Ján. VI. RÉSZ

Ötezer ember megvendégelése.

A szinoptikusoknál is olvashatjuk ezt a bizonyságtételt, amelyet már Mk evangéliumában is Jézus tengeren járása követ. A lényeges pontokon azonos Mk és Jn evangéliumának a bizonyságtétele, természetesen van különbség is tudósításuk között. Az esemény azonban, amiről az evangéliumi híradás szól, azt hirdeti, hogy Jézusban elérkezett az a Messiás, akiről a prófécia szólt (Ézs 55:1kk.): megelégíti népét, eljövetele az öröm kora. Van hatalma a természeti törvények fölött, van lehetősége arra, hogy a keveset nagy sokaság számára eléggé tegye, és a természeti törvények ellenére járjon ott, ahol aszerint az ember számára lehetetlen a járás.

Ján. 6,1–4. A csoda előkészítése.

A Galileai-tenger megnevezéshez fűződik még egy kiegészítő megjegyzés. A Tiberiás-tenger néven a Genezáret tava az Újszövetségben sehol nem szerepel, csak Jn 21:1-ben. Tiberiás városától kapta ezt a megnevezést. A várost Heródes Antipás alapította Kr. u. 26-ban és Tiberius császár tiszteletére nevezte el Tiberiásnak. Jézust messiási munkája során általában nagy sokaság vette körül, ugyanis azok a messiási jelek, melyeket tett, vonzották az embereket. Az etheóroun (act. ind. praet. imperf.), a tartós cselekvést kifejező igeforma érzékelteti, hogy Jézus nagyon sok esetben segített a reménytelen helyzetben lévő embereken. Láthatóvá tette, hogy isteni erejével az elesett emberek javát szolgálja. Gyakran használta tanítása színhelyéül a szabad természetet. Szövegünk nem határozza meg konkrétan, hogy itt melyik hegyről van szó, ugyanúgy, mint a Mk 3:13-ban és a Mt 5:1-ben. Tanítványaival sokszor volt a Mester egyedül, ahogyan azt a szinoptikusok is érzékeltetik, hogy elismételje tanítását és kérdéseikre feleletet adjon, érdeklődve aziránt, hogy megértették-e azt, amit hallottak és láttak. Az időpont meghatározása által jelzi, hogy a nagy sokaság jelenléte valóság, hiszen a páskaünnep közelében megszokszorozódott a gyülekezet létszáma.

Ján. 6,5–9. A szituáció ismertetése.

Jézus észrevette a nagy tömeget, amely a hosszú út után fáradt és éhes volt, tehát szüksége volt kenyérre. A Betsaidából való Fülöphöz fordul Jézus kérdésével. Így nyilvánvalóvá teszi azt a helyzetet, amelyben a nagy sokaság számárci kenyér előteremtésére van szükség. Jézus tudta, hogy mit akar tenni, kérdése által azt is látni akarta, hogy a tanítványok hogy ítélik meg a helyzetet és a rendelkezésükre álló lehetőségeket. Fülöp válaszából csak az derül ki, hogy nagyon sok kenyérre lenne szükség, vagyis az, hogy a megoldásra váró feladat igen nagy. Fülöp józanul méri fel azt a helyzetet, ami előállt, és közli, hogy mennyi pénz kellene ahhoz, hogy legalább valami keveset kapjon a sokaság. Fülöp az emberi lehetőséget mérlegeli és közli. Nagy létszámú éhes ember számára kenyeret kellene venni, amihez viszont sok pénzre lenne szükség. Egy másik tanítvány, András a figyelmet arra a kevés készletre irányítja, amely egy gyermeknél volt. Kevés készlet, nagy sokaság. András hangjából is az csendül ki, hogy a szituáció reménytelen, a kivezető út keresése esetén ő is csak az emberi lehetőségeket veszi figyelembe. Van itt egy gyermek, aki rendelkezik egy kevés készlettel – erről szól csupán. A tanítványok közül annak senki nem ad hangot, hogy Jézus által itt van az Isten. A szituáció, ha csupán az emberi lehetőségekre tekint az ember, valóban reménytelen. Ezt a tanítványok jól érzékeltetik. Sem Fülöp, sem András nem látja a kivezető utat, a megoldást.

Ján. 6,10–13. A csoda.

A csoda Jézus titka. A tanítványaitól azt kéri, hogy ültessék le a sokaságot. Amikor ez megtörtént, vette a kenyereket, az öt árpalepényt – erről csak János tudósít –, és miután hálát adott, kiosztotta azoknak, akik ott ültek. Hasonlóan a halakból is kaptak, amennyit akartak. Jézus szuverén úrként rendelkezik – nemcsak az emberekkel, hanem az anyagi világ dolgaival is. Az ő keze által történt a csoda. Imádságát tett követi, a hálaadást a kenyér szétosztása. Jézus mint az istenfélő családapa megvendégeli a család tagjait. Kezében a kevés megsokasodik, jut mindenkinek, sőt még marad is bőven. Mindenki jóllakott. Amikor ez megtörtént, a tanítványok kötelességévé teszi az Úr, hogy szedjék össze a maradékokat, ami 12 kosarat tölt meg. Jézus a tanítványokat részesévé teszi csodájának. Előkészítik az embereket a kenyér elfogadására és gondoskodnak arról, hogy a megsokasított eledelből semmi kárba ne vesszen. Nem maga helyett állítja be az Úr szolgálatába az embert, hanem maga mellett. Ő elégíti meg a sokaságot, ő sokasítja meg az eledelt, tanítványai csupán közvetítői az ő áldásának. Az Úr ajándéka annak megbecsülésére kötelez, ő nem engedi, hogy semmibe menjen az, ami az emberek számára szükséges és hasznos. Az Úr szemében a kenyérdarab is becses. A megmaradt kenyérdarab is hasznosítandó. A megmaradt kenyérdarabok sincsenek pusztulásra kárhoztatva. A csoda Jézus hatalmát szemlélteti, az anyagi világ és annak törvényszerűségei felett, jelzi a messiási prófécia beteljesedését, „éhezőket töltött be javakkal” (Zsolt 107:9). A Messiás kora a bőség kora. A bőség azonban nem jogosít fel az anyagi értékek tékozlására, vagy éppen felelőtlen kezelésükre. A tanítványok közelében nem veszhetnek el a maradék kenyérdarabok. A jóllakott sokaság mellett az a 12 tele kosár is hirdeti Jézus hatalmát, amely a vendégség után megmaradt.

Ján. 6,14–15. A csoda hatása.

A csoda hatása, következménye bizonyságtétel az Úr mellett. Akik észrevették, hogy mit tett, hirdették, hogy ő az a próféta, aki eljövendő, vagyis ő a Messiás. Jézus Messiás voltát hirdeti az is, hogy átlátta, mi a szándékuk vele. Tudta, hogy királlyá akarják tenni. Neki azonban erre nem volt szüksége, mert eleve az. A nagy sokaság szimpátiája Jézus iránt nem teszi őt elbizakodottá, újra elmegy a hegyre egyedül. A sokaság elismerő gesztusa nem vonja el az Atyától való közösségtől. A siker nem teszi elbizakodottá az Urat. Tudja, hogy minden sikerének alapja az Atyával való közösség. A hegy az Isten jelenlétének szimbóluma. Jézus azért keresi a magányt, hogy ne legyen egyedül, oda megy, ahol együtt lehet az Atyával.

