Ján. XX. RÉSZ

Ján. 20,1–18. Jézus feltámadása, a feltámadt Úr küldetésében járó asszony.

János evangéliuma a Jézus feltámadásáról szóló tudósításában különösen két mozzanatot hangsúlyoz. Az egyik az üres sír ténye, amelynek számos szemtanúja volt. A másik az, hogy a feltámadt Jézus először egy asszonynak, a magdalai Máriának jelent meg. Az üres sír tényéről mind a négy evangélium tudósít. A negyedik evangélium szerzője ismerhette a szinoptikusok Jézus feltámadásáról szóló elbeszéléseit, azonban tőlük függetlenül, a saját tapasztalatára és értesülésére támaszkodva ír. Hangsúlyozni kívánja, hogy Jézus először nem Péternek, nem Jakabnak, nem a tizenegynek, hanem a magdalai Máriának jelent meg. Ez a tény annak a döntő jelentőségű változásnak a jele, amely a teremtett világ életében Krisztus megváltó munkájával megtörtént. A szeretett tanítvány hűségesen tesz erről bizonyságot. Az esemény úgy történhetett, hogy amikor hírt adott Mária a tanítványoknak az üres sír tényéről, a két tanítvány nagy sietséggel elrohant Krisztus sírjához, Mária lemaradt. Mire Mária odaért a sírhoz, azok már nem voltak ott. Mária teljesen beletemetkezett Jézus siratásába. Jézus ekkor megjelenik neki, megszólítja és megbízást ad neki szolgálatra. A testvérek közösségébe neki kell vinnie az örömhírt.

1–2. A hét első napján Mária meg akarta nézni a sírt.

Té de mia tón sabbatón = echód basabbat „a hét első napján”. A „sabbata” a hetet jelenti, sémitizmus. A Jézus keresztre feszítése és halála után következő hét első napjáról van szó. – A magdalai Mária egészen korán ment ki a sírhoz, még sötét volt. Mk 16:2 szerint „akkor kelt fel a nap”; Mt 28:1 szerint „a hét első napján, amikor virradt”. Az evangéliumok híradása szerint a hajnali órákról van szó. János csak a magdalai Máriát említi, arról nem beszél, hogy mások is voltak vele, mint ahogyan Mk (16:1) és Mt (28). Valószínűleg arról lehet szó, hogy a magdalai Mária korábban és külön ment ki a sírhoz. A szinoptikus evangéliumok viszont erről külön nem szólnak. Mindenesetre összefoglaló jellegűnek ható beszámolójuk szerint is első helyen szerepel a magdalai Mária azoknak az asszonyoknak a sorában, akik a kora hajnali órákban felkeresték Jézus sírját. A 2. v. oidamen plur 1. száma arra enged következtetni, hogy a magdalai Mária nem csak a maga tapasztalatáról beszél, hanem az asszonyok nevében, mint ahogyan Péter is általában a tanítványi kör nevében szólalt meg többnyire. – Mindenesetre az kétségtelen, hogy a magdalai Máriának kiemelt szerepe van a Jézus sírja körüli eseményekben akkor is, ha történetesen többen is ott voltak mellette. Nyilván János azért is emeli ki. – Mária céljáról nem szól. Valószínűleg Mária csak egyszerűen meg akarta nézni a sírt. Szemmel akarta tartani az események további alakulását. A sírt üresen találta. Amint meglátta, hogy a kő el van távolítva a sírról, szükségesnek tartotta, hogy értesítse erről azokat a tanítványokat, akiket a legjelentősebbeknek tartott ebben a körben. Így Péternek és a „szeretett tanítványnak” szólt.

3–10. Péter és a „szeretett tanítvány” Jézus üres sírjánál.

Mária híradása nyomán mindkettő azonnal a sírhoz fut. Először a „szeretett tanítvány” érkezett meg. Behajolt, de csupán a lepedőket látta, a sír üres volt, ahogyan Mária elmondta. Péter a saját tapasztalata alapján is megállapította ezt. A lepedőket szépen rendben találta: az egyértelmű, hogy nem sírrablás történt. A másik tanítvány ezután ment be a sírba. Mikor látta a rendben otthagyott sírboltot, hitt. Hitt abban, hogy Jézus feltámadt. Az üres sír Jézus feltámadásának a jele, amely mindenki tapasztalatává lett rövidesen. A szeretett tanítvány hitének nagysága abban mutatkozik meg, hogy úgy hisz az üres sír láttán, mintha már a feltámadt Jézust is látta volna, pedig csak a feltámadásra utaló jeleket látta. Az üres sír számára annak a jele volt, hogy Jézus nem a halottakhoz, hanem az élőkhöz tartozik. – Péter ugyanannak az eseménynek a tapasztalata nyomán nem jutott el ugyanarra a meggyőződésre. Az első, aki az üres sír nyomán arra a meggyőződésre eljutott, hogy Jézus él, az a „szeretett tanítvány”. – A tanítványok az üres sírtól hazamentek.

11–18. Mária tapasztalata és küldetése: az üres sír és a feltámadt Jézustól nyert megbízás.

