Ján. VII. RÉSZ

A 7. rész, amely a negyedik evangélium szerkezetéhez híven három jelentős egységre tagolódik, a következő részleteket foglalja magában. Az 1–13 még Galileában játszódik le az ünnep előtt, majd az ünnepre való felmenetel körülményeiről és Jézusnak az ünnepen való részvételéről számol be úgy, hogy szól a vele kapcsolatos közhangulatról is. A második rész, a 14–36 beszámol Jézus cselekedeteiről az ünnepen. A harmadik rész, a 37–52 az ünnepi események után az utolsó ünnepnap történetét ismerteti. Először úgy időzik Jézus Jeruzsálemben, hogy elrejtőzik a nyilvánosság elől, azután nyilvánosan fellép, tanít a templomban, és végül nyíltan megszólítja az ünnepi zarándokokat, hogy fogadják el őt az igazi, az élő víz forrásaként. Az első egység bevezető jellegű, önmagában véve kerek egészet alkot. A második egység két nagyobb részletre tagolódik (14–24 és 25–36). A harmadik egység a nép háromféle állásfoglalásának megfelelően zárja le a részletet. A 7. részben a Krisztus személye körüli vita egyre élesebb. A 31. vershez a 32. versben a főpapokról és a farizeusokról egy olyan mondat kapcsolódik, amely a Jézus üldözésének motívumát újra felveti, sőt tovább is viszi. Nyilvánvaló, hogy Jézus körül egyre fokozódik az ellenséges indulat. A személye mellett és a személye elleni állásfoglalás egyre élesebb, egyre jobban körvonalazódik a mellette lévők és a vele szemben lévők tábora.

Ján. 7,1–13. A jeruzsálemi út előzménye.

Jézus azután ismét Galileában tartózkodott, hogy a farizeusok nem nézték jó szemmel munkáját Júdeában (4:1). Jézus kitért előlük és 5–6 hónapot töltött el Galileában. Egy ország, de két különböző vidék, két különböző tartomány. A helyi hatóságok mindig döntően meghatározhatják egy tartomány arculatát, légkörét. A nagyobb biztonságot Jézus munkája és személye számára gyermekkorától fogva Galilea jelentette. Voltaképpen az egyiptomi tartózkodás után is azért kerülik Júdeát, mert Galilea biztonságosabb nekik. Jézus személye és munkája nem illik bele abba a formálissá lett kegyességi rendbe, amelynek a centruma Júdea és a templom volt Jeruzsálemben. A papi arisztokrácia kegyessége ekkor már sokkal inkább az üzleti szellemet, mint a szeretet kettős parancsának a betöltését jelezte (Jn 2:13kk.). Jézus körülbelül öt hónapon át Galileában, Izráel kegyességi életének központjától távol tartózkodott. Ebben a tartományban élt azzal a lehetőséggel, mely számára a csendes munkálkodásra adatott. Jézus messiási munkája alatt el tudott rejtőzni, és tudott nyilvánosan is fellépni. Tudott az, ellenfelei elől kitérni. Galilea Jézus munkájának fő színterévé lett. – Júdeába tehát azért nem akart átmenni, mert a zsidók meg akarták ölni. Jézus felelőssége az életért nemcsak abban mutatkozik meg, hogy orvosolja az emberi élet különböző nyomorúságait, hanem abban is, hogy vigyáz a maga életére. Jézus nem idealista hősként viselkedik küldetése során. Kerüli az ún. színpadi jeleneteket. Nem kísérti az Istent, nem teljesíti az ember vágyait, nem lép be a kísértő csapdájába, amely állandóan az emberi hiúságra apellál. Több esetben is kikerüli azokat a szituációkat, amelyek a halált jelentenék számára. Az Isten iránti bizalom nem jelent felelőtlenséget és tétlenséget. Az életért akkor is felelős, ha a saját életéről van szó, az élet védelmére, óvására, megbecsülésére akkor is el van kötelezve, ha az övé forog kockán. Két szempontból is jelentős ez az evangéliumi tudósítás. Jelentős azért, mert jelzi, hogy Jézus lépéseit a maga életének védelme motiválja, és az élet megbecsülésére kötelez minden tekintetben. Jelentős azonban azért is, mert ez a zsidók számára még további lehetőséget biztosít arra, hogy megváltozzanak, megtérjenek. A megtérés kairoszának igénye érvényes velük szemben Keresztelő János fellépése óta. Jézus életért való felelőssége tehát kettős vonatkozásban is ott van amögött, hogy Galileában munkálkodik, és nem szándékszik átmenni Júdeába. Isten gondviselő kegyelme számít a józan, az adott szituációval reálisan számoló emberi aktivitásra az élet védelmében. – A lombsátrak ünnepe: heorté tón skénon (3Móz 23:34; 5Móz 16:13) vagy heorté tés skénopégias (5Móz 16:16; 31:10; Zak 14:15.18–19) a zsidók rendkívül jelentős ünnepe: az ősi aratási hálaadó ünnep. Minden évben Tisri hónap 15–21-ig ünnepelték (szept.–okt.). Ezekhez a napokhoz külön ünnepnapként kapcsolták a Tisri 22-t. Az ünneplés módját részletesen leírta és szabályozta a Misnában a Szukkóth traktátus. A pusztai vándorlás emlékére az ünnep hetében az izráelitáknak lombokkal fedett sátorban kellett lakniok. A törvény előírása szerint nagy számban mutattak be áldozatokat. Emellett az ünnepléshez hozzátartozott még az ünnepi csokor, az ún. „lulab” is, amelyet mirtusz-, fűz-, pálma- és barackfa ágaiból állítottak össze. Az ünnepen részt vevő izráelita férfiak ezt a reggeli áldozatnál pontosan megállapított irányban és rendszerint háromszor lobogtattak meg a „Hallél”-zsoltárok (Zsolt 113–119) éneklése közben. Az ünnep egyes napjain körmeneteket tartottak a nagy áldozati oltár körül, a 7. napon pedig, amelyet Jn 7:37 szerint az ünnep „nagy” napjának mondottak, a körmenet hétszer kerülte meg az oltárt. Az ünnepi rendtartáshoz tartozott az ünnepélyes vízáldozat. Hajnalban a papok a közeli Siloah forrásból vízzel töltöttek meg egy aranykorsót, és amikor a vizet hozó pap az ún. „vízkapu”-nál belépett a belső templomudvarba, a kürtöket megfújták a papok. Ezután a reggeli áldozat alkalmával a vizet az italáldozathoz kapcsolva az oltáron elkészített edénybe töltötték. Először csak az ünnep első napjának estéjén, később az ünnepi hét minden estéjén nagy örömünnepélyt rendeztek. Szépen kivilágították a templomot, az asszonyok udvarában kb. félméteres lámpásokat állítottak fel, amelyeken 4–4, aranyból való olajtál állt. Ezek nemcsak a templomudvart világították meg, hanem a hagyomány szerint olyan világosságot árasztottak, hogy egész Jeruzsálem fényben úszott. Mikor az esti áldozat befejeződött, az ünneplő sokaság, férfiak és nők egyaránt az asszonyok előudvarába mentek, ahol megkezdődött az örömünnep. A léviták a férfiak udvarába vezető lépcsőn állva különféle hangszereken játszottak, mintegy hangversenyt rendeztek, énekeket adtak elő, és közben mások, a kegyes férfiak fáklyatáncot jártak. A hagyomány szerint Sieon ben Gamáliel (az ApCsel 5:34-ben szereplő Gamáliel fia) úgy járta a fáklyatáncot, hogy „nyolc fáklyát vett, és azokat dobálta és elkapta úgy, hogy egyik sem érte a másikat”. Jehosua ben Chananja rabbi, aki még mint gyermek a jeruzsálemi templomban részt vett a lombsátrak ünnepén, úgy emlékszik vissza, hogy akkor a templomlátogatás és a minden esti ünnepély miatt nyolc napig szinte nem is aludtak. A közmondás szerint, aki nem látta a sátoros ünnep örömünnepélyét, az soha életében nem látott örömet. – Jézus testvéreiről ezen a helyen kívül az 5. és 10. versekben, sőt még az 1:12-ben is szó van. A metabainein jelentése: „átmenni”, „vándorolni”. Ez a fogalom az egyik helyről a másikra való átmenetel kifejezésére szolgál. Ez esetben a továbblépésre kerül a hangsúly. Talán a „lépj tovább” fejezné ki legjobban az ige jelentéstartalmát. A galileai tartózkodás megszüntetésére szólít, a továbblépés sürgetését foglalja magába ez az imperatívuszi forma. Az 5:24-ben is ez az ige szerepel képes értelemben. – Jézus testvéreinek szavai azt jelzik, hogy Jézus családja földi életében még nem tartozott követőihez, a hitetlen világot reprezentálják. Testvérei és anyja bizonyos mértékig ugyanazt akarják. Szeretnék, ha hatalmi jeleket tenne Jézus, és így betöltené azokat az emberi váradalmakat, amelyek Izráel körében a Messiással kapcsolatban éltek. Hitetlenségük itt nem személyének elutasításában mutatkozik meg, hanem tetteinek félreértésében. A testvérek Jézus jeleit félreértik. Véleményük szerint a tett fogalmán a Jézus testvérei küldetését bizonyító, legalizáló, hatalmi csodát értenek, amely igazolja kijelentését. A mathétai fogalmán pedig azt a szélesebb tábort értik, amely a tizenkettőn kívül a nép ünnepi zarándokai köréből került ki. Valószínűleg éppen azokra gondolnak, akik korábban már Jeruzsálemben látták tetteit (vö. 2:23; 3:26; 4:1). – A 4. versben a tanítványok helyére a kosmos fogalma kerül. A testvérek igényének további indoklása világossá teszi, hogy Jézustól azt várják, hogy visszavonulását szüntesse meg, vessen véget neki, és lépjen a nagy nyilvánosság elé. Közben megjegyzi: itt már nem arról van szó, hogy tanítványainak mutassa meg magát. Persze ez nem zárja ki azt, hogy ne lehetne szó arról is; amennyiben nem csupán a tizenkettőt értjük a tanítvány fogalmán. Nyilván arról van szó, hogy Jézus testvéreinek igénye az, hogy az ő követői, de a világ is, tehát egy még szélesebb kör is lássa Jézus munkáját, előttük bizonyítsa be hatalmát. A testvérek igénye az, hogy a vidéket cserélje fel a fővárossal, és a visszahúzódást váltsa fel a közéletben, a központban való forgolódás. A testvérek igénye Jézus iránt nem csupán annyi, hogy gyógyítsa a betegeket, segítsen az elesetteken. Ok a csapdát az ismertté létel eszközének tekintik. Lehetetlennek tartják, hogy Jézus rejtve maradjon, visszahúzódva éljen Galilea jelentéktelen vidékén: ismertté kell tennie magát. A parrésia a nyilvánvalóvá létel, a nyilvánosság előtt való bátor, határozott fellépés kifejezésére szolgál, itt azonban – mint a 11:54-ben és a Kol 2:15-ben is – egyszerűen csak a nyilvánosságot jelenti. A testvérek Jézust a nyilvánosság előtt szeretnék látni. Jeruzsálemben elismertté lenni – ez a döntő számukra. Számukra Jeruzsálem a világ, amelynek körében Jézusnak ki kell jelentenie magát. A phaneróson seauton itt csak azt jelenti: „mutasd meg magad”, kerülj a világ szeme elé. Az ei tauta poieis nem feltételes értelmű, hanem a tény megállapítása. Ha ezeket teszed, mint ahogyan ez tény, akkor kerülj előtérbe, hadd legyen ez nyilvános, közismert.

