Ján. XVIII. RÉSZ

Jézus szenvedése.

A szenvedéstörténet a Jézusról szóló hagyomány legrégebbi összefüggő egysége. János és a szinoptikusok között a legnagyobb egyezést itt találjuk, bár János itt is az egész evangélium alapvető jelentőségű koncepciójának megfelelően a földi Jézus emberi, testi mivoltán keresztül teszi láthatóvá dicsőségét. János itt is úgy tesz bizonyságot Krisztusról, mint aki a Szentlélek által látja őt annak, aki valóban volt akkor is, amikor emberként jelent meg és teljesítette küldetését a földön. Földi egzisztenciáján szenvedése közben is átragyog mennyei dicsősége.

Ján. 18,1–11. Jézus elfogatása.

Jézus kiment, vagyis elhagyta a várost, átment a Kidron völgyén. A Kidron „zavaros”, „fekete” téli patak, amelynek a medrében csak az esős időszakban volt víz. A Gecsemáné-kertbe ment ki Jézus, ahol az utóbbi időben az éjszakáit töltötte. Az Olajfák hegyének egy meghatározott részéről, lejtőjéről van szó. A jómódú jeruzsálemi polgárok rendelkeztek a hegyoldal lejtőjén kertekkel. A „Gecsemáné” jelentése: „olajprés”. Az egyik jeruzsálemi polgár – aki Jézus követőihez tartozott, azonban a neve mindig titokban maradt – Jézus rendelkezésére bocsátotta a kertjét. Jézus gyakran igénybe vette ezt a lehetőséget, úgyhogy Júdás előtt is ismeretes volt ez a hely (Lk 21:37; 22:39). Júdás tudta, hogy Jézus tanítványaival együtt az éjszakát gyakran ott töltötte. Ezt azért hangsúlyozza az evangélium, mert világossá akarja tenni, hogy Jézus teljesen szabad elhatározásából, önként megy a halálba. A kertben történt eseményekről részletesen nem számol be János, mint ahogyan az evangélium más részleteiben is sokkal inkább kiegészíti mint ismétli a szinoptikusokat. Júdás nem irányította, csak vezette a Jézus letartóztatására kirendelt egységeket, azt az utat mutatta, amely Jézus tartózkodási helyéhez vezetett. A speira egy csapat katona, nemcsak a kohorsból állott, amely a legio tizedrésze volt, tehát nemcsak 5–600 ember, hanem még 200 ember, akik katonai szempontból igen jól felszereltek voltak. A római helytartó az Antonius-várat az ünnepek alkalmára igen jól megerősítette és a templomteret őriztette. Az Antoniusvárból az egész templomtér jól belátható volt. A római katonai csoport a biztonságot és a nép vezetői részéről a Jézus ellenes akció sikerességét biztosította. Akkor kellett volna beavatkozniuk, ha Jézus és követői részéről ellenállásba ütköznek. A főpapok és farizeusok részéről kiküldött szolgák akciójához a katonák a hátteret biztosították. A nép vezetőinek szolgái, a lévita templomőrség tagjai fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel voltak felszerelve. Arra számítottak, hogy – jóllehet telehold volt, tehát világos éjszaka – ha Jézus részéről ellenállásra találnak, esetleg nyílt összeütközésre kerülhet sor, és ezután a bokrokat is át kell kutatni. János pontosabb leírást ad Jézus elfogatásának körülményeiről mint a szinoptikusok. – A római katonák már a letartóztatásánál is ott voltak, az más kérdés, hogy a beavatkozásukra nem volt szükség. Elképzelhető, hogy a szinoptikusok azért nem is említik őket. Jézus tudatában volt mindannak, ami rá várt (vö. Jn 13:1.3). Jézus nem várta meg, hogy megkeressék, hanem eléjük lépett (Lk 22:41). Elfogatása nem úgy történt, ahogyan azt ellenfelei várták. Isten küldötte isteni hatalmával áll a fegyveres emberi hatalmassággal szembe. Kijelentése, az egó eimi – „én vagyok” messiási kinyilatkoztatás, valamint sugárzó isteni ereje meghátrálásra készteti a vele szemben álló fegyvereseket, természetesen nem az egész tábort, hanem csak az előtte lévőket. A szenvedése előtt álló Jézus ellenségei előtt hirdeti és jelzi isteni eredetét és mindenekfölötti hatalmát. Jelzi, hogy egykor előtte minden térd meghajol majd (Fil 2:1kk.). Megerősíti kijelentését, világossá teszi, hogy a halált önként vállalta. Tanítványait védi, oltalmazza. Mindenekfeletti hatalmáról tesz bizonyságot. Úr azok fölött is, akik ellene vonultak ki. Ellenfeleivel ő rendelkezik úgy, hogy az tanítványainak javát szolgálja. Megőrzi őket a válságos helyzetben is, biztosítja a szabadságot, a lehetőséget arra, hogy elmenjenek és így ne kerüljenek olyan nehéz helyzetbe, amelyben még nem tudnának megállni. Jézus korábbi kijelentése, illetve a prófécia így teljesedik be (Jn 6:39; 17:12). A következő részletről a szinoptikusok is tájékoztatnak bennünket, azonban itt nemcsak általános felvilágosítást kapunk az eseményekről, hanem az evangélium nevén nevezi Pétert, aki kardot rántott, és fegyverrel akart harcolni a Mesterért, valamint Malkust, a főpap szolgáját, akit megsebesített. Jézus inti és eszmélteti Pétert. A fegyvert hüvelyébe kell tennie. Nem engedi, hogy emberi áldozatai legyenek annak az eseménynek, amely az ember életéért való engesztelő áldozat bemutatásának közvetlen előzménye. Tanítványának akcióját leállítja az Úr, megvilágítva az ellene irányuló emberi akció mennyei hátterét. A kehely az Atyától való. A szenvedés az ember bűne következményének vállalása. Jézus az ítélet eszközein túl lát, és láttatja azt az Atyát, aki a kehely mögött van. Az Atya akaratának teljesítését a Fiú önként vállalja.

Ján. 18,12–14. Jézus Annás előtt.

