Ján. XII. RÉSZ

Ján. 12,1–8. Jézus szolgálatában.

A történet ebben a formájában a Jézusnak szolgáló asszonyokat emeli ki, jelezve azt, hogy Jézus nem ritka kivételként igényelte és fogadta el a női szolgálatot a maga körében, hanem ismételten, sorozatosan elvárta azt. Környezetéhez tartoznak azok az asszonyok, akik az adott helyzetben úgy szolgálnak neki, ahogyan a Mesternek arra szüksége van. – Az írásmagyarázók ezt a történetet ugyan többnyire a szinoptikus anyag hasonló elbeszélése paraleljének tekintik (Mk 14:3–9 = Mt 26:6–13; vö. Lk 7:36–50), azonban ha tudjuk, hogy Jézus mint vándortanító barátai körében talált otthonra, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy az ily módon sorra került étkezési alkalmak közül nem csupán egyetlen tekinthető hitelesnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy Jézust számtalan alkalommal vendégül látták barátai, és ebből néhány tipikus esetet rögzítettek az evangéliumok, éppen azokat, amelyek útmutatást jelentenek, Jézus mérvadó tanítását tartalmazzák a vendéglátás alkalmával. – Az evangéliumi hagyomány leszűkítésére való törekvés az óegyházi írásmagyarázatokkal kezdődik meg, és folytatódik a későbbi egyházi hagyományban, különösen a római egyházban. Nagy Gergelytől kezdve már nemcsak a „bűnös asszonyt” azonosítják Mária Magdolnával, hanem Mária Magdolnát is azonosnak tekintik a bethániai Máriával. Ez az azonosítás a szöveg alapján nem korrekt. Az újabb írásmagyarázók többsége el is veti. Feltűnő, de nem véletlen János evangélista ábrázolásában, hogy Lázár az, aki csupán elfogadja Jézus szolgálatát, Márta és Mária viszont az Úrnak szolgál. Lázár passzív, Márta és Mária aktív. Márta az étkezés gazdája, annál az asztalnál szolgál, ahol Jézus jelen volt az asztalközösségben. Mária szimbolikus gesztusa által Krisztus sorsát és annak jelentőségét jelzi. Az óegyházi hagyomány magyarázata szerint Mária gesztusa azt hirdeti, hogy a Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló örömüzenet az egész teremtett világot betölti.

1. Lázár feltámasztásának története nem maradt visszhang nélkül.

Az eseménynek sok szemtanúja volt. Ez a történet megerősíti Jézus halál fölötti erejét azzal, hogy tudósít a halálból feltámasztott Lázár további sorsáról. A feltámasztott halott ott van az élők társaságában. A történet időmeghatározása szerint hex hémerón tou pascha „hat nappal húsvét előtt” érkezett Betániába. Ha Niszán 14-et, a páskaünnep időpontját vesszük kiindulási alapul, akkor attól függően, hogy a határnapot beszámítjuk-e, vagy nem, Niszán 8., illetve 9. napjáról van szó. Niszán 14. péntekre esett abban az évben, amelyről szó van, így Niszán 9. szombat volt. – Nem valószínű, hogy Jézus szombaton hosszabb útra vállalkozott volna annál, amit a törvény engedélyezett. Így minden valószínűség szerint Niszán 8. pénteki napon érkezett meg Betániába: Lázár és testvérei házába. Meghatározása Lázár neve mellett nem egységes a szövegekben. A szövegek közül a jelentősebbek és szám szerint is a legtöbb a hon égeiren ek nekrón formát hozza. Mások a ho tethnékós formát rögzítették. Az előző forma föltétlenül jobb, ugyanis a szövegek értelem szerinti jelentéstartalmát is magában foglalja, a hangsúlyt viszont arra teszi, hogy Jézus Lázárt feltámasztotta a halálból.

2–3. Jézust vendégül látták a betániai testvérek.

Márta szolgált. Asszonyok felszolgálása farizeusi körökben nem volt szokásos. Jézus viszont messiási munkája utolsó idejében is megerősíti azt, amit messiási munkája kezdetén hirdetett: elfogadja a nők szolgálatát. Messiási munkája kezdetén Péter anyósa szolgál fel az asztal körül (Mk 1:29–31), messiási munkája utolsó napjaiban pedig Márta szolgál annál a vacsorázó asztalnál, amely mellett Jézus foglal helyet a baráti közösségben. – Jézus élete utolsó napjaiban jelt ad arról, hogy asszony is elláthatja a szolgálatot annál az asztalnál, ahol ő van jelen. Jézus elfogadta a vacsorát attól az asszonytól, aki ugyanúgy tett róla bizonyságot, mint Péter: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Jn 11:27). Jézus a jövő útját jelzi a betániai vacsorával, és egyáltalán nem véletlen, hogy a szemtanú János, Jézus szeretett tanítványa értette legjobban és örökítette meg leghűségesebben a Mester intencióit. – A vacsora alatt Mária odalépett Jézushoz. Megkente lábait és megtörölte hajával. Mária 1 font valódi nárdusolajat vett elő. Egy font 32,75 dkg, tehát igen nagy mennyiségről van szó. A nárdusolajat a Himalájában termő Nardostachys vagy Valeriana Gatamansi gyökeréből nyerték, Plinius szerint igen drága olaj volt. Nárdust használtak a templomi illatáldozathoz. Az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott Keleten a vendég lábának megmosása és illatos olajjal való megkenése is. Ami tehát ma nekünk szokatlan és ismeretlen, ti. a lábmosás, a lábfürdő azonnali biztosítása a vendég számára, akkoriban gyakori, természetes, az udvarias vendégfogadás egyik jele volt, így semmi rendkívüli nincs e gesztus ismétlődésébén. Mária esetében – ha a kor szokásait figyelembe vesszük – nem az a rendkívüli, hogy Jézus lábát olajjal megkente, hanem az, hogy rendkívül értékes, nagy mennyiségű olajat használt erre a célra, és hajával törölte le. Ebben az aktusban a szeretetteljes tisztelet, a legmélyebb alázat és hála jelét látja Jézus szolgálatáért, amit testvérük feltámasztása által tett értük. Mária többet tesz, mint amennyi az udvarias vendéglátáshoz hozzátartozott. Ez a többlet hirdeti Jézus személyének páratlan jelentőségét. Mária tette szimbolikus jelentőségű. Arra utal, hogy a Krisztus esemény, s a róla szóló híradás jó illatként tölti be az egész világot, mint ahogyan a 2Kor 2:14kk. és az Ef 5:2 értékeli Krisztus evangéliumát. Mária szeretetből fakadó gesztusa Krisztus sorsára utal, és annak jelentőségét ösztönösen hirdeti. A Mester iránti őszinte szeretet pontosan jelzi azt, ami az adott pillanatban helyes, szükséges, irányt mutató tett. – A szeretet nem számító, nem nézi a maga hasznát. A szeretet szeretni akar. A szeretet veszi fel azokat a jelzéseket, amely Jézusban láthatóvá teszi Isten Fiát, s a szeretet adja azokat az impulzusokat, amelyből a szituációnak megfelelő tett születik. Mária az evangéliumi hagyomány szerint Jézusra figyelt, beszédét hallgatta messiási munkája során. Mária Jézus tanítványa volt, aki nemcsak hallgatta, hanem értette is a Mestert, jelezte útját, hirdette a közeli és távoli jövőt.

4–6. Az éles kontraszt Mária és Júdás személye között.

Míg Mk néhány jelenlévőről szól közelebbi meghatározás nélkül, Mt a tanítványokról beszél általában, János konkrétan megnevezi a tanítványi kör egyik tagját. Júdás teszi szóvá Mária gesztusát. Értelmetlen pazarlásnak minősíti tettét, kellő indoklással. Júdás Jézus közvetlen környezetének tagja, de semmi köze nincs a Mesterhez. Teljesen távol maradt tőle, s értetlen vele szemben. Júdást nem a Krisztus iránti szeretet, hanem a pénz szerelme motiválja. Tetszetős érv mögé rejti a maga önzését. A „tetszetős érv”, az „okos” beszéd a hazugság leplezője, a csalárd, becstelen életmód palástolója. A képmutatást rejtő „okos” beszéd nem hat a meggyőzés erejével.