Ján. 6,16–21. Jézus jár a tengeren.

A nagy kenyércsoda és Jézus tengeren járása egymás után következik a szinoptikusok szerint is (Mk 6:30–52; Mt 14:13–33), bár Lk csak a megelégítési csodáról tudósít (Lk 9:10–17). A szituáció ismertetése szerint a tanítványok este mentek le a tengerhez, és miután hajóba szálltak, a tenger túlsó partjára, Kapernaumba mentek, de Jézus még nem volt velük. Amikor a parttól kb. 5 km távolságra voltak, vihar támadt. A sötét éjszakában ez még félelmetesebb, mint egyébként. A szituáció válságos. A tenger magasra csapó hullámai között a tanítványok kínlódtak az evezéssel. Ekkor látták, hogy Jézus jár a tengeren, és mikor egészen közel ért a hajóhoz, nagyon megijedtek. Az Úr a természeti erők feletti hatalmát szemlélteti, isteni erejét jelzi tanítványainak. Hatalma félelmet vált ki. A természeti erőkkel szemben kemény küzdelmet folytató tanítványok Jézusnak a természeti erők fölötti hatalmát tapasztalják. Isteni erejének közvetlen hatása félelmet szül. Az Úr szavával, kijelentésével szünteti meg félelmüket. Az egó eimi, mé phobeisthe kinyilatkoztatás úgy hirdeti hatalmát, hogy az bátorítja és felszabadítja tanítványait. Jézus úgy közelít tanítványaihoz, hogy mindenekfeletti hatalmát áthatja az a szeretet, amellyel javukat szolgálja. Amikor be akarják venni őt a hajóba, azonnal ott voltak, ahová indultak. Jézus felgyorsította azt a folyamatot, ami a megérkezés megszokott idejéhez szükséges volt. Ő nemcsak a szélnek és viharnak, hanem a tengernek és az időnek is Ura. Jelzi, hogy általa és vele gyorsan célba jut az, aki kész a befogadására (Zsolt 107:30). Ha Jézus velünk van, a hosszú út rövidebb lesz és a nehéz harc könnyebb.

Ján. 6,22–23. A sokaság tapasztalata.

A sokaság, az, amely részese volt az előző nap a kenyércsodának, átélte azt, hogy Jézus kezei között a kevés készletből sok lesz, tagjai ott voltak a megelégített emberek között, megerősítik Jézus csodájának valóságát. Tapasztalatukká lett az, hogy Jézus hatalma rendkívüli. Ők tudnak arról, hogy Jézus nem szállt be abba az egy hajóba, ami ott, akkor rendelkezésükre állt. A tanítványok egyedül, nélküle indultak útnak. A sokaság ott keresi Jézust, ahol emberi számításaik szerint lennie kell, ahol legutóbb találkoztak vele. Tiberiásból azonban más hajók jöttek oda, ahol ők voltak, vagyis annak a helynek közelébe, ahol ettek a kenyerekből, miután hálát adott az Úr. A kenyércsoda az Úr hálaadásának kíséretében történt. Az imádság nyomán a Mindenható ereje hathatós segítség minden válságos helyzetben.

Ján. 6,24–25. A párbeszéd előzménye, előkészítése.

Ezt a párbeszédet Jézus tette, a kenyér megsokasításának csodája indította el. Jézus kenyérrel ajándékozta meg a nagy sokaságot, a sokaság királlyá akarta tenni, ő azonban kitért ez elől, otthagyta őket. A nép azonban nem nyugszik bele, keresi és kérdezi Jézust. Párbeszédet kezdeményez vele, azonban nem alakítja hozzá felfogását, gondolkodásmódját, kitart a maga szűk látókörű, csak a jelenre tekintő, a pillanatnyi, földi gondok által meghatározott nézetei és igényei mellett. Szeretné elnyerni Isten csodálatos jótéteményét a jelen kenyérgondjának megoldásához, de kitér Isten igénye elől. Elfogadja Isten küldöttének jótéteményét, de elutasítja Isten küldöttét. A gondolkodásmódjában földhözragadt, a múltat helytelenül értékelő nép Jézushoz fordul a maga igényével, de nem vállalja Jézus igényét. Olyan párbeszéd ez, amely Isten népe értetlenségét szemlélteti Isten küldöttével szemben. Istenbizonyítékot akar látni a feltétel nélküli hit igénye elől kitérve. – Jézus úgy veti fel a hit igényét, mint amely döntő jelentőségű követelmény Isten részéről népével szemben. A 24. vers megismétli a 22. vers gondolatát. Itt arról van szó, amit előzőleg már elmondott, de hogy az olvasók előtt világossá teszi, hogy a sokaság annak a ténynek, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nem voltak már ott a nagy kenyércsoda színhelyén, levonta a gyakorlati konzekvenciáját. Keresik és megtalálják Jézust. Ő nem zárkózik el előlük, úgy foglalkozik velük, ahogyan ő jónak látja. Nem a feltett kérdésükre válaszol, hanem a csodálatos megelégítési történetre irányítja figyelmüket. Leleplezi, mi van az emberben. A sokaság számára az a fontos, hogy jóllaktak, kenyeret kaptak. Ez is lényeges, azonban nem csak ez. A megelégítési csoda teljes értelme ennél sokkal több. Jézus tettének mélyebb értelmét viszont a sokaság nem értette meg. – Nyilvánvaló, hogy Jézus az ember testi szükségleteit is számon tartja, és azokra nézve is megoldást ad, azonban ennél többet tesz, ezáltal jelzi munkájának teljesebb és mélyebb értelmét. Tanítása szerint az embernek egzisztenciális megoldást hozott. Ez a megoldás személyéhez kötött és hit által nyerhető el.

Ján. 6,26–27. Buzdítás a maradandó eledelért való fáradozásra.

Jézus leleplezi Isten népe iránta való érdeklődésének a motívumait. A sokaság Jézus iránt érdeklődik, de csupán a maga kenyerére és biztonságára gondol. Az Úr kifogása az, hogy tetteiben nem látják meg azt a többletet, amit a megelégítési csoda fejez ki. – A sokaságban az az embertípus van előttünk, amely Jézust csak a maga javáért keresi. A földhöz és földiekhez tapadt gondolkodásmód kísértése nem mai, de ma is jól ismert. – A mulandó eledelről a maradandóra irányítja az Úr hallgatói figyelmét, az örök életre, arra az ajándékra, amelyet ő ad. A maradandó eledelért való munka nyomán nyeri el Jézus ajándékát az ember. Az örök életre tápláló eledelt az Emberfia adja. Istentől való felhatalmazás alapján teszi ezt. Küldetését az Atya hitelesítette. A sphragizein (3:13.33) jelentése itt is „megpecsételni”, „megerősíteni”. Isten pecsétje a látható és hallható jeladás által ajándékozott Szentlélek. A megpecsételés, Jézus küldetésének hitelesítése az ő megkeresztelkedése alkalmával történt meg. Miért fáradoztok? Mi az, ami betölti az életeteket? Jézus tanácsa legyen valósággá! Legyen fontos a maradandó eledelért való fáradozás. Legyen fontos az az igény, amelyet az Emberfia támaszt azokkal szemben, akik megtapasztalták hatalmát, megízlelték jóságát. A kenyeret ajándékozó Úr igényessé teszi azokat, akik keresik és kérdezik őt. Neki ugyanis fontos az ember jelene és jövője egyaránt. Az Emberfia az élet és az örök élet ajándékozója.

