Csel. I. RÉSZ

Csel. 1,1–8. Visszapillantás, és búcsúzás.

A szerző visszatekint előző munkájára: Jézus Krisztus búcsúzik tanítványaitól. Lukács műve második kötetét az első rész rövid tartalmi összefoglalásával vezeti be. Ez az összefoglalás bemutatja azt a szerves kapcsolatot, amely az egész Újszövetség több mint negyedrészét kitevő két műve, Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei között van. Az apostolok tetteinek Jézus Krisztus munkája az előzménye és alapja. Jézus Krisztus munkáját – rendelkezése szerint – az apostolok tettei követik. A megdicsőült Krisztus tanítványai által munkálkodik.

1–3. Bevezetés.

A szerző műve második kötetét – éppen úgy, mint az elsőt – Theophilosnak (Istenszerető) ajánlja. Az ókori írók szokásaihoz alkalmazkodik műve bevezetésének megszerkesztésében. A „Theophilos”-t többnyire „fedőnévnek” tartják, és Flavius Clemens-t, az előkelő római konzult sejtik mögötte. Theophilos a kor igényeinek megfelelő formában kapja kezébe a Krisztus munkájával foglalkozó két művet. A kortárs forma útkészítés az evangéliumi tartalom számára.

Az első mű rövid tartalmi összefoglalása a második tartalmára utal. A részlet középpontjában a jövő munkásai állnak: az apostolok. Isten döntése, Jézus választása alapján lettek Isten országa munkásai. Isten elhatározása állította Izráel élére Mózest (2Móz 3), Ő választotta ki Dávidot (1Sám 16:12), az Ő döntése előzte meg a próféták szolgálatát (Jer 1:5). Tanítványai sem azok lettek, akik maguk ajánlották magukat (Lk 9:57–62), hanem azok, akiket Jézus hívott el (Lk 6:12). Maga mellett neveli őket. Személyes kapcsolatra van szükség ahhoz, hogy a tanítványok Krisztus szerint való személyisége kialakuljon; tanúivá lehessenek földi élete eseményeinek, váltságot szerzett halálának, a halálon diadalmaskodó életének és a feltámadást követő jeleknek. Az „apostol” megnevezés, az apostoli cím a 12-t illeti meg. Közülük esett ki Júdás, akinek a tisztét más veszi át (ApCsel 1:13–26). Az „apostol” meghatározás az egyház életével kezdődő időszakban használatos (ApCsel 6:5; 9:15; 13:7). A feltámasztott Jézus negyven napot fordított tanítványai nevelésére. Ő is negyven napig készült messiási munkájának megkezdésére a pusztában (Mt 4:2 par.). A negyven Izráel történetében többször előforduló szent szám: Mózes negyven napig volt a Sínai-hegyen Izráel negyven évig vándorolt a pusztában. A negyvenes szám azonban arról is beszél, hogy Jézus feltámadása után pontosan meghatározható ideig volt tanítványaival együtt. Ez a tény leleplezi és lehetetlenné teszi azokat a tévtanítókat, akik arra hivatkoztak, hogy közvetlenül Jézustól nyerték tanításukat. Krisztus nem éveket, hanem napokat töltött feltámadása után a földön. A tanítványok nagykorúságra nevelésének ideje ez a néhány nap. Arra tanítja őket, hogy ha nincs látható módon köztük, akkor is velük van, velük él. Feltámadása tényét azzal erősíti meg, hogy többször megjelenik köztük. Mikor együtt van velük, küldetésükről szól. Azzal erősíti hitüket, hogy élő Úrként jelenik meg köztük, és úgy szilárdítja meg reménységüket, hogy dicsőséges testben válik láthatóvá. A tanítványok előtt evett és ivott (Lk 24:31–43). Testi formában való megjelenéseinek sorozata bizonysága annak, hogy Jézus feltámadása valóság. A tanítványok tapasztalatának objektív alapja van. Jézus megjelenéseit nem írja le egyenként a mű szerzője: tömören összefoglalja ezeket. Ilyen összefoglalások – szaknyelven summáriumok – sorozatosan fordulnak elő a műben, mint ahogyan arról a könyv bevezetésében is szó van. Lukács így érzékelteti, hogy nem mindenről számol be. Sokkal több esemény történt annál, amennyit ő közöl. Ez az időszak – amelyben Jézus kereszthalála után mint feltámadott van jelen a tanítványi körben – még hozzátartozik Jézus földi idejéhez, földi munkásságához. Isten országának dolgai, tartalma, az, amit Jézus meghirdetett és megjelenített, mindaz, amiről Lk evangéliuma tudósít, alapja és előkészítése annak ami a tanítványokra vár. Az Isten országáról szóló evangélium hirdetése összekapcsolja Jézus és az apostolok korát, kontinuitást jelent a Jézus fellépésével kezdődő és az apostolok munkájával folytatódó idő, az egyház kora között.

4–5. Jézus útmutatása és a Szentlélek ígérete.

Utolsó alkalommal van együtt Jézus tanítványaival (Synalizomenos: a synalizesthai-ból „együtt eszik sőt” – „egy asztalnál ül”, vagy „egybegyűl”.) Úgy van velük akkor is, mint eddig bármikor: készíti őket a jövőre. Isten Jeruzsálemben kezdi minden népre kiterjedő üdvözítő munkáját. Itt kell megvárni a munkára szólító jelet és erőt. Az Ószövetség népének szent városa lett az Újszövetség népének a bölcsője. Jézus atyja ígéretét erősíti meg. Már kereszthalála előtt szólt a másik Vigasztalóról, az Igazság Lelkének eljöveteléről (Jn 14:16–17), most Keresztelő János mondatával hirdeti meg az ígéret beteljesedését. Sajátjaként vállalja Keresztelő János próféciáját. A tanítványoknak ugyanarra az erőre van szükségük, amivel Jézus földi életében járt. Munkájuk feltétele a Szentlélek elnyerése. Emberi buzgóság, lelkesedés, még a Jézus közelében eltöltött néhány év sem elég ahhoz, hogy a rájuk bízott munkát elvégezhessék. Mennyi erőre van szükségük. Keresztelő János a szolgai formában megjelent Krisztus számára készítette fel Izráelt, a tanítványok a dicsőségben eljövendő Krisztus számára készítik fel a messiási gyülekezetet. Lukács újra egy summárium jellegű összefoglalás után kapcsolja össze a kisebb egységeket.

