viszont engedékenyebb a sikkasztások meg- és elítélésében; csupán a teljes értékű tagságot vonják meg attól, akit sikkasztáson kapnak: visszakerül a novíciusok sorába. Az ősgyülekezet testvéri közössége ószövetségi gyökerű, mozgatórugója a szeretet. Isten szentsége és tisztasága nem engedi meg, hogy Anániás sátáni fegyvertárból kölcsönzött harci eszközökkel beszennyezze. Az Úr az, aki nem engedi meg Anániásnak, hogy a hazugság és a csalás útját járva a gyülekezet engedelmes, követésre méltó tagjának tüntesse fel magát. Leleplezi a szép látszat mögött lévő valóságot: Péter nevén nevezi a bűnt.

5–6. Isten ítél Péter által.

Miközben Anániás ezeket a szavakat hallotta, mintha villámcsapás érte volna, úgy esett össze. Az ekpsychó a jelenet félelmetes ünnepélyességét fejezi ki. A fogalom különben orvosi term. techn. Anániást olyan sokkhatás érte, ami hirtelen halálát okozta. Az ítélet az élet lehetőségét vonta meg attól, aki a gyülekezetet életét akarta megfertőzni. A szó, a hatalommal kimondott szó elhangzását követte Anániás halála. Az ilyen hatalommal kimondott szó a halottnak életet adhat, az élőtől megvonhatja az életet (Mt 16:18–19; 18:18). A halott temetését a gyülekezethez tartozó fiatalabb tagok intézték – azok, akik éppen kéznél voltak.

7–11. Szafira Anániás bűntársa lett, Anániás ítéletében részesült.

Péter lehetőséget adott Szafirának arra, hogy felfedje csalásukat, megvallja hamisságukat (Péld 28:13; 1Jn 1:9). Az igazság megvallására, bűnbánatra kap lehetőséget az asszony. Bölcsen, nagy körültekintéssel jár el az apostol. Mielőtt ítélne, kérdez. Szafira azonban kitart közös hazugságuk, csalásuk mellett, ezért férjével azonos ítéletben részesült. A hazugság elvakította. Nem akarták észrevenni, hogy a gyülekezetben a kegyelem Istene kegyelmét nem zsákmányként ajándékozza, nem a bűn elleplezésére adja, így hát megtapasztalták az ítélő Isten hatalmát. Szafira ugyanúgy egy pillanat alatt holtan esett össze, mintha villámütés érte volna. Ugyanúgy halt meg, mint a férje: Anániás. Isten kemény ítélete sújt előbb-utóbb arra, aki a bűnnel azonosul, visszaél Isten kegyelmével. Aki bűnét elfedezi, annak nem lesz jó dolga; aki megvallja és elhagyja, az irgalmasságot nyer. A gyülekezet teljesen megdöbbentő esemény hatása alá került. Az ekklésia meghatározás itt szerepel először a hívők jelölésére. Isten ítélete – ha erre van szükség –, a gyülekezetben, a gyülekezetért is megmutatkozik. Isten a gyülekezet keretén belül elkövetett bűn esetében is kész bűnbocsánatot adni annak, aki a bűnét megbánja és megvallja; azonban félelmetesen jelzi már az egyház életének kezdetén, hogy aki úgy akar a gyülekezethez tartozni, hogy közben azonosul bűnével, nem menekülhet meg Isten ítéletétől akkor sem, ha az nem következik be olyan hirtelen, mint ahogyan az megtörtént Anániás és Szafira esetében. A bűnnel való azonosulás következménye megsemmisítő ítélet. Félelem támadt mindazokban, akikhez eljutott az esemény híre.

Csel. 5,12–16. Az apostolok gyógyításai.

Ez a harmadik összefoglaló ábrázolása a gyülekezetnek (2:42–47; 4:32–37). Lukács ezeket az összefoglaló (summárium) jellemzéseket úgy adja, hogy mindegyikben más-más vonását emeli ki életüknek. Itt elsősorban az apostolok munkásságát jellemzi, a gyülekezet életének egészséges szellemére utal és azt érzékelteti, hogy mennyire igényli a nép az apostolok munkáját, milyen nagyra becsüli jelenlétüket. Váradalmaikban nem csalódnak.

12–13. A csodajelek.

