Ján. XV. RÉSZ

Jézus gyakran használ ószövetségi képet tanítása megvilágításához. Az Ószövetség szerint Izráel a szőlőtőhöz vagy a szőlőhegyhez hasonló (Ézs 5:1–7; Ez 15; Hós 10:1; Zsolt 80:9). Annyira eleven volt ez a kép, hogy a szőlőtő végül Izráel népének szimbólumává lett. A makkabeusok érméin szőlőtő szerepel. Híres a templom homlokzatán lévő nagy arany szőlő. A szőlőtő elszakíthatatlanul Izráel világához tartozott.

Ján. 15,1–10. Az igazi szőlőtő.

Így jelöli magát Jézus. Ez az utolsó egó eimi beszéd. Funkciójának jelentőségét a kijelentés korábbi megszokott formájában hangsúlyozza. Az egó eimi igékhez hasonlóan azt húzza alá ezzel is, hogy Isten biztosítja az ember életét, Isten nélkül az ember nem élhet. Az aléthinos jelentése „igazi”, „valódi”, „nemes”. Az igazi szőlőtő az isteni világot jelenti, az igazság világát. Jézus léte tanítványai számára biztosítja a valódi életet; az Atya gondoskodásával együtt. A szőlőtő, a szőlővessző és a kertész az a három fontos tényező, amely a terméshez szükséges. A három kép és magyarázata nem értékelhető mereven. A lényeg az, hogy a szőlővesszőnek szőlőtőre és szőlősgazdára van szüksége ahhoz, hogy éljen és termést hozzon. Amelyik szőlővessző nem hoz termést, azt lemetszi a gazda. Nem elég a hajtásnak kifejlődni ahhoz, hogy életben maradjon: többre van szükség – gyümölcsre. A karpon pherein („gyümölcsöt hozni”) azt jelenti: aktív, tettekben megnyilvánuló hitben élni. Isten ítélő és tisztogató munkát végez a jobb termésért. A tisztogatás eszköze Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által. Az ő beszéde, megtisztító, élővé teremtő erő. A hozzá tartozás, a mellette maradás a tisztaság garanciája. A menein en azt jelenti, hogy hűségesnek lenni ahhoz, akihez odatartozik, akinek hitt: Istenhez, és részesülni az üdvjavakban. A bizalomnak hűséggel kell párosulnia ahhoz, hogy az ígéretes kezdet folytatódása gyümölcsöző legyen. A menein azt jelenti ebben az, összefüggésben: végig megmaradni hitben. A Krisztussal való élő közösség titkáról és jelentőségéről van itt szó. Az a misztikus közösség, ami Krisztus és a hívők között van, racionális úton nem követhető, azonban hatásban érzékelhető. Az Úr szava nem száraz tanítás, nem dogma, hanem szabaddá és élővé tevő, az ember életét újjáteremtő erő. Az ember csak vele és általa élhet értelmes és tartalmas életet. Nála nélkül az újjáteremtő és teremtő erő nem érvényesül. Az értelmes és tartalmas emberi lét az újjáteremtőhöz kötött emberi lét. Az Istentől való függőség életet, az Úrtól való függetlenség, elszakadás halált jelent. A szőlővessző sorsa a halál, ha a gazda lemetszi a tőről. A Krisztussal való közösség nélkül nincs élet. A tűz és a megégetés a végső, a megmásíthatatlan ítélet szimbóluma. Aki nem marad hűséges az Úrhoz, az megsemmisül. Krisztus nélkül nincs üdvösség. A vele való közösség összeköti mindazokat, akik hozzá tartoznak. Általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt: A kérdés lehetősége adott. Amit akartok, azt előbb az Úr elé kell tárni, együtt kérni tőle, közösen. A többes számú formula az összhangot jelzi azok körében, akik kéréseikkel őt keresik. A közösen feltárt kérés számíthat a meghallgatásra, az Úr segítségére. Abból a szándékból lesz valóság, ami az Úr elé kerül. A jó dolgok kezdete az imádságban van. Az imádság meghallgatása jelzi, hogy a hívő az Úr erejével jár. Az imádság olyan párbeszéd, amely mozgást, jótetteket szül. Az ember aktívvá válik, a helyes úton jócselekedeteket visz véghez. A jó gyümölcs a szeretet tetteiben nyilvánul meg. A szeretetből való tettek dicsőítik az Atyát. Ezek a tettek Jézus tanítványainak ismertetőjelei. Az eszkhatológikus lét a szeretetben való élet. Az eljövendő világ jó légköre a jelenlegi világban a szeretet. Az Atyának a Fiú iránti szeretete nyilvánvaló, és tovább érvényesül az Úr tanítványai iránt való szeretetében. A szeretet az a láthatatlan, de valóságos kötelék, amely nemcsak az Atyát kapcsolja a Fiúhoz, hanem a Fiút is tanítványaihoz. Az igény részéről tanítványai iránt az, hogy ebben a kötelékben maradjanak meg. Az Úr szeretetében megmaradni azt jelenti: az ő parancsolatai szerint járni, igényének megfelelően élni, tiszteletben tartani, valósággá tenni azt a normát, amit a szeretet parancsa rögzít. Jézus tanítványa nem öntörvényű, hanem Krisztus-törvényű. A tanítvány számára az engedelmesség modellje Krisztus. Ő az Atya akaratára figyelt, aszerint járt, a vele való közösségben maradt.

Ján. 15,11–17. Jézus választottainak lehetősége és felelőssége.