Jézus messiási munkájának kezdetéhez tartozott János keresztsége (vö. ApCsel 1:22; 10:37; 13:24; 19:4; vö. Lk 3:23; 16:16), amely vízzel történt (Lk 3:16). E korszak végét jelenti a mennybemenetel napja (ApCsel 1:2.22). Az egyház életének kezdetét az apostolok és az első gyülekezet Lélek által való keresztsége jelenti (ApCsel 2:1–4; 11:15k.). A két korszak közti különbséget az érzékelteti, hogy az elsőben egyedül Jézus részesült a Szentlélekben, a másodikban a Lélek kitöltetett minden testre (ApCsel 2:17c = Jóel 2:18). Először az apostolokra és a mellettük álló népre, később a pogányokra is (ApCsel 10:44k.; 11:15). János csak vízzel keresztelt, így Jézus tanítványai is csak vízzel keresztelkedtek meg (Lk 3:21; 7:29), Jézus viszont János által már nemcsak a vízkeresztségben részesült, hanem magától az Atyától kapta a Szentlelket (Lk 3:22; 4:1; 14:18; ApCsel 10:38). János úgy hirdette Jézust, úgy tett bizonyságot róla, mint aki Lélekkel és tűzzel keresztel (Lk 3:16). A Lélek ígérete – mit már János is meghirdetett – most Jézus részéről ismétlődik meg. Új korszak a küszöbön: a Lélek kitöltetése a közeli napok eseménye.

6–8. A tanítványok félreértik Jézus beszédét, ezért újra foglalkozik a kérdéssel.

A tanítványok arra gondolnak, hogy elérkezett az izráeli királyság helyreállításának ideje. Politikai hatalomra gondolnak, körülményeik megváltoztatására számítanak. Gondolkodásmódjuk testi, szűklátókörű, önző és még mindig nacionalista. Ők csak Izráelre gondolnak, pedig az Úr üdvtervében a népek is benne vannak, és ezt a próféták már évszázadokkal Jézus megjelenése előtt igyekeztek tudatosítani népük tagjaiban (Ézs 49:6). Az ország helyreállítása megtörténik, Isten országa azonban nemcsak Izráelé, hanem a népeké is. Az üdvösségben Izráel és a népek fiai együtt részesülnek. Az „Úr” megszólítás Lk evangéliumában is gyakran szerepel, de különösen a húsvéti bizonyságtételben gyakori (Lk 24:3.34). Jézus tanítványai szűk látókörű nézeteit igyekszik kijavítani. Illúzióikat eloszlatja, és a realitás talajára állítja őket. Újra úgy beszél feladatukról, hogy előbb arról szól, ami nem az ő dolguk. Isten, az Atya az idő ura. Kijelentést adott az egész korszak és a különböző alkalmak tartalmáról (Mt 10; 2Tim 3:1–9), de magának tartja fenn az üdvtörténet még hátralévő eseményei megvalósulásának az időpontját (Mt 24:36): vannak titkok, amelyek az Úréi. Isten dicsőséges uralkodása kezdetének és az Úr visszajövetelének időpontja is ezek sorába tartozik. Semmiféle konkrét időpontot nem jelentett ki, nem határozott meg. Erről nem tájékoztatta tanítványait, éppen ezért célt tévesztett minden számítgatás. Csődöt mond minden olyan vállalkozás, amely olyan dologról akar ismereteket közölni, amiről az Úr nem tájékoztatta tanítványait, sőt kifejezetten tiltotta a velük való foglalkozást. A tanítványok feladata nem az, hogy az Atya hatáskörébe tartozó időpontokat kutassák, hanem az, hogy jól éljenek azzal az alkalommal, amit az Atya már elhozott. Felismerjék, vállalják és végezzék a maguk sajátos munkáját. Munkájuk tartalma a feltámadt Jézusról való bizonyságtétel. Munkaterületük az egész lakott föld Jeruzsálemből kiindulva. A munka feltétele a Szentlélek elnyerése. Jézus válaszának pozitív része először ismétli meg a Szentlélek ígéretét. A Szentlélek elnyerése felhatalmazást jelent az apostoli tiszt gyakorlására. Az apostoli bizonyságtétel tartama nem az üdvtörténet végső nagy eseményének az előrejelzése, hanem annak az erőnek, amit a Lélek által nyernek, továbbítása minden nép számára, hogy így szabadulást, gyógyulást, üdvösséget nyerjenek (Lk 24:47). A Lélek kölcsönzi az apostoli szolgálathoz szükséges erőt, úgy száll le rájuk (Lk 1:35; 21:35; 24:48k.), hogy munkájukra felfegyverezze őket, mint ahogyan Jézust is felfegyverezte messiási munkája kezdetén (Lk 3:22; 4:1.14). Jelentőségében és méreteiben egyaránt rendkívüli ez a munka, azért ad Isten rendkívüli erőt hozzá. Az Izráelből elinduló bizonyságtételnek a népekhez kell eljutnia. Isten a népek Ura. A könyv főtémáját veti fel a nyolcadik vers második fele. Jézus világméretű munkatervének megvalósítását szemlélteti az egész könyv. Először Jeruzsálemben és Júdeában (1–7), utána Samáriában (8k.), majd a népek közt folyik a missziói munka (10–28).

Csel. 1,9–14 Jézus mennybemenetele.

Jézus mennybemenetele tanúk előtt történt. Az epifániák sorát lezáró, negatív epifánia. Ez az egyetlen hely az Újszövetségben, amely részletesen beszámol róla. Lk 24:50k. tudósítását itt kifejtve találjuk. Az ősgyülekezetben szilárdan élt az a bizonyosság, hogy Krisztus az Atya jobbjára emeltetett, az úr mennyen és földön; úr mindenekfelett, Isten előtt közbenjár értünk (ApCsel 2:33–36; 5:31; 10:42; 1Kor 15:25; Fil 2:9–11; 1Thessz 4:16k.; 2Thessz 1:7k.; 1Tim 3:16; Zsid 1:3k..7–9; 1Pt 3:22). Tehát a mennybemenetel Lk 24:51–53 parallelje, megismételt variációja olyan módon, hogy a Lk előtti megragadó hagyományanyaggal kiegészíti (ld. 9b). Ahogyan Jézus utolsó együttléte tanítványaival ígérettel zárult, úgy a mennyi követek szava is azzal fejeződik be: a Krisztus dicsőséges visszajövetelére való emlékezéssel.

9–11. Szemük láttára eltávozott tőlük.

