Ján. IV. RÉSZ

Ján. 4,1–42. Jézus és a samáriai asszony.

A samáriai asszony története János evangéliumának az egyik legszemléletesebben, legszínesebben előadott részlete, műfaját tekintve párbeszéd. Ez két szempontból is botránkoztató Jézus kortársai számára. Egyrészt azért, mert Jézus szóba áll egy asszonnyal, másrészt azért, mert ez az asszony samáriai. – Jézus beszélgetőpartnere a megvetett nemhez és a lenézett fajhoz tartozik. A beszélgetést viszont nem a lenézett faj megvetett nemének tagja kezdeményezte, hanem a szabadító Úr, aki tettével hirdeti, hogy érvénytelen az a rend, amely faji vagy nemi alapon tesz különbséget ember és ember között. Jézus tettével teszi világossá, hogy nem érvényes a továbbiak során az az ellentét, amely a különböző fajta embereket egymástól elválasztotta. Ő összekapcsolja Samáriát Júdeával és Galileával. Megnyitja a Júdeából Samárián át Galileába vezető utat, és járhatóvá teszi akkor is, ha a samaritánusok vallása nem azonos Izráelével. A pszichologizáló magyarázók szerint az asszony nem valóságos alak, hanem Samária szimbóluma, a samáriai gyülekezet megszemélyesítője, s az öt férj a különböző vallásos irányzatokat jelenti, amelyekkel a fogság óta találkozott Samária népe (2Kir 12:21kk.). – Kétségtelen, hogy lehet a történetnek e tekintetben is érvényes üzenete, azonban ez éppen akkor válik hangsúlyossá, ha a történetet nem emeljük ki a realitások világából, ha meghagyjuk a történeti síkban. – Ha Jézus munkamódszerét ismerjük, akkor ismeretes előttünk, hogy ő valóságos esetek által tanít Isten országáról. A konkrét történeti alakok természetesen lehetnek szimbolikus jelentőségűek is, de ez nem ok arra, hogy elvitassuk egy-egy esemény történeti jellegét. Jézus a samáriai asszonnyal folytatott párbeszéde által nemcsak arról ad jelt, hogy megszünteti a faji különbségek alapján kialakult ellentéteket, hanem arról is, hogy eltörli a nők hátrányos helyzetét. Ő nem szentesítette azt a rendet, amely értékbeli különbséget tett a nemek között a nők rovására. A samáriai asszonnyal folytatott beszélgetés, ez a rendkívül jelentős kijelentéseket tartalmazó tanítás nem akkor éri el csúcspontját, amikor Jézus az asszony múltjára utal, de még nem is akkor, amikor Jézus Isten jelenlegi igényét tárja fel azok iránt, akik őt imádják, hanem akkor, amikor az asszonynak Jézus kijelenti önmagát, leleplezi messiástitkát. Akkor, amikor így szól: „Én vagyok az, aki veled beszélek”. – Jézus egy asszonynak – aki ráadásul samaritánus – jelenti ki világosan azt, ami miatt Izráel vezető testülete annyit ostromolta. Samária népe viszont így szólt mellette: „ez a világ megváltója” (Jn 4:42). A puszta szóra, a csodák nélküli bizonyságtételre hit támad Samáriában úgy, hogy a Jézusról szóló bizonyságtétel eszköze, az evangélium hirdetője egy asszony, egy kijelentést nyert nő. Ez a hosszabb elbeszélés a következő egységekre tagolódik: Az 1–6. versek bevezető jellegűek, a történet helyét és idejét közlik, ismertetve azt a szituációt, amelyben ez az esemény lejátszódik. A párbeszéd két nagy témát vet fel, a 7–15. versek témája az élő víz, a 16–26-ban az igazi istentisztelet jön szóba. A 27–38 közbeeső részlet, amelyben a városból visszatérő tanítványokkal beszélget Jézus. A 27–30 a szituáció ismertetése. A 31–34 az igazi eledelről szól, míg a 35–38. versekben Isten országa rendjének egyik sajátosságát ismerteti Jézus. A történet záró szakasza az asszony sikári bizonyságtételének visszhangját szemlélteti és Jézus találkozását a samáriaiakkal. A szinoptikusoknál ennek a történetnek nincs paralelje.

1–6. Jézus Samáriában.

Jézus elhagyja Júdeát. Munkája színhelyét azért változtatja meg, mert a farizeusok tudomására jutott annak eredménye. Mikor ezt meghallotta, útra kelt, mivel a farizeusok többsége rosszindulattal figyelte Jézus eredményes munkáját, veszélyesnek tartották magukra nézve. Messiási munkája kezdetén Jézus népszerű volt népe körében, munkájának nagyobb visszhangja volt, mint Keresztelő Jánosénak, aki mellett megkezdte küldetése teljesítését. Nemcsak a Keresztelő tanítványai körében vált ez a tény ismertté (Jn 3:22kk.), hanem a farizeusi körben is. A farizeusokhoz eljutott hír ugyan nem egészen pontos – mivel Jézus nem keresztelt, csak tanítványai –, azonban a hírvivők nyilván nem jártak utána annak, hogy Jézus körében ki az a személy, helyesebben ki az személy szerint, aki keresztel. Nem tettek különbséget Jézus munkája és tanítványai tevékenysége között, akik egy ideig azt tették, amit a Keresztelő. A bevezető részlet megerősíti a Keresztelő János tanítványi köréből származó hír igazságát, amely szerint Jézus és a Keresztelő egy ideig egymás mellett munkálkodott. Arról nincs szó, hogy Jézus tanítványainak keresztségi gyakorlata milyen jellegű volt. – Nyilván Jézus tanítványi körének csak átmeneti gyakorlatáról lehet szó, hiszen a János keresztsége és a Jézus megbízása alapján végzett őskeresztyén keresztség között van egy bizonyos időbeli távolság. Erre Jézus csak feltámadása után hatalmazta fel tanítványait. – Mivel a zsidók vezetőit már a Keresztelő mozgalma is nyugtalanította (Jn 1:24), Jézus körül pedig még nagyobb mozgolódás támadt, így Jézus – mielőtt felelősségre vonnák munkájáért – már kitér előlük. Júdeát elhagyta és ismét Galileába ment. Samárián kellett átmennie. Galilea megközelítésének a legrövidebb útját választotta, s ez Samárián át vezetett. Így három nap alatt Galileából Jeruzsálembe juthatott. A másik út a forró és nehezen járható Jordán völgyén át vezetett, amelyet általában nem kedveltek. Az ortodox zsidók azonban, hogy Samáriát kikerülhessék, inkább ezt választották. Jézus azzal, hogy Samárián, a félpogány területen át akar eljutni Galileába, azt hirdeti, hogy küldetése Samáriának is szól. Küldetése keretében felkereste Samáriát, hogy ott megbízatását betöltse. Ez a részlet előkészíti azt, amit a későbbiek során ebben a perikópában expressis verbis megmondott (34. v.). Isten a Messiás munkája által megbékélteti a különböző fajta embereket egymással. – Az esemény színhelye Sikár, a mai Askár város közelében lévő Jákób kútja. Askár a 868 m magas Garizim és a 932 m magas Ebál hegyek közti völgyben fekszik, az Ebál hegy keleti lábánál. Jákób kútja Askártól délre kb. 1 km-re van. Ez a kút ma is 30 m mély. Nemcsak esővíz, hanem forrásvíz is táplálta. Annak a földbirtoknak a közelében van, amelyet egykor Jákób fiának, Józsefnek adott (1Móz 33:19; 48:22; Józs 24:32). Ezen a földbirtokon, ahol a Jerikóból és Jeruzsálemből jövő utak találkoznak, található József sírja 5–6 perc járásra Jákób kútjától. Jézus a kút mellett akart pihenni, mivel fáradt volt a gyaloglás miatt. – Jézus, a dicsőség Krisztusa valóságos ember, aki elfárad, megéhezik és megszomjazik.

7–9. Jézus vizet kér a samáriai asszonytól.

A tulajdonképpeni cselekmény azzal kezdődik el, hogy egy samáriai asszony jön a kúthoz. A meghatározás nem a várost, hanem a vidéket jelenti. Jézus vizet kér az asszonytól. A tanítványai a kb. 3 km-re lévő városba mentek ennivalót venni. Jézus kérése az asszonyt megdöbbenti. Érthetetlen számára, hogy egy zsidó egy samaritánustól szolgálatot kér, és szolgálatot akar elfogadni. Ez szokatlan, váratlan, meglepő dolog volt akkoriban. A zsidók és a samaritánusok közti ellentét gyökerei igen mélyre vezethetők vissza, nemcsak faji, hanem vallási ellentét is volt köztük. Jézus azonban nem a korabeli viszonyokat akarja konzerválni, hanem megoldást jelent azokra nézve. Szabadító munkája egyaránt szól a zsidóknak és a samaritánusoknak. Békességet hirdet az egymással faji és vallási alapon szembenálló népeknek, így a zsidóknak és samaritánusoknak is.

