Ján. 1,19–34. Keresztelő János bizonyságtétele.

Ez a részlet ékes bizonysága annak – és János evangélista ezt művészi módon szemlélteti –, hogy az üdvtörténet korszakai összetartoznak, és szereplőinek küldetése elválaszthatatlanul egymás munkájához kapcsolódik: egy nagy cél részfeladatainak a megoldásai különböző szinten. Minden részlet előkészíti a következőt. Keresztelő János hűséges bizonyságtétele nyomán, az ő tanítványi köréből kerültek ki Jézus első tanítványai. Jézus vállalja és elhívja azokat, akik Keresztelő köréből indultak el utána.

19–28. „Nem én vagyok a Krisztus”.

Keresztelő János munkássága meglehetősen nagy mozgolódást támasztott Izráelben. Ez indította a zsidókat arra, hogy ellenőriztessék Keresztelő tevékenységét. A Ioudaioi meghatározás terminus technicus Jézus korában annak a rétegnek a jelölésére, amely vele szemben állt. Az evangéliumban a továbbiak során Jézus vitapartnerei, ellenfeleiként szerepelnek (2:6.13; 5:1; 6:4; 7:2; 17:40). A fogalom a továbbiakban egyre inkább azt a kört jelöli, amelyik megtartva a maga vallásos szokásait és szertartásait, mereven ragaszkodva a múlt örökségéhez a konzervatívizmus megtestesítője. Az evangélista számára a hoi Ioudaioi fogalma azoknak a zsidóknak az összességét jelenti, akik mereven elzárkóztak Jézus elől. Így a hitetlenség képviselőit, a hitetlen világ megtestesítőit jelenti ez a fogalom. Jézus elhatárolja magát tőlük (8:17; 10:34; 7:19.22). Ily módon a Ioudaioi fogalma elsősorban nem faji kategória, nem a zsidó népet jelentő meghatározás, hanem Izráel vezető testülete magatartása nyomán a hozzá hasonló magatartást megtestesítő kör jelölésére használatos a továbbiak során. Annak a vitának, amelyről az evangéliumban folyamatosan szó van, mintegy előjátéka ez a részlet. A nép vezetőiről, a Nagytanács tagjairól van itt szó. Ezek a zsidók hivatalos küldöttek, akiknek János tevékenységéről azért kellett képet alkotniuk, hogy a Nagytanács megvizsgálhassa a Keresztelő munkáját. A küldöttség papokból és lévitákból állt. Ez utóbbi meghatározás csak itt szerepel az evangéliumban. A papok, a hagyomány szerint, Áron nemzetségéhez tartoztak. A templomi szolgálatok közül ők végezték az áldozatok bemutatását, a tisztulási és engesztelési szertartásokat, gondozták a szent kenyerek asztalát és a gyertyatartókat, áldást mondtak, az istentiszteleteken megfújták a kürtöket, elkészítették a szent kenőolajat és mindazt, amire a különböző áldozatok bemutatásához szükség volt. A léviták alacsonyabb rangú szolgálátokat végeztek. A templomszolgák, ajtónállók és énekesek közülük kerültek ki. Keresztelő János főként azzal a tisztulási szertartással, keresztelési gyakorlatával keltette fel a Nagytanács figyelmét, amelyre nézve nem volt semmiféle útmutatás a mózesi törvényben. János olyasmit követelt a hithű izráelitától, ami meghaladta a törvény előírásait, és a messiási üdvkor elközelítését hirdette. A jeruzsálemi küldöttség előtt Jánosnak igazolnia kell azt, amit hirdet, és azt, amit cselekszik. A papok és léviták mint a tisztasági szertartások szakértői itt együtt szerepelnek a delegációban. Kérdésük egészen általános értelmű, azonban a rá adott válaszban természetesen – mint ahogyan a 25. versben ez kifejezésre is jut – a Keresztelő tevékenységének igazolását várják, legitimációját annak, amit tesz. János keresztelési gyakorlata ekkor már széles körben ismert. Az evangélista feltételezi, hogy olvasói is ismerik Keresztelő János fellépésének történetét, ezért mellőzi annak ismertetését (Mk 1:2kk.). Itt csak a 25. versben jön szóba, hogy János keresztel. A zsidó hatóság elsősorban attól fél, hogy Keresztelő mozgalma politikai messiási színezetűvé lesz. Kérdésükkel a helyzet tisztázását akarják elérni. Keresztelő válasza megfelel az ünnepélyes tanúvallomás formájának: a homologesen kai ouk ernesato abszolút értelemben használatos. Természetesen nem a hitvallás értelmében szerepel ebben az