Ugyanez az igény ismétlődik Jézus iránt a 10:24-ben is. Arról van itt szó, hogy tegyen olyan hatalmi jelt, amely már nem az istenségét elrejtő, a testté létel korlátait vállaló Fiú bizonyságtétele, hanem a dicsőséges Krisztusé. A testté lételben adott kijelentés kettős természetű, nemcsak kijelenti Istent, hanem el is rejti. Nem elégíti ki a látásra vágyó embert, hanem hitre szólítja. A testvérek igénye voltaképpen a testté lett Igével szemben való elégedetlenségnek hangot adva várja a más jellegű kijelentést, bizonyságtételt. Ez azoknak a hangja, akik meg akarják kerülni a hitet: nem hinni akarnak, hanem látni. Látni akarják a testté lett Ige helyett az istenségét bizonyító Krisztust. A jelenben várnák Krisztustól azt, ami csak a jövő eseménye lehet. Nem vállalják azt a kijelentést, amely a testté lett Igében adatik és hitet vár. Láttatni és bizonyíttatni akarják Jézussal istenségét. Az 5. vers azt a kérdést veti fel, hogy helyes-e hitetleneknek nevezni azokat a testvéreket, akik Jézusnak csodákat, rendkívüli erőmegnyílvánulásokat tulajdonítanak? A testvérekről szóló szöveg azért állapítja meg ezt, mert ki akarták kerülni, vagy meg akarták kerülni a testté lett Ige kijelentése iránti feltétlen bizalom igényét. Istenbizonyítékot vártak Jézustól, Jézus viszont feltétel nélküli hitet vár az embertől. Jézus testvérei nem alkalmazkodtak a kairos rendjéhez. Itt ugyanis arról van szó, hogy a testvérek idő előtt akarták Jézust dicsőségesnek látni, ki akarták kerültetni vele a testté létel fázisát, kijelentésének jellegén akartak változtatni. A hitetlenség mögött nemcsak tudatlanság húzódhat meg, a hitetlenség nemcsak tudatlanságból származhat, hanem hamis reménységből is. Az embernek az Isten fölé kerekedő gesztusa és az őt irányítani akaró szándéka a hitetlenség jele. A nagy ünnep nagy lehetőség. A testvérek voltaképpen arra indítják Jézust, hogy ezen az ünnepen vegye át nyilvánosan az uralmat. A nagy kenyércsoda után is ezt várták tőle a galileaiak, királlyá akarták tenni. A természeti ember, lehet bár Jézus közvetlen környezetének tagja is, a maga elgondolása alapján keresztezni akarja Isten megváltó tervét. A testvérek messiási csodára vártak, hogy annak alapján higgyenek. A csapda akkor is csapda, a kísértés akkor is kísértés Jézus számára, ha a motiváció nem ugyanaz. – Jézus a leghatározottabban elhatárolja magát a testvérek koncepciójától. Különbséget tesz saját ideje és a testvérek ideje között. Ezzel azt érzékelteti, hogy ő nem abban a szférában mozog, mint ők. Az ő ideje még nincs itt, a testvérek számára mindig adott. Jézus számára a nagy küzdelem ideje, amelyben a döntő csatát kell megvívnia az ellenséggel, amelyben le kell számolnia a bűnnel és annak szerzőjével, még nem jött el. Ez a harc Jeruzsálemben fog megtörténni, ez a harc halálát jelenti, azonban az időpont még várat magára. – Jézus válasza tehát megvilágítja tetteinek hátterét, életének ritmusát. Az időn belül, a chronos adta lehetőségeken belül a kairosra vár, az Atya útmutatása szerint lép az emberi javaslatokkal és elvárásokkal szemben. A kairos az a döntő pillanat, amelynek elérkezése a kellő lépésekre indítja Jézust. Az alkalmas időt megvárja. – Hiúság, félelem, bizonyítási szándék nem motiválja tettei véghezvitelében, sem emberi, testi kötelék, hanem egyedül az Atya útmutatása. Az Atya az idők és az alkalmak korlátlan hatalmú Ura, az ő útmutatására figyel Jézus, és neki engedelmeskedik. Válaszában meghúzódik egy finom különbségtétel önmaga és testvérei között. Az ő elutasító szavának ez az alapja. Jézus az Atya intésére figyel, és az még nem következett be. A testvérek ideje mindig készen van, hiszen még nem tették meg azt a döntő fordulatot, amely által az Atya programját vállalni készek. Jézus válasza szerint testvérei a világhoz tartoznak, ő viszont nem tartozik velük egy kategóriába. Itt tehát nemcsak arról a különbségről beszél Jézus, ami abból adódik, hogy ő nemcsak ember, hanem Isten is, hanem azt a különbséget is megvilágítja, ami abból adódik, hogy testvérei a világhoz tartoznak, azaz Izráelnek ahhoz a rétegéhez, amely nem hisz benne. A formális istenfélelem a világ kategóriájába tartozik, az istentudat még nem istenhit, a Jézus közelségében való élet még nem közösség vele. Jézus kijelentése a testi kapcsolat révén a hiteles szó mellette, vele egy fedél alatt lévők esetében is. Ez a szó pedig a világhoz tartozóknak minősíti a helyzetüknél fogva hozzá közel lévő testvéreit. Jézus más viszonyban van a világgal mint testvérei. A világ gyűlöletének oka az a tanúvallomás, amely tárgyilagos helyzetképet rajzol. A martyrein a tanú vallástétele, a tanú tárgyilagos megállapítása. Jézus tanúvallomása a világgal szemben ekkor már negatív, azaz ellene szól: népének a benne adott lehetőséget, a megtérést elmulasztó tagjairól van szó. Jézus tanúvallomása velük szemben munkájának ebben a szakaszában azért negatív, mert elmulasztották a megtérést, nem fogadták hittel Isten emberi szavak által megszólaló és messiási jelek által megmutatkozó igényét. A Keresztelőben Isten már kijelentette népe számára a metanoia szükségességét. Jézus által biztosította ennek a kariosát, de a nép egy része elzárkózott előle, maradt a régi, megszokott formális vallásossága mellett, kitartott a ta erga ponéra, a gonosz tettek, vagyis a megromlott emberi természetből eredő cselekedetek mellett, amelyek hátterében a gonoszság atyja, az ellenség húzódik meg. Jézus a tettek alapján ítél. Ítélete tárgyilagos és hiteles. A jót nem mondja rossznak, sem a rosszat jónak. A világ, azaz Izráelnek az a része, amely nem hisz benne, azért gyűlöli, vagy enyhébb kifejezést használva, azért negligálja, azért mellőzi őt, mert ismét felveti velük szemben jogos igényét, tudatosítja elmarasztaló ítéletét, bizonyságot tesz gonosz tetteiről, vagyis arról, hogy az ellenség pecsétjét viselik magukon. Tetteik megromlott életükről tanúskodnak, az ellenségről, a gonoszról vallanak. A világ nem szereti, ha elmarasztalja Jézus szava. Nem a gonosztetten változtat, hanem gyűlöli azt, aki a gonosztettet leleplezi. A bizonyságtétel azonban nem igazolja, hanem megigazítja az embert. A gonosztettből lehet jótett, ha a Jézus leleplező munkájára nem a gyűlölet, hanem a megtérés a válasz. A gonosztett jelzi az ember állapotát, és igényli a szabadítást. Jézus nem azért jött, hogy eltussolja az ember baját, hanem azért, hogy segítsen rajta. Bizonyságtétele eszméltet, hogy megváltoztasson. – Jézus újra érzékelteti azt a különbséget, amely közte és testvérei között van. A jeruzsálemi utat testvérei számára javasolja a fenti érvek alapján, neki azonban még várnia kell a kairos elérkezésére, az Atya útmutatására. Az ő ideje az Atya kezében van, döntéseit teljes mértékben az ő útmutatása alapján hozza meg. Jézus nem siet, de nem is késik el. Nem emberi motivációk, hanem az Atya akarata szerint cselekszik. Amíg más útmutatást nem kap, addig Galileában marad. Jézus nemje a testvérei javaslatára igen az Atya akaratára. – A felszínes olvasó szerint a 8. és 10. vers között ellentét van. Jézus kijelenti, hogy nem megy fel az ünnepre, és mégis felmegy. Jézus jeruzsálemi fellépésének azonban nem külső motivációja van, hanem belső, felülről való. Míg a testvérek a világ hangját képviselik, Jézus az Atya útmutatására hivatkozik. A kairos Jézus számára az a lehetőség, az az alkalom, amelyet az Atya készít elő és ajándékoz neki. A testvérek unszolására Jézus nemet mond. Ez azonban nem egy kategorikus, örökérvényű „nem”, hanem csak addig érvényes, amíg az Atyától más útmutatást nem kap. Az anebé – miközben az ünnepre való felmenetel kifejezésére szolgál – jelzi Jézus további sorsát is. Azzal, hogy Jeruzsálembe felment, tudatosan vállalta, hogy ellenségei közé lép, amelynek következménye a kereszt. Jézus nem az ünnepi zarándokokkal együtt, hanem magányosan, nem a nagy nyilvánosság körén belül, hanem titokban, minden feltűnést kerülve ment fel az ünnepre. Az all’ forma arra utal, hogy Jézus – miután a testvérek felmentek az ünnepre – maga is felment ugyan, de nem úgy, ahogyan ők várták, ekkor még nem akarta magára irányítani senkinek sem a figyelmét. A felmenetele nem a messiási demonstráció jegyében történt, hanem kryptó, az elrejtőzés, a titokban maradás, a minden föltűnést kerülni igyekvés, a visszahúzódás szellemében. Úgy ment fel Jézus az ünnepre, mintha nem is ment volna, vagyis személye teljesen rejtve maradt. Ez nem volt az az igazi fellépés, amit a testvérek vártak tőle. Felment, de titokban. Ez Jézus messiási munkájának jellegén nem változtat: a titok, a titokzatosság hozzátartozik a kijelentő személyéhez és a kijelentés lényegéhez. A zsidók már előzőleg is keresték, számítottak Jézus jelenlétére, érdeklődtek utána. Az ekeinos kissé becsmérlő kifejezés, ugyanígy szerepel a 9:12-ben, és a 19:21-ben is. Mindenesetre az feltűnést kelt a tömeg körében, hogy Jézus az ünnep kezdetén nincs jelen. A tömeg állásfoglalása Jézussal kapcsolatban nem egységes. A goggysmos nem pontosan és helyesen artikulált beszéd, így jelentheti a suttogást is, nemcsak a zúgolódást. Itt inkább az előbbiről van szó, ha a szituációt is figyelembe vesszük. A tömeghangulat jellemzésére szolgál, a tömeg megnyilatkozásának a formájára. Ahol ugyanis mindenki beszél, hangosan vagy inkább félhangosan, ott nem lehet érteni pontosan, hogy ki mit mond. Róla vitázott a tömeg, mivel nem volt egyetértés személye körül, sem munkája megítélésében. Némelyek pozitívan nyilatkoztak mellette, mások negatívan szóltak ellene. Senki sem meri véleményét vállalni, mert fél. A zsidóktól való félelem motiválja a Krisztussal kapcsolatos állásfoglalást, illetve annak módját. Akit és akiket az emberektől való félelem határoz meg, lehet helyes a meggyőződésük, de nem lesz határozott, a közgondolkodást alakító a beszédük, az életük. A zsidóktól való félelem reális, de vajon nem nagyobb-e Jézus a zsidóknál? Akit döntéseiben az emberektől való félelem határoz meg; az még nem ismerte meg Jézus mindenek felett való hatalmát.