10–15. Az élet vize.

A dórea gyakori kifejezés az őskeresztyén irodalomban Isten ajándékának jelölésére. A dórea fogalmával illetik a Szentlelket (ApCsel 2:38; 8:20; 10:45; 11:17; Zsid 6:14), de használatos ez a fogalom az „igazság” (Róm 5:17): „az üdvösség” (Ef 3:7; 4:7) jelölésére is. A hydór zón a héber majim chajim (1Móz 26:19; 3Móz 14:5; Jer 2:13; Zak 14:8) a forrásból, illetve kútból való víz a ciszternából való vízzel szemben. Határozott névelő nélkül szerepel, míg a hozzá hasonló esetekben általában határozott névelővel együtt fordulnak elő a megfelelő fogalmak, így pl. a to phós, az artos és a hé ampelos. Az élő víz az előző fogalmakkal együtt Jézus kijelentését és Jézust, a kijelentőt egyaránt jelentik. Jézus személyére, a benne adott ajándékra utal az élő víz fogalma titokzatosan. A zsidó írástudomány azonban használja ezt a kifejezést képes értelemben is, a törvény jelölésére. „Amiképpen a víz életet rejt magában a világ számára, úgy a törvény (tóra) igéi is életet rejtenek magukban a világnak”. Jézus azonban itt nem a törvényre, hanem önmagára irányítja az asszony figyelmét. Nem a törvény, hanem ő személyesen az „élő víz” birtokosa. Az asszony nem érti Jézus szavait, megmaradva a maga gondolatainak szűk korlátai között, arra a vízre gondol továbbra is, amely Jákób kútjában van. Jézus arról a vízről beszél, amelynek ő a forrása. Az ismert fogalmakat egy mélyebb jelentéstartalom kifejezésére használja. Az asszony kérdéssorozatát az ősatyára való öntudatos hivatkozással zárja, illusztrálva azt, hogy a kút víztartalma rendkívül bőséges. Jézus ekkor annak az ajándéknak a páratlan jelentőségére mutat rá, amelyet ő ad, párhuzamba állítva azzal a vízzel, amelyet az asszony nem kis öntudattal említett. Jákób kútjának a vize csak egy kevés időre szünteti meg az ember szomjúságát, az a víz, amelyet Jézus ad, soha ki nem apadó forrássá válik az emberben: „örök életre buzog”. Az örökkévaló értékek jelölésére földi javakat jelző fogalmat használ Jézus. Olyan fogalmak ezek, amelyek az ember természeti életéhez szükséges javakat jelentenek. A víz az ember mindennapi életében nélkülözhetetlen. A vízben szegény Keleten különösen értékelték a vizet. Az Ószövetségben az esőt és a forrásokat Isten ajándékának, az ő áldásának tekintették (Zsolt 65:10k.; Jób 38:25). Az eszkhatológikus reménységhez is hozzátartozik az, hogy vízben nem lesz hiány, az utolsó időben bőven lesz víz (Ézs 43:19k.; 49:10; Jóel 4:18). Jeruzsálemben egy forrás fakad, és tovább folyik egyre növekedve (Ez 47:1–12; Jóel 4:18; Zak 13:1; 14:8). Ehhez kapcsolódik Jézus képes beszéde, amely szerint a legnagyobb jót a víz fogalmával jelöli (Zsolt 23:2k.; 36:9k.; 42:1k.; Ézs 12:3; 55:1). Isten maga az élő víz forrása (Jer 2:13; 7:13). A víz fogalmához kapcsolódik az erő, a világban minden élet az ún. „ősvízre” vezethető vissza. Az élet vize a különböző vallások fogalmi készletében is ismeretes mint a halhatatlanság ajándékozója. A víz haszna tehát nem merül ki a földi életben ismert jelentőségével, az élethez és a tisztasághoz fűződő funkciójával. Vallástörténeti képzetek szerint jelentősége ennél jóval több, eszerint ugyanis a víz; üdvözítő erő részesévé teszi az embert. A víz nemcsak a természeti élet feltétele tehát, hanem az örök élet közvetítője is. A keresztség az újjászületés fürdője. Az a víz, amit Jézus ad, kimeríthetetlen forrássá lesz az emberben: örök életre éltető víz. Jézus a Szentlélek ajándékára utal, aki állandóan az emberben marad, és olyan életre indítja, amelyhez az örök élet ígérete fűződik, hitet ébreszt, és megtart a hitben mindvégig. A Krisztusban hívő az, aki ebből a vízből iszik, s hit által az örök élet részesévé válik. Az asszony Krisztus mondatát lényege szerint nem érti, csodavízre, varázsvízre gondol, így csupán praktikus okból kéri. Kérése annak a jele, hogy értelme még tompa, nem érti Jézust, nem képes még Jézus ajándékának a megragadására. Jézus nem a mindennapi munka végzésének a szükségességét akarja megszüntetni ajándékával, hanem az embert olyan mennyei energia részesévé teszi, amely minőségi életre teszi őt alkalmassá régi keretek között és garanciája jövőjének. Jézus sokkal többet ígért, mint amit az asszony abból megértett. Jézus ajándéka az ember egzisztenciális problémáját oldja meg: Soha el nem múló, örök életet ajándékoz.

16–26. Az igazi istentisztelet.

Jézus kijelentése felfedi az emberi szív titkait. A beszélgetés menetét Jézus irányítja.

16–24. Az istentisztelet helye.

Kézenfekvő, hogy Jézus a beszélgetésbe az asszony férjét is be akarja vonni. Ezért kéri, hogy hívja oda a férjét. Erre azonban kiderül, hogy nincs férje annak, aki Jézus előtt áll. Az asszony vallomása azonban az igazságnak csak a felét tartalmazza. Jézus kiegészíti az asszony mondatát, közli a teljes igazságot. Zsidók esetében – és nagyon valószínű, hogy ez a samaritánusok esetében is így volt – már a 4. és 5. házasságkötést nem engedélyezték. Egy asszony Jézus korában legfeljebb háromszor mehetett férjhez. – Jézus átlát az asszonyon, ismeri jelenét és múltját. Jelét adja természetfölötti tudásának, mindenekfölött lévő ismereteiről tesz bizonyságot (vö. Jn 1:48). Kijelentése leleplezi az embert. Kijelentésében az írásmagyarázók közül némelyek mélyebb értelmet is látnak. Eszerint az asszony a samaritánus nép reprezentánsa, így a 16–19. versekben lévő párbeszéd kettős értelmű. Az asszony sorsa egyúttal népe sorsát tükrözi. A párbeszéd során itt az asszony eljut odáig, hogy Jézusban meglátja a prófétát. Éppen ezért a samaritánusok legfontosabb vallási kérdésével fordul hozzá. Az asszony megragadja a kedvező alkalmat, s Jézustól várja, hogy döntse el a zsidók és samaritánusok évszázadokra visszanyúló vitakérdését. Melyik az igazi szent hely: a Garizim hegye, vagy a jeruzsálemi templom? Hol kell Istent imádni? Annak ellenére, hogy ekkor már másfél évszázada nem volt templom a Garizim hegyén, mégis megmaradt szent helynek a samaritánusok számára, bár egy titokban tartott bizonytalanság terhelte őket. Az asszony kérdéséből is ez látszik. Melyik az igaz vallás? A samaritánusok hagyománya szerint Izráel a Kánaán földjén, a Garizim hegyén mutatott be először hálaáldozatot és nem az Ebál hegyén. Ez a próféta, aki természetfölötti tudással rendelkezik, nyilván hiteles választ tud adni a feltett kérdésre. Jézus feleletében egymás mellé állítja a két szent helyet, mivel Isten egyetlen speciális helyhez sem köti imádatának feltételét és lehetőségét a jövőben. Jelenléte nem korlátozható egy helyre, éppenséggel nem egyetlen épület falai közé, még akkor sem, ha olyan hatalmas épülettömbről van szó, mint amilyen a jeruzsálemi templom volt. A helyhez kötött kultusznak nincs a továbbiakban jelentősége. A jeruzsálemi templom is betöltötte rendeltetését. Isten imádata nincs helyhez kötve Isten népének következő időszakában. A zsidók előnye a samaritánusokkal szemben nem a szent hely, hanem az a kijelentés, amely által az élő Isten megismerhető. A samaritánusok viszont ettől szakadtak el, ezért vannak hátrányos helyzetben a zsidókkal szemben. A kijelentésnek nem elég egy részét ismerni, mert akkor az ember hitismerete hiányos lesz. Az üdvtörténet vonalát a júdeaiak vitték tovább, a szabadítás, a megváltás a zsidók közül indult ki. Ez tény akkor is, ha történetesen Izráel hitetlenül elutasította és végül keresztre adta az egyetlen „igazi” izráelitát, Jézust. Az asszony azonban nemcsak negatív választ kap kérdésére. Jézus tanításának második fele a zsidóknak és samaritánusoknak egyaránt hirdeti Isten imádatának új feltételét: en pneumati kai alétheia. Az új feltétel sem a szent időről, sem a szent helyről, sem az addig érvényes rendről nem tud semmit, Isten igazi imádói ezektől szabadok. A feltétel, amely kötelező Isten imádói számára, az egy objektív adottság és egy szubjektív lehetőség. Az objektív adottság Isten Szentlelke, aki az embernek adatik Krisztus megváltó munkája alapján, újjászüli és vezeti Isten dicsőítésére, az emberek javának szolgálatára. Az alétheia az igazi istentiszteletnek megfelelő magatartás, melynek Krisztus a modellje. A külsőséges, hamis kultusszal szemben a próféták is olyan istentiszteletre buzdították a népet, amely az igazságot érvényesítő életben folytatódik tovább. Isten igazi imádatának szerves része az ő igazságát érvényesítő tettsorozat a hétköznapi élet keretei között. Isten Lélek. Ez a meghatározás természetesen nem az örök fogalmi meghatározások szellemében ad felvilágosítást Isten lényéről, hanem az emberekhez való viszonyát illetően. Isten világosság, aki az embert megvilágosítja, és nem sötétség (1Jn 1:5). Isten szeretet (1Jn 4:8). Ez azt jelenti, hogy Isten szereti az embereket és szeretetre indítja őket. „Isten Lélek”, ez azt jelenti, hogy Isten a világban az ember, a testi ember számára kontrollálhatatlan és racionális úton ki nem mutatható módon munkálkodik, végzi újjáteremtő munkáját. Újjászül embereket, a halálból életre támasztja és megtartja a Megváltó Krisztussal, a mennyei Atyával való közösségben. – Jézus egy asszonynak jelenti ki azt a jövőt, amely általa már jelen, s hirdeti azt az istentiszteletet, amely minden faj és mindkét nem: minden ember számára egyformán adott lehetőség, szól Isten jelenlétének módjáról és munkájának jellegéről. Jézus tanítása nem csak az ember tudását gyarapítja, hanem életét formálja. Úgy tanít, úgy nevel, úgy közli az ismeretet, hogy az életet formáló energiává válik.

