Ján. IX. RÉSZ

Ján. 9,1–12. A vakon született meggyógyítása.

A csoda bevezetése pontosabb időmeghatározást nem tartalmaz. Tipikus átvezető, bevezető formulával kezdődik az esemény elbeszélése (Mk 2:14; 1:16; 2:23; Mt 9:27). Minden lényegtelen körülményt mellőzve arra irányítja figyelmünket, ami fontos. Ez az egyetlen olyan csoda az evangéliumban, amelynek a szereplője születésétől fogva hordozta nyomorúságát. Az ApCsel-ben még két esetről tudunk (ApCsel 3:2; 14:8). A vak megpillantása indítja el a párbeszédet Jézus és tanítványai között. Kérdésük koruk általános felfogását tükrözi, amely szerint a betegség egy sajátos bűn büntetése (2Móz 20:5; 5Móz 5:9). Jézus elutasítja a bűn és betegség kérdésének a korában elterjedt megítélését. Egyáltalán nem megy bele a bűn és betegség összefüggése bonyolult kérdésének megvilágításába. Mindenesetre azt világossá teszi, hogy van ártatlanul vállalt és viselt szenvedés is. A szenvedés és a bűn összefüggésének a szimplifikáló megítélése nem járható út. Már az Ószövetség emberei is tudták, hogy más az elmélet és az élet. A szenvedés, az emberi nyomorúság nyilvánvalóvá teheti Isten munkáját. Jézus, amikor a különböző nyomorúságokban szenvedő embert látta, megkönyörült rajta és orvosolta baját. Amikor az éhező sokaságot látta, megelégítette őket (Jn 6), amikor a leprással találkozott, megtisztította (Mk 1:41). Népe olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok (Mk 6:34): Minden emberi nyomorúság kihívás annak a megszüntetéséért tett lépésekre. A csoda az irgalmas Isten szeretetének jele, aki megváltoztatja a segítségre szoruló ember helyzetét. Küldetésükről szól, feladatukról beszél, amelyet az Atya megbízása alapján kell teljesíteni addig, amíg az arra kiszabott idő tart. Jézus küldetésének tartalma és ideje egyaránt annak hatalmában van, akitől megbízatását kapta. A nappal a munkálkodásra szánt idő, a lehetőségek alkalma. Az éjszaka, amely követi a nappalt, határt szab a munkálkodásra adott alkalomnak. Jézus a küldetése teljesítésére adott alkalmat értékeli és használja ki. Jelenléte életet jelentő áldás a világ számára. Küldetése sokkal nagyobb körnek szól, mint amennyi abból látható. A gyógyítás az ókori szokásnak megfelelően történik. Jézus a nyálat gyógyító munkája során még egy esetben alkalmazza (Mk 7:33) az evangéliumi bizonyságtétel szerint. A nyálnak az ókorban gyógyító erőt tulajdonítottak. A római történetíró, Tacitus, Vespasianus (Kr. u. 9–79.) császárról jegyzett fel két hasonló esetet. Egy vak és egy beteg kezű ember gyógyult meg ily módon (Tacitus, Hist. 4:81). Jézus gyógyítási eljárásával megszegi a szombatot, mert sarat készít, ami tiltott a törvény szerint. A vak szemére helyezte, és elküldte a Siloám tavához, hogy mosakodjon meg. Ez voltaképpen egy több tóból álló vízgyűjtő, amelyet Gihon forrása (Mária-forrás) táplál. A vak számára az elküldés volt a hit próbája (2Kir 5:10–14). A Siloám neve eredetileg: „vízvezeték”, „kiömlés”. Az evangélista a szó (sáláh) passzívumi participiumának a jelentését veszi, ami azt jelenti: „küldött”, ezzel utalva Jézus messiási küldetésére, aki úgy van ott népe körében és úgy munkálkodik, mint Isten küldötte. Az ő küldetése nyomán gyógyul meg a beteg. A vakon született engedelmeskedett Jézus szavának, és úgy tért vissza az elküldő szavának teljesítése után, mint aki látott. Jézus útmutatásának teljesítése gyógyulást jelent. Érthetetlen csoda történt. Jézus gyógyító ereje isteni küldetésének jeleként a vakon született ember szemeit megnyitotta annak bizonyságául, hogy ő a világ világossága, az irgalmas Isten küldötte. A hirtelen bekövetkezett gyógyulás nagy csodálkozást szül. Szomszédok, ismerősök hinni sem akarják a dolgot. A csoda a vak ismerősei körében hihetetlennek tűnik. Némelyek mindenképpen racionális síkra terelve a dolgot, megpróbálják kétségbe vonni, hogy a vak személye azonos a meggyógyított ember személyével. Ő azonban nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy ő volt az általuk ismert vak, hanem azt is, hogy Jézus hogyan gyógyította meg. A meggyógyult ember hitelesen szól Jézus tettéről, arról azonban nem tud felvilágosítást adni, hogy hol van a csodálatos orvos.

Ján. 9,13–23. A meggyógyult ember és szülei kihallgatása.

A helyzet azonnal kiéleződik, amint a farizeusok tudomására jut a gyógyítás. Őket elsősorban nem Jézus gyógyítási csodája érdekli, hanem sokkal inkább a szombattörvény megszegése. A gyógyítás történetéről ezért azt kérdezik meg, aki vak volt, és most lát. Az kétségtelen, hogy a korabeli szombattörvényt Jézus megsértette, mert sarat készített, s ezzel munkát végzett. Gyógyított, és ezt csak életmentés alkalmával lehetett megtenni. A vak szemét megkente, az általa nyállal elkészített masszával, ami szintén sértette előírásukat. Jézus mint a törvény Ura azonban szuverén Úr, és az ő előírásaikat más esetben is félretette azért; hogy valóban az embereknek szolgáljon. A meggyógyított bizonyságtétele kettős hatást ér el a farizeusok körében. Vannak, akik kitartanak amellett, hogy Jézus bűnös, mert megszegte a törvényt: csak ennyit látnak meg abból, ami történt. Vannak, akik számára a gyógyítás Jézus isteni eredetének, küldetésének legitimitását bizonyítja. Bűnös ember nem képes a vakok szemeit meggyógyítani. Vannak, akik helyes következtetésre jutnak Jézus tette, Jézus munkája nyomán. A meggyógyított prófétának tartja őt, vagyis pozitívan értékeli, Isten küldötteinek a sorába tartozónak tartja. A próféták gyakran adtak csodálatos jelt arról, hogy Isten ereje nyilvánul meg általuk (2Móz 4:1–17; 1Kir 18). A hittapasztalat alapján megfogalmazott bizonyságtétel Isten munkájáról szól akkor is, ha nem a szakértők pontos teológiai téziseit alkalmazza. Jézus személyét megbecsüli akkor is, ha nincs kellő ismerete ahhoz, hogy pontos, teológiailag helyes meghatározást adjon róla. A zsidók hitetlensége megdöbbentő: nem hiszik, hogy vak volt az, aki most lát és gyógyulásának történetéről számolt be előttük. Ezért előhívatták a vak szüleit is, hogy kihallgassák őket. A szív keménysége, a tradícióhoz való merev ragaszkodás, a kellő rugalmasság hiánya akadály az élő Isten felismerésében és jó munkája helyes értékelésében. A rosszindulat vakká tesz, a szeretet láttatja meg a valóságot. A vak szülei nem a farizeusok oldalán állnak, azonban ők nem voltak szemtanúi fiuk gyógyításának, így csak azt tudják ők is, amit elmondott. Mindenesetre azt tanúsítják, hogy az ő fiukról van szó, és azt is, hogy vak volt, most pedig lát, de hogy ez hogyan történt, arról nem tudnak. A szülők a fiúra mutatnak, mint aki elég érett már ahhoz, hogy hitelesnek számítson a beszámolója. A szülők vallomását a farizeusoktól való félelem motiválja, bár az igazságot így sem hallgatták el. Féltek attól, hogy kizárják őket a zsinagógából, vagyis elzárják az Isten tiszteletének lehetőségeitől (Ezsd 10:8). Ezért térnek ki a további kérdések elől, bár a tényeket nem hallgatták el. Ezek a tények nem igazolják a farizeusok feltételezéseit, a valóság Jézus mellett szól.

Ján. 9,24–34. A meggyógyított ember újabb kihallgatása és kiközösítése.