A részlet középpontjában újra a magdalai Mária áll. Péter és a másik tanítvány, miután meggyőződött arról, hogy Jézus sírja valóban üres, elmentek haza. Mária viszont ott maradt, siratva Jézust. Így lett Jézus első megjelenésének szemtanúja. Az első ember, aki látta és felismerte a Feltámadottat, nem Péter, nem Jakab, nem János, hanem egy asszony volt: Mária Magdaléna, a magdalai Mária. Mk 16:9 is kiemeli a magdalai Mária elsőségét. A negyedik evangéliumnak volt elég történeti és teológiai bátorsága arra, hogy Mária Magdaléna konkurencia nélkül való elsőbbségét mind az epifániák sorrendjében, mind pedig az apostoli húsvéti üzenet történetében jogaiba iktassa, minden bizonnyal Jézus szellemében. – Amint Mária behajolt a sírba, két fehér ruhában lévő angyalt látott, akik Mária szomorúságának oka iránt érdeklődnek. További beszélgetésre a történet szerint nincs lehetőség, ugyanis az esemény más irányban folytatódik tovább. Mária mögött ott van a Feltámadott, bár ő nem ismeri fel. A történetnek ez a vonása az emmauszi tanítványok történetével mutat rokonságot. A feltámadott Isten testi szemekkel, emberi érzékekkel nem ismerhető fel. A feltámadott felismeréséhez nem elegendő az emberi adottság. A feltámadott ott és akkor válik felismerhetővé, amikor és ahol ő akarja. Mária látta Jézust, aki ott állt, azonban nem volt tudatában annak, hogy Jézus az: arra gondolt, hogy a kertésszel van dolga. Az emberi szem nem elég a feltámadt Krisztus meglátásához. Míg az emmauszi tanítványok a kenyér megtöréséről, addig Mária arról a szaváról ismerte fel az Urat, amellyel őt nevén szólította. Természetesen mindkét esetben az Úr munkálja megismerését. Szavára válasz Mária részéről a teljes tiszteletről és szeretetről tanúskodó rabboni „én Uram”, „én Mesterem”, a rabbi mellékformája. Krisztus felismerése mindig titok, mindig csoda. A Krisztus szava úgy ismerteti meg az Urat, hogy ő ad szava által látó szemet, értelmet és szívet. A feltámadt Krisztus felismerése a Szentlélek ajándéka. Mária hódolatára, amellyel Jézust maga mellett akarja tartani, az Úr válasza kettős. Mé mou haptou „ne érints”, „ne tartóztass fel engem”, ti. azon az úton, amely az Atyához vezet. Jézus, amint a magdalai Máriát megvigasztalta, bizonyossá tette feltámadásáról, s továbbmegy a számára kijelölt úton. Jézus a továbbiakban már nem úgy van tanítványaival, mint halála előtt. A feltámadott többé már nem ahhoz a világhoz tartozik, amelyben még ideiglenesen tartózkodik. A feltámadott tulajdonképpen egy sajátos köztes állapotban van feltámadása után. A halálból visszatért a lét a földi dimenzióiba, a mennybe viszont még nem ment fel. Még megjelent a földön, de már nem földi, még nem ment fel az Atyához, de már mennyei. Testben támadt fel, de teste már az eljövendő, a dicsőséges test jellegzetességeit mutatja. Máriának azt kell meglátni, hogy az a Jézus, aki visszajött a halálból, ugyanaz, mint aki elment, viszont megváltozott az állapota, helyzete, testének minősége. A földi Jézus jele a halálból feltámasztott emberi létmódnak, emberi egzisztenciának. A földi Jézus a dicsőség Krisztusává lett. A mé haptou mou tehát oly módon jelenti azt, hogy „ne tartóztass engem” a küldetés útján, amely az Atyához vezet, a dicsőségbe, hogy ezzel együtt az is nyilvánvalóvá válik, hogy a vele való érintkezésnek más a módja ezután, mint amilyen volt korábban. Jézus, mint aki páratlan, egyedülálló visszonyban volt földi élete során is az Atyával, feltámadása után hozzá tér vissza azzal, hogy megváltó munkája által az ő Atyja a mi Atyánk, az ő Istene a mi Istenünk. De míg neki eleve, nekünk őérte. A Jézussal való közösség nem jelent vele való azonosságot.

Az Atya–Fiú viszonyban az ember nem válik isteni lénnyé. Isten és az ember közt lévő közösség lehetőségét hirdeti meg Máriának a feltámadt Krisztus úgy, hogy egyúttal az Isten és ember közt lévő különbséget is nyilvánvalóvá teszi. Mária Magdaléna a feltámadt Úrtól kap megbízatást. Az Urat kell hirdetnie, Krisztus dicsőségébe vezető útjáról kell bizonyságot tennie. A halálból feltámadt Úr útja tovább folytatódik a dicsőségbe. A dicsőség Krisztusa ugyanazt a kijelentést adja, amelyet a földi Jézus meghirdetett. – Jézus testvéreihez küldi Máriát. A feltámadt Krisztus testvéreinek tartja földi népét, jelezve útjukat. Jézus epifániája Mária esetében elhívást és elküldést jelent, mint ahogyan epifániái általában. Máriát szolgálatába állítja a Feltámadott. – Mária Jézus feltámadásának és megjelenésének az első tanúja – a legrégebbi, a Márk anyaga szerint is. – Asszonyra megy vissza az első húsvéti bizonyságtétel, a Feltámadottat hirdető tanúvallomás. Az első – János szerint –, aki ezt kimondta: „láttam az Urat”, egy asszony volt. Ez zsidó füleknek nemcsak hallatlan, hanem egyszerűen lehetetlen is volt, amikor a zsidó jog szerint az asszony tanúvallomása nem volt érvényes. Itt azonban – és ez valódi keresztyén hagyomány –, Jézus feltámadásának első tanúja és hírnöke asszony. Jézus azt az új rendet, amely megváltó munkájának alapján az újjáteremtés jegyében áll, földi keretek között is érvényesíti. Asszony által hirdetteti meg tanítványi körében a bűn jegyében álló korszak végét, az új korszak kezdetét, a halál felett az élet győzelmét. A halálon győzelmet vevő Úr új életet jelentő üzenetét úgy hirdetteti, hogy jelt is ad arról, hogy elkezdődött ez a korszak, ezért lehet a Jézus feltámadásáról szóló örömüzenet hírnöke asszony. Az elhívást – a küldetést – és a küldetés tartalmát, a kijelentést egyaránt a feltámadt Úr adta Máriának, aki engedelmességgel válaszolt, a megbízást adó Úr útmutatása szerint járt el. A názáreti Jézus, aki asszony által született, feltámadása után a keresztyén hit alapját jelentő üzenet hirdetését rábízta az asszonyra. Az újjáteremtés jegyében álló korszakban, Izráel régi rendjét maga mögött hagyva szolgálatára elhívta és elküldte az asszonyt. A Jézus feltámadása utáni korszak minden tekintetben, újjáteremtő munkájának jegyében áll.

