Ján. II. RÉSZ

Ján. 2,1–12. A kánai menyegző.

A szinoptikusoknál nincs paralelje a kánai csoda történetének. Elbeszélésének módja megfelel a csodaelbeszélés formális követelményeinek, stílusában és szerkezetében egyaránt. Stílusa novellaszerű, szerkezete jól tagolt. Az 1–2. vers bevezetés, a 3–5. előkészítés a csodára, a 6–8. versek a csoda ismertetése, a 9–10. versek a csoda bizonyítása a csodára reflektáló ember által, a 11–12. szerkesztői megjegyzés és tájékoztatás. Ezt az ún. „luxus-csodát” csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha Jézus istenségéről szóló bizonyságnak tekintjük. A csoda minden mozzanatában annak a jele, hogy a szavak és a tettek mögött többet kell keresnünk, mint amennyi abból első hallásra érthető és első látásra látható. Krisztus kerül az erőtlenné lett, megüresedett zsidó szertartás helyére, ajándékozva a megtisztulásra szolgáló kővedrekbe öntött víz borrá változtatása által az evangélium tüzét és az erő lelkét (Jn 1:17), amely bőségével és jóságával minden eddigi dolognak fölötte van. Jézus átváltoztatja Keresztelő János megtisztulást hirdető keresztségének vizét” „borrá”, amely később az új szövetségkötés, a Krisztus áldozatát hirdető úrvacsorának egyik jegye. Krisztus vére tisztít meg minden bűntől (1Jn 1:7). Az új szövetségkötést, Krisztus áldozatát hirdeti a későbbiekben a kehelybe kitöltött bor (Mk 14:24 par.). Így érthetjük meg az ő órájára való utalást – már itt, messiási munkájának kezdetén –, amelynek először el kell jönni. Az ő órája az Atya útmutatása szerint alkalma annak, amikor az új szövetség megkötését jelentő engesztelő áldozat vére kiontatik. Ezt jelzi az az óra, amikor a kővedrekbe öntött víz borrá lett. A történet időmeghatározása az 1:43-hoz kapcsolódik. Kána nem a Názárettől északra, mintegy órányi út távolságra lévő KFR-Kánna, mint ahogyan a 17. század óta némelyek gondolták, hanem Kirbet-Kána. Ez a helység Názárettől északra, mintegy 14 km-re van, a hagyomány szerint Nátánael városa. Az esemény kerete egy menyegző, vagyis egy családi ünnep. A menyegző örömünnep Izráelben, mint ahogyan más népek körében is. A házasságra lépő, egymás számára eljegyzett fiatalok páros életének megkezdését jelenti az ünnep. A házasság egyébként magánjogi intézmény. Miután a jegyesért az előzőleg megállapított összeget, illetve szolgáltatást megfizették (5Móz 22:29; 1Móz 29:20.27; Józs 15:16; Bír 1:12; 1Sám 17:25), megtörtént a házasságkötés, amely ünnepséggel volt egybekötve. Az ünnepség, a lakodalom legfontosabb-része volt a menyasszony átvitele atyja házából férje házába. A vőlegény diadémmal volt felékesítve (Én 3:11; Ézs 61:1) és barátai kíséretében ment el a menyasszony házához. A menyasszonyt szép ruhákba öltöztették és értékes ékszerekkel díszítve magát (Zsolt 45:14k.; Ézs 61:10), lefátyolozva várta a vőlegényt (Énekek 4:1.3; 6:7). A menyegző napján, mielőtt beesteledett volna, a vőlegény megjelent barátaival együtt jegyese házában. Ezután a menyasszony társnőivel együtt követte a vőlegényt annak atyjához, családjához. A lakodalmas menet az utcákon vígan énekelt és táncolt (Jer 7:34; 16:9). Új otthonába a menyasszonyt fáklyafény mellett kísérték. Ezután került sor az ünnepi étkezésre (1Móz 29:22; Bír 14:10): Az esküvői lakomát általában a vőlegény házában tartották: hét napig tartott, de két hétig is elnyúlhatott. A szegényeknél azonban csak kétnapos volt az esküvő. A házastársi élet a menyegzővel kezdődött, az ünnepség első éjszakája volt a nászéjszaka. A násznépnek nem kellett végig kitartani az ünnepi alkalmon, azonban a násznagytól ezt elvárták. A többi meghívott vendég szabadon jöhetett-mehetett: A menyegző a teremtésben adott rend vállalásának jele és az eljövendő örömteljes eszkhatológikus kor hírnöke. – Mária, Jézus anyja, Jézus és tanítványai is jelen voltak ezen a családi ünnepen, amelyen a korabeli szokások szerint a rokonok, barátok és szomszédok is megjelentek. Mária valószínűleg rokoni kapcsolatban volt a családdal. Talán innen érthető, hogy otthonosan mozog a házban. Jézus tanítványain általában a tizenkettőt értjük, így szerepelnék a 6:67.70-ben is. Jn nem közli valamennyi tanítvány elhívását, csak a tipikus esetekről tudósít. Jézus és tanítványai benne élnek az életnek abban a keretében, amelyet az ember a teremtésben kapott Istentől, nem kapcsolják ki magukat népük közösségéből. Jézus és tanítványi köre nemcsak ott jelenik meg, ahol baj van, hanem ott is, ahol öröm és boldogság. – A csoda előkészítése. Ünneplés közben elfogyott a bor, amely pedig hozzátartozott az ünnepi alkalomhoz. Mária Jézushoz fordul, segítséget, csodát vár tőle. Az evangéliumban nem ez az egyetlen hely, ahol Mária szerepel (Jn 6:42; 19:25), de érdekes módon nem név szerint, bár történeti alakjáról kétségtelenül tud az evangélista. Mária Jézussal csak a tényt közli, amikor elfogyott a bor. Elvárja azonban, hogy nyilvánosan lépjen fel ennek a kellemetlen helyzetnek a megszüntetésére. Jézus szavaival azonban eszmélteti anyját: ti emoi kai soi gynai egy meglehetősen széles körben elterjedt népies beszédmód fordulata, amelynek elutasító jellege hangsúlyától és a körülménytől függően különböző módon lehet erős vagy kevésbé erős, az aamah li válák héber formula megfelelőjeként. Ez a formula nem egyszer s mindenkorra jelenti a közösség megszakítását, az elutasítást, hanem csupán az éppen szóban forgó konkrét esettel kapcsolatban (Bír 11:12; 2Sám 16:10; 19:22; 1Kir 17:18; 2Kir 3:13; 2Krón 35:21; Ézs 3:15; 22:1; Jer 2:18; Hós 14:9.). A gynai megszólítás nem tiszteletlen (vö. Bauer, gyné), azonban mégis világos jeladás Jézus részéről anyja és a közte lévő különbségről, mivel anyja átlépi hatáskörének határait. Mária páratlan jelentőségű szolgálata nem jelent jogot ahhoz, hogy Jézust csodatételre felszólítsa. Jézust nem emberi ösztönzések határozzák meg tetteiben, hanem az Atya akarata. A párbeszéd megfogalmazása kifejezi azt a belső feszültséget, amely a dialógust jellemzi (vö. Jn 5:19.30; 7:6; 8:25). Az óra itt a kairos értelmében szerepel, ti. valaminek az alkalma. Ha kevés idő múlva az óhajnak mégis eleget tesz Jézus, az nem azt jelenti, hogy ellentmondásba jutott önmagával, hanem csupán azt, hogy engedelmeskedik az Atya akaratának, követi Isten útmutatását, indíttatást nyert a csoda megtételére (Jn 7:6.13). – Mária megérti Jézus szavát, és a szolgákat Jézus szava iránt való feltétel nélküli engedelmességre biztatja. Nem világítja meg a szöveg, hogy Mária milyen kapcsolatban volt a ház lakóival. Rendelkezéséből nyilvánvaló az a bizonyosság, hogy Jézus valamilyen módon segíteni fog. A szolgákat arra készíti fel, hogy ha érthetetlen lenne is számukra az útmutatás, akkor is kövessék. Mária megvilágítja a szolgákhoz szóló szavaival azt, hogy miként kell az embernek Jézus szavát fogadni. Jézus kijelentése iránti engedelmességre indít. A csoda megtörténik a párbeszéd után. Ebben a csodában nemcsak a víz borrá változtatásán van a hangsúly, hanem azon is, hogy ez rendkívül nagy mennyiségű vízzel történik meg. Jézus a zsidók tisztasági törvényének megfelelően előkészített hat kővedret színültig tele tölteti vízzel. A métrétés görög mértékegység a héber báthnak felel meg. 1 báth 39 l. Így egy kővederbe – attól függően, hogy 2, illetve 3 metréta űrtartalmú-e – 80, illetve 120 liter víz fért. Az a tény, hogy Jézus a kővedreket üresen találja – oda vannak ugyan állítva, de üresek –, azt mutatja, hogy a törvény előírását megtartják, de csak formálisan. Emellett a kővedrek száma azt jelzi, hogy míg a hét a teljesség száma, addig a hat a még be nem teljesedett dolgok szimbóluma. A régi szövetséges nép tisztasági törvénye csak rituális tisztaságot teremthet, ennél azonban többre van szükség. Jézus kívánságára az üres vedrek színültig megtelnek. A szolgák kettős parancsot kaptak. Az első után a másodikat is teljesítették. Jézus emberi eszközök által végzi csodálatos munkáját. Nem állítja félre az embert, hanem megszólítja, igényli szolgálatát. A teremtett emberrel közli útmutatását, általa végzi emberek javát jelentő munkáját. Jézus messiási küldetése kezdetén úgy jelentette be igényét az emberre, hogy jelét adta a teremtett világ elemeire kiterjesztett igényének. A víz a földdel, tűzzel és levegővel együtt a teremtés őselemeihez tartozik. Jézus a teremtés elemeivel rendelkezik, van hatalma ahhoz, hogy céljának megfelelően hasznosítsa, megváltoztassa azokat. Az elemek feletti hatalmával, a víz borrá változtatásával azt jelzi, hogy ő úgy avatkozik bele a teremtett világ elemeinek rendjébe, hogy munkája nyomán öröm és boldogság vár az emberre. Kálvin összefüggést lát Jézus csodatettének kerete és a csoda között. Nagy dísze – úgymond – a házasságnak, hogy a menyegzői lakomát Krisztus nemcsak a maga jelenlétére méltatta, hanem első véghezvitt csodájával is felékesítette. Jézus azt hirdeti, hogy ő biztosítja a feltételét annak, hogy a házasság, öröm és boldogság állapota maradandó legyen. Isteni erejével olyan változtatást visz véghez, amely új értelmet ad az életnek, a természetes, a teremtés rendjével együtt ajándékozott élethez adja az újjáteremtés, az eljövendő örömteljes korszak erejét, és ennek szimbóluma a bor. A csoda véghezvitelének kerete másrészt azt hirdeti, hogy ő megújítja és teljessé teszi a régi tisztasági rendet. A mózesi törvényt, az ószövetségi rendet szimbolizáló kővedreket megtölteti, és azok borral telítődnek meg, amely az evangélium jelképének is számít. A bor már a görögök előtt is a prófétai lelkület itala volt. Jézus a régi helyébe újat teremt. A törvényt tisztelő népet az evangélium lelkületével ajándékozza meg. Ennek az ajándéknak az alapja az ő áldozata. Az új szövetségkötést hirdeti Jézus első messiási csodája, és annak áldásos következményeit jelzi. A kővedrekbe került bor Jézus vérét, az ő áldozatát hirdeti a későbbi úrvacsora egyikjegyeként. Jézus vére, az ő áldozata az új szövetséges nép számára a tisztaság, a boldog, értelmes és tartalmas egyéni és családi élet forrása. A bor Jézus vérének, az új szövetség vérének szimbóluma. Jézus első messiási csodája hirdeti azt a döntő jelentőségű változást, az üdvtörténetnek azt a fordulatát, amely Jézus megjelenésével bekövetkezett. A bor – a csoda által – Jézus halálát jelzi, halála pedig Isten megváltó munkáját hirdeti. A tanítványok elhívása után következő harmadik napon hirdeti Jézus az üdvtörténet döntő jelentőségű eseményét. A csoda véghezvitele titok, a következménye nyilvánvaló. A paradoxon a megfogalmazás alapján érzékelhető, a szolgák a vízből merítettek, amely igen jó borrá lett. Az a szokás, amelyről a násznagy a bor megkóstolása után szól, sem az ókori, sem a mai gyakorlatból nem ismeretes, inkább csak egy humoros megjegyzés. Jézus rejtetten, minden feltűnést mellőzve viszi véghez munkáját emberi eszközök által. Erről bizonyságot tesznek mindazok, akik annak áldásaiban részesülnek.