A farizeusok az újabb kihallgatással valamilyen terhelő adatot igyekeznek nyerni, aminek segítségével az igazságot el lehetne hallgattatni. A lelki, szellemi terror eszközével igyekeznek nyomást gyakorolni a meggyógyult emberre. Megesketik, hogy álljon az igazság oldalára (Józs 7:19), ami természetesen nem lehet más, mint az, hogy egyetért az ő véleményükkel, amely Jézust elmarasztalja. A maguk oldalára akarják állítani őt, hiszen meggyőződésük szerint egyedül ők vannak a helyes ismeret birtokában. Jézus, mivel a szombattörvényt megszegte, bűnös: ki van zárva, hogy egy bűnösnek legyen hatalma ahhoz, hogy csodát tegyen. Az ószövetségi gondolkodás szerint Isten a bűnös imádságát nem hallgatja meg (Jób 27:9; Zsolt 27:9; Ézs 1:15; Ez 8:18), viszont az igazak könyörgését meghallgatja (Zsolt 34:16; 145:19; Péld 15:29). A meggyógyult ember felelete rendkívül ügyes. Ő nincs abban a helyzetben, hogy a törvény kazuisztikus bonyolult magyarázatának valamennyi részletét ismerje, átlássa, e tekintetben éppen ezért nem tud nyilatkozni Jézus bűnös voltát illetően. Egyet azonban tud, és ez számára döntő dolog, a legfontosabb ismeret: „vak voltam és most látok”. Ez a letagadhatatlan tény és az egyetlen igazság. A vak ember a saját maga egzisztenciájában élte át azt a mélyre ható változást, amit a Jézussal való találkozás jelent. Ezzel a nyilatkozatával, amellyel szilárdan állást foglalt az igazság mellett, teljesítette a farizeusok kérését: dicsőséget adott az Istennek. A gyógyulás tény. Ennek alapján a farizeusi álláspontnak is el kellene mozdulni a holtpontról. Ők azonban tovább kérdeznek. Ugyanazt kérdezik. Isten népének tagjai nem az igazságot keresik, hanem támpontokat a maguk igazolására. Ez az egyszerű ember elég okos ahhoz, hogy nem ismétli meg korábbi elbeszélését, nehogy beleköthessenek, ha valamit esetleg nem pontosan ismétel, csupán hivatkozik, utal arra, amit korábban már hallottak. Kérdez ő is. A kérdése eszméltet, és megerősíti az ő pozitív állásfoglalását Jézus mellett. A farizeusokat felháborítja kérdése. Tiltakoznak és érzékeltetik a különbséget, ami köztük van. A meggyógyult Jézus tanítványa, ők Mózesé. Mózes tekintélyét elismerik, Jézusét nem. Az ő ismereteiket tekintik Isten követei abszolút mércéjének, pedig az meglehetősen hiányos. A hiányos ismeretek abszolutizálása akadálya a helyes és teljes ismeret megszerzésének. Jézus személyéről való hiányos ismereteik nem arra indítják a farizeusokat, hogy kiegészítsék azokat, hanem arra, hogy elzárkózzanak tőle. A kihallgatás során egyre világosabbá válik, hogy a meggyógyított ember nemcsak lát, hanem át is lát rosszindulatú, Jézust mindenáron elmarasztalni igyekvő, a maguk helytelen koncepcióját védő kérdéseiken. Ismereteik hiányossága miatt elmarasztalja őket, és a kihallgatás kezdetén előadott tételükre eszméltetve ismétli meg azt a tényt, ami csodálatos, ami Isten rendkívüli tette Jézus által, amellyel őt igazolja: Egy születésétől fogva vak ember szemét megnyitotta. Isten van vele, azért képes rendkívüli tettekre, a reménytelen helyzetben lévő ember sorsának megváltoztatására. – A vak ember Jézus tette nyomán lát és láttatni igyekszik a valóságot, az igazságot. – Nem bűnös az, akit ők annak tartanak; valóság az, amit kétségbe vonnak: az igazság az, ami és aki ellen tiltakoznak. – Mivel a kihallgatás nem azt az eredményt hozta, amit vártak; mivel koncepciójukat a megidézett tanú nem igazolta, sőt őket marasztalta el jogosan, bűnösnek nyilvánítva őt, sértve érezve magukat, kirekesztették, kizárták őt a vallási közösségből. – Megsértődni az igaz szó miatt, a hatalom eszközével elnémítani az igazságot, és lehetetlen, nehéz helyzetbe hozni azt, aki annak hangot ad, ez az, ami itt történt Mózesre és a törvényre való hivatkozás alapján. Isten népének vezetői kivetették a gyülekezetből azt, aki bizonyságot tett Jézus cselekedetéről.

Ján. 9,35–38. Jézus pártfogásába veszi a kitaszított embert.

Krysostomos (meghalt 407), a híres konstantinápolyi pátriárka ezt mondta: „A zsidók kitaszították őt a templomból, de a templom Ura megkereste és megtalálta.” Jézus soha nem hagy senkit cserben, aki róla bizonyságot tesz, aki az igazságot minden körülmény között, ha kell, mindenkivel szemben vállalja. A meggyógyult ember nem maradt egyedül. Jézus kérdéssel indítja a beszélgetést. Egyenes, személyes, lényeget érintő a kérdés. Ugyanilyen a válasz. Őszinte, világos, tiszta beszéd, amely az ismeret hiányát nem leplezi. Ez a párbeszéd annak a jele, hogy a Jézus személyére vonatkozó hiányos ismeret teljessé lehet, és a munkája nyomán megszületett benyomás öntudatos, szilárd hitté lehet, ha az emberben megvan a készség arra, hogy figyeljen a kijelentő Úrra és bizalommal fogadja szavát. Jézus nem az Emberfiára vonatkozó elméleteket közli, hanem önmagára mutat. Ő az, aki beteljesítette Isten ígéreteit és hitelesen szól róla. Ő az, aki emberi módon az élő Istent hozza közel az emberhez. A meggyógyult ember hittel válaszol a vele beszélő Úr kijelentésére, és Istenként tiszteli őt. Jézus csodája kettős. A vak szeme ugyanis nemcsak annyit lát az életből és Jézusból, amit egy egészséges szemmel rendelkező ember láthat, hanem annál lényegesen többet. Látja Jézusban a Messiást, az emberben az Istent. Jézus a mögötte lévő tapasztalatot tömören összegzi. Azért jött a világba, hogy az ítélet végbemenjen: akik nem látnak, látást nyerjenek, akik látnak, vakok legyenek. Hogy ki melyik csoportba tartozik, attól függ, hogy mit válaszol Jézus kijelentésére, megszólító szavára. A vak is csak akkor lát, ha Jézus kijelentését hittel fogadja, a látó pedig csak akkor lesz vakká, ha a szeme láttára és füle hallatára zajló eseményekre, a kijelentő Jézus hitre szólító szavára elutasítással válaszol. – A kegyelem ítéletté válik, ha az ember nem él vele. Jézus hitre szólít, hogy látást adjon. A farizeusok találva érzik magukat Jézus szava nyomán. Jézus a kérdésükre adott válaszában érzékelteti velük, hogy a gyógyulás az ő esetükben is azzal kezdődne, ha felismernék tényleges helyzetüket, és készek lennének változtatni azon. Áltatják ömagukat, így mozdíthatatlanok, gyógyíthatatlanok, azaz a bűnük megmarad. – Bűnbocsánatot az nyerhet, aki elfogadja. Az önteltség, a gőg vakká tesz, akadályozza a tiszta látást. Jézus a kérdező farizeusok konkrét tapasztalatát összegzi, és annak értékelését adja az ő esetükre nézve.

Ján. X. RÉSZ

A 10. rész egészen új témát vet fel és így kapcsolódik a 9. részhez. A jó pásztorról és a vele kapcsolatos kérdésekről szóló tanítást foglalja magában. A Kr. u. 31. év október 18-án tartóztatták le és ki is végezték Rómában Seianust. Ennek a híre hamar eljutott Jeruzsálembe, hiszen minden bizonnyal a leggyorsabb titkos futár igyekezett eljuttatni megbízójának. Jeruzsálemben ugyanis több olyan ember is volt, akinek létkérdés volt az, hogy ekkor politikai téren irányt váltson, és bizonyos aktákat megsemmisítsen. Pilátus, Kajafás és Heródes Agrippa lázasan igyekezett menteni pozícióját. Sikerült mind a háromnak. Jézus valószínűleg ezekben a napokban mondta el a pásztor-igéket. Részben az adott szituációra való tekintettel, másrészt az ószövetségi tradíció (Zak 11:4–17) alapján joggal számíthatott arra, hogy hallgatói akkor is megértik, ha nem beszél egészen nyíltan (Ez 34:1kk.; Jer 23:1–4; Zsolt 78:70–72; Mik 5:4). A pásztorról és a nyájról szóló kép az Ószövetségben gyakori Istennek Izráelhez vagy a vezető embereknek, elsősorban királyoknak és főpapoknak a néphez való viszonya szemléltetésére. Jézus arra használja ezt a képet, hogy az igazi és hamis vezetőkről szóló tanítását szemléletessé tegye, szembeállítva egymással a kétféle típusú vezetőt. Ez az utolsó nagy beszéd, amelyet Jézus ellenfeleivel folytat.

Ján. 10,1–6. A példázat.