Ján. 20,19–23. Jézus megjelenése a tanítványok körében.

Arról a napról van szó, amikor Jézus Mária Magdalénának megjelent, vagyis a hét első napjának, a feltámadás napjának, a mi vasárnapunknak az estéjéről. A tanítványok félelmükben zárt ajtók mögött vannak együtt. A tanítványok féltek, hogy a Mester után ők vannak soron, azaz a nép vezetői őket is kivégeztetik. Jézus hirtelen és váratlanul – a zárt ajtók ellenére – megjelenik köztük és úgy köszönti őket, ugyanazzal a köszöntéssel, amellyel szenvedése és halála előtt elbúcsúzott tőlük (Jn 14:27; 16:33). Ez a köszöntés nemcsak azt jelenti, hogy Isten óvjon meg minden bajtól, hanem ezzel együtt azt is, hogy ajándékozzon meg minden jóval. A görög eiréné a héber salóm fordítása, amely egészen átfogó értelemben jelenti az ember és az egész teremtett világ javát, harmóniáját, a rendezett, jó körülményeket. Jézus hangja, köszöntése a régi, de teste már új, a halálból feltámasztott ember teste, amely nem kötődik a feltámadás előtti test törvényszerűségeihez. A feltámasztott test független a természeti törvény korlátaitól. Jézus szavaival megnyugtatja tanítványait és bizonyságát adja annak, hogy ő az, aki szenvedése és halála előtt velük volt. A sebhelyek nyoma látható a feltámasztott testen. A megfeszített és a feltámasztott Jézus azonos személy. A tanítványok szívét betöltő fájdalom, szomorúság örömre változott (Jn 16:20kk.; 17:13). Jézus ígérete beteljesedett, tanítványai meglátták az Urat, az elválás nem örökre szólt. A feltámasztott Jézussal való találkozás nem merül ki az egymásnak való örvendezésben. Jézus megismétli minden jót, üdvösséget ígérő szavát, amely békességet jelent Istennel, egymással és a környezetükkel, vagyis az eljövendő világ erejének érvényesülését e világ keretei között, és ehhez kapcsolja a küldetésre indító szavait. A „békesség néktek” köszöntés megismétlése ünnepélyessé teszi a tanítványok kiküldését. A misszió lehetősége, módja és felelőssége együtt lesz világossá Jézus mondata alapján. Ahogyan ő az Atya küldötte volt a földön, úgy lesznek a tanítványok az ő küldöttei. Az ő munkája alapján végzik tovább azt, amire megbízást kaptak (Jn 13:20; vö. 17:18). Feladatuk elvégzéséhez felfegyverzi őket az Úr. Látható gesztus által részesíti őket a Szentlélek ajándékában. A jövőben teljesítendő küldetésükhöz amellett, amit a Jézussal töltött idő jelentett, a kívülről és felülről jövő mennyei ajándékra van szükség, arra a Lélekre, aki hitelesíti, érvényesíti és alkalmazza mindazt, amit Jézus tett. A Szentlélek közlése által nyerik el a bűnbocsánat hirdetéséhez, illetve megtagadásához a felhatalmazást (Mt 16:19; 18:18; Lk 24:16; ApCsel 2:24; 2Thessz 2:15; Jel 2:13–15.25; 3:11). A tanítványok itt nem arra nyernek felhatalmazást, hogy a világ fölött ítélkezzenek, hanem arra, hogy hitet ébresszenek, gyülekezetet építsenek és abban hivatásukat teljesítsék. Az oldás és kötés tiszte a tanítványok hivatásából adódó feladat, amelyre a feltámadt Jézus hatalmazta fel őket a Szentlélek által.

Ján. 20,24–29. Jézus és Tamás.