Jézus kijelentésének célja nemcsak az, hogy szabaddá tegye követőit a sötétség erőinek negatív, az életet megkeserítő, megrontó hatásától, hanem az is, hogy az ígéretes jövő reményében, annak pozitív hatását már a jelenben érvényesítse. A chara, „az öröm”, a Krisztus öröme lehet a tanítványi kör jellemző, meghatározó alapérzése, akkor is, ha az ő fizikai jelenlétét nélkülözniük kell. A Mester és tanítványai közti kapcsolat nem testi, nincs kitéve a testi, anyagi világ törvényszerűségeinek, az eszkhatológikus egzisztencia a jelenben a dicsőséges jövőt jeleníti meg, annak hatása alatt él. Minden, amit Krisztus eddig tanított, az ember, tanítványai boldog életéért történt; annak a lehetőségét teremtette meg, hogy a felszabadult, boldog élet részesei legyenek. Az ígéretes kezdet teljességre jutását Krisztus biztosítja. Az a parancs, amit Jézus a magáénak vall az egymás iránti szeretet (vö. 13:34). Jézus a szeretet radikalizmusának érvényesítését várja követőitől azzal, hogy önmagát adja modellként eléjük. Az egyik tanítványnak a másikhoz való viszonyában nem az a mérvadó, hogy mit tesz ő, hanem az, hogy mit tett, hogyan járt el az Úr. A többiekhez való viszonyuk példája nem a másik ember, hanem Jézus. Az ő szeretete határtalan, az ő szereteténél nincs nagyobb. Mindenét, az életét adja, az életét áldozza fel értünk. Ez a legtöbb, mi adható. Jézus szeretetét elfogadni azt jelenti: határtalan szeretetből élni, és azt ajándékozni tovább. Jézus azt igényli tanítványaitól, amit ő nyújtott nekik. Őket a továbbiakban nem szolgáknak, hanem barátainak nevezi. Ez a maga korában még nagyobb jelentőségű kifejezésnek számít mint ma. Igaz, hogy az ószövetségi összefüggést tekintve a szolga kifejezés is méltóságot jelentett, ugyanis a mindenható Isten szolgájának lenni nagyobb méltóság, mint más helyen úrnak lenni. Így szerepel Mózes (5Móz 34:5), Józsué (Józs 24:29), Dávid (Zsolt 89:21) neve mellett, sőt az Újszövetségben Pál és munkatársai neve mellett is (Tit 1:1; Jak 1:1). Az Ószövetség és az Újszövetség emberei kiváltságnak tartották azt, hogy Isten szolgái lehetnek, mint ahogyan az is. Jézus viszont itt még annál is nagyobb dolgot ígér tanítványainak. Ábrahám Isten barátja volt. Isten barátja az, aki be van avatva az ő titkaiba (Ézs 41:8). A keleti királyok udvarában a kiválasztott emberek egy csoportja a király, az uralkodó baráti köre volt, akikre számíthatott; hősök, diplomaták, vezérek. A király barátjának lenni a legnagyobb méltóságot, közvetlen kapcsolatot jelentett az Uralkodóval. Jézus tanítványai, az ő közvetlen környezetének tagjai, az Úr barátai, akik tudnak Uruk dolgairól és arra hivatottak, hogy az ő intenciói szerint járjanak el. Az Atya titkaiba Jézus beavatta tanítványait, partneri kapcsolatban van velük. A tanítványok többé nem a szolgaság alatt lévő világhoz tartoznak, hanem az Úr mennyei udvartartásának megbecsült köréhez. A baráti viszony alapja Jézus döntése. Ő akarta, hogy népe köréből legyen egy olyan szűkebb kör, amely mellette van és munkáját végzi tovább. A tizenkettő kiválasztásának célja Krisztus megváltó munkája javainak hirdetése és megjelenítése a világban. A kapcsolattartás, az összeköttetés állandósul az imádság által. Az elhívás küldetésben folytatódik. A küldetés tartalma a világot Jézushoz vezetni az evangélium hirdetése és a szeretet tettei által. Maradandó gyümölcs az, ami az emberek sebeit nemcsak érzésteleníti, bekötözi, hanem meg is gyógyítja. A tanítványok kiválasztása nem azért történt, hogy Jézus kivonja őket a világból, hanem azért, hogy bevesse őket a világba az ott élő emberek javára, megmentéséért. Jézus baráti köre nem azért van, hogy élvezze Krisztus javait, hanem azért, hogy közvetítse, megismertesse, elvigye, elérhetővé tegye az emberek számára azokat. A barát bölcsessége és szeretete szükséges az eredményes munkához, amit imádságban lehet kérni és kapni. Az imádság meghallgatását ígéri az Úr. Az imádság a Fiú nevében szól az Atyához, ami azt jelenti, hogy az Úr akaratára hangolódva, Krisztus érdemére, számlájára hivatkozva történik mindez. Az imádság a mennyei erő igénylése az Atya megváltó terve időszerű részletének megvalósításához. A Jézus nevére való hivatkozás lehetségessé teszi mindannak a kérését, ami Isten dicsőségét és az ember javát szolgálja, de kizárja mindannak a kérését, ami az önzés jegyében való és mások kárát idézné elő. A parancs ismétlése megerősíti az egymás iránti szeretet kötelességét. Az egymás szeretete Jézus búcsúbeszédeinek állandóan visszatérő motívuma. Az egymás iránti szeretet az Istentől való erő jelentkezése az emberi kapcsolatokban, a gyülekezetben, az egyházban. Egymást szeretni azt jelenti, érvényesíteni azt a modellt, amit Krisztus adott, a másik javára, vagyis az egocentrikus életstílus helyett heterocentrikus életmódot megvalósítani (vö. 13:34).

Ján. 15,18–21. A világ gyűlölete.

A 15:18 versével kezdődő részlet egy nagyobb egység első szakasza, amely egészen a 16:11-ig tart. Ennek az átfogó témája az egyház a világban. János sajátosságaihoz hozzátartozik, hogy minden tételnek az ellenkezőjét is megvilágítja, kedveli az ellentétpárokban való fogalmazást, az éles kontraszt láttatását. János számára az egyház és világ két ellenpólus, amelyek között semmiféle közösség, kontaktus sincs. A világ itt az istenellenes létezők összességét jelenti, azokat, akik az élő Isten ellenségei akár vallásos, akár nem vallásos színben, akár a tradíció leple alatt. Jézus ellen mindazok szervezkedtek, akik különben egymásnak ellenségei voltak. Az ő útja jelzi a tanítványaiét is. A világ, az istenellenes réteg egyik ismertetőjele, hogy mindenkit magához akar kötni; aki nem tartozik hozzá, azt nehezen vagy egyáltalán nem bírja elviselni. A világ totális igénnyel lép fel az emberrel szemben. A keresztyének az első század vége felé, az evangélium keletkezése korában tapasztalták Jézus kijelentésének a valóságát, a világ gyűlöletét. A gyűlölet tettekben való megnyilvánulása az üldözés, amelyre Jézus felkészítette tanítványait már korábban is (Mk 13:9–13; vö. Mt 10:17–22.23–29; Lk 12:2–9.51–53). Jézus tanítványait óvta attól, hogy illúzióik legyenek a közeli jövőt illetően. A szolga nem nagyobb az uránál, a szolga részesül ura sorsában. A Mester útja a tanítványok útja. Krisztus követése magában foglalja az üldözés lehetőségét is. Tanítvány és Mester sorsa azonos. A Mester és tanítvány iránt egyaránt megmutatkozik a negatív és pozitív magatartás. Nemcsak negatív, hanem pozitív tapasztalatra is számíthat Jézus tanítványa. A Jézussal szemben megnyilvánuló ellenségeskedés hátterében voltaképpen tájékozatlanság van. Nem ismerték fel azt, aki őt küldte. Jézus üldözői nem ateisták, nem istentelenek, hanem tradicionalisták, tájékozatlanok. Isten nevében szállnak szembe az Istennel. Az öntudatos és a helytelen istenismeretből eredő istenellenesség gyakorlatilag azonos tetteket szül, csak a motiváció más. Aki Jézus mögött nem látja Istent, az Isten védelmében üldözi Istent és követőit.

Ján. 15,22–25. A tudatlanságra nincs mentség.

Jézus megismétli azt a gondolatot, ami az egész negyedik evangéliumon át jelentkezik: a rossz döntés vele szemben nem menthető. Az a kijelentés, amely benne és általa megszólalt, nagyobb felelősségre kötelez, mint amilyen az előző generációk felelőssége volt. Jézus világosan megmondta az embereknek, hogy mi a bűn, és azt is megmutatta, melyik az életre vezető út. Bűn a hitetlenség, aki hisz benne, annak van élete. A bűnbocsánat elnyerhető általa, az életre vezető út Jézus. Kijelentése elég ismeretet adott ahhoz, hogy az ember Isten mellé álljon. Aki Krisztust mellőzi, az mellőzi az Atyát is. A Fiú és az Atya megkülönböztethető, de el nem választható egymástól. Az ember a maga teljesen negatív magatartásáért felelős; Jézus arra semmiféle alapot nem adott, amint azt az Írás előre jelezte. A vele szemben tanúsított ellenséges magatartásnak nem benne, hanem ellenségeiben keresendő az oka. Ok nélkül gyűlölték őt azok, akik elutasították, ellene döntöttek. Krisztus szava és tette hiteles szó az Atya mellett, aki nem veszi figyelembe, az csak saját magát marasztalhatja el (Zsolt 35:19; 69:5). Isten mindentudása nem zárja ki, hanem magában foglalja az ember felelősségét. Az ember negatív döntésének, Isten gyűlöletének az ember az oka.