Az 5:1–11-ben szemléltetett ítéletes csoda után, amely félelmet idézett elő sokakban (mysterium trementum), olyan elbeszélés következik, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Isten könyörülő Úr. A képmutatást elítéli, de az elesett, különböző nyomorúságokban szenvedő embereknek feltétel nélkül, csodálatos módon adja szabadító erejét. Nemcsak Péter, hanem a többi apostol által is csodajelek történtek a nép körében. Arról nincs szó, hogy Lukács Pétert úgy igyekezne feltüntetni mint a 12 vezetőjét. Lukács szerint Péter a 12 képviselője és ő nem a péteri, hanem az apostoli egyházat ábrázolja. Az apostolok egyek azzal a gyülekezettel, amely velük együtt teljes egyetértésben van a Salamon tornácában. Elindult az a folyamat, amely egyre inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy a keresztyén gyülekezet nem azonos és nem azonosítható a zsinagóga, illetve a jeruzsálemi templom népével. Az apostolokról pedig világossá válik, hogy rajtuk teljesedik be Jézus ígérete. Küldetésük, apostolságuk jele és pecsétje nemcsak az, hogy szemtanúi voltak a történeti Jézus földi munkájának, hanem az is, hogy rendkívüli csodajelek, hatalmi tettek történnek általuk. Szóval és tettekkel tesznek bizonyságot a megbízást adó Úrról. Tehát egy apostol nemcsak gondolkodó ember, nem is csak tanító és igehirdető, hanem mindenekelőtt hatalmas tettek kivitelezője, mivel erre Urától felhatalmazást nyert. A gyülekezet imádsága meghallgatásra talált. Az apostolok által az irgalmas, erős Isten hajol le népéhez. Krisztus megváltó munkája realizálódik, az eljövendő világ erői megszüntetik a pusztítás erőinek hatását, gyógyítanak. Nem akarnak elszakadni Izráeltól, nem mondanak le népükről. A templomban lehetőség nyílik arra, hogy hatással legyenek rájuk, végezzék közöttük a missziói munkát. Természetesen nem volt ott állandóan mindenki a Salamon tornácában, azonban továbbra is ez maradt még egy darabig a gyülekezet összejöveteli helye. A templom udvara a Salamon tornácával együtt a gyülekezeti ház funkcióját látta el. Házanként ugyanis csak kisebb csoportokban lehettek együtt. A templomban viszont találkozhattak népük fiaival is. Ennek eredménye, hogy Izráel fiai közül egyre többen csatlakoznak Krisztushoz, a gyülekezethez. A gyülekezet egészséges szelleme minden külön rendelkezés nélkül „fegyelmez” és biztosítja, hogy csak azok csatlakozzanak hozzájuk, akiknek köztük a helyük, és távol maradjanak azok, akik nem tartoznak hozzájuk.

Férfiak és nők egyaránt sokan csatlakoztak az Úrhoz. Lukács ezt ismételten hangsúlyozta, mert abban a korban ez nem volt természetes. A zsinagógának nem voltak egyenértékű tagjai a férfiak és a nők. Jézus gyülekezetében azonban megkülönböztetés nélkül ott lehettek az asszonyok is. Az utolsó idő a nagy lehetőségek kora. A Krisztus dicsőséges visszajövetelével kezdődő korszakot jelzi minden tekintetben. Az ember – a férfi és a nő – úgy találhat az élő Istenre, hogy egymásra talál. A családi élet alakulása szempontjából ez rendkívül jelentős dolog. A férfi és a nő a teremtésben kapott küldetését együtt töltheti be az újjáteremtés rendjéhez tartozó gyülekezet, az egyház keretén belül.

14–16. A nép annyira igényli az apostolok munkáját, hogy mindenképpen igyekeznek elérni őket.