Csak Jn evangéliuma számol be arról, hogy Jézust letartóztatása után először Annáshoz, mai kifejezéssel élve a nyugdíjban lévő főpaphoz vitték. Annás Kajafásnak, a hivatalban lévő főpapnak az elődje és apósa. Jeruzsálemben az egész főpapi családot mindenki jól ismerte. Annás Kr. u. 6–15 volt hivatalban. A főpapi tiszt akkor, amikor Izráel független volt, életfogytiglan gyakorolt tisztségnek számított. Amikor a rómaiak uralma alá kerültek, ez megváltozott. A főpapi tisztért való harc állandóan vitákra, intrikákra, megvesztegetésekre vezetett. Aki a rómaiaknak legjobban hízelgett, a legtöbbet nyújtotta és kész volt velük egy húron pendülni, az kapta meg ezt a tisztséget. A főpapi tisztség és a rómaiak legfőbb kiszolgálója szinte azonos fogalom volt akkoriban. A főpap megvásárolta magának a tekintélyt, a hatalmat, a különböző fortélyok alkalmazásával. Az ország uraival szoros kapcsolatban volt, együttműködött velük. Annás családja rendkívül gazdag volt, a főpapi tisztet a család valamelyik tagjának biztosította, a háttérből mozgatta a különböző erőket. A templomnak a pogányok részére fenntartott részét az áldozati állatokkal való üzérkedésre rendeztette be. Jézus ezek ellen lépett fel a templomban. Érthető, hogy Annás először maga akarta megkötözve látni azt, aki az ő jól megszervezett üzelmeit zavarta. Kajafás, a hivatalban lévő főpap az, aki arra eszméltette a nagytanácsot, hogy a józan ész alapján az a hasznos, ha egy ember hal meg a népért. Isten üzenete, az ő szava még egy olyan, a főpapi tisztre méltatlan személy által is megszólalhat mint amilyen Kajafás volt. Isten szava igaz akkor is, ha a tisztségre méltatlan személy hirdeti.

Ján. 18,15–18. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust a főpapi udvarba.

Péter név nélkül említett tanítvány segítségével jutott be, ugyanis neki ismerőse volt a főpap. Elképzelhető, hogy a főpapi család háztartását ő látta el hallal. Némelyek viszont arra gondolnak, hogy rokoni szálak fűzték a főpapi családhoz. Ismeretség alapján nyílt meg Jézus tanítványai előtt a főpap udvarának ajtaja. A bejáratot őrző szolgálóleány felismerte őt, kérdésére Péter megtagadja a Mestert. A határozott nem legyőzte a szolgáló gyanúját. Elkeveredett azok között a szolgák (douloi – hypéretai) között, akik a tűz körül melegedtek. Ezek a templomőrség tagjai voltak, különben szabad izráeliták. Egy főpap nem teszi népe tagjait rabszolgává. Az eredeti szöveg alapján érzékelhető a különbség a helyzeténél és a funkciójánál fogva szolga között. Hideg éjszaka volt. Péter a Gecsemáné kertben aludt, a főpap udvarában melegedett. A nehéz órákban az ember fizikai szükségletei elementáris erővel jönnek elő. A lelki, idegi túlterhelés testi, fizikai tünetekben mutatkozik meg.

Ján. 18,19–24. A főpap kérdései.

A szinoptikusoknál, ha főpapról van szó, nem Annásra (Kr. u. 6–15), hanem Kajafásra gondolnak, és részletesen tudósítanak Jézusnak a nagytanács előtt történt kihallgatásáról. János erről részletesen nem tudósít, mert nyilván ismertnek tekintette (Mt 26:59–66; Mk 14:55–64; Lk 22:66–71). Itt az a hangsúlyos, hogy Jézus messiási munkája, tanítása és jelei nem titokban, hanem a teljes nyilvánosság előtt történtek (Jn 5:14kk.; 6:27kk.; 7:37kk.; 10:22). Nemcsak a templomban volt jelen ismételten (Jn 2:14); hanem jelenlétének színhelye volt számtalan alkalommal a zsinagóga (Mk 1:21), a szabad természet (Mt 5:1kk.) vagy éppen az utca (Mt 8:1) is. Jézus nem akart egy kis szekta alapítója lenni, küldetése az egész népnek, az egész világnak szólt (Jn 3:16k.). Jézus tanítói munkássága és a korabeli misztériumkultuszok között ebben a tekintetben is óriási különbség van. Azok félnek a nyilvánosságtól, Jézus világossá teszi bátor fellépésével és mondataival, hogy arról, amit tanított, mindenki tudomást szerezhetett. A főpap is tud arról. Kérdésével nem az igazságot akarja tehát tudni, hanem a törvényesség látszatát kívánja megőrizni. Jézus ezt a magatartást leplezi le a jogrend hivatásos képviselője előtt. Ő nem zugprédikátorként munkálkodott. Nem titkosügynök, nem a népe ellen szervezkedik kevesekkel, hanem az egész népnek, mindenkinek szóló üzenetet hirdetett. Jézus mondataival elutasítja a főpap kérdésének jogosságát. Mondatai miatt a jelenlévő főpapi személyzet, a templomőrség tagjai közül valaki arcul ütötte, azzal az indoklással, hogy tiszteletlen volt a főpappal szemben (vö. ApCsel 23:1–5). Ő elutasítja ezt az eljárást. Az igazság, a valóság, a jogrend érvényesítését várja azoktól is, akik a törvényes rend képviseletében állnak vele szemben. Az önkényességet, a hatalmi pozícióval való visszaélést elutasítja azok részéről, akinek az igazságszolgáltatás hivatali kötelességük. Jézus az embertelenséget szóvá teszi akkor is, ha vallató bíróval áll szemben, bilincsek között is szabad, mert az igazság az ő oldalán van. Az igazság kiderítését nem lehet igazságtalan, az emberi személyiséget megalázó és sértő testi fenyítéket önkényesen, törvénytelenül alkalmazó eszközökkel végezni. Jézus elutasítja az erőszak embertelen alkalmazását. – Az emberhez méltó eljárás a vádlott elleni kifogás, a vád előadása, ha viszont ilyen nincs, akkor az nem ok arra, hogy a megfélemlítés eszközét alkalmazza a jog- és igazságszolgáltatás apparátusának bármelyik alkalmazottja. „Miért versz engem?” Az igazság képviselője az igazság és jogosság, az emberhez méltó törvényes eljárásra eszmélteti Isten népének legfőbb bíráját és környezetét, a templomőrség tagjait. – Annás, a nagy tekintélyű, tiszteletbeli főpap megkötözve – annak ellenére, hogy ez az előzetes kihallgatás eredménytelenül zárult –, Kajafáshoz, a hivatalban lévő főpaphoz küldte át Jézust. Miközben Jézus kihallgatása folyik, Péter ott melegedett a személyzet körében állva. Ezek részéről újabb kérdést kap, amelyre ismét megtagadja Mesterét. Nem vállalja a Mestert, megtagadja a tanítványságát. A főpap szolgái közül azonban egy, aki rokonságban volt azzal, akit Péter megsebesített, újra kérdez, eszméltetve a kerti jelenetre. Péter újra tagadott és ekkor a kakas azonnal megszólalt (Jn 13:38). Péter még ekkor nem volt elég erős ahhoz, hogy a válságos szituációban is hűséges maradjon Mesteréhez, vállalja a tanítványságot akkor is, ha annak esetleg beláthatatlan következményei lesznek. Péternek még nem volt elég hite ahhoz, hogy a fogoly Jézusban lássa a szabadító Urat, a szenvedő Mesterben az önmagát feláldozó, örökkévaló Fiút, a Messiást. Péter olyan útra lépett, önkényesen, amelynek a vállalásához még nem nőtt fel. A válságos szituációtól Jézus mentette meg tanítványait. Emberi lelkesedés vagy elszántság nem elég ahhoz, hogy Krisztus mellett megmaradjon minden körülmény között az ember. Az ő vezetésének, útmutatásának követése a kudarcok elkerülésének titka. Az önmaga erejében, hűségében, jószándékában bízó tanítvány, az, aki nem a Mester útmutatása szerint jár, elesik, megzavarodik, meghátrál és megtagadja azt a Mestert; akinek a közelében hűségéről tett bizonyságot. Jézus eszméltet az önkényesen, a maga választotta úton bekövetkező csődre.

