AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIRŐL ÍROTT KÖNYV MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára professzor

Bevezetés A könyv helye az Újszövetségben, neve, szerzője; az egyházi atyák bizonyságtétele.

Az ApCsel a kanonizálás folyamán két jelentős, különböző műfajú iratcsoport közé került. Az evangéliumok és az apostoli levelek fényének árnyékában húzódott meg. Hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg az egyház felfedezte jelentőségét. Az első igehirdetők közül alig van valaki, aki magyarázatot írt hozzá. Origenes is csak 17 homíliát írt róla. Chrysostomus az első, aki a könyv értékét felfedezte és azt nagy buzgalommal másokban is igyekezett tudatosítani: 55 homíliát írt róla. Ha jelentősége nem is, de maga a mű már az 1. század végén ismert, hiteles iratnak számít. Az egyházi atyák is így hivatkoznak rá műveikben. Az 1. Kelemen levél, Antiochiai Ignatius, Barnabás levele, a Didache, Hermas Pásztora, Polykarpus, a 2. Kelemen-levél, Justinus Martyr ismerik és idézik az ApCsel-t. Az újszövetségi kánon bevett, elismert iratai közé számít Keleten és Nyugaton egyaránt, a kánonalkotási kísérletek kezdetétől fogva. A címet nem a szerző adta művének. Ha volt is a könyvnek eredetileg címe vagy felirata – amiről semmit nem tudunk –, akkor az más volt, mint a ma ismert cím. A szerző számára ugyanis az „apostolok” elnevezés a „tizenkettőt” jelentette. Ebben a könyvben pedig olyanokról is szó van – sőt a könyv nagy részében olyanokról van szó –, akik nem tartoztak a „tizenkettőhöz”. A könyv egyébként Lukács evangéliumának a második kötete: jelenlegi címét akkor kapta, amikor a kanonizálás folyamán – műfajára való tekintettel – elszakadt az első kötettől. Ez a cím a 2. század elejének gondolkodását tükrözi: Péter és Pál tekintélyére utal. A könyv szerzője Lukács, a harmadik evangélium írója. A szélsőséges kritikai iskolák ugyan Lukács szerzőségét még az ún. „személyes tudósítás”/„Wir-Bericht” esetében is megkérdőjelezik, azonban feltételezéseik nem bizonyíthatóak, és az érveik nem meggyőzőek. Lukács Antiókhiából származó, rendkívül képzett szír keresztyén. Személyéről csak annyit tudunk meg a ránk maradt iratokból, amennyi missziói munkásságával összefügg. Pál munkatársa, Troászban csatlakozott hozzá, az események egy tekintélyes részének szemtanúja (ApCsel 16:10–17; 20:5–12; 21:1–18; 27:1–8.16.) Pál a leveleiben szeretettel emlékezik meg róla. Lukács Rómába is elkísérte az apostolt, és mellette maradt (Kol 4:14; Filem 24; 2Tim 4:11).

A könyv szövege, nyelve, stílusa, műfaja.