Ünnepélyes kettős „ámen” vezeti be a jó pásztorról szóló tanítást. Jézus ezzel hangsúlyozza beszéde jelentőségét. A példázat a palesztinai viszonyokat tükrözi. Az akol a házat kőkerítéssel bekerített udvar, ahová éjszakára a juhokat beterelték. A tolvaj nem férhetett hozzá könnyen a juhokhoz. A pásztor naponta kivitte a legelőre a nyájat. Ő szabadon jár ki-be az ajtón – ez is mutatja, hogy pásztor. Az őr is ismeri. A pásztor a nyáj előtt ment, nem maga előtt hajtotta. A juhok követték őt, mert ismerték a hangját. Idegen után nem mentek. Jézus rejtett beszéd formájában tanított, a farizeusok nem értették meg, amit mondani akart. A paroimia (= logos apokryphos) rejtett beszéd, példázat. Jézus a példázat által megvilágítja népéhez való viszonyát és szól ellenfeleinek a néppel való kapcsolatáról. A tiszta szándék és a népe javát szolgáló tettek alapján ragaszkodás, bizalom jellemzi ezt a viszonyt. Ennek az ellenkezője érvényes ellenfeleire. Elvakultságuk azonban akadályozza őket abban, hogy megértsék a példázatot. A fölényesség és hamis öntudat akadálya Jézus kijelentése megértésének.

Ján. 10,7–15. A jó pásztor életét adja a juhokért.

Újra kettős „ámen” vezeti be Jézus beszédét, amelyben megvilágítja a példázat képes kifejezéseit. Az ajtó és a pásztor képét egyaránt a maga személyéré vonatkoztatja. Ünnepélyes formában tanít küldetéséről és annak jelentőségéről népe számára. Arról szól, hogy népe javát jelentő szolgálathoz általa vezet az út. Aki nem a vele való kapcsolat és felhatalmazás alapján akar a néphez közelíteni, az ártalmára van annak, és eredménytelen az akciója. Jézus azonban nemcsak a juhokhoz vezető lehetőséget biztosítja, hanem az Atyával való kapcsolatot, az élethez vezető lehetőséget is. Ő az, aki nemcsak valódi szolgákat ad népének, hanem az élet feltételét, lehetőségét ajándékozza nekik. Ószövetségi képekkel fejezi ki küldetése jelentőségét és célját (Zsolt 118:20). Ő a nép megtartója, aki védelmet, biztonságot, szabadságot jelent számukra. A gyülekezetnek Krisztus biztosítja az üdvösséget, Ő az élet erőinek közvetítője. Ellenfelei célja a nép életének pusztítása, megsemmisítése. Az ellenség nemcsak kárt okoz, hanem az életet is veszélyezteti. Jézus eljövetelének célja az élet ajándéka, ami nem csupán a puszta létet jelenti, hanem ezzel együtt mindazt, ami azt boldoggá és kellemessé teszi. Ő, aki út a juhokhoz, út a juhok számára is az értelmes, tartalmas, boldog, örök élethez. A 11. verssel változik a kép. Itt éri el Jézus kijelentése a csúcspontját, és a képes beszéd valóságról szóló beszéddé lesz. Ő ugyanis az a pásztor, a jó pásztor, aki modellje mindazoknak, akik erre a tisztre nyernek elhívást. A legnagyobb áldozatra is kész a juhokért: életét adja értük. Ebben teljesedik ki az Atyától kapott küldetése (Ám 3:12; 2Móz 22:12; 1Sám 17:34–36; Ézs 31:4). A béres és minden más szolga, aki úgy dolgozik a nyáj körül, hogy nem tartoznak hozzá a juhok, amikor veszélyt lát, nem értük küzd, hanem a maga életét menti. A béres nem hoz áldozatot azért, hogy a juhokat megmentse, nem veszi fel a harcot az ellenséggel, hanem csak magára gondol, a nyáj pedig prédává lesz (Zak 11:6). A béres nem a juhokkal törődik, hanem magával és a haszonnal. Hiányzik belőle az, ami a pásztort pásztorrá teszi: a minden áldozatra kész szeretet. Dolgozik bérért, de semmit nem kockáztat a juhokért. Mielőtt Jézus tanításának ezt a gondolati egységét lezárná, megismétli és ezzel hangsúlyossá teszi azt a kijelentést, amely az ő páratlanjelentőségét tolmácsolja népe számára. Az agathos fogalma helyett a pásztor jelzőjeként a kalos fogalmát használja. Ez azt jelenti, hogy ő az a pásztor, aki nemcsak olyan értelemben jó, hogy erkölcsileg feddhetetlen, hanem azzal a tulajdonsággal is rendelkezik, ami őt vonzóvá, megnyerővé teszi. A jó pásztor nem riasztja, hanem vonzza a maga személyi adottságaival a juhokat. Egzisztenciális közösségben, személyes kapcsolatban van velük. Együtt él velük. Azt a kapcsolatot éli meg a földön az emberekkel, amelyet a mennyei Atyával él át. Az Atya egzisztenciális közösségben van a kijelentő Úrral és ő ugyanúgy az Atyával. Az ismeret tartalma bensőséges életközösséget, elszakíthatatlan kapcsolatot jelent, melyben mindkét fél kölcsönösen megtalálja örömét és boldogságát. Jézus kijelenti, hogy a legnagyobb áldozatra kész népéért. – A nyájat két veszedelem fenyegeti. Az egyik a külső ellenség: a ragadozó farkasok; a másik a belső ellenség: azok, akik körülte vannak, de nem pásztori lelkülettel forgolódnak – a béresek.

Ján. 10,16. És lesz egy nyáj és egy pásztor.

Jézus meghirdeti az ígéretes, reményteljes jövőt minden nép számára. Akkor, amikor még népe tagjaival is vitában van, látja és láttatja azt a jövőt, amikor nemcsak népe, hanem a népek is, és nemcsak a népek fiai, hanem népe tagjai is egymásra találnak és vele együtt lesznek. Jézus a népek körében megszólaló evangéliumi munkáról és annak ígéretes kiteljesedéséről és beteljesedéséről, a próféciák valóra válásáról (Ézs 42:6; 49:6; 58:8) rendkívül röviden, tömören, de nagyon nagy távlatot mutatva szól. Munkája, amelyet küldetése szerint Izráel körében végez (Mt 10:5–6; 15:24), a népek körében folytatódik (Mk 16:15; Mt 28:19), és eredményes lesz (Mt 8:11; Lk 13:28). Jézus Krisztus fősége alatt végül az egész világ minden népének különböző fajtái egyesülnek. Nyilvánvalóvá válik, hogy – jóllehet az üdvösség Izráelből támad – az üdvözítő nemcsak Izráelé, hanem minden népé. Jézus a világ megváltója (Jn 4:42; Ez 37:22–24; 34:23; Hós 1:11; Mik 2:12; Ef 2:14–22; 4:4–6; Jn 17:11.21–23).

Ján. 10,17–18. Az Atya szeretete és a Fiú engedelmessége.

Jézus egész élete az Atya útmutatása szerint alakult. Készségesen magáévá tette az Atya tervét, és önként vállalta annak teljesítését akkor is, ha ez az életébe került. Hatalma van arra, hogy rendelkezzék önmagával. Ezt a lehetőséget azonban ő nem arra használja, hogy elszakítsa magát tőle, hanem arra, hogy teljesítse akaratát. Jézus önként vállalja élete feláldozását a világért, és megjövendöli, hogy a hatalma kiterjed az életre és halálra egyaránt. Az élet erői és a halál erői felett egyaránt rendelkezik. Az élet szabad döntésén alapuló feláldozását újra az élete felvétele követi. Jézus hatalmával nem úgy él, ahogy neki tetszik; hanem úgy, ahogy az összhangban van az Atya tetszésével. Hatalmával úgy él, ahogy az Atya kívánja. Isten Fiának lenni hallatlan nagy lehetőség és végtelen nagy felelősség. A legnagyobb kiváltság Jézus esetében a legnagyobb áldozat vállalásával párosul: önkéntes engedelmesség az Atya iránt a teljes bizalom jegyében. Jézus ismételten hangsúlyozza, hogy a halált önként vállalta. Számára ez nem a vereség jele, hanem a győzelemé, nem olyan háló, amelyből nem tudott kiszabadulni, nem olyan zsákutca, amelyből nincs kiút, hanem olyan áldozat, amely alapján szabadok lehetnek azok, akiket egész életükben a halálfélelem gyötör, jel a halálon át vezető életre. Jézus nem elvesztette a maga életét, hanem önként adta oda. Önként vette magára a keresztet, hogy annak átkától megszabadítsa az embert. Ez volt az Atya akarata a Fiú számára. Ezt a Fiú teljesítette, mert hatalmát az Isten és az emberek iránti szeretet motiválta. Az igazi engedelmesség, amely a teremtett világ javát szolgálja, szeretetből születik. A szeretet indítására működő hatalom életet jelent minden embernek.