Amikor Jézus elmondta mindazt, amire tanítványainak az adott helyzetben szükségük volt, felemeltetett. Ezzel a negatív formája történt meg annak, amit eddig tapasztaltak. Az eddigiek során ugyanis – számtalan esetben – Jézus nem volt köztük, de megjelent köreikben, itt fordítva történt a dolog: a köztük lévő Jézust nem látták többé, miközben jelét adta annak, hogy eltávozása Isten munkája. Ez egyben azt is jelzi hogy Isten üdvterve egy lépéssel előbbre jutott: Jézus láthatatlanná lett tanítványai előtt, mert megváltozott a létformája, mennyei létformába került. Eljövetelekor a földi világ törvényszerűségeihez, az emberekhez alkalmazkodott. Mikor Ebbe a világba jött: megszületett, láthatóvá, azaz testté lett. Eltávozása a mennyi világ törvényszerűségeinek jegyében történik, a mennyi világra nézve emeltetett fel, lett láthatatlanná a földi emberek számára. Jézus mennybemenetele azt jelenti, hogy Isten Fia isteni létformáját vette fel, a továbbiakban isteni létformában él és munkálkodik. A tanítványok Jézus mennybemenetelének tanúi. A rendkívüli élmény hatása alatt vannak: mennyei követek (a fehér ruha utal mennyi eredetükre). A felhő teológia szimbólum, Isten megjelenésének egyik látható jele az Ószövetségben. Jézus végül isteni létmódban tűnt el tanítványai szeme elől. A Megváltó útja a mennybe, isteni létmódba vezetett, dicsőséges visszajöveteléig ott teljesíti feladatát (ApCsel 3:21). A Messiás útja szenvedésen át dicsőségbe vezetett (Lk 24:26; vö. ApCsel 3:13). Az ünnepélyes megszólítás eszmélteti őket. A múltról a jövőre irányítja figyelmüket: arról a Krisztusról, aki elment, arra, aki dicsőséges, isteni létformában fog majd megjelenni. Krisztus igényt tart a földre, eltávozása a Szentlélek eljövetelét, majd dicsőséges visszatérését készíti elő. A beteljesedett ígéret további ígéretek beteljesedését készíti elő. A múlt nagy eseményei nem köthetnek le minket. Aki a múlton mereng, az elmulasztja a jelen feladatát, és azt készületlenül találja a jövő. Rendkívüli élményeknek ugyan mindig megvan az a kisértésük, hogy lekössék az embert, azonban Isten gondoskodik arról, hogy a múlton elmélkedő tanítványait előbbre vigye.

12–14. A tanítványok megértették Isten küldötteinek beszédét.

Ennek jele az, hogy az Olajfák hegyéről visszamennek Jeruzsálemhez, mindössze egy szombatnapi útra. (Ennyi a pusztai tábor átmérője: 2000 lépés, kb 880 m. Ennyi volt az, amit a zsidó ember szombaton Jeruzsálem határán túl megtehetett.) A földszinti helyiségek fölött lévő emeleti terembe mennek, valószínűleg Márk anyjának, Máriának a házába. Az emeleti nagy terem általában tudósok gyülekező helye, dolgozószoba és az imádkozás helye (Dán 6). A tizenegy apostol és az asszonyok együtt vannak, köztük Mária és Jézus testvérei. Jézus testi rokonsága is csatlakozott a tanítványi körhöz. Az asszonyok jelenléte annak a jele, hogy Krisztus egyházában megszűnik a különbség férfi és nő között, amely Izráelben megvolt. A kibővített tanítványi kör együttlétének tartalma az imádkozás. A Jézus nélkül maradt tanítványok Jézus szellemében vannak együtt. Ez a részlet átvezető szakasz. Jézus mennybemenetele és Mátyás apostollá választása között: szintén summárium. A szöveg megfogalmazása nem Lukács munkája, hiszen korábbi anyagot tartalmaz. Az apostoli lista a Mk 3:16–19-től függetlenül viszont Lk redakciós munkáját tükrözi. Lk hangsúlyozni kívánja, hogy a pünkösdi eseményre váró közösséghez az asszonyok is hozzátartoztak, sőt a D kézirat szerint a gyermekek is. Ahogyan az üres sírnak is asszonyok voltak az első szemtanúi és bizonyságtevői, úgy a következő időben a 11 tanítvány köréhez is hozzátartoznak. Itt egyrészt azokról az asszonyokról lehet szó, akik Jézussal és a 12-vel együtt voltak földi munkássága idején is (ld. Lk 8:3), másrészt Jézus anyja és rokonsága, azaz több család jöhet szóba, hiszen Jézus testvérei ekkor már családosok voltak.

Csel. 1,15–26. Az apostoli kör kiegészítése, Júdás helyének betöltése.

Ez az egyetlen olyan részlet, megbízható, jó hagyományanyag, amely Júdás helyének betöltéséről, a 12. apostol újraválasztásáról szól. Jézus tizenkettőt választott ki követői közül, akiket maga mellett nevelt, és Isten országa munkásainak szánt. A 12-es számnak mély értelme van, Izráel tizenkét törzsére emlékeztet. Jézus tizenkét tanítványra számít az eljövendő Isten országában (Lk 22:30). Szükség van a tanítványi kör kiegészítésére. Lukács úgy számol be a Krisztus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele közé eső napok eseményeiről, hogy tekintettel van azokra, akiknek ír (ld. 18–19. v.). Az előző summáriumhoz (14. v.) kapcsolja az új elbeszélést (1:15–26), amely három rövid elbeszélő részletet tartalmaz (15:23–24a.26): ennek keretében egy hosszabb beszédet Pétertől (16–22) és a gyülekezet rövid imádságát (24b–25). Az anyag már Lk írása előtt így rögzítődött. A bevezető részlet időmeghatározást ad és a körülményekről tájékoztat. A második egység a beszédrész. Az imádság szintén Lukács előtti: Az Írás fényében értékeli Júdás tettét és annak következményét. A kiválasztásával visszaélő tanítvány tettének következménye ítélet, helyét másnak kell betölteni. A 11 számát azzal kell kiegészíteni, aki kezdettől fogva tanúja volt Jézus földi munkájának. Ami Júdás sorsát illeti, Papiasz a prénés helyett préstheis formát használja, s a 4Móz 5:21–27-re emlékeztet. Szerinte Júdás vízkóros lett, szörnyű módon felpuffadt, végül szétpukkadt. A többféle beszámoló a lényeget egyformán mondja el. Júdást utolérte Isten ítélete, kidőlt a tanítványok közül. Egyaránt Júda törzséből származott az oltáron megáldozott és az Azazelnak adott bak is. A pusztai sziklák közé vetett bak – éhséglázának ugrálást előidéző hatására – egy kiugró sziklahegy áldozata lesz: középen felhasítja, belei kiomlanak. Ez a kép lehetett Júdás végének szemléltetése mögött is.

A 120 személy meghatározása szintén a Lukács előtti tradícióból származik. A szám a 12-es körrel van összefüggésben (120 = 10×12). Az arám háttér nyilvánvaló; az onoma = személy. Tíz személy alkothatott egy istentiszteleti csoportot. Izráel újjászületése számára szükségesek a személyi feltételek is, ezért a 12-es kör létszámát ki kell egészíteni. Ugyanazon a helyen vannak együtt: nyilván Mária házáról lehet szó. Péter beszéde jellegzetes megszólítással kezdődik.

20–26. Az új apostol jelölése és választása.