A Nestle-féle kiadásban az ApCsel az egyiptomi szöveg alapján van előttünk. A szövegkritikai apparátus a jelentősebb eltéréseket is közli, elsősorban a nyugati szövegvariánsokat. Mivel az egyiptomi és a nyugati szövet közt terjedelmét és stílusát tekintve lényeges különbség van, némelyek a különbségeket azzal próbálják megmagyarázni, hogy maga a szerző hagyományozta kétféle változatban a művet. Mások a nyugati szöveget az egyiptomi szöveg parafrázisának tekintették. Voltak azonban olyanok is, akik a nyugati szöveget tekintik az ApCsel-szöveg eredeti formájának. Ma általában az egyiptomi szöveget tekintik a szövegkritikusok az ApCsel alapszövegének. Ennek egy simább, javított, de a lényeges kérdésekben semmi többletet nem nyújtó formája, egy tudós kéztől származó parafrázisa a nyugati szöveg. A könyv nyelve igen jó koiné: az Újszövetségben csak a Zsid nyelve képvisel magasabb irodalmi szintet. Érezhető a könyvön, hogy korának művelt embere szólal meg benne. Ismeri és használja kora nyelvének kifejezéskészletét, azonban mindig alárendelve a mondanivalónak. A nyelv Lukács esetében a hűséges bizonyságtétel eszköze. Szókincse elég jelentős érintkezést mutat Iosephusszal, Plutarchosszal, Lukianosszal. Stílusa a bizonyságtétel alázatos eszköze. Nem idealizál, hanem sokkal inkább dramatizál: az eseményeket a maguk eredeti ízének érzékeltetésével, minden szépítés nélkül igyekszik visszaadni., a feszültségi pontokra irányítva olvasói figyelmét. Tudatosan ügyel arra, hogy ugyanaz az esemény másként hat különböző szituációkban, ezért minden eseménynek azt a jelentőségét igyekszik érzékeltetni, amelyet az az új szituáció által nyert. Műfaja páratlan az újszövetségi irodalomban. Az írásmagyarázók egy része ugyan Lukács mindkét művét evangéliumnak tekinti: az ApCsel a Szentlélek evangéliuma. Mások az első keresztyén egyháztörténetet látják benne. Mindkét álláspontnak igaza van. Az ApCsel történeti eseményről számol be, és igénybe veszi a korabeli történetírás eszközeit, alkalmazkodik a kor irodalmi termékeinek formai kellékeihez (ld. Lk), azonban ebben a keretben egy speciális történeti-teológiai szemlélet érvényesül. A könyv bizonyságtétel a feltámasztott és megdicsőült Krisztusról, aki a Szentlélek által, emberi eszközök igénybevételével munkálkodik az egyházban és általa a világban. Az ApCsel bizonyságtételének megfogalmazásában Lukács szabadabb mint az evangéliumában (ld. Lk). Ami az események lényegét illeti, hűséges a történtekhez, egyébként nem ragaszkodik egyetlen esemény szó szerinti ismétléséhez sem (9. r; 22:4; 26. r.). Szabadon kezeli anyagát, variál anélkül, hogy a történet lényegét, eredeti értelmét megváltoztatná. Az ApCsel távolról sem öleli fel az apostoli kor egyházának történetét, csak arról számol be, ami a könyv céljának megfelel. Az evangélium munkásai közül egyiknek sem kíséri végig a munkásságát. Az kerül előtérbe, aki az Isten világméretű missziói munkája kibontakoztatásának egy-egy újabb szakaszában az ő emberi eszköze.

A könyv anyaga, forrásai, szerkezete, célja.

Az ApCsel anyaga három nagy csoportba osztható: a) nagyobb, összefüggő beszédek, melyek szerkezete a következőképpen alakul: 1. Bevezetés, amely a szituációhoz kapcsolódó mondatokat tartalmaz. 2. Igehirdetés Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról. 3. Az apostolok bizonyságtétele, akik Jézus munkájának szemtanúi voltak. 4. Az írásidézet, amely Isten kijelentésének idézése révén az ígéretek beteljesedését bizonyítja. 