25–26. Jézus kijelentése önmagáról.

Az asszony egyre többet ért meg Jézus kijelentéséből. Megérti, hogy Jézus a Messiás koráról beszél. A samaritánusok is várták a Messiást, aki meg fogja újítani a Garizim hegyének kultuszát, zsidókat és pogányokat egyaránt maga mellé gyűjt, uralkodik majd sok nép fölött. Amit az asszony jövendőnek gondol, az már jelen. Jézus egyenes beszédben fejezi ki magát, leleplezi messiási titkát az asszonynak: „Én vagyok az, aki veled beszélek”. Ezzel a kijelentéssel éri el a beszélgetés csúcspontját. Ezzel megkapta az asszony azt az ajándékot, amiről előzőleg szó volt (Jn 4:10). Jézus a samáriai asszonyt nemcsak arra méltatta, hogy a hit alapelemeire tanítsa, hanem arra is, hogy a legnagyobb titkot, a sorsdöntő jelentőségű kijelentést közölje vele. A Jákób kútja mellett pihenő vándor a Messiás. – Sem nem az, akit a zsidók, sem nem az, akit a samaritánusok a maguk messiásideálja szerint vártak, hanem az, akiről Isten kijelentése előre szólt a próféták által, a népeket megvilágosító, a fajokat megbékéltető, az asszonyokat megbecsülő és kijelentésére méltató, szolgálatát igénylő, SZOLGAI FORMÁBAN JELENTKEZŐ ISTEN. Az ókori felfogást a nőkkel kapcsolatosan radikálisan megszüntette.

27–38. Jézus és a tanítványok párbeszéde.

27–30. A tanítványok visszatérése, az asszony távozása.

A tanítványok megjelenése az asszonyt távozásra indítja. A Jézussal folytatott beszélgetés erősen hatott rá. A tanítványok csodálkozását elsősorban az váltotta ki, hogy Jézus asszonnyal beszélgetett. Erubim 53b, Joma 66b, Kidduschin 701 megtiltja az asszony köszöntését, üdvözlését. A rabbik illetlen dolognak tartották az asszonnyal való beszélgetést. A rabbinövendékeknek akkor is felrótták, hogy asszonnyal beszélgettek utcán, ha történetesen az illető felesége vagy leánytestvére volt beszélgetőpartnere. Ugyanez az elfogultság jellemző itt Jézus tanítványaira is, de nem mertek szólni a Mesternek. – Az asszony jövetele eredeti céljáról megfeledkezve, még a vödrét is otthagyva megy vissza a városba, és hívja a város lakóit ahhoz az emberhez, aki leleplezte múltját. Az asszony tette két szempontból jelentős. Egyrészt felhívja városa lakóinak figyelmét Jézusra, másrészt őket is hozzá hívja: városa népét Jézushoz vezeti. Úgy tesz bizonyságot mellette, hogy városa népe elindul ahhoz, aki megmondott neki mindent:

31–34. Mester, egyél!

A tanítványok felkínálják Jézusnak a vásárolt ennivalót. Ő azonban az így adódó képanyaghoz kapcsolódva magyarázza meg nekik, hogy számára az a legfontosabb, hogy küldetését teljesítse ebben a világban: annak akaratát vigye véghez, aki elküldte. – Az Isten iránti engedelmesség az a titokzatos eledel, amely őt igazán élteti. Jézus egész életművére gondol, és ez annyira betölti, hogy testi szükségletei egészen háttérbe szorulnak (vö. 5:30–6:38). Egy speciális része küldetésének a samáriai misszió. A tanítványok gondolkodásmódja azonban annyira a földiekhez tapad, gondolkodásmódjukat annyira a földi dolgok határozzák meg, hogy egyáltalán nem képesek megérteni Jézus szavait. Egyenesen meg vannak döbbenve azon, hogy Jézus gondoskodásukat nem méltányolja.

35–38. Én elküldtelek titeket…

Jézus a küldetéséről szóló bizonyságtétele után a küldetés szükségességéről tanít, tanítványait arra neveli, hogy vegyék észre a küldetés iránti igényt. A körülmények hirdetik: szükség van arra, hogy az utolsó idő, az eszkhatológikus kor munkásai megkezdjék küldetésük teljesítését. Az aratás ideje már közel van. Az Isten szántóföldjének munkása maradandó, el nem múló érték, az örök élet részesévé lesz. Nemcsak az arató, hanem a vető is ugyanabban a jutalomban részesül, és együtt örülnek. Isten munkájában részesedni, bármilyen részletmunka legyen is az, örömet jelent. Az üdvtörténet vonalán korban egymás után következő munkások voltak és vannak. Jézus megjelenésének és a tanítványok küldetésének is van előzménye. Isten üdvözítő munkája nem egyetlen generációhoz kötött. A tanítványok Jézus küldetése alapján állnak be abba a munkába, amely igényli a jó munkásokat. Jézus küldő szava a tanítványok figyelmét arra a folyamatosságra hívja fel, amely Isten tervszerű munkáját jellemzi. Reménységre indít. A tanítványok olyan küldöttek, akik előtt már jártak, a próféták, Keresztelő János. Jézus munkája közvetlen előzménye küldetésüknek.

39–42. Jézus Sikárban.