A csoda értékelése. Az esemény visszhangjáról alig esik szó. Csak a tanítványok reflexióját ismerjük a násznagy mondatán kívül. – Jézus csodáját úgy vitte véghez, hogy személye rejtve maradt. Nem reklámozta önmagát. Ő csak szólt, a szolgák szavának engedelmeskedtek, és eközben hatott rejtetten, de megtapasztalható módon Isten mindenek felett való ereje, amely a teremtett elemeket megváltoztatja. A kijelentés, Jézus szava elindít egy olyan folyamatot, amelyben a teremtett világ elemei és emberei az újjáteremtés eszközeivé lesznek és áldásaiban részesülnek. Mindenki részesülhet a Megváltó rejtett munkájának áldásából. Személyének titka rejtve marad sokak számára, tanítványai azonban megerősödnek hitükben. Jézus messiási munkájának kezdetén az első jel által azt hirdeti, hogy ő a teremtett világ számára az örömet, a boldogságot hozta. Krisztus az ember számára nem a félelmetes, a megsemmisítő hatalom, hanem a teremtett világ elemeit emberi eszközök igénybevételével átalakító, személyét elrejtő, munkáját megtapasztalhatóvá tévő Úr. – Jézus közelsége és munkája fokozza a tanítványok iránta való bizalmát. Mellette ott voltak azok, akik szavára, illetve még Keresztelő János útmutatására indultak el utána, követték őt. A hit látja a csodát, a csoda megerősíti a hitet. Jézus követői egyre mélyebben hisznek benne, és így egyre többet látnak meg belőle. Az elbeszélés egy rövid híradással zárul, amely ismerteti Jézus további útját és tartózkodási helyét. Kapernaumba, a mai Tell-Humba vonul Jézus hozzátartozóival, testvéreivel és tanítványaival együtt. Mária négy fia: Jakab, József, Júda és Simon közül (Mk 6:3) később Jakab lesz a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. Jézus rövid ideig tartózkodott családja körében. Kapernaumi munkásságáról János – a szinoptikusokkal ellentétben – semmit nem mond. Szerintem éppen azért nem szól a kapernaumi eseményekről, mert azok már közismertek voltak az evangélium írásakor. – Az időmeghatározás azt jelenti, hogy Jézus ez alkalommal csupán ideiglenesen tartózkodott Kapernaumban.

Ján. 2,13–22. A templom megtisztítása.

