JÁNOS EVANGÉLIUMÁNAK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára professzor

Bevezetés

Az evangélium tartalmi felosztása.

János evangéliuma két nagy egységre osztható. Az első nagy egység az első rész tizenkilencedik versével kezdődik, és a 12. résszel fejeződik be, amelynek tartalma: Jézus kijelentése a világnak. A második nagy egység a 13–20. részeket foglalja magában. Ennek tartalma: Jézus kijelentése tanítványainak. Az első nagy egységet prológus vezeti be az 1:1–19-ben. A második nagy egységet epilógus követi, a 21. rész, az evangélium záradékaként. A prológus Jézus messiási munkájának előzményeit hirdeti, az epilógus messiási munkájának következményeit világítja meg.

Az evangélium és a szinoptikusok.

Már több mint egy évszázada a történetkritika jelentős kérdése János evangéliuma. A Jelenések könyvének képanyaga okozza rejtélyességét, valamint János evangéliumának a szinoptikusokhoz való viszonya. A szinoptikusok és János is Jézus-képet ábrázol, Jézus-történetet ír a hit alapján állva, és abból kiindulva a hívők számára: hitébresztés és a hit megerősítése közös céljuk. Mindkét típusú evangélium Jézus munkásságáról számol be, beszédeit közli, jeleiről szól, szenvedéseit, halálát és feltámadását mondja el. Mindkét típusú evangéliumban közvetlenül vagy közvetett formában Jézus munkásságának szemtanúi szólalnak meg. Ugyanahhoz a műfaji kategóriához tartozik János evangéliuma is, mint a szinoptikusoké: evangélium, azonban az azonos műfaj ellenére feltűnő különbség van köztűk. Különbség van az evangélium anyagában. János evangéliuma nagy részének nem található parallelje a szinoptikusoknál. Más a történeti keret ábrázolása. János szerint Jézus munkássága legalább három évre tehető, s ezalatt többször megfordult Jeruzsálemben. A szinoptikusok szerint Jézus munkássága legfeljebb egy évet tesz ki. Ezek szerint egy hosszabb galileai és Galilea környékén való munkálkodás után egyszer, közvetlenül kereszthalála előtt megy fel csak Jézus Jeruzsálembe. János szerint viszont Jézus az ország mindhárom nagy tájegységén munkálkodott: Galileában, Júdeában és Jeruzsálemben, Samáriában és újra Galileában. Jeruzsálemben a törvényeskedő kegyesség képviselői vetik el, mert nem vállalja az általuk alkotott messiási ideálhoz való alkalmazkodást. Galileában azért botránkoznak meg rajta, mert nem vállalja, hogy földi, politikai Messiás legyen. A szinoptikusok szerint a templom megtisztítása Jézus messiási munkájának végére esik (Mk 11:15 par.), János szerint messiási munkájának kezdetére (Jn 2:13kk.). Mk 14:12kk. arról ad hírt, hogy Jézus tanítványaival együtt ünnepli a páska ünnepét, Jn 19:30 azt közli, hogy ekkor már halott. – Jézus kereszthalálának napja a szinoptikus tudósítás szerint Niszán 15., János szerint Niszán 14. A szinoptikusok elbeszélésében Jézus szenvedésének története az utolsó néhány fejezetben szerepel, János a 12. résztől kezdődően gyakorlatilag Jézus szenvedéséről szól. Jézus ettől kezdve visszavonultan él tanítványai között, csendben munkálkodik, tanít, felkészíti övéit küldetésükre. Majd a feltámasztott Jézus megerősíti a földi Jézus kijelentését, tanítványai és az ember iránt támasztott igényét. Jézus kijelentését tovább kell adni a világnak: ez a tanítványi küldetés. Az ő minden ember iránt támasztott igénye a hit, a róla szóló kijelentés befogadása. – János evangéliumának történeti kereté azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a názáreti Jézus története kijelentéstörténet. A prológusban bemutatott egyszülött Fiú munkásságának kezdetétől fogva kijelenti Isten küldötteként az Atyát a világnak és tanítványainak. Jézus dicsősége abban teljesedik ki, hogy kész életét adni a teremtett világért, engesztelő áldozatként (Jn 12:20–28). A János evangéliuma által felvázolt történeti keretben tekintélyes helyet foglalnak el a csodák. A szinoptikusok Jézus csodáiból sokkal többet közölnek, mint János. Ők beszámolnak Jézusnak azokról a tetteiről, amelyek által egészen hétköznapi keretek között nyújtott segítséget a különböző testi-lelki betegségben szenvedő embereknek. János sokkal kevesebb egyedi esetet közöl Jézus csodáiból. A démoni hatás alatt lévők megszabadításáról egyáltalán nem is beszél. Olyan egyedi esetekről számol be, amelyek egyrészt az emberi nyomorúság mélységét, másrészt Jézus erejének nagyságát szemléltetik; Jézus személyiségére hívják fel az ember figyelmét, és a benne adott kijelentés hitelességét hirdetik. Az Atya rendkívüli jelek által tesz bizonyságot a Fiúról, hogy az iránta való bizalmat erősítse, hitet munkáljon, mert ez által a hit által nyeri el az ember az új életet, az örök életet, a bűntől, a haláltól való szabadságot. Krisztus személye döntő jelentőségű az ember számára, a benne való hit az ember egzisztenciális alapja jelenlegi és eljövendő életére nézve. A csodák csodája az, hogy Jézusban Isten látható és jelenlevő lett e világban, minden más, ami általa történt, erre a csodára utaló jel. Jézus megjelenése korszakot zár, és korszakot nyit meg Isten népe történetében: A templom megtisztítása a régi kultusz, az ószövetségi kultusz végét, s az új istentisztelet kezdetét hirdeti (Jn 2:13–22). A kánai menyegzőn a víz borrá változtatása (Jn 2:1–12) nemcsak azt hirdeti, hogy Jézus úr a természet elemei felett, hanem azt, hogy vele a messiási kor, az öröm és a bőség kora kezdődött el. Ez a kor Jézus áldozatáért nyílt meg az ember számára. Az ember megtisztulása a továbbiakban nem a kővedrekben lévő víz által történik, hanem az Újszövetség jegye, Krisztus vére által. Erre utal a kővedrekben titokzatos módon – Jézus útmutatása szerint, az emberi tevékenységet beépítve a maga munkájába – vízből lett bor, amely a későbbiekben az ő kiontott vérének a jele. A béna, aki 38 éven át hiába várta a gyógyulást, meggyógyul Jézus szavára (Jn 5), annak jeleként, hogy Jézusnak semmi sem lehetetlen. Egyetlen ember sorsa sem reménytelen. Jézus ugyanis a legreménytelenebb helyzetből is megszabadít. A királyi főember fiának gyógyítása (Jn 4) távolból, parancsszóra, Jézus testi jelen léte nélkül történik, jelezve, hogy az ember megszabadulása nincs Jézus testi jelenlétéhez kötve. A hatalommal kimondott és hittel fogadott szó az ember gyógyulásának útja. A megelégítési csoda (Jn 6) nemcsak annak a jele, hogy Jézus meg tudja oldani az ember kenyérkérdését, mindig éppen úgy, ahogyan az adott helyzet megkívánja, nem is csak azt hirdeti, hogy Isten az ember kenyéradó gazdája, és az is marad minden körülmény között, hanem annak a jele, hogy Krisztus az, akire az embernek nélkülözhetetlenül szüksége van, mert ő az élet feltétele, ajándékozója. Teste megtöretése által olyan életlehetőséget teremtett az ember számára, amelyen nincs hatalma a sötétség, a halál erőinek. Áldozata javaiban részesíti mindazokat, akik hittel veszik a kenyeret. Az önmagát feláldozó Úr, a kereszt Krisztusa az életet teremtő és életet ajándékozó Úr. Az élet, az őrök élet azé, aki a mennyei eledelben részesül. – A vak, akit Jézus meggyógyít, vakon is született (Jn 9). Jézus által viszont nemcsak szeme világát nyeri el, hanem elnyeri a láthatatlan látására is a fogékonyságot: hisz az Isten Fiában és imádja őt. Jézus a világ világossága, jelenléte által megszűnik a sötétség. – Olyan halottat támaszt fel az Úr, név szerint Lázárt (Jn 11), aki már 4. napja halott. A halál nyilvánvaló ereje azonban nem akadálya életre támasztó munkájának. Szava ott is életet teremt; ahol a halál letagadhatatlan valóság. Isten szava nemcsak a nem létezőket hívta életre, hanem életet teremt, életre szólítja egykor majd a halottakat is. János evangéliumának csodái messiási jelek. Isten dicsőségét jelentik ki a Fiú által, s a Fiú személyének jelentőségét hangsúlyozzák, hirdetik az ember szabadítását, az ember javát munkáló Istent.