Ján. 6,28–31. Istennek tetsző dolog a hit.

Higgyetek abban, akit ő küldött! A galileaiak félreértették az ergazesthai fogalmát. Jézus azonban világossá teszi, hogy Isten igénye nem sokféle tett. A kérdezők kérdésének többes számú formulája helyett Jézus egyes számú formulát használ. Arról az egy dologról van itt szó, ami sorsdöntő, tanúsítsanak hitet Isten küldötte iránt. A hitnek kell meghatározni az Isten küldöttéhez való viszonyukat. Feltétel nélküli bizalmat vár az Úr az emberi keretek közt munkálkodó Fia iránt. Ez az egyetlen és nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy az eledelben való részesedés örök életre szóló legyen. – Az ember Istennel való kapcsolatát azzal rontotta meg, hogy bizalmatlan lett vele szemben, nem hitt a szavának. Ez a kapcsolat Krisztus által úgy áll helyre, hogy az ember hisz Isten küldöttében. Isten a közte és az ember közt megromlott kapcsolat rendeződését várja, rendezett viszonyt személytelen dolgok mechanikus véghezvitele helyett. – Jézus kitérő kérdést kap, a hit igényének burkolt elutasítása a sokaság válasza. „Milyen jelt mutatsz?” Az ötezer ember egyszer átélte, hogy a földi kenyér megsokasodott, a továbbiakban pedig azt várná, hogy ahogyan a mannacsoda ismétlődött a pusztában (2Móz 16:4–35), úgy újra a mennyei kenyeret adja nekik Jézus. Gondoskodjék állandóan táplálékukról; hogy a mindennapi kenyér gondjától megszabaduljanak – állapítja meg néhány jelentős írásmagyarázó. – Jézustól nagyobb csodát várnak, mint amilyen az előző volt. Ha ő ezt megteszi, csak akkor tekintik az eszkhatológikus üdvösség ajándékozójának. A zsidók kérdése voltaképpen ez: Képes vagy te arra, hogy isteni küldetésedről meggyőzz bennünket? Mit teszel, ami igazol? Jézus elutasítja kérésüket és világossá teszi, hogy annak a kenyérnek az esetében, amelyet ő ad, valami egészen másról van szó. – Isten igénye a hit igénye. Ez elől sokféleképpen ki lehet térni, ennek egyik fajtája az okoskodó kérdések sorozata, az Isten-bizonyíték, a hatalmi jel, az öncélú csoda igénylése. – Jézus egy dolgot kér, a feltétel nélküli bizalmat. A múltra hivatkozva tér ki népe Isten jelenlegi igénye elől. Isten népe megújuló kísértése, hogy a hit helyett látni akar, a jelenben munkálkodó Úr iránti bizalom nyilvánítását a múltra való hivatkozással utasítja el. A múlt jelentőségének eltúlzása, a jelen jelentőségének lebecsülése szintén Isten népének tipikus bűnei közé tartozik.

Ján. 6,32–34. Nem Mózes adta, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret.

Újra kettős amen vezeti be a mondatot. Jézus mondanivalóját negatív és pozitív formában erősíti meg. Az ellentét nyilvánvaló a zsidó tradíció és Jézus kijelentése között. Mózes nem ajándékozó, csak az ajándék közvetítője (2Móz 16:15). A kenyér ajándékozója Isten. Ezenkívül a manna nem is az igazi mennyei kenyér. Az igazi mennyei kenyér adományozása nem a múlt eseménye, hanem a jelené, amelynek kettős ismertetőjele van. Az egyik az, hogy a mennyből száll alá. A másik az, hogy életet ad a világnak. Ez a kijelentés Jézus személyére, küldetésére és küldetésének jelentőségére irányítja a nép figyelmét. – Jézus lényeglátásra tanít, a múlt és a jelen eseménye helyes megítélésére, valamint Isten és emberi eszköze szerepének helyes megítélésére. A múlt nagyjai nem kerülhetnek a jelenben munkálkodó Isten helyébe. Jézus leleplezi Isten népe bálványozásra hajlamos szándékát, hirdeti az élő Isten jelenben nyújtott, kozmikus jelentőségű ajándékát. Isten mennyből való ajándéka, amit a jelenben ad, több, mint amit a múltban adott, és összehasonlíthatatlanul szélesebb. körnek szól: életet ad a világnak. Nemcsak kenyeret, hanem életet ajándékoz, nemcsak Izráelnek, hanem az egész világnak szól Isten ajándéka. – Jézus kijelentésére látszólag helyes a nép visszhangja. A későbbiek bizonysága szerint azonban nyilvánvaló, hogy az Úr kijelentését félreértették, mint ahogyan a samáriai asszony (Jn 4:15).

Ján. 6,35–36. Jézus életet ad – hitet vár.

A párbeszéd folytatódik tovább. Jézus hallgatói kérésére nyíltan, egyenesen, világosan válaszol: „Én vagyok az élet kenyere”. Jézus válasza az egó eimi kijelentés formájában összefoglalva mondja el, hogy az ő személyében van ott az, ami iránt érdeklődtek, benne kapják meg azt, amit kértek. Jézus kijelentésében adatik az embernek az életet jelentő ajándék. Isten igazi kenyere az ő személyében van köztük, egyébként sehol nincs. Ezért csak akkor lehet az emberé, ha őhozzá jön. Aki ezt teszi, az többé nem éhezik és nem szomjazik. A kijelentés paradoxiája nyilvánvaló Jézusnak ebben a mondatában. Aki ugyanis valamit tőle szeretne elnyerni, annak tudnia kell azt, hogy őt magát kell elfogadnia. Aki az élet ajándékáért járul hozzá, meg kell tanulnia, hogy ő maga az, akit tulajdonképpen akar. Ő adja tehát az élet kenyerét, mivel ő maga az. A ho artos tés zóés gen. qual. vagy ahogyan az 51a-ban szerepel: ho artos ho zón azt jelenti: az életet teremtő erő. Élővé tevő hatalomról van szó. Ő az, aki nem önmagáért, hanem az Atya szolgálatában az emberért van, fontos, nélkülözhetetlen a világ számára. Az egó eimi igék nem Jézus lényét határozzák meg, hanem kijelentésének, küldetésének jelentőségét az ember számára. Aki életet akar nyerni tőle, hinnie kell benne, vagy ahogyan képes kifejezéssel élve fogalmazza meg a szövegünk, oda kell menni hozzá. A „Jézushoz odamenni” kifejezés ugyanabban az értelemben szerepel, mint a 37.44k..65; valamint az 5:40 és 7:37 versekben. A kijelentő magához szólítja az embereket, és akik hallgatnak rá, azok odamennek hozzá. Az élet utáni vágy beteljesedése jut kifejezésre abban az ígéretben, hogy az éhező éhsége és a szomjazó szomjúsága megszűnik. A kenyér szimbolikus értelme, az élet kenyerének és élet vizének az azonos jelentéstartalma nyilvánvaló. Az üdvösség nem oldható el, nem függetleníthető Jézus személyétől, csak általa nyerhető el. Aki hozzá jön, annak soha többé nem kell éhséget szenvedni. A kenyér az éhség csillapításának eszköze, a víz a szomjúságot szünteti meg. A második képpel is ugyanazt mondja. Megerősíti kijelentése hitelességét. A képes kifejezésekkel a szöveg azt fejezi ki, hogy a Jézussal való személyes kapcsolat, az iránta megnyilvánuló feltétel nélküli bizalom, a belé vetett hit által lesz az ember az örök élet részese. – Jézus szava szemére veti hallgatóinak hitetlenségét. Igénye nem új. Azok, akik körülötte vannak, hallották tanítását, látták őt és jeleit. Nem ez az első messiási jel. – Jézus munkájának nincs pozitív visszhangja. – Krisztus az örök élet feltételét biztosítja, rajta nem múlik, aki él vele, az biztonságban lehet, mert az élet teljességében részesül. Aki hit által személyes kapcsolatba kerül vele, azt élteti Krisztus. Az élet feltétele Krisztusban adott, a hozzá járulás, a belé vetett hit az ember készségének megnyilvánulása az Isten részéről biztosított javak elfogadására.