Ján. 7,14–24. Az ünnep negyedik napján felment Jézus a templomba.

Jézus nem a zsidóktól, hanem az Atyától függ, nem rokonsága igényének megfelelően, hanem a kairos igényének megfelelően teljesíti küldetését. Istenbizonyítékot nem ad, de kijelentést igen, kijelentésének jellegén nem változtat. Személye és munkája titok marad mindazoknak, akik látás útján akarnak hinni; de látni fognak mindazok, akik feltétel nélkül mernek bízni benne. Szokása szerint a templomba ment és tanított az ünnep negyedik napján. Arról a tevékenységről számol be a szöveg, amiről már a 6:59-ben szó volt és a továbbiakban is tudósít (7:28.35; 8:20.28; 18:20). A zsidók csodálkoznak tájékozottságán, ugyanis nem részesült iskolai oktatásban, nem kapott tudományos képzést (vö. ApCsel 4:13). A zsidó vezetők kritikája az Jézusról, hogy képzetlen. Másrészt viszont éppen azt nem értik, hogy honnan ismeri az írásokat. Jézus választ ad nekik, meghatározza a tudománya forrását. Megvilágítja azt, hogy ő nem valamelyik rabbi oktatása révén nyerte tudományát, annak forrása más, nem azonos az írástudókéval. Tanítása tökéletes összhangban van Istennel. Ez a tudomány nem róla szóló elméletben, hanem az akaratával összhangban lévő tettekben mutatkozik meg. Világossá teszi, hogy hatalma és tudománya Istentől való. Túlmutat önmagán (Jn 12:49; 14:10). Jézus tanítása Isten akaratát jelenti ki. Az 5:41kk.-ben felvetett doxa fogalmának említésével fűzi tovább a gondolatsort. Az igazi tanító, aki kijelentést közöl, riem a maga dicsőségét keresi, hanem azét, akitől a felhatalmazást, a küldetést kapta. Mellette, róla tesz bizonyságot, aki igaz és nincs hamisság benne (vö. 2Kir 14:32; Zsolt 91:16). A kettős meghatározással aláhúzza annak minden gyanún felül álló igaz voltát, aki szemben áll a hazugság atyjával. Ő a törvényadó a törvény közvetítőjével szemben. Azok, akik Mózesre és a törvényre hivatkoznak, de voltaképpen csak hivatkoznak rá, anélkül, hogy megcselekednék a törvény parancsolatait. Jézus tudatosítja bennük azt az adósságot, ami a törvénnyel szemben, és azt is, ami vele szemben terheli őket. Jézus érzékelteti velük, hogy tud arról az ellenséges indulatról, ami bennük van. Izráel vezetői és a tömeg közt különbséget tesz az evangélium (Jn 5:15). A tömeg reflexiója itt az, hogy Jézus megszállott (vö. 8:48k..52; 10:20; Mt 11:18; Lk 4:33; 7:33; 8:27; 13:11; Mk 3:22.30; 7:25; ApCsel 8:7; 19:13), és üldözési mániája van. Jézus logikusan megvilágítja, hogy a vele szemben tanúsított magatartásuk a törvény alapján sem igazolható, hiszen a törvény a körülmetélkedés végrehajtását engedélyezi szombaton, mert az az emberért van (3Móz 12:3). Ha ez engedélyezett szombaton, akkor az sem számít bűnnek, ha egy ember az egészségét nyeri vissza szombaton, hiszen az a bűn rontásának megszüntetését jelenti egy konkrét esetben, és kapcsolatot azzal, aki az új szövetséges gyülekezet tagjait gyűjti. Jézus szombatnapi gyógyítása azzal az Istennel van összhangban, aki irgalmasságot akar, és aki az egész törvényt és a próféták tartalmát a szeretetben látja (Mt 5:43; 7:12; 9:13; 12:7; 22:37–40; 23:23; Lk 10:27kk.; vö. Mk 6:1–6). Jézus óv a látszat szerinti ítélettől, a felszínességtől. A látszat, a dolgok külseje lehet megtévesztő, nem szabad abból levonni a konzekvenciát. Aki látszat szerint ítél, látszateredményre jut. Ez semmiképpen sem követésre méltó. A látszat a tudatlanság egyik formája. Az igaz, igazságos ítélet az, ami a jelenségeket a valóságnak megfelelően értékeli. Ez nemcsak lehetőség, hanem kötelesség, hogy helyes eredményhez jusson; a tények, a valóság felismerésében legyen részük mindazoknak, akik tetteit látják, tanítását hallják. Igazságos ítélettel ítélni azt jelenti, hogy annak a mércéje szerint véleményt alkotni, aki egyedül igaz. Az ő kijelentésének egészét figyelembe véve, és azon mérve le az eseményeket – ez az igaz ítélet alkalmazása.

Ján. 7,25–31. Vajon a vezetők felismerték, hogy ő a Krisztus?