Péter az Írás alapján nemcsak a helyes diagnózist állapította meg, hanem a megoldást is megmutatja. Júdás helyére mást kell állítani. Isten országa nem egyetlen tanítványon áll vagy bukik. Előrehaladását egyetlen tanítvány hűtlensége sem tartóztathatja fel, ellenben az saját magát kizárhatja belőle. Az új apostol jelölésének feltételeit Péter határozza meg. Személyét illetően tárgyi feltételekről szól. Szemtanúra van szükség, olyanra, aki hitelesen tud szólni Krisztusról, mert volt alkalma megfelelő tárgyi ismereteket szerezni róla. A Krisztussal való élet a Krisztusról szóló bizonyságtétel feltétele. A két jelölt József és Mátyás. A választás sorsvetés által történik. A döntést a szíveket ismerő Úrra bízzák. A sorsvetés Izráelben (1Sám 10:20kk.) és a pogányok köreiben is ismert (Jón 1:7), az Újszövetségben ez az egyetlen előfordulása. Az imádkozó tanítványok új munkást nyernek (Mt 9:36 par), Mátyás kerül az apostolok sorába. Mátyás apostol az egyetlen, aki földi pályája befejezése után a hagyomány szerint Németországba került, és ott temették el.

Az Atya gondoskodik arról, hogy teljes legyen a munkára készülő tanítványok száma. Ahogyan Jézus a tanítványokat a Szentlélek vezetése nyomán választotta ki, úgy Mátyás választása is imádság kiséretében történt. A szíveket ismerő Urat hívja segítségül a tanítványok köre. Az ő választásának, döntésének nyilvánvalóvá tétele által ismét kiegészült a tanítványi kör, amely az eszkhatológikus Isten népének, az egész Izráelnek a reprezentánsa.

Az imádságos lelkületű tanítványi körben a gyülekezet aktuális kérdése megoldódik. Isten útmutatása világossá válik.

Csel. II. RÉSZ

Csel. 2,1–13. Szentlélek kitöltetése.

A Szentlélek elnyerésének ábrázolása négy mozzanatot foglal magába. 1. A szituáció ismertetése. 2. Az idő és hely meghatározásával együtt egy hallásélményről szóló tudósítás. 3. Egylátás-élmény (vízió) részesei, mely a mennyből elindított esemény külső jele. 4. Teológiai értékelés. Eszerint a hallhatatlan hallhatóvá, a láthatatlan láthatóvá tette önmagát. A mennyből való hang, a megjelenő nyelvek a tanítványokat egyenként az események részeseivé teszik.

Az esemény leírása mögött több hagyományelemet sejtenek az írásmagyarázók. A történet megfogalmazása azt érzékelteti, hogy olyan esemény leírásáról van szó, melynek közléséhez nem elég az ember fogalomkészlete. A szerző a kifejezhetetlen kifejezésére vállalkozik, amikor a pünkösdi eseményről számol be. A természeti jelenségektől kölcsönzött képekkel hozza közel a páratlan jelentőségű üdvtörténeti valóságot: Isten kitöltötte a megígért Szentlelket. A prófétai szó beteljesedett (Jóel 3:1–5), Jézus ígérete valósággá lett (Jn 14:16; 16:7). Új korszak kezdődött el, és az új korszak nyitánya a pünkösdi esemény. A pünkösdi történet ebben a formában egyszeri és megismételhetetlen üdvtörténeti tény, jelszerűen mutatja az új korszak jellemző sajátosságait.

1–3. A szentlélek hallható és látható jelenségek keretében jött el.

A symplérousthai jelentése „beteljesíteni”, „betölteni”, egy időszak, korszak időtartam befejeződése, lezárása. A nyelvi fejlődés e fogalom esetében azt a jelentéstani módosulást hozta, melynek értelmében a plérousthai magának a zárónapnak az elérkezését jelenti. Ugyanígy szerepel az 1Móz 25:24-ben (LXX), Lk 1:57; 2:6.21k. és a 9:51 verseiben. A pentékosté kiegészítendő értelem szerint a hémerá-val. A zsidó hag sábuót a 3Móz 23:15k.-nek megfelelően a hét hét utáni nap. Tehát a pentékosté hémera az ünnep napja: a páskától számított 50-dik nap. A hetek ünnepe néven is ismert: a búzaaratás vége, amely istentiszteleti alkalom. A tanítványok tehát az aratásért való hálaadás napján vannak együtt, amely ekkor már a Sínei-hegyen kötött szövetség emlékünnepévé is lett. Az ünnepnek kettős tartalma van. Ekkor lesz részük a különös élményben. A 2. vers roppant rejtélyesen írja le az eseményt. A hanghatás az első, amely a mennyből jön, vagyis Istentől. Isten nevét a zsidó ember körülírta. Itt is erről van szó. A hang olyan, mint egy erősen zúgó szél hangja. A héber ruah „szél” és „lélek” kettős jelentésű fogalom, ugyanígy a görög pnoé és pneyma. Olyan esemény válik hallhatóvá, melynek látható következménye van. Az esemény körülményeiről a következőket mondja még el a szöveg. Egy házról beszél, tehát az összegyülekezés nem a szabadban történt, hanem nyilván egy ismert, erre a célra szolgáló helyen. Az istentiszteleten ez esetben ülnek, mint ahogyan az a zsinagógában is szokás volt. A templomban ez másként történt, ott ugyanis állva imádkoztak. Kérdés marad, hogy vajon az oikos kifejezés vonatkoztatható-e egyáltalán a templomra, hiszen Lk azt általában a to hieron kifejezéssel illeti. Arról a házról lehet minden bizonnyal szó, amelyben már az előzőek során is együtt voltak.

Mindenesetre Lk tudósítását nem szabad úgy felfognunk, mint egy dokumentumfilmet. Nem lenne célszerű, ha az apró részletek zavarnának bennünket a lények megértésében. Arról van tehát itt szó, hogy a tanítványok Jézus parancsára és e parancs szellemében együtt vannak, és Isten olyan erőteljesen szólalt meg Krisztus feltámasztása után az 50. napon, hogy arra lehetetlen nem odafigyelni. A titokzatos hanghatás a 3. vers szerint látható eseménybe megy át. Tüzes, megosztott lángnyelvekhez hasonló jelenséget láttak, amelyből minden jelenlévő ember részesült. Az óphthésan az epifániák érzékeltetésére használt kifejezés (1Kor 15). A vihar és a tűz a teofániák kísérő jelensége. A felülről jövő, Istentől való ajándék személy szerint minden egyes embernek adatik. A Szentlélek eljövetele ugyanúgy látható formák között, de rejtetten történik, mint ahogyan az üdvtörténet többi eseménye. A látható forma kijelenti, de egyúttal el is rejti Istent. A Szentlélek eljövetelének látható formája a szétoszló tüzes nyelvekhez hasonló jelenség, mint ahogyan Isten Fia eljövetelének látható formája a betlehemi kisgyermek. Isten ezzel az eseménnyel a tanítványokra hívta fel a jelenlévők figyelmét, mégpedig ahhoz hasonlóan, ahogyan Jézus Krisztusra a Jordán partján megkeresztelkedésekor, munkába indulása előtt.