Tamás története csak Jn evangéliumában szerepel, nincs párhuzama a szinoptikus hagyományanyagban. A szinoptikus tradíció is tud azonban arról, hogy a tanítványok először kételkedve, hitetlenkedve fogadták a húsvéti esemény hírét (Lk 24:11.25.38.41; vö. Mk 16:11). János – ahogyan Mária Magdaléna alakját kiemelte a sírhoz siető asszonyok közül – a 12 köréből Tamást emeli ki. Tamás esetén szemlélteti az evangélium azt, hogyan győzte le Jézus a kételkedést, sőt a feltámadás valóságát is megerősíti. – Tamás, akinek neve jelentésével már a 11:16 és 14:5-ben találkoztunk húsvét vasárnapján este, amikor Jézus megjelent tanítványainak, nem volt ott velük. Tamás pesszimista alkat. Az nyilvánvaló, hogy Jézust szerette, és meg akarta óvni a jeruzsálemi eseményektől, másrészt kész lett volna vele együtt meghalni. Mégis, ami Jézussal történt, annyira megtörte, hogy teljesen egyedül akart maradni. Szüksége volt arra, hogy magában maradjon a fájdalmával. Éppen ezért hiányzott a Jézus nélküli tanítványok köréből akkor, amikor feltámadása napján hozzájuk visszatért. A bánat, a fájdalom nagy kísértés arra, hogy az ember mindennel és mindenkivel szakítson, viszont a gyógyulás lehetősége a tanítványok közösségében adatik meg. Ok ugyan hírt adtak neki arról, hogy látták az Urat, de Tamás nem hitte, hogy az valóság volt. Nyilván arra gondolt, hogy vízió, illetve hallucináció áldozatai lettek. Bizonyságtételük Tamás számára nem sokat jelentett. Csak akkor ad hitelt szavainak, ha ő maga személyesen találkozik a Mesterrel, látja és tapintja azt, akit keresztre feszítettek. A sebek helyét akarja látni a kezén és tapintani az oldalán. A lábát nem említi, ugyanis a keresztre feszítettek lábát nem szögezték át, csak odakötötték a kereszthez. Tamás egyenes, őszinte. Nem mondja, hogy hisz, amikor nem ez a helyzet. Nyolc nap múlva, tehát újra vasárnap, amikor a tanítványok újra együtt voltak, kívánsága teljesült. A Feltámadott a zárt ajtók ellenére megjelent köztük és köszöntötte őket. A zárt ajtó a halálból feltámasztott Úr számára nem akadály, ő fölötte áll a természeti törvény általunk ismert rendjének. Azt a békességet hirdeti, amelynek alapját engesztelő halálával teremtette meg. Tamásnak is szól az a köszöntés, amely az üdvösséget, a boldog életet ajánlja fel a tanítványoknak. Ezután Tamásnak megengedi az Úr azt, hogy tapasztalati úton is megbizonyosodjék arról, hogy ő, akit megfeszítettek, a halálból feltámadt (Lk 24:39). A feltámadt Jézus teste tapintható, érzékelhető, jelzi a kereszthalál nyomait. Tamást olyan élményben részesíti a feltámadt Úr, amelynek következménye hitvallás. Az előtte lévő Jézust, aki a kereszten meghalt, de a halálból feltámadt, Urának, Istenének nevezi. „Én Uram, és én Istenem”. Ezzel éri el Jn evangéliuma a húsvéti eseményről szóló bizonyságtételével a csúcspontot. Míg Mária Magdaléna arról tett bizonyságot, hogy látta az Urat, vagyis arról, hogy a megfeszített Jézus feltámadt, Tamás hitvallása egyszerre hirdeti, hogy a feltámadt Jézus valóságos ember és valóságos Isten. Tamás a Feltámadottban meglátta Urát és Istenét: a Fiúban az Atyát, a megváltóban a teremtőt. Jézus tanítványa bizonyságtételéből hallja kicsendülni azt, amit korábban ő jelentett ki nekik (Jn 14:9.10; 12:44k.). Ez a hitvallás tökéletes összhangban van a prológusnak a praeegzisztens Fiúról szóló bizonyságtételével. Nem azt mondja ugyanis, hogy a Feltámadott Istenhez hasonló, hanem azt, hogy Isten, mint ahogy az is (Jn 1:1–18). Jézus összegezi azt, ami Tamással történt és úgy jelzi a jövő útját, hogy ígéretet fűz hozzá. Megerősíti Tamás hitvallását. A hitvalláshoz vezető út a jövőben másképpen alakul. Tamás látott és hitt, boldogok azok, akik nem a látás útján jutnak hitre (Jn 4:48). A szeretett tanítványnak elég volt az üres sír megpillantása ahhoz, hogy hitre jusson. A jövőben nem a látás lesz a hitrejutás útja. „Boldogok azok, akik nem látnak, de mégis hisznek (vö. 1Pt 1:8).” Senki nem igényelheti magának a jövőben, hogy ugyanabban az élményben legyen része, mint amilyenben az első tanítványoknak. A hitre jutás lehetősége adott, az ember boldogsága és boldogulása ezen az úton biztosított. Jézus azonban egy tárgyszerű, hathatós útmutatással eszméltet arra, hogy a Feltámadott megjelenéseinek sorozata időhöz kötött. A hitre jutás tipikus útja a jövőben nem a látás. Ő, aki mennybemenetelével megdicsőült testben jelent meg a tanítványoknak, a fiúi létmódba való visszakerülésével lezárja ezt a sorozatot.

Ján. 20,30–31. Az evangélium záradéka, a mű célja.