A nép teljesen meglepődött azon, hogy Jézus nyilvánosan tanít a templomban. A jeruzsálemiek közül néhányan egymás közt beszélnek a körülöttük zajló eseményekről. Meglepő, hogy Krisztust meg akarták ölni, és mégis nyíltan beszélgethet a templomban, senki sem szól ellene semmit. Racionális magyarázatot adnak a dolognak, a vezetők nyilván felismerték benne a Krisztust. Gondolataikat kérdés formájában vetik fel, és kétségeiknek is hangot adnak. A késői zsidó apokaliptika álláspontját szólaltatják meg, amely szerint a Krisztus származása titok, senki nem tudja, honnan van. Azt várták, hogy a Messiás hirtelen lép fel a teljes ismeretlenségből. Jézusról az volt a köztudatban, hogy Názáretből való és József fia (Jn 1:45; 6:42). Jézus ellenfelei biztosnak látszó tudását helyreigazítja. Ezek azt hiszik, a Messiás származására vonatkozó tudásuk biztos, és ezért kérdőjelezik meg Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, hogy ellenfeleinek a származására vonatkozó megállapítása téves, helytelen. Ő Istentől van, a származása titokzatos, titok kortársai számára. Küldetése az Atyától van. A származása mellett küldetése hátterét is megvilágítja, valamint az Atyával való közvetlen, bensőséges kapcsolatát. Jézus a mennyből jött a földre, Isten Lelkének közvetlen beavatkozására született emberként erre a világra (Lk 1:26kk.), ő van ott küldetése mögött (Lk 4:18kk.). Az Istentől elidegenedett emberrel szemben, ő a Vele való közösségben él. A hon hymeis ouk oidata azt jelenti: „akit ti nem ismertek”, vagyis nem vagytok vele közösségben, elszakadtatok tőle és nem találtatok vissza hozzá. Istenről valamit tudni, vagy Őt ismerni és Vele közösségben élni nem ugyanaz a dolog. Jézus tőle van és az Ő küldötte, Vele olyan egyedülálló kapcsolatban van, mint senki más. A jeruzsálemiek, nyilván az arra illetékes vezető réteg hatására, a templomőrség tagjai le akarták tartóztatni, de senki nem mert kezet emelni rá, mert ennek az Istentől meghatározott alkalma még nem jött el. A Messiás egyedül az Atyától függ küldetése teljesítése közben. Az Atyának van hatalma féken tartani és meghiúsítani a Krisztus kijelentésén megbotránkozó, ellene irányuló emberi erőket, szándékokat. A láthatatlan kéz lefogja a látható kezeket. A jeruzsálemiekkel szemben a sokaságból sokan hittek benne. Ünnepi zarándokok sokan voltak a szétszórtságban élő zsidóság köréből az ünnepen, akik fogékonyak voltak Jézus szavára. A tettek, a jelek Jézus mellett szólnak. A csodatévő mellett megszólaló hang még nem az igazi, a róla szóló bizonyságtétel még nem a valódi, a vele kapcsolatos kérdés még arról árulkodik, hogy tisztázódásra van szükség ahhoz, hogy egyértelmű, határozott legyen a Krisztusról szóló bizonyságtétel. A Krisztus eljött, eljövetele nem a jövőhöz kapcsolódó, hanem a múlthoz fűződő esemény. A Krisztus eljött, ez a csoda, amit tett, azok erről a csodáról szóló messiási jelek.

Ján. 7,32–36. Kerestek engem és nem találtok.

A farizeusok, amikor meghallották a tömeg suttogását, a Jézussal kapcsolatos pozitív véleményüket, a főpapok segítségével megpróbáltak hathatósan intézkedni. A templomőrség tagjai által akarták Jézust letartóztatni. Ez azonban nem sikerült. Jézus ideje még nem jött el. Egy ideig még ott marad köztük – ez ugyan már nem sok, de hatalmi eszközök igénybevételével sem lehet siettetni. Jézus addig marad a földön, amíg arra szükség van, utána pedig az Atyához megy. Küldetését teljesíti a földön, és utána annál, aki elküldte. Krisztus nem emberi parancsra mozog a földön, nem sikertelenség következtében tér vissza ahhoz, aki küldte. Kijelentése világos beszéd az előtte lévő eseményekről. „Keresni fogtok engem, de nem találtok meg.” Jézus tudatában van földi munkája idejének és ezt jelzi is. Földi létmódjának ideje letelik, „az Atyához megy”. A földi létmód után a mennyei következik. Az ő eltávozása a földről nem negatív esemény, hanem a munkája eredményére következő újabb fázis, újabb szakasz, tehát pozitív és eredmény. Az Atya által rábízott munkát folytatja. Jézus létmódjának megváltozását hirdeti és szól arról a hatásról, amely a földi embert a menny Istenétől elválasztja. A zsidók félreértik tanítását, és arra gondolnak, hogy elhagyja a szent várost és átmegy a diaszpórában élők közé. Szavait tanácstalanul ismétlik, de változatlanul nem értik. Végül Jézus – amikor az Atyához átmegy – nemcsak a diaszpórában élő honfitársaiknak, hanem a világ minden részén élő népeknek hozzáférhetővé teszi azt a jóhírt, amelyet földi munkája idején népe körében hirdetett.

Ján. 7,37–39. Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék.

A lombsátrak ünnepének utolsó napján hangzik el Jézus e mondata. A három nagy ünnep, a páska, a pünkösd és a lombsátrak ünnepét Izráelben két-két okból is ünnepelték. A lombsátrak ünnepe a mi naptárunk szerint kb. október 15-ével kezdődött. Minden felnőtt zsidó férfinak kötelező volt a részvétel, aki Jeruzsálemtől mintegy 30 km-es körzetben lakott. A házak helyett rögtönzött kis kunyhóban laktak az ünnepnapok alatt, amelyeket utcákon, tereken, kertekben állítottak fel. A kunyhó fala ágakból és lombokból állt. A teteje szalmával volt fedve oly módon, hogy éjjel a csillagokat látni lehetett. Mindez arra az időre emlékeztet, amikor atyáik otthontalanul vándoroltak a pusztában, anélkül, hogy tető lett volna a fejük fölött (3Móz 23:40–43). Az ünnep másik tartalma a föld terméséért való hálaadás (2Móz 23:16; 34:22). A lombsátrak ünnepe volt a legkedveltebb az ünnepek között, egymás között csak „az ünnepnek” nevezték (1Kir 8:2), vagy az Úr ünnepének (3Móz 23:29). Minden más ünnepi alkalomnál jobban jellemezte, az ünnepet és az embereket a vidámság (3Móz 23:39). Mivel őszre esett, az emberek a föld termését betakarították és ünnepeltek (2Móz 23:16). Vidám hálaadással éltek együtt az emberek a természetben. Flavius Iosephus a legszentebb és legnagyobb zsidó ünnepnek nevezte (Ant. 3,10,4). Az ünnephez különböző szokások kapcsolódtak. Jézus kijelentése szorosan összefügg azzal a rituáléval, amely szerint a pap vette az aranykorsót – kb. 1 és fél literes volt –, azzal lement a Siloah tavához és megtöltötte vízzel. Míg a kapun átlépett a korsóval, a többiek Ézs 12:3-at idézték. Azután a vizet a templom égőáldozati oltárához vitte fel és ott áldozatként Istennek adta át, azaz kiöntötte. Ezalatt a Hallél-zsoltárokat (113–118) énekelték a léviták hangszeres kíséretével. Az egész szertartás szemléletes, dramatizált módon a vizet, az esőt, a sziklából fakasztott forrást köszönte meg Istennek, emlékezve a pusztai vándorlás egyik jelentős eseményére. Az utolsó nap hétszer ismétlődött meg ez a szertartás, emlékezve arra, hogy Izráel hétszer kerülte meg Jerikót. Az aranykannát az égőáldozati oltárhoz vitte fel a naponkénti boradománnyal együtt az oltár mindkét csészéjébe és kiöntötte. Jézus ezen a napon, a nép Isten iránti hálájához kapcsolódva eszméltet a benne és általa megjelent nagyobb ajándékra. Jézus mondatával ezt fejezi ki: Ti hálát adtok Istennek a víz adományáért, ami csillapítja szomjúságotokat, felüdíti testeteket. Ha azt szeretnétek, hogy lelki békességet, örömet nyerjetek; megelevenedjetek, akkor jöjjetek hozzám! Jézus a szertartás drámai, feszültséggel teljes pillanatát használja fel, hogy az emberek figyelmét, Isten utáni szomjúságát az örökkévaló dologra irányítsa (Péld 9:4k.). Meghívása ígérettel párosul. Aki Jézushoz járul, az nemcsak felfrissül, hanem maga is alkalmassá válik arra, hogy felüdítse környezetét. Beteljesedik a prófétai szó (Ézs 55:1; Jer 2:13) és az Írás szava (Zsolt 36:10; 42:2k.). Jézusnál úgy talál élő vízre, megelevenítő erőre az ember, hogy maga is közvetítőjévé lesz annak (Mt 5:6; Jn 6:35.44; 5:40; 3:20k.). Képes kifejezéssel szól a belé vetett hitről, a vele való közösségről. Aki vele jár, annak belseje, egész élete átalakul, alkalmassá válik a többiek megújítására. Jézus az Írásra hivatkozva erősíti meg kijelentését. Ez nem egy konkrét hely, hanem az Írás tartalom szerinti idézése (vö. Ézs 58:11; Zak 14:8). Jézus itt arról a Szentlélekről szól, aki úgy adatik a benne hívőknek, hogy alkalmassá válnak a mások számára új életet jelentő szolgálatra. A Szentlélek kitöltetését ígéri és jelzi a még megdicsőülése előtt lévő Úr (Ez 11:19; 18:31; 36:26; 47:1.12; Zsolt 105:41; Jóel 4:18). Ő nemcsak látta és tudta az üdvtörténet döntőjelentőségű eseményei között az összefüggéseket, hanem kijelentést adott róluk népe tagjainak. A Szentlélek kora még nem érkezett el ekkor, a Szentlélek még nem kezdte meg üdvtörténeti funkcióját. Az üdvtörténet eseményei feltételezik egymást. Kereszt nélkül nincs pünkösd. Az időben elvégzett küldetés teljesítése előkészíti a következő időszak eseményeit. Krisztus megváltó munkája feltétele és előkészítése a Szentlélek kitöltetésének és munkájának.