Ján. 18,28–32. Jézust Kajafástól Pilátushoz viszik (vö. Mk 15:1–15; Mt 27:1–2.11–26; Lk 23:1–5.17–25).

A Kajafás vezetése alatt álló nagytanács már régen elhatározta, hogy Jézust megölik (Jn 5:18). Voltaképpen ezt a döntésüket (Jn 11:46–53) kell megvalósítaniuk. A szinoptikusok ábrázolása alapján a gyülekezet előtt ismert a Jézus elleni koncepciós per lefolytatása. János arról tájékoztat részletesen, ami a római hatóság illetékes tisztviselője előtt történt. Ekkor már csak a római hatóság volt arra jogosult, hogy halálos ítéletet hozzon, ezért van Pilátusnak Jézus perében döntő szerepe. Az éjszakai kihallgatás után Jézust igen korán, körülbelül 3–6 óra között a praetoriumba, a római helytartó hivatalába vitték. Még éjszaka volt. Jézus győzelmének a napja még nem virradt fel. A római helytartó rezidenciája különben Cézáreában volt. Vitás ügyek intézésére és a jelentős zsidó ünnepekre azonban alkalomról alkalomra megérkezett Jeruzsálembe. A nagy ünnepek alkalmával az esetleges lázadásoknak is így akarták elejét venni. Ilyen alkalmakkor a római helytartó vagy Heródes palotájában, vagy a templom északnyugati részén lévő Antonius-várban tartózkodott. A királyi palota mellett volt egy katonai laktanya. A praetorium a római prokurátor hivatala. A zsidók ide nem léptek be, nehogy tisztátalanná tegyék magukat a páskaünnep előtt. – Niszán hó 14. este, 6 órakor kezdődik a páskaünnep. Ez a nap az előkészület napja Niszán 15-re, a páska ünnepére. Izráel vezetői Jn 11:46–53 szerint Jézus igazi bűnösségéről nem voltak meggyőződve, a halálára vonatkozó döntést az ésszerűség elve alapján indokolja a főpap. Voltaképpen politikai gyilkosság szándékáról van szó. Miközben arra törekszenek, hogy egy pogány ember házába való belépéssel tisztátalanná ne tegyék magukat, Jézus halálos ítéletének a kimondását sürgetik. Ilyen képmutatóvá lehet az istenfélő ember is. A nem őszinte, elvakult, vezető réteg tagjai nem lépnek be a pogány helytartó rezidenciájába, mert az törvényellenes, és ők a törvény szerinti előírásoknak megfelelően akarják a páskabárányt, a páskavacsorát megenni, ugyanakkor nem riadnak vissza semmiféle eszköztől, amikor a saját rossz koncepciójuk megvalósításához a pogány helytartót kell megnyerni ügyüknek. A zsidók Isten küldöttét halálba viszik, miközben a ceremoniális előírásokra kínosan ügyelnek. Pilátus, a római helytartó (Kr. u. 26–36) már megtanulta, hogy a zsidó vallási kötöttségekre tekintettel kell lennie, ezért kiment hozzájuk. A vád iránt érdeklődik, a vádpontokat akarja hallani. Az ember a római jog szerint konkrétan meghatározott tettek alapján büntethető – ezt a helytartónak is komolyan kell vennie. A zsidó hatóság nem ad semmiféle konkrét, tárgyilagos választ a prokurátor kérdésére, hanem nyersen, Jézust egészen általános meghatározással, illetve gonosztevőnek nevezik. Vádjukból a sértődöttség hangja csendül ki: ha nem szolgáltatott volna elég okot az ítéletre, akkor nem adták volna át őt a helytartónak. Ő azonban vissza akarja adni az ügy további intézését az izráeli hatóságnak. Nem érti, miért kell neki foglalkoznia ezzel az emberrel. Ekkor világossá teszik előtte, hogy voltaképpen ők nem az ügy kivizsgálását, hanem a már részükről meghozott halálos ítélet jóváhagyását várják tőle, mivel ők a jus gladii jogával nem rendelkeznek, azaz halálos ítélet kimondásához nincs joguk. Pilátus részéről nem új tárgyalást, hanem az általuk már kimondott ítélet jogosságának elismerését, szentesítését várták. A kereszthalál végrehajtásához Róma ítéletére volt szükség.