A messiási jelekhez nagyszabású tanítás, beszéd fűződik az evangéliumban. Jézus beszédeinek a jellege formai és tartalmi szempontból is különbözik a szinoptikus evangéliumokban közölt beszédektől. A formális különbségek.

A szinoptikusokban Jézus tettei rendszerint – Mk evangéliumában csaknem kizárólagosan – magyarázat, hozzájuk fűződő beszéd nélkül szerepelnek. A tettek nyilvános vagy zárt körű értékeléséről keveset olvashatunk. Mt és Lk ugyan jóval többet közöl Jézus beszédeiből, mint Mk, azonban más formában, mint János. Itt Jézus tetteihez egy-egy nagy beszédkompozíció, egy-egy részletes magyarázat, vita, párbeszéd fűződik. A tett az az alkalom, amely Jézus beszédét, tanítását elindítja. A szinoptikusokban többnyire rövid, csattanós, tömör mondások sorozatát találjuk. János nagy, összefüggő, gondosan felépített beszédeket közöl. Egy témánál hosszan időz, több oldalról megvilágítja, meditál. Egy-egy gondolati egységet elismételve veti fel az új motívumot, és így viszi tovább a gondolatsort. Mint a kezünkben lévő kristály, amely ugyanaz marad, de amelyen minden mozdulatra egy-egy új szín csillogása válik láthatóvá, úgy Jézus beszédei is az azonos téma felvetése közben egy új motívumot világítanak meg a gondosan felépített beszéd kifejtése során. Úgy közli, Jézus tanítása az új ismeretet, hogy szervesen kapcsolódjék az előzőkhöz, és hogy közben feledésbe ne menjen a régebbi. Tanítását az emberi szívek hústáblájára akarja írni. Az Ige, a beszéd, a „logos” nemcsak a teremtés eszköze, hanem az újjáteremtésé is. A teremtő Ige azonos az újjáteremtő Igével. Ez abban is kifejezésre jut, hogy az Ószövetség görög fordítói az Isten beszédét és az Isten Igéjét kifejező héber fogalmat: a dábár igét és az ámar főnevet a logos, illetve a legein fogalmakkal fordították. Az Ige által Isten hatalma mutatkozik meg a teremtésben, és ugyanez által az Ige által Isten újjászülő ereje válik nyilvánvalóvá az újjáteremtésben. Az egész szövetség annak a bizonysága; hogy Isten nem néma bálvány, hanem az emberrel szava által, Igéje által kapcsolatot teremtő Úr. Kijelentése, szava által közli akaratát (2Móz 20:1–20), s a próféták által útmutatását. Isten Igéje, beszéde által az újszövetségi korban sem csupán az ember ismereteit akarja növelni, hanem életét formálni. Megszólítja az embert, rendelkezik vele, szolgálatába állítja, és dicsőítésére hívja el. Isten a mindenható; a megközelíthetetlen, Igéje által lépett be a teremtett világba, s az Ige testté létele által döntő fordulat következett be annak életében, az eljövendő új ég és új föld alapvetése megtörtént: Az Igének az egész világmindenségben megmutatkozó szerepe nem zárult le a teremtés után, hanem folytatódott a megváltás művében és az e munkáról szóló bizonyságtételben. Isten Igéjének tehát a teremtésből ismert munkája mellett szoteriológiai és ekkléziológiai funkciója van. Krisztus megváltó munkájára, tehát szoteriológiai alapra épülnek fel ezek a nagy, összefüggő beszédek oly módon, hogy világossá válik ekkléziológiai jelentőségük: az Isten Fiában való hitre szólítanak, s áldozata javaiban való részesülésre hívnak, a vele való élő közösségre.

A tartalmi különbségek.