7–8. Jézus Júdással szemben védelmébe veszi Máriát, utalva saját közeli halálára.

Jézus a temetésére szóló gesztusként értékeli Mária tettét. Elmarasztalja Júdás érvelését. Jézus nem a szegényeknek szóló szolgálat ellen szól, az mindig aktuális teendő, hanem az ellen a lelkület ellen, amely az önzést tetszetős szólam mögé rejti, az értetlenséget frázissal leplezi, a humánum látszatával palástolja a maga belső rendezetlenségét, az igazi krisztiánum és az igazi humánum hiányát. Jézus zárómondata a közeli és távoli jövőről mondott prófécia.

Ján. 12,9–11. A főpapok úgy döntöttek, hogy Lázárt is megölik.

A nép vezetői megtudták Jézus tartózkodási helyét. A sadduceusok, élükön a főpapokkal Jézusban egy készülődő felkelés vezetőjét látták. Ők viszont Rómával igen szoros kapcsolatban voltak, mindenben készek voltak összedolgozni. Egy felkelés hatalmi pozíciójukat veszélyeztette volna. A sadduceusok, akik a farizeusokkal ellentétben a halottak feltámadásában nem hittek, jelet kaptak arra nézve, hogy Jézus ereje nagyobb, mint a halál hatalma. Mellette szóló bizonyság a halálból feltámasztott Lázár. Jézus legnagyobb csodája a nép köréből sokakat megmozgatott és hitre indított. A főpapok azonban úgy döntöttek, hogy azt a nyilvánvaló, élő bizonyságot, ami Jézus mellett szól, vele együtt meg kell semmisíteni. A sadduceusok készek voltak arra, hogy az igazságot a maguk önző érdekeinek megfelelően elnémítsák. A tények ellenük szóltak, de állásfoglalásukat nem befolyásolták. Aki fél az igazságtól, személyes érdekeit az igazság elé és fölé helyezi, az szomorú útra jut és nehéz sors lesz osztályrésze, mert az igazság minden hatalmi manipuláció ellenére győzelemre jut. Az önigazság elvakulttá teszi az embert, s a hatalommal párosulva félelmetes tetteket szül. Lázár feltámadásának ténye a főpapokat arra indítja, hogy új tervet készítsenek, szüntessék meg a Jézus mellett szóló bizonyságot. A főpapi határozat az élet, az ember és az igazság ellen szól. A sok hívő, aki éppen a Lázár feltámasztása nyomán jutott hitre, még csak fokozza az elvakult főpapok elszántságát. A sötét indulatokat a jótettek nem akadályozzák meg a gonosz terv kivitelezésében, hiszen félnek annak győzelmétől.

Ján. 12,12–19. Jézus bevonulása Jeruzsálembe.

Ez a részlet a szinoptikusokkal azonos eseményről szóló tudósítás. Itt János még egy Mk előtti tradíciót ad elénk. A másnap Niszán 10-e: vasárnap. Az ünnepi zarándokok királyoknak és hősöknek járó ünneplésben részesítik Jézust. A baion csak itt fordul elő: „pálmaág”. Ezzel szokták üdvözölni azt, akit különösképpen ünnepelnek, általában a győzelmi ünnep és az ünnepelt király szimbóluma (vö. Jel 7:9). Jeruzsálem és környéke a három nagy ünnepen (húsvét, pünkösd és a lombsátrak ünnepe) tele volt a világ különböző részein élő zsidókkal, akik fontosnak tartották azt, hogy legalább évenként egyszer és leginkább a páskaünnepen megjelenjenek a szent városban. Az ünnepi zarándokok egy része kiment Jézus elé, hogy üdvözölje, ünnepelje és Jeruzsálembe vigye. Közülük sokan már a bethániai eseményeknél is ott voltak, némelyeket a szenzációkeresés vonzott Jézushoz. Sokan viszont úgy köszöntötték őt, mint köztiszteletben álló urat. Eis hypantésin term. technicusa a király fogadásának. Az üdvözlő mondat első része a héber hósija” nak (2Sám 14:4; 2Kir 6:2; vö. Zsolt 118:25k.) „segíts már”, illetve LXX sóson dé „Éljen a király”. A Hallél-zsoltárokat minden zsidó ifjúnak kívülről kellett tudnia. Az Istent dicsőítő ének ezekkel a zsoltárokkal hozzátartozott a páska ünnepi rítusához. Egyértelmű, hogy Jézust Izráel királyaként ünnepelte a sokaság. Ő viszont módosította a nép róla alkotott képét. Az onarion csak itt fordul elő a pólon helyett: fiatal, kis szamarat jelent. E szimbólum azt jelenti, hogy Jézus a Messiás, a béke királya, a prófécia beteljesítője (Zak 9:9), aki messiási igénnyel lépett fel. A szamár Keleten nemes állatnak számított: az uralkodók, ha harcba indultak, lóra, ha békés szándékkal közeledtek, szamárra ültek (Bír 10:4; 2Sám 17:23; 16:1kk.). A tanítványok előtt csak Uruk mennybemenetele után vált világossá ennek az eseménynek az értelme. Jézus földi élete eseményeinek tanúi az ő megdicsőülése után lesznek azok szakértői és hiteles hírnökei. A sokaság Jézus mellett tett bizonyságot, a mellette lévők Lázár feltámasztását tanúsították. A sírból hozta vissza őt. Messiási jelei pozitív hatással voltak a népre. Farizeusi körökben igen nagy aggodalommal figyelték a Jézus körüli nagy mozgást. A maguk tehetetlenségének adnak hangot ezzel, az Úr vonzóerejét bizonyítják. Ő igen nagy hatással volt a népre, és ezt nem azok állapítják meg, akik elfogultak lehetnek iránta, hanem ellenfelei. A maguk tehetetlensége Jézussal szemben olyan tény, amellyel minden idő Jézus-ellenes akcióinak számolnia kell. A sokaság vonzalma Jézus iránt olyan tény, amely reménységre jogosít fel. Jézus hatása a népre egyre nagyobb lett. Követőinek száma félelmetesen megnövekedett. A világ utána indult. Olyan észrevétel ez, amely a valóságot rögzíti és az ígéretes jövőt hirdeti.

Ján. 12,20–26. Néhány görög keresi Jézust.

Ez a rövid tudósítás arról számol be, hogy a farizeusoknak a Jézus népszerűségére vonatkozó megállapítása megfelel a tényeknek. Nem ok nélkül féltették tőle a népet. Az ünnepre érkező görögök, akik görögül beszélő zsidók vagy a prozeliták lehettek, vagy az ún. „istenfélők” kategóriájába tartozók, tudnak Jézusról és szeretnének találkozni vele. Mindenképpen a hellénista világ képviselőiről van szó, akik a Jézushoz vezető utat keresik. A tanítványok segítségét kérik. Fülöp a galileai Betsaidából való, a Galileai-tó keleti partjának vidékéről, mely már voltaképpen nem is Galilea, hanem Gaulanitis tartományához tartozik. Fülöp Andráshoz fordul, akinek szintén görög eredetű neve van. A két tanítvány együtt szerepel már az 1:44-ben és a 6:8-ban is, később Asia Provinciában volt jelentős szerepük. A görögök helyesen érzékeltetik, hogy a tanítványok hívatása a Jézushoz vezető út megvilágítása. A görögök nemcsak lelkes utazók voltak, hanem kíváncsi természetüek is, akik az igazságot kutatták. Jézus indirekt módon válaszol a görögök kérésére. Kijelentése egyrészt azt hirdeti, hogy elérkezett az az idő, amikor ő már nem lesz látható az emberek számára. Elérkezett megdicsőülésének az ideje. Letelt messiási munkájának azon szakasza, amikor emberi testben munkálkodott. Eljött az óra, amikor az Emberfia a keresztre felemeltetik, majd pedig a mennyei preegzisztens, dicsőséges létmódjába visszatér. Jézus megdicsőüléséhez tartozónak tekinti kereszthalálát, mert az ellenség felett ezzel aratott győzelmet. A búzaszemről szóló példázatot a szokásos nyomósító formula vezeti be. A kép jól ismert az őskeresztyén tradícióban (1Kor 15:36k.). A búzaszemnek el kell halni ahhoz, hogy gazdag termést hozzon. Jézus halála az üdvtörténetnek az a páratlan jelentőségű eseménye, amely alapján egy új életfolyamat indul el a régiben, a régiből. Megváltó munkája nyomán, megdicsőülésével kezdődik a tanítványok gyűjtése ebben a világban. A földi élet elvesztése, feláldozása az örök élet garanciája (vö. Mk 8:35 par.). Mindenki, aki az életét átadja Jézusnak, új életet nyer. Az életet szeretni ugyanis azt jelenti, hogy az életet a maga önző vágyai szerint kiélni, az életet gyűlölni pedig azt, hogy Krisztus rendelkezésére bocsátani. Akik Jézust szeretnék látni, azokat követésére szólítja. Ez azt jelenti, vele együtt küzdeni a bűn minden formája ellen, szenvedés és halál árán. Ahogyan Krisztus nem Krisztus szenvedés és halál nélkül, úgy az ő tanítványa sem tanítvány a vele való szenvedés és halál nélkül. Aki ebben az életben a bűn elleni harcot Krisztust követve vállalja, az követheti őt az örök életben is. Az ő szolgája ott lesz, ahol ő van. Krisztus szolgáját az Atya megbecsüli, vagyis mennyei létmóddal ajándékozza meg. Jézus követése a földön Isten dicsőségéhez vezet a mennyben. Az Atya az ember mulandó és romlandó élete helyett örökkévalót ajándékoz.