Ján. 15,26–27. Az igazság Lelke és a tanítványok, a mennyei és földi bizonyságtevő.

Az üdvtörténet eseményei ígéretesen haladnak előre. Jézus eltávozásának pozitív jelentősége van. Elmenetele után megérkezik a paraklétos, akit ő küld el az Atyától. Míg az előző szakaszban (14:16.26) arról van szó, hogy a Szentlelket Jézus kérésére fogja küldeni az Atya, itt az olvasható, hogy Jézus küldi az Atyától. Az előző helyen a földi Jézus, itt a megdicsőült Krisztus van az események mögött. Krisztus, aki elmenetele után újra isteni létmódban lesz a további események részesévé. A Szentlélek az igazság Lelke, a megdicsőült Krisztus ajándéka. Többnyire a hagion a jelzője, amely ugyanúgy isteni jellegére utal mint az alétheia. A hagios és az alétheia Jézussal kapcsolatban is szerepel (Mk 1:24; Jn 14:6). Az igazság Lelke a tévelygés lelkével ellentétben (1Jn 4:6) a valóságot teszi nyilvánvalóvá, szilárd, megbízható, hiteles ismeretek birtokosa. Az Atyától jön, vagyis az eredete azonos Jézus eredetével. A hiteles kijelentés folytatásáról a dicsőség Krisztusa gondoskodik. A Lélek küldetése az Atyára és a Fiúra vezethető vissza. A megdicsőült Krisztus funkciója az üdvtörténet további szakaszának kibontakoztatása. A kijelentés megfogalmazása ugyan más, de a lényegét illetően ugyanaz. A Szentháromság Isten az üdvtörténet valamennyi fázisában együtt munkálkodik egymástól elválaszthatatlanul, de megkülönböztethető módon. A Szentlélek az Atyától jön és Jézust hirdeti. A Jézus által adott kijelentést emberi eszközök, Jézus tanítványai közvetítik. Azok a tanítványok a Lélek eszközei, akik Jézus tetteinek szemtanúi voltak. Jézus követéséből Jézus követsége következik, a bizonyságtétel a Lélek által. A bizonyságtétel hiteles, tárgyszerű, mert a szemtanúk szólaltatják meg. A Lélek munkája nem történietlen-mágikus, hanem a történeti Jézus egyszeri, megismételhetetlen megváltó munkájának hirdetése emberi eszközök által. Az ő bizonyságtételük viszont nem csupán történeti tények, átélt események felidézése, hanem a Lélek általi helyes megvilágítása, tanúsítása Jézus szabadító tetteinek, munkájának.

Ján. XVI. RÉSZ

A tanítványok sorsa a jelenlegi világban nem könnyű. A világ gyűlöletével Krisztus barátainak reálisan számolniuk kell. Ez odáig fokozódhat, hogy az életüket is veszélyezteti a vallási fanatizmus. A megfelelő ismeret hiánya istenellenes és emberellenes tetteket szül. A tanítványokat erre készíti fel Jézus.

Ján. 16,1–4a. Ezeket mondtam néktek.

A jövendölésnek és intésnek konkrét célja van (ld. 15:18–27): a tanítványok felkészítése arra, hogy a rájuk váró próbák, szenvedések között meg tudjanak állni. A zsinagógákból kitiltják őket, és ezzel elvesztik az ún. religio licita, a szabad vallásgyakorlás jogát. Ez az a korszak, amely Pál apostol korától Iustinus martyr koráig tart. Az igazi gyülekezet ettől kezdve a Krisztushoz tartozó egyház és a benne nem hívő Izráel a világ kategóriájához tartozik. Ugyanis tudatlanságából eredő hitetlensége az élő Istennel szembe állítja (Gal 6:16; vö. Fil 3:3). Jézus tanítványainak nemcsak dicsőséget, hanem keresztet is ígért. A zsinagógából való kitiltás azért nehezen viselhető el, mert a zsidókeresztyének számára a zsinagógának az életben különleges jelentősége volt. Néhány zsidó rabbi azt tanította, hogy a zsinagógán kívül elmondott imádság nem hatásos. A zsinagógából való kitiltás a néppel való közösség, a társadalmi életből való kizárást is jelentette, az istentiszteletből való kirekesztést. A vallási fanatizmus, az Isten nevére hivatkozó, de voltaképpen az élő Isten ellen harcoló istentelenség Krisztus követőit nemcsak üldözi, hanem egyenesen megöli abban a tudatban, hogy istentiszteletet végez. A latreia a pap templomi, istentiszteleti szolgálata az oltár körül. Mindenki, aki hitetlen vérét oltja ki, olyan mint az, aki áldozatot mutat be. A latreia a vallásos, a szent Isten szolgálatának a jelölésére használatos fogalom. Isten nevében üldözte Pál megtérése előtt Krisztus követőit (ApCsel 26:9–11). Az az út, amit Jézus tanítványainak mutat, nehéz, gyötrelmes, de mégis ez az, amely a dicsőségbe vezet. Jézus próféciája felkészít a jövőre, megerősít a jelenben. A szenvedés, a küzdelmes út ne legyen csapda, sem botránkoztatásra indító ok azoknak, akik ezen járnak, de legyen jele Krisztus szava hitelességének. Ez a szó ad erőt a szenvedés útjának vállalásához. Krisztus látja és láttatja a jövőt, szava emlékeztet, erősít és kitartásra int.

Ján. 16,4b–11. A tanítványok helyzete, a Szentlélek funkciója.

A búcsú pillanata elérkezett. Jézus arról szól, amiről eddig még azért nem beszélt, mert tanítványai mellett volt. Kijelentése ismételten istenségének a jele, a jövőt látja és láttatja. Az idő múlása Krisztus nagyságára, istenségére emlékezteti majd a tanítványokat. A szituáció megváltozik. Ez azt jelenti, hogy ígéretesen lépnek tovább az üdvtörténet következő szakaszába. Jézus az Atyához megy, vagyis emberi létmódja helyett újra mint örökkévaló Fiú teljesíti küldetését. A tanítványok számára az elválás fájdalmas, azonban egyben ígéretes is. Az elválás ugyanis nem örökre szól, hanem csak egy időre. A történeti Jézus a továbbiakban nem emberi létmódban, hanem mint örökkévaló Krisztus isteni létmódban végzi munkáját. Éppen ezért az elválás nyereség a tanítványoknak, mivel a pártfogó, a vigasztaló Szentlélek eljövetelének feltétele. Jézus elmenetele és a Szentlélek eljövetele azt jelenti, hogy a Palesztina földjén, Izráel körében megjelent Krisztus váltságmunkája kilép Izráel köréből, univerzális, kozmikus jelentőségű eseménnyé lesz. A Szentlélek funkcióját a Szentírás az elegchein fogalmával jelöli: „leleplezni”, „feddni”, „inteni”, „megcáfolni”, érvekkel meggyőzni. A világgal kapcsolatban a Szentlélek úgy gyakorolja a maga funkcióját, hogy leleplezi, nyilvánvalóvá teszi a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűn a Jézussal szemben tanúsított hitetlenség, az igazság az, hogy az ő útja az Atyához vezet, földi küldetésének lezáródását mennyei létmód követi, amely a tanítványok szemei elől rejtett. Az ítélet az, hogy a világ fejedelme elvesztette hatalmát, „megítéltetett”. Jézus a földről nem tragikus hősként távozik, hanem úgy, mint aki legyőzte azt az ellenséget, aki Istennek és embernek, az életnek és minden jónak pusztítója. A Szentlélek funkciója a világ bűnének, Krisztus megváltó munkájának és az ellenség ítélet alatti státuszának a tudatosítása. Ennek az ítéletnek következménye az ellenség megsemmisülése. Krisztus minden ellenkező látszat ellenére legyőzte a világ fejedelmét. A Szentlélek funkciója annak tudatosítása, ami Krisztus által történt a földön. A világ számára a megtérés a hitre jutás lehetőségét jelenti, Krisztus uralmának és a Sátán vereségének elismerését. A Szentlélek funkciója az, hogy a világ Megváltója iránt hitet ébresszen, tudatosítsa Krisztus istenségét és a Sátán uralmának végét.