Ján. 7,40–44. Vita Krisztusról.

Jézus szavainak igen nagy hatása van az ünneplő emberekre. Sokan vannak, akik a prófétát látják benne, akinek a megjelenése a történelem utolsó nagy korszakának a beköszöntését jelenti, az eszkhatológikus kor kezdetét. Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, meghatározás egyenértékű azzal, amit mások mondtak, ti. hogy ő a Messiás. Mindkét meghatározás az eszkhatológikus üdvösség ajándékozójának a jelölésére szolgált. Voltak, akik meglátták Jézusban azt, aki valóban volt: a Krisztust. Mások állásfoglalását az zavarta, hogy a próféciák szerint a Messiásnak Dávid házából, az ő családjából és Betlehemből kell származnia (2Sám 7:12; Ézs 11:1; Jer 23:5; Mik 5:1). Jézusról viszont az ment át a köztudatba, hogy Názáretből származott (Jn 1:45; 6:52). Személye körül folyt a vita egészen odáig, hogy míg némelyek világossá tették, hogy mellette foglalnak állást, mások ellene léptek fel és le akarták tartóztatni, el akarták fogni. Ez azonban nem sikerült. Senki sem vetette rá a kezét. Jézus ellenfelei tehetetlenek vele szemben. Jézus ereje féken tartja az ellenség erejét, és leszereli az ellene irányuló akciót. Az ellenséges akaratból nem lesz tett.

Ján. 7,45–52. Sohasem beszélt még így ember.

A nép körében bekövetkezett szakadás a Krisztus személye körüli vitában a hatósági kiküldöttekre is hatott. A Nagytanács emberei, a templomszolgák eredménytelenül tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Így igazolják magukat: „Sohasem beszélt még így egyetlen ember sem, ahogyan ez szólt”. Jézus szava olyan hatalom, amely lefegyverzi még azokat a szolgákat is, akiket azért küldtek, hogy őt elővezessék. Az ő beszéde megkötözi a sötétség hatalmát és felszabadítja a hatása alá került embert. A Mester azoknak, akik hallgatták, páratlan, új, rendkívüli élményt nyújtott. A főpapok és a farizeusok becsmérlő megvetéssel válaszoltak a szolgák beszámolójára. A nép félrevezetőjét látják benne. Elvakultságuk akadályozza őket a helyes látásban. Éppen azok szenvednek vakságban, akik az ország rendezett életéért felelősek. Szerintük a vezetők vagy a farizeusok közül senki sem hitt benne, a nép véleménye pedig nem irányadó. A népet megvetették, felsőbbrendűségük tudatában éltek. A tömeg, a föld népe semmit sem számított nekik. Jézust akarják kisebbíteni azzal, hogy követőit vele együtt mélységesen lenézik. – Nikodémus azonban, aki közülük való volt, aki közelebbi, személyes tapasztalattal rendelkezett Jézusról, a törvényes rend megtartására eszmélteti azt a kört, amelyhez maga is tartozott. Senkivel szemben nincs joguk ítéletet hozni azelőtt, amíg ki nem hallgatják, és meg nem győződnek arról, hogy mit csinál. Az ótestamentumi törvény szerint ez alapvető joga minden embernek (5Móz 1:16k.). Nikodémus védelmébe veszi Jézust és vele együtt a törvényt, az igazságot. Igyekszik józanságra eszméltetni népe vezetőit, kegyeseit. Megszólalása azért lényeges, mert jelzi, hogy azért közülük is van, aki nem osztja velük a Jézusról alkotott véleményüket, ami azt jelenti, hogy a nép vezető köreiben is vannak, akik Jézus mellé álltak. Nikodémus meri a többség véleményével szemben a maga meggyőződését képviselni, az igazságnak hangot adni akkor is, ha ez nem a többség hangja. Tárgyilagos megállapítására azonban személyeskedő választ kap, és olyan általános érvényű igazság idézése hangzik el a vezetők részéről, amely egyrészt megkérdőjelezhető (ld. 2Kir 14:25), másrészt akik idézik, látszat szerint ítélnek, anélkül, hogy tisztában volnának az igazsággal. Jézusra vonatkozó ismereteik hiányosak, illetve tévesek. A hiányos ismeret, rossz információ, amely gőggel, túlságosan nagy öntudattal párosul, a hit akadálya. Jézus ellenfeleinek magatartása inkorrekt, Írás ismeretük felszínes, a fülük süket, a szívük kemény. Nem a kijelentést megszólaltató názáreti prófétával van baj, hanem azokkal, akik szántszándékkal ragaszkodnak a maguk hiányos ismereteihez és rossz információjukhoz vele kapcsolatban. Akit nem az igazság érdekel, hanem a maga igazának bizonyítása, az nem tud tárgyilagos lenni Krisztus megítélésében.

Ján. VIII. RÉSZ

Ján. 7,7:53–8:11. A házasságtörő asszony.

Miután mindenki hazament, Jézus az Olajfák hegyére távozott, amely Jn evangéliumában csak itt szerepel. Az Atyával való bensőséges kapcsolatot kereste és találta meg az Úr. A hegy az Istennel való közösség lehetőségének a szimbóluma. A vele való közösség nem menekülés az életből, hanem a felkészülés alkalma az életre. Már korán reggel újra a templomban van, és az egész nép hallgatja. Ő azt teszi, ami munkájának tipikus részéhez tartozik: tanítja azokat, akik felkeresték. A nép tanítását rendszeresen végezte, kora reggeltől késő estig. Reggel, már tanítása közben vittek oda hozzá egy tetten ért házasságtörő asszonyt. A farizeusok és írástudók az evangélium keretén belül csak itt szerepelnek együtt. Elképzelhető, hogy a Nagytanács elől viszik Jézus elé ezt az asszonyt, ugyanis a rabbinus hagyomány szerint az a Nikános-kapu közelében a Templomhegyen ülésezett. Olyan esetnek tekintik, ami miatt Jézus kikerülhetetlenül nehéz helyzetbe kerül, sikerül ellene terhelő bizonyítékhoz jutni. Általában a rabbinak adták át a döntés felelősségét, ha az életben egy nehéz jogi kérdés felvetődött. Az írástudók és farizeusok Jézushoz mint rabbihoz fordulnak. Jézust a törvény rendelkezésére figyelmeztetve (3Móz 20:10; 5Móz 22:22) állítják döntés elé, illetve kérik véleményét a házasságtörő nő esetében. Csapdának szánják kérdésüket. Ha ugyanis Jézus felmenti az asszonyt, akkor vét a törvény ellen, és így alapot szolgáltat a vádra; ha elítéli, összeütközésbe kerül korábbi tanításával, illetve állásfoglalásával. A házasságtörés hozzátartozott a három halált érdemlő bűnhöz. A jogi helyzet ebben az esetben teljesen világos volt. Csupán a halálos ítélet kivitelezésére vonatkozó előírásban lehet némi különbség az esettől függően, amit a törvény szintén előírt (3Móz 20:10). Az írástudók és farizeusok teljesen szabályosan jártak el a törvény szerint. Ez az asszony halálos bűnt követett el. Ez az asszony a farizeusok számára azonban nem számított embernek, csak egy eszköz, egy sakkfigura volt ahhoz, hogy Jézussal szemben megnyerjék a játszmát. Csupán ahhoz kellett nekik, hogy segítségével Jézust lehetetlenné tegyék. A törvény nevében fellépő emberek teljesen távol vannak a törvény szellemétől, embertelenek, istentelenek. – Jézus válasza különös. Nem azt az utat járja, amelyre ellenfelei számítanak. Semmit nem mond, hanem lehajol és ír a földre. Mit jelent ez? Jézus azzal, hogy lehajol, azt jelzi, nem kíván tárgyalásba bocsátkozni ellenfeleivel, sem bíróvá lenni az ügyben. Az írás, amelyet a föld porába írt-ujjaival, sok gondot okozott az írásmagyarázóknak, azonban megfejteni a dolog természetéből adódóan nem lehet. Az ellenfelei sürgetésére adott válasza: „aki közületek bűn nélküli, az vesse rá az első követ”. Elnémítja a vádlókat, megszünteti az ítélethirdetés követelését. A vádlók maguk is vádlottak lettek Jézus kijelentése nyomán. Jézus a törvényt sokkal radikálisabban veszi védelmébe, mint az asszony vádlói, és egyúttal annak a mértékét érvényesíti az adott helyzetben rájuk nézve. Jézus a bűnt bűnnek tartja, viszont nemcsak azt, ami nyilvánvalóvá vált, hanem azt is, ami éppen a törvény szavának idézésével fedezi magát. Ő maga senkit sem ítél el, mert ő nem azért jött, hogy elveszítse az embert, hanem azért, hogy megmentse. Ő a bűnösök szabadítója, megtartója. Nem vet véget a bűnös ember életének, hanem új lehetőséget tár elé, a bűntől való megszabadulást bűnbocsánat által. Izráel ítéletétől Jézus elhatárolja magát, Isten ítéletét viszont érvényesíti azokra is, akik az ítélőszékben ülnek. Jézus elismeri, hogy az asszony bűnös, de az ítélet végrehajtására azt hatalmazza fel, aki bűn nélküli. Jézus kijelentése nyomán senki sem merte felvenni a követ, hogy az asszonyra dobja. Az asszonyt magára hagyták. Mikor Jézus újra felegyenesedett, csak az asszony állt mellette. Vele beszél. Tőle kérdez, neki hirdet felmentő ítéletet. „Én sem ítéllek el. Eredj el, mostantól fogva többé ne vétkezzél!” Jézus nem tussolja el a bűnt, hanem megbocsátja. Nem ítéli el a bűnöst, hanem felmenti. A felmentés azonban nem további bűnözésre szólít, hanem új élet folytatására. A kegyelem új életre indít. A Megváltó új távlatot nyit az asszony előtt. – Az evangélium és törvény szerves egysége válik nyilvánvalóvá Jézusnak ebben az egyetlen mondatában. – Ha csak evangéliumot hirdet, akkor azt a látszatot kelti, mintha szabadosságra hatalmazna fel, s nem venné komolyan a bűnt. Ha csak a törvényt alkalmazza, az halált jelent. A kettő együtt viszont azt jelenti, hogy a felmentett, felszabadított ember a bűn ellen harcoló, új életben járó ember a kegyelem elnyerése által. Krisztus felmentő ítélete az új életben való, Istennek tetsző életre szabadít fel. A megváltás rendje a bűnös embert úgy veszi pártfogásába, hogy felszabadítva a bűn kárhoztató ítéletétől, új életre indítja. A bűnbocsánattal az ember új életre szóló erőt nyer Krisztus új életre szóló útmutatása által. Megváltó munkája nem ítéletre, hanem új életre szólítja az embert.