Ján. 12,27–36. Jézus harca, az Atya válasza, a jövőt hirdető kijelentés.

A preegzisztens, teremtést közvetítő Úr remeg, szorong, fél, aggodalommal tekint arra az órára, arra az időre, aminek közelébe jutott, az előtte lévő szenvedés és halál vállalására, az ember bűnéért való áldozatra. Az élet odaadása az élet megtartásának, az élet megszerzésének, az életadásnak az útja. Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, aki fél a haláltól. A haláltól való félelmét az Atya akaratára való eszmélés által győzi le. Az itt érzékelhető harc teszi nyilvánvalóvá, hogy Jézusnak milyen küzdelembe került az Atya akaratára való ráhangolódás. Azért imádkozik, hogy engedelmes Fiúként végezhesse el azt a munkát, amit az Atya rábízott. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a Fiú harcában született meg az Atya akaratára, vagyis a keresztre mondott igen. Az Atya nevének megdicsőítése a legfontosabb neki. Erre az Atya válasza a Jézus eddigi messiási munkáját megerősítő szó, amelyet a mennyei szózat első része tartalmaz. A mondat első felével ugyanis az Atya igent mond, a hitelesítő pecsétet rátette arra, amit Jézus eddig szavai és tettei által elvégzett. A mondat második fele ígéret a jövőre nézve, amely halálát, feltámadását és a mennybemenetelét jelenti. A Fiú az Atya erejét kéri, az Atya vállalja a Fiú munkájának eddigi és a következőkben megvalósítandó részét. Az Atya ott van a Fiú mögött, a Fiú rábízza magát az Atyára. Az a bensőséges kapcsolat és tökéletes egység, amely az eddigiek során is megnyilvánult, a döntő események előtt mindig látható. Az Atya és a Fiú párbeszédéből a nép semmit nem ért. Valami rendkívüli dolgot mindenki érzékel, de a maguk módján igyekeznek megmagyarázni. Némelyek ismert természeti jelenségre gondolnak, mások szellemi lény szavára. Az ember a maga ismeretei alapján igyekszik a számára érthetetlen jelenségeket megérteni. Így azonban a valóság lényegi megértéséhez nem jut el. A mennyből jövő szózat sem a fizikai jelenségekkel, sem a szellemi lények közbelépésével nem azonosítható. Amikor az Isten szava rendkívüli keretek közt szólal meg, mindig valami nagyon jelentős dologra hívja fel annak az embernek a figyelmét, aki különben nem számol vele. Így hívja fel figyelmüket az ő küldöttére. Ez történt megkeresztelkedése (Mk 1:11) és megdicsőülése alkalmával is (Mk 9:7). Isten szava megerősíti a Fiút küldetésében. Jézus a rendkívüli jelenség értelmét érthető szavakkal világítja meg. A világ ítéletéről van szó. Isten a kárhoztató hatalmat, a világ fejedelmét kivetette. A világ ítélete tehát azt jelenti, hogy Isten lehetőséget teremtett a világnak a pusztító hatalomtól való megszabadulásra. Jézus biztos abban, hogy a Sátán halálos csapást kap azzal, hogy ő Istenhez mindhalálig hű marad. A gonosz hatalma halála által örökre meg van törve. Az ő felemeltetése a földről mindenek számára azt jelenti, hogy nem kell földhöz ragadt életet élniük, létük nincs a földhöz kötve. Jézus a vele való életet, a világ fejedelmétől független, a bűntől szabad életre nyitott lehetőséget mindenkinek hirdeti. Váltságmunkája univerzális jelentőségű és egyetemes érvényű. Jézus felemeltetésével beteljesednek az ószövetségi próféciák (Dán 7:14; Ez 37:25; Ézs 9:6; Zsolt 89:5). Kijelentésére környezete részéről a reflexió ugyanaz, mint korábban. Ez az esemény is nyilvánvalóvá teszi Isten végtelen kegyelmét és az emberi bűn határtalan mélységét. Az ember vakká lett, nem látja a mellette lévő Krisztust. Isten írott kijelentésére hivatkoznak az élő kijelentéssel szemben. Krisztusról szóló ismereteik alapján megkérdőjelezik kijelentését. A keresztről szóló beszéd számukra botránkozás. Jézus a vele szemben értetlenül viselkedő embernek újra felajánlja a benne és általa adott lehetőséget. Kérdésükre nem elméleti fejtegetéssel válaszol, hanem számukra megoldást jelentő útmutatást ad, érzékeltetve azt, hogy a lehetőség ideje rövidre szabott. Az üdvösségre, az életre vezető utat Jézus mint a világosság forrása világította meg. Aki vele jár, a fény részesévé lesz, védetté a sötétség hatásától. Az ember Jézus nélkül kiszolgáltatott az ellenség hatalmának. A mellette való döntés, a belé vetett hit nemcsak oltalom az ember számára, hanem a helyzetét és a lényét meghatározó erő közvetítője is. A bizonytalanságot felváltja a biztonság érzése, a sötétség hatását a világosság ereje. A világosság fiainak lenni annyit jelent, mint Krisztushoz tartozva Isten akarata szerint élni a jövő reménységével. Jézus ismételten döntésre szólítja hallgatóit, mert ez a döntés számukra létfontosságú. A belé vetett hit az értelmes jelen és a reményteljes jövő alapja. Jézus szavainak elhangzása után elrejtőzik előlük. Messiási munkájának megszokott ritmusa által nemcsak azt érzékelteti, hogy a vele való találkozás lehetősége időhöz kötött és felelősségre indít, hanem azt is, hogy neki van hatalma arra, hogy elrejtőzzék előlük, vagyis függetlenítse magát tőlük. Jézus hatalma nagy, ő nem válik függvényévé az ember hatalmának. Jézus elrejtőzése eszméltető jel arra nézve, hogy a lehetőségek ideje egyszer lejár.

Ján. 12,37–50. Visszatekintés Jézus messiási munkájára.