Ján. 10,19–21. Megszállott vagy Isten Fia?

Azok az emberek, akik Jézus körül voltak – mint ahogyan az ember általában –, mindig kétféleképpen válaszoltak Jézus kijelentésére. Az egyik rész úgy gondolja: megszállott, elment az esze. A másik rész Isten Fiának tartja. Jézus jelet és kijelentést ad. A személyét illető döntést senki nem kerülheti ki. Akik ellene döntenek, elzárják magukat tettei, szavai mérlegelése és hatása alól, akik mellette döntenek, tetteire hivatkoznak. Jézus tettei jelzik mennyei eredetét, igazolják azokat, akik mellette döntöttek. Isten jelekkel tett bizonyságot az egyszülött Fiú mellett.

Ján. 10,22–30. A templomszentelés ünnepén (héb. chanukka).

A lombsátrak ünnepe után három hónappal ünnepelték Izráelben ezt az ünnepet, kb. a mi decemberünknek megfelelő Kiszlév hónap 25-étől nyolc napon át, örömmel és hálaadással annak emlékére, hogy Makkabeus Júdás az Antiochus Epiphanes (Kr. e. 175–163) által megszentségtelenített templomot megtisztította és Kr. e. 165. Kiszlév (dec.) 25-én újból felszentelte (1Makk 4:47–58). Az evangélista az évszakot is meghatározta, így pontosítva az esemény időpontját. A téli napforduló után néhány nappal Jézus a templom egyik jól ismert részén sétált. Salamon oszlopcsarnoka a templom keleti oldalán feküdt szemben az oltárral, mint fedett épület télen védelmet jelentett a hideg keleti szél ellen. Csupán ezt a részt nem építették újra, fel. Iosephus szerint (Ios. ant. XX 9,7) még Salamon korából származik. Később ez lett a keresztyének „gyülekezeti” terme (ApCsel 3:11; 5:12). Az ünnepet egyébként gyakran mint a fénynek vagy világosságnak az ünnepét is említették, ugyanis nemcsak a templomot világították ki ekkor, hanem minden zsidó házat is, és ezt a szokást mind a mai napig megtartották. A fény kettős jelentésű. Emlékeztet arra, hogy Izráel visszanyerte szabadságát, és emlékeztet egy nagyon régi legendára, amely szerint csak egyetlen kis edény maradt meg tiszta olajjal a lámpák számára. Ez a korsó sértetlen volt és még mindig a főpapi pecséttel volt lezárva. Az olaj csak annyi volt, hogy rendes körülmények között egy napig éghettek vele a lámpák, mégis kitartott ekkor nyolc napig, egészen addig, amíg az új olajat az előírás szerint előkészítették és felszentelték. A visszanyert szabadságra való emlékezés a csodálatosan nyert világosságra való emlékezéssel párosult, amikor Jézus kijelenti, hogy ő a világ világossága. Ezzel azt mondja, hogy egyedül ő képes az embereket úgy megvilágosítani, hogy felismerjék Istent, azt, aki jelen van köztük. – Jézust egyenes, nyílt, világos válaszadásra szólítják fel környezetének tagjai. A parrésia ellentéte a paroimiának. A Messiás-kérdést illetően azért vádolja Jézust ez a felszólítás, mert még mindig bizonytalanságban vannak. Nem önmagukban, hanem a kijelentőben van a hiba. Jézus elhárítja magától ezt a vádat és arra emlékezteti őket, ami korábban történt. Eddig sem a kijelentés hiányzott, hanem a kijelentés befogadására való készség. Ennek elmulasztása az oka a bizonytalanságnak. A mulasztás nem Jézus, hanem ellenfelei részéről történt. Nem a kijelentés hiánya, hanem a hit hiánya a bizonytalanság oka. Jézus emellett rámutat a szavakon túl a mellette szóló tettekre (Jn 4:26; 9:37). Az Írást ismerő népnek a tettek alapján (Ézs 35:5.6) tudnia kellett, hogy a vakok szemeinek megnyílása, a süketek füleinek megnyitása, a sánták meggyógyítása a Messiásról tesznek bizonyságot, az üdvösség korának eljöveteléről. Jézusnak az Atya nevében véghezvitt tettei egyértelműen hirdetik, hogy benne a megígért Messiás jelent meg. Jézustól környezetének tagjait a hitetlenség zárja el, az idegen szellemiség hatása. Az ellenség elvakító, megbénító hatalma csak a Jézus iránt való feltétlen bizalom hatására semmisül meg. A gazdacsere jelenti azt a döntő eseményt, amely alapján az ember annak látja Krisztust, aki valójában: a Messiásnak. Jézus a diagnózist azért állapítja meg még egyszer, hogy a terápiát alkalmazza. Ellenfelei kételkedésének az az oka, hogy még mindig amellett vannak, aki Istennek és embernek egyaránt ellensége. A Jézussal szemben tanúsított bizalmatlanság elzár a benne adott áldásoktól. Az ellenség táborához és a hozzá való tartozásnak jelei és következményei vannak. Aki Jézushoz tartozik, az figyel rá, hallgat rá, közösségben van vele, követi őt. Ő nekik ígéri az örök életet, az Istennel való életközösséget, egy értelmes, tartalmas életet, védelmet mindenféle ellenséggel szemben. Soha el nem vesznek, vég nélküli életben részesülnek és oltalmat, biztonságot nyernek. Aki Krisztus kezébe tette az életét, az mindennel és mindenkivel szemben biztonságban van. Ez nem jelenti azt, hogy mentesülne a földi léthez hozzátartozó nyomorúságoktól, amelyek a betegség, szenvedés, halál, azonban az élet árnyoldalait és a földi lét végét is abban a reménységben élheti át az ember, hogy Krisztus vele van, és az Atya erős karjai közül senki sem veheti ki: védelemben, oltalomban részesül. Krisztus mögött és Krisztusban az Atya van jelen. Kijelentése itt is – mint ahogyan egész földi munkája során – túlmutat önmagán. Krisztus az Atya mindenre kiterjedő hatalmát és mindenek fölötti nagyságát hirdeti. Senki sincs, aki képes lenne fölébe kerekedni. A Fiú és az Atya tökéletes egységben, teljes harmóniában van, semmi és senki nem választja el őket egymástól. Köztük a szeretetközösség zavartalan. Az egység titka a szeretet érvényesülése. A szeretet az a kötelék, amely egyesít, összhangot teremt, egyetértést munkál. Ez a szeretet a tökéletes engedelmesség motorja. Jézus egysége az Atyával a tökéletes szereteten és tökéletes engedelmességen alapul. Egy volt az Atyával, mert szerette, engedelmeskedett neki, és eljött a világba, hogy bennünket a magáévá tegyen, azzá, ami kezdetben voltunk és általa lehetünk: Isten gyermekeivé. Az Atya és Fiú egysége hármas egység: az akarat, a munka és a lényeg egysége, amely alapjává lett az Isten és ember egységre jutásának.

Ján. 10,31–39. Isten Fia és Isten népe vitájának záró részlete.