5. Felszólítás megtérésre; b) az ún. summáriumok, vagyis az egyház életének összefoglaló jellemzései; c) Lukács szerkesztő és értékelő munkájának eredményei. Forrásairól semmiféle felvilágosítást sem ad. Ez az ókori historikus esetében egyébként sem feltűnő. Lukács anyagának egy részét Palesztinában gyűjtötte össze szemtanúk beszámolója alapján. Itt esetleg írásos feljegyzésekhez is hozzájuthatott. Fülöp és a jeruzsálemi gyülekezetek tagjai sok értékes adattal szolgálhattak. Komoly írásos források használata nem mutatható ki az ApCsel-ben, csupán az ún. „személyes tudósítás” („Wir-Bericht”). Azonban ennek maga Lukács a szerzője, így csak arról van, szó, hogy feljegyzéseit a kutatómunkája eredményeként nyert anyaggal együtt az egységes művé szerkesztette. A kritikai iskolák álláspontja szerint az ApCsel írásos forrásokra vezethető vissza. Ez a stílusából csupán azért nem érezhető, mert a mű szerzője szabadon átdolgozta forrásait. A kritikai irányzatok mai álláspontja alapján a könyv anyaga a következő forrásokra vezethető vissza. Első felében szóhoz jut egy jeruzsálemi-cézáreai (ApCsel 3:1–5:16; 8:5–40; 9:3–11.18; 12:1–23) legendás elemeket tartalmazó (2:5–17:42), és egy antiókhiai-jeruzsálemi forrás (6:1–8:4; 11:19–30; 12:25–15:35). A könyv második felében a „személyes tudósítás” és az útinapló a szerző forrása. A könyv szerkezete művészi. Két nagy részre tagolódik. Az első rész eseményeinek színhelye Jeruzsálem, Samária és Cézárea. A második rész eseményeinek színhelye Palesztina mellett a Római Birodalom számos kisebb nagyobb városa és Róma. Az első nagy egység az ősegyház életét ábrázolja, az egyház életének azt a szakaszát, amelyet a törvényhez alkalmazkodva Izráel keretei között élt meg. A második Pál apostol missziói munkásságát, az egyház életének azt a szakaszát tartalmazza, amelyben az előző, előkészítő jellegű események után kialakult az egyház életének új rendje: a jeruzsálemi apostoli gyűlés szellemében szabaddá lett a nomizmustól. Az új tartalom új kereteket igényelt és nyert (Mk 2:21–22). A könyv felépítése az egyház életének eseményeit tükrözi Jézus mennybemenetelétől Pál apostol római munkásságáig. Minden egyes esemény magában hordja a következő csíráját, jelzi és előkészíti a következőt. Az ellentétes pólusok találkozásából kirobbanó feszültség az egyház életének egy-egy új szakaszát indította el. Az Izráel és az ősgyülekezet, a héberek és hellénisták, a zsidókeresztyének és pogánykeresztyének közt támadt ellentétek szükségessé tették a problémák mérlegelését és megoldását. Az egyház élete teológiát szült, a teológia alakította az életét. Isten úgy munkálkodik, hogy az emberi tényezőből adódó zavaró mozzanatok által is tervét juttatja előbbre. A könyv célja a Jézus missziói parancsa szerint való missziói munka útjának szemléltetése. Az ApCsel elbeszéli, hogy a Jeruzsálemből kiinduló misszió Júdeán és Samárián át az akkor ismert világ centrumába, Rómába is eljutott. Azt a nagy teológiai fordulatot is szemlélteti – mely az ősegyház és missziói munkásai számára egyaránt meglepő volt –, hogy Isten kilépett az ószövetségi Izráel keretei közül, és a pogányokhoz fordult szabadítása üzenetével, a pogányok be is fogadták. Istennek ez a tette készíti elő Izráel sorsának megoldódását (Róm 9–11). A szerző a mű központi gondolatának szem előtt tartásával szelektálja a rendelkezésére álló anyagot, és csak arról szól, ami célkitűzését előbbre viszi. A könyv befejezése szokatlan, de céljának megfelelő. A mű eljutott az egyház élete új, nagy korszakának ábrázolásáig. A könyv azok előtt tűnik befejezetlennek, akik központi gondolatát nem ismerik vagy nem vállalják. Lukács két írása az üdv-történet három nagy korszakát ábrázolja: Izráel, Jézus és az egyház korát. Megmutatja, hogy az ígéret és az ígéretek beteljesedésének kora szervesen kapcsolódik egymáshoz. A törvényes ígéret korát az ígéretek beteljesedésének kora követi: Isten országának hirdetése (Lk 16:16) Jézus által, majd az egyház kora a Lélek ajándékozása, a világmisszióhoz szükséges erő közvetítése által. Jézus megjelenése kapcsolja össze Izráel és az egyház korszakát. A könyv keletkezési helye és ideje.