Ján. 16,12–15. A kijelentés folytatódik az igazság Lelke által.

Jézusnak még sok mondanivalója van, azonban kijelentése befogadásának szubjektív feltételei ekkor még nincsenek biztosítva. A tanítványok még nem alkalmasak a kijelentés befogadására. A tanítványokból még hiányzik az a Lélek; aki által a teljes igazságot megismerhetik. A kijelentés objektív feltétele Krisztusban adott, a szubjektív feltétele az eljövendő Lélek által biztosított. A Szentlélek az igazság Lelke, aki a tanítványokat a teljes igazságra elvezeti, vagyis biztosítja a helyes értékelését annak, amit láttak és hallottak, ami Jézus által történt a földön. A Szentlélek a Jézusban adott kijelentést folytatja oly módon, hogy az Atya Krisztus által egyszer s mindenkorra adott kijelentését időszerűvé, korszerűvé teszi. Nem mást ad, nem függetleníti magát Krisztustól, hanem amit hallott, azt mondja és az eljövendő dolgokat jeleníti meg. Azt jelenti ez, hogy a Krisztusban adott kijelentést alkalmazza az egymást követő nemzedékek életében, tekintettel a különböző kihívásokra. A jövő ígéretesebb és gazdagabb mint a múlt. Az egymást követő nemzedékek egyre közelebb vannak Krisztus dicsőséges visszajöveteléhez. A Szentlélek Krisztust dicsőíti, a tőle eredő kijelentést közli. A Lélek által az jut szóhoz, aki maga az igazság. Biztosítja a kijelentés kontinuitását. Az üdvtörténetben Isten terve bontakozik ki, az Atya, Fiú és Szentlélek üdvözítő munkája folyik. A Szentlélek biztosítja a Jézustradíció megelevenítését.

Ján. 16,16–24. Szomorúságotok örömre változik.

Ez a szakasz a tanítványok jelenlegi helyzetéből indul ki. A búcsúbeszédeket bevezető részlet fontos motívumával (13:33) kezdődik, azonban új témával foglalkozik. A szakasz két legfontosabb fogalma a lypé és a chara. A jelen rendkívül kritikus időszak, látszólag a teljes reménytelenség jegyében való. A kettős mikron érzékelteti azt, hogy az egymást követő események között egyrészt alig van időbeli távolság, másrészt Jézus tudatosan készül nemcsak a halálára, hanem a feltámadására is. A „nem láttok” kijelentést követi az „újra megláttok” reménységet ébresztő ígérete. Jézus szenvedésének és halálának az ideje közel van. Tanítványai szeme elől eltűnik a Mester. Egy kevés ideig nem látják. Itt azonban nem áll meg a kijelentő Úr. A mondat folytatása azt jelenti, hogy a Mester és tanítványai elválása csak egy egészen rövid időre szól, ő ugyanis nem marad a halálban. Az ígéretes jövő fénye alapján kerül helyes megvilágításba a szomorúnak, reménytelennek látszó jelen. A megfogalmazás ószövetségi szavakra emlékeztet, elsősorban Ézs 26:16–21-re (LXX). A tanítványok nem értik Jézus reménységet ébresztő kijelentését, és mint ahogyan sokszor közvetlenül Jézus szenvedése előtt is, egymás között tanakodtak. Jézus a tanítványok helyzete szempontjából világítja meg kijelentését. A közeli jövő számukra szomorúságot jelent, a világ viszont örül. Izráelnek az a része, amelyik Krisztus ellen döntött, örül, mivel úgy látszik, sikerült őt végérvényesen kiiktatni az ország életéből. Ez az öröm azonban korai, csak átmeneti jellegű, az elválás ugyanis ideiglenes. A tanítványok szomorúsága örömre változik. A helyzet megítélése mindkét esetben helytelen. Krisztus ellenségeinek öröme nem megalapozott. A tanítványok szomorúsága átmeneti, mint a szülő asszony fájdalma, és olyan örömre változik, amelynek Krisztus feltámadása az alapja, tehát szilárd alapon nyugszik. Isten ereje nem csak az élettel, hanem a halálból való élettel ad jelet arról, hogy az ember sorsát ígéretesen, reményteljesen, végérvényesen oldotta meg. A tőle való megoldás olyan örömet jelent, amit senki és semmi sem szüntethet meg (vö. Ézs 66:14 LXX). Jézus ezzel a kijelentésével nem csak a halálból való feltámadására utal, hanem ezzel együtt az üdvkorszak kiteljesedésére és az ő dicsőséges visszajövetelére. A tanítványok szomorúsága már Jézus feltámadásakor örömre fordult, ez az esemény viszont csak jele és kezdete annak, amely az ember számára is ugyanazt a lehetőséget biztosítja. Az ígéretes, reményteljes jövő fényében válik értelmessé, örömmel járhatóvá a jelen. Krisztus feltámadása a tanítványok kérdéseire egyértelmű válasz; olyan tény, amely előtt a csupán az emberi lehetőségekkel számoló embernek meg kell hajolnia. A tanítványok azért kérdeztek sokat; mert nem értették Jézus kijelentéseit (vö. 13:37; 14:5.22). Feltámadása, a tanítványok húsvéti élménye tökéletes válasz kérdéseikre. Természetesen a teljes és végérvényes megoldást az ő dicsőséges visszajövetele jelenti. Feltámadása az eszkhatológikus kor nyitánya, kezdete. Jézus ehhez a kijelentéséhez kapcsolva erősíti meg az imádság meghallgatására vonatkozó korábbi ígéreteit (15:7; vö. 14:13). A Jézus nevében megszólaló kérés az Atyánál meghallgatásra talál (vö. 14:13). A Jézus nevében való kérés feltételezi az ő megdicsőülését, az emberként megjelent Fiú visszatérését az ő örökkévaló dicsőséges létmódjába. Az Atyához a Fiú által nyílt meg és van nyitva az út az ember számára. Jézus felbátorítja tanítványait arra, hogy éljenek azzal a lehetőséggel, ami az ő váltságmunkája alapján adatott nekik. Teljes bizalommal fordulhatnak ahhoz az Atyához, aki Krisztusért szeretetébe visszafogadta a világot és gyermekének tekinti az embert. Jézusért új viszony lehetséges a mindenható, igaz Isten és az elesett, bűnös ember között. Jézus nevében kérni azt jelenti: az ő érdemére való hivatkozással, és az ő ígéretei alapján, az Atya akaratával összhangban, bízva az ő jóságában, bölcsességében. A tanítványok az imádság révén kerülnek kapcsolatba Isten erejével, amely tartóssá teszi azt az örömet, amit Jézus közelében tapasztalnak akkor is, amikor már ő testileg nem lesz velük. A tanítványok önállóságra nevelése, nagykorúsítása Jézus által történt. Jézus fizikai, testi jelenléte nélkül is teljes lehet az örömük, hiszen a láthatatlan Istennel általa állandó kapcsolatban lehetnek. Jézus önálló, de nem tőle független, az Atyával intenzív kapcsolatban lévő, örömteljes tanítványság lehetőségének feltételét biztosította, erre buzdít.