Ján. 8,12–20. „Én vagyok a világ világossága.”

A következő részletben Jézus vitája folytatódik tovább: nem a néppel, hanem kizárólag a farizeusokkal és a papi arisztokrácia képviselőivel. Kijelentése a prológus második jelentős gondolatát erősíti meg, a világosságról szóló bizonyságtételt. Az evangélium előző egységében is található az itt elhangzott kijelentéssel rokon részlet (3:19–21), és a következőkben is ismétlődik ugyanez (9:5; 11:9; 11:35k. és 12:46). A 12. vers. egy ünnepélyes kijelentő mondattal kezdődik, amely már a 4:26-ban és a 6:35.48.51-ben is előfordult. A kijelentés ószövetségi háttere ismeretes, amely szerint Jahve megígért Messiása a népek számára világosság (Ézs 42:6; 49:6; 60:19). Jézus kijelentésével azt hirdeti, hogy az ószövetségi prófécia beteljesedett általa. Ő, mint aki Isten kijelentésének a megtestesítője, hiteles hírnöke, az a fényforrás, aki a világnak megvilágosodást, gyógyulást, üdvösséget ajándékoz. Aki őt követi, vagyis hisz benne, az elnyeri a teremtő és növekedést biztosító világosságot. A világosság földi és eszkhatológikus értelemben az élet szimbóluma. Jézus a lombsátrak ünnepének rendkívül látványos liturgiájához kapcsolódva világítja meg személye jelentőségét. Ahogyan a templomi fény bevilágította az egész várost, a legsötétebb helyeket, udvarokat és utcákat is, ahogyan a templomi fény áthatolt az éjszaka sötétjén, úgy világítja meg Jézus az egész világot. Ő a fényforrás, aki nemcsak egy éjszakára töri meg a sötétség hatalmát, hanem örökre, és nemcsak Jeruzsálem ünneplő népe, hanem mindenki számára fényt jelent, az egész élet útját bevilágítja. A templom ünnepi fáklyái kialszanak; Jézus olyan fényforrás, amely kimeríthetetlen, örökké világít és ennek részesévé teszi követőit. Krisztus áthatja azokat, akik vele kapcsolatba kerültek. Az ő követése vezetése szerint járni, útmutatását teljesíteni, szolgálatára lenni, a sötétséget eloszlatni, a mennyei fényt a földön felragyogtatni, vagyis az ellenség sötétséget terjesztő Isten-ellenes és emberellenes tevékenységét leszerelni, megszüntetni. Jézus kijelentésével voltaképpen messiási igényét jelenti be és annak a követőire vonatkozó következményét. Aki hatása alá kerül, az életet nyer. A rabbinusok szerint a Messiás neve: világosság, így Jézus kijelentésének a próféciákban gyökerező igénye környezete számára világos. Értik Jézus messiási igényét, azonban tiltakoznak ellene, kétségbe vonják bizonyságtételének hitelességét a törvényre való hivatkozással (5Móz 19:15; 17:6; 4Móz 35:30). Jézus visszautasítja éles, elvakult, öntelt állításukat két érv alapján. Az első személyiségének önmagában meglévő tekintélye. Ő az élet egész nagy összefüggését ismeri, saját életének a földi szakaszát megelőző és követő részletei ismeretének is birtokában van. Ezt ellenfelei nem mondhatják el önmagukról. Jézus öntudata hiteles tudás, az élet eredetére és következményére vonatkozó ismeret által megalapozott. Ő a teljes valóságot ismeri. Jézus fölötte van a törvénynek és kijelentése hitelességét megkérdőjelező ellenfeleinek, akik test szerint ítélnek, vagyis emberi módon, a teljes igazság kis töredékének birtokában, csupán az elhomályosodott emberi értelein pislákoló fényével rendelkezve. Jézus nem ítél. Nem az ő küldetése e korszakban, de ha mégis, akkor természetesen hiteles és érvényes az ítélete a törvény mérlegére állítva is, mert nincs egyedül, amint a farizeusok gondolják – ő ugyanis soha nincs egyedül –, hanem mellette van az Atya, aki elküldte. Ez a kijelentés újra arról tesz bizonyságot, hogy benne a megígért Messiás van jelen. Szavainak az a hitelesítője, aki elküldte, vagyis a teremtő Úr. Tőle való az a bölcsesség és tudás, amely szavai által nyilvánvalóvá lesz. Az Atya van küldetése mögött. Jézus földi munkássága idején mindig túlmutat önmagán, hirdeti és jelzi azt, hogy az Atyával állandóan közösségben van. A farizeusok újabb kérdése annak a jele, hogy Jézusban csak egy embert látnak és kijelentését nem veszik figyelembe. Ő viszont kérdésükre ismételten megerősíti, hogy elválaszthatatlan egységben van az Atyával, és aki őt megismerte, az megismerte az Atyát is. A megismerés azt jelenti, aki közösségbe került Jézussal, az közösségbe került az Atyával is. Izráel tragédiája az, hogy Jézussal nem vállalta a közösséget, nem ismerte fel benne az Atya küldöttét, így nem ismerte meg az Atyát sem. Az a tragédiájuk, hogy azt hitték, mindent jobban tudnak; mint maga az Isten. Jézus nemcsak nekik, hanem róluk is világosan beszél. A reális kép azt mutatja, hogy Isten népe vitában van Istenével, mert Ő nem olyan, mint amilyennek népe megálmodta. Isten népe vitában van Istenével, mert az elképzeléseit nem igazolja. Isten népe vitában van Istenével, mert a hozzá szóló Isten nagyon emberi és hitet vár. – Jézus vitája a templomban, az asszonyok előudvarában lévő fedett csarnokban zajlott le ellenfeleivel, azon a helyen, ahol az áldozatok megváltására 13 nagy persely volt elhelyezve. A hely pontos meghatározása aláhúzza a történet hitelességét.

Ján. 8,21–29. Jézus kijelenti halálát és a hitetlenség következményét.