A templom megtisztításának történetét a szinoptikus evangéliumokban is megtaláljuk (Mt 21:12–13; Mk 11:15–17; Lk 19:45–46), azonban a történet időbeli elhelyezése ott más. A szinoptikusok Jézus messiási munkásságának utolsó idejéhez tartozó eseménynek tekintik, a virágvasárnapi események sorába illesztve. János az első, a kezdeti idejére teszi Jézus munkájának. Az nem vitás, hogy a hagyomány szilárd eleméről van szó. – Ha az evangéliumok szerkezeti felépítését figyelembe vesszük, és Jézus szenvedéstörténetének eseményeire is tekintettel vagyunk, akkor János kronológiája tűnik hitelesebbnek. A szinoptikusok ugyanis Jézusnak csak egyetlen jeruzsálemi útjáról tudósítanak, így az utolsó hét keretébe illesztik bele mindazt, ami Jeruzsálemhez kapcsolódik Jézus messiási munkásságából. János viszont több jeruzsálemi tartózkodásáról is tudósít Jézusnak, így több lehetősége nyílik az események kronológiai sorrendjének figyelembevételére. Amikor János Jézus munkásságának kezdetére teszi a történetet, a szinoptikusoktól függetlennek bizonyul, és közlése a tények biztosabb ismeretéből származik. Jézus az ószövetségi kultusz központjának, a templomnak a megtisztításával kezdi meg harcát a megrontott, megüresedett kultusz és megromlott élet ellen. Jézus megbecsülte a templomot, és emlékeztette annak népét az üzérkedés-nyerészkedés, az önzés jeleiről árulkodó lelkületükre, amelytől meg kell tisztulni, amelynek missziói lelkületté lehet és kell változnia. A templomból indul ki az, aki beteljesíti a templomi kultuszt, meghirdetve azt a jelet, melynek alapján felépíti majd az új templomot. – A páska-ünnep alkalma indítja Jézust arra, hogy kapernaumi tartózkodását megszakítva Jeruzsálembe menjen, mint népének, környezetének tagjai is. A templom a tenger szintjénél kb. 700 méterrel magasabban feküdt. Ez az első ünnepi útja Jézusnak Jeruzsálembe kíséretével, tanítványaival együtt. Az utazás eseményéről és a megérkezésről egyaránt szűkszavúan szól az evangélista, a lényegre, Jézus jeruzsálemi tapasztalatára és tettére irányítja olvasói figyelmét. Jeruzsálem Izráel vallásos életének központja, Jézus itt hirdeti meg az eltorzult templomi kultusz ítéletét és az új ígéretét. Izráel vallásos életének centrumában szól a régi kultusz végéről és az új kezdetéről. Az ünnepi alkalom megbecsülése Jézus messiási munkája alapján nyilvánvaló. Ő megbecsüli az Atyával való közösség és a népe fiaival való találkozás lehetőségének alkalmát. Jézus elé megdöbbentő kép tárul a jeruzsálemi templomban. A templom jobban emlékeztet egy heti vásár helyére, mint az istentiszteletére, az előcsarnokban, az ún. pogányok udvarában árusokat talált. A galambon kívül, amely a szegény emberek áldozati állata volt (3Móz 5:7; 12:8), ott folyt az ökrök és juhok árusítása, az idegen pénz beváltása, mivel a templomadót sem római, sem görög pénzzel nem lehetett kifizetni. Az állatok árusítása és, a pénzváltás korábban az Olajfák hegyén történt, ami ott rendjén is volt, hiszen az ünnepi zarándokok száma mintegy 125 ezer emberré tehető egy-egy nagy ünnep alkalmával. A páskalakomát legalább tíz személy közösségében kellett elfogyasztani. Az ünnepi zarándokok egy része magával hozta az áldozati állatot, másik része Jeruzsálemben szerezte be. Általában 20 személyre számítottak egy bárányt. Az állatok árusítását Kajafás főpapsága idején vitték be a pogányok udvarába, ezt ő engedélyezte. Hannás fiainak üzelmei Palesztinában botránkoztatóak voltak, azok a vásárcsarnokok és pénzváltó helyiségek is, amelyeket Hannás azért tartott fenn, hogy a Sionon lévő templomi bankot erősítse vele. – Jézus Hannás fiainak üzelmei ellen lép fel. Az állatokat nem puszta kézzel, hanem egy korbácsfélével űzi ki. Ez azokból a kötelekből való volt, amelyekkel az állatok meg voltak kötözve. Az ott lévő kötelekből néhányat összefogva kezdett Jézus a templom megtisztításához. Az állatokkal való üzérkedés és pénzváltás folyt azon a helyen, amely a népek fiainak kijelölt helye volt. Izráel sokkal inkább a maga kényelmére gondolt Jézus korában már, mint a népek fiai iránti kötelességére. Az áldozati állatokra és a templomadó kifizetéséhez szükséges pénz beváltására is szükség volt, azonban mindebből Jézus korára már üzérkedés lett. A templom az üzérkedés szelleméről árulkodott a missziói lelkület helyett. A templom képe Izráel lelki minőségét híven tükrözi. A népek fiai számára nem maradt hely Izráel templomában. Izráel vallásos életének középpontjában, a jeruzsálemi templomban messiási jel által hirdeti meg Jézus a jeruzsálemi templom küldetésének végét és az új templom felépítésének ígéretét. Jézus messiási jeladása azt hirdeti, hogy a templom nem állhat az önzés, az üzlet szolgálatában, nem lehet az üzérkedés helye. A népek fiainak helyét nem foglalhatják el az áldozati állatok. A népek iránti felelősség helyét nem foglalhatja, el semmi más. Kényelmi szempontok nem válthatják fel a missziói szempontokat. Jézus megtisztítja a templomot, eltávolíttatja mindazt, ami nem odavaló. Gesztusa azonban nem csupán annyit jelent, hogy Izráel istentiszteletének meg kell újulnia – ezt is. Ennél azonban többről van szó ebben a messiási jelben. Arról szól ez a prófétai jel, hogy elérkezett a vége annak az istentiszteletnek, amelyhez áldozati állatokra van szükség. – A tanítványok megemlékeztek az Írás szaváról. A Messiás tiszta istentiszteletet akar, mert szereti buzgón, önmagát felemésztve, Isten házát. A tiszta istentisztelet alapja és ára az önmagát megemésztő szeretet, önmaga feláldozása. A zsidók a messiási jel igazolására szólítják fel Jézust. Hatalmi jelet várnak tőle, önmagát, tettét igazoló csodát. A döbbenet és ámulat után, amikor abból felocsúdtak, felelősségre vonják őt. A zsidók a gőg pozíciójából szólnak. Igazoltatni akarják Isten Fiát. Jézus első találkozása a zsidókkal jelzi azt a feszültséget, amely kezdettől fogva egész messiási munkáján át végig jellemezte ezt a viszonyt. Jézus kérdésükre, kérésükre rejtélyes módon válaszol: próféciával. Imperatívuszi formában elhangzó jövendölés, amely be is teljesedett rövidesen. A jövendölésnek kettős értelme van. A zsidók lerontották, elpusztították a templomot: Jézus testét, amely harmadik napra „felépült”. Halálba adták Jézust, azonban nem maradt a halálban. Isten öntelt, elvakult népének romboló akciója az egyik része a próféciának, amelyhez hozzáfűzi az ígéretes részt: építő munkáját. A templom az engedetlen nép pusztítást jelentő tevékenysége ellenére felépül. Jézus kijelentését képtelenségnek tartották a zsidók, mert a maguk racionális szemlélete alapján próbálták megérteni, és mérlegelni az emberi lehetőségekből kiindulva valóra válásának esélyeit. A zsidók vitába szálltak Jézussal, és kétségbe vonták szavának hitelességét. – Jézus nem vitapartnere az embernek, hanem a kijelentés ajándékozója, aki bizalmat igényel, hitet vár. A tanítványok hittek az Írásnak és Jézus szavának. Az evangélium írójának zárómondata nyilvánvalóvá teszi Jézus próféciájának beteljesedését és ennek következményét. Amikor Jézus feltámadt a halálból, eszükbe jutott a tanítványoknak próféciája, amellyel meghirdette az ítéletes és ígéretes jövőt. Isten ígéretének a vonala halad tovább, az ő ereje erőt vett a pusztulás, a pusztítás erején, hirdetve a halálból való élet ígéretét. Az élet ellensége, a sötétség hatalma megronthatja, leronthatja a templomot, de meg nem semmisítheti, mert Isten megváltoztatja a halál állapotát. Jézus feltámadása a halál ellenére való élet távlatát nyitotta meg az emberi nem számára. A tanítványok hittek az Írásnak, amelyben az Írás Ura előre hirdette üdvözítő tervét, és hittek Jézus szavának, amely előre szólt kereszthaláláról és feltámadásáról. Az Írás szava és Krisztus szava összhangban van. Ugyanaz a Lélek ihlette az Írást, mint amely Krisztus kijelentését. A tanítványoknak eszükbe jutott Jézus beszéde, és feltétlen bizalom támadt bennük az írott és hallott Kijelentés iránt. Hittek a Jézusról szóló és a Jézus által megszólaló kijelentésnek.

Ján. 2,23–25. A messiási jelek visszhangja.

A hely és az időmeghatározás a perikópa bevezető versében az előző részlethez kapcsolja ezt a rövid híradást Jézus további messiási munkájáról. Egyrészt Jézus első jeruzsálemi munkásságának jellemzése, másrészt bevezetője a következő egységnek. Az első summárium ez, amely összefoglalja Jézus messiási munkája kezdeti időszakát. Az evangélista nem számol be egyenként Jézus csodáiról, csak érzékelteti, hogy azoknak száma nem kevés. Az ünnepen részt vevők közül sokan hittek Jézusban. A csoda által sokan elindultak utána. Nem kétséges azonban, hogy Jézus azt a hitet, amely a csoda nyomán született meg, nem tartja valódi hitnek. Lehettek azonban az ünnepi zarándokok körében olyanok is, akik élő hitre jutottak az ünnepi események alapján. A sokaság nagy része azonban inkább csak szimpátiájával tünteti ki, mint feltétel nélküli bizalmával. Jézus átlát az emberen, mindenek feletti tudása alapján helyesen értékeli az ünnepi eseményeket, őt nem vakítja el a sokaság rokonszenve. Ismeri az embert, jobban, mint ahogyan az ember önmagát (Zsolt 139:1kk.; Jer 17:10). Olyan képességgel rendelkezik, amely Isten képessége. Tudja, mi van az emberben, előle nem lehet elrejtőzni. Lelki szemei előtt semmi és senki nincs elrejtve.