A tanítványokkal folytatott beszélgetés, e közbeeső jelenet után folytatódik a samáriai asszony története. Az asszonyt lenyűgözte mindaz, amit a Jákób-kútjánál átélt. A helység lakóit megmozgatta bizonyságtétele, hittek szavának, és elindultak, hogy személyes tapasztalatot szerezzenek annak igazságáról. Jézusban sokan hittek a samáriaiak közül. Nem szükséges ellentmondást látni e részlet és a Lk 9:51 bizonyságtétele között. Jézus életének és munkásságának ideje sokkal gazdagabb eseményekben, és sokkal többrétű, mint ahogyan azt az írásmagyarázók egy része feltételezi, szimplifikáló hajlamainak engedve. Ez a történet Jézus messiási munkájának kezdetére esik, a 9:51 későbbi. Samária különben sem egyetlen helység, hanem egy tartomány, amelynek városai és falvai voltak. Nem valószínű, hogy a két történet szerint ugyanarról a városról volna szó. – Jézus mellett itt egy samáriai asszony tesz bizonyságot, ott két „tiszta zsidónak” számító férfi. – Vajon nem csak arról van-e itt szó, hogy az asszony lelkes bizonyságtétele megtagadta a város lakóit és vonzóvá tette számukra Jézust, míg a tanítványok túlzott öntudata elutasítást váltott ki a samáriaiakból. Nem mellékes Krisztus ügye szempontjából, hogy ki és hogyan képviseli őt az emberek között. Mindenesetre a két történet történeti tény, sőt rendkívül jelentős így egymás mellett. Óv a hamis általánosítástól. Nem mondhatjuk azt, hogy Samária teljes egészében befogadta Krisztust. Volt olyan része, amely befogadta. Viszont azt sem mondhatjuk, hogy Samária elutasította Krisztust: volt olyan része, amely elutasította. – Jézus két napig munkálkodott Samáriában igen eredményesen, mert még sokkal többen hitre jutottak az ő szavára, mint az asszony bizonyságtételére. – Az igehirdetés nyomán hit támad, a hitből bizonyságtétel, hitvallás Krisztus mellett. „Tudjuk, hogy valóban ő a világ megváltója.” Jézus méltóságjelzői közül az evangéliumban csak itt találjuk ezt a jelzőt, egyébként 1Jn 4:14-ben fordul elő. Ez a krisztológiai méltóságjelző emlékeztet a Jn 3:16-ra. Isten szeretetéből megváltó test született. Krisztus a világ megváltója, aki egyaránt zsidóké és samaritánusoké, Izráelé és minden nép minden tagjáé. Benne a hellénista kor megváltó után való sóvárgása beteljesedett. Jézust azzal a méltóságjelzővel illették, amely a legtekintélyesebb földi hatalom, a római császárok méltóságjelzője volt. Ez a hitvallás a hellénista műveltségű kor valamennyi népe számára kiemeli Jézus kozmikus, univerzálisjelentőségét. Jézus a világ megváltója, megtartója, aki által az értelmes életben, az örök életben részesül az ember, minden ember.

43–54. Jézus Galileában – a második csoda Kánában.

43–46a. Jézus Galileában.

Jézus rövid samáriai tartózkodása után folytatja útját: tervének megfelelően Galileába ment. Júdeában már kezdett kiéleződni a helyzet. Keresztelő János tanítványai és a farizeusok féltékenysége miatt. Jézus jó előre kitér az útjukból, mielőtt a féltékenységből konfliktus lenne. A szituáció megvilágítása azért nem könnyű, mert a 44. vers megállapítása sokkal inkább érvényes Júdeára ebben az összefüggésben, mint Galileára, viszont éppen az után a híradás után hozza a szöveg, hogy Jézus egyrészt megérkezett Galileába, másrészt pedig az evangéliumban sehol nem Júdeát, hanem Galileát nevezi szűkebb hazájának (7:1–3; 41:52; 18:5.7; 19:19). Éppen azért ment Galileába, mert ott nagyobb biztonságban volt, mint Júdeában. A szinoptikusok szerint az a tény, hogy közvetlen környezete is megbotránkozott benne (Mk 6:1kk. par.). Így nyilván arról lehet szó, hogy Jézus Galileában is egyre inkább azt tapasztalja, amit Júdeában. Hovatovább a tipikus kép az lesz, hogy Jézus a maga hazájában kevés megbecsülést kap. Ez Júdeára éppen úgy érvényes, mint Galileára, már messiási munkája kezdetén is, különösen, ha a samáriaiak részéről tanúsított megbecsüléssel összefüggésben vesszük figyelembe ezt a megállapítást, márpedig itt így szerepel ez az adat. Galileában mindig kedvezőbb Jézus helyzete, mint Júdeában. Galileában vannak, akik befogadják őt. Galileában vannak, akik követik őt, ott voltak Jeruzsálemben a páskaünnep alkalmával is (Jn 2:13.23; 3:2), és látták messiási jeleit, azonban az iránta megmutatkozó tisztelet, megbecsülés és hit nem általános, nem tipikus. Így indokolt, hogy Jézus a galileai hegyes vidéken fekvő Kánába vonuljon vissza. Ehhez a helységhez fűződik az ő dicsőségének első kijelentése. A várossal összekapcsolja az a jel, amellyel meghirdette a messiási kor kezdetét, és egyúttal jelezte messiási munkája csúcspontját hirdető áldozatát (Jn 2:1kk.). Azt az áldozatot, amely alapja annak, hogy a messiási korhoz fűződő ígéretek valósággá legyenek.

46b–54. A kapernaumi főember fiának meggyógyítása.

Az írásmagyarázók alaposan elemzik a királyi udvarhoz tartozó Heródes Antipás tetrarcha udvartartásában lévő főember fia meggyógyítása történetének a szinoptikus anyagból ismert kapernaumi centúrió szolgája gyógyítási történetéhez való viszonyát (Mt 8:5–13; Lk 7:1–10). – Az alapos összehasonlító munka eredményeként azonban nemcsak a feltűnő hasonlóságra, hanem a lényeges különbségre is fény derül. Ha János evangéliuma tendenciáját és többször is hangsúlyozott megállapítását figyelembe vesszük, akkor természetesen nem az a helyes eljárás, ha a hasonlóság alapján csökkenteni próbáljuk azoknak a csodáknak a számát, amelyekről az evangéliumi tudósítás szól, hiszen az egyértelművé teszi, hogy Jézus sokkal több csodát tett, mint amennyi abból írásban rögzítődött (Jn 20:30; 21:25). Elképzelhető természetesen az is, hogy történetesen János egy-két esetben ugyanazt az eseményt kívánta rögzíteni, amit a szinoptikusok, azonban én azt hiszem, hogy akkor értékeljük helyesen a kétféle típusú evangéliumi bizonyságtételt, ha nem akarjuk feltétlenül egymással azonosítani azokat. Rendkívül elgondolkodtató az a kérdés – éppen Jézus csodáit a minimumra csökkentő tendencia alapján –, hogy vajon a hasonlóságot lehet-e azonosságnak tekinteni, és a hasonlóság ellenére jelentkező különbségeket a hagyományozó gyülekezeteknek tulajdonítani? Vagy sokkal inkább arról van szó, hogy a feltűnő hasonlóságok mellett is lényeges különbségeket tartalmazó eseményeket az élet hozta létre. Jézus szava: „Menj el, a te fiad él” beteljesedik. Az apa elindul Jézus szava nyomán, hisz annak, és már útközben tudomására jut, hogy Jézus szava valóra vált, a gyógyulás abban az órában történt meg, amelyben Jézus szava elhangzott. Kérdés, hogy az evangéliumok tendenciájáról van-e itt szó csupán, vagy sokkal inkább az élet sokrétű eseményeinek hűséges rögzítéséről? Én azt hiszem, hogy a két történet a hasonló vonások ellenére is annyira sok különbséget mutat, hogy meglehetősen merész dolog azonosságról beszélni.