Az evangélista záró sorokat kapcsol művéhez. A szinoptikusoknál ilyen jellegű befejezést nem találunk, ellenben a késői zsidóság és a görög irodalmi művekben hasonló záradék olvasható. Ezek a zárósorok természetesen az egész műre vonatkoznak, nemcsak Jézus megjelenéseire. János megállapítja, hogy az evangéliumban azoknak a messiási jeleknek, amelyeket Jézus a tanítványai szeme láttára tett, csak egy kis része szerepel. Jézusnak csupán néhány kiemelkedően jelentős, rendkívüli jeléről tesz bizonyságot az apostol, könyvének nagy részében beszédeit közli. Az evangélium záradéka alapján világos az is, hogy János egyáltalán nem kronológiai szempontok alapján akar tudósítani Jézus messiási munkájáról. Nem Jézus-életrajz írása a célja, hanem sokkal inkább az, hogy az ő ábrázolásával is bizonyságot tegyen arról, hogy az ember Jézus a Megváltó, az Úr, a Mester. A názáreti Jézusban a dicsőség Krisztusa jelent meg: Isten Fia. Az evangélium célja nem az, hogy Istenről elméleteket adjon, hanem az, hogy az élő Úrhoz vezessen, örök élet részeseivé tegye azt az embert, aki elvesztette szeme elől az életre vezető utat. Hitre szólít, hitet ébreszt, hitben tart meg, mert aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, az részesedik az örök életben. A benne, a nevében való hit az örök élet elnyerésének feltétele. A könyv záró gondolata, utolsó szava egybecseng a könyv bevezető gondolatával (Jn 1:12). Ahogy a bevezetésben, úgy a záró sorokban is a könyv legjelentősebb gondolata szerepel, mert a Jézus nevében való hit az ember számára egzisztenciális kérdés, életkérdés. Az örök élet készen van, Isten Krisztus által adja, az ember a nevében való hit által elfogadja, élhet vele.

Ján. XXI. RÉSZ

A 20. rész utolsó két verse egy szabályszerű befejezés, az evangélium záradéka, így a 21. rész csak utóirat lehet. Ahogy az evangélium első egysége prológus, úgy a 21. rész epilógusnak tekinthető. Kérdés, hogy kitől származik ez a fejezet, és miért került e zárt egységet képező, szabályszerűen befejezett evangélium végére. Minden bizonnyal János tanítványi köréhez tartozott a fejezet írója. Ő ismert egy olyan történetet a feltámadott megjelenéseinek a sorozatából, amely Galileához kapcsolódik, ezért még ki akarta egészíteni az evangéliumot egy olyan részlettel, amely tájékoztat Jézusnak a Péterrel való beszélgetéséről, másrészt a szeretett tanítvány sorsáról. Némelyek János tanítványi körének mintegy utószavát látják e fejezetben.

Ján. 21,1–14. A Feltámadott megjelenése a Tibériás-tengernél.