A klinarion a kliné szó kicsinyítése: kisebb, könnyebben mozgatható fekvőhelyet jelent. A krabatos valószínűleg macedón kölcsönszó: szegényesebb kivitelű hordozható ágy. Mindkettő megkönnyíti a tehetetlen betegek hordozását. Péter közvetlen közelsége Ura gyógyító erejét közvetíti. Akiket beárnyékoz, nem azért gyógyulnak meg, mert Péternek még az árnyéka is gyógyít – ez csupán a dolog külső, látható oldala –, hanem azért, mert így a Péterrel együtt jelenlévő (Mt 28:20), szabadító Úr hatása alá kerültek, erejében részesültek – ez a dolog lényege, láthatatlan része. A csodahit szinte mindig a babona határát súrolja. A kettő között az a különbség, hogy a babona a lényeg meglátása nélkül a csoda ormális elemét ragadja meg, a csodahit pedig a csoda tartalmát, ezért nem zavarja a rendkívüli forma. Péter és a többi apostol annak erejével jár, akiről a Zsoltárok könyvében olvasunk (Zsolt 17:8; 36:8; 91:1; 121:5). „Isten árnyéka” az ő segítő hatalmát jelző kifejezés. Isten követei az segítséget nyújtó erejének közvetítői. A gyógyításokkal Izráel régi nagy kérdése oldódik meg. Az egyház megtalálta népe életének azt a beteg pontját, amely sürgős segítséget igényelt. Isten követei által segítséget, oltalmat jelent népének; jelzi, hogy a teljes és végérvényes megoldás készen van minden ember számára. Annak a híre, ami Jeruzsálemben történt, a környéken is hamar ismertté lett. Így Júdeából sokan hozták el a betegeket, hogy meggyógyuljanak. Akik a gyülekezetben keresték betegeik számára a gyógyító erőt, jó helyen keresték, és el is nyerték (vö. Mt 4:24). A Jeruzsálemen túl lévő területek népéhez is szól az örömhír (ApCsel 1:8).

Csel. 5,17–42. Az apostolok 2. fogsága és szabadulása.

A régebbi forráskritikai ezt a részletet a 4. részben lévő hasonló jelenet más forrásból eredő ismétlésének tartozza. Vannak, akik a rabbinus joggyakorlat alapján tartják szükségesnek az ismétlést. Ki akarják mutatni, hogy a két kihallgatásnak követnie kellett egymást. Arról van szó, hogy ismételten olyan esemény történt, amelyet az előzőhöz hasonló eljárás követett. Lukács ábrázolása kétségtelenül művészi, ábrázolását az élet realitása ihleti. Brutális eszközök alkalmazása eredménytelen az igazi egyházzal szemben. Ha Isten követeit tűzbe vetik, Isten angyala száll le hozzájuk, hogy megszabadítsa őket (Dán 3:25–33). Ha nagyobb a veszély, dicsőségesebb a szabadítás. A dicsőség Ura megteremti az apostolok munkájának szubjektív és objektív feltételeit. Vitathatatlan, hogy vannak Lukács evangéliumában is és az Apostolok cselekedeteiben is olyan részletek, amelyek feltűnően hasonlítanak egymáshoz; nincs nagy különbség közöttük. Ez viszont így van az életben is. Ha az ApCsel eddigi részleteinek hasonló eseményeit párhuzamba állítjuk – így a következő egységeket –, nyilván láthatjuk ezt. 1. a pünkösdi esemény (2:1–41 = 4:3k.). 2. Az ősgyülekezet élete (2:42.44–47 = 4:32–5:11). 3. Az apostoli csodák (2:43; 3:1–26 = 5:12–16). 4. Az apostolok letartóztatása és fogsága (4:1–4 = 5:17–27). 5. Kihallgatás a nagytanács előtt (4:5–22 = 5:27–40). Péter beszéde és egy zárt ajtók mögötti tanácskozás (4:15–17 = 5:34–39). 6. A szabadon bocsátás (4:21–31 = 5:40–42). Az események jelentőségét Lukács ábrázolásmódjával is aláhúzza, és érzékelteti azok fontosságát, valamint pozitív üzenetét. Isten terve szerint, emberi eszközök által bontakoztatja ki azt a missziói munkát, amely az ember javát és üdvösségét szolgálja, bár vannak éppen azok körében, akik népéhez vezető rétegéhez tartoztak, akik a rendelkezésükre álló hatalmi eszközökkel igyekeznek gátolni, sőt megtiltani azt. A kettőzést Lukács részéről nem tekinthetjük csupán irodalmi fogásnak. Egyrészt sokkal inkább az ősgyülekezet modelljeként tekintendő élete hangsúlyozásának, másrészt az apostoli kör, a 12-es kör küldetése szemléltetésének. Az egyház élete nem zavartalan: belső és külső kísértésekkel kell számolnia; a negatív jelenségeket pedig fel kell számolnia. A 12-es kör küldetése teljesítését akkor is vállalja és végzi, ha az szenvedéssel párosul. A 12 az életét tette rá arra az ügyre, amit a missziói munka jelent. Hirdetik az igét, mert erre felhatalmazást kaptak és közvetítik az Úr Jézus gyógyító erejét, orvosolják népük bajait, mert ez is hozzátartozik az apostoli munkához.