A szinoptikus evangéliumok szerint Jézus beszédeinek rendkívül gazdag a tartalma: törvénymagyarázat, etikai tanítás (Mt 5–7); példázatok a mennyek országáról (Mt 13 stb.); gyülekezeti szabályok (Mt 18); eszkhatológikus beszédek (Mt 24 par.); Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról szóló jövendölések (Mt 16:21–23 par.). Mindebből semmit sem találunk Jánosnál. Isten országának fogalma egyetlen helyen szerepel, a Jn 18:36-ban. Az evangélium valamennyi beszédének témája, tartalma, Jézus Krisztus személye, az ő önmagáról szóló kijelentése, a Messiás-titok leleplezése, illetve feltárása. Ezekben a beszédekben szó van a Messiás küldetéséről, az Atyának és a Fiúnak az egyedülálló viszonyáról (Jn 7–10), a hit igényéről, a világ megtartásáról (Jn 12:20–50); a tanítványoknak küldetésükre felkészítő neveléséről (Jn 13–17). E jellegzetes tartalmat kiemeli a beszédek egyedülálló stílusa és fogalmi készlete. Az evangélium nagyrészt a zsidó tradicióból merít (Jn 15), de használja a hellénista világ jól ismert fogalmi készletét, sőt a qumrániak körében gyakori fogalmakat is. Jól ismeri és utal a zsidó ünnepekre, ünnepi szokásokra (2:13; 6:4; 7:2; 8:37; 10:22; 18:22; 19:31–42), és ezeknek a keretén belül meghirdeti az új, a messiási kor eljövetelét, Isten népe iránt támasztott új igényét és a népek számára elkészített lehetőséget. A zsidó ünnepeken megszólaló és tanító Jézus, kijelentése által új tartalommal, krisztológiai tartalommal tölti meg Izráel ünnepeit. A lombsátrak ünnepének utolsó napján – amelyen az italáldozat bemutatása egyrészt a sziklából fakasztott víz csodájára emlékeztette a népet, másrészt a Messiás által elérkező üdvösséget hirdette (Ézs 12:3) – Jézus az ünnep tartalmához kapcsolódva meghirdeti a messiási kor beköszöntését (Jn 7:37kk.). Ugyanez történik Galileában a páska ünnepén (Jn 6). A Jézus nagy beszédeiben szereplő, a qumrániak fogalmi készletével hasonlóságot mutató képzetek: világosság – sötétség, világosság – sötétség fiai, igazság – hamisság, élet – halál ellentétpárok tartalma más az evangéliumban, mint a qumrániaknál. A qumrániak tanítása szerint ezek a fogalmak nincsenek összefüggésben a Messiás várásával, János evangéliumában viszont krisztológiai tartalmúak. A világ világossága, az igazság, az élet Krisztus (Jn 8:12; 9:5; 14:6). Ugyanez érvényes a gnózis és a János evangéliuma között lévő fogalmi azonosságra is. Jn a maga fogalmi készletét úgy használja fel a páratlan jelentőségű üzenet közlésére, hogy egyúttal világossá teszi azt a döntő tartalmi különbséget, amely az azonos csengésű fogalmak között van. A gnosztikus fogalmaknak antignosztikus élt ad annak a ténynek a közlésével, hogy az „isteni logosz” nemcsak testet öltött magára, hanem testté lett (Jn 1,14). Ennek a ténynek a jelentőségét emelik ki az ún. „Én vagyok…” kezdetű kijelentések, amelyek elsősorban ószövetségi, másrészt vallástörténeti képzetek által hangsúlyozzák Krisztus személyének páratlan jelentőségét. Ő az egyetlen, aki életet és váltságot adhat és ad is, mint az élet kenyere (Jn 6), a világ üdvözítője (Jn 4:42), a világ világossága (Jn 8:12), az út, az igazság és az élet (Jn 14:6), az igazi szőlőtő (Jn 15:1kk.), a feltámadás és az élet (Jn 11:25), a jó pásztor (Jn 10:11.14). A szinoptikus evangéliumokban Jézus beszédeinek témája az esetek nagy többségében tárgy, Jn, evangéliumában személy: Jézus Krisztus, az egyszülött Fiú, akinek az Atyához való viszonya páratlan, küldetése egyedülálló. János szerint Jézus az „én Atyámról” és a „ti Atyátokról”, az „én Istenemről” és a „ti Istenetekről” beszél (Jn 20:17). Ő az egyetlen, az egyszülött Fiú (Jn 1:14–18; 3:16.18). A Fiú a Lélek teljességével jár, a Lélek erejével cselekszik, mennyei dicsősége átragyog a földi létformán (Jn 1:14; 17:24). Jn Jézus istenfiúi méltóságát küldetésében ábrázolja. Jézus nem magától jött, hanem Isten küldötte (Jn 7:29; 8:42; 3:34). Kinyilatkoztatja az Atyát, és teljességre viszi az ő művét (Jn 4:34; vö. 5:35; 9:4; 10:37–38; 17:4). A Fiú arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott (Jn 3:31). Az Istent soha nem láthatta senki (Jn 1:18), csak a Fiú, az Atya küldötte (Jn 6:46). Küldetése Istentől ered, tőle való, tőlejött, egy az Atyával (Jn 10:30). – János a zsidókat nem rétegekre, illetve pártokra tagoltan, csoportonként ábrázolja, mint a szinoptikusok, hanem egységes táborként. A kijelentést hozó Krisztus itt már nem a képmutató farizeusok ellen, nem is a törvényesség, az igazi kegyesség látszat szerinti igazai ellen harcol, hanem a hitetlenség ellen, s ennek megtestesítői: a zsidók ellen. Róluk beszél így: a ti törvényetek (Jn 15:25), nekik mondja, hogy az igazi mennyei kenyeret nem Mózes adta (Jn 6:32kk.), hanem egyedül Isten adja. A jeruzsálemi templom és a benne folyó kultusz végét hirdeti meg (2:13kk.; 4:21). A zsidókról mondja, hogy nem Ábrahám fiai, hanem az ördög fiai (Jn 8:39kk.). Mózes, akire hivatkoznak, maga lép fel vádlóként velük szemben. Izráel mint egységes egész, mint tipikus