Ján. 6,37–40. Jézus megtart és feltámaszt.

Egy zárt egységet képez ez a részlet. Leszögezi, hogy csak az kerül kapcsolatba vele, amit az Atya neki ajándékozott. „Mindaz, amit az Atya nekem adott, hozzám jön.” Az evangélista kedveli a neutralis pan használatát (39. v.; 17:2; 1Jn 2:16; 5:4). Jézus kettős függőségi viszonyról szól ebben a részletben. Az egyik az ember és teremtője viszonya, a másik az Atya és a Fiú viszonya. Az Atya döntése nemcsak a Fiú döntése mögött van ott, hanem az ember élete mögött is. Jézus világossá teszi, hogy ő a maga küldetésében az Atya akarata szerint jár el, és megtartójává lesz annak az embernek, aki hozzá jön, oly módon, hogy az nem vész el. Jézus az ember megtartója nemcsak a földi életében, hanem a halál állapotában is. A halál átmeneti állapot az ember számára. Jézus a halálból életre támaszt az utolsó napon. Az ember a maga mulandó és romlandó létmódja helyett dicsőséges, soha el nem múló életet nyer. Az utolsó nap új létmódot ígér az ember számára. Az Atya akarata az, hogy mindaz, aki élt a Krisztusban adott lehetőséggel, mindaz, aki hisz benne, örök életet nyerjen, feltámadásban részesüljön. Az Atya akarata az, hogy a Fiú által adott lehetőség az ember javát szolgálja. Az Isten részéről biztosított objektív adottság akkor lesz az ember számára áldás, ha az ember Isten igényének megfelelően él vele. A theórein és a pisteyein: hen dia dyoin, azaz két fogalom által fejezi ki ugyanazt a dolgot. – Az Atya döntésétől feltételezetten érvényes Jézus megtartó munkája. Jézus mindenkit fogad, aki hozzájön, senkit nem vet ki; azért jött le a mennyből a földre, hogy teljesítse az Atya akaratát, aki általa nyújtja az ember megtartásának és feltámasztásának lehetőségét. A Fiú azt teszi, amit az Atya rábízott, és abban a körben teszi, amit az Atya meghatározott.

Ján. 6,41–44. Zúgolódás, botránkozás Jézus kijelentésére az emberi válasz.

A 41. vers a 35.-re utal vissza. A tömeg részéről a hit elutasítása egy „csendes tüntetés” formájában történt. Nem reflektáltak pozitívan Jézus kijelentésére. Ott némán álltak ellen Jézus igényének, itt zúgolódnak. A gongyzein artikulálatlan morajlás, zúgás, a bosszankodás, a békétlenség jele. Itt már a zsidók lépnek fel a nép helyett. Jézus kijelentésén botránkoznak. Azon ütköznek meg, hogy az az ember, akinek családját jól ismerik, azzal az igénnyel lép fel, hogy ő a kijelentő, a mennyből való. – Jóllehet ember, ismert a családja, azonban nemcsak ember, kijelentésében éppen ez válik nyilvánvalóvá. Az evangélium ugyan Jézus születésének hátteréről nem szól oly módon, mint Mt és Lk, azonban Jézus kijelentése erről bizonyságot tesz. Jézus azoknak a zsidóknak, akik bár Isten népének tartják magukat, de annyira csak önmaguk lehetőségeivel és adottságaival számolnak, az Atyának az emberi ráción kívül lévő hatalmáról szól, amely nemcsak Jézus születése és küldetése mögött van ott, hanem ott van az ember élete mögött is, és az ő akarata kell ahhoz, hogy az ember, a csak földi dolgokkal, körülményekkel és adottságokkal számoló ember, Isten földhöz ragadt népe kimozduljon a holtpontról, elinduljon a neki ajándékozott Szabadítóhoz, és éljen azzal az élettel, amely a halál ellenére adatik az utolsó napon az embernek. A helkein fogalma jelzi, hogy isteni vonzásra, felülről való energiára van szükség ahhoz, hogy az ember elinduljon a Krisztushoz, hitre jusson. – A zsidóknak a Jézusra vonatkozó ismerete igaz, de az igazságnak csak az egyik oldala, az igazságnak csak a fele. A másik fele az, amit Jézus kijelentése tartalmazott: ő a mennyből szállt alá és funkciója az ember számára az, amit biológiai léte számára a kenyér jelent. Az emberi tapasztalat nem elég Krisztus titkának a megismeréséhez, a helyes és teljes Krisztus-képhez kijelentésre van szükség. Az ember a maga ismeretei alapján csak részigazságokig juthat el, kijelentésre van szüksége ahhoz, hogy a részigazság teljes igazsággá legyen. Krisztus ember, ezt állítják a zsidók, és ez igaz, de nem csak ember, ezt jelenti ki ő maga úgy, hogy hirdeti nemcsak Istentől való eredetét, hanem tőle való küldetését is. – Az öntelt embert alázatra inti a maga küldetése korlátaival reálisan számoló Krisztus. Jézus rendre inti azokat, akik kijelentésén felháborodtak, mert ezzel annak adták jelét, hogy Istenről beszélnek ugyan, de csak önmagukkal és az emberi lehetőségekkel számolnak. Önmagukat tartják minden dolog mértékének, a teljes igazság forrásának. Az Úr korlátlan hatalmára eszmélteti Isten öntelt népét Jézus. Az Atya minden lehetőségnek az Ura, akitől nemcsak ő függ küldetése teljesítésében, hanem az ember is, a benne adott lehetőség elfogadásában. Az Atya munkája úgy hat az emberre, mint a mágnes a vasreszelékre. Az Atya munkája döntő az ember számára. Jézus küldetése azok számára jelent áldást, akiket az Atya erre az áldásra méltatott. Az Atya indítására van szüksége az embernek ahhoz, hogy Krisztushoz mehessen és megtartó munkájának részesévé legyen.

Ján. 6,45–51. A pusztai manna és az „élő kenyér”.