Jézus nyilvános munkájának negatív visszhangját foglalja össze ez a részlet. Jóllehet Isten Fia azokat a jeleket véghezvitte népe körében, amelyek tipikus messiási jeleknek számítottak a próféciák alapján, Isten népe mégsem jutott hitre. Az ember negatív döntéséről Isten előre tudott és meg is hirdette a próféták által. Ami nemzedékről nemzedékre megismétlődött Isten követeivel népe körében, az történik Jézussal is. A népe részéről történt elutasításban beteljesedett az, amit Ézsaiás próféta hirdetett és tapasztalt. A 38. v. Ézs 53:1-et idézi a LXX szerint. A második idézet Ézs 6:10. A 40. versben lévő forma sem a héber szöveggel, sem a LXX-val nem egyezik meg pontosan. Ez szabad, talán emlékezetből való idézet. Az Ézs 6:10 más helyein is szerepel az Újszövetségnek (Mk 4:12 par.; ApCsel 28:26k.), minden esetben Izráel hitetlenségének a magyarázataként (vö. Róm 9–11-gyel). Isten üdvtervének vannak olyan részletei, amelyeket az ember maradéktalanul nem láthat át, nem érthet meg. Az ige, Isten szeretete Jézus Krisztus által üdvösséget és életet jelent, hitre és engedelmességre szólít. A hitetlenség és engedetlenség az ember bűne. Isten nem fabábként, hanem felelősségre képes személyként bánik az emberrel. Az Isten szavához való viszonyának következménye lehet élet és halál is. Az Ige hatása a hozzá való emberi viszony nyomán válik nyilvánvalóvá. – Ézsaiás próféta elhívása alkalmával nemcsak a közeli, hanem a távoli jövőt is látta, amelyben a dicsőség Ura hatalmát szeretetével párosítja úgy, hogy az embert felelősségteljes döntésre szólítja. Az Ige visszautasítása általános tapasztalattá lett az üdvtörténet során. A Krisztus-ellenes határozat sokakat megfélemlített. Az akció ellenére a főemberek körében olyanok is voltak, akik hittek Jézusban (Jn 3:1; 7:50; 19:38k.). Nyíltan nem vallották meg ugyan hitüket, mert arra a szintre nem jutottak el, hogy kockázatot is merjenek vállalni érte. Viszont elindult bennük az a folyamat, amely a későbbiek során kockázatot vállaló hitté lett (Jn 3:7.50; 19:38k.). A részlet második fele, a 44–50. versek tartalma összefoglalása Jézus messiási küldetésének oly módon, hogy az Atyával való teljes egységét hirdeti és az ember részéről annak felismerését igényli. Tömör összefoglalását adja annak a kijelentésnek, amit Jézus tett és amiért a világba jött. Még egyszer elmondja, mi az élet alapja és küldetésének tartalma. Eszerint ő annyira egy az Atyával, hogy aki rá hallgat, az Istenre hallgat; aki őt megismeri, az Istent ismeri meg. Jézus által Isten találkozik az emberrel. Ő nem azért jött a világba, hogy az embereket elpusztítsa, hanem azért, hogy megszabadítsa; megtartsa, megmentse. Isten Jézust nem haragjából, hanem szeretetéből küldte a világba. Ő a világosság, aki őt követi, maga is megvilágosodik. A 8:12 témáját kissé megváltoztatott formában ismétli meg. Aki Jézusban hisz, az döntő változást tapasztal önmagában. Nem marad a bűnben, hanem felveszi a harcot ellene. Nem marad távol Istentől, hanem küzd az istenellenes, sötét hatalom ellen. Nem marad a sötétségben, hanem az örök életet ajándékozó fény hatása alá kerül, a világosság fiává lesz. Aki viszont Jézus beszédét elutasítja, ítéletet von a fejére. Az utolsó napon az ige, amely nem talált nyitott fülekre, ítéletté lesz. Jézus beszédének forrása az Atya. Az emberi beszéd mögött isteni tekintély áll. Jézus szavának a hozzá való emberi viszony alapján kettős hatása van. Az örök élet részesévé tesz, mert az élet forrásával kapcsolja össze azt, aki hallgat rá: A Fiú az Atyától függ és neki engedelmeskedik mindvégig, közvetíti az örök életet, teljesíti küldetését. Az Atyától származó szó újjáteremtő erő, a tőle való parancs az örök élet. Az Atya örök életet szánt és készített az embernek. – Jézus tökéletesen egy az Atyával; azért jött a világba, hogy megmentse azt.

Ján. XIII. RÉSZ

Jézus kijelentése tanítványainak.

A 13–17. részeknek a szinoptikusokban nincs paralelje. Az evangéliumnak az a nagy egysége ez, amelyben Jézus búcsút vesz tanítványaitól. Ez a nagyobb összefüggő részlet nyilvános munkája és a szenvedéséről szóló bizonyságtétel között érzékelteti, hogy Jézus tanítványai nevelését, a szolgálatra való felkészítésüket igen fontos dolognak tartotta. Ezt végezte egész messiási munkája során, de még szenvedése előtt is. Amikor a világ lármája megszűnik, az éjszaka csendje köszönt be. Jézus tanítványaival van együtt, és a nehéz idő előtt ígéretes kijelentés-sorozattal ajándékozza meg őket. Egy szimbolikus gesztussal kezdve tanítását párbeszédet folytat velük és az Atyával. Nemcsak földi munkája kezdetét, hanem szenvedései kezdetét is az Atyával való intenzív közösség előzte meg. Az Atyára bízza mindazt, amit elvégzett és az ő segítségét kéri ahhoz, ami előtte áll.

Ján. 13,1–11. A lábmosás.

Az első három vers bevezetés a lábmosás történetéhez. Ez a részlet Jézus szolgálatának jellegét, szeretetének mélységét hirdeti. Az 1. vers általános időmeghatározással kezdődik. Ez azonban – ahogyan a következő versek érzékeltetik – közvetlenül a páskaünnep előtti nap lehetett, vagyis Niszán 13. Ezen a napon teljesen biztos volt Jézus abban, hogy az az óra, amelyet többször is jelzett tanítványainak, már egészen közel van. Tudta, hogy minden a kezében van. Tudta, hogy közel van megaláztatásának és megdicsőülésének órája. Az a tudat, hogy mindenek felett van hatalma, nem tette gőgössé. Az a gondolat, hogy a világból való átmenetet az Atyához szenvedés és halál előzi meg, nem tette keserűvé. Az ígéretes, reményteljes jövő bizonyossága és az övéi iránti szeretete határozza meg végig tanítványai között végzett munkáját. A 2. versben sokkal konkrétabb időmeghatározást találunk. Arra a vacsorára utal, amit tanítványaival együtt akart elfogyasztani. A főétkezést este tartották Izráelben. A Júdásra vonatkozó adat teszi egyértelművé az időmeghatározást. Jn evangéliuma szerint ez a nap Niszán 13., csütörtök. Nincs szó arról, hogy páskabárány készült volna erre a vacsorára, azonban ennek az alkalomnak mégis ünnepi jellege van. Erre utal az is, hogy Jézus és tanítványai Jeruzsálemben ahogy az ünnepi alkalomkor szokás volt – az asztal körül kereveteken fekszenek. Júdás, az Iskariótés még velük van, de már az ellenség hatása alatt. Az árulás inspirációja az ördögtől van. Isten ellensége kerítette hatalma alá az embert. Ez a motívum Lukács evangéliumában is szerepel (Lk 22:3). Jézus kezdettől fogva tudatában volt szenvedésének, halálának és Júdás árulásának is (Jn 6:64.70k.). Tudatában volt küldetésének, az Atyától kapott lehetőségnek, mely a mindenekfölötti hatalmat jelentette. A rendelkezési jogot az Atya a Fiúra bízta. Tudatában volt azonban annak is, hogy az Atyától való út az Atyához vezet. Az Atya a Fiú kezébe tette le a világ sorsát, a Fiú az Atyához viszi a világot. Halála az Atyához való menetel. Földi munkájának lezáródása a mennyei dicsőség nyitánya. Tudta, hogy mindenek Ura, ennek ellenére elővett egy törülközőt, körülkötötte magát, hogy megmossa tanítványai lábát. Jézus teljesen megalázta magát. Nem szólt egy szót sem. Szimbolikus gesztusával jelezte, hogy a lehető legmesszebb megy az emberért való szolgálatban. A zsidó vendéglátáshoz az étkezés előtti lábmosás hozzátartozott. A szinoptikus tradíció szerint Jézus arról beszél, hogy ő olyan tanítványai között, mint aki szolgál; János beszámol Jézus szolgálatáról. Péter tiltakozik Jézus tette ellen, el akarja utasítani szolgálatát. Elképzelhetetlennek tartja, hogy a nagyon tisztelt Mester előtte így megalázza magát. A lábmosás ugyanis a nem zsidó rabszolga feladata volt. Jézus Pétert arra eszmélteti, hogy belőle most még hiányzik ennek az eseménynek a megértéséhez szükséges készség. Később, vagyis halála és feltámadása után, a Szentlélek vétele után válik majd világossá előtte Jézus tetteinek az értelme (vö. 2:22; 12:16). Ő azonban nincs kibékülve Jézus válaszával. Elutasító az Úr szolgálatának elfogadását illetően, sőt még egy mondattal meg is erősíti viselkedését. Péter taníthatatlannak bizonyul, de Jézus tovább fáradozik érte. Arra eszmélteti, hogy itt többről van szó, mint amire Péter gondol. Aki Jézus szolgálatát nem fogadja el, annak nincs köze hozzá, nincs része az általa elnyerhető örök életben. Péter – amint megérti a gesztus jelentőségét – a maga hevességének megfelelően reagál rá. Jézus válasza azt jelenti, hogy tanítványai a keresztség által már alapvetően tiszták. A leloumenos term. techn. a megkeresztelteknek (1Kor 6:11). Arra azonban szükségük van, hogy ezt a tisztaságot a Jézussal való közösség által meg is tartsák. Az élet megpróbáltatásai közepette az ember lábát belepi az út pora, szükség van a lábmosásra. Kép nélkül szólva szükség van a mindennapi életben elkövetett bűnök bocsánatára, az úrvacsorára, a bűnbocsánat elfogadására. A Júdás és a tizenegy közti különbséget Jézus érzékelteti. Tisztává úgy lesz az ember, ha nem csak formálisan tartozik oda Jézushoz, hanem teljes szívvel mellette áll; tökéletesen egy vele. Aki Jézus tanítványi köréhez tartozik, de az ellenség szolgálatában áll, az nem tiszta. Jézus tudja, hogy ki hova tartozik. látja; kiben mi lakik. Jézus minősítése hiteles. Ő nem látszat szerint ítél. Tudta, hogy Júdás árulja el őt, ennek ellenére a szeretetből származó szolgálatot hirdető aktusból nem zárja ki. Jézus a bűnöst szeretetével eszmélteti és el akarja vonni a bűn hatalma alól. Ő mindent tud az emberről és mindent megtesz érte. Az ember bűnének ismerete nem változtatja meg iránta tanúsított szeretetét. Júdás viszont szigorúan megőrzi titkát, elengedi füle mellett az Úr bűnbánatra, bűnvallásra indító szavát. Jézus tudatosítja a tisztátalanságot, jelzi a bajt, de Júdás nem hallgat rá. Az iránta tanúsított szeretet nem párosul jó döntéssel, a neki szóló szolgálat nem indítja szándéka megváltoztatására. – Júdás annak az embernek a típusa, aki érzéketlen az Úr szavai és tettei iránt, bűnvallás helyett a bűn titokban tartásának rövidzárlatos megoldását választja. Sem Jézus szava, sem Jézus tette nem idéz elő változást benne, konok makacssággal ragaszkodik elhatározásához, ami Jézus-ellenes, Isten-ellenes, gyilkos szándék kivitelezéséhez nyújt segítséget. Jézus kijelentése tanítványai előtt világossá teszi, hogy előtte nincs titok, tudja, hogy nem mindnyájan tiszták azok, akik környezetéhez tartoznak. Az ember csak emberek előtt leplezheti tisztátalanságát, Jézus előtt nem. Kijelentése jele isteni képességének, mindentudásának. Jézus ismeretei nemcsak arra vonatkoznak, hogy mi történik vele, hanem arra is, hogy mi van környezete tagjainak a bensőjében, ki hogyan áll az Úr színe előtt.