Ján. 18,33–38a. Az első kihallgatás.

Pilátus először nem enged a zsidók nyomásának. Ő maga akar ítéletet alkotni az ügyben, ezért bemegy a praetoriumba és maga elé kéreti Jézust, hogy tanúk nélkül hallgassa ki. Azzal a kérdéssel kezdi, ami döntő jelentőségűvé lett pere során: „Te vagy a zsidók királya?” Pilátus a Jézus elfogatása alkalmával jelenlévő katonai egység parancsnokától nyilván tudott az ügyről. Hallotta, hogy Jézus letartóztatásának az oka az volt, hogy ő Messiásnak tartotta magát a zsidók királyaként, ezért a megszálló hatalomra nézve veszedelmes lázító. A helytartó ugyan ezt nem hitte, a Róma elleni lázítókról más tapasztalata volt. Jézus a kérdésre kérdéssel válaszol. Pilátus kérdésében azok véleményét szólaltatja meg, akik átadták neki. Ő nem tartozik a zsidó néphez, nem járatos szokásaikban; nem tudja, mi megengedett, mi nem. Ő azonban a jog, a törvényesség érvényesítését akarja elérni. Ezért a vádlottat tovább kérdezi a vád okáról. Mit tettél? Jézus félre nem érthető választ ad neki. Megmagyarázza, hogy nincsenek politikai ambíciói. Királysága nem ebből a világból való. Sem az eredete, sem a módszere alapján, nem a földi rendszerek kategóriáihoz tartozik. Ha az lenne, ha a fennálló hatalmi viszonyok megváltoztatása lenne a szándéka, akkor most egy sereg szolga küzdene érte, hogy ne adják át a zsidóknak. Jézus azonban minden ellenállás nélkül szolgáltatta ki önmagát neki. Világossá tette, hogy az ő királyságának egészen más ismertetőjegyei vannak, mint minden más földi országnak. Jézus igent mond Pilátus kérdésére, mert ő valóban király, a Dávid házából való, de nincsenek nacionalista politikai szándékai. Ugyanakkor ebben az igenben egy nem is benne van, mert nem olyan értelemben király, ahogyan általában az ember gondolja. Az ő jövetelének célja és munkájának tartalma az igazságról való bizonyságtétel a szó szoros értelmében, és annak érvényesítése. Az igazság, a valóság az, hogy Isten megkegyelmezett a bűnös embernek, a világnak, mert Jézus a bűn miatti jogos ítéletet magára vállalta. Ő a király, aki önmagát áldozza fel népéért. Ő az a király, aki szabadító, megmentő, minden ember ura. Pilátus, Jézus kihallgatása nyomán átlátja a főpapi manipulációt és nem akar ezeknek a Jézus elleni intrikájukhoz segítséget nyújtani. Az igazságból való ő, aki látja, hogy mi az igazság? Enged az igazság bizonyságtevőjének, aki ott áll előtte? Meghajlik ez előtt a király előtt? Pilátus szkeptikus, a kérdése elutasító. Az ókor művelt embere szólal meg itt, aki olyan sokféle igazságról hallott már életében, hogy egyáltalán nem tudja többé komolyan venni, hogy mi az igazság. Sokféle filozófia, világnézet és vallás állította önmagáról, hogy az igazság képviselője. Jézus mindezek ellenére és ezekkel szemben képviseli azt az egyet, hogy az élő Isten a tőle elidegenedett embernek, aki a halál útjára lépett, megbocsátott és általa megnyitotta az életre, a hozzá vezető utat.

Ján. 18,38b–40. Kísérlet Jézus megmentésére.

A helytartó lemond arról, hogy Jézussal az igazságról beszélgessen. Jézus ártatlanságáról meggyőződött. Ő semmi olyat nem tett, amely okot szolgáltatna arra, hogy a római jog alapján elítélje. Ezt nemcsak megállapította, hanem Jézus vádlóinak is tudomásukra hozta. Mivel azonban a nagytanáccsal nem akar vitázni, egy értelmes megoldást javasol, amellyel annak is jelét adja, hogy szokásaikat tiszteletben tartja. Milyen szép, nagyvonalú gesztus lenne, ha ő ennek a páskaünnepnek az emlékére a zsidók királyát szabadon bocsátaná. Ahogyan azonban gyakran megtörténik, úgy itt is, az ügyes taktika csődöt mondott. A páskaünnephez fűződő szokásjoggal élnek, de nem a Pilátus javaslata szerint. Nem Jézus, hanem Barabbás szabadon bocsátását kérik (Mt 27:15–26; Mk 16:6–15; Lk 23:17–25; ApCsel 3:14). Hogy ki volt Barabbás, arra nézve többféle feltételezés van. A legvalószínűbb az, hogy nevének egyik jelentése szerint: „a rabbi fia”, aki a zélóta mozgalomhoz tartozott, és így a rómaiak ellen minden módon harcolt. – Pilátus a játszmát elvesztette, számítása nem vált valóra.

Ján. XIX. RÉSZ

Az ítélet és a kereszthalál.

1–7. Jézus megostorozása, kigúnyolása, elővezetése.