Ján. III. RÉSZ

A 3. fejezettel kezdődnek el Jézus párbeszédei az evangélium keretén belül. Jézus kedvelte a párbeszédes tanítási formát. A beszédek vagy az elbeszélőanyag keretein belül szerepelnek, vagy egy-egy csodához kapcsolódnak. – Jézus első párbeszédei lelkigondozói beszélgetések. Ezeket követi később a zsidókkal folytatott polemikus viták sorozata. Az írástudók és a Nagytanács képviselői egységes táborként szerepelnek. Az evangélista arra törekszik, hogy Jézusnak a Galileában, Jeruzsálemben és Júdeában véghezvitt első munkásságáról szóló híradás mellett az egyes emberekkel folytatott beszélgetéseiről, Jézusnak az egyes emberekkel való személyes találkozásairól is hírt adjon, tájékoztasson. Hangsúlyozni kívánja, hogy Jézus az egyénekkel való foglalkozást is ugyanolyan jelentősnek tekinti, mint a nagy sokaság körében végzett munkát. Nikodémus személye a zsidó írástudó réteg reprezentánsa, általa ez a réteg találkozik Jézussal, a samáriai asszony pedig a félpogány réteg és a női nem képviselőjeként. Mindkét párbeszéd rendkívül jelentős témát vet fel.

Ján. 3,1–21. Jézus és Nikodémus.

Nikodémus személyében Izráel tanítója keresi fel Jézust, Izráel tanítójával folytat párbeszédet. Voltaképpen a beszélgetés gazdag tematikája tárja fel röviden az egész evangélium tartalmát. A 16. vers az evangélium tömör összefoglalása. Jézus rendkívül jelentős kijelentése kerül ezzel az elbeszélés középpontjába oly módon, hogy a továbbiakban már mellékessé válik voltaképpen az elbeszélés kerete. Nincs is szó arról, hogy mi volt Nikodémus reflexiója Jézus kijelentésére a továbbiakban A 13. verssel tulajdonképpen egy krisztológiai-szoteriológiai beszéd kezdődik, amelyben Jézusról már csak 3. személyben van szó. – Nikodémus a félig-meddig hívő típusa Izráel körében. János arról tesz bizonyságot, hogy Jézus követői nem csupán a halászok, vámszedők és bűnösök kategóriájából kerültek ki.

1–12. Az újjászületés titka.

A Nikodémusról szóló történet azt hirdeti, hogy Jézus az egyetlen, aki az üdvösségre vezető utat ismeri és ajándékozza. Ő az egyetlen, aki a zsidóknak a teljességet jelenti és hozza. Nikodémus a csodálkozó ember típusa azokkal szemben, akik elindultak Krisztust követni. Jézus csodája hatással volt rá, kérdéseket váltott ki belőle. Ő a Nagytanács egyik tagja, személyében a zsidóság hivatalos testületének képviselőjével találkozik Jézus. Neve a görögöknél gyakori, de Izráelben is előfordul ebben a korban. Az evangéliumban még két helyen találkozunk vele (Jn 7:50k. és 19:39). A Nagytanácsnak ahhoz a részéhez tartozik, akik hittek Jézusban a későbbiek során (Jn 12:42). Az, hogy éjszaka kereste fel Jézust, nem csupán a zsidóktól való félelem miatt történt (Jn 19:38), hanem azért is, mert a zsidó írástudók igen szívesen tanítottak és beszélgettek a késő éjszakába nyúló órákban. Nikodémus azokkal a szavakkal kezdi a beszélgetést, amelyek arról tesznek bizonyságot, hogy ő elismeri Jézust rabbinak, olyan tanítónak, akinek tekintélye nem azon alapszik, hogy odatartozik valamelyik nagy törvénytanító iskolájához, hanem azon, hogy közvetlenül Istentől kapta a küldetést és a meghatalmazást. Nikodémus Jézusban azt a tanítót látja, aki páratlan módon az, vagyis az egyedüli, a minden tanító fölötti tanítómester, ahogyan az 1:21 szerint a „próféta” meghatározás szerepel. Jézus tettei alapján jutott arra a meggyőződésre, hogy benne Izráel páratlan jelentőségű tanítója jelent meg. Nikodémus azt is nyilvánvalóvá teszi hogy ezzel a véleményével nincs egyedül. Mivel többes számban fogalmaz, nyilvánvalóan annak ad hangot, hogy meggyőződésében mások is osztoznak, nevükben is szól. Kellett tehát lenni a jeruzsálemi vezető emberek táborában egy olyan körnek, amelyre Jézus nagy hatással volt, és kezdetben egyáltalán nem tanúsítottak elutasító magatartást vele szemben. Nikodémus bizonyságtétele mindenképpen elismerő nyilatkozat, azonban még nem hitvallás, nem a Krisztusról szóló bizonyságtétel. Az ugyanis, amit róla mond, hogy ti. Isten van vele, az érvényes az Ószövetség több jelentős alakjára is, így pl. Mózesre (2Móz 3:12) és Jeremiásra (Jer 1:19). Az anóthen „felülről”, „újonnan”. A fogalom mindkét jelentése arra utal ebben az összefüggésben, hogy az embernek olyan gyökeres megváltozásra van szüksége ahhoz, hogy Isten országában része legyen, amelyet a saját képességei alapján nem tud elérni. A felülről való születés az újonnan való születés. A görög anóthen fogalom kettős jelentése alapján kifejeződő szójáték sem a héber, sem az arám fogalom alapján nem érvényesül. Az újjászületés a mennyei állampolgárság feltétele. Luther a Vulgata szövegét követi fordításában akkor, amikor az újonnan születés” mellett dönt a „felülről való születés” helyett. A görög fogalom ugyan mindkét fordításra lehetőséget ad, azonban a mögötte lévő arám, illetve héber fogalom „a felülről” való születés jelentést foglalja magába. János abban az értelemben használja a „felülről” kifejezést itt, mint ahogyan Jak levelében is szerepel (Jak 1:17; 3:15.17), és az evangélium további részleteiben is (Jn 3:31; 19:11), hogy az a „felülről” az Isten világát és az ő jó munkáját, kegyelmének ajándékát jelenti. Jn evangéliumában a bűnbánat, megtérés fogalma helyett a hellénista világ olvasóira való tekintettel szerepel a „felülről”, illetve „az újonnan” születés. Mindkét kifejezés ismert számukra. Nikodémus félreérti Jézus mondatát. Nem a „felülről” határozót ragadja meg, hanem földi, természeti folyamatra gondol. Jézus lelki folyamatról beszél. A farizeusi gondolkodásmód határozza meg döntően Nikodémust, és annak korlátait képtelen feladni a Jézussal folytatott párbeszédben. Őt az foglalkoztatja, az izgatja, mit kell tennie azért, hogy Isten országába bemehessen. Jézus válasza zavarba hozza, ugyanis nem szól egyetlen szót sem arról, hogy neki bármit is tennie kellene, hanem arról beszél, hogy egész lénye, az egész élete gyökeres megújulására van szükség. Az, amiről itt szó van, az emberileg teljesen lehetetlen, nem tartozik az ember lehetőségei közé. Az ember a maga adottságai alapján nem teljesítheti Isten igényét. Nikodémus kérdéssel válaszol Jézus kijelentésére. Ezért Jézus válaszában még erőteljesebben azt hangsúlyozza, hogy az újjászületés Isten erejének a minden emberi értelmet felülhaladó munkája az emberi életben. A megoldás nyitja tehát Isten, aki új lehetőséget biztosít Krisztus által, az ő eljövetelével kezdődő korban az embernek. Ezt világítja meg Jézus azzal, hogy a gennéthé anóthen helyett válaszában a geennéthé hydatos kai pneumatos kifejezést használja. Az előző meghatározást konkrétabbá teszi. Ezzel egyértelművé teszi azt, hogy az újjászületés csoda, a csoda feltételét, a csoda megvalósulását a pneuma biztosítja, a láthatatlan, de reális, valóságos mennyei energia, Isten ereje.