képlet Krisztus ellen foglalt állást annak ellenére; hogy a Messiás közülük támadt, s az egyház élete Jeruzsálemből indult el. Izráel Jézus korabeli nemzedéke viszont, mint egész, annak a jele, hogy Isten fiai, ha Krisztus ellen foglalnak állást, „nem néppé” lesznek, viszont mindazok, akik Krisztus mellett döntenek, hisznek benne, Isten gyermekeivé lesznek (Jn 1:11kk.). – János szerint Jézus a szenvedéstörténetben is az események ura, aki előtt meghátrálnak, földre esnek azok, akik ellene voltak (Jn 18:6). Zavarban van az, akinek ítéletet kell hirdetnie felette, s ezt jobb meggyőződése ellenére teszi, nyomása alatt, pozíciója féltéséből (Jn 19). Aki ítéletét hirdet fölötte, megkötözött, de akit megkötöztek, a kötelékek között is szabad, önként vállalta ezt a sorsot, teljesíti küldetését egészen addig, míg kijelentéseinek sorát le nem zárja ezzel a kijelentéssel: „Elvégeztetett” (Jn 19:30). Jn-nál a teológiai crucis élesebben érvényesül, mint a szinoptikusoknál. A kereszt megváltója az Atyától kapott munkát, megbízatását teljes engedelmességgel vitte véghez. – János nem tudósít sem a keresztség, sem az úrvacsora szereztetéséről úgy, mint a szinoptikusok, bár Jézus búcsúvacsoráját ábrázolja (Jn 13:1–30), s arról is tudósít, hogy a feltámadott Jézus tanítványait felhatalmazta, és kiküldte a szolgálatra. Jézus feltámadásának testi valóságát jobban hangsúlyozza, mint a szinoptikusok: Kifejezésre juttatja, hogy a feltámadott test anélkül tükrözte a földi Jézus személyiségének jellegzetes vonásait, hogy a feltámadott test a halál előtti test törvényszerűségeinek alá lett volna rendelve. Isten halál feletti hatalma az ember számára jelet és reménységet adott arra nézve, hogy a teremtésben megmutatkozó jellegzetesen emberi személyiség nem szűnik meg, nem válik az emberi test jellegtelenné, hanem romolhatatlanná, maradandóvá lesz, új törvényszerűségek szerint megalkotva. A gnosztikus tévtanítások ellen az evangéliumnak nemcsak a prológusa mondja ki az érvényes szót azzal, hogy az Ige testté lett, hanem a Jézus feltámadásáról szóló híradás is azzal, hogy a megfeszített és valóságosan meghalt názáreti Jézus testben támadt fel. Isten és az ő küldötte, az egyszülött Fiú nem a test, nem az anyag ellen harcolt, hanem az ember és a világ életét megrontó bűn ellen. Feltámadása után az új ég és új föld emberének, a feltámadt embernek a típusát testi formában jeleníti meg. Krisztus testi formában való feltámadása és megjelenése azonban nemcsak az ember jövő iránti reménységét erősíti meg, hanem tanítványai hitét és küldetéstudatát is. Tamás lát és hisz (Jn 20). János evangéliuma szerint az eszkhatológia nem határolódik el olyan élesen a jelentől, mint a szinoptikusoknál. Jézussal a Messiás kora, az emberiség utolsó korszaka kezdődött el (Jn 3:36; 3:18; 5:24; 12:44–48). Ebben a korszakban már objektíven érvényesülnek Krisztus váltságának javai, s ez döntő az ember számára. A jelen és a jövő egyaránt Krisztus váltsága jegyében folyik. A jelen objektív lehetősége, ha az ember részéről hittel párosul, az ígéretes és végleges, a teljes megoldást jelentő jövő garanciája. A Krisztusban való hit az ember jelenét és jövőjét egyaránt meghatározza (Jn 11:25kk.). – A Szentlélekről részletesebb tanítás található Jn-nál, mint a szinoptikusoknál. A Lélek Isten létmódja (Jn 4:24); az ember újjászületésének eszköze (Jn 3:5–8); a pártfogó, aki oltalmába veszi és megtartja a tanítványokat (Jn 14:16kk.; 14:25kk.). Döntő szerepe van Krisztus elmenetele és visszajövetele között. A Jézusra vonatkozó tradíciót megeleveníti. Előhívja a tanítványok tudatában azt, amit Jézus „beprogramozott”: Krisztus beszédét korszerűen alkalmazza, a tanítványokat végig, a célig vezeti (Jn 16:7–15). János evangéliuma és a szinoptikusok közt lévő különbségek magyarázatára nézve számtalan megoldási kísérlet született már eddig is a teológiai irodalomban. Vannak, akik a zsidó tradíció világát tekintik az evangélium kizárólagos hátterének, és a papi tradíció vonalának érvényesülését látják benne. Vannak, akik azt zsidó forrásokból maradéktalanul megérthetőnek tartják. Még többen vannak, akik a hellenista zsidóság szellemi irányzata, közelebbről annak neves képviselője, Philo, a híres alexandriai iskola nagy mestere hatásának érvényesülését látják Jn evangéliumában. Mások János szerzőségének elvitatásában keresik az evangélium rejtélyének megoldását. A teológiai kutatás Jn evangéliumával kapcsolatosan felfedez egy-egy igazságmozzanatot, amelynek relatív jogosultsága vitathatatlan és hasznosítandó, de semmiképpen nem helyettesíthető be egyetlen igazságmozzanat sem a teljes igazság helyébe. A részigazság rendkívül jelentős, ha az egész, a teljes igazsághoz akar hozzájárulni, azonban azonnal értékét veszti, ha a teljes igazságot akarja pótolni: Mint ahogyan a három első evangélium, úgy a negyedik is a hit bizonyságtétele, amelyben a Szentlélek által szólaltatja meg a Krisztus-eseményt a szerző, a szentírók bizonyságtételére építve és kiegészítve azokat.