Ján. 16,25–28. Nyíltan szólok az Atyáról.

Jézus eddig képes beszédben tanított, mindig a hallgatóságához és a szituációhoz alkalmazkodva. Tanításában alkalmazkodik hallgatóinak képességeihez. Tanításának nem a tartalmán, hanem a módszerén kíván változtatni. Amit mond, lényegében ugyanaz, ahogyan mondja, az viszont más. A hitben Lévő tanítványok, az új; eszkhatológikus egzisztenciát nyert ember alkalmas arra, hogy megragadja Krisztus kijelentését, megértse Krisztus titkát, küldetését. Ennek lényegét foglalja össze, amikor az Atya szeretetéről szól. Az Atya szereti azokat, akik szeretik őt és hisznek benne. Hiszik, hogy Krisztus az Atyától jött és az Atyához megy. Krisztus mennyei eredete, földi munkája és megdicsőülése az az eseménysorozat, amelynek tanúi. A szeretet és a hit az Atya küldöttéhez való helyes viszony. A búcsúbeszéd záró mondatai azt bizonyítják, hogy az ember Jézus Isten Fia, aki tudja, látja és vállalja küldetése teljesítését. Tanítványai előtt nyíltan szól arról, hogy honnan jött, hová jött, és arról is, hogy hová megy. Az Atyától való Fiú a világban eltöltött ideje, munkája után hozzá tér vissza. Kijelentésével felkészíti tanítványait a jövőre, erősítve hitüket. A világból az Atyához vezet az útja. Tanítványaiban tudatosítja, hogy a közeljövőben is Ura marad az eseményeknek, tudatosan vállalta az emberré lételt, az emberi sorsot. Nem kényszerűségből távozik a világból és távozása nem vereség: nem a megsemmisülés vár rá, hanem az Atya dicsősége. Jézus földi munkájának előzményére és következményére utal. Ami munkájából látható volt, az szorosan kapcsolódik ahhoz, ami láthatatlan. Az üdvtörténetnek az idők teljességében lejátszódó része a világtörténelem színpadán játszódik ugyan le, de nem világtörténeti esemény, nem egy nagy ember rendkívüli teljesítménye, hanem Istennek a világban adott történeti, páratlan jelentőségű kijelentése. A kijelentő a világba jött ugyan, de nem lett e világi tényezővé. A kijelentő elhagyja a világot, mivel küldetését teljesítette, de nem hagyja magára a világot. A kijelentés, ami benne adatott, egyszer s mindenkorra érvényes, és annak megragadása, megértése a közvetlen környezete és a későbbi generációk számára is mindig indirekt módon történik. Csak földi, világi egzisztenciánk megtagadása, legyőzése által, az eljövendő világ erejével, szeretet és hit által érthető meg. Szeretet és hit által érthető meg Krisztus titka, a mindenható Isten új életet ajándékozó, páratlan jelentőségű kijelentése. A szenvedés és kereszthalál közvetlen közelében Jézus tudja és tudatosítja, hogy az Atyához vezet az útja. Ez az út általa, érte mindenki számára nyitva van.

Ján. 16,29–33. Krisztus hatalma és győzelme.

A tanítványok válasza Jézus kijelentésére pozitív. Bizonyságot tesznek róla, hogy ő mindentudó Uruk van. Nincs szüksége arra, hogy különböző úton-módon információkhoz jusson, mert minden ismeret birtokában van. Az ember előtte nyitott könyv. Ő nemcsak Istent és az ő világát ismeri úgy, hogy hitelesen tanított róla; hanem az embert is. Jézus többféleképpen adott jelet arról, hogy nemcsak tökéletes ember, hanem tökéletes Isten is. A minden ismeret birtokában lévő Úr mellett tesznek bizonyságot tanítványai: „hisszük, hogy Istentől jöttél”. A tanítványok kijelentése hitvallás, nem magukról beszélnek, hanem arról, akihez tartoznak, a Mesterről, aki nemcsak tudós rabbi, hanem az Istentől való Fiú is. Jézus válasza a közvetlen előtte álló eseményeket hirdeti. Jézus reális képet fest tanítványairól. Tanítványait illetően realista volt. A hívő tanítvány is ember. A hívő egzisztencia e világban van. A hit ellenére eljön az óra, és már egész közel van, amikor tanítványai szétszóródnak, ki-ki közülük az övéihez megy. Jézus tudta, hogy a válságos szituációban tanítványai gyengének bizonyulnak. Az övéi átélik a szomorúságot, mielőtt az örömben részesülnének. A borzalmas események között Jézus egyedül marad. A tanítványok hite ingadozó, a nehéz szituációban ki-ki talán közvetlen környezetében keres menedéket, mindenki a maga biztonságára gondol. Jézus tanítványait ingadozó hitük, a maguk életét mentő akciójuk ellenére szerette. Szereti az embert annak ingatagsága ellenére. Ha az emberre számítana Jézus, akkor a tipikus kép azt mutatja, amit előre tud (Mk 14:26k.). Ő azonban nem rájuk számít. Az Atya vele van. A Zsolt 22:2-t János bizonyságtétele szerint Jézus nem idézi. „És mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Benne az Atya munkálkodik, akivel egy (Jn 8:16.29; 10:30). A búcsúbeszéd utolsó szava szeretetteljes gondoskodásának és győzelmének meghirdetése. Jézus azért mondta, amit mondott, hogy tanítványainak benne és általa békességük legyen. A békesség, amit ő ad, nem lehet függvénye semminek. A világban nyomorúság az osztályrészük, a világ részéről nem számíthatnak semmi jóra. Küldetésük színtere az a világ, amely keresztre feszítette Krisztust. A tanítványoknak józanul kell látniuk, hogy a világ nyomorúságos helyzetben van, és ők sem számíthatnak másra (Jel 1:9; 2:9kk.; ApCsel 14:22 stb.). Jézus utolsó mondata azonban bátorító, reménységet ajándékozó, felszabadító üzenet: „de bízzatok, én legyőztem a világot”, helyesebben: „de bízzatok, enyém a győzelem a világ fölött”. A tharsei felhívás az Isten megjelenése alapján indokolt bizalomra (Mk 6:50 par.; ApCsel 23:11), gyakran egyenértékű a mé pohobou – „Ne félj” kifejezéssel. A bizalom alapja Jézus győzelme a világ fölött. Jézus győzelme lehetőséget biztosít arra, hogy az ő ereje a régi keretek közt érvényesüljön. A hívők békessége, a világ negatív erői feletti győzelem reményében erősítse hitüket és szilárd helytállásra indítsa őket helyzetük reális látását szemük elé tárva. Feltétel nélküli bizalomra, józan látásra, szilárd reménységre indítja tanítványait a földi munkáját befejező Jézus, közvetlenül a kereszt árnyékában.