17–18. Hatósági őrizetbe vették az apostolokat.

A főpap és pártja, a sadduceusok a keresztyénség ellenségei. Eplésthésan zésou (gen. vö. ApCsel 13:45). Irigység, féltékenység motiválja intézkedésüket: az apostolok letartóztatását és börtönbe vetésüket. Eredményes, jó munkájuk veszélyezteti a régi rendet. Nemcsak Péter és János ellen folyik az újabb eljárás, hanem valamennyi tanítvány ellen. A fogság súlyosabb, mint az előző esetben. Ez ún. „államfogság” (vö. ApCsel 16:37; 18:28; 20:20).

19–20. Az Úr kiszabadítja az apostolokat.

Az aggelos kyrou „az Úr angyala”, „küldötte”, „követe” (vö. 8:26; 12:7.11; 27:23) a szabadító. Ez emberekre és szellemi, mennyei lényekre egyaránt használt, funkciót meghatározó kifejezés. Az apostolok szabadítása történhetett mennyei lény vagy földi ember által. Nem tudjuk, hogy Isten világának melyik kategóriájába tartozott a szabadító. Ha történetesen a szabadítást emberi eszköz hajtotta végre, semmivel nem kisebb jelentőségű, ha szellemi lény tette volna. Az emberi eszköz ugyanúgy méltó az aggelos kyriou meghatározására, mint a szellemi világhoz tartozó lény. Ezen kívül még kétszer találkozunk az ApCselben a szabadításnak ezzel a módjával (12:6–11 és 16:26k.). A csoda motívumainak vannak vallástörténeti párhuzamai, de üzenete egyeddülálló. Mindhárom azt hirdeti, hogy az evangélium útját sem fogság, sem bilincs nem tartóztathatja fel, mert Isten karja elég erős ahhoz, hogy a börtön ajtajának reteszeit elmozdítsa és az ajtót kinyissa. A csoda az apostolok küldetését igazolja. Isten szellemi lényeket is igénybe vesz szolgái megszabadítására. Mindenesetre a szabadító személye titok marad, a szabadítás azonban mindenki számára egyértelmű. Az Úr küldötte, akárki legyen is, az Úr parancsát teljesíti. Elmondja az apostoloknak, hogy szabadságukat további szolgálatra kapják, az életre vezető és életet teremtő beszéd hirdetésére (Jn 6:63). A ta hrémata tés zóés pantés különös, sajátos kifejezés; jelentése ugyanaz, mint a tés sótérias pantés kifejezéséé, vagyis szabadítást, üdvösséget jelentő beszédről van szó, amely az embert szabaddá, függetlenné teszi az ellenségtől, a bűntől, és elkötelezi az Úr szolgálatára. A szabadság nem azt jelenti, hogy az ember kiélheti megromlott emberi természetét, hanem éppen ellenkezőleg: azzal szemben töltheti be az Úrtól kapott küldetését. Istennek tetszően élhet, szűkebb és tágabb környezetének javára.

21. Az apostolok teljesítik megbízásukat, a főpap és barátai folytatják akciójukat.

Éjfélkor nyitják ki a templomot (Ios. Ant. 18:29), mert az imádkozó emberek ott mondják el a hajnali imát. Az apostolok nekik hirdetik az Igét. Hűségesek a szabadító Úrhoz, engedelmeskednek parancsának. Nem az életüket mentik, hanem az élet beszédét hirdetik. A főpap és környezete közben a tárgyalás zavartalan folytatáshoz szükséges rendelkezéseket foganatosítja. A főpap neve nincs meghatározva, valószínűleg Kajafásról van szó, mert ő volt sadduceus. Azt ugyanis nem tudjuk, hogy Annás is sadduceus volt-e. Ismét a nagytanács a tanácskozó és bíráskodó szerv, ez az Izráel néneinek testülete.