Egy egészen általános átvezető formulával kezdődik ez a rész, mint ahogyan az 5:1; 6:1 és a 7:1 is. Jézus ismét kijelentette magát tanítványainak (vö. 20:19.26), ez alkalommal a Tibériás-tengernél, amely Gennezáret tava néven is szerepel (Jn 6:1k.). A 14. vers szerint ez volt Jézus 3. megjelenése feltámadása után tanítványai körében. A Mária Magdalénával való találkozást nem számítja bele ebbe a sorba. A tanítványok közül heten vannak együtt a tengernél, de némelyek olyanok, akik nem tartoztak a 12-höz. A három elsőt név szerint meghatározza: Simon, Péter, Tamás (a közismert jelzővel együtt) és Nátánael, akiről az 1:45-ben már volt szó, itt azonban azt is közli, hogy Kánából származott. Zebedeus fiait (vö. Lk 5:10) az evangélium más helyen nem említi nevükön. Ezenkívül ott volt még másik két tanítványa, akiket nem nevez meg. Elképzelhető, hogy Jézus tágabb tanítványi köréből való egyénekről van szó. A helyszín meghatározása és a szereplők bemutatása után (2. v.) a 3. verssel kezdődik a cselekmény. Péter kezdeményez, halászni készül, a többiek is vele tartanak, de egész éjszaka nem fogtak semmit, eredménytelen volt a munkájuk. Ekkor kora reggel Jézus hirtelen és váratlanul megállt a parton. Megjelenése titokzatos, a tanítványok nem ismerték fel (vö. Lk 24:12). Nem tudták, hogy Jézus áll a parton. Ő szólította meg őket, és valami ennivalót kér tőlük, valamit, ami jó a kenyérhez. A prosphagion általában a kenyérhez való étel, hal. A tanítványok válasza egyenes beszéd, a valóságot őszintén tárja fel: nincs. Ő erre útmutatást ad nekik arra nézve, hogyan lehet a „nincs”-ből „van”. Jézus feltámadása után is jelét adja annak, hogy minden tekintetben tud és akar segíteni az emberen, nem tér ki a szükséghelyzetben lévő tanítványok elől. Megoldást ad, meghatározza a tennivalót. – Nem állítja félre a tanítványokat, hanem tettre indítja őket. Nem helyettük, hanem velük, nem nélkülük, hanem általuk cselekszik. A hálót a csónak jobb oldalára kell kivetniük. A jobb, a szerencsés, a sikert, boldogságot jelentő hely (vö. Lk 1:11; Mt 25:33; Mk 16:5). Jóllehet Péter és Zebedeus fiai tapasztalt halászok voltak, így tudják azt, hogy a hajnal halfogás szempontjából kedvezőtlen időnek számít, mégis engednek az útmutatásnak, követik a parancsot. Ekkor olyan sok halat fogtak, hogy a hálót alig bírták kihúzni a partra. Az Úr feltámadása után ugyanúgy adja természetfeletti erejét tanítványainak, mint azelőtt. Csodálatos, meglepő esemény részeseivé lettek. Először a szeretett tanítvány ismeri fel, hogy az ismeretlen az Úr. Itt is, mint az üres sírnál, közli felismerését a többiekkel. Ez az esemény – amint az elhívási történet is – reménységet jelent szolgálatukra nézve. Péter a felsőruháját levetve, könnyű öltözetben, alsóruhában vetette be magát a tengerbe, hogy minél hamarabb Jézushoz érjen. A többi tanítvány a hajóban maradt. A parttól kb. 96–97 méterre voltak. Mikor odaértek, újabb csoda részeseivé lettek. Jézus már mindent előkészített az étkezéshez. A tűz égett, a hal megsült, a kenyér is ott volt. Jézus biztosította az asztalközösség feltételét. Az Úr a vendéglátó, aki mindent elkészített. Ő a tanítványai nélkül is képes megtenni mindazt, amit akar, azonban arra méltatja őket, hogy részt enged nekik munkájából. A Feltámadottnak nincs szüksége az emberre, azonban az embernek szüksége van rá. Az ő kegyelme, hogy részesíti az embert javaiból és bekapcsolja munkájába. Jézus kér azokból a halakból, amelyeket a tanítványok fogtak. A háló – jóllehet teljesen tele volt – nem szakadt el, miközben kivonták a partra. A 153-as számnak általában szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, mint ahogyan Jn evangéliumában valamennyi messiási jelnek van ilyen értelme is. Origenes szerint a Szentháromság titokzatos kifejezéséről van szó: háromszor ötven plusz három = százötvenhárom. Augustinus (354–430) a hívőkre vonatkoztatja ezt a számot. A Szentlélek erejével a hívők megtartják a Tízparancsolatot. Isten tökéletes munkája nyomán, amelyet az ó szövetség kötése után az új szövetség kötése követett, a törvény kora után a kegyelem korában a népek eljutnak Krisztushoz, vagyis az üdvösségre. Hieronymus szerint a 153 arra utal, hogy a zoológusok ennyi fajta halat tartottak nyilván (Ez 47:9–12). A hal – mint ahogyan a halászat is – szimbolikus értelmű már az elhívási történetekben is (Mk 1:16–20; vö. Mt 4:8–12; Lk 5:1–11). Alexandriai Cirill szerint a 100 a pogányok teljessége (Mt 18:12), akik Krisztushoz jutottak, az 50 Izráel népét jelenti, a 3 pedig a Szentháromságot testesíti meg. A Szentháromság Isten tökéletes közösségre jut népével és a népek világával. Az apostoli misszió univerzális jelentőségű. Erről tanít a Feltámadt Úr. Más verzió szerint Simon = 76, az ichthys (Jésous Christos theou Hyios Sótér = Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó) = 77. Péter, vagyis az emberi bizonyságtétel arról, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, jelenti a tökéletes missziói munkát. E szerint a halak száma többféle jelentésre utal. Mindenesetre az világos, hogy a Krisztus útmutatása alapján végzett munka ígéretes. Akik Krisztus útmutatása szerint végzik munkájukat, csodálatos eredményhez jutnak, csodák sorozatát tapasztalják. Egy napon minden nép eljut az élő Istenhez Krisztusért az egyház missziói munkája nyomán. Jóllehet az egyházra meglehetősen nehéz terhelés hárul a munka végzése közben, mindezek ellenére alkalmas marad arra, amire rendeltetett. Az egyház küldetéséhez ugyanúgy hozzátartozik az univerzalitás, a nyelvi, faji, társadalmi és minden más különbség legyőzése mint ahogy Isten szeretetéhez, amelyet minden népre, nyelvre, fajra és nemre kiterjesztett Krisztus által. A tanítványok teljesítik az Úr parancsát. Az első látásra ismeretlennek tűnő emberben felismerték azt az Urat, aki úgy igényli az ember szolgálatát, hogy azt reményteljessé, ígéretessé teszi. A maga munkájával tanítványai előtt jár. A tanítványok arról, ami velük történt, tudatára ébredtek annak, hogy az Úr az, aki megszólította őket. Az Úr igényli szolgálataikat, azonosítja magát a szükséget szenvedő megelégítésre váró emberrel. Az Úr így is ott van az életben. A Mester terített asztallal várja tanítványait oly módon, hogy nem csak segít rajtuk, de a sikereikben is osztozik. Jelenlétével, a vele való közösség által megerősíti őket a további munkában. Az asztalközösség az életközösség jele. Nemcsak az Úr asztalánál, hanem minden asztalnál, nemcsak a templomban és otthonokban, hanem a szabad természetben, vagyis minden helyen jelen lehet az Úr. Nemcsak a mennyei kenyeret, hanem a kenyeret is ő adja tanítványainak, sőt gondoskodik arról, hogy a kenyér mellé még hal is kerüljön. A Feltámadott ugyanúgy fontosnak tartja tanítványai földi gondjainak, szükségleteinek megoldását, mint kereszthalála előtt. Jézus jelét adja annak, hogy tanítványai földi életét, egzisztenciáját számon tartja. Tanítványairól ő gondoskodik. A harmadik megjelenése feltámadása után a tanítványok számára azt tette világossá, hogy az Úr azok közé az emberek közé küldi őket, akik az élet reális gondjaival küzdenek. A tanítványok maguk is ezek közé tartoznak. A küldetésük ígéretes, miközben az Úr parancsa szerint járnak el, az ő csodáinak úgy lesznek részeseivé, hogy az sikerekről szól és földi életükről való gondoskodást jelent.

Ján. 21,15–19. Jézus és Péter.