Jézus ismét Kánába ment. Miután kiéleződött körülötte a helyzet mind Keresztelő János, mind a farizeusok köreiben, olyan helyre távozott, ahol nyugalomra talált. Kána az első messiási jel színhelye, a víz borrá változtatásának az eseménye fűződik hozzá. Az az esemény, amely által Jézus nemcsak azt jelzi, hogy a teremtett világ elemei felett van hatalma, hanem azt is; hogy ezeket igénybe veszi megváltó munkája javainak ajándékozásában. Egy főember kérése. Halálos beteg fia számára kér segítséget Jézustól a Heródes Antipás udvartartásához tartozó főember. Ez a magasabb társadalmi állásban lévő férfi osztozik népe hitében és reménységében. Halálos beteg gyermekéhez hívja Jézust. Azt kéri, hogy menjen le a magasabban fekvő Kánából a Galileai-tenger mellett jóval mélyebben fekvő Kapernaumba. A válságos helyzet megoldását Jézustól várja. Jézus személyes jelenlétét igényli, csodatévő erejének kiáradását várja. Jézus válasza: a kérésre kérdés. Kérdése a hit jellegére vonatkozik. Elégtelennek tartja azt a hitet, amely csupán a válságos helyzetben indítja az embert arra, hogy keresse őt, keresse Istent. Nem tartja elegendőnek, valódinak azt a hitet, amely csodák és jelek látásától függ. Jézus feltétel nélküli hitre szólít a kéréshez kapcsolódó kérdésével. A megismételt kérés a hit jele. A főember kérésének megismétlésében jelét adja annak, hogy hite megfelel Jézus igényének. Megszólítása nemcsak arról beszél, hogy hisz Jézus mindenekfeletti hatalmában, hanem arról is, hogy ő magát is az ő hatalma alatt lévőnek tartja. A személyes bizonyságtétel hangján ismétli meg kérését. A szeretet köteléke nemcsak ahhoz köti, akiért közbenjár, a gyermekéhez, hanem ahhoz is, akinél gyermekéért közbenjár, az Úrhoz. Úgy fordul hozzá, hogy bizonyságot tesz róla. Jézus teljesíti a főember kérését, de nem úgy, ahogy várta. „Menj el, a fiad él!” Nem megy el hozzá, nem indul el vele. Csak szól. Őt arra indítja, hogy menjen el. Ő azonban csak meghirdette a gyógyulást. Jézus kijelentése azonban az élet ígérete. Jézus szava útmutatás. Jézus szava alapján indult el haza a segítségét igénylő ember. – Hitt az Úr szavának és hite engedelmességben, tettben nyilvánult meg. Jézus véghezvitte a csodát, a véghezvitele azonban titok marad. A hit útját járó ember hírt kap a csodáról. Amint a főember útban volt hazafelé, szolgái már jöttek elé a jó hírrel. Isten a hit útjára lépő ember mellé áll, gondoskodik arról, hogy a hit erősödjék, a jó kezdetnek helyes folytatása legyen (Fil 2:12k.). A párbeszéd megerősíti a főember hitét, bizonyossá teszi, hogy Jézus vitte véghez a csodát, gyermeke gyógyulását. – Jézus gyógyító ereje nincs testi jelenlétéhez kötve, távolban is hat. Jézus nem ment le Kapernaumba, azonban a gyermek válságos állapotát szava által megváltoztatta. Szava gyógyító erő közvetítőjévé lett, teljesítette az apa kérését, a gyermek meggyógyult. A hit tapasztalattá vált és vonzóvá lesz. Az apa Jézus szavára hitt és megtudhatta, hogy Jézus kijelentését, beszédét igazolja a valóság. Az apa nem maradt egyedül családjában, egész háza népe rálépett arra az útra, amelyet Jézus várt tőle. Környezete tagjaiban is megszületett az a bizalom, amelyet Jézus mindén embertől vár. A hívő apát háznépe követte azon az úton, amelyen Jézus igényének megfelelően elindult. – Nemcsak addig maradt hívő, amíg szüksége volt az isteni gyógyító erőre, a válságos helyzet megszüntetésére, hanem azután is, miután a nyomasztó helyzet alól felszabadult. A megtapasztalt szabadítás környezetében helyes döntést szül. Jézus ismét jelét adta hatalmának, miután Júdeát elhagyta és Galileába ment. Másodszor azt tette megtapasztalhatóvá, hogy hatalma nagyobb, mint az embert veszélyeztető rémítő erőé. Van hatalma arra, hogy megváltoztassa az ember válságos helyzetét. A szava közvetíti személyes jelenléte nélkül is azt az erőt hit által, amely elég ahhoz, hogy a halálos beteg meggyógyuljon és éljen.

Ján. V. RÉSZ

Ján. 5,1–47. Jézus gyógyítása és tanítása Jeruzsálemben (a 3. jel).

Az eddigi fejezetek az alapvetés jegyében álló részletei az evangéliumnak. A mű az előző fejezetekben tudatta, hogy kivel találkozott és találkozhat Jézusban az ember (1. rész), és mit jelent megjelenése. Benne, általa és vele egy új korszak kezdődött el, a kegyelem és igazság kora. A törvényeskedő ritualizmus és a templomi áldozatok bemutatásának az ideje lezárult (2. rész). Az örök élet ajándéka, amely után sóvárog az ember, az egész lényének megújulását munkáló Lélektől való, és hit által adatik (3. rész). Ez a hit Jézus személye iránti feltétlen bizalom, amely nem csupán csodák, hanem szavak alapján támad. Jézus szava ébreszt hitet, a benne adott kijelentés iránt. A kijelentés hírnöke asszony is lehet (4. rész). – Jézus munkájának színhelye változó, ő a keverék tartományok népének, a periférián élő embereknek is szabadítója, a világ Megváltója (4. rész). – Jézus, ahogyan halad előre messiási munkája végzésében, egyre inkább összeütközik népével és kijelentő munkáját ellenséges, hitetlen, megkeményedett nép körében folytatja, majd végül kénytelen nyilvános munkáját megszakítani, elrejtőzni és rejtve maradni az ő „órája” elérkezéséig (5:11.54). Az 5. résszel kezdődik el az evangélium keretén belül az a szakasz, amelyben a messiási jelekhez fűződő önkijelentéseit ellenségesen fogadják népe körében. Egyre inkább világossá válik, hogy az az út, amelyre rálépett, és amelyen jár, elkerülhetetlenül szenvedést jelent, és a kereszthez visz. – Az írásmagyarázók közül némelyek az 5. és 6. rész felcserélését javasolják, mivel a 6:1-ben arról van szó, hogy a Galileai-tenger, a Tiberiás tava túlsó partjára ment Jézus, viszont az 5. rész híradása szerint Jeruzsálemben volt. Mivel a 4. rész azzal a híradással zárul, hogy Jézus Galileában van, így kétségtelen, hogy jobban illik hozzá folytatásként a 6:1 megállapítása. Az 5. rész eseménye a Bethesda tavánál Jeruzsálemben történik. Az 5. rész után – amely kétségtelenül Jeruzsálemet tartja az esemény színhelyének – nem közli a szöveg a Jézus távozásáról szóló híradást. A 6:1 alapján viszont feltételezhető, hogy mielőtt Jézus átment a Galileai-tenger túlsó partjára, annak innenső oldalán tartózkodott. Ennek megfelelően úgy rendezik át az evangélium szövegét, hogy a 4. rész után a 6. rész következik. A 6. részt követi az 5., majd a 7:24. A 7:1–14.25–52 versei után következnének a 8:48–50.54–55. versekkel együtt. A 7:1–14 szerint ugyanis Jézus ismét Galileában tartózkodott. A szövegben található egyenetlenséget többen azzal magyarázzák, hogy az evangéliumot eredetileg nem tekercsre, hanem lapokra írták, és ezek közül néhány a használat során összecserélődött. Így több lap rossz helyre került. Ez a tetszetős elmélet azért nem tartható helyesnek, mert a rendelkezésünkre álló kéziratok – legalábbis eddig – semmiféle eltérő sorrendnek a nyomait nem mutatják. Így a lapok felcserélésének arra az időre kellett volna esnie, amikor még a szövegről egyetlen másolat sem készült. Ha viszont ez a lapcsere egészen korán megtörtént volna, nem képzelhető el, hogy ne vették volna észre János tanítványai, a 21. rész írói, akik gondoskodtak az evangélium lemásolásáról is. Sokkal valószínűbb, hogy az evangélium János öregkori műve, s a diktálás megszakításának következménye a szöveg némi egyenetlensége, esetleg egy-egy, Jézus helyváltoztatásáról szóló adat kimaradása. Az evangélium szövegének magyarázatában feltétlenül számolnunk kell azzal – ami az idői keretet illeti –, hogy sokkal teljesebb képet kapunk Jézus földi munkásságáról, mint a szinoptikusok alapján, azonban tudnunk kell azt, hogy a kép így sem teljes, legfeljebb csak vázát kapjuk annak. – Ahhoz elég János Jézusról szóló bizonyságtétele, hogy helyes döntést hozzunk, ahhoz viszont kevés, hogy teljes képünk legyen Jézus földi munkájáról. Meg vagyok győződve, hogy sokkal hűségesebben tükrözi az evangélium írója Jézus munkájának történeti keretét a hézagok ellenére is, mint ahogyan az egy olyan átcsoportosítás által tükröződik, amelyet a rendelkezésünkre álló kéziratok közül egy sem igazol. A szöveg és annak sorrendje döntő számunkra a magyarázat során ma is, és mindaddig, amíg olyan korábbi szövegek nem kerülnek elő, amelyek más sorrendről tesznek bizonyságot.

1–18. Gyógyítás a Bethesda tavánál.