összefüggésben, hanem a bírói eljárásban szokásos terminus technicusként. – Keresztelő János „vallást tett” = választ adott a feltett kérdésre, nem tagadta meg a választ, nem zárkózott el a feleletadás elől. A dinamikus ekvivalencia elvét alkalmazva a fordításban, valamint a szituációt is figyelembe véve azt hiszem, célszerű a vallás-tétel helyett „a nyilatkozott” kifejezést használni, előbb abszolút értelemben, a szövegösszefüggésnek megfelelően, azután pedig ismertetve nyilatkozatának tartalmát. János nyilatkozata egyértelműen utasítja el azt a gyanút, amely a kérdés mögött meghúzódott. Válasza azok számára is eszméltető, akiket nem a gyanakvás, hanem a túlfűtött lelkesedés akadályozott meg személye helyes értékelésében. János nem az, akinek a zsidók gyanították, és lelkes követői tartották: ő nem a Krisztus. Nyilatkozata aláhúzza a prológus 8. versének kijelentését. János nem értékelte túl önmaga személyét, sőt mindent megtett azért, hogy a helytelen képzeteket megszüntesse, a tisztánlátást segítse. A kérdezés a meghatározott lehetőség feltételezésével folytatódik tovább. Ha ugyanis János Illés vagy próféta volna, akkor érthető lenne az is, hogy keresztel. Ugyanis mindkét meghatározás a Messiásra vonatkoztatva is szerepel. A zsidóság várakozásában Illés messiásszerű alakként szerepelt. Így a jeruzsálemi küldöttségnek az a kérdése, hogy vajon nem Illés jelent-e meg Jánosban, azt jelenti, hogy bár János nem tartja magát a Messiásnak, de vajon nem ő-e az mégis? A kérdezők Illés nevének említésével a Messiásra gondolnak. Mivel ilyen váradalom is fűződött Illés nevéhez, így érthető, hogy János elutasítja ezt a feltételezést. Jézus a Mt 11:14 és Mk 9:13 szerint Istennek azt a küldöttét látja benne, akiben beteljesedett a Mal 3:1 és 4:5–6 jövendölése – helyes megvilágításba állítja az Illés-tradíciót –, vagyis az üdvtörténet utolsó nagy prófétáját, a Messiás hírnökét. – János viszont éppen azért utasítja el az Illéssel és a „próféta” meghatározással való azonosítását, mivel népe vezető testületének felfogásában mindkettő a megígért szabadító, a Messiás képzetét idézi. A népies messiási várakozás a Mózes által megígért prófétában is (5Móz 18:15) Izráel szabadítóját, tehát egy Messiás jellegű alakot várt (Mt 16:14; Jn 6:14). Felelete arra a munkára utal, amit végez, és az Írás tekintélyére hivatkozik. Ezzel teljesedik be Ézsaiás próféta jövendölése (Ézs 40:3). Ő egy hang, amely szól a pusztában, egyetlen feladata az, hogy a népet a Messiás eljövetelére felkészítse. Ez azt jelenti, ő a Messiás útkészítője. Ezzel tisztázta, megvilágította azt az üdvtörténeti helyzetet, amely a jelenükben valóság, és meghatározta abban a maga sajátos feladatát. Világos képet adott önmagáról és munkájáról. Ézsaiás szava először a fogságban lévő népet szólította meg, mivel Isten őket akarta az atyák országába visszavinni, nekik kellett felkészülniük belsőleg a fogságból való szabadulásra. János a Szabadítót jelenti be hírnökként, Jahve küldöttét, róla tesz bizonyságot: ez a küldetése (Jn 1:7–8). A 24. vers alapján az olvasó első benyomása az, mintha egy másik küldöttségről lenne szó a papokból és lévitákból álló küldöttség mellett. Az összefüggés azonban arra enged következtetni, hogy a párbeszéd szereplői nem változtak. Míg a 19. versben a foglalkozásukat közli a szöveg, addig itt kegyességi körüket határozza meg. A farizeusok Jézus korának pártjai sorában egy tekintélyes kegyességi párt, papi és laikus rétegből állt. A papok és léviták közül elég szép számmal voltak olyanok, akik a farizeusok irányzatához tartoztak. A Kr. e. 2. században komoly megújulási mozgalom ez, azonban Jézus korában kegyességük formálissá lett, külsőséggé vált. Különös gonddal őrködtek a törvény rendelkezéseinek megtartásán: A keresztség iránti kérdést azért teszik fel, mert János nem vállalta az azonosságot egyetlen olyan személlyel sem, aki a farizeusi mérték szerint jogosult a keresztség