Az evangélium szövege.

A legrégebbi szövegek között az egyezés éppen olyan nagy, mint a szinoptikusok esetében, viszont az eltérő variánsok száma sem kevés. A legjelentősebb problémát a 7:53–8:11 és a 21. rész jelenti. A 7:53–8:11 a papirusz-kéziratokból hiányzik – legalábbis azokból, amelyek eddig rendelkezésünkre álltak –, és éppen ennek alapján a keleti egyházatyák szövegéből is. Az evangélium szövegét a magyarázat során célszerű a szöveg eltérő variánsaival együtt figyelembe venni, minden egyes esetben.

Az evangélium irodalmi sajátosságai.

Jn evangéliuma nyelvét, fogalmi készletét, Krisztus-képét, teológiai állásfoglalását tekintve egységes, jól átgondolt irodalmi alkotás. Nyelvi és tartalmi szempontok alapján az írásmagyarázók közül némelyek idegen részletnek tekintik az evangélium keretén belül a 7:53–8:11-et, a parázna nőről szóló perikópát. Elképzelhető, hogy a 8:15 illusztrációjaként került a mai helyére. Kérdéses a 21. rész helyzete, bár e rész szókincse és stílusa nem üt el az 1–20. részétől. A 20:30 azonban szabályszerű befejezés, és a 21:24 egy újabb záradék, amely a 21:23-ra utal, és az ott szereplő szeretett tanítványról mondja, hogy az írta mindezeket. Az evangélium egyenetlenségei (pl. 14:31; vö. 18:1) megmagyarázhatók azzal, hogy János az evangéliumot több részletben diktálta. János öregkori művéről van szó, amelyet istentiszteleti, liturgiai használatra alkotott meg fejezetenként, s az utolsó simítást a művön tanítványi köre végezte el. Az említett egyenetlenségek ellenére a mű a prológus csodálatos koncepciójával kezdődik, az evangélium nyitányaként, egyáltalán nem szabványos bevezetést nyújtva. Rendkívül alkalmas azonban arra ez a bevezetés, hogy a mű olvasóját felemelje abba a magasságba, amelyben megnyílik számára az a mű, amely a teremtő és kijelentő Ige azonosságáról úgy tesz bizonyságot, hogy az Krisztusban lépett be a világtörténelembe. Az első részben nyilvánvalóvá válik az az új lehetőség, amely a történelemben emberként megjelent

Krisztusban minden embernek adatik, és az az igény, amely által a Krisztusban adott objektív lehetőség szubjektíve is valóság lesz minden ember számára. Isten kegyelmét és igazságát ajándékozza Krisztusért, a Krisztusban, és ez hit által válik valósággá mindenki esetében. A 2. rész messiási jelei úgy hirdetik a teremtett világ elemei és az ember felett való hátalmát Jézusnak, hogy jelzik azt az áldozatot, amely alapja a teremtett világ reménységének, és az új istentiszteleti rendnek. Az üdvösség útja, az élet útja az újjászületés. Ez a Fiúban való hit által történik (Jn 3. rész). A hitetlenségben ellenben az ítélet válik nyilvánvalóvá. Az igazi hit, ahogyan az a 4. részben láthatóvá válik, nem csodahit, hanem a Jézus személyébe vetett hit, szava iránti feltétlen bizalom. Miután az evangélium Jézus munkásságát az ország mindegyik jelentős vidékén szemléltette, ábrázolja az ellenfeleivel való vitáját az 5–11. fejezetekben. Beszédeiben Jézus önmagát az ember számára életet jelentő valóságként hirdeti meg: élet kenyere (Jn 6:35), az élő víz forrása (Jn 7:37–39), az élet világossága (Jn 8:12), a világ világossága (Jn 9:5), a feltámadás és az élet (Jn 11:25k.). Jézus élete odaadása által lett a feltámadást és az életet jelentő Megváltó, aki Isten megváltó tervét véghezviszi, erről tesz bizonyságot a kereszten utolsó kijelentésével: „Elvégeztetett” (Jn 19:30).