A vita Jézus és ellenfelei között tovább folytatódik. Az evangéliumra jellemző, gazdag érveket tartalmazó részlettel van dolgunk. Jézus a párbeszéd folytatására mindig kész, szükség van a helyzet józan, reális feltárására. Ő ismeri a jövőt és feltárja hallgatói előtt. Tudatában van annak, mi vár rá, és mi vár vitázó partnereire. Mindkettőről szól. Az ő elmenetele a nép fiai számára a párbeszéd, a közvetlen beszélgetés lehetőségének végét jelenti: Jézus az alkalom megragadásának jelentőségét hirdeti. Krisztus elmeneteléről szóló prófécia eszméltetés népe fiai számára. A mellette való döntés elmulasztása tragédiává lehet. A bűn állapotában maradni halált jelent (Ez 3:18; 18:18). A céltévesztés, az Istentől való elszakadás az ember pusztulását jelenti. A rossz irányba haladó emberi élet egyre inkább elszakad az élet forrásától és kimerülve pusztul el. A Krisztusban adott lehetőség felelősségre indít. Krisztus útja a kereszthez, az Atyához vezet. A közvetlen párbeszéd lehetősége közte és népe fiai között a továbbiakban már nem adatik meg. Ellenfelei azonban újra nem értik kijelentését. A gőg süketté teszi az embert Jézus szavai számára. A földi lehetőségeken és eshetőségeken túlmutató szavakat mindenképpen e világi gondolkodásmód keretei közé igyekeznek beszorítani. Jézus megvilágítja a köztük lévő különbség hátterét és az ellentét okát. A lent és fent, az e világ és nem e világ fogalmai érzékeltetik azt a különbséget, amely Jézus és ellenfelei között van. Ezekkel a fogalmakkal érzékelteti azt, hogy az emberi adottságok egyrészt nem azonosak az Istenével, másrészt viszont azt is, hogy az ember annak a hatása alá került, aki állandóan ellene hangolja. A világ itt az Istennel szembehelyezkedett ellenség hatása alatt lévő szférát jelenti, a bűn hatalma alatt lévő életet, amelynek a vége pusztulás. Jézus nemcsak a diagnózist ismétli meg, hanem a terápiára is figyelmeztet. A bűn állapotában való lét halált jelent: aki nem hisz Jézusban, aki nem hiszi, hogy ő az, akiről a próféciák jövendöltek kezdettől fogva, az nem részesül az általa biztosított életben. A megmenekülés, az élet útja a Jézusba vetett hit, az iránta való bizalom. Kijelentésére újabb kérdés a válasz. Nem ad lényére vonatkozóan más kijelentést, csak azt, amit már eddig is elmondott. A tén archén ho ti kai lalo hymin fordítása elég nehezen oldható meg, teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy mit akar a görög szöveg mondani. Személyét illetően lehet egy ilyen megoldás: „A kezdet, amit már mondtam is néktek”. Elképzelhető azonban ez is: „Az vagyok, amit kezdettől fogva mondtam nektek”. Mindenesetre az világos, hogy Jézus ellenségei kérdését nem tartja jogosnak, és ezzel korábbi kijelentéseit megerősíti a próféciák Messiásra vonatkozó kijelentésének szellemében. Ő az, aki kezdetben volt; a kezdet Urával azonos. Ő az, akinek azonban nemcsak múltja, hanem jelene és jövője is van. Ő a szüntelenül létező, soha el nem múló valóság, az Atyával élő közösségben lévő, róla hiteles kijelentést megszólaltató Úr. Jézus nem függetlenítette magát küldetése során az Atyától. A világban azt képviselte, akitől a megbízást nyerte. Egy ígéretes kijelentés hangzik azután, miután megállapítja, hogy sok mondanivalója volna még. – A keresztre és az Atyához való felemeltetése olyan esemény, amely elősegíti felismerését. A kereszt a határtalan szeretet, a legnagyobb áldozatvállalás szimbóluma. Jézusnak az ember iránti szeretete végtelen. Jézusnak az Atya iránti engedelmessége maradéktalan. Tetteinek modellje az Atya tette, tanításának alapja az, amit tőle tanult. Az Atyára figyelő, neki engedelmeskedő Fiú az Atyával való közösségben lévő, az ő jótetszését tökéletesen megvalósító Úr. Az Atyáról úgy tesz bizonyságot, mint aki soha nem hagyta el, mindig vele maradt; küldetéséről úgy nyilatkozik, hogy mindig az Atya tetszésének megfelelően járt el. Azt tette, ami kedves előtte. Jézus feltétel nélkül engedelmeskedett az Atyának, az Atya szüntelenül vele volt. Az Atya tanítása a Fiú kijelentésében szólalt meg a világban. A Fiú hiteles képet adott, és megbízható ismereteket közölt e világban az Atyáról és az ő világáról. A bizonyságtételének jó visszhangja volt, sokan hitre jutottak, miközben tanított. Jézusnak nemcsak akadékoskodó vitapartnerei voltak, hanem hitre jutott követői is.

Ján. 8,30–38. Az igazság szabaddá tesz, a bűn szolgaságra kárhoztat.

Az Újszövetségnek kevés helye ad olyan teljes képet Jézus követéséről, mint az itteni. Ez magában foglalja az első lépéstől egészen végig, a célig tartó szakaszt. Követése azzal kezdődik, hogy hiszünk benne, vagyis hitelesnek tartjuk beszédét. Igaznak ismerjük el azt, amit Isten szeretetéről, a bűn félelmetes voltáról és az élet értelméről kijelentett. Jézust követni azt jelenti, hogy szüntelenül a szava mellett megmaradni. Menein en: kitartani szilárdan Jézusnak amellett a kijelentése mellett, amely az igazsághoz és ezzel a szabadsághoz vezet (vö. Jn 15:7; 1Jn 4:16; 2Jn 9; 1Tim 2:15; 2Tim 3:14; Gal 4:31; 5:1.13). A sztoikusoknál találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a bölcsesség és az igazság szabaddá tesz. Azonban az a szabadság, amiről itt szó van, magasabb rendű, mint a sztoikusok szabadsága, mint ahogyan az igazság is az a mennyei erő, amely megszabadítja az embert mindattól, ami a mennyei világtól elszakította. Ez az erő Jézusban jelent meg és általa adatik (Jn 1:9.14), az ő szava közvetíti. Ez a szó megtanít különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen dolgok között, és arra indít, hogy mellette maradjunk. Nem csupán egyszeri helyes állásfoglalásról van tehát szó, hanem hívő felismeréséről és elismeréséről annak, amit az Atya a Fiú által az ember megmentéséért tesz. Valóban szabaddá, vagyis igazi tanítvánnyá lehet általa az ember. Szabaddá a félelemtől, önmagunktól, az ellenségtől és annak hatalmától, a másik embertől és a bűn mindenféle formájától. Jézus ellenfelei hamis öntudattal mint Ábrahám utódai utasítják el a benne adott szabadságot. Nekik nincs szükségük rá, mert szabadok. Valóban, a különböző uralmak igája alatt is, így a babiloni fogság idején is a rómaiak uralma alatt is igyekeztek lelki-szellemi szabadságukat megőrizni, és az egy élő Isten uralmának tudatát ébren tartani. Jézus azonban itt nem arról a szolgaságról beszél, amire ők gondoltak, hanem arról, ami a bűn következtében minden emberre kihat és alkalmatlanná teszi az embert a teremtésben adott küldetése betöltésére. A vétkezés kényszerétől, az öntörvényű életstílustól szabadít meg Jézus, és ezt egyedül csak ő teheti meg, ugyanis az Izráelnek adott ígéretek is erről beszélnek. Ábrahám utódainak is szükségük van a szabadításra. Az egyetemes szolgaság állapotából az szabadíthat meg, aki szabad a bűntől: Jézus. Ő a Fiú, az örökös, aki otthon van az atyai házban. A szolga csak egy ideig lehet ott, a fiúságra való felszabadítás által válhat örökösévé annak. A bizonytalan létmód helyett Krisztus biztosat ajándékoz, és a kétes értékű státus helyett fiúi méltóságban részesít. A bűn szolgája nem maradhat meg Isten házában, a Fiú viszont, aki örökké ott marad, ha szabadságának részesévé tesz, biztosítja ennek a lehetőségét. Az igazi szabadság csak Jézus szabadítása által nyerhető el. Jézus ellenfeleinek hivatkozási alapját elismeri és ismeri, azonban kimutatja azt az ellentétet, ami az ősatyákra való hivatkozásuk és a tetteik között van. Ez a tény azzal magyarázható, hogy az ősatyákra való hivatkozásból nem származik az ő szellemében való tett, Jézus beszédének hittel való elfogadása. Ehelyett megölésének terve foglalkoztatja őket. Jézus és ellenfelei között a különbség nyilvánvaló. Ő az élet Urára, az Atyára figyel és tőle való üzenetet hirdet. Ellenfeleinek szándékai és tettei mögött az ő atyjuk van, aki a bűn szerzője és az igazság ellensége. Jézus szavának befogadása nélkül Ábrahám utódai az ellenség Istenellenes szándékainak végrehajtói, a bűn szolgái. Isten nevében akarják megölni Isten Messiását. Jézus beszéde Ábrahám utódai valóságos helyzetét tárja fel. Az Isten szövetségére emlékeztető tradíció nem lehet a szövetséget realizáló Krisztus ellensége. A tradíció és az élet összetartozik. Ha a tradíció életellenes gesztusok hivatkozási alapjává lesz, ott valami végzetes félreértés következett be azok körében, akik arra hivatkoznak. Ha Ábrahám magva az ellenség szövetségesévé lett és annak szellemében cselekszik, akkor megtagadta azt a szövetséget, ami az atyák Istenéhez köti (Mt 3:9; Lk 3:8; Gal 3:29; Róm 4:5).

Ján. 8,39–47. Isten Fia és a gonosz fiainak vitája.