Ján. 13,12–20. A lábmosás magyarázata.

Jézus a paradox képet, a tanítványok lábának megmosását értelmezi. A tette mögötti misztikus, sakramentális tartalomnak etikai következményét világítja meg. Az új szakaszt retorikai kérdéssel vezeti be a tanítás előkészítéseként. A szemléltető képhez magyarázatot fűz. Hangsúlyozza, hogy az a kép, amely eléjük tárult, valóban paradox. Az esemény nem azért történt, mert az, aki tanítványai lábát megmosta, nem Úr. Azok a méltóságjelzők, amelyekkel illetik, helyesek, a valóságot tükrözik. Az, aki a tanítványai lábait megmosta, valóban a tanító és az Úr. Méltó arra a megszólításra, amivel azokat a rabbikat illették, akiknek a személyét tisztelet övezte: nagy tekintélyű, megbecsült személyiség volt tudománya alapján. Jézus következtetése a maiore ad minus. Tette a tanítványok számára kötelező erejű példát jelent. A lábmosás a szeretetszolgálat szimbolikus, reprezentatív aktusa. A hypodeigma – paradeigma a tettben és szóban előadott követendő munka, példa. Jézus példája a tanítványi körben, tanítványai által kíván objektivizálódni. Az emberért a legnagyobb tettekre kész Úr tanítványi körében ugyanolyan tettek megnyilvánulását várja egymás iránt, nem emberi teljesítményként, hanem az ő embert átformáló erejének megnyilvánulásaként. Aki szeretetét elfogadta, az tud szeretni, aki szolgálatából él, az tud alázatosan szolgálni. – Boldog az, aki ezt teszi. Jézus az Atya követeként feltétel nélküli bűnbocsánatot hirdetett és adott, ezt kell tenni tanítványainak is. Köreikben ennek kell érvényesülni. Az objektív lehetőség érvényesülésének szubjektív feltétele a kiválasztó kegyelemre adott pozitív válasz. Júdás esetében ez maradt el. Durva sértésnek számított Keleten az, ha valaki a barátság és hűség gesztusaira nem akar vagy nem tud helyesen válaszolni. A barátság és hűség jele az, ha valaki megosztja valakivel a kenyerét (2Sám 9:7.13; Zsolt 55:13–15), ha vendégül látja. Szomorú dolog az – és Jézus ennek ad hangot –, ha valaki a baráti gesztusra az ellenség gesztusával válaszol. Ez a dolog emberi oldala és Júdás személyes felelőssége, amely szemlélteti a bűn mélységét. A dolog isteni oldala viszont az, hogy az események, még a teljesen negatív tettek is Isten üdvözítő munkáját viszik előbbre. Jézus azzal, hogy tanítványi körben jelzi a közeli jövő eseményeit, hitüket erősíti. Láttatja velük, hogy ő ismeri az embert, ismeri a jövőt, tehát nemcsak ember, hanem Isten is és jogosan igényli hitüket. Helyesen döntött az, aki mellette döntött, hiszen ő egy az Atyával. Jézus vállalja tanítványaival a közösséget azonosul azokkal, akik küldetésében járnak, sőt ennél többet is mond: aki őt befogadja, azt fogadja be, aki őt küldte. Az Atya Krisztusban és az általa küldött emberekben közeledik a világhoz. Isten emberi módon közeledik az emberhez, hogy elérhető legyen, de isteni erejét közvetíti, hogy jelenléte megoldást jelentsen.

Ján. 13,21–30. Júdás árulásának leleplezése.

A következő versek új formában ismétlik meg azt, ami eddig elhangzott. Jézus maga is megborzad attól, amiről bizonyságot kell tennie, a 18–20. versek variációjaként. Kijelentése megerősíti azt, hogy az áruló a tanítványi körből kerül ki. Azoknak a köre, akik Jézus szolgálatába kerültek, nem lehet hamis biztonságérzetük, e kör felelősségteljes magatartásra hívatott. Tanítványai valamennyien tudják, hogy méltatlanok hívatásukra. Az emberi adottság nem garancia arra, hogy az ember hűségesen a Mester mellett maradjon. Zavartság és döbbenet követi Jézus kijelentését: senki nem biztos magában. – A korabeli görög-római étkezési szokásoknak megfelelően valami heverőszerűségen a bal könyökükre támaszkodva feküdtek az étkezőasztal mellett, s a jobb kezükkel ettek. A szeretett tanítvány, János, Jézus jobbján volt. Neki intett Simon Péter, hogy tudja meg, kiről van szó. Jézus bal oldalán Júdás foglalt helyet. Ez a vendéglátó részéről a legfontosabb tisztelethelynek számított. Jézus még az utolsó pillanatban is jelzi, hogy Júdásnak mellette van a helye, szeretetével, barátságával különösen is kitüntetve. Jézus vállalta Júdást, de Júdás nem vállalta Jézust. Az áruló személyét ekkor Jézus ismertté tette. Abból a párbeszédből, ami köztük folyt, a többi tanítvány semmit nem értett. Valamiféle racionális eseményre gondolnak. Júdás eltávozott Jézus mellől, kilépett a sötét éjszakába. Júdás mindenképpen a sötétségben találta magát, ott, ahová szíve szerint tartozott. Azonosult Jézus ellenségével, a továbbiakban a Sátán eszközeként nyíltan lép fel Mestere ellen. Tettének a motivációja nem pszichológiai, emberi, hanem démoni, sátáni. Az cselekszik általa, aki Istennek és embernek, a kijelentő Úrnak és az egész világnak egyaránt ellensége. – A tanítványok nem feltételezik, hogy Júdás Jézus ellen dolgozik. A tanítványok nem tudják, hogy áruló. Megnevezése itt egyértelmű (Jn 6:71).