Időmeghatározás vezeti be a perikópát. Ezután a gyógyítási történetek tradicionális vonásai következnek a megszokott rendben. A csodaelbeszélések műfaji követelményeit tükrözi a perikópa felépítése. – Adatok a betegség természetéről, a beteg előkészítése a gyógyításra, a csodásan ható szó és a gyógyulás. Ez konfliktust idéz elő Jézus ellenfelei körében. Először a meggyógyult embert vonják felelősségre a szombattörvény megsértése miatt, azután magát Jézust. Az elbeszélés Jn önálló anyaga, a szinoptikus hagyományban nem szerepel, bár néhány vonása emlékeztet a Mk 2:1–12 anyagának részleteire. A történet színhelye újra Jeruzsálem: Jézus elhagyta Galileát, hogy az ünnepen Jeruzsálemben legyen. A szövegek az ünnep meghatározását mellőzik. Egy részük a zsidók egy ünnepéről szól, másik részük „a zsidók ünnepéről”. Mindenesetre az ünnepi alkalom motiválta Jézus újabb jeruzsálemi útját. Az ünnep indította arra, hogy ismét Jeruzsálembe menjen. Ünnepről sok helyen van szó az evangéliumban, viszont ez az egyetlen olyan hely, ahol nem válik világossá, hogy konkrétan melyik ünnepről is van szó. Az világos az evangélium szerkezeti felépítéséből, hogy az ünnepek – elsősorban a páskaünnep – Jézus messiási munkájában jelentős volt. Jézus részt vett ezeken az ünnepeken, nagy sokaság előtt jelentette ki magát és jelezte az ünnepek új tartalmát. Elképzelhető, hogy ez a történet is a páskaünnepen történt, de nincs kizárva az sem, hogy nem a purim ünnepe volt a gyógyítás időpontja. Mindkét ünnep tartalma voltaképpen Isten csodálatos szabadítása. Valószínűleg a Juh-kapunál lévő tóról van szó, amely a templomtértől északra a Josephusnál Bezethának vagy Bezathának is nevezett városrészhez, elővároshoz vezetett. Ez az elnevezés ment át a kéziratok egy részében a tóra is. Bethesdának nevezik többnyire, ami azt jelenti: „Irgalmasság háza”, oszlopcsarnokos ház. A tó vizének gyógyító erőt tulajdonítottak. Némelyek a „Szűz Forrás”-sal azonosítják, amely mind a mai napig időszakos. Ez összeköttetésben van a Siloám tavával. Négy oszlopcsarnok vette körül a két vízmedencét, egy pedig a két vízmedence között keresztben volt. Az öt tornácban némelyek a Mózes öt könyvére, a Tórára való utalást látnak, mások Izráel öt jelentős kegyességi irányzatára, illetve csoportjára való utalásnak tekintik. A tény az, hogy a víz melletti csarnokokban betegek sokasága feküdt, várva a gyógyulásra. A víznek csak akkor tulajdonítottak gyógyító erőt, amikor az időközi forrás megmozdult. A népi hagyomány, illetve a néphit szerint időnként angyal szállt le a tóra, az megmozgatta, gyógyító erőt kölcsönözve annak. A vízben olyan ásványanyagok voltak, amelyek gyógyító hatással bírtak, ez fokozódott fel akkor, amikor a forrás legerősebb volt. A Siloám forrása táplálta a tó vizét. – Jézus egy olyan beteg mellett állt meg, aki már 38 éve ott feküdt. A betegségről itt semmi közelebbit nem mond a szöveg, de a későbbiek során az összefüggésből nyilvánvaló, hogy bénaságról van szó. A betegség ideje csaknem annyi, mint Izráel pusztai vándorlásának az ideje. Némelyek ebben az emberben a testi Izráel típusát látták. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy idült, hosszan tartó beteg mellett sem megy el Jézus. Ez a motívum azt jelzi, hogy Jézus a súlyos, reménytelen helyzetben lévő ember mellé áll. Jézus tudott az állapotáról. Lehet, hogy a környezetétől hallott róla hiszen az ilyen hosszan tartó, súlyos állapotban lévő betegről az ott fekvő többi beteg is nyilván tudott. Ő azonban anélkül is ismerte az embert, tudott róla, hogy bárkitől érdeklődnie kellett volna, hiszen ő átlátja az embert, tudja, mi van az emberben, mi van az emberrel. Kérdésével a gyógyulás reménységét ébreszti fel a betegben. Más alkalommal először a gyógyítást kérik Jézustól, és azután kérdez – itt ő a kezdeményező. – A beteg helyzete kilátástalanságáról tájékoztatja Jézust. Hosszan tartó betegségének, a gyógyulás kilátástalanságának oka az, hogy nincs egy ember, aki a gyógyulás helyéhez eljuttassa. A beteg nem tudja, kivel beszél, csak a gyógyulást jelentő tó vizével, az emberi lehetőségekkel számol. Az emberből nem a gyógyulás iránti vágy hiányzott az eddig eltelt évek során, hanem a gyógyuláshoz odasegítő, eljuttató ember. Azért volt ott a betegek közt, mert meg akart gyógyulni, azonban ehhez kevés volt az ő akarata. Míg a gutaütöttnek voltak barátai (Mk 2:1–12), addig ez az ember egyedül maradt, nincs, aki mellé álljon, nincs, aki segítsen rajta. Az elbeszélésből úgy tűnik, hogy a víz áramlása rövid ideig tartott, és az a hely, ahol a víz felbuzgott, nagyon kicsi volt. Jézus szava váratlan fordulatot hoz (egeire). Ez a szó egyszerre parancs és ajándék közvetítője, emlékeztet a Mk 2:11-re. A 38 éven át tehetetlen ember enged Jézus felszólításának, megpróbál felkelni és megtapasztalja, hogy Jézus parancsa teljesítéséhez biztosította a feltételt, a lehetőséget. A beteg egészséges lett. Jézus szavát megfogadta. Jézus szava szerint cselekedett. Az ágy egy könnyen hordozható gyékényfonat, amelyet könnyen felvehetett a meggyógyított ember. Az ágy felvétele és elvitele a csodát demonstrálja. – A gyógyítás napja szombat volt. A Ioudaioi jelentése: „a zsidók” (ld. 1:19). Ez a meghatározás nem privát személyeket, hanem hivatalos testületet, a Nagytanács tagjait jelöli, azon belül a templomőrségre kell gondolnunk. – A zsidók támadása nem Jézus, hanem a meggyógyult ellen irányult. A támadás tárgya nem a gyógyítás, hanem az ágy elvitele. Szombaton terhet hordani tilos volt. A meggyógyított válasza semmiféle érvet nem tartalmaz a támadás kivédésére, egyszerűen csak arra hivatkozik, hogy ő annak a parancsát teljesíti, aki csodát tett vele, meggyógyította. A zsidók kérdése rosszindulatú becsmérlés hangját üti meg. Nem azt kérdezik, hogy ki az, aki gyógyított, hanem azt, hogy ki az, aki parancsot adott az ágy felvételére és hordozására. A meggyógyított nem tudta, nem volt tudatában (ouk édei), hogy Jézus segített rajta. Az exeneysen, az ekneyó igéből; „félrehúzódott”, csak itt szerepel az Újszövetségben. A LXX-ban négy helyen fordul elő (Bír 4:18; 18:26; 2Kir 2:24; 23:16). A tömeg jelenléte motiválja a félrehúzódás aktusát. A következő jelenet valószínűleg még aznap, a templomban játszódik le. Jézus itt találkozik a meggyógyult emberrel. Minden bizonnyal igyekezett gyógyulása után a hálaáldozatot bemutatni. Jézus itt újra megszólítja, és szava óvja őt a bűntől: Méketi hamartane – „Többé ne vétkezzél!”. Az egészséggel együtt új életlehetőséget kapott a meggyógyított. Megkapta azt a lehetőséget, hogy vállalja élete tartalmaként az Isten teremtői rendjében az ember számára adott tartalmat, életcélt, Isten emberre vonatkozó akaratának teljesítését. ne szakadjon el attól, akinek meggyógyított életét köszönhette. Ne engedjen annak a hatásnak, amely Istennel szembe akarja állítani és a maga céljaira felhasználni. Isten ellensége az embernek is ellensége, az emberi élet megrontója. A „ne vétkezzél” azt jelenti, hogy Isten útmutatása szerint éljen a kísértőt elutasítva. A mé cheiron soi ti genétai – „nehogy valami rosszabb történjék veled”. Jézus szavai egyértelművé teszik, hogy a betegségnél még rosszabb dolog is történhet az emberrel. A betegség minden esetben keserves kereszt, azonban annál még keservesebb, ha az ember Krisztus gyógyító erejének, feltétel nélküli kegyelmének megtapasztalása után vétkezik tovább, megmarad, illetve újra visszaesik a bűnbe. Jézus betegségből szabadító szavát ezért követi a meggyógyítottnak mondott buzdítás. A kegyelemmel való visszaélés ítélet. A bűn kísértésének lehet ellenállni, erre az ellenállásra szólít Krisztus tanácsa. Az ember felelős azért, hogy hogyan él meggyógyított életével (Mt 12:45; 2Pt 2:20). Eipen tois Ioudaiois, a meggyógyított Jézus hatalmát nyilvánvalóvá akarja tenni mindazok előtt, akik ott voltak a templomban. A következménye viszont ennek az lett, hogy a zsidók üldözték Jézust. – Jézus megvilágítja üldözői számára tette hátterét. Szóba áll velük és magyarázatát adja tettének, annak ellenére, hogy ellenséges indulattal léptek fel ellene. Jézus ellenségei gesztusára, ki nem mondott szavaikra válaszol. Tettét az Atya tettére való hivatkozással indokolja meg. Ho patér mou heós arti ergazetai, kagó ergazomai. Az Atya munkája a jelenig tart. Isten tevékeny, folyamatosan végezte a maga munkáját: a világ megváltását. A szombattörvény lényege nem a tétlenség, hanem az Atyával való közösség és egymás javának szolgálata. A szombattörvény nem megkötözni akarja az embert, hanem áldásban részesíteni. A szombat az emberért van, és nem az ember a szombatért (Mk 2:27). A szombat nem akadálya az üdvözítő Isten munkájának, hanem keretévé lehet annak. Jézus, mint aki egy a törvényadó Istennel, felette van a szombattörvénynek. Ha a szombat alá van vetve az embernek is, mennyivel inkább a Fiúnak. A Fiú tetteinek nem lehet akadálya az a törvény, amely az emberi tettek normája. A 18. versben nyilvánvalóvá válik, hogy a 16. versben jelzett üldözés célja Jézus megölése. A szombatnap miatti konfliktus mellett Jézus önkijelentése szerepel. Jézus a maga munkáját az Atya munkájával hozta összefüggésbe, és nem a ho patér hémon-ról, hanem a ho patér mou-ról beszélt. Jézus az Atyával való páratlan kapcsolatáról szól: ő személyes viszonyban van az élő Istennel. Kijelentését istenkáromlásnak fogja fel környezete, legalábbis annak a tekintélyes része.