Isteni titok kijelentése emberi fogalmakkal. Az evangélisták úgy igyekeztek megszólaltatni Krisztus kijelentését, hogy az Isten szava maradjon, ugyanakkor arra törekedtek, hogy Isten szava úgy hangozzék, hogy megragadja azt az embert, akinek a számára Isten kijelentése jelenti a gyökeres és végérvényes megoldást. Jézus kijelentése úgy szól közvetlen környezetéhez, hogy az ismert üdvtörténeti eseményekkel összefüggésben eszméltet arra a többletre, amit ő jelent nekik, de nemcsak nekik, hanem az egész világnak. – Jézus egyetemes érvényű megváltó munkáját hirdeti, a világért adja oda életét, képes kifejezésekkel, emberi szavakkal világítja meg ezt az ember számára döntő jelentőségű tényt. Ismert fogalmak által közli az ismeretlent, emberi fogalmak által Isten eszkhatológikus tettét, szabadító munkáját hirdeti úgy, hogy az emberi fogalmak jelzéseivé válnak tettei oly módon, mint ahogyan a különböző útjelző táblák, illetve az élet különböző területein használt egyezményes nemzetközi jelzések. – János evangéliumának e részlete nyilvánvalóvá teszi, hogy a fogalmak jelzéseit helyesen kell megértenünk ahhoz, hogy Jézus kijelentése közvetítse számunkra azt, amit hallgatóinak hirdetett: Isten páratlan jelentőségű, minden ember számára életet, örök életet jelentő munkáját. – A múlt Istene a jelen szabadító Ura. A manna ajándékozója az élet ajándékozója. Az üdvtörténeti múlt előre mutatott arra a korszakra, amelyben Isten nem csak egy nemzedéknek ad csodálatos, a maga körülményei között megoldást jelentő segítséget, hanem az egész világnak úgy, hogy az nemcsak földi körülményei között jelent megoldást, hanem azon túl is. Isten az ember tanítója, megtartója, üdvözítője, ha él azzal a lehetőséggel, amely Jézus által adatott.

45–46. Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.

Az Atya rejtett munkája a Fiúhoz juttatja el az embert. Az a feszültség, ami a 44. versben érzékelhető, a 45. versben oldódik fel oly módon, hogy nyilvánvalóvá válik az Atya egyetemes, mindenkit átfogó szeretete. Az, ami az ember számára lehetetlen, Istennek lehetséges, és Isten a maga korlátlan lehetőségét az ember javára érvényesíti. A pantes, pas fogalmai annak az Istennek a jóságát hirdetik az emberi nem iránt, aki már az ószövetségi korban Izráel prófétái által is azt a kort hirdette (Ézs 54:13), amikor mindenki ismerni fogja őt (Jer 31:34; Ézs 11:10; Jóel 3:1). Mindenkinek szabadsága van arra, hogy az Atya hatása alá kerüljön, mert erre ő teremtett lehetőséget. Az Atya Lélek által való hatásának következménye az ember megvilágosodása. A prófétai idézet bevezető formája ugyanaz, mint az ApCsel 7:42; 13:40-ben vagy a Róm 9:25-ben. Kai esontai pantes didak toi theou. Isten az eszkhatológikus kor eseményeként úgy hirdetteti a Messiás megérkezését, hogy vele párhuzamosan hirdeti az ő emberek bensőjében láthatatlanul, de valóságosan végbemenő munkáját (Ézs 54:13; Jer 24:7; 31:33–34; Jóel 2:27; Hab 2:14; 1Jn 2:20.27; 1Thessz 4:9). Az Atya részéről biztosított lehetőség nemcsak az, hogy van Jézus, hanem az is, hogy az ember odamehet hozzá. Az evangélium azt hangsúlyozza, hogy a hit az eszkhatológikus kor ajándéka, amely nem az ember természeti adottságaiból ered, de nem is mágikus dolog. Az Atya hatására az ember elindul Jézushoz, és aki hozzá megy, azt ő nem utasítja vissza. Az Atyát hallgatni és tőle tanulni azt jelenti: hinni, Jézushoz menni. Ez a kijelentés nyilvánvalóvá teszi, hogy a hit lényegéhez mennyire hozzátartozik a paradoxia. Az Atya munkája, az ember készsége egyszerre és egymástól el nem választható módon nyilvánul meg benne. Az Atya szava Krisztus által szól. Krisztus jeleníti meg az Atyát, ő szól Jézus önkijelentésében és később a keresztyén igehirdetésben. Az Atya Krisztus által lett az ember tanítója. Jézus által érkezett el az a kor, amiről a próféták előre szóltak. Isten emberi szavak által szól, az emberi szó Isten szava lehet, erőt közvetítő, embereket a holtpontról elmozdító, gyógyító, megújító üzenet.

47–51. Az élet objektív és szubjektív feltétele.

„Aki hisz, annak örök élete van.” Jézus a közismert nyomósító szóval erősíti meg korábbi kijelentését a 35. vershez kapcsolódva. Újra felveti a levél főtémáját, és két oldalról világítja meg azt. Az ünnepélyes bevezető után először a megtartó erő szubjektív feltételéről szól: aki hisz, annak örök élete van; majd közvetlenül ehhez kapcsolódva az örök élet objektív alapját világítja meg képes kifejezéssel: „én vagyok az élet kenyere”. A 31–33. versekre utal Jézus önkijelentése. Az atyák és a Jézusban hívők közti különbséget világítja meg. Az atyák korában a manna a pusztai generáció számára csodálatos segítség volt, azonban a haláltól nem mentette meg őket. Aki azonban abból a kenyérből eszik, amely Jézus személyében a mennyből szállt alá, örökké fog élni. Erőteljes hangsúly kerül arra, hogy maga Jézus, és nem a Mózes korában adott manna az élő kenyér. Egyrészt megismétli mennyei eredetét, másrészt új motívum jelentkezik ebben a kijelentésben az evés mozzanatának megemlítésével, bár ez nem jelent új dolgot. Ahol ugyanis eledelről, kenyérről van szó, ez a motívum, az evés képzete természetesen adódik. Nyugodtan használhatjuk ezt a kifejezést, mert ugyanazt jelenti, mint amit az, hogy valaki Jézushoz jön és benne hisz, vagyis a vele való személyes kapcsolat kifejezésére szolgál. A hit és a „kenyérből való evés” más fogalmak ugyan, azonban ugyanazt a lényeget fejezik ki. Mindkettőhöz ugyanúgy az örök élet ígérete fűződik. Az élő kenyér kifejezés is ugyanazt mondja, csak világosabban, mint amit az élet kenyere kifejezés jelent. Mivel Jézus maga élő, képes arra, hogy életet, örök életet adjon. Jézus az élet objektív feltételét biztosítja. Jézus önkijelentésének paradox jellege nem abban a részletben a legélesebb, hogy Jézus József és Mária fia, a mennyből alászállt kenyér, hanem abban, hogy ő, aki a mennyből szállt le, azért az élet kenyere, mert ő a megfeszített, az önmagát áldozatként odaadó Úr, aki testét adja a világ életéért. Ez a kijelentés botránkoztató, és ezt még csak fokozza a sarx fogalmának használata. A mennyből jött megfeszített Jézus lesz – és éppen mint megfeszített – az élet kenyere. Jézus megerősíti a kijelentése befogadásához fűződő ígéretet: aki hisz, annak örök élete van. Ő és a vele való személyes kapcsolat összehasonlíthatatlanul nagyobb ajándékot jelent az ember számára, mint amit a pusztai generáció számára a manna jelentett. A Jézussal való személyes közösség ugyanis azt jelenti, hogy az ember oltalmat, védelmet nyer a halál erőivel szemben. Személyisége nem semmisül meg. Ahogyan ugyanis a védőoltás védelmet jelent a különböző betegségekkel szemben, a Krisztussal való közösség úgy jelent oltalmat a halál pusztító hatalmával szemben. A mennyből való Krisztus és a történeti Jézus azonosítását a kijelentő Úr teszi meg. Ő világítja meg az életet jelentő munkájának alapját: önmaga feláldozását a világ életéért.