4. A Szentlélek a tanítványokban és általuk munkálkodik.

A 4. versben a külső jelek között végbemenő esemény értékelése következik. A 4. vers fejti meg a titkot, megvilágítja a különös jelenségeket. A hallható és látható titkot egyszerű szavakkal világítja meg: mindnyájan megteltek Szentlélekkel. Isten, aki önmagát adta az emberérét Jézus Krisztus által, önmagát adja az embernek a Szentlélek által. A tanítványok kapcsolatban kerültek a Szentháromság-istennel, megkapták a küldetésükhöz szükségek erőt és bölcsességet. Isten nagy tetteit – az üdvtörténet döntő jelentőségű eseményeit – hallgatóik nyelvén hirdetik. Úgy szólnak, ahogyan emberi képességeik szerint nem tudtak volna szólni: a Lélek szól általuk. A Szentlélek hatalma alatt lévő ember Istent elérhetővé teszi környezete számára. Ennek a nyelv az első számú eszköze. A tanítványok „más nyelveken” szólása az emberben botránkozást kelt. Az írásmagyarázók számos racionalizáló magyarázattal próbálták a természeti ember számára érthetővé tenni ezt a páratlan, rendkívüli jelenséget. Isten a más nyelvek szólásában arról adott jelt, hogy a hatalmas tetteiről szóló beszédet minden nép a maga nyelvén fogja hallani, mert az evangélium hirdetői minden népnek a maga nyelvén fogják hirdetni. A tanítványok más nyelven szólása annak a jele, hogy Isten minden nyelvű emberre bejelentette királyi igényét, és ezt emberi beszéd által hirdeti meg. Isten Szentlelke úgy is felkészíti az evangélium hirdetőit a szólásra, hogy képesek a köztük és hallgatóik közt lévő nyelvi különbséget legyőzni, tudnak hallgatóik nyelvén szólni.

Ami itt pillanatok alatt történt meg, ahhoz a továbbiakban hosszabb időre van szükség. Az evangélium hirdetői el vannak kötelezve arra, hogy legyőzzék a köztük és hallgatóik között lévő nyelvi akadályt, nyelvi különbségeket. A tanítványok „más nyelveken” szólását nem szabad azonosítani a gyülekezetek életében később jelentkező „nyelveken szólással”. Itt ugyanis ez az ajándék érthetővé teszi bizonyságtételüket a hallgatóság számára, ott pedig az az ajándék kizárja a gyülekezetet Isten kijelentéséből, hacsak a nyelveken szóló, vagy valaki más a gyülekezet tagjai közül meg nem tudja magyarázni a nyelveken szólást (1Kor 14). Az apophthengesthai különben nem az eksztatikus beszéd, hanem az ünnepélyes, lelkes előadás. Itt nem ellenőrizhetetlen, érthetetlen, eksztatikus hanghatásról van szó, hanem magával ragadó, rendezett, lelkes megnyilatkozásról.

5–13. Az ünneplő nép csodálkozva keresi a rendkívüli esemény értelmét.

A katoikein fogalma egyértelműen azt fejezi ki, hogy állandó lakóhelyen élőkről van szó., azokkal szemben, akik csak átmenetileg, az ünnep alkalmával tartózkodtak Jeruzsálemben. Azt kívánja érzékeltetni, hogy a Jeruzsálemben lakó zsidók közül azokról van szó, akik istenfélőek voltak és maradtak, bárhol is élték le életük nagyobb részét. Szó van ezek mellett a diaszpórában lévő zsidókról és prozelitusokról is, akiket a következőkben a nép vagy ország megemlítésével sorol fel. Sokan éltek a világ minden részére visszatelepült zsidók közül Jeruzsálemben, akik ott akarták életük utolsó szakaszát leélni, mert ott akartak meghalni a Jeruzsálemhez fűződő ígéretekre számítva. Ugyanezek közül a még diaszpóra-sorban lévők közül nagyon sokat jöttek el az ünnepekre, így az aratásért való háladás ünnepére is. Az évszakok közül ez volt a legkedvezőbb az ünneplésre. Az akkor ismert világ minden része képviseltette magát ezen az ünnepen is. Kis-Ázsia, Észak-Afrika és Európa különféle nyelveket beszélő zsidó és Izráel egy Istenét imádó nem zsidó (prozelitus) tagjai voltak együtt. A felsorolás keletről nyugat felé halad. A Iudaioi-t a szövegek egy része törlésre javasolja, ami különben evidens. Ha ezt azzal együtt figyelembe vesszük, hogy a krétaiakat és arabokat is leszámítjuk (mivel e két meghatározás a felsorolásból kiesik) akkor éppen 12 marad. Ez a 12 törzshöz fűződő ígéreteket elevenítené fel. Nem tartom viszont véletlennek, hogy ez a lista már túlmutat a 12-n. Az új korszak ugyanis úgy szól Izráelnek, hogy vele együtt már nyitott a népek felé. Az új korszak már nemcsak Izráelnek, hanem a népeknek is hirdeti azt az új lehetőséget, ami a Krisztus válságmunkája alapján a Lélek által megragadható. Az írásmagyarázók egy része a felsorolt listában egy vulgáris-asztrológiai világnézet tükröződését látja. Ez a 12 állatövhöz tartozó népeket oly módon osztályozva látja itt együtt, hogy egynek veszi azokat, akik ugyanahhoz az állatövhöz tartozónak tudják magukat. Ennek megfelelően a következő felosztást nyerjük:

1. Kos Perzsia pártusok, médek, elámiták
2. Bika Babilon = Mezopotámia Mezopotámia
Szíria
3. Ikrek Kappadócia Kappadócia
4. Rák Arménia Pontus
5. Oroszlán Ázsia Ázsia 6. Szűz Hellas = Görögország Frígia és Pamfilia
7. Mérleg Líbia és Cyréné a Ciréné melletti Líbia
8. Skorpió Itália a Rómából valók
9. Nyilas Cilícia, Kréta krétaiak
10. Kecskebak Szíria Júdea
11. Vízöntő Egyiptom Egyiptom
12. Hal Vörös-tenger és India arabok

Ez a lista még a római kor előtti meghatározásokat tartalmazza: azt szemlélteti, hogy a népek között élő zsidóság a népek köréből való prozelitusokkal együtt volt ott az ünnepen. Voltak tehát olyanok, akiknek anyanyelve a héber, illetve az arám volt, és emellett tudták azt a nyelvet, amelyre lakóhelyükön szükség volt, de voltak olyanok is, akiknek az anyanyelve a megnevezett vidéken beszélt nyelv volt, sőt valamelyest tudták azt a nyelvet is, amely az istentisztelet nyelve volt. Ez a lista továbbá azt hirdeti, hogy Izráel több-kevesebb sikerrel a népek közé vitte Istenét, és a népek fiai között voltak olyanok, akik keresték az élő Istent. A jelenlévőket tehát a világ valamennyi népének képviselőjeként tekinthetjük. Az akkor ismert világ szétszórtságában élő zsidóság a keleti részen Jeruzsálemtől Perzsiáig általában az arám nyelvet beszélte, a nyugati részen pedig Jeruzsálemtől Rómáig a görögöt. A csoda az, hogy a megszólaló galileai tanítványokat valamennyien megértik.