Jézus kijelentésére ellenfelei nem érvekkel, hanem megkövezésével akarnak válaszolni, mivel azt istenkáromlásnak tartják (3Móz 24:16). Nem előszőr teszik ezt. Jézus szavának ugyanaz a hatása, mint a 8:58-ban. Ő azonban nyugodtan folytatja kijelentését. A megkövezési szándékot, a gyilkos indulatokat megfékezte, még újabb lehetőséget teremtett környezete tagjainak a megtérésre. Ahogyan a 8:13–20-ban, úgy itt is vita következik. Jézus első mondata világossá teszi a szituációt. Hármas érvvel igyekszik ellenfelei álláspontját megváltoztatni. Az Atyától való sok jótettre hivatkozik először, amely köztudott volt. A kala fogalmát tettekkel összefüggésben csak itt használja az evangélium szerzője, különben gyakori (Mt 5:16; 1Pt 2:12; 1Tim 5:10; 6:18 stb.). A jótettek esetében Jézus egyértelművé tette, hogy azok mögött az van, aki egyedül jó, vagyis az Isten (Lk 18:19). Ellenfelei kitartanak a maguk elgondolásai mellett. A második érv az Írásra, az Ószövetségre hivatkozik (Zsolt 82:6), amely szerint azok az emberek, akik Istentől egy speciális, tőle való feladatra nyertek felhatalmazást, isteni tekintéllyel rendelkeznek, pl. a bírói tisztben lévők Istent képviselik az emberek között, az igazságot érvényesítve (2Móz 21:1–6; 22:9–10). Aki az Úrral kapcsolatba került, az szentnek számít (2Móz 20:11; 3Móz 16:19; 2Krón 26:18; Jer 1:5). Jézus – mint szolgálatra felszentelt – egy az Atyával, vagyis az ő tekintélyének súlya van munkája mögött… Küldetése nyomán nemcsak az történik, hogy Isten szava hitelesen szólal meg a világban, hanem az is, hogy a világ Isten hatása alá kerül. Ellenfelei újra hallhatják, hogy helytelen az Isten Fiához való viszonyuk. Jézus ugyanis nem maga teszi Isten Fiává magát, hanem eleve az, amint tettei jelzik, kijelentése megvilágítja és szentsége megerősíti. A Fiú küldetése az, amely az Atya rendelkezése alapján való harmadik érvként szólal meg. Ha már egy emberre is érvényes bizonyos megszorításokkal és egy bizonyos funkció gyakorlása közben az Isten meghatározás (Zsolt 82:6), akkor a minore ad maius mennyivel inkább érvényes Jézus esetében, akinek a funkciója teljesen az Atya akaratán alapszik, személye vele egy, tettei vele összhangban vannak: A látványos csodák, a meggyőző szó és Jézus egész földi munkája túlmutat önmagán; bizonyság arról, hogy általa Isten Fia jelent meg emberként a földön. Itt a tettekre való hivatkozással Jézus egész kijelentő munkájára hivatkozik, amely az Atyával való teljes egységének bizonysága. Az ő tettei ugyanis nem szenzációs ritkaságok, hanem Isten országának a jelei, amelyek magára Istenre mutatnak. Ellenfelei letartóztatási szándéka azonban – amely újra ismétlődött – nem járt sikerrel. Jézustól senki nem veheti el az életét. Kiment ellenfelei kezéből, vagyis ártalmatlanná tette az ellene irányuló akciót (Jn 12:23). A veszélyes helyzetnek ura. Csendben elvonult, hogy felkészüljön a végső harcra. Isten jelenlétéből Jézus messiási munkája során rendszeresen az emberek közé ment, hogy őt megjelenítse köztük, s az emberek társaságából Isten közelségébe, hogy erőt merítsen a további küzdelemhez. Az a hely, amit felkeresett, nagyon jelentős, ugyanis ez az, ahol Keresztelő János és ő maga is keresztelt. Ezen a helyen nyerte el a megerősítést küldetéséhez. A végső nagy harc előtt csendben akart lenni, visszavonultan készülve arra, ami rá vár. Mint ahogyan egykor Jákób (1Móz 35:1–5), úgy Jézus is oda megy vissza, ahol Isten megerősítést jelentő szava egykor elhangzott (Jn 1:29). János a Jézusra vonatkozó kijelentést megvilágította, jelezve az ígéret beteljesedését (Jn 1:15.16). Sokan adtak hangot annak, hogy János ugyan csodát nem tett, de mindaz, amit Jézusról mondott, beteljesedett. A hiteles szó nyomán hittek. abban, akiről ő bizonyságot tett.

Ján. XI. RÉSZ

Lázár feltámasztása az evangélium szerint Jézus utolsó és egyúttal legnagyobb csodája. A negyedik evangélium Lázár feltámasztásának történetével éri el csúcspontját. Ez a csoda rendkívüli jelentőségű Jézus személyes sorsára nézve is, mert ennek alapján dönt a Nagytanács Jézus kivégzéséről: elhatározták, hogy megölik. Az evangélium művészi felépítése megmutatkozik a Lázár feltámasztásáról szóló történet elhelyezésében és közlésében egyaránt. Jézus az ember egzisztenciájára nézve hirdet itt gyökeres és reményteljes megoldást. A történet csúcspontja Jézus önkijelentése és Lázárt feltámasztó szava. – Mint ahogyan a samáriai asszony esetében, itt is egy asszonyt ajándékoz meg Jézus rendkívül jelentős kijelentésével, amelynek látható bizonysága Lázár feltámasztása. Ez a történet ígéretes jele a halottak feltámasztásának. – A perikópa János önálló anyaga: a negyedik evangélium abban az esetben teljesen független a szinoptikus evangéliumoktól.

Ján. 11,1–6. A külső szituáció.

Jézus híradást kap arról, hogy egy ember, akinek a neve Lázár, betegen fekszik. A beteg nevének jelentése: „az, akinek Isten segít”. Rövidített formája Lázár. Bethánia a lakóhelye, nem egészen 3 km-re (15 stadion) Jeruzsálemtől. Testvérei – Márta és Mária – Jézus szűkebb baráti, illetve tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42; Jn 11:5). A későbbiek során Mária az az asszony, aki közvetlenül a kereszthalál előtt megkente Jézust (12:1kk.), amint a szöveg utal is rá (Jn 11:2). – Ezt a két asszonyt úgy mutatja be a szöveg, mint ismert, jelentős személyiségeket, annak ellenére, hogy az evangéliumban eddig nem említette őket. A testvérek üzenetének az a célja – jóllehet egyenes beszéd formájában nincs róla szó –, hogy Jézus jöjjön el a beteghez és gyógyítsa meg. Jézus az üzenetre rejtélyes, titokzatos mondattal válaszol. Jézus ugyanis látja a betegségnek azt a célját, amely az ember szeme előtt el van rejtve. Ismeri a földi események mennyei hátterét. A hé astheneia ouk estin pros thanaton pontos fordítását nem könnyű visszaadni. Az eredeti szöveg nemcsak a betegség jellegét határozza meg, hanem a betegség okára és céljára is utal egyszerre, amely nem a halál, hanem Isten dicsőségének megmutatkozása az embert teljes megsemmisüléssel fenyegető, pusztító erővel szemben. Az 1Jn 5:16–17-ben ugyanezt a kifejezést találjuk. A 2Kir 20:1; Péld 11:19 és 12:20 is az eis thanaton kifejezéssel él. A thanatos-t Jézus itt kettős értelemben használja. Azt jelzi, hogy ez a betegség nem válik a beteg életét egyszer s mindenkorra megszüntető tényezővé, örök halállá: Isten terve szerint más a rendeltetése. A fordításban a részlet tartalma a leghűségesebben így adható vissza: „ez a betegség nem válik örök halállá”, esetleg: „Ez a betegség nem a halál miatt való”. A betegség ugyanis halálos, a beteg halott lesz, mire megérkezik Jézus, viszont a halott nem marad a halálban. A halál ellenére való élet távlatát hirdeti itt meg az Élet Fejedelme. Kijelentése szerint Lázár betegsége nem lesz az életét örökre megszüntető eszközzé. Jézus kijelentése összecseng a 9:3-mal: a mondat második felét vö. Ézs 52:13 próféciájával. Jézus Lázár betegségét abban a nagy összefüggésben látja, amelyben helyes és teljes megvilágításba kerül az ember földi sorsának valamennyi részlete, az ő életútjának földi részlete is. Ez az esemény döntő jelentőségű a Fiú megdicsőítése, kereszthalála szempontjából (12:23; 13:31; 14:13). Jézus közvetlen, testvéri kapcsolatban volt a bethániai testvérekkel. Nem tartotta távol magától azokat, akik ragaszkodtak hozzá: szerette őket. Isten célja azon szeretetközösség helyreállítása, amelyet az ember bizalmatlansága rontott meg. Az ember azt várná, hogy Jézus azonnal felkerekedik, hogy megmentse barátját. Ehelyett két teljes napot várt a híradás után. A szöveg nem említi ugyan, de nyilván Isten útmutatására vár Jézus, mint ahogyan az előzőek során is (Jn 7:8), az első jeltől kezdve (Jn 2:1–12).

Ján. 11,7–16. Jézus párbeszéde tanítványaival.