Ján. 6,52–59. „Ha nem eszitek az Emberfia testét…”.

Jn evangéliuma nem ismétli a szinoptikusokat, hanem bizonyságtételükre épít, ezért az úrvacsoráról szóló tanítás is feltételezi azt, ami ott található, és így ki is egészíti azt. Az 1. század végén élő gyülekezetek számára Jézus tanítását úgy szólaltatja meg, ahogyan arra ott és akkor szükség volt. Aláhúzza az úrvacsora jelentőségét, óv annak elspiritualizálásától, de mágikus értelmezésétől is. A spiritualizáló értelmezés kísértése, a gnosztikus kísértés az 1. század vége felé erősödik. Így a doketista gnosztikusokkal szemben még erőteljesebb hangsúlyt tesz az evangélium megfogalmazásában arra, hogy Jézus teste nem látszattest, hanem valóságos. Míg Mk 14:22.24; Mt 26:26.28; Lk 22:19k. szövegében a sóma és haima szerepel, ugyanígy az 1Kor 11:24k. és a 10:16k.-ben is, Jn evangéliumában a sóma helyére sarx kerül, a „hús”, a vaskos realitást kifejező fogalom és trógón sarka kai pinón mou to haima „aki eszi (rágja) az én testemet, és issza az én véremet” kifejezéseket használja. Az evangélista az itt szereplő fogalmak használatával is tiltakozik a gnosztikus irányzatok ellen. Hangsúlyozza, hogy evésről és ivásról van szó, nem csupán lelki magatartásról. Így küzd az ellen a felfogás ellen, amely az úrvacsorát csupán szimbólumnak tartja, vagy jelentéktelen, járulékos elemnek a hit mellett. Jézus úgy adja magát a gyülekezetnek, hogy valóságos eledelt nyújt, és valóságos italt ad. A spiritualizáló törekvéssel szemben az úrvacsora realizmusa biztosítja Krisztus ajándékának konkrét voltát, valóságát, amely eszmélteti az egyházat hite alapjára, Krisztus váltságmunkájára. Az úrvacsora gnosztikus spiritualizáló értelmezésével szemben a másik kísértés az, hogy az úrvacsora mágikus varázsszer, valamiféle pharmakon athanasias „halhatatlanságot biztosító orvosság”, ahogyan Ignatius nevezte. (Így nevezték egyébként az ókorban a különböző betegségek ellen adagolt gyógyszert, amelynek feltalálását Ízisznek tulajdonították). Elképzelhető, hogy Ignatius azzal a szándékkal alkalmazta ezt a meghatározást az úrvacsorára, hogy ezzel kifejezésre juttassa a maga meggyőződését, amely szerint nem a közismert gyógyszer, hanem az úrvacsora biztosít halhatatlanságot (ad. Eph. 20:2). Az ókorban a misztériumkultuszok szertartásait, köztük a kultikus étkezéseket úgy tekintették a híveik, hogy az ételben magát az istenséget veszik magukba, és elsajátítják tulajdonságait. Annak a kijelentésnek, hogy Krisztus teste és vére eledel, azok a képzetek szolgálnak alapjául, amelyek szerint azzal, hogy az ember valamilyen, az istenséget megtestesítő eledelt elfogyaszt, belső egységre jut vele, életének részesévé lesz. Az általános vallástörténetnek e tanítása nagyon széles körben elterjedt. Eszerint ugyanis a kultikus étkezés, a megszentelt eledel élvezete a résztvevőt mágikus módon isteni erő részesévé teszi. János evangéliuma az úrvacsora mágikus értelmezése ellen küzd azzal, hogy tanításában mintegy újra meg újra visszatérő motívumként hangsúlyozza a hit jelentőségét. – A zsidók részéről Jézus kijelentése vitát szül. pós dynatai houtos hémin tén sarka autpu phagein? Abszurd dolognak tartják Jézus szavát. A zsidók botránkozásának kettős oka van. Jézus kijelentését szó szerint értik, teste, húsa elfogyasztására gondolnak valahogy úgy, mint ahogyan az áldozati állatok húsának meghatározott részeit a törvény előírása szerint megették. Érthetetlen számukra Jézus kijelentése, mert a maguk elgondolása, a maguk értelme alapján próbálják felfogni azt. Ez az egyik oka botránkozásuknak. A másik viszont az, hogy Jézus lehetőségeit is csak emberi mértékkel mérik, jóllehet számos jelét adta annak, hogy benne az az Isten jelent meg, akinek semmi sem lehetetlen, de a „hogyan” mindig az ő titka marad. A „hogyan” kérdésre Isten válasza az, hogy embereknél ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. – Jézus kijelentése hitet igényel, vagyis feltétel nélküli bizalmat az iránt, aki a kijelentést adja. Aki ugyanis hit nélkül, a maga emberi felfogóképessége alapján próbálja meg mérlegelni és megérteni Isten kijelentését, az botránkozik, felháborodik, vitát provokál és produkál. Isten kijelentése nem lehet vitatéma: Isten kijelentésének nem ez a célja; hanem hogy, az ember részéről hittel párosuljon. A vitázó ember hitetlenségét árulja el, önteltségéről tesz bizonyságot, és hiányos istenismeretről vall. Jézus kijelentése megértésének feltétele a hit, az alázat és a helyes istenismeret. – Jézus további kijelentése ezt segíti elő. – Jézus a vitázó zsidók kérdésével szemben megerősíti kijelentését. Világossá teszi, hogy kijelentésének hitelessége nem attól függ, hogy mi annak az emberi visszhangja, népének hitetlen tagjai hogyan fogadják. Ellenfeleinek kérdésére, mely a kijelentés tartalmára vonatkozik, nem is válaszol, mivel sem kortársait, sem az utána következő nemzedéket nem menti fel a hit követelményének teljesítése alól. Nem bizonygatja Jézus, hogy hogyan adhatja testét, hanem arról szól ünnepélyes, nyomósító formulával, a dupla amén kifejezéssel, hogy