Az evangélium vallástörténeti háttere.

A Jézusról szóló bizonyságtétel formája és tartalma attól is függ, hogy milyen háttér van a mögött, aki megszólaltatja, és attól is, hogy milyen körülmények között szólal meg. János evangéliuma mögött első helyen kell számításba vennünk az Ószövetséget és a palesztinai viszonyokat. A 4. evangélium írója otthon van az ószövetségi, a palesztinai viszonyok ismeretében, a Jézus korában Palesztinában beszélt nyelvben, gondolkodásmódban. A héber és arám nyelv ismerete a görög nyelv használatából is látszik; az evangéliumban sok a hebraizmus. Tizenkilenc idézet szerepel anélkül, hogy mindig pontosan meghatározná az eredeti szöveg helyét, és szó szerint adná annak formáját. Helyenként csak általánosságban hivatkozik az Ószövetségre (Jn 1:45; 2:22; 5:39.46; 17:12; 20:9). A döntő írásbizonyíték krisztológiai jellegű, az Ószövetség Krisztusról szóló bizonyságtételét idézi (Jn 5:39). Az Írás idézésének módja nem azonos Mt evangéliumával, azonban a célja ugyanaz. Az Írás bizonyságtétele alapján kimutatja, hogy Jézus a megígért Messiás (Jn 1:45; 5:39.46). Az Ószövetség jelentős alakjait időben Jézus megelőzte (Jn 8:58), aki nagyobb, mint Jákob (Jn 4:12), róla tett bizonyságot Mózes (Jn 5:45k.; vö. 1:45). A próféták előre szóltak eljöveteléről (Jn 6:14; 7:40). Mózes a törvényt adta, de a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által kapott ajándék. A kígyó felemeltetése a pusztában (Jn 3:14) és a pusztai eledel (Jn 6:31) tipologikusan Krisztusra vonatkozó jelzései az üdvtörténetnek. Az evangélista az Írás szavával világítja meg azokat a nehezen megérthető tényeket is, mint amilyen Júdás árulása (Jn 13:18; 17:12) és a zsidók hitetlensége (Jn 12:38.40; 17:12). Ahol azonban nincs is kifejezetten ószövetségi helyekre való hivatkozás, ott is nyilvánvaló az egybecsendülés, az összhang az Ószövetséggel: Így kapcsolódik a prológus az 1Móz 1-hez, a Jn 1:14–18 a sínai-hegyi szövetségkötéshez, a 10. rész pásztorról és nyájról szóló tanítása, valamint a 15. résznek az igazi szőlőtőről szóló példázata ószövetségi képzetekhez. Jézus önmagáról szóló kijelentése: az „Én vagyok” bevezetéssel kezdődő kinyilatkoztatásai is ószövetségi gyökerekre nyúlnak vissza. Isten Izráelnek így jelentette ki magát a szövetségkötés dokumentumában (2Móz 20:1kk.) és a prófétai iratokban, elsősorban Deutero-Ézsaiás bizonyságtételében (Ézs 40–55). Az „Én vagyok” kezdetű kijelentés-sorozat az ember számára azt az örömhírt közli, hogy Isten úgy jelent meg a földön, hogy az életet jelent számára. A hellénista zsidóság, az alexandriai teológia, Philo közvetlen hatása János evangéliumában nem mutatható ki. A logoszról szóló tanítást, mely mögött, bár ott lehetett a hellénista tradíció, János nem Philotól vette át. A formális hasonlóság mellett ugyanis a kettő között döntő különbség van. Az azonos csengésű fogalmak jelentéstartalma más. A farizeusi rabbinus zsidóság Jézus vitapartnere, a hitetlen világ képviselője. A Nagytanács tagjai – ez a hivatalos testület Jézus isteni küldetését elutasította zömében – nem hittek benne. – János azonban kapcsolatban volt ezekkel a körökkel, pontos értesüléseit tőlük vette. A szinoptikusoknál jobban tájékoztat a Jézus elleni döntés elvi hátteréről. Tud a Nagytanács titkos üléséről és határozatáról (Jn 11:47–53). Nyilvánvaló, hogy Jánosnak volt kapcsolata velük. – A holt-tengeri tekercsek felfedezése után felvetődött az a kérdés, hogy vajon van-e valamilyen rokonság a qumráni szövegek és János iratai között. Ismerte-e vajon János ezeket a szövegeket? Vajon mielőtt Jézus követője lett, nem tartozott-e a qumráni közösséghez? János, Keresztelő tanítványaihoz tartozott, a qumrániakkal közvetlen kapcsolata nem volt. Az is legfeljebb csak feltevés, hogy Keresztelő János egy ideig a qumráni közösséghez tartozott. Biztos adatunk ugyanis erről sincs. A qumráni iratokra jellemző az etikai-kozmikus dualizmus: világosság – sötétség, igazság – hazugság, lélek – test ellentéte. János evangéliumában azonban a legerőteljesebben hangsúlyozott ellentét az élet és halál ellentéte, amely viszont parallel nélküli. A qumráni irodalomban erről az ellentétpárról nincs szó. A formális hasonlóság ellenére lényeges tartalmi különbség van tehát a qumráni iratok és János evangéliuma között. Ha János és a gnózis viszonyát elemezzük, akkor abból a tényből kell kiindulnunk, hogy János elsősorban az ószövetségi szellemi háttérben gyökerezik, és a palesztinai zsidóság körében munkálkodott Jézus. Ebben a körben jelentette ki magát úgy az Isten Krisztusaként. Ebből a körből kiindulva azonban a hellénista világ számára is érvényes módon szólal meg Jézus igehirdetése, kijelentése. Hirdeti, hogy ő a világ megváltója. Ez abban is megmutatkozik, hogy a hellénista kultúrkörben élő, Júdea határain kívül lévők számára Jézus kijelentése a maguk fogalmi körének megfelelően szólal meg. A népek fiai körében ismert fogalmak új tartalommal telnek meg. János használja a gnózis szókincsét, legjellemzőbb fogalmait azonban mellőzi. Az ember istenné válásáról nem szól. A gnózis fogalmi készletének használatával az a szándéka, hogy Krisztus üzenetét hirdesse a hellénista műveltségű népek fiainak. Az evangélista azt akarja, hogy Krisztus üzenete az egész akkor élő világ számára elérhetővé legyen. – Ami az evangélium vallástörténeti hátterét illeti, még egy kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen azt, hogy milyen viszony van az evangélium és a mandeista iratok között. A mandeus szekta felfedezése után legelőször ugyanis az a feltevés alakult ki, hogy keresztyénség, különösen a jánosi iratokban, közvetlenül függ a mandeus iratoktól. Némelyek akkoriban azt gondolták, hogy rábukkantak a keresztyénség eredetének titkára. Később kiderült, hogy a mandeus iratok mai formájukban a Kr. u. 8. századból származnak, és forrásaik sem régebbiek Kr. u. 600-nál. Így közvetlen függésről szó sem lehet. Az nyilvánvaló, hogy a mandeus képzetvilág végső gyökereiben rokonságot mutat a keresztyénséggel, és így az Újszövetség megértése szempontjából a mandeizmus megismerése jelentős. Ez a szekta Keresztelő Jánost tartja egyetlen emberi tanítójának. Tőle származtatják keresztségüket és alakját legendás vonásokkal ruházzák fel. Szent irataik: a János-könyv, liturgikus könyvük a Ginza („kincs”), vagy más néven a Mandeusok Nagy Könyve. Egész irodalmuk tartalmában babilóni, gnosztikus és keresztyén hatásokat mutat, műfajában is rendkívül változatos. Tanítása szerint a kegyesek lelke a fény világából származik, de ősüket, az első embert sötét hatalmak földreszálltakor bilincsbe verték. Sorsában utódai is osztoznak. Szeretnének menekülni az anyagtól. Segítségükre jelent meg el Manda d’ Haijje (Isten ismerete vagy az élet ismerete). Ő ad kijelentést a kegyeseknek, és ezzel biztosítja a lélek hazatérését a keresztség és a halottak miséje által. Ezek segítségével tudja csak legyőzni a lélek a démoni akadályokat. Mindenütt éles ezekben az iratokban a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag, a férfi és a nő ellentéte. A döntő különbség János evangéliuma és a mandeus iratok között az, hogy míg a mandeus szövegekben mitikus alakról van szó, János evangéliumának középpontjában a történeti Jézus személye van, ő a kijelentés közvetítője. – János evangéliumának vallástörténeti háttere, ami tartalmi vonatkozásait illeti: az Ószövetség, ami megfogalmazás módját illeti: korának a hellénista zsidóság körében élő Philo teológiájának a nyelve, a misztériumvallások misztikus irodalma, a hermészi irodalom és a gnózis szellemi légköre. Az a kijelentés azonban, amit hirdet, nem emberi bölcsesség, mint Philo teológiája, és nem emberi forrásokból ígéri a megváltást, mint a misztériumvallások és a gnózis. János azt a Megváltót hirdeti, aki testté lett, és mivel ő ugyanakkor Isten egyszülött Fia, így a hiteles kijelentés közvetítője, aki életet jelent a teremtett világ számára. Az evangélium bizonyságtételének célját így határozza meg: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus az Istennek Fia, és hogy e hitben életetek legyen az ő nevében” (Jn 20:31).