gyakorlására. Ez 36:25 szerint Isten ígéri: népére „tiszta vizet hint”, hogy megtisztuljon. Ezt az ígéretet a messiási korra vonatkoztatták. A keresztség a messiási munkához tartozik, eszkhatológikus sákramentum. János munkája az eszkhatológikus kort idézi. Keresztelő János válaszával hirdeti a maga munkájának viszonylagos értékét és korszaka páratlan jelentőségét. Már köreikben van ismeretlenül az, akire minden embernek szüksége van. – János csak vízzel keresztel. Ez a keresztség még nem a teljesség, de a teljességhez vezető út. Ez a keresztség nem lép fel azzal az igénnyel, hogy azok, akik részesülnek benne, elnyerik az Ez 36:26k. ígérete szerint az „új szívet és új lelket”. János keresztsége felkészít annak az elfogadására, aki már megérkezett, de még rejtve van előttük. Keresztelő János a keresztséggel jelzi és hirdeti az üdvtörténet páratlan jelentőségű korszakának kezdetét. János a Messiást hirdeti, az ő méltóságát. Nemcsak keresztségével, hanem bizonyságtételével is Őrá irányítja mindazok figyelmét, akik figyelnek rá. A saru szíjának megoldása a rabszolgamunkák sorába tartozott ugyanúgy, mint ahogyan a saru odakészítése urának, vagy az is, hogy azt utána hordozza (Mt 3:11). Keresztelő még arra sem tartja magát méltónak, hogy a Messiás körül azt a munkát végezze, amit a rabszolga szokott ura körül. János ezzel a mondattal, amely lényegében a szinoptikusoknál is megtalálható (Mk 1:7; Mt 3:11; Lk 3:16), azt a lényegi különbséget kívánja érzékeltetni, ami a Messiás és közte van. – A helység meghatározásával zárul le ez a részlet, ahogyan a 6:59 és a 8:20. A Jordánon túli Bethánia körülbelül a Vádi El-Charrar torkolatával szemben feküdt. A Jeruzsálemből, illetve Jerikóból jövő és a Holt-tengertől keletre, déli irányba haladó utat átvezeti a Jordán folyón.

29–34. „Íme, az Isten Báránya…”.

Az evangélium írója az előző eseményhez kapcsolja ezt a részletet. Ahhoz viszonyítva érvényes az időpont meghatározása. Eszerint a küldöttség jeruzsálemi eltávozását követő nap az esemény időpontja. Az evangélista hat egymást követő nap eseményét örökítette meg (1:19.29.35.40.43; 2:1). Keresztelő János bizonyságtétele ebben a szakaszában éri el csúcspontját. Azt, akit úgy hirdetett az előzőek során, mint kora ismeretlen alakját, a következő nap már alkalma van a nyilvánosság előtt kijelenteni. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” Az amnos kifejezés itt és a 36. versben fordul elő az evangélium keretein belül. Az 1Pt 1:19-ben ez a kifejezés képes értelemben szerepel. Az ApCsel 8:32-ben fordul még elő ugyanez, amely az Ézs 53:7-et Jézusra vonatkoztatja. Az Újszövetség egyébként máshol nem illeti Jézust ezzel a fogalommal, a Jel könyvében az arnion fordul elő. Az nyilvánvaló, hogy az amnos tou theou fogalmának ószövetségi gyökérzete van. Sőt az is világos, hogy János evangéliuma keletkezési idejében a gyülekezetekben gyakori ez a meghatározás Jézusra vonatkoztatva (1Pt 1:18–20; Jel 5:6.12). Ez a kifejezés a liturgikus nyelv jól ismert, gyakori fordulata. A Jel 15:3 szerint a Bárány himnuszáról van szó, amelynek esetleg egy mondata éppen ez volt – könnyen elképzelhető, hogy éppen Keresztelő János bizonyságtétele alapján. A határozott névelő arra mutat, hogy itt nem általánosságban van szó az áldozatbemutatás alkalmával levágásra került bárányokról, hanem arról a meghatározott egyetlenről van szó éppen, arról a páskabárányról, aki a haláltól és kárhozattól megment (2Móz 12:7.13.22.27; Zsid 11:28). Pál az 1Kor 5:7 szerint Jézust a keresztyénség húsvéti Bárányának tekinti. János evangéliuma a továbbiak során kifejezésre juttatja, hogy Jézus az igazi páskabárány. Keresztelő János próféciája az Ézs 53-ban gyökerezik. E prófécia értelmében mutat rá mint Isten szenvedő szolgájára, aki magára vette, hordozta, és így elvette a világ bűnét. Az amnos mögött az arám „talja” van, amelynek kettős a jelentése: 1. „bárány”, 2. „gyermek”, „szolga”. Valószínűleg