kijelentése hiteles, érvényes szó. Először negatív formában szól annak következményéről, ha elmulasztják hallgatói az Emberfia testének evését, és vérének ivását, vagyis az úrvacsorával való élést, a Krisztus áldozatának elfogadását. A kegyes zsidó számára ez a kijelentés nemcsak éles, hanem egyenesen botránkoztató, ha racionális értelemben veszi (3Móz 17:10–14). Arról van itt szó, hogy az örök életből kizárja magát az, aki nem eszi az Emberfia testét, és nem issza vérét, vagyis nem él azzal az ajándékkal, amit a történeti Jézus a valóságos Isten és valóságos ember halála által ad neki, ha nem él abból az áldozatból, amire Jézus mint a megfeszített Krisztus képes. Aki nem él a názáreti Jézus áldozatából, annak nincs élete, legfeljebb biológiai léte van. Aki nem kerül közösségbe Istennel, az önmagát zárja el attól a lehetőségtől, hogy benne élet legyen, vagyis Istennel közösségben, Istennek tetsző életet éljen. Ugyanez a gondolat pozitív formában megfogalmazva így szólal meg: ho trógón mou tén sarka kai pinon mou to haima echei zóén aiónion… Ez a megfogalmazás még élesebb. A trógón fogalmának jelentése: „rágni”, „enni”, „harapni”, tehát az evést úgy jelenti, hogy annak az egyes mozzanatait is úgy részletezi, ahogyan azok a valóságban végbemennek. Jézusnak e pozitív formában megfogalmazott igénye abban viszi tovább az előző kijelentést, hogy ez világossá teszi, egyértelműen hirdeti, hogy az Emberfia azonos a testté lett Igével, a történeti Jézussal, és ő úgy adja magát az emberért, hogy elérhetővé teszi magát az embernek, viszont az ember készsége, elfogadó, befogadó aktusa kell ahhoz, hogy Krisztus reális ajándékát megragadja, éljen vele. A Krisztus testét enni és a vérét inni azt jelenti, hogy élni azzal az ajándékkal, amelyet a történeti Jézus úgy tett valósággá, hogy magát és így Istent elérhetővé tette az ember számára. Ahhoz viszont, hogy Krisztus az embernek örök és az utolsó napon dicsőséges testben való életet jelentsen, szükséges az emberi aktivitás, az ember részéről annak a készségnek a megnyilvánulása, hogy a magáévá teszi Krisztust, kinyúl az ő megtöretett teste és kiontott vére, vagyis az új szövetségkötés alapján adott ajándék után, elfogadja Krisztust. Ez azt jelenti, hogy nemcsak Krisztus segítsége, gyógyító ereje, hanem ő maga, igénye is annyira valósággá válik az ember életében, mint amilyen valóság az evés és az ivás. Az úrvacsora azt jelenti, hogy az ember láthatóan is kifejezi, hogy Krisztust akarja, ajándékával és igényével együtt. Krisztus önmagát adja: aki vele él, az már a jelenben az örök élet részese. Pál apostol kifejezésével élve abban Krisztus él, vagy a Zsidókhoz írt levél terminológiáját használva az eljövendő világ ereje hat benne, a jövőben pedig dicsőséges létmódra nyer lehetőséget. Jézus kijelentése tehát abban is továbbviszi az előző gondolatot, hogy az úrvacsora jelentőségét nemcsak a jelenre, hanem a jövőre nézve is megvilágítja, vagyis hirdeti az úrvacsora eszkhatológiai kihatását, jelentőségét. „Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.” A szövegek az aléthés fogalmát nem egyértelműen hagyományozták. Az aléthés formát találjuk a szövegek többségében, mellette némelyek az aléthós formát hozzák. Az aléthés jelentése: „Érvényes”, „igazi”, „el nem rejtett”, „nyilvánvaló”, „megbízható”, „valódi”. Az aléthós jelentése: „igazán”, „valóban”, „bizony”. Az aléthós forma megerősíti az előző kijelentést. Úgy van, ahogy az előzőkben elhangzott. Jézus teste valóban eledel és a vére ital. Mások szerint viszont itt a hangsúly azon van, hogy Jézus teste valóban az igazi étel, és vére az igazi ital a nem igazival szemben, ugyanis az életre táplál, kapcsolatot teremt az élő Isten és a halandó ember között, amennyiben az ember vele Jézus igénye és útmutatása szerint él. – Az úrvacsora realizálja és állandósítja az Isten és ember közösségét, a személyes kapcsolatot Krisztussal. A Fiú küldetésének hátterében az élő Atya van: ho zón patér. Ugyanaz a ho zón szerepel az Atyajelzőjeként, mint amelyik korábban az artos, „a kenyér” jelzőjeként szerepelt. Az élő Atya van Jézus küldetésének hátterében. Ahogyan ő az élet birtokosa, forrása és továbbítója, ugyanúgy a Fiú is az életet közvetíti azoknak, akik az úrvacsorában részesülnek. A Jézussal való személyes közösség, amely az úrvacsorában nyilvánvaló, az élet erejében részesíti azokat, akik élnek vele. – Krisztus tanításában a kenyértől indult el és a kenyérhez jutott. Tanítása kezdetén történeti Jézusként hirdeti önmagát, itt pedig mint az örökkévaló Krisztust, aki az Atya által él és éltet. A pusztai generációval szemben Jézus kortársai benne az élet forrásával találkozhatnak. A beszéd zárómondata a 33.50–51 versek gondolatát eleveníti fel, és megerősíti az úrvacsora sákramentumához fűződő ígéretet. Krisztus nemcsak a jelenre, hanem a jövőre nézve is tökéletes megoldást készített az embernek. – Aki az úrvacsorával él, az örök élet eledelében részesül. – Jézus tanításának színhelye Kapernaum volt, közelebbről meghatározva a zsinagóga, ahol rendszeresen végezte tanítómunkáját.