Az evangélium szerzője, nyelve, keletkezési helye és ideje.

Az óegyházi hagyomány szerint az evangélium szerzője János apostol, Zebedeus fia. Ezt erősíti meg az evangélium belső bizonyságtétele is. Az a tanítvány, aki ebben az evangéliumban megszólal: szemtanú. Jézus mellett van, mégpedig közvetlen közelében, földi életének, munkásságának, kereszthalálának és feltámadásának idején. Az utolsó vacsora alkalmával Jézus közvetlen szomszédja volt (Jn 13:23). Ő kérdezi meg Péter ösztönzésére, hogy ki az, aki elárulja Jézust. A kereszt Krisztusa reá bízza édesanyját (19:26). Őt értesíti a magdalai Mária Péterrel együtt, hogy nyitva találta Jézus sírját, majd a sírhoz siet, Pétert megelőzve, s először ő néz be a nyitott sírba és hisz (Jn 20:2). Ő ismeri fel Jézust a parton a rendkívül gazdag halfogás alkalmával (Jn 21:7). Először az a tanítványi kör tesz bizonyságot János bizonyságtételének a hitelessége mellett, amely János evangéliumának végén szólal meg. Ők tudják, hogy az evangélista bizonyságtétele igaz. Bajosan gondolható el, hogy az a testület (vagy akár egyes keresztyének), amely – illetve akik – a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy igazat mondanak, egyúttal olyasmit tanúsítanak, ami nyilvánvalóan nem igaz, ami megkérdőjelezhető, vagy amire nézve nem szereztek megbízható értesülést. Akik a szerző személye mellett bizonyságot tesznek, ezt közvetlen értesülések alapján teszik. – Az egyházatyák nyilatkozatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy az evangelium szerzője János apostol, s iratát Efézusban írta. Eusebius Irenaeustól vette a következő idézetet: „Azután János is, az Úrnak tanítványa, aki az ő kebelén pihent, kiadta az evangéliumot az ázsiai Efézusban időzvén”. Irenaeus megállapítását a későbbi egyházatyák nemcsak megerősítik, de meg is indokolják. Alexandriai Kelemen azt mondja, hogy miután más evangéliumban közlés tétetett testi dolgokról (ta sómatika), János, barátai biztatására, a Szentlélek inspirációjára egy lelki evangéliumot (to pneumatikon euaggelion) írt. Irenaeus megállapítása azért rendkívül jelentős, mert ő olyan tanúra hivatkozik, név szerint Polykarpusra (Kr. u. 155-ben Szmirnában végezték ki), akiről feljegyezték, hogy együtt volt Jánossal és Andrással, akik az Urat látták. Polykarpus kapcsolatban volt Kis-Ázsiában az Úr tanítványaival, közöttük egy János nevű tanítvánnyal, aki szemtanú volta miatt Kis-Ázsiában igen nagy tekintélynek örvendett, és nagy kort ért meg. János evangéliumának szerzője azzal a határozott igénnyel lép fel, hogy szemtanúként tesz bizonyságot a Krisztuseseményről. Egy nagyon régi óegyházi kommentár, az ún. „Catena” ezt mondja: „Utolsónak János, a mennydörgés fia már meglehetősen élemedett korban, amikor veszedelmes eretnekségek támadtak, tollba mondotta evangéliumát Papiasznak, hosszú életű hierapoliszi tanítványának, hogy kiegészítse azokat, akik előtte az Igét az egész földön hirdették a népeknek, amint azt továbbadták nekünk Irenaeus, Eusebius és más megbízható történetíró utódaik”. A 2. század végén keletkezett ún. Muratori-féle kánonjegyzék az evangélium keletkezéséről azt írja, hogy János „tanítványtársai és püspökei” buzdítására – hogy ti. evangéliumot írjon – így válaszolt: „Böjtöljetek velem együtt három napig, és ami kinyilatkoztatást nyerünk, azt beszéljük majd el. A következő éjszakán azonban András apostol kinyilatkoztatást nyert azzal az utasítással, hogy János írjon le mindent a saját nevében, de apostoltársai mintegy ellenőrizzék azt”. János mellett tesz bizonyságot az a tény is, hogy az evangélium már a 2. század elején ismert, s a P52 adata szerint, amely 1935-ben vált ismertté, Jn 18-ból idéz néhány verset a 2. század elején. Tehát az evangélium keletkezési ideje az első század végénél későbbre nem tehető (kb. 90). Luther és Kálvin fő evangéliumnak tekinti az evangéliumok között. Az újabb kutatások során feltételezett álláspontok a józan biblikusok körében jogos kritikát váltottak ki, annál is inkább, mivel Papiasznak arra az adatára hivatkoznak, miszerint János neve mellett egyszer az „apostol”, egyszer pedig a „presbiter” meghatározást említi. Ennek alapján azonban egyáltalán nem szükségszerű két személyt feltételezni. Nem bizonyító erejű az sem, hogy Efézusban két Jánosnak a sírját mutogatták. Feine-Behm szerint: „A történeti hagyomány csak egy Jánosról tud Kis-Ázsiában. A másodikat nyugodtan melléje tehetjük ennek a sírba: akkor is csak egy fog a sírban feküdni”. Döntő jelentőségű az a tény, hogy kb. Kr. u. 180-ig az óegyházi hagyomány egyértelműen pozitív az evangélium értékelésében. Az első adatunk, amely negatív álláspontot képvisel, Jn evangéliuma, a Jelenések könyvével szemben, mely a 2. század végéről való. Irenaeus (meghalt 202) tudósít arról (Adversus haeresis II. 11,9) először, hogy harcol egy olyan csoport ellen, amely a montanizmus elleni harcában annyira messze elment, hogy Jn evangéliumát és a Jelenések könyvét mint az eretnek Kerinthosz műveit elvetette. Eusebiusnál (Kr. u. 270–340) is találunk olyan adatot (Historia ekklesíastika III. 28,2), amely arról számol be, hogy az egyik római presbiter a 4. evangéliumot és a Jel-t mint gnosztikus-montanista iratot elvetette. – Mindkét híradás világossá teszi azt, hogy a Jn bizonyságtételével kapcsolatos negatív állásfoglalás csak azután született meg, miután a montanista mozgalom, ez a Frígiából Kr. u. 156-ban elinduló szekta, élén Montanusszal, kisajátította magának János evangéliumát, harcolva az egyház kezdődő elvilágiasodása ellen. Azt tanította ugyanis, hogy a másik paraklétosz, a másik vigasztaló, az igazság Lelke megérkezett. Ez a Lélek azonban csak a frígiai prófétai mozgalom tagjain át osztogatja ajándékait az egyháznak. – Mivel a montanisták Jn evangéliumára hivatkoztak, így erre némelyek azzal válaszoltak, hogy elvetették az evangéliumot. Irenaeus és Eusebius adata nyilvánvalóvá teszi, hogy a Jn bizonyságtételével szemben tanúsított negatív állásfoglalás az egyháztörténet korai időszakában csak azután született meg, miután Montanus és követői rá hivatkoztak. A montanisták elleni küzdelem némelyek esetében János bizonyságtételének az elutasításához vezetett. Jn evangéliumának tartalma, stílusa és kifejezésmódja annyira egységes, hogy ez a körülmény egyaránt megerősíti a korai egyház állásfoglalását, és valószínűtlenné teszi források használatát, illetve egy régebbi evangéliumnak egy későbbi redaktor által történt átdolgozására vonatkozó elméletét. Az evangélium felépítése művészi munka, amely az anyag kiválasztásában, felépítésében és megfogalmazásában egyaránt megmutatkozik. Ez azonban nemcsak az egész evangéliumra érvényes, hanem minden egyes perikópára is. Az evangélium szerzője Zebedeus fia, János, Jézus tanítványa, aki a 12 körén belül is az ún. legbizalmasabb tanítványi körhöz tartozott Péterrel és Jakabbal együtt. Az evangéliumban „a szeretett tanítvány” meghatározás mögé rejti személyét. Ő az aki Jézus messiási munkájának szemtanúja, el egészen kereszthaláláig. Tanúként szólal meg úgy, hogy a Szentlélek világosságával, azaz lényege szerint érti, és magyarázza a történeti Jézusban adott kijelentést. „…és aki látta, bizonyságot tesz, és igaz az ő bizonyságtétele, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti higgyetek” (Jn 19:35). János az evangélisták között a teológus, aki munkájával adja jelét annak, hogy Jézus ígérete beteljesedett, az igazság Lelke eljött (Jn 16:13), a Pártfogó, a Szentlélek megérkezett, aki megtanította mindenre földi munkájának szemtanúit, eszükbe juttatta Krisztus tanítását és tetteit (Jn 14:26), és eljuttatta a teljes igazságra (Jn 16:13). János úgy hirdeti a názáreti Jézust, hogy bizonyságtétele nyomán láthatóvá teszi a dicsőség Krisztusát. János az isteni titok mélységeit látja, és láttatja bizonyságtételével, az isteni kinyilatkoztatás mély és gazdag kincséit tárja fel szemlélve, és szemléltetve éles látással az örök világosságot. Ezért lett az Ez 1:10 és Jel 4:6–7 látomásaiban szereplő négy élőlény közül – amelyeket már korán az evangéliumok szimbólumainak tekintettek – Hieronymus és Augustinus óta János evangéliumának szimbólumává a sas. Az evangéliumot nem arámul írta szerzője, eredeti görög irat. Sémi hatást tükröző görög nyelv van előttünk e műben. Ez a tény is arról szól, hogy szerzője olyan palesztinai, aki később hellénista nyelvterületen munkálkodott. A keletkezési helyet illetően, bár némelyek Palesztinára gondolnak a pontos földrajzi és történeti adatok alapján, az óegyházi hagyomány szerint Kis-Ázsia az evangélium keletkezési helye. Az evangélium pontos helyrajzi és kronológiai adataira nézve elég magyarázat az, hogy palesztinai származású a szerzője. Az evangélium keletkezési ideje az 1. század utolsó évtizede. A kritikai iskolák megindulása után jóval későbbre tették az evangélium keletkezési idejét, azonban az 1935-ben nyilvánosságra került két kortörténeti dokumentum (P52 és P Egerton 2) alapján egyértelművé lett, hogy nem tehető 100-nál későbbre.

Az evangélium tartalmi sajátosságai.