Miután eltelt két nap, Jézus felszólítja tanítványait, hogy vele együtt menjenek át Júdeába. Indítványa nyugtalanságot idéz elő. A tanítványok jól tudják, hogy mivel járhat ez az út, és emlékeztetik rá a Mestert is (Jn 10:31; 8:59). Jézus válasza arra a biztonságra utal, amelyet az Atyajelent neki szolgálati ideje alatt. – Palesztinai időbeosztás szerint a nap napkeltével kezdődik és napnyugtával végződik, s a nappalt osztják fel 12 órára. Tehát ha a nappal hosszabb, az órák is azok, ha rövidebb, az órák is azok, de a napnak mind a 12 órája világos. Jézus kijelentésével a szolgálatra kijelölt időszakra utal. – Míg Jézus szolgálatának az ideje tart, amíg el nem végezte azt a munkát, amellyel az Atya megbízta, addig hiábavaló minden ellene irányuló, az életét veszélyeztető akció. Ahogyan nappal teljesen biztonságos a járás, úgy Jézus helyzete is biztonságos mindaddig, amíg le nem telik földi szolgálatának kimért ideje. Az Atya iránti feltétlen bizalom alapján készül Júdeába, nem a júdeai helyzetet mérlegelve. Az Atya ugyanis életveszélyes helyzetben is oltalmában tartja. Míg a 9. vers pozitív, a 10. vers negatív formában fejezi ki ugyanazt a gondolatot. Éjszaka az élet feltételei mások. A sötétség életveszélyes. Jézus számára azonban még nem érkezett el az idő. Még nem jött el megáldoztatásának órája. Miután tanítványai aggodalmát igyekszik eloszlatni, egy kis szünet után megismétli javaslatát úgy, hogy közli júdeai útjának konkrét célját. Az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6). A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll. A tanítványok nevelésének szerves része hitük erősítése. Az Isten iránt való feltétlen bizalom megerősítéséhez szolgáló alap Jézus készülőben lévő tette. Jézus kijelentése: „elmegyünk hozzá”, az első mozzanata annak a folyamatnak, amely a halálból való életet munkálja. – Tamás, nevének jelentése szerint az „iker”, a tanítványok gondolatát fejezi ki, s a halott sorsában való osztozás perspektíváját látja maguk előtt Júdea tartományában. Nyilatkozata abban a helyzetben, amelyet az előzőek során ott tapasztalt, teljes mértékben érthető. Jézust Júdeában már az előzőek során is meg akarták kövezni. Ott rá a halál vár, s a Mester sorsában részesítik általában követőit is. Tamás a Mester sorsában való osztozásra szólítja fel a többieket. Az evangéliumban ez az egyetlen olyan hely, ahol szó van a tanítványok Jézusért való esetleges szenvedéséről. Tamás ezzel megszólaltatja azt a gondolatot, amelyről Jézus búcsúbeszédében tanítja őket. Jézus itt nem megy bele e téma elemzésébe.

Ján. 11,17–27. Jézus és Márta.

Amikor Jézus megérkezett Bethániába, Lázár már 4. napja a sírban volt, ugyanis a halottat keleti szokás szerint lehetőleg már a halála napján eltemették (ApCsel 5:6.10). Bethánia közel volt Jeruzsálemhez: két és háromnegyed km a távolság a két város között. Ezzel is magyarázható a látogatók nagy száma. A fővárosból minden valószínűség szerint sokan keresték fel a testvéreket, mivel sokan ismerték őket. Mindhárman Jézus környezetéhez tartozónak számítottak. Az elhunyt hozzátartozóinak látogatása Izráelben bevett szokás. A halálesetet követő nyolc napon belül barátok és ismerősök íráshely idézésével vagy más kegyes mondásokkal vigasztalták az elhunyt szeretteit. Jézus és a testvérek kapcsolatának jellemzése emlékeztet a Lk 10:38–42-re. Jn evangéliumában azonban Márta kerül előtérbe, és őt részesíti tanításában Jézus. Míg Mária otthon maradt a vendégekkel, Márta Jézus elé sietett, amint meghallotta jövetelének hírét. Márta nem titkolja, hogy csalódást okozott neki Jézus késésével, ugyanis testvérének a haláltól való megmentését tőle remélte. Jézus erejétől várta a beteg gyógyítását. Márta és Jézus találkozása, illetve párbeszéde a történet rendkívül jelentős része. Márta tud arról, hogy Jézus Atyjával olyan viszonyban van, hogy kérése teljesítése felől semmi kétsége nem lehet. Korlátokat nem ismerő lehetőségei vannak az Atyjával való páratlan kapcsolata által. Márta Jézus imádságában, az Atya iránti kérésében látja Jézus csodatevő erejének alapját. Az Atya segítségül hívása által árad ki a gyógyító, szabadító erő. A csoda nem mágia, nem varázslás, hanem az imádság meghallgatásának jele. Az Atya meghallgatja a Fiút, és kiárasztja gyógyító, életet adó erejét: a Szentlélek erejét. Anélkül, hogy Márta kimondaná, hangot ad reménységének ezzel a mondattal: „amit csak kérsz, megadja néked”. Jézus által jóra fordulhat testvére sorsa, az ő Atyjával való egyedüli kapcsolata alapján. Márta Isten erejére számít, amely Jézus közbenjárása által nyerhető el. Viszont reménytelenségnek is hangot ad: testvére halála Jézus kérése miatt végérvényes, megváltoztathatatlan, szomorú valóság. Jézus a halálból való életet ígéri, a feltámadás reménységével vigasztalja Mártát. A halott feltámadását hirdeti. – A jövő életet hirdet. Ez az, amit Jézus mondani tud ebben a helyzetben? A feltámadás ígéretéről minden istenfélő izráelita tud, reménységüknek ez a forrása. Márta a jövő ígérete helyett valami mást, valami többet vár. Jézus szavát félreérti. Igaz, hogy Jézus a jövő eseményeként hirdeti meg Lázár feltámadását, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ez a jövő az utolsó napra értendő. Márta viszont így érti Jézus ígéretét. Ezt az ígéretet eszkhatológiai értelemben veszi, éles határt húzva az ígéretes jövő és a válságos jelen, a reményteljes jövő és a reménytelennek látszó jelen közé. – Jézus azonban megszünteti a teljes váltság napjához fűződő ígéreteknek azt a szemléletét, amely a kettőt mereven elválasztja egymástól, éles határt húzva a jelen és a jövő közé. Jézus szemlélete szerint az ígéretes és reményteljes, a teljes és végérvényes megoldást jelentő utolsó nap eseménye, az újjáteremtés ereje kihat a jelenre, előlegezi az élet erőit, az ember s a teremtett világ sorsára nézve, s a halál erői ellen való küzdelemre indít. – Márta jövőre vonatkozó reménysége statikus és mechanikus, amelyből nem árad ki a jelen válságos helyzetében vigasztalást és megnyugvást jelentő erő. Jézus Mártának – aki a maga jövőre vonatkozó reménységével reménytelenül áll a jelen válságos helyzetében – az emberi sors teljes, gyökeres, végérvényes megoldásáról szóló kijelentését hirdeti.