Ján. 6,60–71. „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van nálad.”

A messiási jel, a nagy kenyércsoda nemcsak azt hirdeti, hogy Isten az ember kenyérkérdését, hanem hogy életkérdését is meg tudja oldani, és ezt a megoldást nemcsak egy-egy ember, nem is csak népe, hanem minden kor minden népe, az egyetemes emberiség, a világ számára készítette el. Az evangélium Istennek az egész világra kiterjedő megváltó munkáját hirdeti és hirdetteti.

60. A tanítványok közül sokan megbotránkoznak Jézus tanításán.

Az a hang, amely itt megszólal, már nem a népé (22kk.), nem is a zsidóké (41kk.), hanem azoké, akik Jézus tágabb tanítványi köréhez tartoztak. A tanítványok reflexiója Jézus kijelentésére az elutasítás. – Aki a maga elgondolása szerint csak kenyeret akar kapni Jézustól a maga igényeinek megfelelő módon, az Jézust nem fogja követni.

61–63. Ez megbotránkoztat titeket?

Jézus átlát az emberen, tudja, mi van benne (1:47; 2:25). Kérdése eszmélteti tanítványait, sőt további kijelentés bevezetése is. Kérdése és kijelentése egyaránt világossá teszi, hogy tanítása hitet igényel az ember részéről. – Aki kijelentését hit nélkül hallgatja, és csupán az emberi lehetőségek alapján értékeli, az megütközik rajta. A probléma itt nem a kijelentéssel, hanem a kijelentésen megbotránkozó emberrel van, aki nem hisz, hanem emberileg mérlegel, és bizalom helyett számítgat. – Jézus, hogy segítsen tanítványain, leveszi a fátylat a jövőről, még többet mond el önmagáról. Életének nem utolsó állomása a kereszt, a kereszt Krisztusa fel fog emeltetni oda, ahol előzőleg volt. Jézus kijelenti, hogy visszatér mennyei létmódjába, és tanítványai meg fogják látni felemeltetését (ApCsel 1:9). Az Istenhez felemeltetett Krisztus küldi a Szentlelket, aki megelevenít (Jn 7:38k.; 14:16; 15:26). A földi Jézus megváltó munkáját a Szentlélek teszi az ember számára hathatós valósággá. A pneuma teremt kapcsolatot Jézus megváltó munkája alapján a földi ember és a mennyei Atya között. A pneuma az életet teremtő hatalom. A pneuma, aki Jézusban jelen volt és általa munkálkodott, tette a testet a maga eszközévé, ígéretet adva és reménységet jelentve a testi világnak. A testnek szüksége van Isten átható, megváltó, megelevenítő erejére, mert önmagától nem képes mássá lenni. A természeti ember nem tud önmagán segíteni. Felületesen tekintve a 63. és az 55. verseket, úgy látszik, mintha ellentmondással lenne dolgunk, azonban az 55. versben nem általában a testről van szó, tehát a természeti világot jelölő fogalomról, hanem Jézus testéről. Emellett nyilvánvaló, hogy az 55-ben szóban forgó evés esetében lelki folyamatról van szó. És megfordítva, itt a 63. versben pedig a Lelket nem pusztán gondolati vagy lelki valaminek, csak szavakban megfogható dolognak kell tartanunk, hanem isteni valóságnak, aki nekünk éppen az Isten Fia feláldozott testében adja magát, és ebben csak úgy részesülünk, amennyiben a jelképes evésben és ivásban a mi Urunk testét és vérét életre szóló ajándékként elfogadjuk. Az Úrral való közösség valóságos lelki közösség. A lelki egyesülés az Úrral az igazi úrvacsora. „A test semmit nem használ” kijelentés ebben az összefüggésben még arra is vonatkozik, hogy az embernek az úrvacsora alkalmával Jézust kell látnia a testét és vérét képviselő jegyekben. Aki ugyanis azoknál marad, az semmit sem nyert az Úrvacsorából. Aki az Emberfia testének az evését testileg érti, az ugyanolyan keveset értett meg az úrvacsora lényegéből, mint Nikodémus az újjászületésből, amikor az anyaméhre gondolt. Jézus hallgatóival szemben beszédét úgy határozza meg, hogy az pneuma és zóé: „lélek” és „élet”. Ez azt jelenti: Jézus beszéde eredetében és hatásában egyaránt rendkívüli. Ami eredetét illeti: nem földi, hanem mennyei; nem emberektől vett bölcsesség, hanem Isten kijelentése. Hatására a beteg meggyógyul, a leprás megtisztul, a vihar lecsendesedik, a halott feltámad, emberek indulnak követésére, új életet kezdenek és élnek.

64–65. A hitetlenség és háttere.

Nem Jézus beszédével, hanem az ember hitével van baj. Jézus beszéde megértésének a feltétele a hit. Ő átlát az emberen, tudja, mi van benne. Ismeri azokat is, akik úgy vannak mellette, hogy nincsenek vele. Tudja, ki az, aki el fogja árulni őt. Jézus az eseményeket és az embereket egyaránt ismerte, és azok hátterét is. Beszédének ez a részlete visszautal korábbi kijelentésére.

66–67. „Ti is el akartok menni?”

Jézus Galileában nagy népszerűségnek örvendett. A halálra készülő Krisztus mellől azonban egyre inkább elmaradnak az emberek. A nagy sokaságból néhány ember marad meg Jézus körül. – Jézus kérdése a kritikus szituációban a tizenkettőnek szól. Ez a kérdés döntés elé állítja őket.

68–69. Péter hitvallása.

Simon Péter itt is mindnyájuk nevében szól. Hitvallása megerősíti Jézus kijelentését. Jézus Úr, az embernek üdvösséget ajándékoz. Jézus az örök életre vezető, az örök életet ajándékozó beszéd birtokosa. Beszéde életet teremtő kijelentés. Az örök élet beszéde nem szakítható el Jézus személyétől. A kijelentő Úr a kijelentés tartalma. Péter hitvallása személyes bizonyságtétel formájában szólaltatja meg Jézus kijelentését. – Jézus kijelentésére helyes válasz a hit. A hit álapján gazdagabb ismeret részesévé lesz az ember. A hit és ismeret elválaszthatatlanul összetartoznak (1Jn 4:16). Péter hitvallása Krisztus helyes megismeréséről tesz bizonyságot. 70–71. „Nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt?… Közületek egy mégis ördög.”

Jézus kijelentése olyan feszültséget rejt magában, amelynek teljes feloldása csak a színről színre látás világában következik be. – Amikor Istennel és az ő dolgaival foglalkozunk, mindig a titkok világával van dolgunk. A titkok világát leplezi le, arról ad hiteles kijelentést Jézus. Ez a kijelentés elég ahhoz, hogy megvilágítsa előttünk az életre vezető utat, de kevés ahhoz, hogy Istent és az ő döntéseit teljesen megértsük. Rész szerinti az ismeretünk. Isten azonban nem is teljes ismeretet, hanem feltétel nélküli hitet vár tőlünk ebben a világkorszakban. Ez a feltétel nélküli bizalom nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha mindent ismernénk Isten titkaiból, hanem azt, hogy alázatosan megvalljuk azt, amit nem tudunk, nem értünk és bízunk abban az Istenben, aki egyedül a „jó”, hogy döntése is az, akkor is, ha mi azt most jelenlegi adottságaink alapján nem látjuk át. – Jézus kérdése alázatra, bizalomra és hűségre indítja minden kor kérdező emberét. Még Jézusnak is van olyan kérdése, amely jelzi a feszültséget az ő tette és a közvetlen környezetében bekövetkezett tény között. Ő választotta ki a tizenkettőt, az ő elhívása alapján voltak mellette, és egy mégis ördög. A mellette lévők közül egy az ellenséget testesíti meg. Jézus már itt előre megmondja Júdás szégyenletes árulását. Júdás kiválasztott és mégis áruló? Hát nem maga Jézus jelentette ki, hogy kezdettől fogva tudta, ki fogja elárulni (64. v.)? Miért választotta akkor őt? – Jézus Júdás árulását a Sátán hatására, az ellenség beavatkozására vezeti vissza. Az ellenség funkciójával azonosította magát Júdás, így a diabolos, „az ellenség” fogalmával illeti Jézus (13:2.27). Vajon Jézusnak nem lett volna hatalma arra, hogy a Sátán hatása alól kivonja Júdást? – Nem Jézus hatalma kevés ahhoz, hogy a kiválasztottakat megtartsa. Ebben a részletben éppen az a megdöbbentő, hogy bár Jézus mindent megtesz az emberért, ennek ellenére mégis van, aki az ellenség megtestesítőjeként van jelen környezetében. Jézus kijelentése az ellenség hatalmát is szemlélteti, aki az emberrel nemcsak a teremtést rontotta meg, hanem a megváltással kapcsolatban is ez a szándéka. Jézus környezetét ez a tény eszmélteti arra, hogy Jézus ember melletti döntésének az ember Jézus melletti döntésével kell párosulnia. Jézus kiválasztása olyan lehetőség, amellyel nemcsak érte, vagyis jól, hanem ellene, vagyis rosszul is lehet élni. – Az ember kiválasztása nem zárja ki az ember személyes felelősségét. A Jézusban és Jézus mellett adott lehetőséggel vissza is lehet élni. Az ember felelősségét igényli az a Krisztus, aki lehetőséget teremtett arra, hogy mellette nevelődjék a róla bizonyságot tevő ember. Jézus kiválasztottja is méltatlanná teheti magát Krisztus szolgálatára. A tizenkettő közül egy hagyta, hogy a Sátán eszközévé tegye. Jézus megdöbbentő kijelentése leleplezi a tizenkettő közül azt az egyet, aki el akarta őt árulni. A Júdás neve mellett szereplő meghatározást a szövegek nem egyértelműen hozzák. Némelyek szerint a Kariótból való férfiről van szó, mások szerint a zélóták pártjának egy tagjáról. A személyleírás megerősíti, hogy történeti valóság Jézus kijelentése. – Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, és a Jézusról való hitvallás szólaljon meg általa Jézus világot megváltó munkájáról.