ez a fordulat, vagyis a taljá éláhá az ebed Jahve értelmében „az Úr szolgája” lett alapjává ily módon az amnos theou formulának. Ily módon az első – és minden valószínűség szerint – az eredeti értelme Jézusra alkalmazva ennek a fordulatnak ez volt: „Íme, az Isten szolgája”. – Ha ennek a fogalomnak arám jelentéstartalmára gondolunk, az is nyilvánvaló, hogy ezzel a fogalommal úgy mutat rá Keresztelő János az Úr szenvedő szolgájára, hogy egyúttal világossá teszi azt a páratlan kapcsolatot is, amelyben Istennel van. Isten Báránya úgy Isten szolgája, hogy Isten Fia. A talja kettős jelentéstartalmának amnos-szal való fordítása a pais helyett Jézus központi jelentőségű funkcióját húzza, alá. Ez a fogalom emlékeztet az ószövetségi áldozati kultuszra. A jeruzsálemi templomban naponta, reggel és este bemutattak egy-egy bárányt áldozatul. Ez volt az ún. állandó, vagyis támid áldozat. Ezen túl azonban sokkal jelentősebb az az áldozat, amelyet évenként az Egyiptomból való szabadulás emlékére mutatott be a főpap azért; hogy Izráel számára engesztelést szerezzen (2Móz 12:7; vö. Zsid 11:28): Jézus az a Bárány, akinek szájában álnokság nem találtatott, vagyis mint ártatlan Bárány hordozta bűneink terhét, „megsebesíttetett a mi vétkeinkért”. Igazi páskabárányként adta életét áldozatul nemcsak népe fiaiért, mint ószövetségi áldozat, hanem azért, hogy eltörölje a világ bűnét, ahogyan Mik 7:18 hirdeti: Isten általa „bocsátja meg a bűnt és törli el a vétket”. Ezt szólaltatja meg az 1Jn 2:2 is. Az airein azt jelenti: „felvenni”, „megszüntetni”, „eltörölni”, „hatályon kívül helyezni”, „felvenni valamit azért, hogy eltávolítsa”. János evangélista szóhasználata szerint a Keresztélő bizonyságtételében Isten Báránya áldozatának a jelentősége is megszólal; a világ. bűnének eltörlése. Jézusban megjelent az a Messiás, aki magára vette a bűn kérdésének elintézését. János bizonyságtétele ezzel nem marad meg Isten szenvedő szolgája funkciójának részleges értékelésénél, hanem hirdeti – előretekintve a jövő eseményére – teljes és tökéletes jelentőségét már megjelenésekor. Azt hirdeti, hogy az előtte megjelent ember, az Isten szenvedő szolgája a világ teremtése előtt már életben lévő Fiú. A testté lett Ige a preegzisztens Krisztus. A 31. vers a 26. vershez kapcsolódik. Általános nézet volt ugyanis, hogy a Messiás rejtetten él a világban mindaddig, amíg a nyilvánosság előtt be nem mutatják (vö. Jn 7:27). Keresztelő János a közhangulatot szólaltatja meg azzal, hogy a Messiás rejtett voltáról szól. Széles körben ismeretes volt az az elképzelés, hogy a Megváltó Isten leszállt a mennyből anélkül, hogy felismertetné magát. Krisztust Keresztelő Jánosnak kellett Isten útmutatására Izráel előtt bemutatni, kijelenteni, jelenlétét nyilvánvalóvá tenni. A vízkeresztség nem csak azt jelenti, hogy a messiási korszak küszöbére érkezett el Izráel népe, hanem egyúttal Isten eszköze a Messiás nyilvánvalóvá tételének. János vízkeresztségének az volt a célja, hogy Jézust Izráel előtt ismertté tegye. Keresztelő János maga sem ismerte Jézust megkeresztelkedése előtt lénye szerint, de létéről természetesen tudott. Jézus megkeresztelkedése alkalmával, ismerte fel benne a Messiást. Az eljövendőre vonatkozó tudása ekkor lett személyes ismeretséggé. Ez a keresztség tehát több János számára, mint küldetésének csúcspontja, ő ebben látta küldetése értelmét. János felismerte és ismertté tette Izráel számára azt, aki az eszkhatológikus üdvösséget elhozta és megjelenítette, de eddig ismeretlenként volt jelen a nép körében. Krisztus nyilvános kijelentése Izráelnek Jézus megkeresztelkedése után a Keresztelő igehirdetésének döntő tartalma. Jézus megkeresztelkedésének történetét az evangélium nem ismerteti, mivel az közismert volt az evangélium írása idején. Azt emeli ki, ami számára a döntő. Látta, amint a Lélek galambként leszállt Jézusra és megnyugodott rajta. – A galamb a késő