A kutatások eredményeinek mérlegelése után az látszik elfogadhatónak, hogy az ApCsel Rómában keletkezett Kr. u. 80-ban.

A könyv tartalmai felosztása:

I. A SZENTLÉLEK ELJÖVETELÉNEK ELŐZMÉNYEI
1. Visszapillantás és búcsúzás (1:1–8). 2. Jézus mennybemenetele (1:9–14). 3. Az apostoli kör kiegészítése, Júdás helyének betöltése (1:15–26).
II. A SZENTLÉLEK ELJÖVETELE ÉS MUNKÁJÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI
1. A szentlélek kitöltése (2:1–13). 2. Péter igehirdetése (2:14–41). 3. Az első gyülekezet élete (2:42–47). 4. Péter meggyógyítja a sántát (3:1–10). 5. Péter második igehirdetése (3:11–26). 6. Péter és János a Nagytanács előtt (4:1–22). 7. A gyülekezet imádsága (4:23–31). 8. Testvéri közösség a gyülekezetben (4:32–37). 9. Anániás és Szafira (5:1–11). 10. Az apostolok gyógyításai (5:12–16). 11. Az apostolok fogsága és szabadulása (5:17–42). 12. A szolgálat megosztása; új munkások kerülnek az apostolok mellé (6:1–7). 13. István munkálkodása és letartóztatása (6:8–15). 14. István beszéde (7:1–53). 15. István megkövezése (7:54–60). 16. A jeruzsálemi gyülekezet üldözése (8:1–3). 17. A samáriaiak megtérése (8:4–25). 18. Az etiópiai főember megtérése (8:26–40). 19. Pál megtérése (9:1–19a). 20. Pál Damaszkuszban és Jeruzsálemben (9:19b–31). 21. Péter Liddában és Joppében (9:32–43). 22. Kornéliusz megtérése (10:1–48). 23. Péter beszámol a pogányok közt végzett munkájáról, bemutatja munkája hátterét (11:1–19). 24. Az antiókhiai gyülekezet alapítása (11:19–26). 25. Különböző helyeken, de egymásért gyűjtenek adományokat (11:27–30). 26. Heródes Agrippa kegyetlenkedése és halála (12:1–25).
III. AZ EVANGÉLIUM ÚTJA A FÖLD VÉGSŐ HATÁRÁIG
a) Az első missziói út (13:1–15:35).
1. Barnabás és Pál kiküldése: a ciprusi út (13:1–12). 2. A pizídiai Antiókhiában (13:13–52). 3. Ikóniumban (14:1–7). 4. Lisztrában (14:8–21a). 5. Visszatérés Antiókhiába (14:21b–28). 6. A jeruzsálemi apostoli gyűlés (15:1–35).
b) A második missziói út (15:36–18:22).
1. Pál és Barnabás útjai elválnak (15:36–41). 2. Gyülekezeti látogatások és új munkára szóló megbízatás (16:1–10). 3. Filippiben (16:11–40). 4. Thesszalonikában (17:1–9). 5. Béreában (17:10–15). 6. Athénben (17:16–34). 7. Korinthusban (18:1–17). 8. Pál körútja, a gyülekezet építése (18:18–22).
c) A harmadik missziói út (18:23–21:14).
1. Pál gyülekezeti látogatásai; Apollós Efézusban (18:23–28). 2. Pál Efézusban (19:1–22). 3. Efézusi tüntetés Demetriusz lázítása nyomán (19:23–40). 4. Görögországban (20:1–6). 5. Troászi istentisztelet (20:7–12). 6. Troászból Milétoszba (20:13–16). 7. Pál elbúcsúzik az efézusi vénektől (20:17–38). 8. Milétosztól Cézáreáig (21:1–14).
d) Isten igéje nincs bilincsbe verve (21:15–28:31).
1. Jeruzsálemben (21:15–26). 2. Pál elfogatása (21:27–40). 3. Pál beszéde Jeruzsálem népéhez és ennek következményei (22:1–30). 4. Pál a Nagytanács előtt (23:1–11). 5. A zsidók összeesküvése Pál ellen (23:11–15). 6. Pál unokaöccse jelenti az összeesküvők tervét (23:16–22). 7. Pált Cézárába kísérik (23:23–35). 8. Pált Félix előtt vádolják (24:1–9). 9. Pál védőbeszéde (24:10–21). 10. Pál és Félix (24:24–27). 11. Fesztus Jeruzsálemben (25:1–5). 12. Pál a császárra hivatkozik (25:6–12). 13. Agrippa király látogatása Fesztusznál (25:13–22). 14. Fesztus üdvözli a vendégeket és megnyitja a gyűlést (25:23–27). 15. Pál Agrippa és Fesztus előtt (26:1–32). 16. Útban Róma felé (27:1–44). 17. Málta szigetén (28:1–10). 18. Máltától Rómáig (28:11–16). 19. Pál Rómában (28:17–31).
Irodalom.
W. Bauer: Wörterbuch zum N. T. 5. Aufl. – Berlin 1958. Feine-Behm-Kümmel: Einleitung in das N. T. 13. durchges. Aufl. Berlin 1965. W. Michaelis: Einleitung in das N. T. 2. umgearbeite Aufl. – Berlin 1954. Varga Zs.: Újszövetségi bevezetés (teológiai akadémiai hallgatók használatára készített stencilezett jegyzet) Debrecen 1956. O. Bauernfeind: Kommentar und Studien zur Apostelgeschichte. Tübingen 1980. W. Barclay: Apostelgeschichte. – Wuppertal 1986. H. W. Bayer: Die Apostelgeschichte (Das N. T. D. 5. Bd). 8. Aufl. – Berlin 1959. W. de Boor: Die Apostelgeschichte. – Wuppertal 1982. H. Bruns: Das Neue Testament 5. Aufl. Basel 1961. H. Conzelmann: Die Apostelgeschichte (Handbuch zum N. T. 7.) – Tübingen 1963. H. Haenchen: Die Apostelgeschichte (Kritischexegetischer Kommentar über das N. T. 10. Aufl.) – Göttingen 1956. H. J. Holtzmenn: Die Synoptiker – Die Apostelgeschichte (Handbuch zum T. 1.). 2. Aufl. – Freiburg 1892. C. V. Lechler: Die Apostelgeschicte (Lange, Bibelwerk N. T. 5.) 4. Aufl. – Leipzig 1881. R. Pesch: Die Apostelgeschichte. 1–2. Zürich 1986. G. Schille: Die Apostelgeschichte das Lukas. – Berlin 1984. Evangelische Verlagsanstalt. Theol. Handkommentar z. N. T. 5. U. Smidt: Die Apostelgeschichte. Bibelhilfe für die gemeinde. – Berlin 1951. G. Staehlin: Die Apostelgeschichte. – Göttingen 1975. Vandenhoeck-Ruprecht. NTD. 5. Varga Zs.: Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv magyarázata (teológiai akadémiai hallgatók használatára készítet jegyzet) – Debrecen 1953.