22–25. Az őrizetbe helyezett apostolok nem a börtönben, hanem a templomban vannak.

A szolgák meglepő tapasztalata zavart támaszt a testület tagjai között. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt – és még sincs rendben, mert a foglyok nincsenek a helyükön. A börtönt a szolgák üresen találták. A templom felügyelőjét – mint a rend legfőbb őrét – a foglyok eltűnése különösen kellemetlenül érintette.
Börtön és őrség nem tartóztatta fel a szabadító Urat, bármilyen gondos és szigorú is az. A nagytanácsnak szól ez a jeladás, de nem veszik észre. A zavart és feszültséget egy másik híradás oldja fel. Az apostolok elérhetők, a templomban vannak. Nem az életüket mentik, hanem az Úr útmutatásának engedelmeskedve hirdetik az Úr üzenetét, amelyre minden embernek szüksége van. Közlik a jó hírt; jelzik a halál állapotából az életre vezető utat. Szolgáival az Úr rendelkezik, akadályok legyőzése árán teremt lehetőséget megbízatásuk teljesítésére.

26–28. A nagytanács előtt.

Az őrség parancsnoka és társai nem akarnak a nép igazságos ítéletének áldozataivá esni, ezért óvatosak. Nem alkalmaznak erőszakot az apostolokkal szemben. A főpap felelősségre vonja őket. Olyan tekintélyt igényel magának, amely egyedül Istent illeti meg. Olyan engedelmességet vár tőlük, amely az Isten iránti engedelmességgel azonos; olyan engedetlenséget kér számon rajtuk, amely kizárja az Isten iránti engedelmességet. Attól a híreszteléstől fél, aminek alapja van (Mt 27:25).

29–33. „Engedelmeskedni Istennek kell inkább, mint embereknek”.

Péter és társai jól ítélik meg a helyzetet. A főpap hangja nem az Isten hangja, igénye nem az Úr igénye. Tetteiben, rendelkezéseiben főpap létére Isten ellenségének bizonyul. Az igazságot akarja elnémítani, mert ez gyökeres változást kíván tőle. Isten tette Jézust igazolta. Feltámasztotta azt, akit Izráel halálra adott. Isten és az ő népe között éles ellentét van. Az őskeresztyén igehirdetés központi mondanivalója Krisztus feltámasztása, Istennek az a tette, amely által jelzi, hogy legyőzte az ellenséget, megtörte a halál hatalmát. Az őskeresztyén igehirdetés azon örömhír közlésével kezdődik, amely minden embernek örömet jelent. Nem az életet pusztító erőé az az utolsó szó az élet és halál kérdésében. Jézust Isten feltámasztotta. Minden hatalmasság és erő fölé emelte, fejedelemmé, vezetővé, szabadítóvá tette. Üdvösségünknek, megváltásunknak az alapja nem emberi vélekedés, illetve teológiai vagy éppen világnézeti koncepció, hanem a mindezektől független isteni tett. Szilárd fundamentuma van hitünknek, Isten minden emberi elgondolást megdöbbentő tette. Isten nemcsak a nem létezőket tette létezőkké, hanem a halottakat is élővé teszi. Isten nemcsak teremtő Úr, hanem újjáteremtő hatalmasság is. Isten azt a tényt is meg tudta változtatni, amelyet az ember változhatatlannak tartott. Isten az, aki újjáteremtette a halott Jézust, megsemmisítve a halál erőit. Jézus története akkor is valóság, ha nem akarnak hallani róla. Jézus szenvedése és megdicsőülése olyan eseményt, amelynek tanúi vannak, szabadító munkáját sokan megtapasztalták. Az őskeresztyén igehirdetés második helyen nevezi meg azt a bűnt, mai hallgatóságának vétke (vö. 5Móz 21:22k. LXX. ApCsel 10:39; Gal 3:13). Jézus feltámasztása a halálból nem egyszerűen az ő régi életének helyreállítása, hanem egy egészen új, dicsőséges test, amellyel a halálból feltámasztott emberi egzisztencia jellegét jelzi. Majd 40 nap után áthelyezi őt Isten az örökkévaló fiúi létmódjába, új, dicsőséges funkciójába, így juttatja teljességre az újjáteremtés munkáját. A 2–36-ban azt mondta el Péter, hogy Úrrá és Messiássá tette Isten a Krisztust. Itt arról szól, hogy Isten jobbjára emelte mint fejedelmet, vagyis mindenekfölötti uralommal ruházta fel mint megtartót, megmentőt. Krisztus a Szabadító, a Megváltó, az Üdvözítő (Zsolt 19:15; Ézs 41:14; 44:6; 49:7.26; 43:3; 59:20; 63:16; Jer 50:34; Hós 13:4). Izráel lehetőséget kap a döntésre. Általa ad Isten Izráelnek életet. Általa juthat közösségre az élő Istennel A szentlélek az összekötő kapocs Isten és népe között. Az apostolok mellett és által a Szentlélek tesz bizonyságot, akit Isten kész mindazoknak ajándékozni, akik engedelmeskednek neki. A nagytanács tagjai közül a hatalom emberei képtelenek elviselni az igazságot. Hatalmi eszközökkel akarnak segíteni magukon. Az apostolokat végérvényesen el akarják némítani. A megtérésre hívó szóra az ember vagy összetörik és meghajlik a mindenható Isten igénye előtt, vagy a gyűlölet hatása alá kerül. A gyűlölet gátlástalanná teszi az embert, embergyilkosságra készteti.