zsidóságban a Szentlélek szimbóluma. A Szentlélek leszállása volt az a jel, amely hirdette, hogy a megkeresztelkedő különleges feladatra hívatott. A Szentlélek úgy szállt le rá, hogy rajta is maradt. Jézust az ószövetségi prófétáktól többek között az különböztette meg, hogy Jézus állandó, intenzív kapcsolatban volt a Lélekkel. Jézus a messiási korra megígért Lélek hordozója. Még egyszer kiemeli János ezzel a mondattal azt, hogy ő azt hirdeti, amit látott, azonban úgy, hogy azt, amit látott, érzékeli, értelmezi. Ez azt jelenti, hogy bizonyságtétele felfedi Jézus személyiségének legmélyebb titkát: Ő az Isten Fia. Isten jeladása alapján mutatta be Izráelnek mint az ígéretek örököseinek az Isten Fiát. Keresztelő János és keresztsége az eszkhatológikus kor elérkezésének előjele és mint ilyen, korhoz kötött esemény. Rendeltetése az volt, hogy bűnbánatra és megtérésre szólítva előkészítse a népet annak számára, aki Szentlélekkel rendelkezik: az Isten Fiának. – János isteni jeladás alapján mutatott rá Isten Fiára. A Keresztelő semmiképpen nem akarta az ideiglenest végérvényessé tenni, a korhoz kötöttet korszakok fölöttivé emelni, akkor sem, ha az személyével volt összefüggésben. Így alázatában nagy és útmutatásában maradandó, kijelentése korszakok feletti érvényű, meghatározza minden utána következő bizonyságtétel tartalmát: „Ez az Isten Fia”, de minden utána következő bizonyságtétel alapját is: „Én láttam”. A felülről nyert látás, Isten kijelentése az alapja annak a bizonyságtételnek, amely önmagán túlmutatva hirdeti: „Ez az Isten Fia”.

Ján. 1,35–39. András és a másik tanítvány.

Jézus első tanítványainak elhívása közvetlenül kapcsolódik Keresztelő János bizonyságtételéhez. A másnap arra enged következtetni, hogy az előző eseményekhez viszonyítja az evangélista az időpont meghatározását. Az előző napi esemény megismétlődik oly módon, hogy János ismételten felfigyel, észreveszi Jézust és megismétli vele lévő tanítványai előtt a Jézus üdvtörténeti küldetését megvilágító mondatát. Amint a Keresztelő bizonyságtételét meghallották, követték Jézust. Keresztelő János hiteles bizonyságtétele nyitott fülekre talált, elindította tanítványait Jézus követésére. János útmutatásának konkrét következménye van. János nem válik akadályává annak, hogy követői ahhoz forduljanak oda, aki nagyobb nála, sőt erre nézve tőle kapják az indíttatást. Jézushoz csatlakozni és utána menni – ezzel a mozzanattal kezdődik el Krisztus követése. Az ékolouthésan először csak annyit jelent: „elindulni utána”. Ennek a képnek az alapján a tanítványság jelölésére a rabbinus terminológiában terminus technicusnak számít „a követők” kifejezés. Jézus követői Jézus tanítványai. Jézus és a két János-tanítvány között rövid párbeszéd alakul ki. Jézus, miután megfordult és „kinézte magának” a két tanítványt, akik követték, megszólítja őket. Kérdésre kérdés a válasz. „Hol laksz?” „Hol van a szállásod?” Ez voltaképpen azt jelenti, hogy hol van az a hely, amely alkalmas a nyugodt beszélgetésre, tanulásra. A rabbi megszólítás nem sokat mond. Udvarias, de meglehetősen tartózkodó, természetesen a tisztelet kifejezése is megnyilvánul benne. Ez a jelenet a maga hétköznapi egyszerűségében utolérhetetlenül nagyszerű, amelyet az szólaltathat meg így, aki maga átélte. Gondosan vigyáz azonban arra, hogy ne a személyére, hanem azokra az eseményekre derüljön fény, amelyek hirdetik Jézus és az ember találkozását, az első tanítványok elhívását. – Jézus meghívja – közvetlen, keresetlen szavakkal – a két tanítványt. Izráel hétköznapi érintkezésében közismert, elterjedt formula Jézus mondata. A két tanítvány elfogadja Jézus meghívását és egész nap nála maradnak. A hós dekaté időmeghatározás a babiloni-sémi naptár szerinti, ami időszámításunk szerint a délután 4 órát jelenti. A tanítványokra mély benyomást tett a Jézussal való találkozás, ezért töltötték nála az egész napot.

Ján. 1,40–42. Simon Péter elhívása.