A pneuma Jn evangéliumában nem az idealista filozófia tanításának értelmében használatos. A pneuma ugyanúgy, mint a héber ruah az emberi létmódban is a „leheletet”, „lelket”, „szelet” jelenti, de jelenti az ember fölötti isteni erőt is. A pneuma az emberi keretek között láthatatlanul jelentkező isteni, az ember fölötti, rejtélyes valóság. Több, mint amire az ember képes, fölötte van az emberi, a természeti lehetőségnek. Isten és az ember közösségének biztosítója (Jn 4:24). A pneuma használatos Isten lényének jelölésére: Természetesen ezt nem szabad úgy értelmeznünk, mint egy Isten létéről, lényéről szóló definíciót. Arról van itt szó csupán, hogy Isten más, mint a testi, az anyagi világ, és a vele való találkozásnak a lehetőségét ő maga biztosítja az ember számára, a testi, anyagi világ realitásaitól függetlenül. Jánosnál viszonylag ritkán van szó a pneumáról. Az 1:32–33-tól eltekintve, ahol a pneumáról, mint mitológiai nagyságról van szó, úgy tesz bizonyságot János evangéliuma, mint aki a hívő életnek és a gyülekezet létének az alapja: isteni hatalom (Jn 3:5k..8). Megmutatja a pneumának az igazsággal (Jn 4:33k.; 14:17; 15:26; 16:13) és az élettel (6:35–51) való kapcsolatát. Jellemzője az, hogy élővé tesz (Jn 6:63), vagyis létrehozza a keresztyén életet, a kijelentés által megalapozott eszkhatológikus egzisztenciát. Ez ellentétben van a sarxszal, „a testtel”, a világ számára tulajdonképpen nem látható (Jn 14:17). A régi keretekben jelenik meg az új: Jézus beszéde alapján születik, és valósul meg az ember új, eszkhatológikus egzisztenciája, keresztyén élete, az által a beszéd által, amely pneuma és zóé (Jn 6:63). Az evangéliumban tehát a pneuma funkciójára kerül elsősorban a hangsúly. Jézus kijelentését a pneuma foganatosítja az emberben láthatatlanul, de megtapasztalható módon. Jézus meghirdette azt a korszakot, amely a Lélektől való születés és a vízkeresztség kora. Erről a korról már az ószövetségi próféták is jövendöltek. Ez 36:25k.; s más helyek is összekapcsolják a vízkeresztséget és a Lélek elnyerését. János evangéliumában a Lélek munkájára esik a döntő hangsúly. A keresztyén gyülekezet ebben látta az újat János keresztségével szemben (Jn 1:26.33), amelynek a jelentőségét ez vitán felül meghaladta. Ezért a 6–8. versben már csak a Lélektől való születésről beszél. Ez azért érthető, mivel itt a Lélek jelentőségét kívánja hangsúlyozni. Nemcsak azért, mert a hangsúly valóban azon van, hanem azért is, hogy óvjon a vízzel való keresztség mágikus értelmezésétől. A Lélek a keresztség objektív tényezője, aki hit által hat, munkálkodik a megkeresztelt emberben. Keresztelő János úgy hirdette meg a Messiást, hogy ő nem vízzel, hanem Szentlélekkel keresztel. János számára a keresztség az üdvösség sákramentuma, amely a bűnbánó embernek bűnbocsánatot ajándékoz, és általa részt Isten országában. Jézus számára ezzel szemben a vízkeresztség önmagában véve nem az egyedüli érvényes üdveszköz. Aki Isten országába akar jutni, annak radikális megújulásra van szüksége, újjászületésre, amely a Lélek által megy végbe. Arról van tehát itt szó, hogy János evangéliuma Jézus igényét korának ismert fogalmával fejezi ki. A természeti embernek gyökeres megváltozásra van szüksége. Ez a gyökeres megváltozás Jézus által lehetséges. A Jézussal való közösség azonban az ember számára nem azt jelenti hogy feladja ember voltát és isteni lénnyé lesz (ez a lényeges különbség Jézus útmutatása és a misztériumvallások tanítása között), hanem azt, hogy a maga ember voltában Isten igényének megfelelően változik meg. A felülről, illetve újonnan született ember szemlélteti Isten képét, általa kiábrázolódik Krisztus. Csodáról van szó. Ezt erősíti meg egy antithetikus idézettel. Az antithézis parallelizmus membrorum formájában teszi nyilvánvalóvá Nikodémusnak és az evangélium minden olvasójának, hogy radikális különbség van a test világa és a lélek világa, a testtől született és a Lélektől született élet között. Az ember létmódja jelenlegi helyzetét illetően testi létmód. Lehetőségei erre korlátozódnak, azonban ebben a létmódban adatik számára csoda által, Jézus megjelenése által az a lehetőség, hogy eddigi életszférájában megragadja azt a másikat, amely kitágítja számára a lét határait és minőségi változást jelent számára. Ez a Lélek láthatatlan, de valóságos hatása, munkája. A Lélek nem a test világától függetlenül, nem az embert félretéve, hanem benne végzi a maga gyökeresen átalakító munkáját: az újjászületést. A felülről születés olyan követelmény, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Az ember új egzisztenciáját nem tanulás, nem is valamilyen más emberi teljesítmény, hanem csoda által nyeri el, újjászületés által, Isten ajándékaként. A testi ember, a földi ember Isten rejtett munkája által egy magasabb rendű lét részesévé lehet. Az újjáteremtés nem független a teremtéstől, a Lélek az embert formálja át. Az új kezdet az újjászületés, a régi ember iránt támasztott igény, melyet a Lélek titokzatos, emberi értelemmel fel nem fogható, kiszámíthatatlan munkája visz véghez. A Lélek csodálatos munkája semmiféle szabályhoz nem kötött, egyáltalán nem számítható ki, de hatása megtapasztalható. A szél megfoghatatlan, azonban hatása érzékelhető. Így van ez azzal is, aki a Lélektől született. Hit által tárul fel az ember előtt a Lélek munkája. Természetes, sőt szükségszerű Nikodémus további kérdése. Világossá vált ugyanis előtte Jézus kijelentése alapján, hogy az ember természeti, testi állapotában semmit sem tehet, a farizeusi törekvés nem elegendő az ember új életéhez. Nikodémus megérti, hogy Jézus nem egy másodszori testi születésről beszél, hiszen az eredmény akkor ugyanaz maradna, hanem a testi világ keretei között a Lélek által való új kezdetről. Kérdése most már ennek a lehetőségére vonatkozik. Ez a kérdés nem csupán elméleti kérdés, hanem egzisztenciális. Nikodémus nem csak azért kérdez, hogy ismereteit gyarapítsa, hanem azért, mert az életéről, létéről, jövőjéről van szó. Jézus válaszában Nikodémus megbecsülését juttatja kifejezésre azzal, hogy Izráel tanítójának nevezi, és nem a „zsidó” kifejezést használja (vö. Jn 1:19). Nikodémus Jézus szemében az igazi Isten népének a képviselője, annak jelentős tanítója. Jézus viszont éppen ezért el is marasztalja, mivel az Írás alapján (Ez 11:19k.; 36:26k.; Ézs 44:3; 59:21; Jóel 3:1) tájékozottabbnak kellene lennie az újjászületés kérdését illetően. A próféták által Isten kijelentést adott arról a korról, amelyben a Lélek munkálkodik. Szólt a Léleknek az emberben, a földön döntő változást véghezvivő munkájáról. Jézus egy vonalba állítja magát az Isten Lelke által megszólaló bizonyságtevőkkel. A Lélek földi viszonylatokban megmutatkozó munkája csak egy része tevékenységének, korántsem a teljesség. A nagyobb mértékű és még csodálatosabb, az ember számára ismeretlen szférában megy végbe, a mennyei világban. A Lélek munkája, akár a testi világ színterén történik, akár azon kívül, csak hit által érzékelhető. Az Isten iránti feltétlen bizalomra indít Jézusnak a Lélek e világi és e világ keretein kívüli munkájáról szóló kijelentése. Hit által tárul fel az ember számára Isten rejtett munkája úgy, hogy részesévé is lesz annak. Isten a természeti ember számára többet nyújt annál, mint aminek érzékelésére képes, de kijelenti és igényli azt, ami által érzékelhetővé, megismerhetővé lesz számára, sőt részesévé is válik annak. Ez pedig a belé vetett hit. A hit nem az emberi lehetőségek alapján mérlegel, hanem az Isten lehetőségeire való tekintettel bízik abban, aki nemcsak az emberi életnek ajándékozására volt képes, hanem képes annak újjáteremtésére is.

13–21. Az Emberfia a világ üdvözítője.