Az ünneplő nép csodálkozva keresi a rendkívüli esemény értelmét. Az üdvtörténet eseményei csodálkozást, ámulatot váltanak ki az emberből, mert azok megértés meghaladja az ember képességeit. Itt is ez történt. A pünkösdi történetnek ez a részlete annak jele, hogy a nyelvi akadály leküzdése után is csak azok értik meg Isten dolgait, akikben a Szentlélek munkálkodik. A Szentlélek által hirdetett Ige csak akkor lesz megértett, elfogadott Ige, ha a Szentlélek a hallgatóknak is adatik.
Néhányan a jelenség látható része, a tanítványok felszabadult, kitörő öröme alapján próbálták fölényesen megmagyarázni a történteket, a gúny eszközéhez folyamodva. Ezen az úton azonban nem lehet Isten munkáinak lényegét megérteni. Aki ezeknek az eseményeknek csak a látható részét veszi figyelembe, látszateredményhez jut. A gőg és gúny felszínessé teszi az embert, olyan hamis biztonságot jelent, amely útját állja az elmélyült gondolkodásnak és a jelenségek igazi megismerésének. Isten dolgait a felszínes, önmagával eltelt ember nem értheti meg. Az önteltség, az önimádat veszedelmes, nagyon nehezen elhárítható akadály az élő Istenhez vezető úton.

Isten a régi keretek közt úgy kezdi újjáteremtő munkáját. hogy az egykor tőle elidegenedett, eltávolodott embert magához kapcsolja a Lélek által, és az újjáteremtés objektív adottságának meghirdetésében használja fel eszközként. Azok, akik Jézus mellett a megfelelő ismereteket a Lélek által elsajátították, megkapták a felhatalmazást annak a szolgálatnak a megkezdésére, amelyre a Mester felkészítette őket. Az Atya döntése alapján megtörtént elhívás a felkészülésben folytatódott a Fiú mellett, és a megígért Szentlélek elnyerésével teljesedett. A tanítványok küldetése mögött a Szentháromság-isten munkája van, az emberi eszközök Isten munkája alapján lesznek az ő eszközeivé.

Csel. 2,14–41. Péter igehirdetése.

Lukács a kutatómunkája nyomán megtalált anyagot úgy adja elő, hogy a pünkösdi esemény jelentőségére erőteljes hangsúly kerüljön. A Szentlélek ajándékában részesült ember alkalmassá lett arra, hogy megértse és megmagyarázza Isten tettét. Az üdvtörténet előző eseményeit angyalok, mennyei követek magyarázták meg, a pünkösdi eseményt azonban a Szentlélek ajándékában részesült ember. Az emberi beszéd, az igehirdetés hivatott arra, hogy Isten megváltó munkáját helyes megvilágításba helyezze. Péter pünkösdi beszédével elkezdődött az igehirdetés üdvtörténeti funkciójának betöltése. A pünkösdi prédikáció ugyan Péter második beszéde, de ez az első missziói igehirdetése a zsidók előtt. A beszéd négy egységből áll. Minden nagyobb egységet a hallgatóság megszólítása vezet be (14b; 22a; 29a). Az első egység a 14b–21. Ez a pünkösdi csoda megvilágítása, az esemény jelentőségének felmutatása. A második egység 22–28. versek: Jézus feltámadásának hirdetése. A harmadik részlet a 29–36. versek: írásbizonyíték alapján a pünkösdi csoda hátterének megvilágítása. A feltámadt és megdicsőült Krisztus, az Úr Jézus van a Szentlélek kitöltése mögött. A negyedik részlet a 38b–40. versek: megtérésre szóló felhívás. A missziói igehirdetések a zsidók számára általában ezt a tipikus igehirdetési szerkezetet követik, ilyen felépítésűek. 1. A szituációhoz kapcsolódó bevezetés (14b–21). 2. Igehirdetés Jézus életéről, szenvedése, halála és feltámadása (22–24. vö. 32a–36.). 3. Az apostolok szemtanúságának hangsúlyozása (32). 4. Az Írás bizonyítékainak felsorolása (25–31; 34–35). 5. Megtérésre szóló felhívás (38b–40). Feltűnő, hogy minden részlet írásidézettel zárul. 2:14b–21-ből a 17–21 = Jóel 3:1–5a. A 2:22–28-ból a 25–28 a Zsolt 16:8–11b-vel egyenlő. A 2:29–36; a 34–35; a Zsolt 110:1. A 2:38–40 a 40c Jóel 3:5a gondolatát idézi, visszautalás a beszéd kezdetére, emlékeztetve 5Móz 32:5 és a Zsolt 77:8-ra a LXX szerint.

14–21. Péter az Írás szava által ad választ hallgatói kérdésére.

A „tizenkettő” előtérbe kerül (ApCsel 1:8). Péter a szószóló. Megnyilatkozása ugyanattól a Lélektől való, aki előzőleg (4. v.) szólásra indította őket. Arról beszél, ami lekötötte az ünneplő népet, megmagyarázza azt az eseményt, amelyet Isten vitt végbe köztük. A módszert Mesterétől tanulta (Lk 4:18–21; 24:27). Megszólítása ünnepélyes, méltó az igehirdetéshez. Beszéde bevezetéseként hallgatósága egy részének vádjára utal, és röviden, de határozottan elutasítja az alaptalan gyanúsítást. Nem valamilyen helytelen emberi akcióról, hanem Isten munkájáról van itt szó. A külsejükben hasonló jelenségek lényegüket illetően merőben különbözhetnek, mint ahogyan itt is. – Isten tettei az Írás fényében érthető meg, az Írás alapján kerülnek helyes megvilágításba. Isten az idő, a történelem ura, a próféták által hirdette meg azt a jövőt, amely az első pünkösddel jelenné lett. Elkezdődött az a korszak, amely mindenki számára lehetővé teszi, hogy Istennel közösségben, élő kapcsolatban legyen; ismerje és kövesse, értse és magyarázza tetteit. Isten ebben a korszakban a Szentlélek ajándékát faj, kor, nem és társadalmi különbségre való tekintet nélkül adja mindenkinek. A korszak záró eseménye Krisztus dicsőséges visszajövetele, amelyet a természeti világ rendkívüli eseményei előznek meg (vö. Lk 21:8–36). Krisztus a rendkívüli természeti jelenségek között is megtartja azokat, akik hozzá fordulnak, akik segítségül hívják a nevét. A részlet záró mondata Pálnál már terminus technicusnak számít. A Szentlélek által munkálkodó megdicsőült Krisztus az egész korszakon át megtartó Úr, szabadítását mindazok elnyerik, akik igénylik. Minden korlátozás nélkül adatik a megtartó erő azoknak, akik az Úrhoz, a szabadító Jézushoz fordulnak. Az egyház és zsidókból és pogányokból egybegyülekezettek seregévé lehet, mert az üdvösség, a megtartó erő ígéret szerint minden népé, minden emberé.