A két tanítvány közül az egyiknek a nevét itt közli a szöveg. Az Andreas görög név, de használatos Izráelben is. János evangéliumában a 6:8-ban és a 12:22-ben találkozunk még vele. A másik tanítvány neve nem szerepel. András először testvérével találkozott. Időpontról nem tesz említést a szöveg, azonban nyilvánvaló, hogy a következő napra kell gondolnunk. Az egyik testvérpár tehát András és Péter, a másik a szinoptikusok szerint János és Jakab. János, az evangélium szerzője gondosan kerüli önmaga megnevezését. Kellő figyelemmel azonban az olvasó felismerheti őt tudósítása nyomán. András híradása bizonyságtétel a Messiásról. Ő abból a körből való, amelyik tudatosan készült a Messiás eljövetelére és rálépett arra az útra, amelyet Keresztelő János mutatott. Eljutott társával együtt a Krisztushoz. Meglátta Jézusban Isten Felkentjét, azt, akit Isten küldött népe szabadítására. A Messiás-váradalom igen elevenen élt Izráelben, a nép várta a szabadítót, várták a szabadítást. András bizonyságtétele azt hirdeti, hogy Jézusban az jelent meg, akire várt a nép, akit megígért Isten. András testvérét odaviszi Jézushoz. Egy lényeges mozzanata ez Jn evangéliuma híradásának, mert azt hirdeti, hogy az a tanítvány, aki megtalálta a Messiást, testvére számára, a család tagjai számára Isten hasznos eszközévé lehet. A Messiáshoz vezető útra a testvére segítségével, a testvére indíttatására lép rá Simon. A Jézussal való találkozás nem szakítja el a családi kapcsolatokat, hanem fokozza a felelősséget. A bűnbe esett ember gyermeke testvére életére tör (1Móz 3), az az ember, aki a Messiást megtalálta, testvére mellé áll, a Krisztushoz vezeti. Az élő Istentől való elidegenedés következménye közöny, ellenségeskedést szül ember és ember között. Az élő Istennel való találkozás felelősséget ébreszt, segítségre indít, lépésekre másokkal, másokért. – Jézus, miután rátekintett Simonra, jelét adta annak, hogy ő valóban a Messiás, aki ismeri az embert lényege szerint, úgy, amint van. Te Simon vagy, Jóna fia. Annak nevezi Simont, aki természeti adottságai, emberi körülményei szerint valóban volt. A Messiás úgy jelenti ki magát Simonnak, hogy nem magáról beszél, hanem őróla. Ahogyan viszont róla beszél, azzal hirdeti mindenek felett való tudását, istenségét. Jézus Jóna fiát, Simont, a természeti embert szólítja meg, úgy, amint van, ott, ahol van, és hirdeti számára az ígéretes jövőt, amelyben az lesz, aki természeti adottságai szerint nem volt: Kéfás, vagyis – a név értelme szerint – Kőszikla. A passzív igeforma jelzi az elhívott tanítvány ígéretes jövőjét annak az útnak a kezdetén, amit a Messiással való találkozása jelent. Simon Kéfásnak fog majd neveztetni. Krisztus követésének az útján azzá formálódik, akinek az Úr már a vele való találkozás pillanatában látta. A Messiás hirdeti Simon új emberré formálódását és egyháztörténeti jelentőségét. Kőszikla, az alapja, a fundamentuma az apostolokkal és prófétákkal együtt annak a lelki háznak, amelynek a szegeletköve a Krisztus. Krisztusnak a természeti embert újjáteremtő hatalmát hirdeti Simon elhívási története: Krisztust, aki úgy ismeri az embert, hogy nemcsak a múltjáról és jelenéről tud, hanem jövőjéről is. A természeti embert teszi tanítványává, Jóna fiát Kéfássá.

Ján. 1,43–51. Fülöp és Nátánael.

A 43k. rövid híradást közöl arról, hogyan került Fülöp a tanítványok sorába. A szinoptikus evangéliumokban Fülöp nevével csak az apostolnévsorban találkozunk. János evangéliumában a következőkben is előfordul, így a Jn 6:5kk. és a 12:21k.-ben. Andrással együtt szerepel a két helyen. A 14:8k.