34–39. Gamáliel tanács.

Gamáliel neve a héb. gamli-el: „Isten megfizet értem”, vagy „Isten megfizetése”. Valószínűleg a nagy törvénytanító, Hillél unokája. Működése 25–50 közé esik. Ő a tarzuszi Saul tanítója (ApCsel 22:30). Óvatosságra inti társait. Két történelmi példán szemlélteti, hogy felesleges az erőszakos eljárás alkalmazása. Theudas felkelése Iosephus Antiquitatese szerint Cuspius Fadus prokurátor idejére, tehát 44 utánra esik. Ez Gamáliel beszédének idején még nem történhetett meg. Elképzelhető azonban, hogy két hasonló nevű felkelő is volt – ez a név és a felkelés is gyakori volt akkoriban –, és Lukács egy előbbire céloz. A második eset időpontjának megjelölésével nincs probléma (Ios. Ant. 18,1,1.6). Az apographé a Quirinius-féle census (Lk 2:1). Júdás a Római Birodalom ellen szervez felkelést. Egyik mozgalom sem volt hosszú életű. Az erőszak alkalmazása az apostolokkal szemben nem célszerű. A theomachos a keresztyén görög irodalomban egyedül itt fordul elő, a profán irodalomban Euripidész óta gyakori. Gemáliel a történelmi vállalkozások sikerét teszi meg mércének. Nem a Kijelentés, nem az Írás alapján mérlegel, hanem a józan emberi értelem, a humánus ember gondolkodása alapján. Állásfoglalása történetfilozófia. Nem az Írás és hit határozza meg értékelését, hanem az események alakulása és a józan ész. – Az írástudó Gamáliel nem az Írásra hivatkozik, ellentétben a „laikus” Péterrel, aki az Írás alapján érzékeli az eseményeket. Péter az Úr útmutatása alapján az Írás fényében értékelt. Az Írás tekintélye döntő az apostolok számára.

41. Megvesszőzés. Gamálielnek sikerült megakadályoznia a halálbüntetést, de a testi fenyítéket nem. A szadduceusok ezzel akarják foganatosítani szigorú tilalmukat. A vesszőzés brutális dolog, korbáccsal történt (Mk 13:9; ApCsel 22:19).

41–42. A tanítványok útja Krisztus útja.

Örömmel vállalják a szenvedéseket, nem panaszkodva, nem keserűen (Mt 5:11k.; Lk 6:22–23). A próbák nem riasztják meg őket: folytatják munkájukat. A templom mellé kerül a ház, a tanítás melle az evangélium hirdetése. Ez a megjegyzés utal munkásságuk következő részletére. Az evangélium, amit hirdetnek, röviden összefoglalható: Jézus a Krisztus. Ő az isteni ígéretek beteljesítője, aki megment a bűntől, haláltól, kárhozattól. Ő Izráel királya, a népek Szabadítója.