22–28. Péter igehirdetése a Szentlélek eljövetelét, jelenük eseményét helyes összefüggésben szemlélteti.

A Lélek eljövetelének a názáreti Jézus élete, munkája, szenvedése, halála, feltámasztása és mennybemenetele a közvetlen előzménye és feltétele. Péter megvilágítja Jézus földi életének és halálának isteni és emberi oldalát. Jézus földi életének minden fázisában megmutatkozott, hogy Isten van vele. Ő cselekszik általa (Jn 5:36; 10:25). Jézus egyedül az Atyától függ. Isten bizonyságot tett a názáreti jézus mellett, hatalmát bizonyító tettek szólnak mellett (Lk 10:13; 19:37). Izráel egy része azonban ellene szól (Lk 22:2; ApCsel 10:39). Ez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy ő Isten küldötte volt a földön. A mindenható Úr a gonosz emberi indulatokból származó tettek által is tervét vitte és viszi előbbre. A Golgotán nem valami felháborítóan értelmetlen dolog történt, hanem Isten megváltó akarata ment végbe (Ézs 53:10; Lk 24:26). Természetesen ez nem menti azokat, akik Isten Fiát keresztre adták. Krisztus feltámadása annak a jele, hogy Isten nemcsak az emberi gonoszságot, hanem annak következményét, a halált is legyőzte, hatalmában tartja. Ereje támasztotta életre Krisztust a halálból, aki elsőszülött a halottak közül (Kol 1:18). Az ószövetségi iratok szavai szerint – amelyek Krisztus útjának különböző szakaszait világították meg., aki az Úrban bízik, az boldogan él földi körülményei között, és abban a reménységében tekint a halálra, hogy Isten uralmának a halál sem korlátja (Mt 17:23; 1Thessz 4:13–18).

29–36. Péter az atyák bizonyságát személyes bizonyságtételével megerősítve foglalkozik – jelenük eseményével – a Szentlélek kitöltésével.

Dávid a családjából származó eljövendő nagy királyról prófétált: Krisztusról. Rajta teljesedett be először Dávid próféciája. A szenvedésen át Isten jobbjára, azaz dicsőségbe vezetett útja. Krisztus a dicsőséges formában való munkálkodás lehetőségéhez, az erő forrásához jutott. A dicsőségben lévő Krisztus nyit utat az Atya ajándéka, a Szentlélek számára. A Szentlélek az Atyának és a Fiúnak a Lelke (Jn 7:39). A megdicsőült Krisztus munkája az, aminek valamennyien tanúi voltak. Az atyák bizonysága szerint Krisztus hatalommal rendelkező Úr. Ura Dávidnak is, amint azt maga Dávid is meghirdette, mert ő a Messiás, ugyankkor fia is m ert az ő ágyékából származott (Mt 22:44 par). Izráel minden tagja előtt nyilvánvalóvá kell válnia annak, hogy a názáreti Jézus élete nem zárult le a kereszttel. Isten rejtetten munkálkodó ereje továbbjuttatta, életre támasztotta és olyan hatalommal ruházta fel, amely mindenekfelett való: érvényes a mennyben és érvényes a földön (Mt 16:17; 28:19; Fil 2:10). Ő a Messiás, a Szabadító. Hiábavaló dolog másra várni mert ő az, akit a próféták hirdettek. Nem szabad másra várni, mert ő az, aki a Seregek Ura nevét viseli, vele egy. Neve lényét jelenti ki. Úr = lehetőségeinek nincs korlátja. Lehetőségeit Atyja akarata szerint a teremtett világ megváltására használja. Az igehirdetés a tudatlanságot oszlatja el, hogy a hit útját egyengesse. Az Írás bizonyságtétele és a szemtanúk vallomása erősíti meg azt a kijelentést, hogy a megfeszített Jézus Krisztus, aki az Atya jobbján ül, vagyis dicsőséges létmódban van. Ő az, aki ígérete szerint a Szentlélek ajándékát kitöltötte. Isten Jézus mellé állt; őt igazolta, akit népe keresztre feszített. Jézus és Izráel vitájában Isten Jézust igazolta. A kereszt Krisztusa a dicsőség Ura. A nép ítélete halált mondott Jézusra, Isten viszont a halálból való élet lehetőségét biztosítja általa.

37–41. Az igehirdetés hatása, útmutatása és eredménye.

Péter igehirdetése megérinti hallgatóságát, tettre ösztönzi az ünneplő embereket. Személyes ügyükké válik az Ige. A szívüket áthasító fájdalom nem a halál jele, hanem az új életé. Az Igét hallgató és az Ige által elmarasztalt nép nem akar megmaradni jelenlegi helyzetében, keresi a kivezető utat, a megoldást. Péter útmutatása konkrét, érthető beszéd. Lépjetek a megtérés útjára: érzületi, értelmi és akarati valótokat, egész lényeteket bocsássátok Isten rendelkezésére, amint azt a meghirdetett Ige igényli. A szolgai formában megjelent názáreti Jézus a megváltó Krisztus. Ezt a meggyőződést fejezi ki a nevére való hivatkozással vállalt és kiszolgáltatott keresztség. A keresztségnek, a Szentháromság-istennel való közösségnek előzménye a bűnbánat, kisérője a bűnbocsánat Jézus érdeméért. Általa Isten elfogadja és igénybe veszi az embert, neki adja Szentlelkét. A látható jelben a láthatatlan Isten adja magát. A keresztség azt fejezi ki, hogy a természeti ember meghalt, és életre támadt az Istentől való új ember, aki a Szentlélek vezetése szerint él. A keresztség betagol az egyházba, Krisztus testébe. A megkeresztelt Jézus hatalma alá került, a bűnei meg vannak bocsátva, a Szentlélek ajándékának az elnyeréséhez nem tartozik szükségképpen hozzá az eksztatikus megnyilatkozás. A Lélek elsősorban az ember belsejét alakítja át, amelynek jele az Isten akaratára hangolódó élet. Krisztus megváltó munkája azonban nemcsak minden népnek, hanem minden nemzedéknek is szól. Az eljövendő nemzedékekre is számított és számít Isten. A jövő népére is érvényes a Krisztusban megmutatkozó kegyelem: sem térben, sem időben nincs korlátja. Isten utódainkra is gondol, ez a garanciája az egyház megújuló és folytatódó életének. A következő nemzedékek és a népek, a „messze lévők” is bele vannak kalkulálva Isten üdvözítő tervébe. Az ígéret mindenkié. Megszabadul mindenki, aki az Úr nevét segítségül hívja. A zsidók és pogányok számára egyaránt kész a szabadítás, az üdvösség, az örök élet lehetősége. Mindkét fajta számára azonos módon érhető el. Isten a mi Istenünk, csak hozzá kell fordulni, mert erre megvan a lehetőségünk ahhoz, hogy ez tapasztalattá legyen számunkra. Ha valaki megszólítja a mi Istenünket, az ígéretei beteljesedésének részesévé lesz. A 40. vers summárium, rövid összefoglalása Péter tanácsainak. Péter útmutatásának célja hallgatóságának megmentése. Engedetlen nemzedékek (vö. 5Móz 32:5; Zsolt 78:8) között is van lehetőség a megmaradásra, de csak azoknak, akik elfogadják az Ige útmutatását (vö. 1Móz 6–8; Józs 6:25). Péter hallgatósága gyülekezetté válik. Az Igének nemcsak hallgatói voltak, hanem befogadóivá is lettek (Róm 10:17). Péter prédikációjával Isten megmutatta az igehirdetés helyét és jelentőségét az egyház életében. Az első keresztyén prédikációnak az eredménye az Ige befogadása, a megkeresztelkedés, a csatlakozás, betagolódás az egyházba. Kérdés, hogy a keresztség milyen külső formák között történt az első pünkösd alkalmával, illetve az apostoli korban. Nyilván az ApCsel szerzője nem a külső formát, hanem a keresztség tartalmát tartja fontosnak, azért közli csak magát a tényt, anélkül, hogy annak külső formáját ismertetné.