Ján. 13,31–35. Az új parancsolat.

Jézus földi munkásságának ideje lezárulóban van. Éjszaka következik, de a világosság a sötétségben fénylik (Jn 1:5). Aki azonban tőle elszakítja magát, menthetetlenül elesik. Amikor az áruló elment, Jézus az örökkévaló Atya szempontjából érzékeli a közvetlenül előtte álló eseményeket. Elérkezett megdicsőíttetésének az ideje, földi munkájának befejező, legfontosabb részlete (Jn 2:11; 11:4; 17:10). A kereszthalál bizonyos, viszont a kereszten Jézus megdicsőül. Az Atyát dicsőíti azzal, hogy halálig engedelmes volt. Isten a kereszten abban dicsőítette meg önmagát, hogy az istentelen, tőle elidegenedett világhoz lehajolt, hogy a halál állapotából kiszabadítsa, a sötétség hatalmából megváltsa, és a jövőt Jézus feltámasztása által jelezze számára. A töviskoronát az élet koronája követi. Kijelentése az Atya és Fiú tökéletes egységét hirdeti. A kereszthalál számára nem elbukás, nem tragédia, hanem a dicsőségbe vezető út kapuja. Még a búcsú alkalmával, az alatt a rövid idő alatt, amíg velük van, a legfontosabb dolgot szívükre helyezi, rá ugyanis olyan út vár, ahová tanítványai nem követhetik. Ezzel is jelzi, hogy tudatosan vállalja eljövendő sorsát. Az egymáshoz való rendezett viszony modelljeként a szeretet parancsát helyezi szívükre. A szeretet parancsát új parancsként határozza meg (vö. 3Móz 19:18), másként mint 1Jn 2:7. Az „új” jelző használata jogos, mert itt a felebarát helyett az egymás iránti szeretetet hangsúlyozza, a testvéreknek az egymáshoz való rendezett viszonya kerül a középpontba. A szeretet modellje Jézus. Jézus szeretete önzetlen. Ő soha nem magára gondolt: értük tett mindent, amit tett. Jézus szeretete áldozatkész, határtalan – az életét áldozta fel, vállalta a keresztet. Jézus szeretete megértő és kitartó. Elviseli az emberi gyengeséget, nem tűnik el az idő múlásával. Megtanít az emberi együttélés titkára. Kiterjed minden emberre, nem személyválogató. Jézus szeretete megbocsátásra kész. A szeretet a bűnbocsánatból él, és arra indít. A Jézus igényének megfelelő szeretet azért új, mert annak az új világnak a jelzője, amely történetileg ugyan még eljövendő a maga teljességében, de lényegét illetően már itt van és érvényesül e világ régi keretei között. A krisztusi szeretet felszabadít az egymásért való élet valósággá tételére, a bűnbocsánat gyakorlására. A megbocsátásra késztető szeretetből élet, új élet fakad, az új életbenjáró ember kész a bűn megbocsátására. Nem azért új ez a parancsolat, mert új etikai princípium, hanem azért, mert a Krisztust követő tanítványok életrendjének ez a törvénye, és a tanítványság ismertetőjele a világ számára. Még világosabban látható ez János első levelében, ahol 14-szer fordul elő a testvérek egymás iránti szeretetéről szóló tanítás. Jézus parancsa nem individuális, hanem közösségi életre szólít. A Krisztussal való közösség az egymás iránti szeretetben nyilvánul meg. Ezzel természetesen nem zárja ki a korábbi szeretetre indító parancs érvényét a felebarát, a világ iránt, csupán hangsúlyozza, hogy a világban az új világ rendje tanítványai által valóság annak javára. Az új parancsolat az ószövetségi áldozati törvények végét s új emberi magatartás kezdetét hirdeti meg. A 36. versben visszatér az evangélista a 33. vershez. Péter nem elégszik meg Jézus kijelentésével, többet akar tudni, hiszen kész minden áldozatra. Az Úr azonban ismerte Pétert minden gyengeségével együtt. Tudta, hogy szókimondó tanítvány. Azt is tudta, hogy a nagy hűségnyilatkozat mellé még nem párosul a kellő hitbeli szilárdság. Szerette a Mestert, de még nem volt ereje ahhoz, hogy az életét valóban kockára tegye érte. Ennek még nem is érkezett el az ideje. Péter ekkor még nem tudta, hogy a szenvedő Mester nem erőtlen, kiszolgáltatott ember csupán, hanem az önmagát az ember megmentéséért önként feláldozó Isten. A kereszt titkát, a szenvedés értelmét akkor még Péter sem látta. Jézus viszont nemcsak a közeli jövőt látja és hirdeti meg, hanem a távolit is. Nemcsak arról szól, hogy Péter megtagadja, hanem arról is, hogy követni fogja az élete feláldozásával. Az élet odaadása a halál vállalását jelenti. Jézus nemcsak azt tudta, hogy Péter természeti adottságai alapján milyen ember, hanem azt is, hogy milyen lesz általa. Nemcsak azt az embert látja az Úr, aki szeme előtt van, hanem azt is, akivé lehet újjáteremtő szeretete, megváltó tette alapján. Jézus kereszthalála az ember megváltozásának a lehetőségét biztosítja. Az új magatartás, az istentisztelet új rendjében és az egymás iránti szeretetben válik láthatóvá a világ számára. A szeretet, amely Istenhez köt, egymáshoz kapcsol, bizonyságtétel a világban, a világnak. Új volt Istennek a Krisztusban adott szeretete, és ez mindig újra adatik ahhoz, hogy az élet ereje valóság legyen a régi keretek között.

Ján. XIV. RÉSZ

Az első búcsúbeszéd, Jézus kijelentése megerősíti, hogy az Atyához megy. Jézus a tanítványai iránt bejelenti a búcsú pillanataiban azt az igényt, amit messiási munkája kezdetétől állandóan hangsúlyozott: „higgyetek”. A búcsúbeszéd formája párbeszéd. Jézus közelében szóhoz jut a tanítvány. A tanítvány számíthat a Mester részéről a helyesebb és teljesebb ismeret közlésére. Az első búcsúbeszéd két főrészre oszlik, az 1–27-re és a 28–31-re. Az első nagy egységet ugyanaz a gondolat fogja át: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” (14:1.27). A második egység megerősíti azt a kijelentést, hogy szenvedése gyorsan bekövetkezik. Ez sokkal többet jelent annál, mint amennyi abból látszik.

Ján. 14,1–4. A tanítványok vigasztalása.

Jézus megszabadít a szorongástól, megszünteti a félelmet. A gonosz démoni hatalma rémületben tartja az embert. Jézus a szabadulás útját hirdeti. Útmutatása egy szép chiasztikus mondatszerkezetben szólal meg, amely a teremtő, hatalmas Istenbe vetett hitre buzdít úgy, hogy hozzákapcsolja az emberi testben munkálkodó Megváltó igényét. Az Atyába – aki láthatatlan –, a Fiúba – aki emberként jelenlevő – vetett hit az, ami a nyugtalan, félelemmel teljes, aggódó embert felszabadítja, meggyógyítja. Az Isten iránti bizalom megszünteti a félelmet. Isten az, aki gondoskodott az ember biztonságáról, reményteljes jövőjéről. A lakás biztonságot, otthont jelent, Isten jelenléte védelmet, boldog életet mindennel és mindenkivel szemben. – Jézus a valóságról, az igazságról szól, nem áltatja az embert. A valóság reményteljes. Az Atyához vezető út, amelyre ő lépett, a tanítványok számára is nyitott. Az Atyánál mindenki otthont talál. Elmenetele az ember javát szolgálja, visszajövetele a végső és teljes megoldást hozza, a közvetlen közösséget dicsőséges létmódban. – Jézus nem először szól tanítványainak ezekről a dolgokról (Jn 7:33).