A bizonyságtevő a megdicsőült Jézus szempontjából nézi az eseményeket. A történeti esemény és az evangéliumi bizonyságtétel közti idő a bizonyságtételre pozitív hatással van. Több helyen is tapasztalható az evangéliumban, hogy az evangélista a földi Jézus és a megdicsőült Jézus szavát váltogatja. Az evangélium írása idején már nemcsak Jézus alászállása, hanem mennybemenetele is a múlt eseménye. Az Emberfia János evangéliuma szerint Jézus kedvelt kifejezése önmaga jelölésére (1:51; 3:13–34; 5:27; 6:27.53; 8:28; 12:23.34; 13:31). – A mennybe az ment fel, aki onnan jött el. Jézus leszállása a földre előzménye mennybemenetelének. Az inkarnáció és a megdicsőülés együvé tartozik. János elhatárolja magát ezzel a kijelentéssel környezetének vallásos nézeteitől. A gnosztikusak számára a testté létel és a testté lett Emberfiának mennybemenetele egyaránt botránkoztató és képtelenség. Az újjászületés a földön történik, de csak a mennyei dolgok, Jézus földre jövetele és mennybemenetele alapján lehetséges. Az igazi csoda az, hogy a mennyből leszálló Jézus a keresztre adta magát, és a kereszthalál után feltámasztott testben való megjelenései után felment a mennybe. Az örökkévaló Fiú földi küldetésének teljesítése után, újra Fiúként, Isten jobbján folytatja a megváltott világ dicsőséges célba juttatását. A mennyei dolgok a hit titkai. A hypszusthai jelentése kettős: felemeltetés a keresztre, a dicsőségbe, és felemeltetés a mennybe, vagyis a kijelentő Úr visszatérését jelenti a világból mennyei otthonába. Az üdvesemény mindkettőt jelenti. Jézus testté lételét és a dicsőséges létmódba való visszamenetelét. Jézus testté létele a csoda és annak eszkhatológikus következménye. Jézus szabadító munkáját jelezte Mózes a pusztában felemelt kígyó történetével (4Móz 21:8k.). A felemeltetett Emberfiába vetett hit jelent szabadulást. A basileia tou theou helyére a zóé aiónios fogalma lép, amely itt fordul elő először János evangéliumában. Tárgyi szempontból nincs különbség a két fogalom között. Csupán arról van szó, hogy a speciálisan ószövetségi fogálmi készlet bővül. Az Újszövetségben általában felváltva szerepel e két fogalom. A zóé fogalma általában az aiónios jelző nélkül is jelenti az örök életet (3:36; 5:24.40; Mk 9:43.45; Mt 19:17). A zóé aiónios János evangéliuma szerint Jézus igehirdetésének központi jelentőségű fogalma. E fogalom jelentéstartalma magában foglalja az élővé tevő, megelevenítő erőt. Jézus szavai az örök élet beszédei, mert életet teremtenek. Isten részéről biztosított a szabadulás, az ember részéről az iránta való feltétlen bizalomra, hitre van szükség. Isten a szabadító, aki hit által részesíti megtartó kegyelmében, az örök életben az ítélet alatt lévő embert. Az istenségét elrejtő Emberfiában való hit a soha el nem múló élet részesévé teszi a halandóság és mulandóság miatt megváltásra, szabadulásra szoruló embert… A keresztre emelt Emberfiára tekintő ember a megdicsőült megtartó erejének válik részesévé, azzal kerül közösségbe, akin nincs hatalma a halál erejének. Isten üdvözítő szándéka univerzális. A felemeltetett Emberfiába vetett hit által válik az ember az örök élet részesévé. E mögött az üdvesemény mögött Isten szeretete van. Nem véletlenül szerepel az edóken fogalma a szövegben, a Fiú küldetésére egyébként használatos apesteilen helyett, ugyanis ez a fogalom a halálra adásra utal, mint ahogyan a Róm 4:25; 8:32; Mk 9:31 és a Gal 1:4 is ezt hangsúlyozza. Az ige akciója egyértelművé teszi, hogy a szöveg egy egyszeri, jelentőségében páratlan eseményről beszél, amelyben Isten minden értelmet felülhaladó szeretete megmutatkozott. Isten feláldozta egyszülött Fiát azért, hogy a teremtett világot a pusztulástól megmentse, és örök életet ajándékozzon neki. Ezért hirdeti az 1Jn 4:9; hogy Isten szeretet. Az egyszülött Fiú fogalmának használatával János evangéliuma aláhúzza azt az egyedülálló kapcsolatot, amely az Atya és a Fiú között van. Jézus a mennyei világból való küldött, aki a Dán 7 jövendölése szerint az Emberfia. Jézus mennyei eredetére, az Atyával való páratlan viszonyára Jn evangéliumában erőteljes hangsúly kerül (Jn 6:27.53; 9:35). Istennek a Jézus Krisztus által véghezvitt üdvakarata univerzális jelentőségű. Ezt hangsúlyozza a következő részlet a 17. vers által. Jézus küldetése nem az ítélethirdetés és kárhoztatás, hanem az örömhír közlése, üdvözítés, megváltás, szabadítás. Jézus kortársai és még Keresztelő János is az ítéletet hirdető Messiásra vártak, aki csak Izráel számára jelent szabadítást. Jézus szabadítása azonban nem korlátozódik egy népre: a bűnbocsánat egyetemes érvényű. Küldetése nem a kárhoztatás, hanem a mementés Isten akarata szerint, hiszen ez felel meg a teremtett világot megmentő, üdvözítő szándékának. Isten egyetemes jellegű üdvözítő szándéka hit által valósul meg az emberek életében. A 18. vers voltaképpen az előzőek során már felvetett gondolatot hangsúlyozza: Isten üdvözítő szándékának hittel kell párosulnia ahhoz, hogy az üdvösség valósággá legyen. A kettős értelemben is felemelt Fiú iránti bizalmat vár Isten az embertől. Aki él az Isten részéről teremtett páratlan jelentőségű lehetőséggel, nem esik a teljes megsemmisülést jelentő ítélet alá (vö. 5:24; 6:40.47; 11:25k.). Isten a Fiú által lehetőséget teremtett mindenki számára az örök életre, aki önmagát elzárja ettől a lehetőségtől, az ezzel maga ítélte el önmagát. Az ítélet az, hogy Isten pozitív tettére, amely a legnagyobb áldozatot jelenti és életre szóló lehetőséget hirdet, az ember negatív magatartással válaszol. A negatív válasz oka az ember részéről az, hogy jobban szereti önmagát, a maga megszokott természeti életét, amely a sötétséggel van kapcsolatban, mint a világosságot, vagyis Isten küldöttét és a benne és általa nyilvánvalóvá vált igényt. Világosságra jönni azt jelenti, hogy nem önmagunkban, hanem Krisztusban bízni és vele összhangban élni. Általános tapasztalat, hogy a világosság elől az rejtőzik, az keresi a sötétséget, akinek a tettei gonoszak. A helytelen út követését jelenti a rossz meghatározására is használatos sötétség, míg a világosság annak ellentéteként a jó meghatározására szolgál. Azok, akikről a szövegben szó van, olyanok, akiket a rossz lelkiismeret tart távol a Krisztusban adott lehetőségtől. Általános tapasztalat, hogy aki rosszat tesz, gyűlöli a világosságot. A világosság leleplezi az embert, olyannak mutatja, amilyen valójában. Felfedi a rosszat és radikális változást igényel. A radikális megváltozás igénye elől való elzárkózásról van itt szó, amely mögött lehet közöny, a rossz iránti szimpátia, sőt azonosulás a rossz, a gonosz hatalmával. Az embert gyökeresen az határozza meg, akivel közösségben él. Jézus a sötétség hatása alatt lévő embernek hozta a megváltozás lehetőségét úgy, hogy kiemeli, megszabadítja annak hatása alól és önmagához kapcsolja. Ez viszont nem az ember ellenére történik, hanem a Jézus iránt megnyilvánuló bizalom, személyes döntés alapján. A Jézusban való hit egzisztenciális változást jelent. A Jézus iránti bizalom alapján Isten ereje részesévé válik az ember, és a vele való közösség, a vele összhangban létel az igazság cselekvésében mutatkozik meg. A felismert igazság nem csupán elmélet, hanem élet; nem teória, hanem az ember magatartását meghatározó erő. Ahol az igazság tettekké formálódik, életmódban nyilvánul meg, ahol az igazság az élet eseményévé válik, ott az, aki által ez történik, a világosságra jön. Nem marad sötétségben, hiszen az Istennel összhangban lévő tettek a vele való közösségből erednek. Az igazság cselekvése feltételezi és igényli a világosságot. Az igazság cselekvése Isten cselekvése bennünk és általunk; az ő rejtett, de megtapasztalható munkája a jelenlegi világkorszakban. Isten maga az igazság, aki az igazság tetteiben jelentkezik emberi keretek között. Isten a világosság, aki a vele összhangban lévő embert önmaga színe elé vezeti, önmagához vonzza. Amint a gonosz cselekedetek a sötétségbe süllyesztenek, úgy az igazság tettei a világosságra, Istenhez vezetnek. Jézus – mint a világ világossága – láthatóvá teszi, hogy az igazság cselekedetei Isten által véghezvitt tettek. Az igazság cselekvői azért jönnek a világosságra, hogy nyilvánvalóvá váljék Isten jó munkája bennük és általuk, vagyis hogy az a jó, ami valóság, az igazság tettei által hirdesse a személyét elrejtő, de munkájában megmutatkozó Istent. Az igazság cselekvői tudatában vannak annak, hogy nem önmaguktól cselekszik azt, és ezt nyilvánvalóvá, világossá is teszik. A gonosz cselekvői eltávolodnak Istentől. A gonosz tettek eltávolítják az embert a világosságtól, az igazság odakapcsolja. Jn evangéliumában az alétheia Isten valósága (Jn 14:6), tehát a vele és általa való tettekről van itt szó, szemben a hazugsággal, az ellenséggel összhangban lévő tettekkel (1Jn 1:6). Az ítélet az, hogy a világban megjelent világosság helyett az emberek a sötétséghez ragaszkodnak, többre becsülik és mellette döntenek (vö. 5:44).