19–20. Az Atya és a Fiú kapcsolata.

Jézus ünnepélyes kijelentés formájában világítja meg, hogy ő teljes mértékben az Atyától függ, azonos vele. Nem magától cselekszik (Jn 8:28), nem magától beszél (Jn 7:17k.; 12:49; 14:10), nem magától jött (Jn 7:28; 8:42), nem a saját akaratából (Jn 5:30). Pozitív formában megfogalmazva ő Isten akaratát teszi, teljesíti parancsát, és végzi az ő munkáját. Ez a kijelentése az egész evangéliumban ismétlődik. Újra meg újra aláhúzza Jézus, hogy ő az Atya küldötte – mintegy 17-szer hangzik el ez a kijelentés. Mindenféle spekulatív krisztológiával szemben ez világos beszéd, az ember Jézus Isten Krisztusa. Jézus az Atyától jött és teljes egységben van vele. Küldetést teljesít. Jézusnak az Atyával való egysége engedelmességben nyilvánul meg. Nem azt teszi, amit akar, hanem azt, amit az Atya akar, amit az Atya vár tőle. Az Atyával való azonosságát nem tőle való függetlenségre, hanem a vele való egység, az abszolút függés érzékeltetésére használja. Az engedelmesség alapja nem a hatalom kényszerítő ereje, hanem a szeretet szabaddá tevő Lelke. Ez az alapja annak a kölcsönös bizalomnak, amellyel az Atya bevonta a Fiút a maga munkájába, és rábízta azt is, ami több, ami nagyobb, vagyis a bűn miatt halottá lett ember megelevenítése, újjáteremtése. A praeegzisztens Krisztus részt vett a teremtésben, a nem létezők létezőkké tételében, az emberré lett Krisztus végzi a sötétség hatalma alá került ember megszabadítását, kiváltását a gonosz hatalma alól.

21–23. Az ítélet a Fiú funkciója.

Az Atya adta át neki az ítélet jogát. Az Atya és a Fiú közt lévő azonosság mellett funkciójukban ott van a különbség, hogy a végső idők ítélőbírája Jézus. Jézus, mint kijelentő az ítélő bíró; ő az, aki dönt élet és halál fölött. A nagyobb dolog az, hogy az ő dicsőséges visszajövetele alkalmával életre támasztja a halottakat és szétválasztja őket. Az utolsó ítélet a Fiú funkciója. Az Atya gondoskodik arról, hogy a Fia számára a tekintély és a tisztelet biztosítva legyen. Természetesen Jézus ugyanúgy ítél, mint az Atya. Ahogyan az Atya egy a Fiúval, ugyanúgy a Fiú is egy az Atyával.

24–30. „Aki hallgatja az én beszédemet, és hisz abban, aki engem elküldött, örök élete van.”

Ismét ünnepélyes formula vezeti be Jézus kijelentését. Itt is érzékelhető, hogy rendkívül fontos dologról van szó. Aki Jézus szavát hallja és hisz abban, aki őt elküldte, annak örök élete van, az átment a halálból az életbe. Jézus szavának befogadása életet jelent, elutasítása halált. Hinni abban, aki őt elküldte, azt jelenti, hogy igazat adunk Jézus szavának, így Istent annak tartjuk, akinek ő kijelenti magát küldötte által. Hisszük, hogy Isten szeretet. Ily módon új viszony alakul ki közte és köztünk, a mi félelmünk, szorongásunk megszűnik, nyugalmat, békességet nyerünk. Elutasítjuk mindazt, ami tőle el akar távolítani, ami a halálhoz juttat, ítéletre visz, vállaljuk a keskeny utat. Elfogadjuk a Szentlélek erejét és segítségét az önmagunk megromlott emberi természetével és a környezetünkben jelentkező negatív erőkkel szemben szükséges küzdelemhez. A hit új viszonyt hoz létre Istennel, a távoli Isten közelivé lesz, ő a mi Atyánk, új kapcsolatot hoz létre az emberekkel, a gyűlöletből szeretet lesz, új tulajdonságok alakulnak ki bennünk, a régi értékrendünk, gondolkodásmódunk megváltozik, a gyengék erősekké lesznek, a sikertelenségből siker, a feszültségekből békesség lesz. Aki ezzel a lehetőséggel él, az a halál állapotából átment az életbe, nem jut ítéletre, örök élete van. A Jézus beszédének befogadása meghatározza az ember jelenét és jövőjét egyaránt. A sötétség megkötöző ereje alól felszabadulva Krisztus uralma alá került az, aki hittel veszi kijelentését. Ezt jelenti az új életre való feltámadás a jelenvaló élet keretei között, a jövőben pedig a megújult belső párosul megújított külsővel, vagyis el nem múló dicsőséges testtel. – Jézus újra az ünnepélyes formulát használja kijelentése megerősítésére. Az új szituáció, amely Krisztus igehirdetésével elkezdődött a földön a bűn miatt lelkileg, vagyis Isten számára halott emberek megelevenítésére, életre keltésére nyújt lehetőséget. Az új életet ajándékozó erő Krisztushoz kötött, általa adatik már a jelenben itt és most. A megelevenítő, új életre szólító Krisztus felhatalmazást kapott az ítélet gyakorlására. Ő az, akiről a prófécia szólt, a hatalommal megjelenő Emberfia. A jövő annak az eljövetelét hozza, amikor a sír lakói is meg fogják hallani a hangját és ki fognak jönni a sírból. A feltámadás egyetemes. Jézus szavára mindenki megmozdul, életre támad. A sír nem örökre zárja be a maga lakóit. Jézus a lelkileg halottakon kívül meg fogja szólítani azokat is, akik testi állapotuk szerint – jobb híján mondjuk így – fizikailag, biológiailag halottak, akik számára a földi élet befejeződött. A halál állapotában lévők a dicsőséges Emberfia szavára feltámadnak. Krisztussal minden ember találkozik, és attól függően alakul a további sorsa, hogy mire használta a neki adott lehetőséget. A feltámadás a jót cselekvők esetében az örök életre szól, a gonoszt cselekvők esetében az ítéletre. Aki azzal azonosult, aki egyedül a jó, az soha el nem múló élet részesévé lesz, aki a gonosz eszközévé adta magát, az annak sorsában részesül. Az ember számára az élet lehetősége Krisztus által adatott, ha nem él vele, az lelki öngyilkosság. Aki a jó helyett a gonosz mellett dönt, az az élet helyett a halált választotta. – Krisztus az ítélet gyakorlásában is egy azzal, akitől a küldetést kapta. Az ítélete nem önkényes, nem szeszélyes, nem szubjektív, hanem igaz, igazságos, mert az ítélőbíró funkciójában is annak akarata szerint jár el, aki nem személyválogató, aki igaz, aki szeretet.