-ben van még róla szó. A 43. versben ugyanazzal az időmeghatározással van dolgunk, mint a 35-ben: „másnap”. Az előző eseményhez viszonyítja az időmeghatározást. – Jézus át akart menni Galileába, amikor összetalálkozott Fülöppel. Az esemény színhelye marad továbbra is Perea. A szöveg az időmeghatározáshoz kapcsolódva még csak Jézus szándékáról tudósít. – „Kövess engem.” Nem arra vonatkozik csupán, hogy menjen vele együtt oda, ahová éppen készül, hanem arra, hogy legyen a tanítványa, ugyanúgy, mint ahogyan a Mt 8:22; 9:9 és a Lk 5:27; 9:59 is mutatja. Az akolouthei moi Jézus elhívó szava, amely a tanítvánnyá létel igényét fejezi ki. Ez teszi Fülöpöt Jézus tanítványává. Ez a rövid, tömör felszólító mondat már a Mk előtti tradícióból is jól ismert. Fülöp Bethsaidából származik, a Jordán völgyének keleti részéről, arról a vidékről, amelyről András és Péter. Az apo és az ek párhuzamosan szerepel az Ószövetségben (2Kir 23:20) és az Újszövetségben (Jn 11:1; 19:38; Mt 21:11; Mk 15:43; ApCsel 10:23.38) a származás kifejezésére, sőt a LXX-ban is. Iulias Bethsaida a Genezáreth tavának az a vidéke, ahol a Jordán folyó beleömlik a tóba. Philippus városi rangra emelte Tiberius uralkodása alatt. Ez a történet újra az erősíti meg, hogy a Keresztelő tanítványai közül, arról a vidékről, amelyen ő munkálkodott, egy meghatározott kör csatlakozott Jézushoz. Nathanaél, a görögben = Theodóros „Isten ajándéka”. Az Újszövetség rejtélyes alakja, aki a 21:2 tudósítása alapján Galileából származik, pontosabban a Názárethez közel fekvő Kánából. Fülöp Nátánaellel találkozik úgy, mint ahogyan András Simonnal. A heyrékamen kifejezés pontosan úgy szerepel itt is, mint ahogyan András híradásában a 41. versben, a Messiás meghatározása azonban hiányzik, legalábbis így konkrétan meghatározva, ellenben körülírt formában szól róla: hon egrapsen Móysés (5Móz 18:15; vö. Lk 24:27). A törvény és a próféták megemlítése azt jelenti, hogy tulajdonképpen az egész Ószövetségről van szó, az állandó nyelvhasználatnak megfelelő formában (Lk 16:16.29; Róm 3:21). Az ószövetségi ígéretek beteljesedéséről szól Fülöp tapasztalata. Ő a Jézus, a Názáretből való József fia. Azzal találkozott a valóságban, akiről tudott az Írás alapján. Az Írás kijelenti Krisztust és megerősíti a Jézusban adott kijelentést. Nátánael megkérdőjelezi Fülöp felismerésének hitelességét, megszólaltatva a közvéleményt: „Vajon Názáretből támadhat-e valami jó?”. Názáret rossz hírű város, így a közvélemény szerint a Messiás nem származhat belőle. – János egyébként Jézus születésének csodálatos körülményeiről nem szól semmit (Mt 1:18kk.; vö. Mt 13:55), hanem értékeli, megmagyarázza (Jn 1:14kk.). Fülöp híradása nyomán azonban világos, hogy Jézus születésének körülményeiről tudtak. A názáreti megnevezés ugyan nem születésének, hanem nevelkedésének színhelye alapján kapcsolódott nevéhez. Nátánaelben kétségeket támaszt Fülöp bizonyságtétele, szkeptikus vele szemben, fenntartással fogadja azt. Fülöp azonban a valósággal igyekszik meggyőzni őt és megszüntetni elvi aggályait, a közhangulatot megszólaltató és annak alapján kialakult fenntartásait. „Jöjj, és nézd meg.” Fülöp bizonyságtétele úgy hirdeti az igazságot, ahogyan az ellenőrizhető a valóságban. Bizonyságtétele a valóságot hirdeti. Nem teológiai értekezést tart a továbbiakban, hanem felszólítja Nátánaelt arra; hogy személyesen győződjék meg a valóságról. Bizonyságtétele Nátánaelt nem győzte meg ugyan, de elindította a Krisztussal való találkozás útján. A Krisztusról való bizonyságtétel személyes tapasztalatból származik, az igazságot hirdeti, amely a valóság, és felszólít, elindít a Krisztushoz vezető úton. Az Írás szava valóság, Isten testben jelent meg, az életben, emberi keretek között látható, megtapasztalható realitás. Fülöp bizonyságtétele megvilágítja, hogy mindenkinek magának kell személyesen meggyőződnie arról, hogy Isten az élet valósága, emberi keretek között jelent meg és így látható. A szkeptikus Nátánael, a bizonyságtétellel kapcsolatosan elvi aggályokkal, fenntartásokkal rendelkező ember, elindul Jézus felé, enged a felszólításnak. Mielőtt egyetlen szót szólhatna Jézushoz, ő nyilatkozik róla. A csodálatos, elismerő jellemzés, amellyel Jézus üdvözli, megdöbbentő. Az a szkepszis és ellenérzés, amellyel Nátánael a maga ismeretei alapján Jézushoz közelített, egy pillanat alatt semmivé lesz a Jézussal való személyes találkozás nyomán. Jézus kijelentése megszünteti szkepszisét, leszereli ellenállását, eloszlatja kételyeit. Jézus azzal, hogy leleplezi Nátánaelt, rápillantva a valóságnak megfelelően nyilatkozik róla, úgy jelenti ki