Az étkezés után Jézus Péterrel beszélget. A kérdése kétféleképpen érthető. Jelentheti azt is, hogy jobban szereti-e őt mint a hajót, a hálót, egyszóval a régi foglalkozását, amely esetleg jól menő halkereskedést, biztos egzisztenciát kínál. Jelentheti azonban azt is, hogy jobban szereti-e Jézust, mint a többi tanítvány. Én azt hiszem, ez utóbbiról lehet szó elsősorban, tekintettel Péter magabiztos fogadkozására (Mt 26:33; Mk 14:29; Jn 13:37), azonban ez nem zárja ki azt, hogy az előzőre való utalás is benne volt Jézus kérdésében. A tanítvány esetében ez a reláció sem mellékes. Péter válasza alázatos, a mindentudó Úrról tesz bizonyságot, aki ismeri szívét, átlátja gondolatait (Jn 2:24k.). Tudja, hogy szereti őt. Jézus küldetésében megrősíti, rábízza az ő bárányait. Megbízza a gyülekezet gondozásával és vezetésével. Kérdését azonban újra megismétli. Péter válasza ugyanaz. Jézus megbízását megerősíti, rábízza a juhai pásztorolását. Amikor Jézus harmadszor is megismétli ugyanazt a kérdést, Péter elszomorodik. Tudja pontosan, miért ismétlődött meg a Mester kérdése. Az Úr azonban így ad lehetőséget neki, hogy jóvátegye azt, amit vétett ellene. Azon az éjszakán nem vállalta Jézust. Neki sem kellett a szenvedő Messiás. Tagadásába nyilván ez is belejátszott. Itt a halála utáni Feltámadott ad neki lehetőséget arra, hogy megbánja és rendezze azt, amit ott elrontott és rosszul látott. A Jézus iránti szeretet, a hozzá való ragaszkodás és hűség, az iránta való bizalom, a róla alkotott valódi kép, az ő valódi megismerése a pásztori szolgálatra való felhatalmazás alapja. Jézus mindezt a szeretet fogalmában foglalja össze, mint ahogy ez a legjelentősebb, legátfogóbb bibliai kulcsfogalom, mely úgy köti Istenhez az embert, hogy alkalmassá teszi a neki való szolgálatra, a pásztori munkára az emberek körében. Jézus nem azt kérdezte Pétertől, hogy mit tett a kisértés óráiban, amikor a lehetőség a sötétségé volt, hanem azt, hogy mi a helyzet itt és most, amikor az Úr már többször is jelt adott arról, hogy legyőzte a sötétség hatalmát, övé minden lehetőség a tengeren és a szárazon, a természeten és az emberek között. Az új szituációban arról kérdezi Jézus, ami a legfontosabb, ami alkalmassá teszi hívatására. Péter már tudja, hogy Jézusban az az Úr van előtte, aki nemcsak mindenható, hanem mindenek ismerője: tud mindent, ismeri az embert. Már nem önmagára néz, hanem rá, és így vall arról, hogy szereti őt. Ez az a szeretet, amely úgy vall az Úr mellett, hogy számít a tőle kapott folytatásra. A pásztori szolgálatra a feltámadt Úr úgy hatalmazza fel Pétert, hogy nemcsak a múltjára emlékezteti az egykori halászembert, hanem a jövőt is felvillantja előtte. Ő, aki egykor késznek mutatkozott arra, hogy az életét adja a Mesterért, nem mint ifjú, hanem mint idős szolga fogja ezt megtenni (13:37; 12:24–26). Péter követni fogja Urát. A mártírhalál az Úr értékrendje szerint nem szerencsétlenség és gyötrelem, hanem dicsőség, Isten dicsőítése (Jn 3:14; 12:32k.; 17:4k.). „Kövess engem!” Ez azt jelenti, az Úrra nézve járd azt az utat, amit ő mutat. Péter három éven át megtanulta, mit jelent Jézust követni. Ezt kell alkalmaznia a továbbiakban azok körében, akiket rábízott az Úr.

Ján. 21,20–23. Jézus és a szeretett tanítvány.

A szeretett tanítvány Jézus és Péter közelében volt. Minden bizonnyal Jézus Péterrel bizalmas beszélgetésben, sétálás közben vetette fel azokat a kérdéseket, amelyekkel biztosította a lehetőséget a hozzá és szolgálatához való viszonya rendezésére. A szituáció a következő lehetett: Mikor Péter mögöttük lépéseket hallott, Jézus megfordult és megállapította, hogy követi az a tanítványa, akit különösképpen szeretett. A szituáció leírása és az egész jelenet ismertetése tipikusan János evangéliumára utal. Szeret visszaemlékeztetni a korábbi eseményekre, itt is erről van szó (7:50; 12:1; 18:14). Arról a tanítványról van tehát szó, akinek Jézus búcsúvacsorája alkalmával jelentős szerepe volt. Ő kérdezte meg az Úrtól, hogy ki az, aki elárulja. A személy pontos meghatározása után arról érdeklődik Péter, hogy ezzel a tanítvánnyal mi lesz? Jézus elutasítja a kérdését. Vannak kérdések, amelyek egyedül az Úrra tartoznak. A Feltámadott nem elégíti ki az emberi kíváncsiságot. Az Úr szuverén joga az ember sorsáról való döntés és a jövő kijelentése. Jézus elutasítja Péter közbenjáró szerepét, ő tanítványaival egyenként, közvetlen kapcsolatban kíván lenni, s ami a szeretett tanítványra tartozik, arról majd neki és vele beszél. Jézus Pétert nem a többiek fölé rendelte, hanem követésére hívta. A Péternek adott válaszát némelyek félreértve azt terjesztették el, hogy a szeretett tanítvány nem hal meg, hanem életben marad Jézus visszajöveteléig. A rész írója helyesbíti Jézus kijelentésének félreértését. Jézus szavainak félreértése olyan kísértés nemzedékről nemzedékre, amely ellen tudatosan kell küzdeni tanítványainak. Ezek pontos idézése a hathatós küzdelem mindenféle pontatlanságból, felszínességből eredő félreértés, torzítás és annak következményei ellen. Jézus a szeretett tanítványról egyáltalán nem azt mondta, hogy megéri a parúsziát. Ennek tisztázását jelenti a vele kapcsolatos kijelentés. Jézus kijelentése hitelességének szempontjából is fontos volt ez. A kijelentés világossá teszi, hogy a tanítványok sorsa, életútja közt is van különbség azon túl, hogy az mindenképpen az Úrra tartozó ügy. A tanítványi kör, amely János által kapcsolódott az Úrhoz, már tudta, hogy a szeretett tanítvány egészen szokatlanul magas életkorban halt meg.