Csel. 2,42–47. Az első gyülekezet élete.

A jeruzsálemi gyülekezetről szóló beszámolóban az első idők egyházának képe van előttünk. A helyes kezdetet jó folytatás követte: az egyház megszületését az egyház élete. Nem szalmaláng volt a megtérésük, ami után semmi nem marad, hanem a Krisztus testébe való betagolódás, amit fejlődés növekedés követ. Isten van jelen köztük és általuk a világban. A gyülekezet élete ebben a formájában az ember egyéni és közösségi életének tökéletes megoldásáról beszél, az ember élete megoldásának tökéletes, páratlan zsengéje és jele (Jel 21:3). A következő nemzedékeknek azt hirdeti, hogy Krisztus megváltó munkája az élet minden részletét, egész területét tisztává teszi, a hétköznapi dolgokat megszenteli, lehetőséget ad a bajok orvoslására; mégpedig az adott helyzetben és az adott helyzetnek megfelelően gyökeres megoldásra.

42. A gyülekezet aktív.

Az apostolok tanítása nemcsak a házi alkalmakon, hanem a templomban is folyt. Krisztus parancsának szellemében a hívők nevelésére van szükség (Mt 28:19kk.). Az Ószövetség és a Krisztusra vonatkozó dolgok az apostolok tanításának témái. A közösség megélése, a Krisztus javaiból való közös részesedés testvérként állítja egymás mellé a gyülekezet tagjait: adományok ajándékozására és elfogadására indítja őket. A kenyér megtörése általában a közös étkezéseket jelenti. Izráelben a „kenyér megtörése” az étkezés jelölésére használt kifejezés. Általában minden étkezés a feltámadott Úrral való közösségre emlékeztette a gyülekezetet: úrvacsorává szentelődött. Ez az úrvacsora legősibb formája. Az imádkozás a naponként Isten elé vitt hálaáldozat. Az imádság a fegyver nélküliek fegyvere. A Lélek az imádság által a menny erőit közvetíti. Ez a vers, amely az újonnan megtértekről szól, átvezet a hívők, a gyülekezet életstílusának ismertetéséhez. A tanítás, az adakozás, a kenyér megtörése és az imádság úgy az őskeresztyén istentisztelet eleme, hogy azok közül egy sem korlátozódik csupán az istentiszteleti alkalmakra. Az apostoli tanítás mellett a koinóniát is úgy gyakorolták a gyülekezet tagjai, ahogyan arra szükség volt. A gyülekezet tagjai segítgették egymást nemcsak pénz-, hanem természetbeli adományokkal is. A kenyér megtöréséhez hozzátartozott a kehely kitöltése (Lk 22:19) és a házankénti étkezés is. Mindenekelőtt az imádság volt az, amely a zsidó gyülekezettel közös. Természetesen az imádság sem maradt csak az istentiszteleti alkalom eseménye.

43–47. A gyülekezet megbecsült, életformája bizonyságtétel.

Itt kezdődik az első részletesebb „summárium”, vagyis összefoglalás és jellemzés a gyülekezet életéről. A kívül élők (pasé psyché a héb. cól nefes) tiszteletteljes félelemmel tekintenek a gyülekezetre, mint ahogyan a pogány ember tekint arra helyre, ahol Isten jelenlétét sejti. A rendezett gyülekezet nem megköveteli, hanem kiváltja a tiszteletet. Az ilyen tisztelet nem külső kényszer hatására támad, hanem belső indíttatásból fakad. A Szentlélek erejével felruházott apostolok emberi kepésségeket meghaladó tettekre képesek. A megdicsőült Krisztus munkában van: Isten lehajolt népéhez és közöttük van. Az apostolok Isten erejével orvosolják a földi nyomorúságokat (ApCsel 3:1–10; 5:1–11.15; 9:32; 11:18). A hívők meggyőződése hétköznapi életükben, életformájukban mutatkozik meg. Az élet anyagi természetű dolgait sem a földi törvényszerűségek szerint intézték, hanem a Lélek megszentelő munkájának hatása alatt. Javaikkal egymás javát segítették elő (eichon hopanta koina: „mindenüket közösen birtokolták” vagy „mindenüket közösnek tekintették”). Ebben a közösségben mindaz beteljesedett, amit Isten az Ószövetség népének mondott a föld, az anyagi javak közösségéről. Míg ott az ember önzése győzött az Isten kijelentése felett, addig itt a Lélek legyőzte az emberi szív önzését. Életközösségüket két jelzővel illeti az Írás: „örömmel” és „tiszta szívvel”. A gyülekezet istentisztelete és élete egyaránt Istent dicsőíti (vö. Lk 2:13.20; 9:27; ApCsel 3:8), és tapasztalja az ő jóságos, segítő megmentő hatalmát. A házakban ott van Isten, a templomban ott van a gyülekezet és a tanításban nyert áldások az életben gyümölcsöznek. Az egész nép kedveli, szereti, becsüli őket (ApCsel 5:13). A megtartó Úr továbbosztja kegyelmét, növeli az egyházat.