Pilátus még egy kísérletet tesz arra, hogy a zsidókra hasson, és Jézus ártatlanságáról meggyőzze őket. Megostoroztatja Jézust. A megostorozás római szokás szerint közvetlenül a keresztre feszítés előtt történt, mint magától értetődő büntetése annak, akit kereszthalálra ítéltek. Azonban a Lk 23:16 és Jn szerint is Pilátus szándéka az volt – a szokás ellenére –, hogy a büntetésnek ennél a fázisánál megállítja a folyamatot, Jézust ez, után szabadon akarta bocsátani. A megkorbácsolás után a római katonák kigúnyolták Jézust, nevetségessé tették a zsidók királyát. Miután mindez a praetoriumon belül történt, Pilátus kiment Jézus vádlóihoz, és még egyszer kinyilvánította, hogy semmiféle bűnt nem talált Jézusban, és reméli, hogy azok is egyetértenek vele, ha a szánalomra méltó embert meglátják, akik a halálos ítéletet sürgették. Egyáltalán nem király ez, ahogyan a vádlói állítják. Pilátus nem szánalmat akar kelteni Jézus iránt a vádlóiban, hanem tudomásukra szeretné hozni, hogy Jézusra minden mást inkább joggal lehetne mondani, mint azt, hogy ő egy erős, a rómaiak ellen lázadást szító politikus. „Íme, az ember.” Ez azt jelenti, nem király ez, hanem egy megalázott, kigúnyolt, nevetségessé tett ember. Pilátus azonban ez alkalommal is elszámítja magát. A várt hatást nem érte el. Ehelyett a főpapok és a templomőrség tagjainak tökéletes összhangban lévő kiáltása hangzik el: „feszítsd meg, feszítsd meg”. Pilátus nem akar enged; ni a tömeghangulatnak, a tömeg terrorjának. Elutasítja kérésüket, és ismételten kijelenti, hogy ő semmi okot nem talál Jézus esetében arra, ami indokolttá tenné kereszthalálát, s a kereszthalálra vonatkozó ítélet kimondását. Ha a zsidók úgy döntenek, hogy Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor ezt ők foganatosítsák. Ő ehhez nem nyújt segédkezet. Kellő iróniával utasítja el őket, mint aki tudatában van annak, ezt nem tehetik meg. A zsidók szívósságát Pilátus nem mérte fel kellőképpen, vagy éppen lebecsülte. Ők arra hivatkoznak, hogy Jézus esetében nem csak politikai természetű bűnről van szó, hanem egy olyan emberről, aki magáról azt állítja, hogy Isten Fia, a halálbüntetés tehát az ő törvényük szerint jogos (3Móz 24:16). A zsidók belátták, hogy politikai természetű vádakkal nem érnek célt Pilátusnál, így vallási térre terelik az ügyet. A helytartót csupán arra kényszerítik, hogy mondja ki a halálos ítéletet.

Ján. 19,8–12a. Jézus második kihallgatása.

A zsidók vádja a római helytartó előtt kezdettől fogva nem volt világos. Úgy akarták feltüntetni Jézust, mint Róma-ellenes forradalmárt. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. Miután a politikai per útján nem sikerült a halálos ítéletet kierőszakolni, vallási térre terelik a dolgot. Pilátus még inkább megijed, babonás félelem vesz erőt rajta. Fél az előtte lévő megkötözött fogolytól, akinek belső szabadsága és lelki nagysága alapján arra gondol, hogy Jézusban valóban természetfeletti, isteni erő van jelen emberi alakban. Jézus alakjának titokzatossága nyilvánvalóvá válik a helytartó előtt. Az újabb kihallgatás által személyiségének a titkát akarja megérteni. A pothen ei sy kérdés azt jelenti: embertől származol vagy Istentől? Istentől való vagy? Jézus egyszer már szólt neki isteni küldetéséről, de akkor nem reflektált rá. Most más a helyzet, így egészen biztosat akar tudni Jézusról. Ő azonban nem tartja szükségesnek, hogy többet vagy mást mondjon azon túl, amit előzőleg mondott, így nem szól semmit. Pilátus figyelmezteti, hogy a sorsa teljes mértékben az ő kezében van. Hatalma van arra, hogy elítélje vagy felmentse. Jézus azonban világossá teszi, hogy az ő hatalmánál nagyobb hatalom is van, azé, aki minden lehetőség ura és ajándékozója. A felülről adatott hatalom megtestesítője a világi uralkodó, akár tudja, akár nem, akár jól él a maga lehetőségeivel, akár nem. Jézus kijelentése világossá teszi, hogy a földi igazságszolgáltatási szervek ez esetben a nekik adott hatalommal visszaéltek, és így bűnt követtek el. A nagyobb bűn azonban nem Pilátusé, hanem Kajafásé ez esetben. A helytartó a második kihallgatás alapján is ártatlannak tartja Jézust, és ettől kezdve keresi a módot arra, hogy szabadon bocsássa. Pilátus hatalmáról beszélt, ami kétségtelenül meg is volt neki, azonban nem mert a hatalmával lelkiismeretesen, a törvényes rendnek megfelelően élni úgy, ahogy azt az igazság megkívánta volna. Az igazság érvényesítését különböző manipulációk útján igyekezett érvényesíteni, ez azonban nem sikerült. Az igazság érvényesítéséhez igaz módszerekre van szükség. A cél nem szentesíti az eszközöket. Az igazság érvényesítése lehet, hogy kockázatos, de akkor is csak ez az út járható a hatalom képviselői számára is.

Ján. 19,12b–16a. Az ítélet.