Ján. 3,22–36. Jézus munkája Júdeában: Jézus és Keresztelő János.

Ebben a nagyobb egységben a hagyományanyag két kisebb egysége világosan megkülönböztethető: Az első egység a 22–30, egy elbeszélést tartalmazó részlet, amely közli Keresztelő János újabb bizonyságtételét Jézusról. Ez a részlet közvetlenül Keresztelő János szavaira megy vissza. A másik lényeg a 31–36. verseket foglalja magában, egy beszédrészlet, amely bár közvetlenül kapcsolódik az elbeszélő anyaghoz, nemcsak stílusában, hanem témájában is különbözik attól. Az evangélium bizonyságtétele nem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a történeti Jézus már az evangélium írásakor a dicsőség Krisztusa, sem azt, hogy helyes megvilágításba kell helyezni mindazt, ami kora gyülekezeteinek körében zavart okozott. Keresztelő János bizonyságtétele Jézushoz való viszonyáról a Mester jeruzsálemi fellépése és Galileába való visszatérése közötti időben történt, addig, amíg Júdeában tartózkodott. A páskaünnep utáni időről van szó. A híradás szerint ezalatt maga Jézus is keresztelt. Ezt az adatot azonban az evangélista korrigálja a 4:2-ben. Nem maga Jézus keresztelt, hanem csak a tanítványai. Pontos adatunk nincs arról, hogy hol történt ez az esemény. Az evangélista számára ugyanis nem ez a döntő, hanem az, hogy az itt közölt esemény során ismételten elhangzik Keresztelő János bizonyságtétele Jézus mellett. Ez a bizonyságtétel egyértelművé teszi Jánosnak Jézushoz való viszonyát. Az a keresztség, amelyet Jézus tanítványai által vitt véghez – minden bizonnyal erről van szó –, még nem más jellegű, mint a János keresztsége, mint ahogyan Jézus igehirdetésének tartalma is ugyanaz fellépése alkalmával, mint Jánosé. A meta tauta János kedvelt átvezető formulája (3:22; 5:1.14; 6:1; 7:1; 19:38; 21:1). Jézus és tanítványai még Júdea vidékén tartózkodnak. Az ebaptizen (praet. imperf.) arra enged következtetni, hogy Jézus a páskaünnep után egy ideig még továbbra is Júdeában munkálkodott. Az igeforma tartós cselekvést fejez ki. A szinoptikusok nem közlik Jézus munkásságának ezt a mozzanatát, viszont bizonyságtételük János és Jézus munkásságának arra a részletére teszi a hangsúlyt, amelyben János küldetését követi Jézusé, vagyis János már börtönbe került (Mk 1:14; Mt 4:12), tehát náluk későbbi időszakról van szó, mint itt. Ez az adat nemcsak azt hangsúlyozza, hogy János és Jézus egy ideig egymás mellett munkálkodott, hanem azt is, hogy Jézus messiási munkája kezdetén János munkájához kapcsolódik oly módon, hogy tanítványai által ugyanazt a szimbolikus jelentőségű munkát végezteti, amit János tett. János munkásságának helye pontosan nehezen határozható meg, ezért nem szükséges allegorikus értelemben vennünk. Kérdésessé teszi ezt az a megjegyzés, amely a hely kiválasztását éppen azzal indokolja, hogy ott volt víz bőven. Elképzelhető ugyan, hogy az evangélista a helységek allegorikus értelmét meg akarja ismertetni (vö. Jn 9:7). Ainón = ’ajin „forrás”; Saleim salém „üdv”, így az értelme ez lenne: „források az üdvösség közelében”. Kérdéses, állapítja meg Bultmann, hogy vajon a mandeusok keresztelési liturgiájában szereplő forrás (Aina) és a mandeus keresztelő angyala, Silmai összefüggésbe hozható-e ezzel. Szerinte sincs azonban különösebb jelentősége a magyarázat szempontjából annak, hogy bizonytalan kísérletezés alapján megpróbáljuk azonosítani a megnevezett helyeket. A lényeg az, hogy a történet a Jordán nyugati partján játszódott. A történet bevezetése, előzménye „vitabeszéd”. János tanítványai és egy zsidó között támadt vita a tisztaságról, amely ebben az összefüggésben a keresztyénségre vonatkozik. A vízkeresztség jelentősége került nyilvánvalóan szóba. A vita tartalmát nem közli részletesen a szöveg, ellenben János tanítványainak a Jézus és tanítványaival szemben tanúsított féltékenységét világossá teszi. János tanítványai arról tájékoztatják mesterüket, hogy Jézus és köre vonzóbb a nép körében, mint ő. János tanítványai tapasztalatként közlik mesterükkel azt, amit ő próféciaként meghirdetett. Tanítványai pedig a tanúi, hirdetői Jézus fellépésének és a munkája iránti érdeklődés növekedésének. Beszámolójuk bizonysága annak, hogy Jézus munkásságának első időszakában igen nagy visszhangja van a nép körében. Jézus személye vonzó a nép számára. „Mindenki hozzá megy.” A János-tanítványok zavara látszik azon események miatt, melyeket Jézussal kapcsolatban tapasztalnak. Ezt jelentik is mesterüknek. Keresztelő János viszont nem azonosítja magát tanítványaival, hanem megerősíti azt, amit már előzetesen, korábbi bizonyságtétele alkalmával hirdetett (Jn 1:20.27.30). Az ek tou ouranou jelentése ugyanaz, mint az anóthen értelme, vagyis „Istentől”; vö. Mk 11:30; Mt 21:25. Keresztelő János tisztázza küldetését, Jézushoz való viszonyát. A tanítványok híradása alapján megismétli bizonyságtételét Jézus mellett. A Messiáshoz való viszonya nem neki kérdés, hanem környezetének. Mivel viszont környezetének kérdése, ismételten szól róla. János személye jelentőségének a tanítványai részéről jelentkező túlértékelést helyére teszi, elutasítja. Hivatkozik arra, akinek rendje szerint minden ember azt kapja meg, amit neki szánt az Úr. Nem emberi motívumok, hanem Isten vonalvezetése, adománya alapján alakul Isten üdvtervében az egymást követő küldöttek egymáshoz és munkájukhoz való viszonya. A küldetés ajándék, az eredmény szintén. Az emberi siker hátterében az ajándékozó Isten van. – Isten üdvtervében János és Jézus egymást követi és a nagyobb, a jelentősebb küldetés Krisztusé. János maga nem értékelte túl a saját személyét már előzőleg sem. Küldetése nem azonos a Krisztuséval, ezt éppen ő tette világossá a leghatározottabban. Isten üdvtervében Krisztushoz viszonyítva alárendelt szerepe van, viszont páratlan jelentőségű. Ő ugyanis közvetlenül előtte járt és mellette állt. Hűségesen tanúsítja, hogy ő nem a Krisztus, viszont az ő közvetlen hírnöke, aki már nem előre mutat, hanem maga mellé. Mellette jelent meg az, akiről bizonyságot tett. A jelen eseménye a Messiás megérkezése. Ezért nem féltékenység, hanem öröm tölti be a Jézusról szóló hír nyomán a Keresztelőt, mert abban Isten szava beteljesedését látja. Az Istentől való küldetéstudat legyőzi, kioltja az irigységet, gőgöt, gondot, nyugtalanságot és aggodalmaskodást (1Kor 4:7). A vőlegényről és a menyegzőről szóló kép közvetve ószövetségi képzetekre utal. Eszerint Jahvénak Izráelhez való viszonya a házassághoz hasonlítható. Az őskeresztyén irodalomban Krisztus mint vőlegény s az egyház mint menyasszony szerepel (ld. Mk 2:19; Mt 9:15; 25:1–12; 2Kor 11:2; Jel 21:2.9; 22:17). Ez a részlet megvilágítja, hogy Keresztelő János Krisztusnak alá van ugyan rendelve, de az üdvtörténetben rendkívül lényeges küldetése van. Nem ő a főszereplője az üdvtörténet páratlan jelentőségű időszakának, de ott van közvetlen közelében annak, aki a legjelentősebb. A vőlegény barátja keleti szokás szerint mint lánykérő és az ünnepség megrendezője jelentős szerepet játszik a menyegzőn (ld. Jn 2:1kk.). A menyegző örömünnep, a vőlegény barátja együtt örül a vőlegénnyel, mint aki legközelebb van hozzá. Keresztelő János örömmel veszi tudomásul annak az üzenetnek a beteljesedését, amelyet hirdetett. Küldetését teljesítette és azzal zárja bizonyságtételét, hogy meghirdeti Krisztus üdvtörténeti jelentőségét önmaga küldetéséhez viszonyítva. A korszakváltás ideje eljött. Ez Krisztus számára növekedést jelent, Keresztelő számára egyre inkább a háttérbe kerülést.