Ján. 14,5–7. Tamás közbeszólása mégis tájékozatlanságról beszél.

Az ember, még a 12 tagjai is nehezen értik meg Isten kijelentését. Az őszinte szóra Jézus készségesen válaszol. Ő az út, vagyis ő az, aki által az Atyához lehet jutni. Ő az igazság, vagyis egyrészt ő az, aki minden tekintetben hitelesen szól a valóságról, másrészt ő az, aki igazzá teszi az embert. Ő az élet, vagyis ő az, akitől minden van, ami él. Ő az élet forrása és ajándékozója. Jézus az Atyához vezet, kijelentése által az élet forrásával köt össze bennünket. A hármas meghatározás tanítványai szempontjából világítja meg messiási munkáját. Ő az egyetlen, aki által az ember Istennel közösségbe kerülhet, tőle igazságot és életet nyerhet. Isten általa ismerhető meg. Istenről hiteles képet Jézus kijelentése alapján kap az ember. Az ő beszéde az élet erőit ajándékozza. Még tovább megy: arról is szól; hogy ő az Atyát jeleníti, testesíti meg számunkra. Jézussal egy tanítványi körben az Atya ismerhető meg, a mennyei valóság érzékelhető: extra ecclesiam nulla salus. Jézus által az Atya felismerhető és látható azok körében, akik vele vannak. Jézus a kijelentő, akiben az Atya jelenvalóvá tette magát.

Ján. 14,8–11. Fülöp kérése.

Ez a kérés arról tanúskodik, hogy Fülöp még vak annak meglátására, aki Jézusban előtte van. Fülöp közvetlenül, a kijelentő közbeiktatását mellőzve szeretné az Atyát látni. Jézus viszont arról tesz bizonyságot, hogy az Atya csak általa látható, de úgy látható, hiszen benne előtte van. A távoli, láthatatlan Isten Jézusban tette magát közelivé és láthatóvá. Aki Jézust látja, az látja az Atyát, aki őt megismeri, az megismerte, hogy milyen Isten. Benne és általa vette magára Isten a mi életünket. Ő, a leghatalmasabb, úgy jött a világba, hogy nem a királyi palotában jelent meg, hanem a legegyszerűbb körülmények között. Egyszerű emberek között jelent meg, így tette magát elérhetővé minden embernek. Isteni hatalmával nyúlt bele a nyomorúságos körülmények közé jutott emberek, a világ életébe. Benne felismerhető az emberi bajokat orvosló, a válságos helyzetbe jutott emberen, a világon segítő Isten. Isten tudja, mit jelent a kísértés és kicsoda a kísértő. Jézusban látható, hogy felvette vele szemben a harcot, küzd ellene. Benne felismerhető az az Isten, aki küzd az igazságért, küzd az emberért, nem engedi, hogy a világ a sötétség erőinek áldozatává legyen. Jézusban felismerhető az az Isten, aki az életért küzd a halál erőivel szemben. Jézusban Isten látható a kereszten, magára vette a világ bűnét, hogy megmentse az embert. Jézusban az Atya hatalma, ereje és szeretete látható. Kijelentése hiteles, hitet vár, bizalmat igényel, mert a láthatatlan Isten e világkorszakban emberi keretekben ismerhető meg. A Fiúban jelent meg az Atya, az Atyával egy a Fiú. Az Atya szól és munkálkodik a Fiú által. A hit láttatja az Atyát, aki Jézus tetteiben jelenvaló. Jézus – amikor hitre szólít – nemcsak kijelentésére, vagyis szavára, hanem a tettekre is hivatkozik, amelyek általa történtek. A hit feltétel nélküli bizalom az iránt az Úr iránt, aki az ember elrontott életét megigazítja, a bűne miatti jogos ítéletét magára vette és halál helyett élettel ajándékozza meg. A hit az a gesztus, amellyel az ember az Úr ajándékát elfogadja, és hozzá kötődik. Jézus hitre szólító szavát tetteire való hivatkozással erősíti meg. A Fiú és az Atya egysége nemcsak a kijelentésben, hanem azokban a tettekben is megmutatkozik, amelyek Jézus által történtek. Amikor Jézus hitre szólít, ezt úgy teszi, hogy azokra a tényekre hivatkozik, amelyek egyértelműen hirdetik, hogy Isten az ember javát és életét munkáló Úr. Isten Jézusban látható, aki őt meg akarja ismerni, benne kell hinnie.

Ján. 14,12–14. Jézus ígérete annak, aki hisz benne.

Kettős nyomósító formula vezeti be Jézus ígéretét, amelynél nagyobb aligha lehetséges. Jézus a benne hívő tanítványok előtt elképzelhetetlenül nagy lehetőségek kapuját nyitja meg. Az a tanítvány, aki Jézusban hisz, részesévé lesz erejének és munkájának. Ő nemcsak egy nemzedéknek jelent áldást és nemcsak egy nép, Izráel körében érzékelteti erejének gyógyító hatását, munkájának nemcsak egy meghatározott földrajzi hely a színtere. Jézus követői az ő erejével lépnek ki Izráel keretei közül. Az Úr gyógyító ereje nemcsak Palesztinában, hanem világszerte hat általuk (1Kor 12:9.28.30). A maizona erga („nagyobb tettek”) annak a jelei, hogy Jézus az Atyához menve megváltó munkáját a kereszten elvégezte. A föld és annak népei nemcsak a teremtés alapján, hanem a megváltás jogán is az övéi. Az ő szabadító tette alapján az egész világ a tanítványok küldetésének színtere. Jézus Lelke által munkálkodik. A tanítványok kérése, amelyet az ő nevében tártak elé, meghallgatásra talál. Az Atya dicsőítése folytatódik Jézus földi munkájának befejezése után is. Jézus a tanítványaira figyel, kéréseiket meghallgatja és teljesíti. Jézus nevében kérni azt jelenti, hogy rá való hivatkozással, az ő érdeméért, vele összhangban, az ő akaratának megfelelően tárni elő kívánságainkat. Az apostoli korban és később ez a gyülekezeti imádságok záró formulájává lett. Jézus teljesíti, megcselekszi a tanítványok kérését. A tanítványok kérése a Lélek indítására az ő akaratával összhangban levő kérés.

Ján. 14,15–17. A másik pártfogó.

Az előző részlet kulcsszava a pisteyein „hinni”, ennek a részletnek kulcsszava az agapan „szeretni”, amely a 15–24. verseit meghatározza. A szeretet próbája az engedelmesség. A szeretet János irataiban nem csupán érzelmi megnyilvánulás, hanem tettek sorozata, amely összhangban van az Úr akaratával. A szeretet a mások javát szolgáló tett, a Jézus parancsa iránti engedelmesség és annak megtartása. Jézus kérésére az Atya másik pártfogót küld tanítványainak, aki engedelmességre indít és segít megállni a küzdelmekben. A paraklétos „segítő”, „vigasztaló”, „pártfogó”, „szószóló”, „védőügyvéd”. A Szentlélek a tanítványok számára az a szakértő, aki velük marad örökké. Mindig lehet számítani vezetésére, bátorítására, megerősítésére. Az új korszak a Lélek korszaka. A Lélek az igazság Lelke, vagyis funkciója a hazugság leleplezése, a bűn feltárása, a valóság megismertetése. Az, hogy a világ nem fogadhatja be, nem azt jelenti, hogy a hitetlenből nem lehet hívő, hanem azt, hogy a világ és az egyház közt lényegükből adódóan ellentét van. A világ mint világ nem fogadhatja be az Igazság Lelkét, de egyedeiben a hitre jutás lehetősége adva van minden egyes tagjának. A Jézus iránti bizalom a Szentlélek ajándékának elnyerésével párosul.

Ján. 14,18–21. Jézus visszajövetelének ígérete.