Jézus ellenfelei ismételten hangsúlyozzák, hogy Ábrahámot tartják atyjuknak, vagyis Isten igazi népének, az ígéret örököseinek. Jézus ezt joggal vitatja el és tényekkel bizonyítja, hogy az állításuk nem állja meg a helyét. Eszméltet arra az ellentétre, ami Ábrahám tettei és az ő tetteik között van. Ha Ábrahám fiai volnának, akkor vele azonos tetteket vittek volna véghez, az Ábrahám lelkülete határozta volna meg őket. Ábrahám készségesen fogadta be Isten követeit egykor (1Móz 18:16), ők viszont meg akarják ölni az emberként köztük lévő küldöttét Istennek, aki az igazságot, a valóságot hirdeti nekik. Arról tesz bizonyságot, amit Istentől hallott. Jézus hangsúlyozza, hogy ő Isten kijelentését hirdeti, annak, amit mond, az Atya a forrása: Isten üzenetét adja át nekik. Ábrahám nem fordult gyilkos szándékkal az ellen, aki neki Isten szavát hirdeti. Más atya van a tetteik mögött, más határozza meg őket. Jézus nem azt veszi figyelembe, hogy önmagukról mit mondanak, hanem azt, hogy a tetteik mit mondanak róluk. A tetteik nem igazolják szavaikat, a tetteik jelzése a döntő. Tiltakoznak Jézus megállapítása ellen. Hémeis ek porneias ou gegennémetha: „mi nem paráznaságból születtünk”. Ez azt jelenti, hogy nem bálványimádó ősök az atyáik. A paráznaság az ószövetségi próféták szóhasználata szerint több esetben a bálványimádást jelenti (Hós 1:2; 2:4.7). Az írástudók nem kevés öntudattal hivatkoznak arra, hogy az izráeliták Isten fiai (5Móz 14:1), legalábbis ha a törvényt megtartják, a pogány népek ellenben mint bálványimádók a „paráznaság fiai”. Jézus ellenfelei tehát kellő öntudattal a közfelfogást szólaltatják meg álláspontjuk mellett, hiszen az Ószövetség sorozatosan arról tesz bizonyságot, hogy Isten különös módon atyja népének (2Móz 4:22; 5Móz 32:6; Ézs 63:16; 64:7; Mal 2:10). Amellett viszont, hogy azt hangsúlyozzák, hogy népük nem tartozik a bálványimádó népek közé, lehet a mondatnak egy Jézus születésére célzó éle. Jézus csodálatos születésével szemben ugyanis azt tartották, hogy Mária hűtlen volt Józsefhez, és egy Parthera nevű római katona van Jézus születésének hátterében. Jézus viszont az egy Atyára, az élő Istenre való hivatkozásukat ugyanazzal a módszerrel utasítja el, mint az előbbit. Ha ugyanis Isten volna az atyjuk, akkor annak meg kellene mutatkoznia az ő küldöttéhez való viszonyukban. Jézus világossá teszi, hogy ők nem Isten gyermekei, mert őt nem szeretik, Istentől való küldetését nem ismerik el, a beszédét nem értik meg, nem fogadják be, hiányzik belőlük a hit. Jézus mindinkább háttérbe szorítja ellenfeleit, akik nem hallgatnak rá. Nem az értelmi képességük hiányzik ahhoz, hogy Jézus igényét megértsék és hozzá forduljanak, vagyis nem a teremtésbeli adottságaik akadályozzák a Megváltó igényének elfogadását, hanem a gőg, az alázat hiánya és a saját nézeteik túlértékelése, vagyis önmaguk álláspontjának az abszolutizálása, bálványozása. Isten hangja helyett a hazugság atyjának hangjára hallgatnak, tőle valók, vagyis annak ihletése határozza meg őket. Az ek tou patros tou diabolou este: „az ördög atyától valók vagytok” antitetikus mondatszerkezettel van dolgunk és hyperbolikus kifejezésekkel. Bár e meghatározás alapján két személyre is gondolhatnánk, mint ahogyan vannak is, akik így értelmezik ezt a meghatározást, azonban itt nem szó szerint kell vennünk a meghatározást, hanem a hyperbolikus stílus szellemének megfelelően. Azt világítja meg ezzel Jézus, hogy Isten ellenségével van szellemi rokonságban népe vezető rétege. Aki nevének jelentése szerint vádoló, szidalmazó, ellenség. Az ő kívánsága Isten jószándékának a meghiúsítása, amelynek kivitelezését emberi eszközök igénybevételével akarja megvalósítani. Az anthrópoktonos az Újszövetségben csak itt és 1Jn 3:15-ben szerepel: programja az ember megsemmisítése. Embergyilkos tevékenységéhez szövetségest az emberi nem soraiban keres és talál. Kezdettől fogva az ember életének ellensége. Az igazságban, vagyis Isten mellett nem állt meg, nem akart mellette maradni, hozzá tartozni. Rendkívül tömören utal ez a kijelentés a Sátán bukására. Mivel az igazságtól elszakította magát, nincs köze ahhoz, hazug. A bűneset története ezt világosan mutatja. A hazugság elindítója, a hazugság szerzője. A Sátán lénye éles ellentéte Isten lényének. A Sátán jellemzői (gyilkos és hazug) szorosan összetartozó fogalmak, az élet és igazság ellentéteként, amelyek szintén összetartoznak. Jézus megvilágítja az ellenséget és módszerét, megerősíti vele szemben kijelentése hitelességét, kérdésével eszméltetve vitázó ellenfeleit mulasztásukra, adósságukra. Ő az igazságot szólja kettős értelemben. Hiteles, a valóságnak megfelelő képet ad Istenről és az ember helyzetéről. Azért szólít hitre, mert az ember valóságnak megfelelő helyzetén csak az segít, ha feltétel nélküli bizalommal fordul ahhoz, akit Isten megtartóként küldött el hozzá. Ő bűn nélküli, az igazságot szólja, amelynek forrása Isten. Jézus kijelentése hiteles, ha népe nem hallgat rá, nem hisz benne, akkor annak az oka nem a kijelentés közvetítőjében van, nem is a kijelentés forrásában, hanem egyedül benne. A nép távol került Istenétől. Nem tőle van, bármennyire hivatkozik is rá. Isten jelszóvá lett a számára, s a jelszóvá lett Istenre hivatkozva az embergyilkos eszközeként, a hazugság atyjának a módszereivel száll szembe az élő Isten életet jelentő, igazságot hirdető kijelentésével. Istentiszteletük istentelen, az élő Isten hiányáról árulkodik. Folyik a szertartás, de hiányzik belőle az Isten és az ő akaratára figyelő ember. Jézus az igazságot népéről akkor sem hallgatja el, ha ez egyértelműen elmarasztalást jelent számukra. Az önmagával eltelt népnek szüksége van a reális képre a maga helyzetéről.

Ján. 8,48–59. Az élet ígérete, Jézus nagyobb, mint Ábrahám.

Jézus ellenfeleinek a vádja egyre súlyosabb. A samaritánus jelző azt jelenti, hogy Izráel ellensége, a megvetett nép köréhez tartozik. Nem kevésbé súlyos a másik megállapításuk sem, ami azt jelenti: gonosz lélek hatása alatt áll, megszállott. Ha a fogalmak arám formáját nézzük, akkor a samaritánus egyúttal az ördögök fejedelmével hozható összefüggésbe, a Sátánt jelenti. A Jézus elleni vád tehát az, hogy Jézus az ördög fia, vagyis gonosz lélek hatalma alatt van. Jézust az Izráel táborán kívüliekhez sorolják, aki sem a néphez, a vallási közösséghez, sem Istenhez nem tartozik. Ő a vádat elutasítja és visszafordítja ellenfeleire. Tiszteli az Atyát, vagyis teljesíti akaratát, ők viszont nem tisztelik az ő küldöttét. Ezzel a magatartásukkal az Atyát sértik. Jézus nem a maga számára várja az elismerést. Nem az határozza meg kijelentő munkájában, hogy mi lesz annak emberi visszhangja. Abban a tudatban teljesíti küldetését, hogy van, aki egykor hiteles mércével méri meg személyét és munkáját egyaránt. Ő biztos abban, hogy végül nyilvánvalóvá válik öröktől fogva meglévő dicsősége, személyének és munkájának hitelessége. Az Atya iránti feltétlen bizalma akkor is megmarad, amikor népe teljesen negatív módon nyilatkozik róla. Kijelentő munkáját folytatja tovább, és az ő beszédének a megtartásához az örök élet ígéretét fűzi. Ünnepélyes formában közli az üzenetet, megerősítve annak rendkívül jelentős tartalmát (vö. 8:52.55; 14:23; 15:20; 17:6). Az embernek nemcsak a jelene, hanem a szó szoros értelmében a jövője, az élete függ attól, hogy megtartja-e Jézus beszédét, vagyis hittel fogadja-e és engedelmeskedik-e annak. Ahogyan már az előzőek során is szó volt róla, a hithez az örök élet ígérete fűződik (Jn 3:16.36; 5:24; 6:40.47), a hitetlenség következménye viszont a halál. A „nem lát halált” ugyanazt jelenti, mint a „nem ízleli meg a halált” (Mk 9:1; vö. Zsid 2:9), vagyis nem jut kárhozatra, nem lesz része az örök halálban. A halál Jézus által elvesztette borzalmas mivoltát, ő megszabadít annak hatalma alól. Így az ember testi halála az a kapu, amely által az ember Istenhez jut. Ez a kijelentés újabb botránkozást vált ki, és az ellenfél igazolva látja a maga álláspontját, amelynek hangot is ad. Jézust megszállottnak tartják. Kijelentését a maguk emberi gondolkodásmódja alapján ítélik meg. Személye és beszéde egyaránt botránkoztató számukra. Szavait szó szerint értik és helytelenül magyarázzák. Jézus ugyanis nem az ember biológiai létmódjáról nyilatkozik, hanem testi-lelki-szellemi létének, egész személyiségének a totális megsemmisüléséről szól, amikor halálról beszél, és ebben nem lesz részük azoknak, akik vele közösségben vannak. A megromlott emberi logika nem képes követni Jézus kijelentését, sem megérteni annak lényegét. A hitetlen szív nem tudja felfogni, hogy Jézusban valóban nagyobb van jelen népe körében, mint a próféták, Isten korábbi követei. Vádolják azzal gyanúsítva, hogy túlértékeli a maga személyét ahelyett, hogy kijelentése alapján elgondolkodnának, és megváltoztatnák személyére vonatkozó nézeteiket. A vita csak akkor eredményes, ha a vitázó partner kész többre jutni, és a maga álláspontját megváltoztatni. A hamis öntudattal rendelkező vitapartnerekkel Jézus nem szakítja meg a beszélgetést. A személye túlértékelésére vonatkozó vádat elutasítva partnereit újra tévedésükre figyelmezteti. Két dolgot hangsúlyoz. Az egyik az, hogy az igazi tisztelet és megbecsülés Istentől való és neki ebben van része. Az az Isten van mellette és azzal van állandó kapcsolatban, ismerve őt, akire ellenfelei úgy hivatkoznak, mint atyjukra, de hazug módon, helytelenül. A valóság, az igazság Jézus oldalán van. Ha ő azonosulna népe fiainak álláspontjával, hazuggá lenne. Az álláspont-változtatásra nem neki, hanem népe fiainak