Az elattousthai a LXX-ban általában azt jelenti: „valaminek híjával lenni” (1Kir 2:5; 21:15; 2Kir 3:29; Zsolt 33:10). Ott azonban nem ebben az értelemben szerepel, hanem a csillagászat körén belül szereplő speciális jelentéstartalmának megfelelően: „kisebbedni”, „kisebbé lenni”. A fogalom asztrológiai értelme a felkelő Nap és a fogyó Hold egymáshoz való viszonyát juttatja kifejezésre. A régi világkorszak eltűnőben van, az eszkhatológikus kor kezdődik el. Keresztelő János magatartásával is bizonyságát adja, hogy hitt annak valóságában, amit hirdetett – saját személyét illetően is: ő valóban a Messiás útkészítőjének tudta magát, mint ahogyan az volt. A Messiás megérkezéséről és munkájáról szóló híradás Keresztelő számára az ígéretek beteljesedését jelenti. A Messiás korának jellemzésére ószövetségi gondolkodás szerint a menyegző képének használatával azt fejezi ki, hogy elérkezett az öröm kora. Jézus mellett János töltötte be a legjelentősebb szerepet ebben a korban. A vőlegény barátjának zsidó szokás szerint közvetítő szerepe volt a vőlegény és menyasszony között, nemcsak megkérte a menyasszonyt, hanem oda is vezette hozzá. A Messiás és a messiási gyülekezet egymásra talált, így az, aki egymáshoz vezető útjukat előkészítette, és ezzel célját elérte, küldetését teljesítette, osztozik a menyegzői örömben. Számára Jézus nem a féltékenységre indító utód, hanem a küldetésének értelmet adó, a jövő korszakára nézve a beteljesedést előlegező és azt valósággá tevő Úr. János Jézusra vonatkozó próféciája az üdvtörténetben bekövetkező nagy korszakváltást jelenti. Az a korszak, a Messiást hirdető ígéretek kora, amelynek ő az utolsó követe, lassan teljesen elenyészik. Az a korszak pedig, amely a Messiás megjelenésével az ember számára a gyökeres és végérvényes megoldás előízét adja, feltartóztathatatlan. A jövő a Messiás korszaka, az ő növekedését hozza Isten megváltó munkájának terve szerint. Az a szükségszerűség, amely Keresztelő János és Jézus küldetése mögött van, és a korszakváltás után a Messiás munkájának kibontakozását jelenti, az Isten újjáteremtést tervező, ígérő és valósággá tevő akarata. Ez az a „kell”, amely feltartóztathatatlanul bontakoztatja ki azokat az eseményeket, amelyek a Messiás nagyságát és a teremtett világ újjáteremtését végül minden ember előtt láthatóvá teszik. Keresztelő János úgy hirdeti a Messiás növekvő jelentőségének idejét, hogy ezzel együtt az ő küldetésének végét is hirdeti. Ő elhalványul, majd láthatatlanná is válik, mint a Hold a felkelő Nap fényében. Keresztelő János és követői a régi korszak végéhez tartoznak, akik azonban az újhoz legközelebb voltak. A Messiás és követői az új, az eszkhatológikus kor hírnökei. Keresztelő János és követői a továbbiakban nem önálló mozgalomként, hanem a messiási gyülekezet tagjaiként élnek. A jövő a Keresztelő számára a jelentéktelenebbé válás, a kisebbé létel ideje. Tanítványait igaz, hiteles bizonyságtétellel készíti fel a jövőre, elindítja a Messiáshoz. Nemcsak igehirdetésével, hanem egész életével a Messiás útkészítőjének bizonyult. Világossá teszi, hogy Jézus fölötte van, közvetlenül Istentől jött. Mennyei eredete által kiemelkedik a földi világból, fölötte van annak. Jézus a tapasztalati világ fölött és kívül lévő létezők világából érkezett a földi világba. Eredete, származása szerint nem tartozik azok sorába. Ez azonban nem csupán azt jelenti, hogy fölötte van annak, hanem azt is, hogy minden más küldöttnél jelentősebb a küldetése. Ha ő Istenről és világáról beszél, akkor közvetlen tapasztalatai alapján beszél, tehát hiteles az, amit mond. Az ő szava a szem- és fültanú szava, Isten beszéde. – A földi világhoz tartozó küldött e világ körében van otthon, és ami ezen túl van, arról közvetett úton a Lélek által nyer kijelentést, mert lénye szerint idegen neki. A mennyei világhoz tartozó küldött viszont lénye szerint ahhoz a világhoz tartozik, szava közvetlenül maga a Kijelentés. A felülről való küldöttnek más a Lélekhez való viszonya. A Fiú a Lélek teljességének birtokosa (1:33). A preegzisztens Krisztus egy az Atyával születésénél fogva, a történeti Jézus azonos vele, mint Lélektől való és a Lélekkel küldetése felhatalmazott (Jn 12:45; 14:9; 10:30; 17:11). Az evangélista reflexiói átszövik bizonyságtételét. János megjegyzi azt, ami az első század végére nyilvánvalóvá vált: Izráel mint nép elutasította, nem fogadta be a felülről való küldöttet, a Krisztust. Izráel mint szövetséges nép elvetette Isten küldöttét, a mennyből való követet. Ez kemény ítélet a zsidó népről, de az egész emberiségről is (Jn 1:5.10k.). Vannak azonban kivételek. Vannak, akik befogadták Jézus bizonyságtételét, vagyis hittek a Fiúban, hittek abban, amit Jézus hirdetett. Ezek megerősítették, hogy Istennek a Jézusban és Jézus által megszólaló beszéde hiteles, igaz. Ez a beszéd ugyanis annak a szava, aki felülről való származása mellett a Lélek teljességét nyerte el küldetéséhez. Isten Jézus küldetését hitelesítette a megkeresztelkedése alkalmával. A küldetése felülről való, az Atyától, akinek a dolgait hirdeti azzal a Lélekkel, amelyet bőségesen kapott és állandóan, folyamatosan kapja. Jézus intenzív kapcsolatban maradva a mennyei világgal teljesíti földi küldetését. Még egy újabb alapját is megvilágítja az evangélista a Fiú páratlan küldetésének, ez pedig az Atya szeretete. Az Atya szeretete a Fiú iránti bizalomban mutatkozott meg, amelynek konkrét jele az, hogy mindenekfelett való hatalommal ruházta fel. Rendelkezésére bocsátott mindent. Ez azt jelenti, hogy Isten megbízta azzal, hogy, nevében cselekedjék, rendelkezhet mindennel. Jézus Isten teljhatalmú megbízottja a földön. – „Mindent a kezébe adott.” Jézus már a jelenben teljhatalom birtokosa. A hit, a Jézus mellett való döntés sorsdöntő az ember szempontjából. Aki hisz, annak már most örök élete van. A hit természetesen egyúttal az engedelmesség aktusát is magában foglalja, aktivitást jelent. A Fiúval szemben tanúsított engedetlenség következménye az ítélet. Isten haragja az emberen marad, amelyet engedetlensége miatt von magára. Az örök élet részesévé az Isten Fiába vetett hit által lesz az ember, az engedetlenség viszont az élet lehetőségének elvesztését jelenti, az ítélet alatt lévő életet. A hit ugyanúgy magában foglalja Jn evangéliuma szerint is az engedelmességet, mint ahogyan az Pál leveleiből látható (Róm 1:5), a hitetlenség viszont az engedetlenséget. A Fiúval szemben tanúsított engedetlenség tartósítja Isten bűn miatti ítéletét az emberen.