Amikor Pilátus kiment a praetoriumból, hogy a zsidók tudomására hozza véleményét – ugyanis az istenkáromlás bűnében is ártatlannak találta Jézust –, ezek olyan szituációt teremtettek, hogy szóhoz sem tudott jutni. A római prokurátor kereste a lehetőséget arra, hogy szabadon bocsássa Jézust, jóllehet kezében volt hivatali beosztásánál fogva a lehetőség, a hatalom ehhez. – Ha a hatalom képviselője nem meri nyíltan, egyenesen képviselni az igazságot; a manipuláció, a korrupció hálózata, a hangoskodás, a tömeghangulat, és az általa is alátámasztott jogtalanság érvényesül. Ez történik itt, ami előbbutóbb azt is elsodorja, aki az ilyen motivációból eredő követeléseknek enged. A nép vezetői ekkor játszák ki az utolsó, a hatásos tromfjukat; visszatérnek az első, a politikai természetű vádhoz. „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.” Azt jelenti ez, hogy ők Tiberius császárt tájékoztatni fogják arról, hogy a prokurátor nem Róma érdekeit képviseli, hanem kedvez egy politikai „bűnözőnek”, és ezért arra fogják ösztönözni, hogy a „császár barátja” megtisztelő címet vonja meg tőle. Ez viszont nemcsak hivatala, hanem egzisztenciája, élete elvesztését is jelentheti. Aki királlyá tette magát, az ellene mond a császárnak, az lázad a császári uralom ellen. A vészharang megkondítása ez. Ő le van fegyverezve. Félelmetes ez a rosszindulat, és semmire nem tekintő keménység. Pilátus lába alól ki van húzva a talaj, ellenállása megtört. A fenyegetés, a megfélemlítés eszközével ugyan, de Izráel vezetői elérték a céljukat. A római helytartó meghátrált, enged a politikai nyomásnak. A hatalom jog szerinti képviselője nem képviseli az igazságot, hanem védi és menti a pozícióját. Kivezetik Jézust. Pilátus beül a bírói székbe, hogy kihirdesse az ítéletet. János pontosan megnevezi a helyet, nemcsak görögül, hanem arámul is. A Heródes palotája előtti téren volt felállítva a bírói szék. Az egész tér kő-, illetve márványlapokkal volt burkolva. Pilátus Niszán hava 14-én, a mi időszámításunk szerint de. 11–12 között mondja ki a halálos ítéletet. Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tesz ugyan arra, hogy a zsidókat megfelelő irányban befolyásolja azzal, hogy eléjük állítva így szól: „Íme, a ti királyotok”. A gőg és keserű irónia szólal meg ebben a mondatban, benne van a Római Birodalom képviselőjének mély megvetése a zsidó nép iránt. Íme, van egy királyotok, de milyen? Ez a szegény, szánalomra méltó alak lenne veszélyes a császárra? Ez őrültség! A zsidók azonban kitartanak követelésük mellett. Újra felhangzik a „feszítsd meg” kiáltás. Pilátus még egy mondat erejéig megkísérli feltartóztatni a küszöbön álló szörnyű eseményt oly módon, hogy nemzeti öntudatukra hivatkozik: „a ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok annyira elvakultak, hogy hűségnyilatkozatot tesznek a császár mellett: „nincs királyunk, hanem csak császárunk van”. A császáron kívül nem ismernek el más uralkodót. Az ő hűséges alattvalói, minden fenntartás nélkül elismerik az idegen római uralmat, és alárendelik magukat annak. Ebből az következik, ha a császár a törvényes uralkodó, akkor az ítélet gyakorlására az ő apparátusa jogosult, nem a zsidók nagytanácsa, hanem a császár képviselője illetékes a döntő, jogerős ítélet kimondásában. Pilátus tévedett, amikor úgy gondolta, hogy a felelősség alól kibújhat. Az a jogi helyzet, amiből a főpapok kiindulnak, veszélyes következményekkel jár. Ez nemcsak a nemzeti önállóságukról való lemondást jelenti, hanem Izráel messiási igényének, váradalmainak a feláldozását, aminek a beteljesülésére nemzedékről nemzedékre várt. Ezzel a zsidó nép önmagát adta fel, maga magáról mondott le, reménységüket kiszolgáltatták a kijelentő elleni gyűlöletükben. Az istenellenes világ megtestesítőivé lettek, a hitetlenséget elindító; hazugsággal operáló hatalmasság eszközei. A hazugság hatalmával szemben nem segít sem a meggyőzés, sem a párbeszéd. A sötét indulatok megfékezésére rendeltetett ebben a világkorszakban a jogrendet biztosító uralmi rend, a világi felsőség az élet védelmében. Ha ez nem működik, vagy nem jól működik, az igazságszolgáltatás a gonosz indulatok eszközévé lesz. Pilátus átadja Jézust a zsidóknak, miután lemondott arról, hogy az állami tekintélynek megfelelően tárgyszerűen szolgáltasson igazságot. – Aki manipulál, maga is a manipuláció áldozatává lesz. A zsidók igényét teljesítette, kérésüknek megfelelően járt el. Jézus keresztrefeszítését azonban római katonák végzik.

Ján. 19,16b–22. Jézus megfeszítése, a kereszt felirata.

Jézust – miután Pilátus elítélte – a római katonák kivitték a Jeruzsálemen kívül fekvő, büntetés-végrehajtás céljaira kijelölt helyre, ahol a kivégzéseket hajtották végre. Héberül a hely neve Golgota, azaz „koponya helye”. Ez a kiemelkedő domb nevét valószínűleg a formájáról kapta. – Jézussal együtt másik két embert is megfeszítettek, az egyiket jobb, a másikat bal keze felől. Az ítélet okának meghatározását Pilátus írta, s ezt a keresztre kellett helyezni. Jézus fölé a következő felirat került arám, latin és görög nyelven: „A názáreti Jézus, a zsidók királya”. Az akkor ismert három világnyelven volt olvasható a kereszt felirata. Azt hirdeti ez, hogy ez a kereszthalál az egész világot érinti. Jeruzsálembe az ünnepre sokan jöttek ekkor a világ minden részéről, így nemcsak a város lakói olvashatták a kereszt feliratát. Pilátus a kellő iróniával elkészített feliratot a főpapok kérésére sem változtatta meg. Kérésüket határozottan visszautasította. Írása változatlan maradt. A római helytartó anélkül, hogy tudott volna róla, az igazi király, a világ üdvözítő királyának bizonyságtevője lett. Felirata a valóságot hirdette az ünnepre érkező zarándokoknak. A keresztre feszített valóban király, az egész világ megváltója (Jn 4:42).

Ján. 19,23–24. Osztozás Jézus ruháin.

A kivégzési osztag joga volt az, hogy megkapja a kivégzett ruháit. Négy katonáról van szó. Ezek – miután négy részre osztották Jézus ruháit – a köntösét nem akarták szétvágni, hanem sorsot vetettek rá. Ilyen ruhadarabot a főpapok viseltek, akiknek az volt a hivatásuk, hogy Isten és az emberek között kapcsolatot teremtsenek, hidat verjenek. Amikor János Jézus varratlan köntöséről beszél, akkor ezzel nemcsak az öltözetéről tájékoztat, hanem azt is el akarja mondani, hogy ő a tökéletes főpap, aki az embereknek az Istenhez vezető utat megnyitotta. A katonák öntudatlanul ugyan, de Isten kijelentése beteljesedésének az eszközei. A kereszten és a kereszt alatt az üdvözítő Isten kijelentése teljesedik be. Ő nemcsak az által munkálkodik, aki kész neki engedni, hanem azok által is, akik róla mit sem tudnak, fásultan, közönyösen teszik azt, amit szoktak. A mindenható Isten üdvtervének negatív szereplői is pozitív módon viszik annak kibontakozását előbbre.

Ján. 19,25–27. Jézus anyját a szeretett tanítványra bízza.