Jézus ígérete vigasztalást jelent tanítványainak. „Nem hagylak titeket árvákul.” Az orphanus fogalma nemcsak az apa vagy anya nélkül maradt gyermekeket jelenti, hanem azokat a tanítványokat is, akiket a kedvelt tanítójuk, szeretet mesterük elhagyott. Jézus itt megjövendöli feltámadását. Ő ugyan egy rövid időre el fogja hagyni őket, de azután visszajön és jelen lesz köztük. Ő él, és az élete az élet garanciája tanítványainak is. Jézus a jövőt az élet jegyében látja, a jövő az örök életet jelenti, a vele együtt való létet követőinek. Azt az életet ígéri a halál árnyékában lévő Jézus, amelyen nem lesz hatalma a halálnak. Akkor teljesedik ki az a közösségi élet, amelyre minden tekintetben a közvetlenség jellemző, Isten és ember egymással való közössége. Az ember szeretete itt abban mutatkozik meg, hogy az Úr parancsolatát megtartja. Fontos neki, hogy ő mit kíván és azt megteszi. A szeretet a legfontosabb dolog. Isten szereti Jézust. Jézus szereti Istent. Isten szereti az embereket, Jézus szereti az embereket. Az emberek szeretik Istent Jézusban, és az emberek szeretik egymást. A szeretet köteléke összekapcsolja a mennyet a földdel és az embereket egymással. A szeretet a hit valódiságát mutatja, amely nem marad elmélet, hanem a küldetés vállalásában mutatkozik meg, az elesett emberhez való odafordulásban és felemelésében. Az önzetlen szeretet az új világ, a menny jelenléte a földön. A szeretet közösségben adatik – kijelentés.

Ján. 14,22–24. Júdás kérdése.

Ez a kérdés Jézus kijelentésének ígéretéhez kapcsolódik. Természetesen nem az árulóról van szó, hanem arról a tanítványról, akik a Mt 10:3 par. Thaddeus, illetve Lebbaeus néven említ. Az emphanizein az őskeresztyén nyelvhasználatban nem számít terminus technicusnak. Itt Jézus a kijelentésnek arról a módjáról szól, amely csak a tanítványi körben történik meg. Feltámadása után már csak azoknak mutatja meg magát élve, akik szerették őt, vagyis döntöttek mellette, követői köréhez tartoznak. Láthatóvá már csak azoknak teszi magát, akik a szűkebb és tágabb tanítványi körön belül vannak. Jézust dicsőséges testben azok láthatják meg, akik mellette voltak kereszthalála előtt is. A hitben lévők, akik Jézust szeretik, láthatják azt, hogy milyen lesz a halálból feltámasztott új emberi létmód. A világ előtt való megjelenése még a kegyelem jegyében később történik meg. Jézus nem arra válaszolt, amit tanítványa kérdez, hanem arra, amire tanítványának szüksége van. Az iránta való szeretet megtartó erő, a közeli és a távoli ígéretes jövő távlatát jelenti tanítványainak. A halálból való feltámadása annak a dicsőséges jövőnek a kezdete, ami az egész teremtett világ számára az új élet feltételét biztosítja. Jézus megerősíti, aláhúzza korábbi kijelentését. Az iránta való szeretet akaratának teljesítésében nyilvánul meg. Kijelentése, beszéde az Atyától való. A logos, aki testté lett, a hiteles kijelentés forrása. A logos, amit hirdet, annak a beszéde, aki elküldte, vagyis az Atyáé. A testté lett Ige egy az Atyával. A logos az Atya hiteles kijelentője. Aki Jézust hallja, az az Atya kijelentését veszi. Azzal, hogy az Ige hallható, a világ megkapja azt a kijelentést, ami elég ahhoz, hogy az élet útjára lépjen. Jézus a világ számára hallhatóvá tette és teszi Isten beszédét. A látás feltétele a hit.

Ján. 14,25–31. A Szentlélek ígérete, a tanítványok bátorítása.

Jézus megismétli korábbi kijelentését oly módon, hogy új részletekkel egészíti ki azt. Ezzel egyrészt világossá teszi, hogy ő a halál közelében is vállalja mindazt, amit korábban mondott. Nem vonja vissza, hanem megerősíti kijelentését. Másrészt arról szól, hogy a jövő nem a vereség, hanem a győzelem jegyében bontakozik ki. Az üdvtörténeti események feltartóztathatatlanul haladnak előre; Jézus tudja és hirdeti azt, ami rövidesen bekövetkezik, tehát ezzel megerősíti azt, hogy ő valóban nem csupán ember, hanem Isten, akinek a szava megáll, és a jövőre vonatkozó kijelentése hiteles. A paraklétos, akiről itt szól a pneuma hagiou azt jelenti: Istenhez tartozó, akit az Atya küld a Fiú nevében. A Szentlélek az Atya és a Fiú akciója következtében adatik a tanítványoknak. Az Atyával és a Fiúval azonos kategóriába tartozó. A Lélek közös munkájuk alapján kezdi meg munkáját a tanítványok körében. Funkciója a tanítás. Jézus tanítványainak tovább kell tanulniuk, állandóan tanulniuk kell ahhoz, hogy megfeleljenek Krisztus igényének. A Szentlélek emlékeztet arra, amit Jézus tanított. Az ember feledékeny, szükség van arra, hogy megújuljon, felidéződjék az elfelejtett kijelentés. Hitbeli kérdésekben a Szentlélek utal vissza Jézus kijelentésére. Jézus úgy megy el, hogy békességet hagy maga után: nem úgy, mint a világ. Békessége ugyanis nem függvénye a külső körülményeknek, hanem annak ellenére is valóság lehet. Megtanít felülemelkedni azon, ami még van, és arra tekinteni, ami már van. Még itt van a gonosz ellenségeskedést szító, békétlenséghez vezető ereje, de már itt van Jézus békéltető, az ellenséget és az ellenségeskedést legyőző, békességet jelentő hatalma. A békesség – amely a belső és külső rendezettséget egyaránt magában foglalja – Jézus ajándéka. Ezt a békét senki és semmi nem veheti el, mert ajándékozójának hatalma mindenkinél nagyobb. A nyugtalanság alapját, a félelem okát Ő szüntette meg. Az első vers bátorító mondatához úgy tér vissza ez a részlet, hogy annak második tagja itt újként szerepel. A nyugtalanság és félelem bénító hatása alól szabadít fel az Úr, mert a jövő teljes és végérvényes megoldást jelent. Jézus ugyan elmegy, de visszajön, és visszajövetele a győzelem jele. Ha az ember ígéretesen ráhangolódik az Úr akaratára, ha szereti őt, vagyis úgy van vele közösségben, ahogyan ő igényli, akkor távlatot nyer a jövőhöz, és örülni tud annak, ami pillanatnyilag és emberileg nem látszik örvendetesnek. A szeretet nemcsak az emberi szívekhez jelent kulcsot, hanem Krisztus útjának megértéséhez is. A kijelentő Úr nem tragikus hős a halál közelében sem, hanem a tanítványai előtt a valóságot feltáró Úr, aki ezzel őket is megtanítja a lényeglátásra. Az eseményekben sokkal több történik annál, mint amennyi azokból látszik. Jézus az Atyához megy, aki nagyobb nála. Az emberi szférában lévő Jézus a mennyei szférában lévő Atyáról tesz bizonyságot. A kijelentő Úr földi létéből a kijelentés Urának mennyei létformájába készül. Most megszólaló tanítása holnap sem veszti el érvényét, sőt a holnap az ő esetében igazolni fogja a tegnapot. Jézus kijelentését nem érvényteleníti, hanem hitelesíti az idő. A kijelentés ideje lassan lezárul, és jön a világ fejedelmével való frontális megütközés alkalma. Jézus győzelmének titka az, hogy semmi köze nincs a világ fejedelméhez, semmi része nincs benne, semmi nincs, amivel zsarolhatná, illetve esélyesen küzdhetne ellene. Jézus egy pillanatra sem alkudott meg a gonosszal, így annak nincs hatalma fölötte. Egyértelművé tette minden körülmények között az Atya iránti hűségét: az egész világ előtt. Az Atya iránti engedelmesség élete tartalma és meghatározója. Útjait mindig ahhoz szabta.