Ján. 21,24–25. Záró szavak.

Bizonyságtétel az evangélium írója és az evangélium tartalma mellett. Világos, hogy ezek a mondatok nem az evangélium írójától származnak, hanem mellette szólnak. Aláhúzzák, megerősítik azt, ami a 20:30–31-ben olvasható. A záró szavak világossá teszik azt, hogy a szeretett tanítvány az, akiről az előző mondatokban szó volt, és ő Zebedeus fia: János. Ő az, aki szemtanúként élte át mindazt, amiről bizonyságot tett. Hivatkozik arra is, hogy annak egy részét csak később, Jézus megdicsőülése, a Szentlélek kitöltetése után értette meg. Az evangéliumi anyag tőle származik, és joggal viseli a nevét. A zárszóból nem derül ki, hogy életben van-e még János. A rá vonatkozó particípiumi igeforma alapján arra következtethetünk, hogy az, aki megírta ezeket, még bizonyságot tesz ezekről. Tanítványi köre tanúsítja, hogy az ő bizonyságtétele igaz, a valóságnak megfelelő. János mellett kialakult egy olyan tanítványi kör, aki hitelesítette és továbbvitte munkáját. Úgy ismerték őt, mint az első generáció képviselőjét, és fontosnak tartották, hogy munkája, bizonyságtétele kellő tekintélynek örvendjen. János munkája mellett vannak, akik jó bizonyságot tesznek, hitelesen adják tovább azt, amit az Úr tett és szólt a földön. A záró vers a 20:30k. megállapítását erősíti meg. Újra hangsúlyozza, mert fontosnak tartja, hogy a Jézusról szóló tudósítás csak egy kis részét közli annak, amit Jézus tett földi munkássága alatt. Sokkal több történt annál, ami írva van. – Jézus sok más dolgot is tett, annyi mindenről szó van az ő esetében, hogy arról egy műben számot adni lehetetlen. Fontos ez a megállapítás, mert óva int attól, hogy megpróbáljuk leszűkíteni az evangéliumi bizonyságtételt. Nem arról volt szó Jézus esetében, hogy nem volt elég esemény, amit tett, tehát bővíteni kellett az anyagot, hanem éppen fordítva, rengeteg esemény volt, olyan sok, hogy válogatni kellett belőlük, mert annak csak egy kis részét lehetett közölni. Az evangélium utolsó mondata fontos krisztológiai megállapítás, mely egyúttal egy jelentős hermeneutikai szempontra hívja fel azok figyelmét, akik az evangéliumokat magyarázzák. A krisztológiai megállapítás azt húzza alá, hogy a názáreti Jézus isteni erejével messiási munkája alatt állandóan orvosolta azoknak a bajait, akiken a bűn rontásának következménye súlyos vagy kevésbé súlyos formában, de látható módon jelentkezett. Összhangban van a Jézus rendkívül sok gyógyításáról szóló híradás a szinoptikus evangéliumok bizonyságtételével is, hiszen azok is sorozatosan tudósítanak arról, hogy Jézusnak sokkal több gyógyítása volt annál, mint amennyiről az evangéliumok hírt adnak konkrét elbeszélés formájában (Mt 9:35 par; 14:35k. par). Jézus jelzi, hogy általa Isten úgy van jelen az emberek javára, hogy az szabadulást, gyógyulást jelent, orvoslását a különböző emberi nyomorúságoknak. Jézus ugyanakkor jelzi azt is, hogy Isten ereje a teljes váltság napján mindazt, ami általa csak Izráel keretei között és viszonylag rövid ideig történt, egyetemes érvényűvé teszi és korlátozás nélkül érvényesíti azok körében, akik hisznek benne. A názáreti Jézusban Isten szabadító ereje úgy jelent meg, hogy az hitre szólít az istenségét elrejtő Istenben, és megerősíti azok hitét, akik bizalommal fordultak hozzá. Az evangélium záradéka jelzi, hogy a názáreti Jézusról szóló bizonyságtételt a Szentlélek hitelesíti és érvényesíti a következő nemzedékek bizonyságtétele által. Az írásmagyarázóknak nemzedékről-nemzedékre úgy kell figyelniük az evangéliumok híradására, hogy a Jézusról szóló bizonyságtétel hiteles, megbízható anyag, hiszen a történeti Jézus és tanítványai egyaránt a Szentlélek által szóltak. A történeti Jézus alakját és munkáját a Szentlélek által megszólaló bizonyságtétel helyezi hiteles megvilágításba. A történeti Jézus mellett oly sokszor értetlenkedő tanítványok a Szentlélek vétele által értik helyesen és magyarázzák hitelesen azt, ami általa és vele történt földi munkássága idején. – Így szólt János, a szeretett tanítvány és mellette az utána következő tanítványi kör. Bizonyságtétele hitelességét azok tanúsítják ily módon, akik még időben egészen közel voltak a kijelentési korhoz, az Ige testté lételének, az idők teljességének korához. A kijelentés Ura nemcsak arról gondoskodott, hogy szava hiteles formában megszólaljon, hanem arról is, hogy az így jusson el az egymást követő generációkhoz.