önmagát, mint aki az embert lénye, jelleme szerint ismeri és megítéli. Hiteles, a valóságnak megfelelő képet alkot az emberről, egy pillanat alatt átlátja. Nátánael az igazi izráelita, akiben nincs hamisság. Isten szövetséges népének hűséges képviselője jött személyében Jézushoz, az, aki nem formálisan tartozott az ígéretek örököseinek sorába. Az izráelita meghatározás csak itt szerepel a 4. evangéliumban, megerősítve tartalmát pozitív módon az igazi jelzővel és aláhúzva ezt a meghatározást a hozzá kapcsolt kiegészítéssel. Nátánael tehát a szövetséges Isten igényének megfelelően élő nép képviselője, ellentétben azokkal, akik a „zsidó” néven szerepelnek az evangéliumban. Elhívása emlékeztet Simon Péter elhívási történetére, azonban míg ott Péter nevét és családját határozza meg Jézus, addig itt Nátánael lényéről szól. Míg ott a jövőre nézve közöl ígéretet, itt a múlt hűséges képviselőjéről nyilatkozik. Jézus előtt múlt, jelen és jövő egyaránt ismert. Nemcsak arról tud, ami a múlthoz tartozik, hanem arról is, ami a jövő titka. Nátánael megdöbben Jézus nyilatkozatán és ismeretének forrása iránt érdeklődik, kijelentésére kérdéssel válaszol. Jézus feleletéből világos, hogy ő előbb ismeri az embert, mint ahogyan az ember felismeri őt. Nátánaelt már látta akkor, amikor a fügefa alatt ült. A rabbi szívesen választott helyet magának és tanítványának általában egy-egy fa alatt, amely a tanulásra, tanításra alkalmas. A fügefa alatt ülni, képes kifejezésnek számít az írástudományban, azt jelenti: „a tóra igéjével foglalkozni” (vö. Midras az Énekek énekéhez 4:11; 1Móz 3:7). Fügefának gondolták az édenkerti jó és rossz tudásának a fáját. Nátánael olyan rabbi, aki a jó és rossz tudásának birtokában van, az Írást kutatja mint igazi izráelita, és ez nem akadályozza meg abban – a zsidókkal ellentétben (Jn 5:39.41k.) –, hogy Jézusban higgyen és odamenjen hozzá. Nátánael számára Jézus kijelentése a bizonyság csodálatos képességéről, természet feletti tudásáról, ismeretéről elegendő bizonyíték arra, hogy felismerje Jézusban Izráel királyát. Nátánael Jézus kijelentésére hitvallással válaszol. Bár megszólítása még úgy indul, mintha csak Izráel neves tanítói sorába tartozónak tekintené Jézust, azonban a megszólítást követő mondat kiemeli őt azok sorából, Isten Fiát, Izráel királyát ismeri fel benne, előtte hódol. Mindkét meghatározás Jézus messiási méltóságjelzője, amely már a Zsolt 7-ben együvé tartozik. Ezzel a bizonyságtételével a magáévá tette azt, amit a Keresztelő hirdetett (Jn 1:34). Nátánael hitvallása Jézusban azt látja, aki lénye szerint: az Isten Fiát; és azt, aki funkciója szerint: Izráel királyát, Isten szövetséges népének uralkodóját, tehát a megígért szabadítót, a Messiást. Jézus válasza Nátánael hitvallására ígéretet tartalmaz. Az írásmagyarázók közül némelyek a Jézus ígéretét bevezető mondatot kérdésnek tekintik, mások kijelentő mondatnak. Nehéz eldönteni, hogy csodálkozást kifejező kérdésről vagy a tényt rögzítő kijelentésről van-e itt szó, mivel az interpunkció jóval későbbi, mint a szöveg. Ha viszont az összefüggésre tekintettel vagyunk, akkor szerintem az kijelentő mondatot feltételez. Jézus kijelentése ugyanis a hit alapja, és a hit a látás feltétele. Jézus megállapítja Nátánael hitét és ehhez fűzi a jövő még többet jelentő eseményeinek látását. Ünnepélyes, a kijelentését megerősítő formulával vezeti be a csodálatos jövő ígéretét, amelyben új és egyre jelentősebb hittapasztalat részesévé lesz az ember. A jövőben nyilvánvalóvá lesz az, hogy Jézusban nemcsak az van jelen a földön, aki lénye szerint ismeri az embert, tehát a minden ismeret birtokosa, hanem a mindenek feletti hatalommal rendelkező Úr. Az Emberfia Isten Fia, aki élete földi szakaszában is állandó kapcsolatban van Istennel. Jézus szavait tettek követik, a szavaiban megmutatkozó természetfeletti ismeretet a tetteiben megmutatkozó természetfeletti erő megmutatkozása, nyilvánvalóvá tétele követi. A legnagyobb dolog az – és ez az igazi, egyetlen valódi csoda –, hogy Isten testben jelent meg a földön, és így van jelen, minden más ezt a csodát hirdető jel.