Ján. XVII. RÉSZ

A főpapi imádság.

A 17. részt David Chytraeus (1531–1600) óta nevezik főpapi imádságnak, ami voltaképpen a fejezet csak egy részletének tartalmára illik, arra, amely szerint a tanítványokért Jézus kérésével az Atya elé járul. Voltaképpen a főpap fogalma ebből a részletből, sőt az egész evangéliumból hiányzik. Jézus magára vonatkoztatva sehol nem használja ezt a címet. Ez csak a Zsidókhoz írt levélben szerepel rá vonatkoztatva és annak az alapvető jelentőségű krisztológiájához tartozik. Ezért jobb és találóbb volna Jézus búcsúimádságáról beszélni. A második búcsúbeszéd vége nagyon szoros kapcsolatban van vele. Az imádság négy gondolati egységre tagolódik:1–5., 6–19., 20–23. és 24–26.

Ján. 17,1–5. Jézus kérése: „Dicsőítsd meg a te Fiadat”.

A tanítványoknak szóló búcsúbeszéd után az Atyához fordul Jézus. Ünnepélyes imagesztus a szem égre emelése (11:41). A megszólítás egyszerű, kifejezi azt a bensőséges kapcsolatot, ami Jézus és az Atya között van. Jézus tudatában van annak, hogy élete döntő jelentőségű eseménye vár rá. Eljött az az óra, amelyben a világot elhagyja, s az Atyához megy. Eljött kereszthalálának az ideje, ami Jézus szerint megdicsőítésének az alkalma. Miben? Először abban, hogy Jézus teljesítette az Atyától nyert küldetését. Váltságmunkájához nemcsak az emberré létel, a tanítói munka, a gyógyítás tartozott, hanem a kereszthalál is. Jézus azért jött a világba, hogy az embereknek elmondja és csodáival jelezze azt, hogy Isten az embert, a világot szereti, azért megy a keresztre, hogy ezzel szemléltesse Isten szeretetének határtalan voltát. Isten maga gondoskodott arról, hogy az ember számára az élet lehetősége biztosítva legyen. Ez a halál azért dicsőség a Fiú számára, mert azt jelenti, hogy a rábízott feladatot tökéletesen elvégezte. Másodszor azért jelent dicsőséget a kereszthalál a Fiú számára, mert feltétel nélküli engedelmességét hirdeti az Atya iránt. A tökéletes szeretet tökéletes engedelmességben nyilvánult meg. Ahogyan a gyermek szüleit akkor tiszteli, ha engedelmes irántuk, úgy minden állampolgár is országának vezetői iránt akkor tanúsít tiszteletet, ha kötelességét teljesíti. A diák és tanár viszonyára ugyanez jellemző, így Jézus az Atya akaratát ugyanígy, feltétel nélkül teljesíti. Végül a kereszthalál azért jelenti Isten megdicsőítését a Fiú által, mert az nem a véget jelenti, hanem elégtételt, engesztelő áldozatot a bűnért és új élet lehetőségét az ember, a világ számára. A kereszthalált követi a feltámadás, ami a halálból való élet távlatát jelzi minden embernek, a korszakváltást, a régi világ keretei között annak az újnak a kezdetét, amelyet a szeretet törvénye határoz meg. A Fiú megdicsőítése azt jelenti, hogy ő annak a munkának az alapján, amit elvégzett a földön, a mennybe jutva az Atya mellett érvényesíti annak következményét nemzedékről nemzedékre. Örök életet ajándékoz, a testi világban érvényesíti a Lélek erejét, az emberrel megismerteti a láthatatlan Istent és az ő világát. Istennek és az ő küldöttének megismerése, vagyis a közösség, a vele való kapcsolat az örök élet. A megismerés, a görög ginóskó (gignóskó att.) fogalma ugyanis nem csupán intellektuális értelemben jelenti a megismerést, hanem egzisztenciális értelemben oly módon, hogy az a legbensőségesebb kapcsolatot is magában foglaló életközösséget jelenti. Az örök élet kezdete az új életre születés, az élő Istennel és az ő küldöttével való élő közösség. Jézus megdicsőítése azzal a dicsőséggel, amelynek a világ kezdete előtt részese volt. Újra részesévé lesz a tökéletes világosságnak, a mindenek fölötti hatalomnak, az élet kiapadhatatlan forrásának, vagyis ez isteni, fiúi létmódba való emelését jelenti. A dicsőség a mennyei világ, a mennyei lények tulajdonsága, elsősorban Istené. Az Atya lényéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a doxa. A Fiú mennyei létmódba való emelésének kérésével zárul búcsúimádságának első része.

Ján. 17,6–19. Jézus kérése: „Őrizd meg őket a te nevedben…, hogy egyek legyenek, mint mi”.