31–40. Bizonyságtétel Jézus mellett.

Ennek a részletnek a központi fogalma a martyria. Jézus nem maga tesz tanúbizonyságot önmagáról. Nem ő szól maga mellett, hanem az, aki igaz, és hiteles a bizonyságtétele, vagyis a mindenható és mindentudó Atya. Jézus kijelentésének hitelességét az Atya garantálja, az ember megszabadításának ily módon szilárd az alapja. Két tanú kellett minden vitás ügyben való döntéshez (5Móz 17:6; 19:15). Jézus mellett földi tanú is szólt. Keresztelő János többször is megismételte bizonyságtételét (Jn 1:7; 19:20.26; 19:35–36). János az igazságról, az igazság mellett tett tanúbizonyságot. Jézus János küldetését igazolja, jelentőségét megvilágítja. A Keresztelő méltatása hirdeti János küldetésének időhöz és helyhez kötött voltát. Ő megvilágította a bűnbánat és megtérés útját, rámutatott arra, aki nemcsak fáklya, hanem az igazi világosság, a fény forrása. János jelentősége relatív, mint ilyen, elismert, aki azonban őt akarja abszolutizálni és nem jut el ahhoz, akit János hirdetett, annak számára nem érte el küldetése a célját. János küldetése akkor hasznos az embernek, ha nem értékeli őt túl, hanem elindul azon az úton, amit megvilágított, mint égő és világító fáklya. Nem Jézusnak volt szüksége Jánosra, hanem környezete tagjainak, a népnek, azért, hogy megvilágítsa a Krisztushoz vezető utat. Mellette nagyobb tanúbizonyságok szólnak, mint János. Azok a tettek, amelyeket az Atya bízott rá, hogy véghezvigye őket. Ezek a tettek messiási jelek, amelyek a próféciák által megjövendölt Krisztust hirdetik (Mt 11:4; Lk 7:22). Az Atya úgy van mellette, hogy nemcsak elindította messiási munkája végzésére, hanem szüntelenül vele van. Az a bizonyságtétel, amely megkeresztelkedése alkalmával megszólalt mellette, érvényes egész földi pályájára. Az Atyától való tanúbizonyság a Jézus imádságára kiáradó, válságos helyzetben lévő emberek helyzetét ígéretesen megváltoztató szabadító erő. Ő ugyan az események hátterében marad Jézus messiási munkája során, de rejtetten, Jézus által jelenvaló. Istennel közvetlenül nem találkozhat az ember (5Móz 4:12), de kegyelméből közvetett módon Jézus által igen. Aki nem hisz azonban benne, az elzárja magát attól a lehetőségtől, hogy az élő Istenhez eljusson, vele közösségben legyen, őt megismerje. Krisztus egyedül az, aki hiteles istenismeretet ad, a hozzá vezető utat megnyitja, a vele való közösséget biztosítja. A hitetlenség tragédia az ember számára. Az ő szava azért nem lett életformáló erővé Jézus kortársai közül sokak számára, mert nem hittek benne. Ő megvilágítja a baj okát, hogy tudatosítsa bennünk és ezzel biztosítsa a változás, a változtatás lehetőségét. Jézus hirdeti, hogy rendezetlen az Istennel való kapcsolatuk, felszínes az igéhez való viszonyuk, azért, hogy rendbe hozhassák azt, ami nincs rendjén. Helytelenül kutatják az írásokat. Fátyol van a szemükön, eltompult az értelmük, kemény a szívük. A tiszta látás, a megvilágosított értelem, a nyitott szív alkalmas az Írás üzenetének megértésére. Az Írás alapján vélik elnyerni az örök életet. Az Írás azonban Krisztushoz vezet, róla szól. Aki az Írást alázatos szívvel, engedelmességre kész lélekkel tanulmányozza, az eljut általa Krisztushoz, aki azonban a maga kétes értékű álláspontját akarja vele bizonyítani Krisztussal szemben, az nem nyer életet belőle. Az Írás Krisztusról tesz bizonyságot, aki által elnyerhető az örök élet. Az ő megállapítása ellenfeleivel kapcsolatban negatív: „ti nem akartok hozzám jönni, hogy örök életetek legyen”. Az Írás kulcsa Krisztus. Ő nem kerülhető ki annak, aki az őrök élet részese kíván lenni, s az Írás igazi ismerője. A kijelentett és az írott Ige nem állítható szembe egymással. Aki ellenáll Krisztusnak, aki nem akar odamenni hozzá, az önmaga ellen vét, önmagát fosztja meg az örök élettől. Az Írás funkciója az, hogy Krisztushoz vezessen, Krisztus funkciója, hogy életet ajándékozzon, az ember funkciója, hogy kész legyen Krisztushoz jönni, az élet forrásához.

41–47. Elismerést emberektől nem kapok.

Amint az előző részlet kulcsszava a martyria volt, úgy ennek a szakasznak a témája a doxa. Azonban a doxa itt nem a fogalom elsődleges jelentésének értelmében szerepel, hanem másodlagos jelentése szerint: „tisztelet”, „elismerés”. Jézusnak mint az Atya küldöttének a felismerése, elismerése, tisztelete itt a párbeszéd témája. Ahogyan Jézusnak az emberi bizonyságtételre nincs szüksége, úgy nincs szüksége az emberi elismerésre sem, kortársaival ellentétben, akik az elismerést hajhászták, az emberek részéről megnyilvánuló, az öntudatukat növelő tiszteletet. Jézus mentes minden egoista törekvéstől, teljesen független az emberek véleményétől. Viszont tárgyilagos képet ad arról, hogy mi a háttere a vele szemben tanúsított negatív magatartásuknak. Jézus ismeri az embert, átlátja ellenfeleit is. A hiteles kép róluk ez: „Isten, szeretete nincs meg bennetek”. Elzárták önmagukat Istentől csak az Írás betűjéig jutottak el az Írás Ura helyett, és önmaguk igazolásáig Isten bűnbánatra, megtérésre szólító hangjának hallása helyett. Az Írás Urának igénye előtt bezárkóztak, amely összefoglalva a szeretet kettős parancsában konkretizálódik. Isten szeretetének hiánya az embert elválasztja Krisztustól. Jézus kettős jelt ad ellenfeleinek arról, hogy ő Isten küldötte: az egyik mindentudását hirdeti, ő tudja, mi van az emberben. A másik: ő a mindentudást nem ellenünk, hanem értünk, emberekért használja fel. Őszinte képet ad az ember elé önmagáról és önmagukról. A helyes emberismeret, a jó diagnózis eredményessé teheti a terápiát. Jézus elismerése, az ő befogadása összefüggésben van az Atya szeretetével. Ő az Atya küldötteként jött, az Ő megbízottjaként szólt, hirdetve igényét. Ha más jön és más jött, azt elfogadták, ugyanis azonos volt az álláspontjuk (Jn 3:31; 1Jn 4:5). Jézus által a mennyei üzenet szólalt meg, amely fordulatot vár az embertől; más által az azonos hang szól, a földi, e világi beszéd hangzik, amelyre rá vannak hangolódva. Az ellenség, a Sátán, a hazugság atyja nagy csalárdul kínál hitványságokat, lovat ad az ember alá Istennel szemben. Az ekeinos itt elsősorban azt jelenti, aki kezdetben hazugság által ejtette meg az embert, és azóta is ezzel a módszerrel igyekszik sikereket elérni nála. Az önteltség, az önimádat és emberimádat akadály a Krisztushoz vezető úton. Ahol Isten dicsőítése helyét az öndicséret és egymás dicsőítése foglalja el, ott a Krisztus iránti bizalom nehezen születik meg. „Hogyan hihetnétek ti énbennem, mikor egymást dicsőítitek, Isten dicsőítésével pedig nem foglalkoztok?” Jézus korában a látszatkegyesség foglalta el az igazi istenfélelem helyét. Az emberek elismerő hangja háttérbe szorította az Isten hangját (Mt 23:5–7). Az volt fontos, hogy ki vagyok az emberek szemében. De hogy ki vagyok az Isten szemében, az mellékes. Jézus figyelmezteti ellenfeleit arra, hogy ne áltassák magukat. A benne és általa megszólaló Atya igénye elől ne térjenek ki, mert a számadás napján azok lesznek a vádlóik, akikre való hivatkozással kitérnek a hitre szólító üzenet elől: Mózes, vagyis az ószövetségi iratok és személyek. Az Ószövetség iratai Krisztust hirdették, a szabadítóról tettek bizonyságot. Az Írás tekintélye mögé nem lehet elbújni Krisztus elől, sem Krisztus nevére hivatkozni az Írás igényével szemben. Az Ószövetség és Krisztus nem játszható ki egymással szemben.