Jézus mondata nemcsak e történet csúcspontja, hanem Jézusnak az önmagáról szóló kijelentései sorában is az első. Egy asszony a fültanúja annak a kijelentésnek, amely a távoli jövő reménységét közelvalóvá teszi, megvalósulását hirdeti a jelenben. – A teljes váltság napjának az eseményei ígéretes előjelként válnak valósággá Jézus jelenlétében. Ahol Jézus jelen van, ott az ígéretes jövő jelenné válik, a távoli jövőre időzített események jeleként. Egó eimi hé anastasis kai hé zóé. Jézus az Ószövetség és a keleti vallások jellegzetes kijelentési stílusában szólaltatja meg – mint ahogyan az eddigiek során is többször – az ember jelenlegi és eljövendő sorsára, egzisztenciájára nézve végleges megoldást jelentő szavát. Jézus beszédmódja a kijelentő Úrra utal, a kijelentést adó Isten szól ilyen módon. Beszédének stílusával kijelentése tartalmát erősíti meg. Kijelentése által azt hirdeti Jézus, hogy általa a kijelentő Isten van jelen az emberek között, szavából Isten kijelentését kell meghallanunk. Jézus szavában nem Isten lényéről, hanem az ember számára valójelentőségéről, funkciójáról, munkájáról, illetve ajándékáról szól. Jézus az embert a halál állapotából életre keltő hatalom. A halálból való életre nyitja meg a lehetőséget Jézus a feltámadás által. Ez azt jelenti, hogy az ember sorsára nézve megoldást ajándékoz. Az ember sorsa a bűn miatt a halál, ezért a megoldást számára a halálból való feltámadás jelenti. Az élet részesévé az ember a feltámadás által lesz. Jézus paradox módon megfogalmazott mondata: a ho pisteyón eis eme kan apothané zésetai, kai pas ho zón kai pisteyón eis eme ou mé apothané eis ton aióna által világossá teszi, hogy a zóé eszkhatológiai jelenség, amelyet feltámadás által nyerhet el az ember. Jézus a feltámasztás által életet ajándékoz. Míg az Atya műve a teremtés, s nem a létezők életre keltése, addig a Fiú, az Úr Jézus munkája a halálból való feltámasztás és az életben való megtartás. Az ember jelenlegi és eljövendő egzisztenciája Krisztushoz kötött. Krisztus az ember életlehetőségének hordozója. Az ember önmagában csak a halál csíráját hordozza. A Krisztusban való hit által lehet az ember a feltámadás és az élet részese. Ez a történés hit által már a földi életen belül bekövetkezhet. A hitre jutás voltaképpen egy történetsorozat megindítója. Annak a történetsorozatnak a kezdő aktusa, melynek befejező mozzanata az utolsó napon való feltámadás (6:39–40.44; 5:29). Hit által támad fel az ember a bűn által meghatározott életformából arra az életre, amelyet a Lélek vezetése határoz meg. Erre az életre nézve érvényes Krisztus ígérete, reménységet ébresztő szava az ember számára. A testi halál nem semmisíti meg egzisztenciálisan, a halál nem szünteti meg személyiségét lényege szerint, a halál állapotában sem válik semmivé. Luther szavai szerint a halálban is élettel van körülvéve az, aki hisz Krisztusban. Pál apostol tanítása arról szól, hogy a halál sem szüntetheti meg a hívők Krisztussal való közösségét (Róm 8:38k.). Aki az Istentől nyert élet részesévé lett, azon nincs hatalma az örök halálnak. – Márta, a halott testvére sorsa miatt aggódó asszony olyan kijelentést kap, amely nemcsak a dialógus csúcspontja, hanem az evangélium eszkhatológiájának dogmatikai magva. Jézus szavai szerint tehát a hívő, ha testi halállal meg is hal, él. Krisztus uralma alatt marad, közelebb jutva hozzá. Ez az egyik lényeges dolog, a másik pedig azt világítja meg, hogy annak a hívőnek a számára, aki még él e földi élet keretei között, a halál a maga tulajdonképpeni értelmében és borzalmas voltában nincs. A testi halál számára elvesztette félelmetes voltát, ugyanis nem lehet úrrá rajta, nem választhatja el Krisztustól. A hívőnek már most része van az eszkhatológikus feltámadásban és életben, a halálból életre jutott (Jn 5:24). Krisztus uralmi köréből nem veheti ki többé az élet ellensége. Krisztus, az iránta való feltétlen bizalom, a kijelentése iránt tanúsított hit által teszi a halál ellenére az élet részesévé az embert. Jézus kijelentése döntés elé állítja az embert. Mártának szóló kérdése az emberi nem minden tagjának szól. Jézus minden ember számára egzisztenciális megoldást jelentő lehetőséget az ember egyéni, személyes döntése alapján ajándékozza. – Az ember élőlény lett Isten teremtő akaratából, s új életet nyerhet helyes döntése, az Isten iránt való feltétlen bizalom alapján Krisztus által. – Márta felelete bizonyságtétel Jézus, az Isten Fia, a megígért Messiás mellett. Az a hitvallás, amely Jézus tanítványi körében Péter részéről hangzott el, elhangzott egy asszony részéről is. A Krisztus messiási küldetése mellett nemcsak a tizenkettő egyik tagja, Péter tett tehát bizonyságot ily módon, hanem bizonyságot tett a Krisztusnak szolgáló asszonyok közösségének egyik közismert tagja is: Márta. Márta hitvallása jelzi az igazi hívő magatartást, amely az emberi keretek között meglátja Krisztust. Az emberarcú Jézus a korlátlan hatalmú Úr, aki hatalmát az ember javára veszi igénybe. A megígért élet a világ régi keretei között ugyan, de megtapasztalható módon jelentkezik annak jeleként, hogy Jézus által Isten eszkhatológikus uralma elkezdődött a világban. Márta hitvallása zárja a párbeszédet annak ígéretes jeleként, hogy az utána következő nemzedékek női tagjai az emberi keretek közt jelentkező Isten Fiának személyes döntésüket igénylő kérdésére helyesen válaszolhatnak, az iránta való feltétlen bizalom jegyében. Márta megnyitotta a Krisztusról helyesen bizonyságot tevők női sorát, Péter mellé állva a maga hitvallásával. Krisztus megbecsülésének kézzelfogható jele az a női nem iránt, hogy párbeszédet folytatott egy asszonnyal, és állásfoglalását igényelte elhangzott kijelentésével kapcsolatban.

Ján. 11,28–32. Jézus és Mária.

A történet folyamatában a következő részlet Mária és Jézus találkozása. Márta, bizonyságtétele után azonnal indult Máriához, hogy értesítse Jézus jelenlétéről és tolmácsolja az Úr üzenetét. A szöveg nem beszél arról, hogy Jézus megbízása alapján indult el Márta Máriához. Tudjuk azonban, hogy az evangéliumi tudósítás lényegre törekszik, így vannak olyan mozzanatok, amelyéket nem említ meg. A továbbiak során viszont világossá válik, hogy Márta Jézus üzenetét tolmácsolta Máriának. Az üzenetet titokban, minden feltűnést mellőzve igyekezett átadni, mivel biztosítani akarta Máriának a Mesterrel való nyugodt beszélgetés lehetőségét, a tömeg távoltartásával. Jézus megnevezése: ho didaskalos arra enged következtetni, hogy a testvérek Jézus tanítványi köréhez tartoztak (Lk 10:38–42). Márta szándéka azonban nem sikerült, mert a zsidók követték Máriát. Mária Jézushoz ment csendes reménységgel, várakozással, a zsidók viszont arra gondoltak, hogy a sírhoz igyekszik. Logikájuk érthető. A sír mellett való siratás gyakorlata Izráelben szokásos volt. Mária ugyanúgy köszönti a Mestert, mint Márta. Ő is meg volt győződve arról, hogy Jézus megmenthette volna testvérét a haláltól. Mária az Úr elé borulva, teljes tiszteletben részesítve őt, elétárja fájdalmát. – Mária sietve ment ahhoz a Mesterhez, aki nem sietett hozzájuk a hívó szóra. Az Úr késlekedése miatt nem lett kiábrándult tanítvánnyá. Az Úrhoz fordul reménytelen helyzete, a halál közvetlen közelségének élménye és miatta való bánata ellenére. A próba nem rendíti meg Jézus iránti bizalmát.

Ján. 11,33–40. Jézus és a zsidók.

A részlet a feltámasztás előkészítése. Mária és a zsidók sírása belső megrendülést idéz elő Jézusban. A 33. verssel némelyek feltételezése szerint az evangélista a 20. verssel kezdődően elhagyott forráshoz, a már átdolgozott sémeia forráshoz tér vissza. A 33. vers enebrimésato tó pneumati kifejezése az etaraxen heauton kifejezéssel együtt Jézus belső felindulását jelzi. – Jézus az ellen indult fel, akinek áldozatává lett az ember. Azért és arra indult fel, hogy segítsen a reménytelen sorsú emberen. Az embrimoumenos lelki megrázkódtatásának külső jele, amely által a csodatévő a neki segítségére lévő lélek hatása alá kerül. Jézus esetében az Atyától való Lélek erejének átvételéről van szó. Jézust az Atya indítja az ember sorsának gyökeres és végérvényes megoldásáról beszélő jelek cselekvésére. Jézus természetfölötti erőt merít a halál erejének megtöréséhez. Jézus az élet erejével indul a halott felé. A felebarát iránti szeretetéről, az emberrel való együttérzéséről beszélnek könnyei. – A zsidók közül néhányan azonban Jézus mély együttérzésének jeleit is támadási alapnak tekintik és fel is használják hangulatkeltési motívumként ellene. Jézus-ellenes mondataik azonban kettős bizonyságtételt jelentenek Jézus mellett. Elismerik egyrészt, hogy Jézus a vak szemeit megnyitotta, tehát olyan jel történt általa, amely a Messiáshoz fűződik az ószövetségi ígéretekben, másrészt Jézus erejével olyan realitásként számolnak, amely elég a betegek meggyógyításához. Jézus elleni vádjuk így Jézus mellett szóló bizonyságtétel voltaképpen. Mondataikkal elismerték Jézus messiási jeleit. Elismerték a Jézus által bekövetkezett gyógyításokat. – Jézus ezek után újra felindulva indult el a sírhoz. A sír barlangsír volt, egy kővel lezárva. Jeruzsálem környezetében gyakoriak voltak a sziklába vájt temetkezési helyek, a barlangsírok. Arimathiai József sírja is ilyen volt. Jézus rendelkezik a sír felnyitásáról. – Márta figyelmezteti, hogy a halott már negyednapos, így az enyészet feltartóztathatatlanul úrrá lett rajta. – Palesztinában a halottat még aznap eltemették, amikor a halál bekövetkezett. Közhiedelem szerint a lélek még három napig ott van a holttest körül. Itt Márta megállapítása nyilvánvalóvá teszi, hogy a halott már túl van azon a lehetőségen, amelyet a közhiedelem úgy tartott számon, hogy még visszatérhet az életbe. Lázár már negyednapja halott, vagyis a megelevenedésre semmi remény, teljes képtelenség, bomlásnak indult. Márta a tényleges helyzetet regisztrálja, és erre figyelmezteti Jézust. – Jézus viszont Mártát emlékezteti arra, hogy Isten dicsősége válik nyilvánvalóvá rövidesen az előtt, aki hisz. Márta a tényre, a realitásra tekint, és az emberi lehetőséggel számol. Jézus Istennek arra az erejére utal, amely az ember legválságosabb helyzetét is képes megváltoztatni, az enyészetből is ki tudja menteni, ki tudja venni az embert. Jézus Isten dicsőségét éppen az enyészetnek átadott ember életre támasztásán ragyogtatja fel. Isten dicsősége abban mutatkozik meg, hogy a halál ellenére életet támaszt, életet ajándékoz. A sír száját megnyitja. Isten dicsősége ott ragyog fel, ahol az ember válsága legjobban látható: a sír közelében, a halott sorsának megváltoztatásában. Isten dicsősége nem öncélú, távoli ragyogás és túláradó erő, hanem a romlást és enyészetet előidéző erőktől való megmentés, a halálból életre szólító hatalom. Isten dicsősége az életre támasztásban, a halál erőinek megsemmisítésében mutatkozik meg.