Jézus közbenjáró imádsága a tanítványaiért csak a 9. verssel kezdődik. A 6–8. versek röviden összefoglalják Jézus kijelentő munkáját, és a tanítványok helyes reflexiójáról tájékoztatnak. Jézus megismertette az Atya nevét tanítványaival, vagyis kijelentette, hogy kicsoda Isten. Ő az, aki mindig volt, van és lesz, az örökkévaló, az élet forrása, a mindenekfölött lévő Úr (Zsolt 20:8; 22:23; Ézs 52:6), aki emberré lett, hogy közvetlen kapcsolatot teremthessen az emberrel (Jn 14:9). Tanítványai elfogadták kijelentését. Felismerték benne az Atya küldöttét: Jézus munkája nyomán megszületett a világban az a közösség, amely nem a világhoz tartozik, hanem abból a világból való, ahonnan Jézus jött: Istentől. Jézusban meglátták az Istent; aki az emberért önmagát feláldozó Úr, szerető Atya. Hittek az Istentől való emberi szónak, a Fiú mögött meglátták az Atyát. Hit által válik láthatóvá az, hogy kicsoda az Isten és mit tett az emberért. Így jön létre az a kapcsolat, amely az embert szabaddá teszi a bűn uralmától. A 9. versben ezekért a tanítványokért könyörög Jézus. Azt kéri, hogy legyen hathatós a munkájuk, s legyen rajtuk és általuk felismerhető, hogy kicsoda Jézus. A tanítványok hivatottak arra, hogy a kijelentő munka folytatói legyenek. Ahogyan Isten Jézust a világba küldte, úgy küldte ki Jézus is tanítványait. Ahogyan a beteg, aki egészséges lett, dicsősége az orvosnak; ahogyan a jó tanítvány tanítójának, a kiváló sportoló edzőjének, úgy Krisztus hűséges, küldetésüket teljesítő tanítványai Mesterüknek. Minden ember, aki ígéretesen megváltozott, aki által érzékelhető az az erő, amely az új életre vezet, Jézust dicsőíti. A tanítványok számára oltalmat kér az Úr. Ez alkalommal nem a világért, hanem övéiért jár közben, azokért, akik Istenhez tartoznak. A Fiú és az Atya közti egységet a tanítványok meghatározásával is érzékelteti. Mindaz, ami az Atyáé a Fiúnak is tulajdona, és ez fordítva is igaz. A kettős meghatározás aláhúzza kijelentése igazságát, hozzáfűzve az ígéretes jövőt. Jézus tanítványai által és tanítványaiban fog dicsőíttetni, vagyis naggyá, hatalmassá lenni. A tanítványok hűséges bizonyságtétele, küldetése a mennyei erő kiáradása általuk emberek javára, gyógyulására, a Mestert dicsőíti (ApCsel 3). Ő már nem marad a világban, hanem visszatér fiúi létmódjába. Az Atyához megy az, aki tőle jött, és mindezt előre elmondja tanítványainak. A tanítványok számára – akik viszont a világban maradnak – kéri a szent Atya oltalmazó munkáját, hogy hűségesek maradjanak hozzá és egymáshoz. A világban küzdelmes az élet. A keresztyének is az emberek hétköznapi gondjaiban osztoznak. E világkorszakban nem mentesülnek azoktól a kérdésektől, ami az élethez tartozik. A küzdelmes életben azonban lehet az Atyához hűségesnek maradni, vagyis az ő igényének megfelelően belső békességgel és reménységgel küzdeni és győzni. Lehet a fáradságos munkához erőt, a küzdelemhez kitartást nyerni. A világhoz nem szükségszerű hasonulni, a világot az Atya számára kell megnyerni. A tanítványok ugyan e világban élnek, de az Atyától függenek, hozzá tartoznak. A másik fontos kérése Jézusnak az, hogy a tanítványok egyek legyenek, vagyis az összhang legyen meg köztük, bensőséges közösség jellemezze őket. Azt kéri Jézus, hogy ne szakadjanak egyedekre, akik közül ki-ki magának él. Az evangélium csak az egymással testvéri közösségben lévő gyülekezetben hirdettethetik. Az egymás ellen harcoló egyházak szavának nincs hitele. A gyülekezet léte függ attól, hogy az Atya tisztaságát testesíti-e meg, vagyis hogy nem a világ lényege határozza. meg. A tapasztalati világon túl lévő erő motiválja-e, amelyhez hozzátartozik az egység. A tisztaság és egység példája a Mester és az Atya viszonya. Egyeknek kell lenniük gondolkodásmódjukban, érzületükben, akaratukban. Jézus testi jelenléte után az Atyától kéri és várja tanítványai számára az oltalmat és védelmet. Amíg velük volt, ő vigyázott rájuk, nem is veszett el közülük senki, csak a kárhozat fia (Ézs 57:4 LXX; 2Thessz 2:3). Júdás Jézus mellett volt, de Jézus ellen tevékenykedett. Annak lett az eszközévé, aki veszedelmet, pusztulást idézett elő a teremtett világ színterén, akinek az a tragédiája, hogy Isten ellen tesz ugyan mindent, de ezzel is az ő üdvözítő tervét juttatja előbbre. Isten mindentudó és mindenható. Előre tudta és hirdettette prófétái által tervét (Zsolt 4:1.10). Ő tudta kire, miben számíthat. Hatalma nagyobb mindenkinél. Jóllehet az ellenség tudatosan ellene van, szándéka azonban így öntudatlanul, akarata ellenére mozdítja elő Isten üdvözítő tervét. Korábbi kijelentését erősíti meg Jézus (ld. 1. vers, valamint 15:11). A tanítványoknak szükségük van arra, hogy ez a kijelentés akkorra tudatosuljon bennük, amikor a látszat egészen más lesz. Jézus követőivel láttatni akarja az eseményeket azért, hogy az igazi öröm részeseivé legyenek. Ahogyan az ő öröme teljességre jut azzal, hogy visszamegy az Atyához, úgy szeretné, ha tanítványai is részesülnének ebben. Az ő elmenetele nem tragédia, hanem győzelem, nem kényszerpályára lépés, hanem célba jutás. Ezért lehet tökéletes örömben részük. Az öröm az üdvkor ajándéka. Isten szavának meghallása és befogadása öröm, hiszen az örök élet távlatával ajándékozza meg az életéért aggódó, a haláltól rettegő embert. Isten Igéje, az ő éltető, életre szólító szava volt az, amit Jézus hirdetett. Isten szavát közvetítette, ajándékozta tanítványainak. A tanítványok Isten szavának letéteményesei, a kijelentés birtokosai. Ez a szó nem talált kellő visszhangra a világban, sem a sokféle pártra szakadt Izráelben. Jézus korában Izráel nagyon megosztott volt, de abban egy, hogy mellőzni, félre kell tenni az útból Krisztust, és azokat is, akik őt hirdetik (ApCsel). A világ, a Krisztus-ellenes nép gyűlölte őket. A világ nem szereti, ha vannak, akik nem azonosulnak vele. Ennek ellenére Jézus kérése az Atyához nem az, hogy egy külön részt biztosítson övéinek. Nem azt kéri, hogy a világból vegye ki őket, hanem azt, hogy a világ színterén biztosítsa az oltalmat a gonosszal szemben. A tanítványok küldetésének színtere a világ. Ók hirdetik tovább az Igét. A tanítványok jelenléte a világban azt jelenti, hogy Isten nem mondott le róla, hanem hívja, várja magához. Az ő Igéje emberek által szól, de mennyei erőt közvetít azoknak, akik még a világ, vagyis Isten ellenségének hatalma alatt vannak. A tanítványok nem a világból valók, vagyis nem Isten ellensége határozza meg gondolkodásmódjukat, életformájukat. Aki Krisztushoz tartozik, az gazdát cserélt, vagyis kikerült az ellenség uralmi köréből. Jézus sem a világból való: Istenhez, az Atyához tartozik. Az ő oltalmazó erejének biztosítását kéri tanítványainak hangsúlyozva azt, hogy sem a tanítványok, sem ő nem tartozik ahhoz a körhöz, amely szemben áll az élő Istennel. Itt a világ fogalma szinte azonos értelmű a gonosszal és a világnak azt a részét jelenti, amely teljesen a hatása alatt van. A tanítványok új életének – mint ahogyan Jézus egzisztenciájának is – egészen más az eredete. A tanítványokért közbenjáró kérés nem egyszerűen a 11. vers megismétlése új formában, hanem annak konkretizálása, hogy Isten oltalmazó kegyelmének pozitív tartalma van. Jézus nem csak azt kéri, hogy a tanítványok ne kerüljenek a gonosz hatása alá, hanem azt, hogy Isten hatása alatt legyenek, hozzá tartozzanak. Ez azt jelenti az eredeti fogalom jelentése szerint (hagiazein), hogy el vannak különítve Isten számára (Jer 1:5; 2Móz 28:41), az ő szolgálatára. A hagiazein azonban nemcsak a szolgálatra való elkülönítés jelentését foglalja magába, hanem az ezzel összhangban lévő tiszta, igaz, jó, egyszóval a Jézus igényének megfelelő gondolkodásmódot, érzületet és életformát is. Aki Istennek szolgál, annak az ő jóságát, igazságát, bölcsességét kell elnyernie. A tanítványok megszentelése tehát azt jelenti, hogy életüket Isten szavának átformáló, új életet teremtő ereje teljesen áthatja. A megszentelés nem azt jelenti, hogy elkülönülnek a világtól, nem valamilyen öncélú rítus érvényesítése. Nem valami statikus dolog ez, hanem Isten igéjének dinamikus hatása életükben és általuk. Így válnak alkalmassá arra a feladatra, amit a világban kell megoldaniuk. Az Ige, az Atyától való szó az a hatalom amely a bűnös embert tisztává, az önző, magának valót Istenhez kapcsolja önmagától megszabadítva: a nem igazat igazzá teszi. Az Atya szava igazság, valóság. Az ő igényének megfelelővé teszi ez a szó a tanítványokat, közvetítve nekik a mennyei erőt. Az új életben való megmaradás Isten megújító kegyelmének műve, az ő szavának hatása a tanítványokon és a tanítványok által. A tanítványok megszentelésének kéréséhez így logikusan kapcsolódik a küldetésükről szóló téma. A Fiú küldetéséhez kapcsolódik a küldetésük. Krisztus küldetése a modellje és alapja a tanítványi küldetésnek. Krisztus nemcsak egy nemzedéké. Elmenetele után az ő életét odaszentelő, feláldozó munkája alapján tanítványai folytatják Isten üdvözítő kegyelmének hirdetését, és a szabadító tettéről való jeladást. A tanítványok léte és küldetésük teljesítése jelzi azt az új kezdetet, aminek feltételét Jézus küldetésének teljesítése teremtette meg. Jézus Isten szentje (Jn 6:69), aki értük önmagát adja az oltárra, önmagát áldozza fel. Jézus az önmagát feláldozó főpap. A hyper auton egó hagiazó emauton a kultusz nyelvén azt jelenti, hogy ő mint áldozat és áldozó főpap önmaga odaadásával szerzi meg a bűnbocsánatot. Kijelentése egybecsendül az úrvacsora szereztetésének hyper hymón formulásával (1Kor 11:24; vö. Mk 14:24; 10:15; Jn 11:50k.). A megszentelés fogalmához tartozik az áldozathozatal, követői esetében az áldozathozatalra való készség. Jézus áldozata elég a tanítványok megszenteléséhez. A tanítványok áldozathozatalára azért van szükség, hogy Krisztus áldozatának a javaiból minél több ember, lehetőleg mindenki részesüljön.