János evangéliuma a maga korában a Lélek által megszólaló bizonyságtétel a názáreti Jézusról, aki a dicsőség Krisztusa. A hit igényét az evangéliumok között a legélesebben veti fel és jelentőségét hangsúlyozza. Világossá teszi, hogy a hit nem a múlt hagyományaihoz való külsőséges; formális ragaszkodás, hanem e hagyományok lényegi megértésének korszerű alkalmazása. Ha Isten népe hisz, akkor előtte is világossá válik, hogy Mózes és Jézus, Ábrahám és Jézus, vagyis az üdvtörténet előző nagy korszaka és az új nincs ellentétben, hanem egymással összefüggésben van. Az Írásban, az ószövetségi kijelentésben ugyanaz a Lélek szól, aki Krisztusban jelenvaló és mennybemenetele után munkálkodik. A hit igénye, az Isten Fia iránt való feltétlen bizalom igénye, az a jogos igény Isten népével szemben, amely elől semmiképpen nem térhet ki, még az Írásra való hivatkozással sem, mert az Írás Krisztust igazolja. A hit az Istennel való közösség alapja, az ember új életének feltétele. Izráel már akkor, amikor János ír, egységes tömb, Iudaioi néven szerepel, s a hitetlenség tipikus képviselője: a világ. A nép „nem néppé” lesz, ha nem hisz, s a „nem népből” nép lesz, ha Krisztusban hisz. A történeti Jézus mellett messiási jelek tesznek bizonyságot, amelyek a dicsőség Krisztusát hirdetik, a jelekhez fűződő rendkívül alapos tanítási egységekkel együtt. Az Ige hirdetésének jelentősége világossá válik az evangélium felépítése által. Az evangélium alapmotívuma és igénye a szeretet; az emberszeretet és a testvérszeretet. Az Isten Fiában való hit, ha az valóban hit, szeretetben mutatkozik meg. A szeretet, amely Isten megváltó tettének alapmotívuma (Jn 3:16), Krisztus tanítványai életének is alapmotívumává kell legyen. A Krisztussal való szeretetközösségnek a tanítványi körben érvényesülő szeretetben kell megvalósulnia. A szeretet modellje Krisztus, Krisztus szeretetéről szóló jellé kell válnia tanítványainak. Tanítványságuk jele és hiteles pecsétje a tettekben megmutatkozó, minden áldozatra kész szeretet. „Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek” (Jn 13:35). „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 15:12). Ahol a szeretet légkörében folyik az élet, ahol az emberek számára emberhez méltó életre nyílik lehetőség, ott Krisztus nem a múlt emléke, nem üres frázis, hanem valóság, az embert megtartó, új életre indító erő. Az evangélium a tanítványság ismertető jelének tekinti az egységet. Két szempontból is lényeges Jézus tanítványainak egysége. Egyrészt a tanítványi közösség fennmaradásának feltétele. A hívők közössége akkor építő és addig épülő, amíg – az összetartó erő határozza meg. Másrészt a teremtés harmóniáját megbomlasztó erő felett való győzelem jele, amely az újjáteremtés előjeleként Krisztus tanítványai közösségében már érvényesül. Krisztus főpapi imádságában a tanítványok egységéért könyörög: A tanítványok egysége Krisztusban adott ajándék, és már az első nemzedék életében és utána, nemzedékről nemzedékre megvalósítandó feladat. Az evangélium szerint Jézus világosságban való járást igényel követőitől. „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8:12). A lelki, szellemi és erkölcsi sötétség nem találhat otthonra Krisztus követői táborában. A babona; tudatlanság, elmaradottság, a sötétség tettei felszámolódnak ott, ahol Krisztus követése realitás. Aki Krisztust követi, az nincs közösségben a sötétség semmiféle formájával, világosságban jár, azaz tiszta életet él: tiszta szívű, világos fejű, tiszta kezű, követője mindannak, ami a világban jó, igazságos, haladó. Szabad az embertelen társadalmi és vallási konvencióktól, régen elavult nézetektől egyaránt. Az evangélium szerint Krisztus tanítványai közösségében a szolgálat rendje az érvényes rend. Krisztus senkit sem hatalmaz fel a másik ember felett való uralkodásra. Az első nem az – e rend szerint –, akit sokan szolgálnak ki, hanem az, aki sokak javára munkálkodik, önként, szabad döntése alapján. Krisztus mindenféle uralkodásra épülő rendet érvényen kívül helyez tanítványait illetően. A hatalmi pozíció az ő rendje szerint soha nem válhat uralmi pozícióvá. Krisztus mindenek felett való hatalmát egyetlen esetben sem érvényesítette emberek rovására, megalázására és leigázására, de minden alkalommal érvényesítette emberek; tanítványai javára. Szolgálata az új élet, a bővölködő élet alapja. Tette útjelző. – Az evangélium szerint a tanítványi küldetésnek Krisztus küldetése az alapja. „Amint engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket” (Jn 20:21). Krisztus a modell. A küldetés teljesítésének garanciája a Szentlélek (Jn 20:22). A Szentlélek eleveníti meg a történeti Jézust és az általa adott kijelentést.

Irodalom.

Bauer, W.: Das Johannesevangelium3. Tübingen 1933. Handbuch zum N. T. 6. J. C. B. Mohr. Billerbeck: Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch. II. – München 1924. C. H. Becksche Verlagsbuchhandlung. Blass-Debrunner: Grammatik des neutestamentlichen Griechischen. – Göttingen 1954. Vandenhoeck-Ruprecht. Bultmann, R.: Das Evangelium des Johannes. – Göttingen 1959. 16. Aufl. Vandenhoeck-Ruprecht. Barclay, W.: Johannesevangelium I–II. – Wuppertal 1984. Bundes-Verlag. Aus dem Englischen übersetzt von E. Leseberg. 4. Aufl. Haenchen, E.: Johannes Evangelium. – Göttingen 1968. Vandenhoeck-Ruprecht. Harnack: Über das Verhältnis des Prologs des vierten Evangeliums zum ganzen Werk – Zeitsch. f. Theol. und Kirche 1892. 189kk. de Boor, W.: Das Evangelium des Johannes. – 2. Teil. – Wuppertal 1985. 9. Aufl. R. Brockhaus Verlag. Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma. – Budapest 1950. A Magyar Luther-Társaság kiadása. Lenkeyné Semsey Klára: Újszövetségi kortörténet. = Bibliai Atlasz. Budapest 1973. Református Sajtóosztály. Lenkeyné Semsey Klára: Evangéliumi szemelvények. Debrecen 1979. A debreceni református kollégiumi és egyházkerületi sokszorosító iroda. Leidig, E.: Jesú Gesprächt mit der Samaritanerin und weitere Gespräche im Johannesevangelium. – Basel 1981. Friedrich Reinhardt Kommissionsverlag. Leipoldt, J.: Die Frau in der antiken Welt und im Urchristentum. 2. Aufl. Leipzig 1955. Koehler – Amelang. Mátyás Ernő: János evangéliuma. – Sárospatak 1950. Sylvester Rt. Schneider, Johannes: Das Evangelium nach Johannes. – Berlin 1976. Evangelische Verlagsanstalt. Schulz, S.: Die Stunde der Botschait. Einführung in die Theologie der vier Evangelisten. – Hamburg 1967. Furche – Verlag. Strathmann, H.: Das Evangelium nach Johannes. – Göttingen 1968. Vandenhoeck-Ruprecht. Stauffer, E.: Jézus alakja és története. Ford.: Varga Zsigmond. Debrecen 1960. Készült a Debreceni Ref. Theologiai Akadémia Jegyzetkészítő Irodájában. Pákozdy László Márton: A Pásztor-Igék János evangéliuma 10. részében („Egy akol” vagy „egy nyája”?) Újszövetségi füzetek XIII. 1947. Schnakenburg, R.: Johannesevangelium. Schweizer, E.: „Ego eimi…” 1939. Rissi, M.: Die Hochzeit in Kana Jn 2:1–11 = Oikonomia. Heilsgeschichte als Thema der Theologie. Hrsg. Felix Christ. Oscar Cullmann zum 65. Geburtstag gewidmet. – Hamburg 1967. GmbH. Weiss, B.: Bibl. Theol. = Meyer. Heitmüller, W.: Das Johannesevangelium. Göttingen 1920. Zahn, Th.: Das Evangelium des Johannes. – Leipzig 1908. A. Deicherstsche Verlagsbuchh. Nachf.