Ján. 11,41–44. A halott feltámasztása.

Jézus Istenhez fordul, mint ahogyan csodái előtt máskor is tette, az imádkozás megszokott rendje szerint. Szemeit az égre emelve ad hálát Atyjának imádsága meghallgatásáért. Az imádság annak a jele ebben az esetben is, hogy Jézus nem mágusként, theios anérként jár el, aki a saját erejéből cselekszik és a maga dicsőségét keresi, hanem mint Isten küldötte, aki nem a maga dicsőségét keresi, és semmit sem tesz magától (8:50), hanem az Atya indítására munkálkodik, és az ő dicsőségét szolgálja. Jézus imádsága az Atyával való teljes egységét jelzi. A kérő gesztusa a meghallgatásért való hálaadással párosul. – A kérő és az ajándékozó Isten tökéletes egysége, összhangja mutatkozik meg ebben a részletben. Jézus Isten Fia. János evangéliumában már az előzőek során is a Fiú és az Atya egységéről szól a kijelentés (Jn 3:32; 5:30.36; 8:26.40.47; 4:34). A Fiú szüntelenül élő, személyes kapcsolatban van az Atyával. Az Atya a Fiú erőforrása, a Fiú az Atya erejének közvetítője. Közbenjár a népért, ugyanakkor jelt ad népének isteni eredetéről, indítást a hitre. – Jézus tettét imádsága előzi meg, az Atyával való élő közösségről jelt adó szava. Ez a szó erőteljes, az embert megmentő tettben mutatkozik meg. Jézus, szava által, életre szólítja a halott Lázárt. Szavára a halott megelevenedik és kijön sírjából. Az óegyházi írásmagyarázók szerint Lázár kijövetele a sírból csoda a csodában. Jézus utolsó szava Lázárnak a hétköznapi életbe való visszatérésére utal. Lázárt az Úr visszaadta szeretteinek és az életnek, a Mártának adott kijelentése ígéretes jeleként. Az emberiség sorsa Jézusnak a halálból életre hívó szava által válik ígéretessé és reményteljessé. A Jézus kijelentésére bizonyságtétellel felelő asszony Jézus halottat feltámasztó tette által meglátta Isten dicsőségét, visszanyerte Máriával együtt testvérét: Lázárt.

Ján. 11,45–53. A nagytanács határozata.

45–46. A csoda hatása kettős (ld. 7:43; 9:16; 10:19).

Egyesek hitrejutnak (vö. 2:11.23; 4:39; 8:30), mások ellenben hitetlenségükben megmaradva Jézus ellen szervezkednek. Az evangélium legnagyobb csodája sem győzte meg az ellenség tagjait. A halott feltámasztása, amely a halálból való élet perspektíváját hirdeti, nem illeszthető sem az emberi gondolkodás rendszerébe, sem semmiféle világképbe. Ez nem kevesebb, mint annak a jele; hogy Jézus a Krisztus, akiben a halál felett is diadalmaskodni képes Úr jelent meg a földön, aki a feltámadás és az élet. Jézus a csodák csodáját vitte véghez, az abszolút csodát, amely a válságos helyzetbe került emberi nem számára megoldást, életet jelent.

47–48. A főpapok és farizeusok összehívták a nagytanácsot.

A hivatalban lévő főpap mellett a hivatali elődök is viselték ezt a címet, ezért jogos a többes szám használata. A nagytanácsban egyaránt voltak farizeusok és sadduceusok. A farizeusok semmiféle politikai pártnak nem számítottak, azt tekintették fontosnak, hogy minden egyes ember a törvény előírásának megfelelően éljen. Kínos pontossággal igyekeztek a törvény előírásait megtartani. A sadduceusok ezzel szemben elit politikai csoport, amely az uralkodó arisztokratikus felső réteghez tartozik, és a rómaiakkal jó kapcsolatban van: a hatalmi pozícióban összedolgoznak. Minden főpap sadduceus volt, és magától értődően a nagytanács ülésein a papok uralkodtak, a sadduceusok voltak a szóvivők. Féltek, ha Jézus még több követőt tud szerezni, veszélyessé válik rájuk nézve. Tanácstalanságuknak adnak hangot: Jézus veszélyes, mivel a tettei alapján a nép körében népszerű. A jelek és a nép mellette szólnak. A nép elvakult vezetői féltik hatalmukat, templomukat, egzisztenciájukat és az országot. Jézusban egy Róma-ellenes messiási mozgalom szervezőjét látják. A nagytanács tanácstalanságának oka egyrészt Jézus népszerűsége, másrészt a rómaiak uralmától való félelem egy esetleges ellenük irányuló akció után. Izráel vezető testülete a Messiástól fél és félti a meglévő státuszát, pozícióját.

49–53. Kajafás nyilatkozata.

A főpap tiszténél fogva jelzi a jövő eseményét, megszünteti a testület tanácstalanságát. A főpapi tiszt életfogytiglanra szóló tisztség volt Izráelben. Az evangélium írója az esemény jelentőségére nézve hangsúlyozza azt, hogy abban az évben Kajafás töltötte be ezt a tisztséget. Izráel hitbeli meggyőződése szerint a főpap által Isten szól, mint ahogyan a próféták által is (4Móz 27:18–21). Isten a főpap által vezeti népét. Isten még azáltal is meg tudja a hiteles üzenetet szólaltatni, aki nem érti a Messiás titkát és a hatalmi viszonyokat mérlegelve nyilatkozik. Kajafás a jövő útját világította meg. Jézusnak meg kell halni, hogy Izráel népét a pusztulástól megmentse. Kajafás azt mondja, ami Isten tanácsvégzése. Krisztus halála nem szerencsétlenség vagy politikai számítgatás következménye, hanem Isten megváltó tervének beteljesedése. A mindenható Isten erejét jelzi, hogy üdvözítő tervét nemcsak azok által viszi előre, akik neki engedelmeskednek, hanem azok által is, akiknek a tetteit politikai számítgatás, a hatalom megtartása és egyéb tisztátalan és tisztázatlan motívumok határozzák meg. Isten maga adta egyszülött Fiát halálra (Jn 3:16) engesztelő áldozatként, nemcsak egy népért, hanem az egész világért (1Jn 2:2).

Ján. 11,54–57. A kiátkozott Jézus. Jézus számol a veszélyes helyzettel és védi életét.

Célszerű lépéseket tesz azért, hogy ne legyen az ellenség könnyű prédája. Ő kész küldetését vállalni és az életét feláldozni, de könnyelműen odadobni nem. Mindent megtesz azért, hogy idő előtt ne kerüljön ellenfelei kezébe, még egyszer visszavonul közülük a puszta közelébe; az Efraim nevű városba. Valószínűleg a mai et-Taijibeh-ről lehet szó, ami Jeruzsálemtől 20 km-re fekszik északra, Bételtől 7 km-re északkeletre (2Krón 13:19). Itt maradt Jézus rejtve egyedül, nyugodtan tanítványaival. Csendben, baráti közösségben készült a döntő küzdelemre. A rövid kronológiai híradás érzékelteti, hogy Jézus számára ennek a páskaünnepnek különös a jelentősége. Ez a páska szenvedésének az ideje. Az ünnepi zarándokok már az ünnep kezdete, vagyis Niszán 14 előtt özönlöttek Jeruzsálembe, hogy a kultikus tisztasági előírásoknak eleget tegyenek, amely feltétele volt annak, hogy a templom belső területére lépjenek és a páskabárányból ehessenek (4Móz 9:10; 2Krón 30:17k.; vö. Ioseph. Bell. Iud. I, 229 és Ant. XXI, 145). Az ünnepi zarándokok egymás közt latolgatták, hogy vajon Jézus feljön-e az ünnepre, ugyanis tudtak arról a határozatról, ami Jézus életét veszélyeztette. A nagytanács a néptől várta, hogy aki közülük tud Jézus tartózkodási helyéről, az jelentse, hogy letartóztathassák. A határozat az ő haláláról már készen volt, a kivitelezés lehetőségére vártak. Jézus ellenfeleinek a maguk nagyon emberi, ellenséges indulatok alapján hozott határozata nem siettetheti, nem is késleltetheti Isten határozatát. Az ő határozatuk célja Jézus végérvényes kiiktatása a nép köréből. Isten határozatának célja a nép megmentése. Az ő határozatuk motivációja a harag és gyűlölet Jézus ellen, Isten határozatának motívuma az ember a teremtett világ iránti szeretet. Ők le akarják tartóztatni Jézust, hogy megöljék; Isten váltságul adja Jézust, hogy megszüntesse az ember halálát.