Ján. 17,20–23. Jézus kérése a gyülekezet egységéért.

Ebben a szakaszban elsősorban a követőinek az egységéért való könyörgés kerül előtérbe. Az egység témája már a 11. versben is szerepelt, azonban itt egyrészt hangsúlyosabbá válik, másrészt ott csak Jézus tanítványairól volt szó, itt már azokról is szó van, akik az ő beszédükre hisznek. Jézus közbenjáró imádsága először önmagáért, utána tanítványaiért, végül minden kor, minden vidék hívő népéért szólal meg. A jövő valamennyi Krisztust követő emberéért közbenjár a halál közelében járó Úr. Imádsága jel arról a hallatlan nagy bizalomról, amellyel az Atya iránt van. A halálba induló Jézus valóságként számol annak az ügynek a győzelmével, amelyre rátette az életét és vállalja a halált. Az egyház egységéért könyörög, személy szerint értünk imádkozik. Az egység a hívők közt nem úgy jön létre, hogy emberek megszervezik, hanem úgy, hogy az Atyának a Fiúhoz való viszonyát mintának tekintve, abban gyökerezik. Ahogy az Atya egy a Fiúval és a Fiú egy az Atyával, nincs köztük semmiféle olyan dolog, amely elszakíthatná őket egymástól, úgy a tanítványok is odakapcsolódhatnak a Fiú által az Atyához. Az egység titka ez: hina kai autoi en hémin ósin „hogy ők is bennünk legyenek”. Ahogyan az élő Istentől való elszakadás következménye lett a világban az emberi nem megosztottsága, az atomizálódás egészen odáig, hogy az ember nemcsak a másik ember farkasává lett, hanem önmagának is ellenségévé, úgy az élő Istennel való közösség Krisztus által létrehozza az egységet, a Lélek által a szeretet kötelékét. A hívőknek az Atyához való kötődése a Fiú által megteremti az egymáshoz és a többiekhez való kötődés szálait is. Ahogy a Fiú kereste az Atya tetszését és mindent akarata szerint tett, úgy a hívők útja is ez. A Fiúnak az Atyához való viszonyát a feltétel nélküli bizalom, a határtalan szeretet és a minden áldozatra kész engedelmesség határozta meg. Ez modell minden kor Krisztus-követőinek. Az egyház egysége önmagában is bizonyságtétel a világ számára. Az egyház egységének teológiai gyökere, krisztológiai alapja, ekkléziológiai vetülete és szoteriológiai jelentősége van. Ahogy az Atya és a Fiú egymáshoz való viszonyára az egymásért élő szeretet jellemző, úgy ez lehet ismertetőjele a tanítványok egymáshoz való viszonyának is. A szeretet győzi le az ellentéteket és teszi áthidalhatóvá a különbségeket. Krisztus az Atyától való küldetésének felismerése attól is függ, hogy tanítványai mennyire láttatják őt, vagyis mennyire teszik valósággá a szeretetet környezetük számára. A tanítványok az életre szólító kijelentést az éltető erővel tehetik hathatóssá. Az Atya Fiú iránti szeretetét akkor láttathatja a tanítványi kör, ha megtanítja a világi gondolkodású embert az Isten szerint való látásra. Az Atya Fiú iránti szeretete nem abban nyilvánult meg, hogy megmentette a kereszttől, hanem abban, hogy erőt adott neki a kereszt vállalásához, megváltó munkája, küldetése teljesítéséhez.

Ján. 17,24–26. Jézus kérése: tanítványai ott legyenek, ahol ő van.

Ez a vers újra a megszokott imádság stílusát mutatja. Az Atyától az eljövendő dicsőségben való részesedést kéri Jézus. Az Atya megszólítása újra és az eddigi erótó felcserélése a theló fogalmával érzékelteti azt, hogy Jézus imádságának utolsó részletére erőteljes hangsúlyt tesz. Jézus akarata az, hogy az övéi vele együtt legyenek, vagyis lássák meg az ő dicsőségét és részesüljenek benne. A földi emberi egzisztenciájának megváltozása után legyen láthatóvá számukra az örökkévaló Fiú, aki az emberi egzisztenciával cserélte fel az istenit. Azt akarja, hogy az ő mennyei létmódját is láthassák tanítványai. Eddig a kijelentő földi létmódján ragyogott át mennyei dicsősége, a jövőben újra a testi létmódot maga mögött hagyva, dicsőséges létformában lesz (1Jn 3:2). Az imádság utolsó megszólításában az Atya neve mellett a dikaie „igazságos”, „igaz” melléknév szerepel. Isten igaz és igazságosan cselekszik akkor, ha a mennyei dicsőségben azokat részesíti, akik azt a kijelentést, amit Isten Jézus által hirdetett, elfogadták, hittek benne; felismerték azt, hogy az ember Jézus Isten Fia, az Atya küldötte. A világ bűne az, hogy nem ismerte fel a Krisztust, nem hitt Isten küldöttének és nem élt vele neki tetsző módon. A kijelentés tökéletes. Jézus megismertette, felismerhetővé tette az Atyát és kijelentő munkáját a jövőben is végzi, azért, hogy az a szeretetközösség, amely Isten világát jellemzi, az emberi világot is áthassa és meghatározza. Az a szeretetközösség, ami az Atya és a Fiú között valóság, valóság legyen a tanítványi körben, Krisztus és a hívők között is. Krisztus kijelentésének célja nem a gnózis, vagyis az öncélú tudás, egy elméleti istenismeret, hanem az ember egész lényét meghatározó, átható szeretet. A halálra készülő Krisztus az utolsó együtt töltött vacsoránál imádsággal záruló búcsúbeszédében az eljövendő világ erejének valósággá válását kéri tanítványai és az utánuk következő nemzedékek számára.