A szinoptikusok szerint is elkísérik a galileai asszonyok, Jézus követői Urukat a kereszt útján (Mk 15:40–41 par.). Név szerint azonban csak az a négy asszony van megemlítve, akinek jelenléte azért hangsúlyos, mert Jézus közvetlen hozzátartozói körébe tartoznak. Anyja, Mária a legközvetlenebb testi kapcsolat megtestesítője. A magdalai Mária a súlyos betegségből meggyógyított nő. A Jézussal lelki közösségben lévő asszonyok, a Jézus által meggyógyultak, megszabadítottak képviselői. Az asszonyokon kívül ott van Jézus mellett a szeretett tanítvány: János. A kereszt eseményeinek azt a mozzanatát, amelyben Jézus anyjáról, Máriáról gondoskodik, csak János örökítette meg. – Jézus, miközben az egész teremtett világ számára új életlehetőséget teremt szenvedése és halála által, megoldja anyja egyéni életének, földi sorsának kérdését is. – Arról van itt szó, hogy Jézus tanítványi közösségében annak a szeretetnek kell megvalósulnia, ami egyrészt a jó családi légkört jellemzi, másrészt Jézus tanítványainak otthont kell teremteniük a magukra maradt, segítségre, támaszra szoruló elhagyatottak számára. A szeretetközösség nemcsak a testi hozzátartozók körében érvényes, hanem a lelki közösség, Jézus követőinek körében is. Ebben a közösségben otthonra kell találni minden magára hagyott, gondoskodásra váró embernek. A szeretet tettekben, a gondoskodásra szoruló emberek hétköznapi élete kérdéseinek rendezésében realizálódik Jézus kereszten megszólaló útmutatása szerint. – Jézus itt azt is kifejezésre juttatja, hogy a tanítványi körben együtt és egymás mellett kívánja látni a férfit és a nőt. Mária anyai tiszte kiterjed a tanítványi kört képviselő Jánosra, János fiúi tisztelete veszi körül a Mester útmutatása szerint Máriát, Jézus anyját. Jézus anyjának ott van a helye tanítványai között, Jézus tanítványainak feladata, hogy magukénak tekintsék az anyját. A kivégzés színhelyén nemcsak azok voltak jelen, akik a halálos ítéletet végrehajtották, hanem ott volt azoknak a köre is, akikhez a szeretet szálai fűzték. Az asszonyok akkor is ott voltak Jézus mellett Jánossal, amikor emberileg teljesen reménytelennek látszott a helyzete. Jézus a kereszt szenvedései között is az irgalmasság, a vigasztalás szavát hirdeti, megoldást ad anyjának s ezzel jelzi a jövő útját. A szeretetközösséget biztosítja számára azzal, hogy fiúként ajándékozza neki a szeretett tanítványt. Az „asszony” megszólítás Máriát arra emlékezteti, hogy Isten országának keretén belül, új kapcsolódási rend van érvényben. Egészen átfogó jellegű az a szeretetközösség, amely Krisztus követői között érvényesül. Annak a szeretetnek kell meghatároznia Jézus követőinek egymáshoz való viszonyát, amely e földi keretek között a legközvetlenebb testi kapcsolatok esetében érvényesült. Mária fiaként kapja Jánost, hogy szeretetével vegye körül. Mária anyai tisztét a tanítványi körben éli meg. Jézus tanítványaiban fiát kell látnia. Jézus szava Mária hívatását megerősíti és új perspektívába állítja. Jánost, a szeretett tanítványt viszont arra indítja, hogy anyjának tekintse Máriát. Otthont, támaszt, szeretetközösséget biztosítson neki, fiúi tiszteletével és megbecsülésével vegye körül. Semmiképpen nem véletlen, hogy Jézus szeretett tanítványának gondjaira bízza anyját, még pedig az „anya” és „fiú” kategóriáinak említésével.

Ján. 19,28–30. Jézus halála.

János Jézus szenvedéseiről sokkal rövidebben ír, mint a szinoptikusok: nyilván tud azokról és így nem ismétli a korábbi evangéliumok tudósítását. Az első század végén a gnosztikusok részéről jövő kísértéssel szemben hangsúlyozza, hogy Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is volt, aki a kereszten szenvedett. Mivel valóságos Isten, tudja, hogy mindent elvégzett, ami rá volt bízva – teljesítette küldetését. Mivel valóságos ember, a gyötrelmek között megszomjazott. Fizikailag kimerült, szüksége volt a felfrissülésre. Mindaz, ami itt történik, Isten üdvtervének a rendje szerint megy végbe (Zsolt 69:22). Az ő tervének nincs szüksége módosításra. Isten kijelentése úgy lesz valóság, ahogyan ő megmondta. Jézus szava meghallgatásra talál. Miután egy kicsit felfrissült, utolsó kijelentése elhangzik és fejét lehajtva adta vissza lelkét. Elvégezte a világ megváltását, bemutatta az engesztelő áldozatot. Önmagát áldozta fel a világért, mindenkiért. Jézus halála órájában a templom falán megszólalt az esti áldozatra, az esti imára szólító kürt hangja. Az igazi páskabárány, aki egyszer s mindenkorra engesztelést szerzett a bűnös embernek, a páskabárányok levágásának órájában halt meg a Golgotán.

Ján. 19,31–37. Látták, hogy már halott.

Ennek a néhány versnek nincs megfelelője a szinoptikusokban. A zsidók a nagy ünnepre való tekintettel kérik Pilátust, hogy vétesse le a keresztre feszítetteket. Az akasztott ember teste ugyanis tisztátalanná teszi a földet. A kivégzés színhelyéről még az éjszaka beköszöntése előtt el kellett vinni és elásni a hullákat (los. ant. 4,202. bell. 4,317. 5Móz 21:22k.). Ez nagyon fontos volt, mert a szombatot előkészítő nap ez esetben nem egyszerűen csak egy szombatot, hanem a „nagy napot”, a páskaünnepet készíti elő. Amint az eddigi időre vonatkozó adatok, úgy ez is azt mutatja, hogy ez a szombat Niszán 15-e, a páskaünnep első napja. A zsidók attól tartottak, hogy a megfeszítettek ekkor még életben voltak, ezért kérik, hogy hajtassa végre a kivégzetteken a crucifragiumnak nevezett büntetést, azaz vasbotokkal töresse össze a lábszárcsontokat. Ezt a kegyetlen büntetést különben más esetekben szokták alkalmazni. Itt az a célja, hogy siettesse a halált, amennyiben az még nem következett volna be. Pilátus teljesítette a zsidók kérését. A katonák megtörték a kivégzettek lábszárcsontját. Jézus esetében azonban erre nem került sor, ugyanis mire vele foglalkoztak, már halott volt. A ténymegállapítás igazolására döfte az egyik a dárdáját Jézus oldalába. Az evangélium azt hangsúlyozza ezzel, hogy Jézus valóban meghalt és erről nyilvánvaló bizonyságok vannak. A katonák, akik a halál tényét megállapították, nem vádolhatók elfogultsággal Jézus iránt. Rajtuk kívül a halál tényéről tesz bizonyságot a dárdaszúrás következtében megnyilvánuló jeladás. Az evangéliumban előforduló eseményeknek – mint ahogy az eddigiekben, úgy itt is –, szimbolikus jelentőségére is oda kell figyelnünk. Jézus halálával megtörtént az az esemény, amely a két sákramentumnak, a keresztségnek és az úrvacsorának az alapja. A keresztség látható jegye a víz, az úrvacsorára utal a vér. A víz szimbolikusjelentősége többféle. Utalhat az újjáteremtés fürdőjére, az élet vizére, a víztől és Lélektől születés szükségességére és lehetőségére. Akivel ez megtörténik, az úgy kerül kapcsolatba az élő víz forrásával, hogy belsejéből az buzog tovább. A vér a szövetség vére, amely által Isten kegyelmébe fogadta a bűnössé lett világot. Az új szövetség vére, amely mindenkiért kiontatott, és megtisztít minden bűntől. – Nyilvánvaló, hogy Jézus halála alkalmával az evangélista magát azt a tényt kívánja hangsúlyozni, ami történt, tehát azt, hogy Jézus valóban meghalt a kereszten, és ennek alapján annak csodálatos jelentőségét világítja meg. Ő az, aki szemtanúként ott volt Jézus keresztje alatt, hiteles tanúja annak, ami történt. Látta mindazt, ami ott végbement, és tanúsítja azt. Igaz, a valóságnak megfelelő a bizonyságtétele. Az hangsúlyos, hogy megbízható, hiteles adatokat közöl, meggyőző módon. Bizonyságtételének célja a hitébresztés, a hitre juttatása azoknak, akikért Krisztus meghalt. Jézus kereszthalálával és az utána következő eseménnyel kettős prófécia teljesedett be. Az egyik az, hogy a, páskabárány csontját nem szabad megtörni (2Móz 12:46; Zsolt 34:21). A másik a Zak 12:10 jövendölésének valósággá létele: „néznek majd arra, akit átszúrtak”. Az első azt hirdeti, hogy Jézus az igazi páskabárány, aki abban az órában halt meg, amikor a Templom-hegyen a pákabárányokat levágták. A kereszt az igazi oltár, amelyen Isten Báránya feláldoztatott. Őrá tekint majd a jövő igazi Isten-népe, mert általa és érte van lehetőség a Sátán uralma alól való szabadulásra, az örök életre.

Ján. 19,38–42. Jézus temetése.

Jánosnak a sírba helyezésről szóló híradása tökéletesen összhangban van a szinoptikusok tudósításával. Arimáthiai József, aki titokban Jézus tanítványa volt, a nyilvánosság elé lépett (Jn 3:21), és Pilátusnál közbenjárt azért, hogy Jézusnak méltó temetése lehessen. Izráel tekintélyes tanácsának tagjai között is voltak olyanok, akik készek Jézusért a római helytartóhoz fordulni. József, aki a Júdában lévő kis vidéki városból származott, abból a városból, amelyből egykor Sámuel próféta, a régi Rámából, amelyet később Ramathaimnak neveztek. A laikus, előkelő származásúak köréhez tartozott, tekintélyes földbirtokkal rendelkezett. Olyan gazdag, befolyásos, tekintélyes férfiról van szó, aki a maga lehetőségével úgy szolgál Jézusnak, ahogyan arra az adott helyzetben szükség van. A keresztre feszítetteket a törvény szerint nem lehetett rendes temetésben részesíteni, csak elkaparni, elásni. Jézus Arimáthiai József kérésére megmenekül ettől. Pilátus kiadta, ő pedig elvitte a halottat. A kivégzés helyének közelében volt egy sziklába vésett új sírhelye, amelyet magának és családjának készíttetett el a kertjében. Oda vitte át Jézust. Gyorsan kellett eljárnia, mivel a páska-szombat kezdetéig nem sok idő volt. A sírnál találkozott Nikodémusszal, aki először éjszaka kereste fel Jézust (3:1kk.). Nyilván maradandó nyomot hagyott benne ez a találkozás. Ő hozta a halott számára a szükséges drága kenetet. Pénzösszegben és az anyag mennyiségében egyaránt nyilvánvalóvá tette, hogy neki fontos Jézus illendő, a zsidó szokásoknak megfelelő sírba helyezése. A halott iránti mély tisztelete és hálája jut kifejezésre Nikodémusnak Jézus halála alkalmával. Ő gondoskodott minden kellékről, amely kellett a halott illendő ellátásához. Amikor készen voltak Jézus sírba helyezésével, egy nagy kővel zárták le a sírt. Így Jézus nem a bűnözőknek járó ismeretlen helyre került, hanem egy megkülönböztetett tiszteletnek örvendő személyiség – a mai fogalommal élve – díszsírhelyébe. – Míg a 11 tanítvány a félelem bénító hatása alatt áll, és ki sem mernek mozdulni, addig a titkos tanítványok jönnek, hogy a végső tisztességet megadják neki. A titkos tanítványok a közelben ismert, tekintélyes személyiségek, akikkel szemben a zsidó hatóságok tehetetlenek. Arimáthiai József gyors döntését tett követte, az útja azonnal Pilátushoz vezetett, és terve valósággá lett. A Golgotáról Jézus az ő szép, új sírkamrájába került. A Jézus iránti szeretet jelzi az időszerű szolgálatot, ennek modellje Arimathiai József és Nikodémus.